A múlt árnyai - 18. fejezet

18. QUILEUTE-K



ÉSZREVÉTLENÜL ELROHANT az idő, és mire észbe kaptam, már másnap késő délután volt. Idegesen rágcsáltam a körmömet a szekrény előtt állva, miközben azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel a farkasoknál tett látogatáshoz. Végül valami kényelmes és elég meleg felső és egy vászonnadrág mellett döntöttem.

Edward az ágyon ült, és mogorván bámult maga elé. Nem tetszett neki az ötlet, hogy távol legyen tőlem, az meg még kevésbé, hogy rábízzon néhány bolhás korcsra – ahogy ő mondta. Bár megnyugtatott, hogy rám nem haragszik, és megért engem, nem esett túl jól látni, hogy ennyire zavarja az, amit tenni készülök.

Alice és Jasper ebéd után bent voltak nálam, és megnyugtattak, hogy ez a hangulat hamarosan elmúlik Edwardnál, ha látja, hogy épen és egészségesen térek vissza a farkasoktól. Reméltem, hogy így lesz.

Miután felöltöztem a fürdőszobában – most Alice felügyeletével -, Edward megint csak az ajtóban várt már rám. Egy másodperccel sem hagyott tovább magamra, mint ahogy szükséges volt. Megint egy kisebb csapat kísért ki a határhoz – a különbség csak annyi volt, hogy most Tanyát és Rosalie-t leváltotta Alice és Jasper.

Már messziről megláttam a magas férfialakot – akiről közelebbről kiderült, hogy Jonathan az. Egyedül volt, legalább is, úgy tűnt, de sejtettem, hogy a társai nem messze várnak ránk. Edward feszültsége a tetőpontjára ért, mikor letett a földre a határvonal mentén. Tétován álltam mellette, figyelve a vonásait, aztán lábujjhegyre emelkedtem, és egy puszit nyomtam az arcára. Távolabb akartam lépni, de nagy meglepetésemre, megragadta a vállaimat. Háttérzajként hallottam a farkasok morgását, miközben Edward a számra nyomta az ajkait.

Ezek után, nem számított csodának, hogy kissé elkábulva lépkedtem Jonathan felé.

- Ha bármi baja esik, megbánjátok! – nézett Edward egyenesen Jonathanra, aki elhúzta a száját, de azért bólintott.

- Épségben visszahozom – felelte.

- Tizenegyre – vágta rá Edward.

- Éjfél. Egy perccel sem korábban – kontrázott rá Jonathan.

- És egy perccel sem később, vagy véged, korcs!

- Viszlát, Isabella! – integetett utánam Alice. Visszaintettem feléjük, aztán elindultam Jonathan után. Kicsit féltem attól, hogy nagyobb utat kell megtennem majd a fák, bokrok és kiálló gyökerek között, amik életveszélyesek voltak a számomra, de legnagyobb meglepetésemre, alig öt perc után egy ösvényre jutottunk, aminek a közepén ott állt egy dzsip. Körülötte ott volt a négy farkas. A legkisebb – Benjamin – azonnal odaszaladt hozzám, amint meglátott. Megállt pár méternyire tőlem, gondolom, hogy ne ijesszen meg túlságosan, aztán lesunyta a fejét, mintha azt jelezné, hogy ártalmatlan rám nézve. Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem hozzá. Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a füle mögött a fejét. Világosbarna bundája puhább volt, mint gondoltam.

Halk, elégedettnek tűnő hangot hallatott, ahogy vakargatni kezdtem, aztán felemelte a fejét, és végignyalt a kezemen. Felnevettem.

- Na gyerünk, fiúk! Induljunk! – szólalt meg hirtelen Jonathan. Annyira belemerültem a farkas simogatásába, hogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy még a hátam mögött áll. Benjamin felpattant hirtelen, aztán a többi farkassal együtt befutott a fák közé. Körülbelül egy perc múlva négy félmeztelen fiú sétált ki elém.

A legfiatalabbnak tűnő lépett először elém, és kinyújtotta felém a kezét.

- Kösz a fülvakarást! – vigyorgott rám.

- Akkor, te vagy Benjamin? – fogtam meg a kezét mosolyogva. Bólintott, aztán hátrébb lépett.

- Én Daniel vagyok – mutatkozott be a mellette álló fiú. Bár mindannyian hasonlítottak egymásra, ő és Benjamin valahogy mégis jobban, mint a többiek. Talán, a szemeik miatt – azonos mogyoróbarna árnyalatú volt az íriszük. Daniel egy pár évvel idősebbnek tűnt, és pár centivel magasabb volt, mint Benjamin és a következő fiú, aki hozzám lépett.

- Aidan – mosolygott rám. – Örülök, hogy megismerhetünk.

- Én is – biztosítottam róla. Az utolsó fiúra néztem. Fekete szemei sötéten meredtek rám. Valamiért ő volt a legrémisztőbb a farkasok közül.

- Te pedig akkor csak Joshua lehetsz – léptem közelebb hozzá. Morcos arccal bólintott. Zavarba jöttem a távolságtartásától – nem tudtam, miért ilyen velem, mikor a többiek olyan közvetlenek.

- Ne is törődj vele! – vonta meg a vállát Benjamin, és a kezemet megfogva az autó felé húzott. – Csak nem szeret emberi alakban lenni, miközben vérszívók vannak a közelben.

- Már nincsenek, csak idehoztak – feleltem, mire Jonathan a hátam mögött felnevetett.

- Az, amelyikkel olyan jóban vagy – fintorodott el, ahogy kimondta. -, még mindig itt cirkál a határvonal mentén. Tiszta ideg… - Még hangosabb nevetés hagyta el a száját, miközben a fák közé pillantott. Összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy talán, jobb lenne visszamenni, de mielőtt meggondolhattam volna, Benjamin kinyitotta nekem az ajtót, és besegített az anyósülésre.

Az autóút nem volt hosszú. Negyed óra múlva meg is érkeztünk. Jonathan leparkolt, aztán kisegített a kocsiból. Mikor észrevettem az engem figyelő új tekinteteket, zavarba jöttem. Két velem egykorú lány épp tűzifákat hordott egy kupacba – gondolom, sötétedéskor tábortüzet akartak gyújtani -, de mikor észrevettek, megálltak a munkában, és felénk siettek. Mögöttük egy kempingszéken egy hosszú, ősz hajú indián ült, melegbarna szemei mosolyogva üdvözöltek, mikor a közelbe értünk.

- Ő itt Saore – húzta magához az egyik lányt Aidan csillogó szemekkel. A lánynak hosszú, ébenfekete haja és ugyancsak fekete szemei voltak. Majdnem olyan magas volt, mint Aidan – pedig a farkasok alapból szörnyen magasra nőttek -, de mivel arányosak voltak a testének részei, mégis kecsesnek tűnt.

- Üdv itthon! – küldött felém egy meleg mosolyt Saore. Jól esett, amit mondott. Féltem, hogy kívülállóként érzem majd magam La Push-ban, de a sok barátságos arc láttán úgy éreztem, mintha rég nem látott, kedves rokonokat látogatnék meg éppen.

A másik lány, aki jóval alacsonyabb volt minden jelenlévőnél, kivéve engem – és kinézetre egyáltalán nem tűnt indiánnak -, azonnal hozzám lépett, és röviden magához ölelt. Kissé zavartan viszonoztam – nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen testi kontaktusokhoz.

- Juliette vagyok – mutatkozott be, miután hátrébb lépett, aztán megfogta a kezemet, és a farakás felé kezdett húzni. – Sütünk egy kis húst meg egyéb finomságokat, remélem, éhes vagy! – csacsogta. Valamiért emlékeztetetett Alice-re.

Ahogy a táborhelyre értünk, az öregember lassan felemelkedett a székéről, és felém csoszogott. Benjamin mellém lépett.

- Ő itt a nagypapám – mutatta be a férfit. – Ő pedig… - kezdte volna, de a ráncos kéz a magasba emelkedett.

- Ő Isabella… Le sem tagadhatnád, hogy Bella Swan unokája vagy! – fürkészte barátságosan csillogó szemekkel az arcomat. – Pont olyan vagy, mint ő.

- Ismerte a nagyit? – kérdeztem kíváncsian. Pont az volt az egyik oka annak, hogy elfogadtam ezt a meghívást, hogy minél többet megtudjak a családom múltjáról, és arról, hogy honnan is származom valójában. Régen eszembe sem jutott, hogy kíváncsi legyek a La Push-ban élő emberekre. Érdekesek voltak a mesék róluk, de megvolt a saját kis életem, és nem éreztem úgy, hogy valami vagy valaki hiányozna belőle. De most, hogy már csak az öcsém és én maradtunk, valamiért felértékelődött bennem a származás és a család kérdése.

- Még szép, hogy ismertem! Ott voltam az esküvőjén! – nevetett fel az öregember. – Nekem kellett egy kis párnácskán odaegyensúlyozni a gyűrűket Jacobékhoz, én meg idegességemben a földre ejtettem őket. Vagy fél óráig tartott, mire mindkettő meglett.

- Ön… - az emlékeimben kutattam a megfelelő név után. – Seth? A kis Seth Clearwater? – tátottam el a számat csodálkozva. Egy csomó történetet hallottam már a kedves, szeleburdi Sethről, és furcsa volt látni most azt az öregembert, aki lett belőle.

- Én lennék az, személyesen – bólintott mosolyogva. – Örülök, hogy köztünk vagy – szorongatta meg a kezemet. – Most, ha nem haragszol, visszaülnék… Öreg csontjaim már nem nagyon bírják az ácsorgást. Gyere, foglalj helyet te is! – mutatott az egyik fa mellett az összehajtható, kempingszékekre. Mire elindulhattam volna, hogy hozzak egyet, Benjamin már meg is előzött. Leültem Seth nagypapa mellé.

- Benji, menj, és hozz még fát! – hessegette el a körülöttem somfordáló fiút Juliette.

- Benjamin vagyok! – húzta össze morcosan a szemöldökét a megszólított – ettől inkább tűnt mókásnak, mint rémisztőnek -, de azért elindult a közeli domb felé, hogy teljesítse a feladatát.

- Mesélj egy kicsit magadról! – kérte Juliette, miközben leült az egyik szikladarabra. Daniel a lábának dőlt. Azt hiszem, ők is egy párt alkothattak, legalább is, abból, ahogy egymásra néztek, erre következtettem.

Zavarba jöttem a kérésétől. Mit mesélhetnék magamról… A gyerekkorom olyannak tűnt, mint egy előző élet, a jelenem pedig annyira zűrzavaros volt, hogy nem tudtam volna értelmes gondolatokat formálni róla.

- Mit szeretnétek tudni? – kérdeztem.

- Hány éves vagy? – kérdezte Aidan. Saore a kezében lévő papírtányérral meglegyintette a fejét.

- Ilyet nem kérdezünk egy nőtől!

- Nem tudom, mit vagytok úgy kiakadva ezen a témán… - vonta meg a vállát Aidan.

- Persze, könnyű annak, aki nem öregszik – kapott válaszként egy nyelvnyújtást.

- Nem öregszetek? – jutott el az agyamig Saore mondata. Eszembe jutott Jacob nagypapa ráncos arca. – Az nem lehet…

- Amíg nem adjuk fel a farkaslétet, addig állunk az öregedésben. Csak akkor kezdünk megint öregedni, ha többet nem változunk át – magyarázta Jonathan.

- Ó! – mondtam. Saore-ra néztem, és tudtam, hogy egyre gondolunk. Lehet, hogy meg fogunk öregedni, miközben azok, akiket szeretünk, fiatalok és életerősek maradnak. Megborzongtam.

- Szóval, hány éves is vagy? – ismételte meg a kérdést Aidan, miközben vigyorogva kitért Saore újabb legyintése elől, a karjai közé kapta, és magához szorította őt.

- Tizenhét – mosolyogtam rájuk. – Vagyis… májusban leszek tizennyolc – javítottam ki magam.

Közben Benjamin visszatért egy nagy rakás faággal a kezében, amiket ledobott a többi közé.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg, miközben lehuppant a fűbe.

- Persze – bólintottam.

- Miért a vámpírokhoz mentél védelemért?

- Benjamin! – szisszent fel Jonathan. Az arca bosszússá vált.

- Nem volt más választásom – feleltem figyelmen kívül hagyva Jonathant. – Nem tudtam, hogy ti… hogy az őseim kik voltak valójában. Azt hittem, csak Cullenék védhetnek meg – magyaráztam.

-És most? Miért vagy a vérszopókkal még mindig? – Joshua hangja kissé ellenségesebbnek tűnt, mikor Cullenékról beszélt, mint a többieké. Ez nem igazán tetszett.

- Mert szeretem őket. Ők lettek a családom – néztem egyenesen a szemébe. Állta a tekintetemet.

Összerezzentem, mikor hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet. Egy tömzsi, kedves arcú indián nő tartott felénk, kezében egy nagy tálca hússal. Mikor meglátott, megtorpant egy pillanatra.

- Miért nem szóltatok, hogy már megérkezett? – csattant fel aztán. Gyorsan az elé siető Daniel kezébe nyomta a tálcát, aztán kezét a szoknyájába törölgetve közeledet felém. – Szervusz kedvesem! – ölelgetett meg úgy, hogy közben az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Gyanakodni kezdtem, hogy talán, a nők közül is lehet olyan, aki farkaserővel bírhat. – És még meg sem kínáltátok semmivel? – tette csípőre a kezét. Ahogy végignézett a hatalmas indiánfiúkon, azok úgy húzták be a nyakukat, mint a kiskölykök, akik rossz fát tettek a tűzre. – Elnézést az udvariatlanságért! Mindjárt hozok neked valami innivalót, aztán ha a fiúk végre hajlandóak megmozdulni – nézett megint feléjük anyai szigorral az arcán, mire mindannyian felpattantak a helyükről. -, akkor elkezdhetjük kisütni az ételeket is. Mindjárt jövök… - sietett vissza a távolban álló házak irányába.

Amíg Jonathanék meggyújtották a tüzet, a lányok mellé somfordáltam.

- Az előbbi hölgy, ki volt? – kérdeztem kíváncsian.

- Ó, ő Benjamin és Daniel édesanyja. És Seth nagypapa lánya. Esthernek hívják – tájékoztatott Juliette. Ahogy beszélt, szőke haját és kék szemeit bámultam – de csak akkor vettem észre, hogy ezt teszem, mikor felhívta rá a figyelmemet.

- Fogadjunk, hogy most azon gondolkozol, hogy egy fehér lány hogy került ide… - kuncogott fel.

- Ó, bocsánat, én nem… - jöttem zavarba hirtelen.

- Semmi gond – mosolygott rám kedvesen. – Tudod, én nem vagyok quileute. Vagyis vér szerint nem. Itt már igen – mutatott a mellkasa bal oldalára.

- És hogy találkoztatok? – érdeklődtem.

- A szüleimmel Forksba költöztünk. A helyi iskolába jártam. Aztán egyszer lementünk a la pushi tengerpartra, és ott Dan meglátott engem. És bevésődtünk…

- Hogy mit? – kérdeztem vissza.

- Bevésődtünk. Ez egy farkasszokás. Ha meglátják a számukra legmegfelelőbb párt, akkor onnantól kezdve csak érte élnek – pirult el. – És nagyon nehéz egy olyan férfit nem szeretni, aki érted veszi minden egyes lélegzetét – vetett szerelmes pillantást Danielre, aki nem messze tőlünk épp próbálta meggyújtani a tüzet.

- És ez nem… zavaró? – haraptam be a számat. – Mármint, olyan, mintha nem lenne választásotok… - gondoltam végig a hallottakat.

- Miért akarnánk mást választani, ha megtaláltuk a tökéleteset? – vonta meg a vállát mosolyogva, aztán felpattant mellőlem, és odasietett Danielhez az akkor már lobogó tűz mellé.

Esther nem sokára visszatért egy újabb tálcával, amin egy nagy kancsó limonádé és poharak álltak. Jól esett a hűs ital. Jonathan nem messze tőlem ült le, és a testéből valamint a tábortűzből áradó hőtől melegem lett.

- Tudod, szombaton lemegyünk a tengerhez úszni a többiekkel… Esetleg velünk tarthatnál – szólalt meg, miközben egy nyársat nyomott a kezembe, amire hús és krumplidarabokat tűzdelt.

- Hát, nem is tudom… - motyogtam zavartan. Nem akartam, hogy Edward türelme elfogyjon, és összevesszünk.

- Jól érzed magad velünk, nem? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. – Nagyon is.

- Akkor? Biztonságban lennél.

- Tudom.

- Félsz a vérszívó véleményétől? – húzta el a száját.

- Nem, én csak nem akarom, hogy aggódjon értem. De… Majd megpróbálom megbeszélni vele, jó? – próbáltam időt nyerni úgy, hogy ne bántsam meg az azonnali visszautasításommal. Először látni akartam, hogy Edward hogy viselte a távollétemet, és hogyan viselkedik majd, ha visszamentem. Aztán majd ráérek eldönteni, hogy megemlítem-e neki a tengerparti kirándulást.

- Rendben – bólintott.

Szerencsére, ezek után hanyagoltuk a vámpírtémát. Hallgattam, ahogy pattog a tűz, és élveztem az ételek ízét. Közben, figyeltem, ahogy a fiúk úgy falnak fel mindent, mint egy sáskaraj. Mikor szép lassan elfogyott minden étel, Joshua előhozott az egyik házból egy gitárt, Daniel pedig megjelent egy kisebb kongaszerű dobbal. A halk dallamok betöltötték a levegőt. Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy Saore és Juliette egy vidám indián dalocskát énekelget egy lányról, aki beleszeretett a holdba, az istenek pedig csillaggá változtatták, hogy örökre a szerelmével lehessen. A dob ritmusára önkéntelenül is mozogni kezdett a lábam.

Összerezzentem, mikor valami szőrös ért a karomhoz. Benjamin visszaváltozott farkassá, és a farkát csóválva bújt a kezemhez, kérve, hogy simogassam őt. Furcsa volt a tudat, hogy valójában ő egy ember, de próbáltam úgy gondolni rá, mintha csak egy kedves kutyust vakargattam volna – máskülönben biztosan zavarba jöttem volna.

- Hé, Benjamin, játsszunk! – emelt fel egy sárga műanyagtányért Daniel, miután a zenélést pihentették egy kicsit. Körbenézett, hogy az édesanyja nincs-e a közelben, aztán elhajította a levegőbe, mint egy frizbit. Benji úgy pattant fel mellőlem, mint akit ágyúból lőttek ki. A domb felé rohant, amerre a frizbi tartott, fejét felfelé fordítva, hogy lássa merre is repül a célpont.

Már majdnem a domb tetején járt, mikor hirtelen felugrott a levegőbe, és fogaival elkapta a tányért. Lelkesen, ide-oda cikázva rohant visszafelé, miközben a fejét rázva mutatta zsákmányát, aztán a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a lábai összeakadnak, és barna hógolyóként gurul lefelé, bele egyenesen az egyik bokorba.

Ijedten ugrottam fel, de a következő pillanatban kidugta a fejét az ágak közül – most már emberként -, hajából levelek meredeztek szanaszét.

- Direkt volt, emberek, direkt volt! – kiabálta felénk elvörösödve, miután kikapta a szájából a tányért. Egyszerűen nem lehetett kibírni nevetés nélkül, egy emberként kezdtünk el hahotázni rajta.

Szegény Benjamint a testvérei egész este ezzel az esettel piszkálták. Dan és Aidan újra és újra bemutatták, hogyan is esetlenkedett szerencsétlen, nekem pedig, bármennyire is sajnáltam, nagy erőfeszítésembe telt visszafojtani a kuncogásomat. Kárpótlásul, miután ismét visszaváltozott farkassá, hogy visszakísérjenek Edwardhoz, még egyszer jól megvakargattam a fejét.

Nehezemre esett elbúcsúzni. Tényleg jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy ők is szeretnének még viszontlátni. Ahogy visszaültem az autóba, lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért megszerettem azokat, akik utálják az új családomat, de egyszerűen nem lehetett nem szeretni Benjamint vagy a lányokat. Joshua volt az egyetlen, akivel szemben még fenntartásaim voltak, mert nem értettem a viselkedését.

Jonathan vezetett, én pedig mellette ültem, és az ablakon át figyeltem, ahogy a többi farkas árnyékként rohan mellettünk. A gondolataim már Edwardnál jártak. Most éreztem csak, hogy mennyire hiányzik. Szerettem volna minél hamarabb érezni magam mellett.

- Ezt eltennéd? – nyújtott egy kis fecnit felém Jonathan, miután lefékezett azon az ösvényen, ahonnan elindultunk korábban. – A telefonszámom. Ha bármire szükséged van, vagy csak szeretnél találkozni velünk, egy szavadba kerül…

- Köszönöm – habogtam, és a nadrágom zsebébe tettem a cetlit. – Tényleg köszönök mindent! Még találkozunk, ígérem!

- Helyes – bólintott elégedetten Jonathan. – Menjünk, a vérszívód már vár… - szállt ki az autóból.

- Viszlát, fiúk! – intettem a farkasok felé, akik csaholva vettek tőlem búcsút – kivéve Josh-t aki lefeküdt a kocsi mellé, és sötét pillantást vetett felém.

Próbáltam elfojtani a lelkesedésemet, ahogy közeledtünk a határ felé. Nem akartam Edwardot azzal bántani, hogy kimutatom, mennyire élveztem a farkasok társaságát. Ahogy megláttam őt, azonnal meggyorsítottam a lépteimet. Úgy állt a határ mentén, mint egy kőszobor, egészen addig, míg át nem léptem azt. Megragadta a karomat, és a mellkasára vont. Belefúrtam a fejemet az ingébe.

- Jól vagy? – tolt el pár másodperc után.

- Nincs rajta egy karcolás sem – felelt helyettem Jonathan. – Viszlát, Isabella! – köszönt el, majd a fák felé indult.

- Menjünk… - kapott fel Edward a karjaiba, és tudtam, hogy bármennyire is jó máshol, én most vagyok igazán otthon.

A múlt árnyai - 17. fejezet

17. FARKASOK



ZAVARTAN PISLANTOTTAM FEL Carlisle-ra, mikor belépett a szobába. Egy pillanatra megtorpant, és fürkészően figyelt mindkettőnket, aztán elmosolyodott, és az ágyhoz lépett. Még mindig kissé kábultan néztem fel rá. Hagytam, hogy megvizsgáljon – és csak most vettem észre, hogy a mellkasom, a karom és a combjaim tele voltak kék és lila foltokkal. A csuklóm még mindig érzékeny volt, de szerencsére, tényleg nem tört el, csak meghúzódott.

A vizsgálatok közben Edward végig az ágy mellett állt, az én szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy azt hittem, szégyenszemre kiugrik a mellkasomból. Próbáltam fegyelmezni magam Carlisle jelenlétében, de szörnyen nehéz volt. Alig vártam, hogy végre megint kettesben legyek Edwarddal. Azt, hogy ennyire sikerül áttörnöm a kettőnk közötti falat, álmomban sem hittem volna – és most először reméltem, hogy végül sikerül teljesen le is döntenem.

- Még pár napig ne nagyon terheld a kezedet – kérte Carlisle. – És Rosalie-val küldetek fel vitaminokat meg egy kis forró levest, nehogy a kihűlésed újabb meghűléshez is vezessen – ütögette meg biztatóan az ép kézfejemet.

- Köszönöm – feleltem hálás hangon. Ez alatt a pár hét alatt teljesen megváltozott az életem. Új családot kaptam. Tényleg úgy éreztem, hozzájuk tartozom most már. Befogadtak, szerettek és én is szerettem őket. Edwarddal meg kell értetnem, hogy ha elmegy, tényleg mindent elvesz tőlem, ami még segít egyben maradnom.

- Beszélnünk kéne még valamiről… - szakította félbe a gondolataimat Carlisle.

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem – ha valaki ilyen hangsúllyal mondja, hogy meg kell beszélni valamit, akkor nem lehet túl kellemes a téma. Reméltem, hogy nem a tegnap estét akarja velem Edward előtt megbeszélni. Rosalie-val is kényelmetlen volt, de Carlisle-lal és Edwarddal biztosan olyan szörnyű lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben az ággyal együtt.

- Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - pillantott hátra a válla fölött a fiára Carlisle.

- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogta dühösen Edward. Még a feltételezés is sértette, hogy a családja vagy ő bármi rosszat tehetne velem.

- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle.

- Természetesen, elmegyek hozzájuk – bólintottam. Próbáltam elűzni minden félelmemet a találkozóval kapcsolatban. Igaz, hogy azok a hatalmas farkasok rémisztőnek tűntek első pillantásra, de ugyanúgy jófiúk, mint Cullenék. És mellesleg valamiféle rokonok is – azt hiszem. Bajom tehát nem eshet, és talán, többet megtudhatnék a nagypapáról is.

- Köszönjük – bólintott Carlisle. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – Carlisle arca kissé aggodalmas lett egy pillanatra, aztán elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet. – Edward halkan felhorkantott. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel az ágyról Carlisle, és tétovázva egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Köszönök… mindent! – szóltam utána még mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magunkra maradtunk, kinyújtottam a kezemet Edward felé. Bizonytalanul pillantott rám, de aztán végül odajött hozzám. Belekapaszkodtam a karjába, és lefelé húztam, míg végül le nem ült az ágy szélére. Összefontam az ujjainkat, és hüvelykujjammal simogattam az övét. Nem nézett rám, de hallottam, hogy felsóhajt.

Mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, egy szempillantás alatt elhúzta a kezét és talpra ugrott. Rosalie rosszalló pillantást küldött felé, majd elterelte az ágy mellől, és az ölembe helyezte a tálcát. A gőzölgő leves mellett volt egy pohár friss víz és néhány tabletta, amelyek közül csak a C-vitamint ismertem fel első ránézésre. Gyorsan bekapkodtam a gyógyszereket, hogy túl legyek a rossz dolgokon, aztán felemeltem a kanalat, és a számhoz emelve fújni kezdtem a levest.

- Mmm… Ez finom – nyeltem le az első kortyot. Rosalie elégedetten kihúzta magát. Megvárta, amíg megeszem az egész tányérral, aztán elvette a tálcát. Az ajtó felé haladtában, mintha odasúgott volna valamit Edwardnak – de nem voltam biztos benne -, aztán visszasietett a konyhába.

Edward visszasompolygott az ágyhoz, és leült a szélére. Felültem, hogy közelebb bújjak hozzá, de kezét a vállamra fektette, és óvatosan visszanyomott. Morcosan néztem rá, mire felkuncogott.

- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – ajkai lehengerlő vigyorra húzódtak. Hozzám hajolt – a lélegzetem elakadt -, és egy lágy csókot nyomott az ajkam mellé. – Szóval, pihenj… - húzódott vissza, én pedig pár másodpercnyi kábultság után még morcosabban néztem rá.

Magamhoz öleltem a karját, hideg kézfejét az arcom alá temettem. Próbáltam aludni egy keveset, de nem igazán sikerült. Edward közelségétől és illatától nyugodt voltam pillanatnyilag, de féltem, hogy ha elalszom, akkor rémálmaim lesznek. Így csak csukott szemmel hallgattam, ahogy Edward halkan dúdol nekem valamit.

Olyan hihetetlen volt, hogy itt ült mellettem. Attól tartottam, hogy csak álmodom, és mikor felébredek, a csalódástól teljesen összeroppanok majd. Szükségem volt Edwardra. Nélküle és az öcsém nélkül már rég megőrültem volna. Az én két Edwardom… Halványan elmosolyodtam, és mintha egy lepkeszárny-legyintésnyi időre megéreztem volna Edward hideg ujját az ajkaimon.

A délután és este folyamán Rosalie többször is bejött ellenőrizni, hogy megvan-e a megfelelő nyugalmam és kényelmem a pihenéshez, és ahányszor csak megjelent dühös szemekkel méregette a testvérét.

- Mi baja van Rosalie-nak? – kérdeztem Edwardot nővére tizenegy órai látogatása után. Attól tartottam, hogy bár Rosalie együttérzésből nagyon kedves volt velem az utóbbi huszonnégy órában, az alapellenszenve, amivel irántam viseltetett, egyáltalán nem változott. Talán, nem tart megfelelőnek Edwardhoz…

- Úgy hiszi, hogy nem tisztességes, amit csinálok veled – komorult el Edward arca. – És utálom, mikor igaza van.

- Nincs igaza! – szorítottam meg Edward kezét. Nem válaszolt.

Alig pár órát aludtam az éjszaka. Olyan volt, mintha lehunytam volna a szememet, és a következő másodpercben már hajnal is volt. Edward simogatása ébresztett – és bár fáradt voltam, ez volt a legédesebb ébresztőm hosszú idő óta. Edward utasítására Rosalie elkísért a fürdőszobába, és ott is maradt végig velem – szerencsére, volt annyira együttérző, hogy elfordult a kellemetlenebb pillanatokban. Kicsit idegesített, hogy sosem lehetek egyedül, de ha Edward ettől megnyugodott, akkor legyen… A lényeg, hogy velem maradjon. Mindörökre.

Mivel mindenem sajgott, Rosalie a megszokott farmer-blúz összeállítás helyett egy lengébb nyári ruhát hozott nekem, és állítólag a hideg miatt – bár szerintem, inkább a foltjaim eltakarása volt az ok -, kölcsönadott egy fehér kardigánt is. Edward azonnal előttünk termett, amint kiléptem a fürdőszobából. Valószínűleg, észrevette, milyen óvatosan lépkedek – a combjaim fájtak, valahányszor véletlenül egymáshoz dörzsölődtek -, mert odalépett hozzám, és egyetlen, laza mozdulattal a karjaiba emelt. Hálásan bújtam hozzá, viszont, mikor leértünk a földszintre a többiekhez, kicsit zavarba jöttem. Szerencsére, senki nem említette meg, hogy Edward miért is cipel engem.

Carlisle, Tanya, Rosalie, Emmett és Edward vittek a farkasok elé. Az út nem tűnt túl hosszúnak, maximum húsz perc volt. Edward nem akart velem túl gyorsan rohanni, nehogy a sérüléseim fájjanak, és a többiek is tartották a mi lassabb tempónkat. Már kezdett felkelni a nap, mikor éreztem, hogy Edward teste megfeszül, és halk morgás tör fel a torka mélyéről. Kíváncsian kémleltem körbe, de csak jó öt perc után vettem észre a távolban a farkasokat. Hatalmasabbak voltak, mint emlékeztem rájuk.

Ahogy a határhoz értünk, mindenki megállt, Edward pedig letett a földre, de egy lépésnyire sem távolodott el mellőlem. A farkasok minden mozdulatunkat követték. Látszott a szemeikben a bizalmatlanság és a megvetés, ahogyan Edward, Rose, Emmett és Tanya szemében is. Az egyedüli, aki teljesen nyugodtan – és szinte megértően – pillantott a farkasok felé, az Carlisle volt.

- Elhoztuk őt, láthatjátok, hogy semmi baja – mutatott felém Carlisle. A farkasok végigmértek engem.

- Azt kérdezik, hogy miért vagy velünk… – közvetítette Edward a legelöl álló, legnagyobb és legerősebbnek kinéző farkast figyelve. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy el tudjam mondani a lényeget.

- Először is, szeretnék… szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megmentettetek – kezdtem el. A farkasok szeme mintha egy kissé meglágyult volna, magam mellől viszont hallottam Rosalie morgását. – Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe. – Mi az?

- Semmi… - szűrte a fogai között, és villámló szemekkel meredt a farkasok vezetőjére.

- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.

- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt. Mielőtt megszólalhattam volna, Carlisle átvette a szót.

- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt. – A vámpír hamis nyomokat helyezett el, amiből a rendőrség úgy gondolja, hogy Isabella a szülei gyilkosa. – Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.

- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett. – Azt kérdezik, miért higgyenek egy… vérszívónak? – fintorodott el. Carlisle vetett rám egy pillantást, aztán a legnagyobb, sötétbarna színű farkas szemébe nézett.

- Nem kell nekünk hinnetek. Higgyetek a saját véreteknek – mondta.

- Ezt meg hogy érted? – tolmácsolta az újabb gondolatot Edward.

- Isabella, Jacob Black unokája, vagyis Ephraim Black leszármazottja. – Carlisle kijelentésére a farkasok vad csaholásba kezdtek – mintha beszélgettek volna egymással. Az izgalom és hitetlenkedés tisztán érezhető volt a reakcióikból. Aztán az a farkas, aki eddig a kommunikációt vezette, hirtelen hátat fordított nekünk, és bevetette magát a fák közé. Kérdőn és kissé ijedten pillantottam Edwardra, de az arca a helyzethez képest nyugodtnak tűnt.

Lépések zaja hallatszott arról, ahol a farkas az imént eltűnt. A régi legendák alapján, és azok után, amiket Edward mesélt nekem még régebben, tudtam, hogy a quileute-ek képesek farkas és emberi alakot is ölteni, mégis meglepett, mikor az állat helyett egy huszonöt év körüli fiú lépett ki a bokrok közül.

A felső teste mezítelen volt – alul is csak egy hosszúszárú, fekete alsónadrág fedte, izmai minden mozdulatnál megfeszültek. Kicsit zavarba jöttem a látványától… Fekete haja, rövid, szinte tüskés volt, szemei mogyoróbarnák. Magasabbnak tűnt, mint bármelyik korabeli fiú, akivel valaha találkoztam. Az arcvonásai erőteljesek, de arányosak voltak. Igazán jóképűnek lehetett nevezni. Egy pillanatra felrémlett előttem néhány régi fénykép, amin Jacob nagypapa volt még fiatalon. A fiú testfelépítése és külső jellemzői nagyon emlékeztettek rá.

- Tényleg egy Black leszármazott vagy? – állt meg alig pár méternyire tőlünk. A szemei izgatottan végigjártak engem. A történtek után kellemetlennek találtam ezt, de próbáltam nem kimutatni.

- Az vagyok. A nagyapám Jacob Black volt, az apám pedig Charles William Black.

- A rokonaid nagy tiszteletnek örvendenek a törzsünkben. Sajnáltuk, hogy a Black család eltűnt a szemeink elől egy jó pár évtizede… - szólalt meg ismét az indián. – Jonathan Uley vagyok, a csapatunk Alfája – mutatkozott be. Kérdőn pillantottam Edwardra.

- Az Alfa a vezető a farkasok között. Ő parancsol a többieknek – magyarázta Edward.

- Ó, értem… - motyogtam. – Nagyon örülök… - mosolyogtam halványan Jonathanra.

- Ő ott, Joshua – mutatott a jobb oldalán álló farkasra. A farkas barátságosan bólintott egyet felém – viszonoztam a biccentést. – Aidan, Daniel és Benji – mutatta be sorba a többi farkast is. Az utolsó, mindannyiuk közül a legkisebb, felvakkantott. – Benjamin – javította ki magát Jonathan egy fintor kíséretében. Önkéntelenül felkuncogtam.

- Hello – emeltem fel a kezem, és intettem egyet feléjük. Csaholni kezdtek, mintha csak ők is üdvözöltek volna. Végigfuttattam rajtuk a pillantásomat. Benjamin nyurga kis farkas volt, a szőre homokbarna színű, és hosszabb, mint a többieké. Ő volt a legkevésbé ijesztő, mert a szemeiből kedvesség áradt. Danielnek csak egy árnyalatnyival volt sötétebb a színe, de a szőre sokkal rövidebb volt. Aidan vöröses árnyalatú volt, és a pofája hosszúkás formában nyúlt előre. Joshua pedig olyan fekete volt, mint az éjszaka.

- Tudom, hogy a helyzet elég… bonyolult – szólalt meg ismét Jonathan. – De a testvéreim és én, szeretnénk jobban megismerni téged és a testvéredet – a hangja óvatos volt, mintha tudatosan válogatta volna meg a szavait.

Bizonytalanul pillantottam először Edwardra, aztán Carlisle-ra. A farkasok most már, hogy nevük is volt, és egyiküket láthattam emberi alakban is, kevésbé tűntek félelmetesnek, mint először, és természetes érzésként feltámadt bennem a kíváncsiság. Szerettem volna tudni, honnan származom. Megismerni a múltamat, a nagyapám múltját. És talán… az öcsém jövőjét. Ha egyszer átváltozna… Szüksége lenne hozzá hasonlóak társaságára.

- Én is szeretnélek megismerni titeket – Edward halkan felszisszent. Bocsánatkérően néztem rá, remélve, hogy megért engem.

- Csodás! – Jonathan arcára vigyor ült ki. – Akkor holnap este?

- Megőrültél, korcs? – csattant fel Edward. Jonathan dühös arccal és összeszorított öklökkel lépett előre egyet.

- Hallottad! Meg akar ismerni minket! Vagy talán semmibe veszed a szabad akaratát? – a hangja vádló volt. Társai a háta mögött morogni kezdtek.

- Még mindig veszélyben van. Nem fogom addig rátok bízni! – feszült meg Edward teste, és úgy figyelte a vele szemben állót, mintha darabokra akarná tépni.

- Mert mellettetek aztán nagy biztonságban van, nem igaz? – vonta fel sötét szemöldökét gúnyosan Jonathan.

- Fogd be, különben… - kezdte Edward, de aztán idegesen elhallgatott.

- Különben? – Hangzott el az újabb gúnyos kérdés. – Tudod jól, vérszívó, hogy igazam van. Nálunk legalább olyan biztonságban lenne, mint nálatok… Ha nem nagyobban… Szóval? Mit szólsz, Isabella? – pillantott rám Jonathan, figyelmen kívül hagyva Edward dühös morgását. – A vérszívók elhoznak a határig, utána pedig mi vigyázunk rátok… Jó móka lesz – mosolygott rám bíztatóan. – Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajotok. Vigyázunk rátok! Aztán, visszamehetsz hozzájuk – intett lefitymáló arccal Cullenék felé.

Zavartan toporogtam. Nem akartam megbántani Cullenékat, de a farkasok egyszer már elüldözték Dominicot – félt tőlük. Valószínűleg, biztonságos lenne velük. És több ok is szól amellett, hogy meg akarjam ismerni őket közelebbről. De a testvérem életét nem mertem kockára tenni…

- Én szívesen elfogadnom a meghívást… - bólintottam. Éreztem, ahogy Edward karja megfeszül körülöttem. – De ha nem bánjátok, az öcsémet otthon hagynám. Még kisbaba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne magammal hozni… Ha így is áll a meghívás…

- Áll – vágta rá azonnal Jonathan. – Akkor holnap este hétkor? – nézett Carlisle-ra.

- Itt leszünk – bólintott Carlisle.

- Akkor holnap… - Jonathan arca elégedettnek tűnt. – Addig igyekezzetek életben tartani őt, mert ha nem…

- Vigyázunk rá! – Edward arcvonásai eltorzultak a visszafojtott dühtől.

- Számon kérjük rajtatok, vérszívó! – vetette még oda Jonathan. – Viszlát, Isabella! – fordított hátat nekünk, aztán besétált a fák közé. Mikor ugatás hangzott fel onnan, ahol eltűnt, a többi farkas is hátrálni kezdett, aztán elvágtattak.

- Edward… - fordultam azonnal Edward felé.

- Majd otthon megbeszéljük – felelte. Az arcvonásai kemények voltak, és még mindig arra felé nézett, amerre a farkasok elrohantak. Ahogy a karjaiba vett, a pillantása lágyabb lett.

A visszafelé úton egy csomó érzés és gondolat kavargott bennem. Reméltem, hogy Cullenék nem haragszanak majd rám, és megértik, hogy miért is akarom megismerni a farkasokat. Nem akartam megbántani őket – főleg nem Edwardot. Felemeltem a kezem, és futás közben végigsimítottam az arcán. Egy csókot nyomott a tenyerembe gyorsan. Megnyugodva elmosolyodtam.

Ahogy visszaértünk a Cullen-házba, Edward azonnal felvitt az emeletre. Leültetett az ágy szélére, aztán az ablakhoz sétált. Percekig csak bámult kifelé, én pedig a számat harapdálva figyeltem.

- Sajnálom. Tudom, hogy utáljátok őket, de… - kezdtem, mikor már nem bírtam tovább a csendet.

- De ők a múltad – bólintott komolyan Edward. – Érthető, hogy tudni akarod, honnan jöttél.

- Nem akarom, hogy bántson, amit teszek… - felálltam az ágyról, és Edward mögé léptem. Kezemmel megérintettem a hátát – éreztem, hogy összerezzen. Nem bírtam ki, muszáj volt hozzá bújnom. A dereka köré csúsztattam a karomat, és fejemet a lapockájához szorítottam – még így a vékony ingen keresztül is éreztem a belőle áradó hideget, de nem érdekelt.

- Nem te bántasz engem… - szólalt meg végül. – Igaza volt a korcsnak. Megígértem, hogy nem esik bajod, és mégsem tudtalak megvédeni. – Lábujjhegyre álltam, és apró csókot nyomtam a nyakára. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ilyen közvetlen legyek vele, de ösztönösen éreztem, hogy mit akarok tenni – hogy mit kell tennem. – Isabella… - sóhajtotta, majd lefejtette magáról a kezeimet, és távolabb lépett.

- Nem a te hibád volt. Senki sem hibázott.

- Hagyjuk ezt! – rázta meg a fejét.

- Rendben – bólintottam. – Akkor nem haragszol rám?

- Nincs miért haragudnom – fordult felém, és a szemei lágyan végigsimogattak. A szám teljesen kiszáradt.

- Akkor jó – bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Bár boldog voltam, bennem volt az állandó félelem, hogy valami olyasmit mondok vagy teszek, amivel átlépem Edwardnál a határt, és megint bezárkózik előttem. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy újra átöleljem, de nem mertem kockáztatni. Visszasétáltam az ágyhoz, és lehuppantam rá.

- Azt hiszem, éhes vagyok… - szólaltam meg újra pár perc után. Valójában, a gyomrom apró méretűre zsugorodott, és kételkedtem benne, hogy akár egyetlen falat is lemenne a torkomon, de úgy éreztem, muszáj beszélnem.

- Alice és Rosalie már a konyhában vannak – felelte Edward. – Azt hiszem, pirítóst csinálnak… Kicsit égett lesz, de inkább ne említsd nekik – mosolyodott el.

- Oké, nem fogom – kuncogtam fel.

Alig pár pillanat múlva tényleg megérkezett a reggelim. Alice és Rosalie, mint mindig, érdeklődve várták a reakciómat – próbáltam a kevésbé szenes részekről harapni, nehogy csalódást okozzak nekik.

- Indulunk? – pillantott Alice Edwardra, mikor befejeztem az evést.

- Én ma nem megyek – rázta meg a fejét Edward.

- Hová? – néztem rájuk kíváncsian.

- Vége a tavaszi szünetnek az iskolában – felelte Alice. – Edward és én most fogunk érettségizni, hányadszorra is? – vigyorodott el.

- Ki számolja már… - vonta meg a vállát Edward.

- Edward egy időben gyűjtötte a ballagási kalapjainkat, és kitette őket a falra – vigyorodott el Alice.

- Menned kéne. Azok után, hogy kint volt a rendőrség, nem kéne felkeltenünk magunkra a figyelmet azzal, hogy másképp viselkedünk, mint eddig – szólt közbe Rosalie.

- Nem hagyom magára Isabellát – jelentette ki Edward.

- Esme, Carlisle, Emmett, Jasper, Tanyáék és én is itt vagyunk vele.

- Akkor is maradok – Edward arcára makacs kifejezés ült. Alice felsóhajtott.

- Nem fog jönni. Eldöntötte. Akkor én megyek… Egyedül… Magányosan… Mint a kisujjam… - vonult lassan és színpadiasan a küszöbig. Búcsúzóul még rám vigyorgott, aztán ugrándozva elhagyta a szobát.

- Menned kellene – morgott Rose, aztán a haját hátradobva a válla felett Alice után indult.

- Én ellennék egye… - kezdtem, de Edward egy szempillantás alatt az ágyamnál termett, kezeivel körbefogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem.

- Nem – felelte, és egy apró csókot nyomott a számra.

A múlt árnyai - 16. fejezet

16. CSALÁD



MINDEN ELSÖTÉTÜLT ELŐTTEM. A morgások erősebbé váltak, és mire észbe kaptam, Dominic már eltűnt mellőlem. Egyszerűen ott hagyott a földön. A megkönnyebbüléstől felerősödött a zokogásom. Megpróbáltam felülni, de ahogy a kezemre támaszkodtam, mintha kést döftek volna a csuklómba. A fájdalomtól szédülni kezdtem.

A morgás volt az, ami kitisztította a fejemet egy kicsit. Ahogy felpillantottam, a lélegzet a tüdőmbe szorult. Sosem láttam még ilyen hatalmas farkasokat. Öten voltak, de három azonnal elvágtatott mellettem, és bevetették magukat a fák közé, egyenesen a vámpír után. Kettő viszont maradt. Fehér, éles fogaik veszélyesen tűntek elő a szájukból, ahogy morogva néztek a társaik után.

Aztán közeledni kezdtek felém. Az egész testem lüktetett a fájdalomtól, a fejem mintha ólomsúlyból lett volna. Hátradőltem, és tehetetlenül vártam, hogy cafatokra tépjenek. Aztán a sötétség magába szippantott.

Hangos beszélgetésre tértem magamhoz – túl hangosra. A fejemhez emeltem a kezemet, és nyüszítő hang tört fel a torkomból.

- Engedjétek oda hozzá! – A hang dühös volt, és vagy ezer közül is felismertem volna.

Edward... - hívtam őt.

- Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morgás szakadt fel a torkából.

Edward... Miért nincs mellettem még?

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki – Carlisle hangja nyugtató volt, aztán a hangszíne megváltozott, mintha valaki máshoz beszélne. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

- Nem, én is odamegyek! – csattant fel Edward. – Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – A hangjából színtiszta düh áradt.

Éreztem, ahogy egy hideg kéz megérinti az arcomat. Dominic! Hirtelen összerándultam, és sikoltva ültem fel. Rémülten kúsztam arrébb, míg bele nem ütköztem egy kisebb fába a hátam mögött.

- Semmi baj… - Carlisle hozzám beszélt, de kezét megadóan feltartotta az alig pár méterre álló farkasok felé, akik vicsorogva figyelték minden mozdulatát.

Zavartan néztem körbe, hogy felmérjem a helyzetet. Carlisle előttem térdelt, alig két méterre, a vonásai aggodalmasak voltak. A háta mögött Edwardot Emmett és Jasper szó szerint lefogták – nem igazán értettem, hogy miért, egészen addig, amíg meg nem láttam a rájuk morgó másik három hatalmas farkast.

- Isabella… - próbálta Carlisle magára vonni a figyelmemet. – Fáj valamid? – kérdezte, én pedig azt akartam felelni, hogy mindenem, de a szám nem akart engedelmeskedni. Csak a riadalomtól kitágult szemekkel bámultam rá. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - magyarázta nekem. Olyan óvatosan kúszott közelebb hozzám, mintha attól félne, ráugrok és megharapom. Nevetni akartam, de csak halk zokogásra voltam képes.

Ahogy hozzámért, megint megrándultam, de ő csak suttogott hozzám. Nyugtató, kedves dolgokat… Elálmosodtam tőlük. Aztán a kezembe nyilalló fájdalom magamhoz térített. Felszisszentem. A morgás hangosodott.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - hallottam Carlisle hangját. A hónom alá akart nyúlni, hogy felemeljen, mikor vad ugatás hangzott fel mellettünk. Carlisle kérdőn nézett hátra Edwardra.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – Edward szemei feketén villámlottak a farkasok felé.

- Mi történik? – motyogtam. Még mindig rémült voltam és zavarodott, de kezdtem visszatérni a valóságba. A szemeim ide-oda jártak - láttam, hogy Edward ide akar jönni hozzám, de Emmették még mindig nem hagyják.

- A quileute-ek földjén vagyunk – felelte Carlisle kissé idegesen. Próbáltam végiggondolni, hogy ez mit jelent, de a fejem még mindig kóválygott. Quileutek, farkasok, határvonal… Határvonal!

- Átléptétek? – a szemeim elkerekedtek. Mit jelent ez? Kirobbantottam egy háborút a farkasok és a vámpírok között? Hirtelen a szemeim előtt lejátszódott egy jelenet: a hatalmas farkasok nekiugranak Edward torkának, és… Reszketni kezdtem újra.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… - felelte Carlisle, majd a legnagyobb farkas felé fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása. – A farkas megrázta a fejét, mintha nemet mondott volna.

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – csattant fel Edward, és láttam, hogy Emmett és Jasper megfeszülnek, hogy visszafogják. Féltem, hogy nem bírják sokáig…

- Veletek akarok menni – mondtam kissé ijedten, mire a farkas, mintha meglepett pofát vágott volna. – Ők a barátaim. Velük akarok menni – céloztam most már direkt a farkasnak, mire halk morgás volt a válasz. Aztán a farkas hátralépett egyet, de a szemei undorodva mérték végig Carlisle-t.

- Hozd át! – hallottam Edward sürgető hangját. Carlisle óvatosan a karjába vett – egy kissé távolabb tartva magától, kinyújtott karokkal, és lassan megindult a többiek felé. Csak most vettem észre, hogy távolabb a fák között, ott vár Rosalie és Alice. Ahogy átléptük a határt, Emmett és Jasper elengedte Edwardot. Láttam, ahogy tétován megindul felém, de Rosalie megelőzte. Megállt Carlisle előtt, és kinyújtotta felénk a kezét.

- Add át! Én viszem! – A hangja furcsán kemény volt, de ahogy a karjaiba vett, a pillantása olyan lággyá vált, mint még soha. Nem értettem, de nem is igazán foglalkoztatott most.

Mindenem fájt, és szörnyen szédültem. A fogaim össze-összekoccantak és a végtagjaim mintha kőből lettek volna. Éreztem, hogy valamit rám terítenek, és ráeszmélve hiányos és zilált öltözetemre, egy pillanatra szégyenérzet futott végig rajtam – aztán erő hiányában rögtön el is halt.

Azt hiszem, elalhattam Rosalie karjaiban, mert legközelebb egy puha ágyban tértem magamhoz. A történtek úgy vágtak végig rajtam, mint egy ostor – minden egyes emlék végigpörgött az agyamon olyan gyorsan, mintha egy videokazettát képpel pörgettem volna gyorsítva. Összerándultam, és hirtelen felültem.

Rosalie azonnal ott termett az ágyamnál, és visszafektetett.

- Semmi baj – igazította meg rajtam a takarót – megéreztem a megszokott barackillatot, ami az ágyneműből áradt, és ez kicsit megnyugtatott.

- Edward? – kérdeztem azonnal. Tudni akartam, hogy biztonságban hazaért-e, és nem keveredett konfliktusba a farkasokkal. Rosalie kicsit arrébb állt – a szoba legtávolabbi sarkában egy széken ott ült Edward.

- Itt vagyok – a hangja megtört volt. Nem nézett rám, a földet fixírozta. Elöntött a szégyenérzet. Én sem bírtam magamra nézni, azok után, hogy az az állat majdnem…

- Nyugalom… - éreztem meg Rosalie kezét a kezemen. Észre sem vettem, hogy a légzésem kapkodóvá vált, és reszketni kezdtem.

- Hol az öcsém? – pillantottam körbe. Utoljára pont ezen az ágyon láttam. Csak kicsin múlt, hogy ne veszítsem el őt is. Rose az ajtóhoz sétált, és Esmét szólította – aki pár pillanat múlva meg is érkezett karjában a testvéremmel.

Úgy öleltem magamhoz, mintha ezer éve nem láttam volna. Fejemet az apró mellkasára hajtottam, hogy halljam a szívverését, és elrejtsem a könnyeimet a többiek elől – bár valószínűleg, úgyis tudtak róluk.

Nem tudom, meddig ültem ott Edwardot ölelve és az egereket itatva, de mire felemeltem a fejemet, a szoba majdnem teljesen kiürült – csak Rosalie állt nem messze az ágyamtól. Mindig meglepett egy kicsit, hogy a többiek ilyen hangtalanul tudtak mozogni. Ha nem bíztam volna bennük feltétel nélkül, ijesztőnek találtam volna a dolgot – így csak lenyűgöző volt.

- Leülhetek az ágyra? – szólalt meg Rosalie halkan.

Bólintottam. Meglepett, hogy ennyit törődik velem, mióta visszahoztak – talán, lelkiismeret furdalása van, amiért az ő felügyelete alatt raboltak el… Pedig nem tehet róla. Sem ő, sem Emmett. Ezt meg akartam mondani neki, de ahogy kinyitottam a számat, megszólalt.

- Tudom, hogy mit érzel most… - kezdte. – De az első és legfontosabb, hogy tudd, te semmiről sem tehetsz! – nézett rám. Zavartan hajtottam le a fejemet, de az állam alá nyúlt, és óvatosan felnyomta, míg a szemünk egy vonalba nem került. – Nem kell szégyenkezned valami miatt, amit egy vadállat tett veled. Mikor… mikor ember voltam, velem is megtörtént, csak én nem voltam annyira szerencsés, mint te – a mosolya keserű volt. A felismeréstől kellemetlen érzés keletkezett a gyomromban.

- Mit tettél? Hogy tudtál…? – kezdtem.

- Hogy tudtam túltenni magam rajta? – az arca egy pillanatra megkeményedett, aztán elégedettség és gúny jelent meg rajta. – Megöltem őket – jelentette ki. Egy pillanatra elkerekedett szemekkel néztem rá. Aztán elképzeltem, mi lenne, ha Dominic ember lenne, és lehetőségem lenne végezni vele… - Megijesztettelek, sajnálom – túrt bele a hajába Rosalie.

- Nem. A helyedben én is ezt tettem volna – bólintottam komoran. Abban a pillanatban tényleg úgy hittem, képes lennék megtenni – soha nem gyűlöltem még úgy senkit, mint azt a szörnyeteget.

- Nem hinném… - Rosalie megrázta a fejét, és egy önkéntelen, kedves mozdulattal megütögette a kezemet – aztán gyorsan vissza is húzta a sajátját, mintha szégyellte volna az emberi gesztust. – Az, ami történt velünk, csak és kizárólag azoknak a szemétládáknak a hibája. – Az, hogy sorstársakként emlegetett minket, valamiért könnyebbé tette az egészet… Mintha nem lettem volna egyedül. Volt valaki, aki értette és átérezte, hogy milyen iszonyatot érzek, ha csak rágondolok az este történtekre. – Tudom, hogy ezt nehéz most még tudatosítanod magadban. Nekem is hosszú ideig tartott, míg megértettem, hogy nem az öltözködésem, a mozdulataim, a szavaim vagy bármi velem kapcsolatos lett volna az oka a történteknek. Ilyesmi bármelyik nővel megtörténhet. És soha nem a nő a hibás, bárki bármit is mond! – a hangja olyan határozott volt, hogy hinni akartam neki.

- Mi történt a rendőrökkel? – jutott hirtelen eszembe. Próbáltam elterelni a figyelmemet a történtekről, és ez megfelelő témának tűnt.

- Valaki felhívta őket névtelenül, hogy a házunk környékén láttak téged. Mire Emmett fel tudott jönni, hogy elrejtsen titeket, már csak a kicsit találta. Azonnal tudta, hogy mi történt… - mutatott az orrára Rosalie annak jeleként, hogy az idegen vámpírszag alapján jöttek rá az elrablásomra. – Elrejtette Edwardot, gyorsan körbevezettük a rendőröket, aztán felhívtam Carlisle-ékat, és azonnal utánad indultunk mi is, amint a zsaruk elmentek. Emmett és én is szörnyen sajnáljuk, hogy nem figyeltünk jobban. A mi hibánk… Azt hittük, itt biztonságban vagy, és nem mer idejönni érted. – Rosalie idegesen állt fel – valószínűleg zavarba hozta a bocsánatkérése.

- Nem a ti hibátok – ráztam meg a fejem. Rosalie biccentett egyet felém.

- És… hogy találtatok meg? Volt… volt egy hamis nyom…

- Amikor elindultunk keresni, éreztük a szagodat és a kutyák szagát is – az ellenkező irányból. Jasper úgy gondolta, hogy nem véletlenül jöttek elő pont most… - magyarázta. – Ketté váltunk. A családommal a farkasok után mentünk, mert minket ismernek már, Tanyáék pedig a másik nyomot követték. Véletlen, hogy pont mi találtunk rád… Mire odaértünk… ott voltak már a kutyák is, elkergették azt a… - Rosalie felső ajka visszahúzódott, fogai mögül halk morgás hangzott fel. Megrázta a fejét, és a hang elhalt. – Haza akartunk hozni, de azok a bolhás dögök akadékoskodtak. Kár, hogy Edward nem tépte darabokra őket… - nevetett fel sötéten, de mikor meglátta az arcomat, elhallgatott. - Pihenj egy kicsit… Visszaviszem a kicsit Esméhez, aztán hozok neked valamit enni – emelte ki a karomból Edwardot – csak azért nem tiltakoztam, mert még mindig fáradtnak éreztem magam.

Ahogy Rosalie kilépett a szobából, a résnyire nyitott ajtón Edward sunnyogott be. A feje le volt hajtva – véletlenül sem nézett volna rám -, és szó nélkül ült vissza a sarokban lévő székre. Zavart, hogy kerüli a pillantásomat, és bármit is mondott Rosalie, mocskosnak éreztem magam.

- Edward… - szólaltam meg halkan. Olyan bűntudatos pillantással pásztázta tovább a padlót, hogy tudtam, mindenképpen beszélnem kell vele. Bár fájt, hogy nem bír rám nézni, megértettem őt.

- Szükséged van valamire? – kérdezte megtört hangon.

- Megértelek… - hagytam figyelmen kívül a kérdését, és feleltem a magamban lejátszódó gondolatokra.

- Tessék? – most először pillantott fel rám. A tekintete értetlen volt.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – nyögtem ki, és a torkomat a sírás fojtogatta. Biztos voltam benne, hogy ő sem hibáztat a történtek miatt, de a tudat, hogy egy ilyen szörnyeteg hozzámért és majdnem meg… megerőszakolt, valószínűleg, túl sok volt neki.

- Értem – hajtotta le újra a fejét. – Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - Úgy ült a széken, mint egy szobor. Az arcvonásai kemények voltak, kezei ökölbe szorítva a combján feküdtek.

- Nincs más választásom… - ráharaptam a számra, hogy elfojtsam a kitörni készülő sírást. – Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését – a hangom el-elakadt. Kínszenvedés volt kimondani minden egyes szót. Edward megfeszült, ujjai elfehéredtek a szorítástól. – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem – Hiába küzdöttem kibuggyantak az első könnycseppek a szememből.

Edward elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Nem tudtam elviselni a pillantását, ezért az ágytakaró mintáira szegeztem a tekintetem. A szemem sarkából láttam, ahogy feláll, és tétován elindul. Azt hittem, hogy kimegy a szobából, de mikor az ágy felé jött, a szívem önkéntelenül is dübörgésbe kezdett. Még akkor sem néztem fel, mikor éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac.

- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… - motyogta, én pedig kezdtem elveszteni a fonalat. – Annyira kis bolond vagy… - sóhajtotta.

Éreztem, ahogy egy hideg ujj megérinti az arcomat, és letörli a könnyeimet. Az érintés nyomán lángba borult a bőröm. Felemeltem a fejemet, és amint megpillantottam Edwardot elvesztem. Mézszín szemei szomorúan csillogva nyelték el a tekintetemet. A légzésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha valami láthatatlan mágnes vonzana hozzá. Nem gondolkoztam, egyszerűen előre hajoltam, és a szám az ajkaihoz nyomtam.

Apró borzongások futottak végig a gerincem mentén. Edward szája jéghideg volt, de a legédesebb dolog, amit valaha ízleltem. Ösztönösen többet és többet akartam belőle. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy óvatosan visszacsókolt. Még előrébb dőltem, kezem a nyakára siklott – bőre olyan sima és kemény volt, mint a márvány. Ahogy megérintettem, összerezzent, aztán csak arra eszméltem, hogy lágyan eltol magától. Csalódottan nyögtem fel, és próbáltam megállítani a szobát, ami ringlispílként forgott velem.

A szemeimet lehunyva próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem még mindig gyors ütemben vert. A történtek után lehet, hogy ellenérzéseket kellett volna éreznem a testi közelség iránt, de mégsem éreztem. Ez a csók teljesen más volt, mint az, amit az a vadállat kierőszakolt. Csók… Nem is lehet igazából annak nevezni a tegnapit. Durva volt, fájdalmas, undorító. Még csak nem is hasonlított ahhoz, amiben részem volt alig pár másodperce.

Edward közelsége egyáltalán nem ijesztett meg. A csókja pedig olyan volt, mint egy friss forrás hideg vize – lemosta a másik, nem kívánt érintést. Az illata, az íze, a bőre tapintása mind beleivódott a testembe, a lelkembe, a gondolataimba, és egy pillanatra elfelejtettek velem minden rosszat.

Tökéletes volt a csók, és féltem, hogyha felnyitom a szemhéjam, a reményeim tovaszállnak. Végül mégis csak kilestem a pilláim mögül, Edward még mindig ugyanott ült, ahol az előbb, az arca még mindig ugyanolyan közel volt hozzám, mint a csók előtt közvetlenül. A szemei le voltak hunyva, és mélyeket lélegzett. A kábulat újra elkapott, de mielőtt előre mozdulhattam volna, Edward szemei felnyíltak. A tekintete tele volt gyengédséggel, szomorúsággal és bűntudattal. Hátrébb húzódott, és nagyot sóhajtott.

- Ezt nem lett volna szabad. Sajnálom – a hangja mélyebb volt, mint általában, mikor megszólalt.

- Nem volt… jó? – kétségbeesetten gyűrögettem a takarómat.

- Tökéletes volt. – Edward pillantásától lángba borult az arcom. – De… Nem tisztességes, hogy kihasználom a lelki állapotodat. És az sem, hogy játszom az érzéseiddel, mikor tudom, hogy… - elhallgatott hirtelen.

- Hogy elmész úgyis? – fejeztem be helyette, és a gyomrom azonnal diónyira zsugorodott.

- Nem könnyíted meg a helyzetemet… Néha… néha úgy érzem, nincs elég erőm megtenni – vallotta be szégyenkezve.

- Akkor ne tedd! – kaptam a lehetőségen. Keserűen felnevetett.

- Mihez kezdjek veled, te gyönge kis ember… - kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon. Szinte belebújtam a tenyerébe.

- Szeress… - feleltem suttogva, és zavaromban még jobban elpirultam.

- Abban nincs hiba… - Edward mosolya szomorkás volt, de az én szívem ki akart törni a mellkasomból.

- Más nekem nem számít.

- Pedig kéne… Én semmit sem tudok adni neked – komolyodott meg az arca.

El akarta húzni a kezét, de ráfektettem a sajátom, hogy visszatartsam. Igaz, bármikor elhúzhatta volna így is – mert hát, mi az én erőm az övéhez képest -, de nem tette. Ez még inkább reménnyel töltött el. Most először éreztem, hogy talán, van esélyem meggyőzni Edwardot.

Azt mondta, szeret. Rá kell jönnie, hogy szükségem van rá. Hogy nem hagyhat el, mert azt nem fogom kibírni. És hogy neki is szüksége van rám. Eddig nem hittem, hogy Alice-nek igaza van, és képes lehetek megingatni Edwardot az elhatározásában, de most szinte kézzel foghatóan éreztem, ahogy a páncélokon, amikkel eddig védte magát, egyre több és több lyukat ütök. Hirtelen erősnek és eltökéltnek éreztem magam.

- Nekem nem is kell semmi, csak te – vágtam rá.

- Buta lány… - csóválta meg a fejét. – Sokkal többet érdemelsz egy olyannál, mint én.

- De nekem nem kell több! – csattantam fel. Arrébb rúgtam a lábaim mellett fekvő melegvizes palackot, és feltérdeltem az ágyon. – Te tökéletes vagy nekem! Miért nem érted már végre meg? – dühös és zaklatott voltam.

Azt akartam, hogy felfogja, hogy nincs más férfi, aki boldogabbá tehetne engem. Mert őt szeretem. Igen… Bárhogy is próbáltam tagadni, hogy ez tényleg szerelem, már késő. Szerelmes voltam. Eszeveszetten, őrülten és örökre. Ha ezt elmondtam volna valakinek, valószínűleg nem hitt volna nekem, őrültnek nézett volna vagy egy ostoba tinédzser lánynak, aki összekeveri a szerelmet a vággyal, de én tudtam. Tudtam, hogy mit érzek, és most már értelmetlen lett volna tagadni. Magam előtt mindenképpen.

- Nem lenne szabad még meghallgassalak sem… Nem tudod, mit beszélsz…

- De igenis tudom! – feleltem durcásan, de amint kimondtam, már meg is bántam. Szörnyen gyerekesen hangzott, márpedig nem akartam gyereknek tűnni Edward szemében. – Kérlek, csak gondold át a mérleg másik serpenyőjében lévő dolgokat is! – próbáltam inkább érvelni, hogy legalább egy kicsit komolyan vegyen.

- Alice és te úgysem hagytok békén addig, nem igaz? – sóhajtott fel megadóan.

Elvigyorodtam.

- Nem hát!

- Nem ígérek semmit sem… - tette hozzá gyorsan látva rajtam a túlzott lelkesedést.

- Rendben – próbáltam visszafogott lenni, de már ennyitől is szárnyalni tudtam volna. Ha csak egy kicsi esélyt ad nekem, nem fogom elszúrni!

- Rendben – nézett a szemeimbe mélyen.

Az idő megint mintha megállt volna… Elmerültem a tekintetében, és a külvilág teljesen megszűnt. A szívem ismét tamtamba kezdett, a szám kiszáradt, a bőrömet pedig mintha elektromosság bizsergette volna. Ahogy Edward arca óvatosan közeledett felém, elfelejtettem lélegezni és az összes értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

Lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy megérezzem az ajkait a sajátomon. Zavartan néztem fel, mikor fél perc múlva sem történt semmi. Edward hátrahúzódott, majd felpattant az ágyról, én pedig értetlenül néztem rá – egészen addig, míg meg nem hallottam a kopogást az ajtón.