Rob és én Budapesten - Beszámoló a második hétről

Hát, ez a hét sokkal fárasztóbb volt, mint az előző. Az igazság az, hogy már mind hulla fáradtak és lestrapáltak voltunk, és mivel én voltam ébren és odakint a legtöbbet eddig, ezért szerintem, én voltam a legfáradtabb most már. Ezt mutatja, hogy ma hajnalban annyira rosszul voltam, hogy éreztem, bármennyire is imádom Robot, a várakozást rá, a barátaimmal töltött időt, nem bírnám végigállni és –várni a mai napot, mert a végén baj lenne belőle, ezért győzött a felnőtt énem, és ma reggel vonatra szálltam (bár a sírás kerülgetett, mert ez lett volna Rob utolsó napja Pesten, és este tuti el akar majd köszönni tőlünk, és én már nem leszek ott *sír* ). Ezeket a sorokat is lábzsibbadva, hasfájósan, szédelegve és émelyegve írtam eredetileg egy papírfecnire a vonaton hazafelé, és most csak bemásolom őket… De még így is azt mondom, hogy megérte ez a majdnem két hét. Életem nagy kalandja volt, és nem csak hogy „megismerhettem” Robot egy kicsit jobban, de olyan barátokat is szereztem, akikhez remélem, hogy örök szálak fűznek most már, rájöttem, hogy nem is vagyok valójában antiszociális, otthonülő, unalmas lány, hanem nagyon is képes vagyok élni és másokkal együtt élni.

Na, de jöjjön a beszámoló…

Kedd reggel felültem a vonatra, és mikor leszálltam, fura módon olyan érzésem volt, mintha hazaérkeztem volna. Annyira megszoktam és megszerettem Fummie, Aby, Unio, Stigu és Kriszti (vele kedden találkoztam először, és utána minden nap velünk volt ő is) társaságát, hogy már most hiányoznak, pedig alig pár órája váltunk csak el.

Szóval, Kriszti és Fummie kijöttek elém a vonathoz, aztán teljesen véletlenül összefutottunk Unióval a metrón, majd felszedtük Abyt a Keletiben. Kimentünk a Bazilikához, aztán rájöttünk, hogy a Bazilika rossz oldalán állunk, így csomagostul átrohantunk a másik oldalra, ahol már nagyban folytak az előkészületek. Képzeljétek, láttam esőcsináló gépet! Annyira király volt! :D

Aztán Rob is előkerült, és Csámpikám kétszer futott oda-vissza a forgatáson. Fummie és Aby azt akarták, hogy még fusson, mert az olyan cuki, és halkan megszólaltak, hogy „Fuss, Edward, fuss!”, erre Rob pont abban a pillanatban megint futni kezdett. Mintha csak a kérésre reagált volna. :D Ekkor csak messziről láttuk őt, de már ez is egy élmény volt. És képzeljétek, az agyam felismeri Robot. :D Mármint, a bal szememre majdnem teljesen vak vagyok, és mégis, mikor Rob beszállt a lovas kocsiba, tökéletesen láttam őt, pedig jó messze volt. Az agyam ráfókuszált a rossz szememmel is. Nagyon vicces volt, hogy annyira látni akarom, hogy még az agyam is felpörög tőle, és ilyen furán működik. :D

Aztán vége lett itt a forgatásnak, de megtudtuk, hogy az Egyetem téren folytatódik. Átmentünk oda, és láttuk, ahogy Rob megérkezik. Aztán belső forgatás volt, így csak vártunk és vártunk, aztán kiderült, hogy Robot kicsempészték valahol hátul, és már nincs is ott. Ezután fényképezkedtünk az ott dolgozókkal, majd hazamentünk Fummie-hoz.

Egyébként várakozás közben nagyon jól összebarátkoztunk a forgatáson dolgozó, biztonságra felügyelő emberkékkel (főleg eggyel). Már megismernek minket – a kemény magot. Rob ránk is aggatta a „Kitartó lányok” (Tough girls) kifejezést, szóval, ezek lennénk mi, vagyis, eredetileg Aby és Fummie, de most már szerintem, mindenkiről elmondhatjuk, hogy benne van a csapatban, amennyit szenvedtünk érte közösen… Az egyik biztonsági vezető tegnap, mikor kora reggel megérkeztünk a forgatási helyszínre, már azt kérdezte, hogy aláírtuk-e mi is a jelenléti ívet. :D És kitaláltuk, hogy az utolsó napra készítünk neki egy jelenléti ívet, amire beírjuk, hogy ki, melyik nap, mennyi időt töltött kint a forgatáson. Egyelőre én vezetek. :D Bár, ha most Abyék tényleg mennek a vidéki forgatásokra is, akkor le fognak előzni. :)

A második napon viszont nagyon elszomorodtunk. Ugyanis, a forgatási helyszín egy általános iskola mellett volt, és bár mi napközben nagyon rendesen és csendesen viselkedtünk, aminek Rob szörnyen örült (látszott rajta, hogy vidám, és mindig mosolygott), délutánra vége lett a tanításnak, és nagy tömeg lett, mert kijött közénk egy csomó visítozó, hülye ***. A csillag helyére gondolom, tudjátok, mit kell képzelni. Bocsánat, de az ilyen idiótákra nem lehet szebb szavakat kitalálni, én pedig nem szoktam csúnyán beszélni, szóval, maradnak a csillagok.

A múlt héten felépítettünk egy képet a magyar rajongókról – egy nagyon is pozitív képet -, erre jöttek ezek a ***-ok, és egy másodperc alatt elrontottak mindent. Szegény Rob, ahogy sikítottak utána, meg néhány *** az autója után futott, olyan rémült képet vágott, hogy esküszöm, közel álltunk a síráshoz – főleg, Aby. Nagyon szívszaggató volt az a riadtság és a kényszeredett-kínos mosoly, amit akkor láttunk Robon. Jaj, még mindig szörnyen elkeserít az egész. A területfelügyelők vezetőjének még mondtuk is, hogy inkább vigyék be rejtve Robot egy hátsó ajtón, ne is lássuk, csak többet ne kelljen ilyen élményt átélnie itt Magyarországon.

A bosszantó az volt, hogy ezek a ***-ok, még csak nem is szeretik Robot. Csak „Júj, itt van Edward… De helyes…”. Ennyit fogtak fel az egészből. Pedig Rob nem Edward. Rob, egyszerűen csak Rob. Egy ember, aki tehetséges, és akinek olyan iszonyatos élményei voltak már rajongókkal (hallottuk, hogy külföldön egy szállodában egy lány fentről az erkélyről próbált lemászni hozzá, egy másik helyen pedig megsérült Rob lába egy idióta rajongó miatt), hogy szerintünk ha rémálmai vannak, tuti sikoltozó lánytömegekről álmodik, akik üldözik őt.

Este láttuk Robot megjönni és elmenni, akkor próbáltuk csitítani a tömeget, és valószínűleg, hallotta, hogy megint pisszegünk, és fegyelmezünk, mert tegnap reggel, mikor megérkezett, egyenesen ránk nézett (rám és Stigura), és felénk biccentett felhúzott szemöldökkel. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. :D Az esti távozásakor pedig felénk integetett. Szóval, tudta már, hogy merre van a törzshelyünk – mert nekünk az is volt ott a négy napos forgatási helyszínen :D -, és mindig felénk intett, biccentett, nézett, mosolygott. El sem hiszem, hogy tudta, hogy egyáltalán létezünk… :D A reggeli biccentés után Stigunak el kellett rohannia dolgozni. Elszaladt, aztán fél perc múlva rohanás közben hívott telefonon, hogy: „Ránk nézett és biccentett.” Nem hitte el, hogy tényleg megtörtént, pedig Unio még videóra is felvette, amit tegnap 200-szor néztem meg, hogy tudatosuljon bennem is, nem csak hallucináltam… :D Annyira édes volt Stigu lelkesedése. :D Olyan jól lehet vele rajongani. :D

Délutánra sajnos, megint hatalmas tömeg lett, és visszajöttek tanítás végeztével a ***-ok, ezért a biztonságiak úgy vitték el Robot ebédelni a belső garázson át, hogy nem is láthattuk egyáltalán. A vicces az, hogy mi, a kemény mag, még örültünk is ennek. Inkább ne lássuk, elég a tudat, hogy biztonságban van, és nem kell rossz emlékeket hazavinnie tőlünk.

Aztán mialatt Rob ebédelt, a lányok (Aby és Leia) nekiálltak megfegyelmezni a tömeget. :D Annyira király volt! :D Felálltak egy pad tetejére, és szószólóként kiálltak Rob mellett. És szerencsére, mi, a normális rajongók voltunk többségben, szóval, amint sikítást hallottunk, olyan erővel kezdtünk tapsolni, hogy majdnem teljesen elnyomtuk azt, plusz pisszegtünk is rendesen, és olyan csúnyán néztünk a ***-okra, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem bizonyítottuk a „Ha pillantással ölni lehetne…” mondást. :D A biztonságiak vezetője pedig azt mondta Abynek, hogy ad neki mindjárt egy biztonságis mellényt, és felemelte a hüvelykujját felé, mutatva, hogy jól csinálta. :D Nagyon klassz volt! :D

Stigunak pedig takarítói állást ajánlottak fel a forgatáson. :D Mindenki össze-vissza szemetelt, senki nem törődött azzal, hogy összetakarítson maga után, Stiguék pedig véletlenül kiöntöttek valamit, és szóltak az egyik a forgatáson dolgozó takarítónak, hogy adja oda nekik a seprűt. A takarító pasi meg csak nézett, mert nem hitte el, hogy nem azt várjuk el, hogy ő takarítson utánunk, hanem valaki van olyan rendes, és megteszi, hogy eltűnteti a saját maga által okozott koszt. Szóval, miután Stigu felsepert, a takarító közölte, hogy keresnek még munkaerőt, mire mind jelentkezni akartunk. :D

Aztán megjött Rob, és mivel a biztonságra felügyelők látták, hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat, ezért megint úgy hozták be, hogy láthattuk őt. :) És Rob, mikor meghallotta a pisszegést, és hogy elcsendesítünk mindenkit, meglepődött, majd hálásan mosolygott. Annyira jó érzés volt… :)

Tegnap este láttam utoljára Robot, amikor elment a forgatás végeztével. Istenien nézett ki a fehér ingben és mellényben. Jaj, az a pasi tényleg gyönyörű. És ez csak egy apróság, ami miatt szeretem, mert ennél sokkal több van benne…

A tegnapi távozáskor tapsoltunk neki, ő a kocsi felé menet megvakarta az orrát, aztán felénk mosolygott, intett egyet, majd beszállt a kocsiba, és elhajtottak vele. Igazi, őszinte mosoly volt az arcán, és olyan jó, hogy így láthattam utoljára őt. Még mindig veszettül dobog a szívem, ha visszaemlékszem a vele kapcsolatos pillanatokra. Tényleg élmény volt egy egész életre.

Erről jut eszembe… Tegnapelőtt este totál kész voltam, fájt a lábam, fáradt voltam meg minden, de forgatás után még a többiek be akartak ülni valahová, így mentünk mind. Aztán hazafelé, már csak vonszoltam magam. Abyék beszélgettek előttem, és Aby azt mondta, hogy olyan élményeket szerzett, amelyeket még a gyerekeinek és az unokáinak is mesélni fog. Erre én megszólaltam: „Én meg elmesélem az ortopéd sebészemnek.” :D Annyira készek voltunk… :D Imádom a bandánkat! Még akkor is, ha fáradtan nyűgös és morcos vagyok. :D Bocsi, lányok… :D

Még két dolog… Beszélgettünk egy normális fotóssal a forgatáson (nem zaklató paparazzival), és azt mondta, hogy míg külföldön egy-egy fotóért 180 ezer Ft-ot fizetnek kb. átszámítva, addig Magyarországon ők, egy darab képért 3000 Ft-ot kapnak. Nagyon durva!

A másik, amit még el akartam mondani, hogy tegnap az egyik csatornán azt mondták be este, hogy Kristen az országba érkezett, és hogy Rob kocsijával vitték a forgatás helyszínére titokban. Nos, azt nem tudom, hogy Kristen tényleg itt van vagy volt-e, de az biztos, hogy Rob kocsijával nem hozhatták, mert egész nap ott álltunk előtte, ugyanis figyeltük, mert ha a sofőr beült a kocsiba, akkor tudtuk, hogy Rob fél perc múlva fel fog bukkanni. Szóval, ha ez kamu volt, akkor valószínűleg, a hír többi része is, sajnos. :( Pedig én örülnék a legjobban, ha Rob és Kristen tényleg együtt lennének… De hát, mi a saját szemünkkel láttuk, hogy az a kocsi nem ment sehová egész nap, csak mikor Robot enni vitték, és visszahozták (de akkor egyedül ült benne).

A lényeg, hogy nagyon-nagyon jó volt ez a két hét, és ha jövő héten újra kezdhetném egy hétvégényi pihenés után, hát, megtenném. Kívánom, hogy mindenkinek legyen legalább egyszer ilyen élménye az életében. :) Nos, azt hiszem, ennyi lenne az összefoglalóm… :) Biztosan kifelejtettem még pár dolgot (és van, amit nyilvánosan sajnos, nem mesélhetek el, mert olyan emberek kerülnének bajba, akiket megkedveltünk a forgatás alatt), de remélem, hogy egy kicsit át tudtam adni abból az örömből, amit éreztünk és még mindig érzünk. :)

Holnaptól visszaáll a rendes kerékvágás. Ismét írok, tanítok, és megpróbálok visszaállni itthoni üzemmódra. :) Szóval, nem sokára jön az új fejezet. :)

A jelen boldogsága - 14. fejezet

Holnaptól valószínűleg péntekig megint nem leszek elérhető. Bocsánat érte... Fummie és Aby hibája, mert a vállamra ültették a kisördögöt, én pedig túl gyenge vagyok ellenállni a kísértésnek. :D Nem lenne belőlem jó vega vámpír. :D A lényeg, hogy ha hülyének is néz valaki miatta, megyek vissza Pestre a forgatás utolsó napjaira. :) Az egész kis csapat fent lesz, akik múlt héten, és nem bírom ki, hogy kimaradjak belőle. :D A kreatív írás órákat természetesen pótolni fogom, meg hát, a legtöbb diákomtól még úgysem kaptam meg az ehavi tandíjat, szóval, elvileg addig nincs is óránk. De a lényeg, hogy mindenkinek meg lesz tartva az ígért óraszám. :) Drukkoljatok, hogy lássam még legalább egyszer Robot. :) És addig olvassátok a fejezetet, és írjatok nekem hsz-eket. :) Hétvégén pedig már frisselek is nektek újra, amint hazaértem. :)





14. ÁLOMKÉP





LASSÚ LÉPTEKKEL MENTEM LE a lépcsőn Carlisle-lal az oldalamon. Éreztem, magamon az aggódó tekintetét, de most nem tudtam a félelmeivel foglalkozni. Persze, engem is megviseltek azok a képek a könyvben, mégis amint kimondtam hangosan is a döntésemet, már csak a boldogság érzése maradt bennem. Anya leszek! A lélegzetem felgyorsult erre a gondolatra, és izgatottan csúszott a kezem a hasamra.

- Te nem vagy normális! – Jonathan hangja zökkentett ki az édes álomképekből. Carlisle felé pillantottam, majd mindketten felgyorsítottunk.

- Hidd el, nem így akartam, én… - Edward a kanapén ült, fejét a kezébe hajtva. Ujjai a bronzos tincseket szorították. Esme a jobb oldalán ült kezét fia térdén nyugtatva, miközben aggódó tekintetét le sem vette róla. A többiek a szoba két oldalán várakoztak – a farkasok az ablak felőlin, Cullenék velük szemben.

- Nem így akartad? – Régi alfám feldúltan szelte át a nappalit, mire mindenki egy emberként feszült meg. Keze kinyúlt Edward felé – aki mozdulatlanul ült továbbra is -, de végül csak ökölbe zárult a levegőben. – Megölted őt! Felfogtad? – suttogta maga elé gyűlölettel teli hangon. Edward teste rándult egyet, miközben engem elöntött a harag. Így is éppen eléggé szenved, miért kell még vádaskodni is, mikor semmiről sem tehet!

- Nem fogok meghalni! – csattantam fel átlépve a küszöböt. A szobában lévő összes tekintet úgy fordult felém, mintha egy szellemet láttak volna besétálni.

- Az a… valami benned, belülről fog széttépni – borzongott meg Nate, és az iszonyattól eltorzult az arca.

- Nem fog bántani engem – jelentettem ki teljes magabiztossággal, miközben gyengéden végigsimítottam a hasamon. A legtöbb szempár szánakozó aggodalommal mért végig engem, mintha attól tartottak volna, elment az utolsó csepp józan eszem is. – És nem valami. Ő a kisbabám.

- Te teljesen megőrültél! – Jonathan dühösen túrt bele a hajába, miközben remegni kezdett. Szinte fel sem fogtam mi történik, már el is vágtatott mellettem. A bejárati ajtó hatalmasat dördülve csapódott be. A padlót fürkészve álltam, teljesen kiürült fejjel. Megértettem Jonathan érzéseit, de nem volt választásom, csak az, hogy hiszem, a gyermekem nem bántana engem.

- Utána megyünk, te rendben leszel? – éreztem meg Aidan érintését a vállamon. Ahogy felpillantottam rá, a tekintetéből együttérzés sugárzott. Lassan bólintottam egyet, miközben ujjaim megszorították a kezét.

Miután ő és Joshua kisiettek a házból, elkeseredett sóhaj hagyta el a számat. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ennyire megkínzom azokat, akiket szeretek. Főleg Edwardot… - pillantottam ismét rá. Még mindig lehajtott fejjel ült, én pedig úgy éreztem, megszakad a szívem a látványtól.

- Magunkra… magunkra hagynátok minket? – pislantottam Esme felé.

- Persze – indult el felém, aztán végigsimítva az arcomon elhagyta a nappalit Carlisle-t magával húzva. Alice és Jasper bíztató mosollyal az arcukon vonultak ki, Emmett és Rosalie pedig – karjában az öcsémmel – követték őket. A női szempár felém sem pillantott, így nem tudtam megállapítani, hogy Rose mire is gondolhat. A kezem ösztönösen kinyúlt, hogy megállítsa őt. Ahogy hozzáértem a karjához, megdermedt, és lassan fordította felém a fejét.

- Én… Csak bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan a szobádban viselkedtem – szólaltam meg rekedtes hangon zavaromban. – Nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy nálad jobb kezekben nem is lehetne a testvérem… - ismertem be.

- Nem haragszom – biccentett Rosalie kimérten, de valahogy nem tűnt teljesen őszintének a kijelentése.

- Én tényleg szörnyen… - akartam megismételni a bocsánatkérésemet, de a pillantása elhallgattatott.

- Tényleg nem haragszom. Csak… - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett, majd ismét rám nézett. – Nézd, ez most túl nehéz nekem. Időre van szükségem.

- Rendben – szorult össze a torkom. Emmett halványan rám mosolygott Rosalie mellől, aztán ők is felmentek az emeletre. Nagyot sóhajtva ültem le Edward mellé a kanapéra. – Jól vagy? – kérdeztem halkan. Iszonyatos érzés volt látni őt szenvedni. Szinte bármit megadtam volna azért, hogy elmúljanak a félelmei, de a szavamon kívül – hogy nem lesz semmi bajom -, nem tudtam más biztosítékot nyújtani a számára.

- Persze – jött a válasz.

- Edward, kérlek, nézz rám! – húztam fel a bal lábamat a kanapén, hogy felé fordulhassak a törzsemmel. Olyan lassan mozdult meg, hogy először azt hittem, nem is akar engedelmeskedni a kérésemnek. Gépiesen mozgott, mintha csak valami érzések és gondolatok nélküli robot lett volna. Egy váz… Az ujjaim összeszorultak a kanapé szélén, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve előre hajoltam, és megcsókoltam őt. Lassan reagálva csókolt vissza végül, aztán meglepett arcot vágva húzódott el, és a tenyerét a homlokomra simította.

- Lejjebb ment a lázad – felelte a kérdő pillantásomat látva.

- Tényleg? – tapogattam meg én is magam. Észre sem vettem, hogy elmúlt a szédelgés. – Valahogy erősebbnek érzem magam. Talán, mostantól már könnyebb lesz – mosolyodtam el halványan, mire kaptam egy kétkedő fintort. – Így lesz, csak hinni kell benne! – makacskodtam.

- Te komolyan nem félsz? – szorították meg a kezemet a hűvös ujjak.

- Bolond lennék, ha nem félnék – vontam meg a vállamat, aztán hirtelen eszembe jutott egy emlék, ami szomorú mosolyt csalt az arcomra. – Tudod, mikor anyu Edwardot várta, már elég idősnek számított. Aggódott amiatt, hogy ez bajt okozhat. Szerintem, minden nőnek átfut a fején, hogy mi van, ha… - gondolkoztam el. – De anyu mindig azt mondta, hogy minden csak hozzáállás kérdése. Az ember igenis tudja irányítani bizonyos határokon belül a saját testét. Ha nem hagyod el magad, könnyebb minden. Nem szabad azon rágódni, mi sülhet el rosszul, mert akkor önkéntelenül is ártunk magunknak az aggódással. Arra kell gondolni, milyen jó lesz. Hogy… minden rendben lesz, érted? – fúrtam az aranybarna tekintetbe a sajátomat. – Segíts nekem, hogy erre tudjak gondolni. Hogy élvezzem ezt a csodát. – A lelkesedéstől kipirulva fogtam meg a kezét, és a hasamhoz húztam. Tudtam, hogy még semmit sem érezni, mégis volt ebben a pillanatban valami, amitől könnyek gyűltek a szemembe. – Egy kisbaba. A mi kisbabánk – suttogtam magam elé Edward arcát fürkészve. – Tudom, hogy szereted őt. – Annyi ellentétes érzelem szaladt át rajta, hogy egyszerűen képtelen voltam olvasni belőle.

- Gyere! – pattant fel hirtelen, és óvatosan meghúzta a kezemet, hogy kövessem őt.

- Mi az? – vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felsegítsen a kanapéról.

- Megkérem Alice-t, hogy segítsen. Minden egyes lépést végiggondolunk, amit csak szüléskor tennünk kellhet, és megnézzük, mi a végeredménye – mondta el a tervét a lépcsőn felfelé.

- De nem látta a babát… - gondolkoztam el.

- Nem. De az esküvőt halványan igen. Mert a neveltetésem garantálja, hogy biztonságot, szeretetet és a nevemet nyújtsam annak a nőnek, aki a gyermekemet várja.

- Nem kell elvenned, csak mert terhes vagyok – ráncolódott össze a homlokom a gondolattól. Az, hogy Edward ne szerelemből és önként vegyen el, összerántotta a gyomromat.

- Mindenképpen elvennélek, mert szeretlek – állt meg a folyosó közepén, hogy a kezei közé vegye az arcomat. – Csak még adnék egy kis időt neked… Hogy kiélvezd az életet – mosolygott rám úgy, hogy a lábaim reszketni kezdtek. – A baba csak előre hozta azt, amire a világon a legjobban vágyom – magyarázta. Kábultan eresztettem ki egy reszketeg levegőt a tüdőmből, de még mielőtt teljesen elgyengülhettem volna, Edward tovább indult. – Ha Alice rám koncentrál és nem rátok… - hunyta le Edward egy pillanatra a szemeit. – Akkor talán, lát valamit halványan. De ha nem látná egyáltalán a jövőmet, az is jel…

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen megtorpantam és élesen beszívtam a levegőt. – Edward! Ezt nem… Ezt nem teheted! – kerekedtek el a szemeim rémülten, miközben az ujjaim az ingébe martak a mellkasán. – Ígérd meg, hogy ez eszedbe sem fog jutni! Gyerünk! Ígérd meg! – követeltem tőle.

Csak csendben állt, és nem volt hajlandó felnézni rám. Zihálva próbáltam megnyugtatni magam, hogy értelmesen tudjak beszélni vele, de ez volt életem legnehezebb dolga. A gondolat, hogy Edward megszűnjön létezni – még akkor is, ha én már halott vagyok -, mindennél fájdalmasabb volt.

- Mi lenne a kisbabánkkal, ha egyikőnk sem lenne mellette? – szólaltam meg reszkető hangon. – Hiszem, hogy semmi gond sem lesz. Hogy mindketten végignézhetjük, ahogyan felnő. De… ha mégsem… Ha… Szüksége lesz rád!

- Hogyan létezhetnék nélküled? – Edward tekintetében mélységes fájdalom kavargott, ahogy felemelte végül a fejét.

- Nem kell nélkülem létezned. A gyermekünkben élnék tovább. A részem. Ahogyan… ahogyan Bella nagyiból is van bennem – mondtam ki kissé félve Edward reakciójától. Nem akartam felkavarni őt még jobban, csak azt akartam, hogy megértse, miért kell léteznie mindenképpen. – Muszáj, hogy vele legyél, hogy megvédd, szeresd, mert csak így maradhatna fenn belőlem valami… - A számat harapdálva vártam, hogy Edward feldolgozza a hallottakat.

- Adj egy kis időt, hogy átgondoljam – kérte végül. Igyekeztem pozitívan felfogni, hogy legalább nem mondott azonnal nemet nekem. Így még megvolt az esélyem arra, hogy meggyőzzem az igazamról. Nem mintha szükség lenne rá… Élni fogok – hajtogattam magamban mantraként.

Az egész délutánt Jasper szobájában töltöttük vele és Alice-szel. Miközben ők próbálták megfejteni, mi lenne a következménye a különböző orvosi döntéseknek – a szülés korábbi megindítása, császár metszés, természetes szülés és így tovább -, nekem az ágyon kellett feküdnöm, hogy pihenjek. A lázam egyre lejjebb ment, és a szédelgésem is elmúlt teljesen, mire elérkezett az alkonyat.

Edward éppen azt várta, mit lát Alice, ha úgy döntene, hogy epidurális érzéstelenítéssel próbálja csökkenteni a fájdalmaimat, mikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantott, aztán megnyomott egy gombot, és a füléhez emelte a készüléket.

- Szia! Russel vagyok… - hallottam meg a bizonytalan hangot a másik oldalon. – Én csak azt szeretném kérdezni, hogy holnap hányra jöttök?

- A kerti sütés – bólintott Edward. – Én nem hiszem, hogy… - kezdett volna bele, de felültem az ágyban, és intettem neki, hogy adja oda a mobilt. Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap már vasárnap van, de nem okozhattam újra csalódást.

- Megyünk mindenképpen. Olyan fél három és három között érünk majd oda – pillantottam a többiek felé. Edward arcán rosszallást láttam, Alice-én viszont izgatottságot. – Alice valószínűleg, már korábban be fog nézni – kuncogtam fel.

- Rendben, akkor várlak titeket. – Tisztán hallottam Russel hangján a megkönnyebbült boldogságot. Biztosan félt attól, hogy megint lemondjuk az egészet.

- Ott leszünk – mosolyodtam el. – Szia! – szakítottam meg a vonalat, majd – kijavítva eddigi feledékenységemet – gyorsan bepötyögtem Juliette-ék számát, hogy a képzeletbeli vendéglistámon szereplő emberek mindegyikét meghívjam végre.

- Pihenned kéne… - szólalt meg Edward, miután befejeztem a rövid beszélgetést, amelyben megegyeztünk, hogy hol és mikor találkozunk majd.

- Azt teszem – vontam meg a vállamat, és visszadőltem az ágyra. Persze, tudtam, hogy nem a mostanra gondol… Megrázta a fejét, aztán visszafordult Alice-hez. Valószínűleg rájött, hogy nem tudja megakadályozni, hogy elmenjek a kerti sütésre.

A rövid telefonálás után a figyelmem új problémára terelődött át. Russel hangját hallva elszégyelltem magam, amiért eddig eszembe sem jutott az őt érintő probléma. Pedig az életéről volt szó… A gondolat, hogy a Volturi miattam fogja megölni iszonyatos volt a lelkiismeretem számára, de fogalmam sem volt, hogyan védhetnénk meg őt úgy, hogy közben senkinek sem esik baja. Talán, meggyőzhetnénk őket valamivel, hogy Russel ártalmatlan a titkainkra nézve… Vagy esetleg, ha cserében felajánlanánk valamit… Bárhogy törtem a fejemet, elképzelésem sem volt, mire vágyhatna egy vámpír uralkodócsalád a véren kívül.

Edward aggódó pillantást vetett felém, mire én elbújtattam az arcomat Alice takarójába. Nem kell, hogy még egy plusz dolog miatt aggódjon. Pontosan tudtam, hogy ő azt gondolja, nincs esélyünk. De biztos voltam benne, hogy majd én kitalálok valamit.

A gondolatok egyre lassabban pörögtek a fejemben, miközben a takaró melege kellemesen körbeölelt és elkábított. Csak akkor tértem egy kissé magamhoz, mikor Edward és Alice felpattantak a földről, és kisiettek a szobából. Csodálkozva emeltem fel a fejemet.

- Csak beszélnek Carlisle-lal – hallottam meg Jasper hangját a sarokból, ahová bekuporodott.

- Alice látott valamit?

- Lehet… Úgy tűnik, hogy egy korai császárral minden rendben lesz… - magyarázta Jasper, mire elégedetten bólintottam.

- Tudtam, hogy megoldjuk.

- Tudod… Igazán bátor vagy – nyomta fel magát Jasper egy könnyed mozdulattal a földről, aztán az ágyhoz sétált, és leült a szélére mellém.

- Mások szerint, inkább botor – jelent meg az arcomon egy keserű mosoly. – Köszönöm, hogy segítettél – utaltam arra, amikor elcsalta Carlisle-t a dolgozószobájától, hogy telefonálni tudjak Aidannak.

- Tudtad, hogy direkt volt? – vonta fel a szemöldökét.

- Sejtettem – pislogtam rá hálásan. – Miért tetted? – kérdeztem meg kíváncsian.

- A képességem miatt. Tudtam, mit éreztél, mikor azt hitted, nem lehet kisbabád, és azt is, milyen boldog voltál a gondolattól is, hogy talán, tévedtél. Nem bírtad volna elviselni, ha elveszik tőled őt – feszült meg a teste, mintha csak megint átérezte volna a kétségbeesett rettegésemet. – Az rosszabb lett volna a halálnál is – emelte rám a tekintetét. Bólintottam. Pontosan tudtam, mire gondol. A felvetéstől is, hogy elveszíthetem a kisbabámat, üresnek és halottnak éreztem magam. Mintha valami elszívta volna az összes boldogságot és melegséget belőlem. – Nem fog megtörténni – borzongott meg velem együtt Jasper is, aztán küldött felém egy kis nyugtató hullámot.

- Jasper… - szólaltam meg bizonytalanul. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szerinted, van valami, amit a Volturi akarhat, és mi meg tudjuk nekik adni? – tértem vissza az elpilledés előtti gondolataimhoz. Jasper arcára kiült a feszültség, és már azt hittem, hogy nem hajlandó válaszolni nekem, mikor végre megszólalt.

- Amit szeretnének, olyasmi, amit úgysem adhatunk meg nekik.

- A farkasok szolgálata és ti, akiknek képességetek van? – kérdeztem elszoruló torokkal.

- Igen. De egyik sem elfogadható alkuajánlat – rázta meg a fejét határozottan Jasper.

- Akkor is kell lennie valaminek, amivel megmenthetjük Russelt. Egyszerűen nem nézhetjük tétlenül, hogy… - kezdtem széles kézmozdulatokkal gesztikulálni a feldúltságtól.

- Nem fogjuk – tette a kezét nyugtatóan a vállamra Jasper. – Kitalálok valamit – nézett a szemeimbe, én pedig biztos voltam benne, hogy tényleg így lesz. Jasper alapszemélyiségéhez tartozott, hogy jó stratéga volt, így ha valakinek támadhatott egy használható ötlete a Volturi ellen, akkor az ő volt. – Pihenj egy kicsit, ez sokáig el fog tartani… - fordította a fejét az ajtó felé. Halkan hallottam, ahogyan Edward éppen magyaráz valamit Carlisle-nak, de ahogy ismét letettem a fejemet a párnára, már csukódtak is le a szemeim.

Mikor hirtelen egy erdőben találtam magam, biztos voltam benne, hogy csak álmodom, mégis minden olyan valóságosnak tűnt. Mélyet lélegeztem a friss éjszakai levegőből, miközben a fák leveleinek zizegését hallgattam. Olyan megnyugtató volt az egész. Aztán mozgolódást éreztem a hasam tájékán. Meglepetten néztem lefelé, és csúsztattam a kezemet a hatalmas pocakra, amely hozzám tartozott. Egy újabb finom mocorgástól mosolyognom kellett. Boldoggá tett a tudat, hogy valakinek biztonságot és melegséget nyújthatok a testemmel.

- Hogy van az én két szerelmem? – csúszott két kar körém, miközben egy hűvös puszit kaptam a nyakamra. A mosolyom vigyorgássá szélesedett, miközben megfordultam az ölelésben. Furcsa érzés volt, hogy ekkora hassal nem tudtam rendesen Edwardhoz bújni, de a tekintetünk összeolvadása tökéletesen kárpótolt mindenért.

- Edward… - motyogtam magam elé. Lehajtotta a fejét, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, miközben keze a kisbabánk ideiglenes otthonát simogatta.

- Gyere! – fűzte össze végül az ujjainkat, és maga után húzott. Döcögve próbáltam lépést tartani vele, de mikor látta, hogy ez nehezen megy, lassított egy kicsit.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Majd meglátod… - somolygott felém, én pedig nem kérdezősködtem tovább. Pár percnyi séta után torpant meg, aztán a hátam mögé lépett. – Csukd be a szemed, majd én vezetlek – kért engem. Kissé aggódva pillantottam a göröngyös földre. Nem tűnt jó ötletnek vakon sétálgatni. Még a végén megbotlanék valamiben, és megütném a hasamat. – Bízz bennem! – suttogta a fülembe olyan hangon, amitől minden félelmem elmúlt.

- Rendben – teljesítettem a kérését. Egyik keze az oldalamra csúszott, a másikkal pedig a karomat fogta, miközben lassan araszoltunk előre. – Mindjárt ott vagyunk, már csak pár lépés – bizsergette meg a mély hang az egész testemet. Alig egy perc múlva végre megálltunk ismét, és Edward elengedett engem. – Kinyithatod a szemedet – adta meg az engedélyt a számomra. Pislogva próbáltam meg ráfókuszálni újra a világra a sötétség után, és mikor kitisztult a kép, tátott szájjal néztem körbe.

A tisztásunkon voltunk, de most egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan megszoktam. A közepén egy hatalmas ágy állt hófehér selyemágyneművel, és az odáig vezető utat gyertyák övezték a lábamtól kezdve. A méregzöld fűben pedig mindenütt virágok pompáztak. Azt sem tudtam eddig, hogy ennyiféle szín és árnyalat létezik a világon. A tekintetem bepárásodott a meghatottságtól és a látvány gyönyörűségétől, annak ellenére, hogy tudtam, csak az én fantáziám hozta létre ezt az egészet.

- Ó, Edward… - suttogtam elhaló hangon.

- Tetszik? – kérdezte bizonytalan hangon.

- Hogy tetszik-e? Ez csodálatosan szép – sóhajtottam fel, miközben nekidőltem a mellkasának a hátammal. Mutatóujjával az állam alá nyúlt, és addig tolta felfelé a fejemet, amíg el nem érte az ajkaimat. Sóhajtva engedtem beljebb a kutakodó nyelvet, miközben a lábaim reszketve próbáltak talpon tartani. Éreztem, ahogy az erős kar a combjaim alá siklik, és magához ölelve felkap, aztán megindulunk előre, de nem nyitottam fel a szemeimet, csak élveztem, az édes, zamatos keringő ízét.

A selyem simogató hűvössége megborzongatott, mikor Edward letett az ágyra. Hátradőlve hagytam, hogy levetkőztessen, még a reccsenő anyag halk zajával sem foglalkoztam. Az egész testem lángokban állt, nőiességem középpontja pedig lüktetve kívánta az összeolvadást.

Meglepődtem, amikor Edward ahelyett, hogy fölém gördült volna, az oldalamra fordított, és mögém feküdt, de aztán rájöttem, hogy a hasam miatt másképp nem tudna a közelembe férni. Keze végigsimított a bal combomon, és a sajátjára húzta a lábamat. Meztelen ágyéka keményen feszült hozzám. Fogalmam sem volt róla, mikor vetkőzött le, de nem is nagyon érdekelt. Egy álomban – főleg, ha ilyen csodálatos -, bármi lehetséges…

Halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy belém hatolt. A testem valahogy sokkal intenzívebben érezte őt, mintha az érzékelésem felerősödött volna. Az illata eltöltötte az orromat, a számat elöntötte a csókja íze, a bőrömnek pedig minden egyes sejtje pulzált és bizsergett.

Lassú mozgásba kezdett, miközben keze a mellemet simogatta. A bimbóm szinte fájóan meredt előre az ujjai között. Nyöszörögve kapkodtam a levegőt, miközben percek alatt a gyönyör kapujáig jutottam, Edward kéjesen morgó hangja a fülem mellett pedig csak siettette a robbanást. A testemen reszketés futott át, ahogy a kéj végigrobajlott rajta. Nem hittem volna, hogy lehetséges ilyet érezni egy egyszerű álomban. Olyan elsöprő volt, hogy azt hittem, belehalok.

Talán emiatt nem fogtam fel időben a halk morgást, amelyet a szél hozott felénk, csak akkor, amikor már közelebb ért hozzánk. Riadtan ültem fel az ágyban – miközben magam elé rántottam a takarót –, és körbenéztem. Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. Egy emberi szemnek túl messze lett volna ahhoz, hogy felismerje, de én azonnal rájöttem, kit is látok.

- Russel? – vörösödtem el annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, még mindig alszom, és ő valójában nem látott semmi illetlent. Hátrafordultam, hogy megnézzem az álomkép-Edward mit szól a felbukkanásához, de egyedül voltam az ágyban. Bár ez nem a valóság volt, csalódottság öntött el.

A tekintetem ismét az álmom új látogatója felé fordult, aki mozdulatlanul meredt rám pár méternyi távolságból.

- Russel? – szólítottam meg ismét. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán felsikkantottam, ahogy hirtelen egy pillanat alatt előttem termett, és a vörös szemek egyenesen rám meredtek. – Ó, istenem! – szorítottam a szám elé a kezemet.

- Ezt te tetted velem! – Russel hangja gyűlölettel teli volt, nekem pedig önkéntelenül is potyogni kezdtek a könnyeim.

- Isabella… Isabella, ébredj fel! – Éreztem, hogy valaki rázogatni kezd, de csak percek múlva voltam képes kiszakadni az álomképből.

- Jasper? – néztem körbe zavarodottan. Éreztem, hogy az arcom nedves, de mielőtt letörölhettem volna a könnyeimet, kivágódott az ajtó, és Edward ijedten sietett be a szobába, egyenesen hozzám.

- Mi történt? – tolta arrébb Jaspert, hogy megvizsgáljon. – Rosszul érzed magad?

- Nem, én csak… álmodtam… - ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. – Azt hiszem, tudom, hogyan mentsük meg Russelt – emeltem Edwardra a tekintetemet összeszoruló gyomorral.

Rob és én Budapesten

Nem, még nem értem haza, itt vagyok Pesten, csak már nem bírtam ki, hogy ne írjam meg nektek mi is történt velem az elmúlt pár napban. Kezdem az elején...

Szombat este megtudtam a netről, hogy Rob már megérkezett Budapestre. Eredetileg úgy volt, hogy csak húsvét után jön, és én addigra szereztem szállást meg minden... Szóval, 10 percig ültem a monitort bámulva, és arra gondoltam, hogy basszus, nem fogom látni Robot (megjegyzem, évente kb. egyszer szoktam káromkodni...). Aztán 10 perc után megszállt valami fura érzés, és egy óra alatt megszerveztem az utazásomat. Ezer hála Verocsnak és Stigunak, akik befogadtak engem ilyen váratlanul. :)

Vasárnap reggel anyu felébredt, én pedig közöltem vele, hogy másnap egy hétre Pestre megyek. Az ő válasza pedig ez volt: "Te nem vagy normális, édes kislányom!" :D

Anyu megjegyzése ellenére, én fogtam magam, és elindultam hétfőn Pestre. Felszálltam a buszra, hogy kimenjek a vonathoz, és volt nálam egy két literes kóla az útra. A buszon, fogalmam sincs, hogyan, a kólás üveg alja kilyukadt, a kóla pedig szembe spriccelt egy srácot. Szerencsére, csak röhögött a dolgon. :D Szóval, átfutott az agyamon, hogy jobb lenne otthon maradni, mert ha így kezdődik az utazás, hogyan folytatódhat. :D De én mindig szembe megyek a sorsommal, elég makacs tudok lenni, úgyhogy felszálltam végül a vonatra, és elindultam Pestre Robot nézni. :) Ekkor még úgy gondoltam, hogy hétfőn kimegyek a forgatási helyszínre, maximum messziről látni fogom hangyatávlatból, vagy még úgy sem, aztán a többi napot a barátokkal töltöm majd. Nah, ebből csak annyi lett igaz, hogy barátok közt voltam minden egyes nap. :)

Amikor megérkeztem, Fummie várt rám a Keleti Pályaudvaron, hogy elvigyen a forgatás helyszínére. Nah, ez úgy történt meg, hogy először is telefonos segítséget kért. :D Aztán végül odataláltunk. :)

Rob már ott volt a helyszínen. A lakókocsija egy étteremmel szemben állt meg, és az étterem melletti épületben forgatott. Beálltunk a tömegbe, de így semmit sem láttunk belőle. Épp kezdtem feladni, mikor egyszer csak szemből felém sétált egy ismeretlen lány, és megszólított. "Szia! Ott ülünk az étteremben, odajöttök hozzánk? Közelről látni Robot." Körbenéztem először, hogy hozzám beszél-e. :D Aztán megkérdezte, hogy ugye, én vagyok Spirit Bliss, mert felismert egy fényképről. Mondtam, hogy igen, én vagyok, és Fummie-val együtt követtük őt az étteremhez. Kiderült, hogy ő Nikita, az egyik blogos lányzó. Nagyon-nagyon rendes volt tőle, hogy ismeretlenül odahívott magukhoz, ezer hálám érte neki és a barátnőjének! :)

A tömegben maradó rajongók valószínűleg, utáltak minket, de hát, ilyen lehetőséget, senki sem hagyott volna ki, és drágán meg is fizettünk érte, de megérte. :D Ugyanis, az étterem kerthelyiségében úgy lehetett csak maradni, ha az ember rendelt is. Márpedig iszonyatosan drága volt a legolcsóbb rendelhető étel és ital is. :-/ Fogalmam sincs, megint mi jött rám, mert nagyon nem akartam pénzt költeni, de elkapott valami érzés, hogy nekem látnom kell Robot, ezért rendeltem magamnak és Fummie-nak is, mert nála nem volt semmi pénz, de nem hagyhattam, hogy kimaradjon az élményből.

Aztán rendelés után eltelt 15-20 perc, és kiderült, hogy a világ legbunkóbb pincérét sikerült megtalálnunk. Két asztalnál ültünk, mindketten 5000 Ft-ért rendeltünk, és 10 percet vártunk kb. a kajára, aztán 5-10 perc eszegetés után már az asztalunknál is volt, hogy közölje, tudja, hogy csak Rob miatt vagyunk itt, úgyhogy együnk és húzzunk el, mert pörgetni kell az asztalokat. Még egyszer mondom, összesen kb. 10000 Ft-ért rendeltünk, és 10 perce volt előttünk az étel. Rohadtul felhúzott! nem mindegy neki, hogy miért ülünk ott, ha egyszer fizetünk rendesen? Ha egy 250 Ft-os ásványvíz felett ültünk volna 2 órán át, azt mondom, igaza van, de így? Szóval, a Szabadság téren lévő olasz étterembe ne menjetek, mert a kaja drága, és pocsék (majdnem hánytam tőle, de komolyan!), a pincér pedig egy tahó. :P

Végül megérte a pénzt kiadni és a pincért elviselni, mert Rob 3-szor sétált el tőlem 3 lépésnyire. Jól halljátok! :D Nem lehetett hozzá szólni, de láttuk őt testközelből. :D Annyira, de annyira édes, tökéletes, gyönyörű (igen, tudom, hogy pasira nem szokás ilyet mondani, de az volt!) férfi, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a helyéből. Azt a korhű ruhát viselte, amelyet a külföldi forgatásokon is korábban. Nagyon jól állt neki. :) Egy képet készítettem róla, amelyről egy fotós később azt mondta, hogy jobb lett, mint amilyet nekik sikerült készíteni (amint Szandi feltöltötte nekem a képeket a gépre, megmutatom nektek), aztán csak a szememmel ittam a látványt, mert ha a fényképezővel voltam elfoglalva, akkor nem tudtam jól megfigyelni Robot. :)

Miután harmadszor is elsétált Rob előttünk (a házból ment a lakókocsijába és vissza), muszáj volt mennünk az étteremből, szóval visszaálltunk a tömegbe. Megint csak azt hittem, hogy ennyi volt a nagy élmény egész hétre, de tévedtem. :)

Mikor befejeződött a belső forgatás, elkezdtek a külsőhöz készülődni. A biztonságiak közül valaki (a nevét nem mondhatom, hogy ne kerüljön bajba), azt ígérte nekünk rajongóknak, hogy ha a járdán maradunk, nem vakuzunk és csendesek leszünk, akkor végignézhetjük. Mi betartottuk a szavunkat, később mégis jött a paraván a rendező utasítására. :-/ Az említett biztonsági odajött hozzánk, és bocsánatot kért tőlünk, amiért nem tudta tartani a szavát. Nagyon rendes volt ez tőle, és ő végig nagyon rendesen viselkedett velünk. :)

Szóval, a rendező miatt jött a paraván, és megint csak azt hittük, hogy ennyi volt, nem látunk többet Robból, de mivel nekem csak negyed 9-re kellett mennem a barátomhoz, akinél szállást kaptam, mert ő még dolgozott, ezért jobb dolgunk nem lévén, a helyszínen maradtunk. Leültünk a járdára, és az időközben megérkezett Kisildikóval és Stiguval meg a többi a helyszínen megismert fannal beszélgettünk, nevetgéltünk, énekeltünk, amíg odabent a paraván mögött készülődtek a fogatáshoz.

Mikor elkezdődött a forgatás, csendben maradtunk, és valamiért elindultunk lefelé, és megtaláltuk az egyetlen helyet, ahol be lehetett látni a forgatásra. :D Természetesen, a lyuk előtt állt egy biztonsági őr, de ő is annyira rendes volt, hogy megengedte, hogy maradjunk és végignézzük a felvételeket. Rob pont szembe sétált velünk a jelenetben. :D Tökéletesen láttuk őt, és megint csak ahhhhhhhhh... :D Négyszer vették fel a jelenetet, és mi mindegyiket láttuk. :D Annyira klassz volt! :D Mikor végeztek, megköszöntem a biztonsági őrnek, hogy ennyire rendes volt, és láttam rajta, hogy jól esett neki. :) Aztán sajnos, el kellett jönnünk, mert nekem találkoznom kellett Veroccsal, akinél a szállásom volt, és később tudtam meg, hogy kb. 10-15 perccel maradtunk le arról, hogy Rob magyarul azt mondta a rajongóknak, hogy: "Köszönöm, hogy csendben voltatok!" Váááááá, azt hittem, megőrülök! Ekkor tört ki rajtam a fanatizmus. Márpedig én akkor is hallom beszélni Robot, és még látnom kell őt! Esküszöm, sosem voltam rajongó típus, sosem jártam koncertekre, nem mentem egy híres ember miatt sem sehová, de Rob... Rob más... Nem Edward miatt szeretem, hanem azért a kedves, szerény, szeretetre méltó és tisztelettudó Robért, aki ő valójában.

Kedden úgy tudtam, hogy nem lesz forgatás, ezért Veroccsal és Fummie-val töltöttem a napot. Először Fummie-val várost néztünk egy kicsit, aztán délután Verocs, Fummie és én dvd-n megnéztük a Little Ashest és a Speaket. :)

Szerdán azt az infót kaptuk, hogy a Nemzeti Múzeum háta mögött lesz majd forgatás délelőtt. Az eső esett, hideg volt, de engem ez nem tarthatott vissza. Fummie kísért megint egész nap, aztán Eper csatlakozott hozzánk, majd Mesketéék csoportjával találkoztunk, és végül befutott Aby is, aki a mi telefonos segítségünkkel (az én telefonomat használva, Fummie irányította :D ) jutott el a helyszínre. Unio véletlenül csapódott hozzánk, nem olvasta korábban a blogomat, és nem is ismert engem, de végül háborús hadirokkant sorstárs lett belőle is… Hogy ez mit is jelent pontosan, nem sokára megtudhatjátok… :D Mindenki nagyon aranyos volt, és jókat nevettünk, nagyon klassz volt. :) Igazán örültem, hogy megismerhettem őket. :) Reggel egy riporter is megtalált a tv2-től, de szerencsére, úgy tűnik, hogy nem adták le végül a velem készült riportot. Nem szeretem, ha filmeznek. :D

Vártunk, vártunk, eltelt a délelőtt, aztán délután jöttek a munkások, felállították a forgatási díszlethez tartozó korhű lámpákat, így reménykedni kezdtünk, hogy hamarosan Rob is megérkezik majd. Végül a munkások elmentek, csak egy rendőrautó és mi maradtunk. Szegény Mesketééknek pedig menniük kellett haza vonattal, így nem láthatták Robot. Annyira sajnáltam őket. :( Először olyan infókat kaptunk, hogy este kezdődik a forgatás, aztán éjjel 2, 4, 6 óra lett belőle. Végül, fogalmunk sem volt, hogy most lesz-e forgatás vagy sem, és ha igen, mikor, de az előző nap történtek után (lemaradtunk Rob magyar mondatáról), nem akartuk megkockáztatni, hogy lemaradunk még valamiről. Inkább legyünk kint feleslegesen, minthogy legyen forgatás, és mi otthon szundizzunk helyette - döntöttük el végül, és maradtunk.

Még olyan 7-8 óra körül Szandi is befutott, és elmentünk egy teázóba, aminek már nem emlékszem a nevére, de majd megkérdezem Szanditól. Azt a helyet viszont nagyon ajánlom, mert olcsó és nagyon-nagyon kedves a személyzet. :) Szandi teázás után hazament, de Fummie, Aby, Unio és én maradtunk. Szóval, ott vártunk szerda reggel 9-től csütörtök este 11-ig (nekem akkor kellett elmennem, mert Verocs reggel elutazott, és nekem el kellett hoznom a cuccaimat tőle, de a többiek hajnali 6 körülig maradtak).

A szerda éjszakai várakozás maga volt a földi pokol – iszonyúan szenvedtünk, de jó társaságban. Annyira hideg volt, hogy elfagyott a lábunk, reszkettünk, az arcunkon és az orrunkon fagyási sérülések voltak, és annyira fájt már létezni is, hogy mind közel álltunk a síráshoz. Átfutott az agyamon, hogy a hajléktalanok hogyan bírják elviselni ezt az egészet hosszú távon. Szörnyű… :-/ Szóval, odakint éjszakázni borzalmas volt a hideg miatt. Az ébrenlétet jól viseltük, mert szórakoztattuk egymást, biztonságban is voltunk, mert a forgatási helyszín közelében maradtunk, ahol egész éjszaka állt egy rendőrautó. Szóval, csak azzal volt gondunk, hogy olyan hideg volt, mint az Északi-sarkon.

Várakozás közben beszélgettünk pár másik fannal, köztük három osztrák lánnyal, egy három gyerekes anyával, és egy Judit nevű lánnyal, aki odaadta a kocsijából a lábtörlőt, hogy ne a földön kelljen ülnünk, és csütörtök délután, miután vége volt a munkaidejének, egy hatalmas üveg forró kávét hozott nekünk a forgatásra. Értitek? Egy idegen, akivel előző este ismerkedtünk meg, annyira törődött velünk, hogy forró kávét hozott másnap! Esküszöm, ez alatt a pár nap alatt megerősödött az emberiségbe vetett hitem. Olyan összetartást mutattunk mi, Rob jelen lévő rajongói, amilyet én még sosem tapasztaltam. Önzetlenül segítettünk egymásnak, és Robot is támogattuk azzal, hogy kifogástalanul viselkedtünk!

Várakozás közben feltűnt egy, azt hiszem, nyolc tagból álló fiúcsoport is, akik szerenádot adtak nekünk. :D Esküszöm, ez volt az éjszaka fénypontja. :D Felvettem az előadásukat videóra, de ezt is csak később tudom megmutatni, ha Szandi feltöltötte nekem a gépre. :)Valamikor hajnali 5 körül annyira fáztunk már, hogy lementünk a forgatási helyszínen lévő elhagyatott autógarázsba, ahol elvileg volt mosdó, gyakorlatilag nem találtuk meg. :D Viszont, az egész olyan volt, mint egy szellemkastély valami horrorfilmből. Addigra már annyira készen voltunk szellemileg, hogy mikor a lépcsőn ülve krákogást hallottunk valahonnan az emeletről, gyorsan elhagytuk a garázst. Inkább a hideg vigyen el minket, mint egy baltás gyilkos. :D

Végül lesétáltunk a közeli McDonald’shoz, mert azt hittük, hogy 6 órakor nyit, de mikor odaértünk, láttuk, hogy csak 7-kor, a Burger King pedig csak 8-kor. Végül találtunk egy kis cukrászda szerűséget, ami nyitva volt, szóval, beültünk melegedni, enni, inni és mosdót használni. Egy kis pihenés és felfrissülés után visszamentünk a forgatási helyszínre.

Ekkor már kezdett melegedni az idő, és végül elkezdtek megint szállingózni az emberek. Megérkezett Kisildikó is, aki volt olyan rendes, hogy hozott nekünk egy jó meleg pokrócot. Mi éjszakázók lehuppantunk a fal mellett a földre, és bebugyoláltuk magunkat a pokrócba. Aztán odajött egy fiatal nő hozzánk, hogy a Meglepetés magazintól van, nem fényképezhetne-e le minket is. Mondtuk neki, hogy végül is, ha már 24 órát itt töltöttünk, miért ne… Erre elképedt, de nem olyan módon, hogy „Jesszus, ti hülyék vagytok!”, hanem inkább csak hitetlenkedve, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik halálra fagyni is képesek Rob miatt. :D Szóval, elvileg benne leszünk a Meglepetésben. Közben telefonszámot is cseréltem az újságíró hölggyel a könyvem miatt – kellenek a kapcsolatok… :) Mellesleg, ő is iszonyatosan rendes volt. A fotózás után átment a másnapi forgatás helyszínére, hogy megnézze, milyen is, és aztán csak azért visszajött a Múzeumhoz, hogy nekünk szóljon, merre lesz a forgatás pénteken, és hogy elég durva a környék, szóval, vigyázzunk magunkra.

Csütörtök délután végre elkezdték a munkások a díszlet további felépítését, és hát… Azt kell mondanom, hogy iszonyatosan bénák voltak… Kivágták a képbe nem illő zöld szemetesládákat, de úgy, hogy a munkás először majdnem átvágta a fémvágó drótját, aztán pedig beleállt egy víztócsába, és úgy használta az elektromos szerszámot. Nézni is ijesztő volt… Mondjuk, hétfőn is összedőlt egyszer a paraván, amit felépítettek, szóval, már meg sem voltunk lepve, hogy bénáznak. :D

Aztán vártunk, és várakozás közben kihallgattam egy biztonsági őrt és egy stábtagot, amint arról beszélgetnek, hogy ki fognak küldeni minket az utca végébe majd, ha Rob megérkezik és forgatni kezdenek. Szóval, kicsit beparáztunk, hogy meddig is zavarnak majd ki minket, és hogy láthatjuk-e egyáltalán Robot.

Mikor megérkeztek a lovas kocsik, és elkezdték felállítani a kamerákat, az egyik szervező odajött hozzánk (a pléden ültünk még mindig a földön), és azt mondta, hogy ott lesz pont a kamera, ahol ülünk, úgyhogy menjünk vagy 5 méterrel balra vagy 5 méterrel jobbra. Na, mi jobbra mentünk, meg is kérdeztük, hogy itt már oké? Azt felelte, oké. Másfél perc múlva, jönnek a biztonságiak, hogy mindenki menjen balra. :D Tökéletesen összehangolva dolgoztak. :D

Kitereltek minket a kordon mögé. A forgatási helyszínnel szemben volt egy kert, ahová be lehetett menni, és egy csomóan oda igyekeztek, hogy lássanak valamit, de én megállítottam Abyéket, és mondtam, hogy a kordon mögött megállunk, és nem mozdulunk, ha a fene fenét eszik sem. Biztos voltam benne, hogy a kertből is valahogy kiterelik majd az embereket, és ha felmegyünk oda, akkor a kiterelés után hátra kerülünk, és semmit sem fogunk látni. És végül igazam volt. 9 körül zárt a kert, és mindenkit kiküldtek. Mi viszont a kordon mögött az első sorban álltunk, és mindent láttunk. :D Azt hiszem, sikerült kitapasztalnom a napok során, hogyan kell úgy taktikázni, hogy lássuk Robot. :D

Végül megjelent Rob. A jelenet, amit felvettek, abból állt, hogy a lovaskocsik mentek egy kört, megálltak, emberek szálltak ki, felmentek az épület lépcsőjén valami bálba, aztán megjelent Rob is, és felsietett ő is a lépcsőkön. Végig láttuk őt, és mikor a felvételek végeztével visszafelé ment a rendezői sátorhoz, még az arcát is jól láthattuk. A harmadik felvételnél olyan édesen mosolygott, hogy megremegett a lábam, és kivételesen nem a fájdalomtól. :D És a sétapálcával a kezében annyira aranyosan csámpázott, hogy el is neveztem Csámpikának. :D Annyira cuki, ahogyan megy. Nagyon kis béna, de pont ettől, ahhhhhhh… Imádom a kacsázó, hosszú lábait. :D

9-10 óra körül már iszonyatosan fájtak a lábaim, egyfelől, mert sokat álltam, másfelől, mert megint teljesen elfagytak. Nagyon magas a fájdalomtűrő küszöböm – két vesekőzúzást kibírtam fájdalomcsillapító nélkül, pedig az olyan, mintha másodpercentként rúgna oldalba egy ló -, de esküszöm, hogy majdnem elsírtam már magam. Egy hajszálnyira voltam tőle…

Aztán fél 11-11 körül el kellett mennem, hogy elhozzam a cuccaimat Verocstól. Így le is maradtam a forgatás további részeiről, de azt tudom, hogy Fummie-ék beszélgettek Rob közvetlen asszisztensével, aki azt mondta, hogy Rob egy teljesen egyszerű, kedves, szerény ember, aki szinte szégyelli, ha kérnie kell valamit. Azt is mondta, hogy Rob tudja, hogy mi virrasztottunk miatta egész éjszaka, és azt mondta, hogy kitartó lányok vagyunk, és szobrot kéne emelni nekünk. :D És Aby volt olyan rendes – ezúton köszönöm neki -, hogy megkérte Rob asszisztensét, hogy mondja el Robnak, hogy írtam egy könyvet, amit ki fognak adni, és ő ihlette a főszereplőjét. :D Szóval, Rob tud az Árnyékvilágról nagy valószínűséggel. :D Már a tudat is ááááááááááááááá! :D

Másnap minden csomagomat magammal cipelve indultam 3 órányi alvás után az olvasói találkozóra, ami végül inkább baráti teázásba fajult. Megismerkedhettem végre személyesen is Truskával, és Kisildikó is eljött. Szóval, Szandi és én velük voltunk a Zöld Teknősben, aztán pedig valami plázaszerűségben megebédeltünk. A többi olvasónk nem jött teázni, velük később futottunk össze a következő forgatási helyszínen. :D Hiába, no, Robot látni mégis csak nagyobb szám, mint engem. :D

Végül Stigut felszedve a metrónál elindultunk a forgatás új helyszínére. Az utcának most nem jut eszembe a neve – nézzétek el, 4 nap alatt 4 órát aludtam -, de tényleg elég lepukkant környék volt. Fummie később csatlakozott hozzánk, aztán találkoztunk még pár olvasómmal, és végül egész nagy csoportot alkottunk.

Az előző forgatásoknál már kitapasztaltam, hogy mindig Rob lakókocsijával ellentétes utcában kell állni, és hogy kb. hová szokták rakni a kordonokat, ezért a velem lévőknek elmondtam egy stratégiát, aminek köszönhetően végül megint elől álltunk a kordonnál, és egész jól láthattunk mindent. A mi oldalunkon érkezett meg Rob a kocsival, amivel szállították, és a külső jelenetekre egészen jól ráláttunk. A jelenet lényege az volt, hogy Rob valakit kilök a kapun át a földre, aztán elsétál mellette – valószínűleg, meg is ütötte az illetőt, nem csak lökte, de ez nem biztos…). Vagy ezerszer felvették ezt a jelenetet, és Rob felszabadultnak tűnt. Egyáltalán nem kiabáltunk vagy zajongtunk, és ettől egyre jobban érezte magát. :)

Aztán mikor a forgatásnak vége lett, beszállt az őt szállító autóba, ami arra ment, amerre mi álltunk. Az autó megállt mellettünk, és hátulról kiszállt egy ember, aztán előre ült. De nem ez volt a lényeg… Hanem hogy a hátsó ülésen Rob lehúzott ablak mellett mosolygott, intett egyet, és azt mondta: Good Night! :D Mi csak álltunk halálra fagyva, sokkosan, és gépiesen integettünk, mert egyszerűen nem hittük el, hogy ott áll mellettünk a kocsi, ő pedig mosolyog ránk, és hozzánk beszél. A sokkos roham után, mikor már elment, kitört belőlünk a röhögés, és tisztára megvesztünk. Az élmény elvette az eszünket. :D Bementünk egy kisboltba, és vettünk innivalót, az eladósrác pedig elnézően mosolygott ránk, mert hát, elég érdekes, felajzott állapotba kerültünk, és nevettünk, csacsogtunk, újra és újra elmeséltük egymásnak azt, amit átéltünk, mert olyan hihetetlen volt. :D Mondtam távozáskor a srácnak, hogy nem mindig vagyunk ilyen őrültek. :D

Ezután megint mosdót kerestünk egy McDonald’sban, aztán mentünk a következő helyszínre. Nos, ez egy elég forgalmas helyen volt, és az arra haladó emberek megálltak megnézni, mi történik, úgy, hogy azt sem tudták, kicsoda Rob. Nagyon idegesítő volt, hogy ők nem is szeretik, de elfoglalják azok elől a helyet, akik napokig virrasztottak, halálra fagytak és szenvedtek, csak hogy lássák Robot. :P Szóval, olyan nagy volt a tömeg, hogy hátulra szorultunk, és semmit sem láttunk. Elkullogtunk egy étterem lépcsőjéhez, és ott szenvedtünk csendesen. Megint összefagytunk, és a fagyástól a lábaink nagyon fájtak. Újra sírás közeli állapotban voltunk mind, de helyette inkább csak kínunkban röhögtünk azon, hogy nem vagyunk normálisak. :D

Megjelent négy részeg idióta is, akik ordibálni kezdtek, mert nem tetszett nekik, hogy Robert híres és odavannak érte a lányok, míg ők szánalmasak és senkinek sem kellenek. :P Szerencsére, a biztonságiak úgy kidobták őket, hogy élvezet volt nézni. Minden elismerésem a biztonságiaké, mert gyorsan és hatásosan intézkedtek.

Végül mikor már feladtuk majdnem, és annyira fájt mindenünk, hogy azt hittük, meghalunk, kezdett oszlani a tömeg, és sikerült beállnunk az első sorba. De ez már a forgatás vége felé volt… Szandi és Stigu látta, hogy Rob az orrnyergét vakargatta és a hajába túrt forgatási szünetben, valamint azt is, hogy miután megérkezett a stábtagoknak az étel, Rob egy pogácsát tömött egészben a szájába. :D Kis hörcsög… :D

Végül elkezdtek venni egy jelenetet, amelynek a lényege az volt, hogy Rob egy kirakatban megnéz valamit, aztán elsiet. A második ilyen felvétel végénél Rob mielőtt bement volna az étterembe, amiben gyülekeztek a stábtagok, kidugta egy kicsit a nyelvét. Nekem valahogy olyan érzésem volt ettől, mintha valamit elrontott volna, és ezért dugdosná a nyelvét, de nem biztos… Minden esetre, édes volt. :D

Aztán vége lett a forgatásnak, és Rob megállt előttünk. Addigra már alig voltunk ott, így az első sorban álltam, úgyhogy tökéletesen láttam őt. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy ott vagyunk még, és hogy hálás nekünk, amiért rendesen viselkedtünk, nem kiabáltunk, nem sikoltoztunk, és tényleg kimutattuk iránta a szeretetünket és a tiszteletünket. Felénk fordult, integetett, és olyan mosolyt villantott, amitől a szívem olyan heves verdesésbe kezdett, mint Belláé, ha Edward rámosolygott, aztán édes akcentussal, magyarul azt mondta nekünk: Jó éjszakát! :D Még most is hallom a fülemben, ahogyan kiejti ezt a két szót. Végül az autójához ment, újra integetett és mosolygott, és én komolyan elfelejtettem a fagyást, a fájdalmat, mindent, és legszívesebben mentem volna azonnal az újabb forgatásra. Istenem, ennek a pasinak a mosolya tényleg babonázó. Én ilyet még sosem éreztem. De komolyan. Még most is remegek, ha rágondolok. Huhh… Ezt nem lehet szavakkal leírni. Ezt látni kell. Rob olyan férfi, aki egyszerűen megbabonázza a nőket… És a vicces az, hogy ő maga ezt fel sem fogja. Annyira ártatlan és egyáltalán nem használja ki a helyzetét. Megmaradt egy teljesen egyszerű, naiv, 23 éves fiúnak. Azt hiszem, pont ezért szeretjük őt annyian.

Ez volt az utolsó találkozásom Roberttel. A mai napot Stigunál töltöttem, megint megnéztem ezúttal vele a Little Ashest és a Speaket. A családja egyébként annyira klassz. Nagyon kedvesek voltak velem, és olyan igazi családi ebéd részese lehetettem. Nagyon jó érzés volt. :) Imádok Stiguéknál lenni. :D Ma délután hazajöttem, és már itthonról írtam meg a beszámolóm végét. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne írjam meg még ma a beszámolót, pedig már szédülök a fáradtságtól, de ezt muszáj volt azonnal megosztanom veletek, amint tudom. :)

Amit még el szeretnék mondani… A bulvárlapok megint baromságokat irkálnak, ne higgyetek nekik! A szerdai forgatás nem a rajongók miatt maradt el. A lehető legjobban viselkedtünk. Csendben voltunk, tettük, amit a biztonságiak mondtak nekünk. Tiszteletben tartottuk, hogy Robert éppen dolgozik, és egyáltalán nem zavartuk őt. Robert ezért is köszönte meg nekünk első nap, hogy csendben maradtunk, és később, ezért lett a napok múlásával egyre közvetlenebb velünk. Látta, hogy mi nem vagyunk olyan őrültek, mint az amerikai, angliai stb. rajongók, és kezdett feloldódni és megbízni bennünk. :) Szerintem, vissza fog még jönni hozzánk a forgatáson kívül is. ;) A forgatások során a biztonságiak a fotósokat dobták ki mindig elsőként (láttam hétfőn és csütörtökön is, ahogy kikísérik őket a forgatás területéről), nekünk viszont hagyták, hogy nézzük a forgatást. Ha nem megfelelően viselkedtünk volna, akkor minket is elzavartak volna. Szóval, a bulvár nem tudott Rob közelébe jutni, míg mi, rajongók igen, és ez baromira bosszantja őket. :P Úgy kell nekik. :P

Szeretném megköszönni Leiának és a többieknek a segítséget, amit a napokban az infóikkal nyújtottak, és mindenki másnak is, aki bármiben segített. Öröm volt látni, hogy milyen összetartóak és segítőkészek tudunk lenni. Esküszöm, büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, és arra, hogy Rob magyar rajongói ennyire érettek, összetartóak, ilyen mértékben segítenek egymásnak, és tényleg annyira szeretik Robot, hogy képesek Rob érdekeit a saját érdekeik elé helyezni. :) Egy élmény volt, hogy megismerhettem ezeket az embereket, és hiányozni fognak. Megszoktam, hogy jelen vannak az életemben személyesen, és már a vonaton olyan honvágyam volt… Mert kezdtem úgy érezni, hogy a forgatásokra szinte már hazamegyek… Életem legnagyobb élménye volt ez a pár nap, és még jobban megszerettem Robot. Sokan mondták, hogy mi van, ha mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltük, és bevallom, egy kicsit féltem, hogy igazuk lesz… De Rob tényleg a világ legaranyosabb, legcsodásabb embere, és szeret minket, a rajongóit. Ezt azt hiszem, mind érezhettük, akik kitartóan megvártuk a forgatások végét. :)

A képeket és videókat felteszem, amint Szandi elküldte őket. Most viszont megyek aludni, mert mindjárt leszédülök a székről. :D Remélem, Robbal álmodom majd… :D