Gyógyító pilleszárnyak - 45. fejezet

Szakdolgozat közben elég lassan készült el, de itt van az új fejezet. :) Előtte még egy hír... :)


Aki esetleg még nem hallott róla... A Libri Aranykönyv szavazáson jelölték a Kígyók sziszegése című könyvemet is. :) Nagyon klassz lenne idén bekerülni a Top 50-be. :) Aki úgy érzi, hogy ott a helye a könyvemnek a toplistán, az itt szavazhat rá. A Szórakoztató irodalom kategóriában a Magyar szerzőknél írjátok be a keresőbe, hogy Spirit Bliss, és ha kidobta a nevemet a kereső, akkor kattintsatok a SÁRGA kockára. :) Aki még ennél is többet szeretne segíteni, az pedig ossza meg az ismerőseivel is a hírt, hogy ők is szavazhassanak. :) Köszönök szépen minden támogatást! :)


És jó olvasást! :)


Jah igen... A fejezet 18 éven aluliaknak nem ajánlott! :D Bár a fejemet teszem rá, hogy úgyis elolvassák, de én szóltam. :D






45. VÁGYAK ÉS TERVEK






A szám úgy falta a meggypiros ajkakat, mintha soha nem akarna elszakadni tőlük. Így is volt, akár örökké tudtam volna csókolni Isist, ha neki nem kell időnként levegő után kapnia. A kezem a csípőjén nyugodott, kissé bebújva a felsője alá, hogy érezhessem a bőrét. Ahogyan minden férfi, arra vágytam, hogy bekalandozhassam a gyönyörök birodalmát, de nem mertem semmi olyat tenni, amire nem jogosított fel.


Ahogy kigombolta az ingem utolsó gombját is és megérintett, úgy éreztem, mintha repülnék. Az ujjai forrón melengették a bőrömet megbizsergetve a fagyott sejteket. Legszívesebben a világba kiáltottam volna a szerelmet, ami majd szétfeszített.


- Érints meg te is! – Isis hangja halk volt, az arcán apró tűzrózsák nyíltak, de a tekintetében határozott csillogást láttam. Képtelen voltam megmozdulni, mintha sóbálvánnyá váltam volna. A szépsége egyszerűen megbabonázott. Pillantásom úgy falta a látványát, akár egy éhező a friss kenyeret.


Ahogy hátrébb húzódott tőlem, és végigdőlt a párnákon, halk sóhajjal távozott a mellkasomból a csodálat. Nagy, barna tekintetét a bizalom olvadt kavargássá lágyította. Felkínálta magát nekem, átadva az irányítást és a legnagyobb kincsének ígéretét, én pedig, akár egy szűz suhanc, még mindig tétovázva pillantottam végig rajta. Azt akartam, hogy a lehető legjobb legyen neki, és úgy őrizgesse ezt a pillanatot az örökkévalóságig, ahogyan én is teszem majd.


- Szeretlek – mondtam ki hangosan a mellkasomat szétfeszítő érzést, miközben végigcirógattam az arcát. Felfelé mozdult a szája, de csak akkor teljesedett ki a mosolya, mikor lehajoltam hozzá egy csókra.


Sokáig kóstolgattam őt, hogy összegyűjtsem a bátorságomat a továbblépéshez. Olyan volt, akár a mennyország kapuja előtt állni. Mindennél jobban be akarsz lépni rajta, de félsz attól, hogy valamit elvétesz és végül megváltás helyett a kárhozat vár.


Végül megtettem az első lépést a végzetem felé, Isis blúzához nyúltam és lassan gombolgatni kezdtem. Szórakozottan somolyogtam magamban, mikor rádöbbentem, hogy ha ember lennék ez most nem menne – az izgatottságtól úgy reszketne a kezem, hogy képtelen lennék erre az egyszerű műveletre.


A blúz anyagát csak azután söpörtem félre, miután az utolsó gomblyukból is kicsúszott a gomb. Elakadt a lélegzetem a látványtól, ahogy a hetyke kis mellek vágyakozva meredeznek felém.


- Carlisle? – Isis hangjába, mintha aggodalom vegyült volna, ez pedig azonnal kirángatott a vágyakozó képzelgésekből. Talán meggondolta magát? Megijedt?


- Igen? – A hangom rekedt volt, de magamban már elhatároztam, hogy ha azt mondja, mégsem akarja, akkor szó nélkül engedelmeskedem neki, és tiszteletben tartom a döntését. Még akkor is, ha belepusztulok.


- Nem… nem tetszem? – jelentek meg apró ráncok a pisze orr tövében.


- Tessék? – lepődtem meg a kérdésen.


- Csalódást okoztam, igaz? - ült fel maga elé szorítva a karjait, hogy eltakarja a meztelenségét.


- Csalódást? Te meg, miről beszélsz? – szaladt össze a szemöldököm. Most már tényleg semmit sem értettem. Hogy okozhatott volna csalódást nekem? Mivel?


- Mert még nem vagyok elég nőies… - remegett meg a szája, de most nem jókedvében. A szavaitól majdnem elnevettem magam, de még időben rájöttem, hogy ezzel talán megsérteném.


- Szerintem nagyon is nőies vagy – simogattam végig a tekintetemmel.


- Füllentesz, hogy ne bánts meg – rázta meg a fejét. – Ha tetszenék neked, nem tétováznál.


- Ó, butuskám! – nyögtem fel bűnbánóan. Kezemet az arcára fektettem, és magam felé fordítottam. – Gyönyörű vagy! Tökéletes. És izgató. Annyira csodaszép, hogy félek megérinteni, hátha szertefoszlasz, akár egy tündérálom – próbáltam megértetni vele. A tekintete az enyémben kutakodott, hogy lássa, igazat mondok-e, aztán csillogni kezdett.


- Akkor tetszem?


- Hogy tetszel-e? – nevettem fel mély hangon. – Isis, legszívesebben most azonnal rád vetném magam! – A szeretett arcocska ismét lángokban állt.


- A tiéd vagyok – biztosított róla ismét.


- Tudom, de hadd szeresselek lassan – döntöttem hátra ismét a párnákon és elhúztam a kezét a melle elől. – Hogy mindketten minél tovább élvezhessük a gyönyöröket. Ígérem, hogy így sokkal jobb lesz – hajoltam a nyakára. Az ütőere kísértően lüktetett az ajkam alatt, de egyáltalán nem esett nehezemre ellenállni neki. A vére fele annyira sem vonzott, mint a lénye és a teste.


A kulcscsontja felé indultam, mire a mellkasa egyre gyorsabb emelkedésbe és süllyedésbe kezdett. A szám lassan felmelegedett a bőréből áradó forróságtól, ezért felemelkedtem róla és a kezemmel folytattam a kényeztetését. Körbesimogattam a csúcsos kis halmokat, olyan gyengéden és óvatosan, ahogy csak képes voltam rá.


- Gyönyörű vagy! – ismételtem meg sokadszorra. Nem mondhattam el elégszer, ezért újra és újra elmotyogtam neki.


Sóhajtozva viselte a cirógatásaimat, míg az ajkaim közé nem vettem a jobb mellbimbóját. Ekkor nyögés tört elő belőle, olyan igazi, mélyről jövő, amelyet csak a színtiszta élvezet tud előcsalni. A hangrezgés behatolt a fülembe, végigszaladt a sejtjeimen, és egyenesen az ágyékomba összpontosult, akár egy áramütés. Csak ez nem fájt. Egyáltalán nem fájt.


A játék, amibe ezután kezdtem, maga volt a kínzó gyönyörűség. Végigkalandoztam Isis minden egyes porcikáját, felkutatva azokat a helyeket, amik bármiféle örömet nyújtanak számára. A nyakán több olyan pont is volt, amit, ha megcsókoltam, beleremegett, és rájöttem, hogy ha a nyelvem hegyével végignyalom a tenyerét, akkor képtelen elfojtani egy nyögést. A legnagyobb felfedezést mégis akkor tettem, miután előröl már teljesen ismertem.


- Fordulj meg! – kértem elakadó hangon. Komolyan gondoltam, hogy tetőtől talpig meg akarom ismerni, mielőtt beteljesítjük a vágyainkat.


- Tessék? – kissé elhomályosult tekintettel pislogott rám, mintha csak most ébredt volna egy álomból.


- Fordulj a hasadra! – kértem ismét kuncogva. – Még nem fejeztem be a vándorutamat – simítottam végig a combján. Épphogy csak érintettem a bőrét, mégis libabőrös lett.


Kissé kelletlenül engedelmeskedett. Hogy amiatt, mert már túl sokáig húztam a türelme cérnaszálát, vagy mert ez a póz kiszolgáltatottá tette, nem tudtam eldönteni. Már majdnem visszavontam a kérésemet – nem akartam, hogy rosszul érezze magát bármiért -, de mikor elhelyezkedett, az izmai elernyedtek. Nem úgy tűnt, mintha bármi gondja akadna a helyzettel.


Finoman masszírozni kezdtem a hátát, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg semmi feszültség nincs a testében, de végül képtelen voltam megállni, hogy ne csókoljam meg a hófehér bőrt.


- Olyan jó az illatod… - lélegeztem mélyet a kipárolgásából. Az orrom végigszántotta a nyakát, hogy aztán szuszogva csókoljak a füle mögé. Isis ujjai kapaszkodót kerestek egy párnában, miközben felnyögött.


Ismét lefelé vettem az irányt, hogy aztán kipróbáljak egy kósza ötletet. A számat a gerincvonala aljához illesztettem, és egy kissé kidugva a nyelvemet lassan elindultam felfelé. Az ajkaim és a nyelvem egyszerre érintették az egyenes utacskát nedves csíkot hagyva maguk után.


Ahogy Isis hangosan felkiáltott és megfeszült, meglepetten emelkedtem fel róla. Aprókat rándult és remegett, combjait összeszorította, a lábujjai bekunkorodtak, míg keze elfehéredve markolta a párnát. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, máris ernyedten pihegve lazult el a teste. A levegőt megtöltötte a nőies illat, amit a gyönyörnedvek okoztak.


- Jaj, istenem! – Isis elvörösödve könyökölt fel, és az arcát a kezébe hajtotta.


Időt akartam adni neki, hogy feldolgozza ezt az új élményt, de képtelen voltam megállni, hogy ne érjek addig is hozzá. A mutatóujjam önkéntelenül is ugyanazt az utat választotta, ahol korábban a szám járt, Isis pedig úgy rándult össze ismét, mint akibe áramot vezettek.


- Istenem! Ó, Istenem! – Meglepetten húztam vissza a kezemet, miközben levegő után kapkodva vonaglott kerekre nyílt szemekkel, hogy aztán zihálva zuhanjon ismét a párnákra.


- Azt hiszem, megtaláltam a gyenge pontodat… - konstatáltam elégedetten, miközben az arcát fürkésztem. Az arcbőre még mindig ki volt pirulva, a tekintete pedig úgy csillogott, mintha a két legragyogóbb csillag elhagyta volna égi otthonát, csak hogy őt még gyönyörűbbé tegye. – Jól vagy? – kérdeztem rá.


Kissé zavartnak tűnt, de ezt jelen helyzetben egyáltalán nem furcsálltam. Számára ez az egész újdonság volt, rácsodálkozott mindenre, ami egy felnőtt számára teljesen természetes volt már. A saját testére, az enyémre, az érzésekre, amiket kiváltottam belőle, a vágyaira és igen, az orgazmusra is.


- Nem is tudom… Én még sosem éreztem ilyesmit, és… Azt hiszem, kicsit szégyellem magam – jött a kissé halovány válasz. Elrejtőzött egy másodpercre a szempillái mögé, aztán összeszedve a bátorságát, ismét felfedte a pillantását előttem.


- Igazán nincs miért. Örülök, hogy ilyesmit tudok kiváltani belőled – biztosítottam róla, miközben magamhoz húztam és átöleltem. Tenyere a mellkasomra simult ismét felkorbácsolva az érzékeimet.


- Nem hittem volna, hogy ez ilyen… jó érzés – harapta be az ajkát.


- Ó, ez még semmi sem volt! – néztem rá megjátszott komolysággal. Láttam rajta, hogy egy pillanatra meghökkent, aztán vette a lapot.


- Igazán? – kezdtek simogatásba az ujjai. – Azt mondod, lehet még ennél is jobb?


- Sokkal-sokkal jobb – feleltem magabiztosabban, mint amilyen valójában voltam.


A női test anatómiáját jobban ismertem, mint bármelyik emberférfi a világon, és a szexben is valószínűleg sokkal több gyakorlatom volt, de ez semmit sem jelentett. Esméről pontosan tudtam, hogyan tegyem boldoggá, véletlenül arra is ráéreztem, hogy mi a jó Vaniának, de Isisszel egyelőre bárhogy alakulhat még. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg testileg mégsem illünk össze és ez felborítja az összes elhatározásunkat, amit végre nagy nehezen meghoztunk.


- Tényleg? Hogyan? – somolygott, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan magabiztosnak tűnt, hogy az nekem is erőt adott.


- Hát így… - csókoltam meg ismét hevesen. Kizártam minden aggodalmamat, és csak élveztem a forró test közelségét, az ujjaim alatti selymes bőrt, a halk hangszimfóniát, ami mindkettőnk torkából előtört időről időre.


A következő percek a végletekig hevítettek, végül képtelen voltam tovább várni, felgyűrtem Isis szoknyáját és becsúsztattam a kezem az apró bugyi pántja alá. Felhúzta a lábait, hogy segítsen megszabadulni a zavaró fehérneműtől, így gyorsan és könnyen megfoszthattam tőle.


Visszafojtott lélegzettel érintettem meg őt, a kis rés nedvezve fogadta a simogatásomat. Isis arcára néztem, ami elragadtatásról árulkodott, én pedig félretéve az ágyékom sürgető lüktetését, folytattam a kényeztetését.


A nyakamba kapaszkodva húzott magához, hogy zihálva tapassza az ajkait az enyémre, miközben a csípőjét ösztönösen előrenyomva a kezemhez dörzsölte magát. Már azelőtt tudtam, hogy ismét a mennyország küszöbén áll, hogy az élvezettől összerándult volna – az ujjai olyan erővel markoltak a hajamba, hogy az szinte már fájt. Szólhattam volna, de nem tettem.


Isist figyelni, miközben végigszalad rajta a gyönyör, olyan ajzószer volt, ami miatt azt is elviseltem volna, ha kitépi az egyik karomat. A férfiasságom lüktetve feszült a nadrágomnak egyre jobban sürgetve arra, hogy végre a saját kielégülésemmel is foglalkozzak.


- Ebbe bele fogok halni – nevetett fel Isis, miután ismét rendesen kapott levegőt.


- Én pedig a vágyakozásba – sóhajtottam fel kissé kétségbeesve. Nem akartam siettetni őt, de a várakozás minden pillanata növelte bennem a sóvárgó kínt.


- Akkor gyere… - kaptam meg a megváltó engedélyt, ám nem éltem vele azonnal.


- Biztos, hogy akarod? – Hallanom kellett a szájából, hogy meg tudjam tenni. Bármilyen szenvedést elviselek, kivéve azt, hogy Isisnek ártsak bármilyen módon. Akár csak azzal, hogy olyat kérek tőle, amit szívesen adna, hogy boldoggá tegyen, de amire ő maga még nem készült fel igazán.


- Nem érezted az előbb? – incselkedett velem.


- Az csak a tested… Biztos, hogy akarod? – ismételtem meg a kérdést. Tenyeremet ismét az arcára fektettem és komoly tekintettel vártam a választ.


- Soha semmit nem akartam még olyan nagyon, minthogy végre a részem legyél és a részed lehessek – kaptam meg a felszabadító választ. Kétségem sem volt, hogy Isis tényleg így érez, a tekintete elárulta a szavai igaz voltát. – Szeretlek – mondta ki most ő, miközben magára húzott.


Körém fonta a lábait, én pedig befészkeltem magam közéjük. Egy utolsó csókot nyomtam a szájára, aztán kissé megemeltem a csípőjét, és a lehető legnagyobb óvatossággal beléhatoltam. Azt vártam, hogy meg kell majd állnom, de Isis csak egyetlen halk szisszenést hallatott, aztán azonnal folytatásra ösztökélt.


Ha korábban féltem is attól, hogy nem illünk majd össze testileg, most minden kétségem varázsütésre semmivé foszlott. Hazaérkeztem. Mély morgás tört elő a torkomból, ahogy teljesen belecsusszantam a forró, nedves mennyországba. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és mikor ismét felnéztem, a mogyorótekintet az enyémbe olvadt.


- Ó, Carlisle… Én annyira… - Apró könnycsepp gördült végig a barackszín bőrön.


- Én is boldog vagyok. Kimondhatatlanul… - simítottam le meghatottan a nedvességet a gyönyörű arcról.


A következő órát, ha ember lennék, sem tudnám soha elfelejteni. Isis volt az Istennőm, én pedig imádtam minden porcikáját, olyan rajongással, amely elméket bomlaszt meg, felrepít a magasba, aztán letaszít, hogy a föld fölött pár milliméterrel ismét rózsaszín lebegésre bírjon.


Isis reszketett alattam, és úgy kapaszkodott a vállamba, mintha az élete múlna rajta. A látvány, amit nyújtott, túlszárnyalta minden eddigi képzelgésemet és álmodozásomat. Az ajkai elnyíltak, a szeme hol lecsukódott, hol elhomályosulva meredt a felettünk lévő fadeszkákra. Az arcán apró rózsák nyíltak, amikhez ha hozzányomtam a számat néha, még forróbbá váltak.


Ha a csodálatba bele lehetne halni, most biztosan távozom a vámpírlétből. Korábban azt hittem, ennél jobban már nem szerethetem Isist, de tévedtem. Minden pillanattal csak egyre szerelmesebb lettem belé. A rebbenő szempillájába, az ujjai szorításába, a hangjába, ahogyan a nevemet suttogta.


Mikor megfeszült alattam és felsóhajtott, nem bírtam tovább, morogva-nyögve adtam át magam a gyönyörnek. Ez teljesen más volt, mint Vanessával. Nem követte lelki kielégítetlenség vagy megbánás, csak selymes elégedettség, amelybe úgy merültem bele, akár egy hatalmas kád habfürdős, forró vízbe. Pár percig zihálva feküdtem Isisen, és csak hallgattam a szíve heves verdesését.


- Ne! – Mikor végül le akartam gördülni Isisről, hogy kényelmesebbé tegyem a helyzetét, de nem eresztett. – Maradj még… Olyan jó így… - Már a szavaival sem tudtam volna ellenkezni, de a tarkóm cirógatása csak még inkább meggyőzött arról, hogy pont jó helyen vagyok. Csak egy valami hibádzott a tökéletesség közepén, amit minél előbb orvosolni akartam. A kor, amelyben születtem, ezt kívánta a tiszta lelkiismerethez.


- Meg kell beszélnünk valamit… - döntöttem el végül. Nem tudnék úgy Edward szemébe nézni, hogy ezt nem tisztázom.


- Jaj…


- Nem, ne félj, semmi rosszat – nyugtattam meg azonnal. – Ígérem, hogy nem rontom el ezt a csodás napot!


- Ajánlom is! – ráncolta össze az orrát, én pedig képtelen voltam megállni, hogy ne nyomjak egy puszit a hegyére.


- Tudod, hogy mi vámpírok nem igazán változunk… Vagy legalább is a személyiségünk alapjai csak nagyon nehezen változnak meg. Én nagyjából az vagyok, aki akkor voltam, mikor megharaptak.


- Igen, apa már mesélt erről – bólintott. Kíváncsian fürkészte az arcomat várva, hogy mire is akarok kilyukadni.


- Akkoriban teljesen más volt minden. Az emberek, a világ, az elvárások… A szerelem… - tértem a tárgyra. – Ha egy férfi beleszeretett egy nőbe, és ők… szóval, szerelmeskedtek, össze kellett házasodniuk, különben a végkimenetel akár végzetes is lehetett.


- Ha attól félsz, hogy apa megöl, amiért nem vagyunk házasok, nem kell emiatt aggódnod – kuncogott fel. – Ez egy másik kor. Nem kell elvenned, csak mert szeretkeztünk.


- És ha én el akarlak?


- El akarsz? – Isis meglepett nyekkenése teljesen összezavart. Jól esett a közelsége, mégis eleresztettem. Távolságra volt szükségünk, hogy józanul végig tudjunk mindent gondolni.


Az alsónadrágom után néztem, hogy időt nyerjek, miközben Isis ülő helyzetbe tornázta magát, és maga elé szorított egy párnát. A haja kuszán meredezett mindenfelé. Majdnem meggyőztem magam, hogy ez a téma még várhat, és inkább ki kéne használnunk az időt, amíg a többiek távol vannak, de végül erős maradtam.


- Carlisle? – szólított meg végül, mikor nem bírta tovább elviselni a csendet. Sóhajtva ültem vissza mellé.


- Próbálkoztam a laza kapcsolattal, és nem ment. Ez nem igazán az én stílusom – vallottam be.


- És egy kapcsolat erőssége azon múlik, hogy kimondtuk-e az igent?


- Nem, dehogyis! Én csak… Ez így helyes. Isten és mindenki más előtt is kinyilatkoztatni, hogy egymást választottuk – próbáltam megmagyarázni.


- Ha ezt akarod, rendben – bólintott, de azt az igazi lelkesedést, amit egy menyasszony arcán lát az ember, egyáltalán nem találtam.


- Te viszont nem ezt akarod – állapítottam meg.


- De. Én… Szeretnék veled lenni minden percben. Örökké. A feleséged akarok lenni – térdelt fel. A kétségbeesett aggodalom szinte sütött a hangjából. Az önzetlen szeretete mosolygásra késztetett.


- Hozzám akarsz jönni, hogy a közelemben legyél, és mert én ezt akarom. De tényleg hozzám akarsz jönni? – fektettem a tenyerem az arcára. – Isis, nem baj, ha nem állsz rá készen.


- Nem akarok csalódást okozni neked – telt meg könnyel a szeme. A saját vágyai és az én elvárásaim között vívódott, és a bevésődés ez utóbbi preferálására kényszerítette.


- Csalódást? Isis… Megkaptam a szerelmedet, nekem adtad mindened, hogy lehetnék bármi miatt csalódott? Gyere ide! – húztam az ölembe. A jobb karját a nyakamba fonta, míg a bal tenyerét a mellkasomra fektette. – Nézz rám! – Ahogy a barna tekintet rám emelkedett, egy pillanatig képtelen voltam megszólalni. Végül összeszedtem magamat, és feltettem az egyetlen kérdést, aminek a válasza most fontos volt számomra. – Mire vágysz?


- Rád – jött a kijelentés villámgyorsan. A nevetésem betöltötte a kis faházat.


- Ezt örömmel hallom, de rajtam kívül – világosítottam fel a kérdésem valódi mibenlétéről.


- Hát… Én nem is tudom… - mormolta, de a tekintete felélénkült.


- Dehogyisnem! – biztattam.


- Én szívesen kipróbálnám, milyen az iskola, és… Az is eszembe jutott, hogy esetleg utazhatnánk. Találtam egy könyvet, amiben egzotikus helyekről írtak. Olyan jó lenne látni őket! – sóhajtott fel vágyakozva. Nem csodálkoztam, arra vágyott, amire egy normális korabeli. Hogy is vehetném el tőle a tanulás és a világ felfedezésének lehetőségét, és láncolhatnám magamhoz? Én megvárom, de a világ vámpírgyorsasággal szalad el mellette. Fel kell fedeznie, hogy végül nyugalmat találhasson a karjaimban az örökkévalóságig.


- Mi lenne, ha… megkérném a kezedet Edwardtól? – kezdtem halkan. A csalódottság átszaladt Isis vonásain, de gyorsan eltörölte őket, hogy ne bántson meg.


- Rendben – törődött bele a kívánságomba.


- És mi lenne, ha az eljegyzésünk jó hosszú lenne? Öt, tíz vagy akár ötven év? Annyi, amennyire csak szükséged van. Közben pedig felfedezheted a világot. – A fény hirtelen tért vissza a csokoládébarna tekintetbe, mikor a szavaim jelentése eljutott a tudatáig.


- Komolyan? Ó, Carlisle! – A csók, amit kaptam, bizonyította, hogy Isisnek tetszik a tervem. Pár pillanat után somolyogva húzódott el tőlem, és elgondolkozva emelte a mutatóujját az ajkaihoz.


- Na, mi az?


- Hát, egy dolog azért hibádzik az elképzelésedben… - vonta meg a vállát.


- Igazán?


- Igen – bólintott határozottan.


- Na és, micsoda?


- Azt mondtad, felfedezhetem a világot – ismételte el a szavaimat.


- Igen, ezt mondtam – néztem rá várakozva. Az ajkai felfelé szaladtak, míg végül ragyogó mosoly nem ült ki az arcára.


- Felfedezhetjük. Én csak veled akarok bármit is csinálni – bújt még szorosabban hozzám. A kezét a nyakamból az arcomra csúsztatta, nekem pedig minden porcikámat végigjárta a határtalan szeretet, amit irántam érzett.

Gyógyító pilleszárnyak - 44. fejezet

44. CSAK ESTE…








Az Esme-szigetén lévő kis ház szívfájdító nyugalommal töltött el. Lesétáltam a verandáról és a part felé vettem az irányt. A Nap minden erejét bevetve sütött le a világra, a bőröm pedig, akár az apró tükördarabok, csillogva verte vissza a fényét. Itt nem kellett rejtőzködnöm, mert senki sem láthatott meg, enyém volt az egész sziget. Csak hétvégén jött át motorcsónakkal egy férfi és egy nő, akiket azért fogadtam, hogy néha kitakarítsák a házat, és megóvják az enyészettől, de szombatig még két teljes napom volt egyedül. Végigjártam minden helyet, amelyhez csodás emlékeim fűződtek és visszaidéztem a szerelmes pillanatokat, amelyek annyira boldoggá és teljessé tettek.


***


Esme a szikla szélén állt, gesztenyebarna hajával játszadozott a szél. Bár túl messze voltam még tőle és a széljárás sem kedvezett, mégis úgy véltem, érzem az illatát. Az emlékezetem bármikor vissza tudta idézni a fahéj és liliom keverékét. Ahogy felé sétáltam, felébredt bennem a vágy, hogy a tincsei közé temessem az arcomat.


Hátrapillantott rám, hívogatóan, aztán elmosolyodott, nekem pedig felmelegedett a mellkasom a látványtól. Ahogy karjait a magasba emelte, és a habok közé vetette magát, olyan kecsesnek és törékenynek tűnt. Gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat, aztán követtem őt.


***


A melegbarna szempár a csodálattól kitágulva szívta magába a látványt. A növényzet ezerárnyalatú zöldje, az ég kékje, a vízesés csillámló habja, mind-mind lenyűgözték őt.


- Carlisle, ez gyönyörű! Ilyen lehet a mennyország is… - sóhajtott fel kissé keserű felhanggal.


- Nem csak ilyen lehet. Ez a mennyország. Kettőnk mennyországa – fordítottam magam felé, hogy megízleljem a tiltott gyümölcsnél sokkal édesebb ajkakat.


***


A zene lágy dallama teljesen elvarázsolt. Egyik tenyeremben Esme törékenynek tűnő kezét tartottam, míg a másik a csípőjére simult. Átszellemülve keringőztük körbe a hatalmas szobát. Egy pillanatig azt képzeltem, egy bálon vagyunk. Az emberek tekintete ránk szegeződik és csendben suttogva megjegyzik egymásnak: „Micsoda gyönyörű pár! Tökéletesen illenek egymáshoz!”.


Néha kedvem támadt megosztani másokkal is azt a határtalan boldogságot, amit Esme nekem ajándékozott minden egyes nap, néha pedig úgy éreztem, el kell rejtenem őt a világ szeme elől, hogy megóvjam ezt a tökéletes szerelmet mindörökre.


A tű ugrott egyet és új szám következett. Egy gyorsabb foxtrott. Esme nevetése visszhangot vert a falakról, mikor kipörgettem. A tekintete kacéran fúródott az enyémbe, én pedig biztos voltam benne, hogy ezt a számot már nem táncoljuk végig – vagy legalább is nem a szokásos módon. Megmarkoltam a csípőjét és egyetlen mozdulattal megemeltem. A lábai körém fonódtak, keze a nadrágomat igyekezett meglazítani. Mire a szám következő taktusa felcsendült, mi már egymás részei voltunk és a zene ritmusát követve kergettük a gyönyört.


***


Kisétáltam a tengerből és leheveredtem a ruháim mellé a homokba. Jól esett az úszás, legalább annyira kikapcsolt, mintha körberohantam volna párszázszor a szigetet. Tapogatózva megkerestem a mobiltelefonomat, aztán csak bámultam rá.


Az elmúlt két hónap során csak sms-eket küldtem haza, hogy tudják – főleg Isis -, minden rendben van velem. Attól tartottam, ha hallom a hangját, az megzavar majd az elmélkedésemben. Mostanra viszont szinte fizikai fájdalmat éreztem a hiánya miatt. Mély levegőt véve nyomtam meg végül a gyorshívót, aztán a fülemhez helyeztem a készüléket.


- Carlisle? – Edward aggódónak tűnt.


- Igen, én vagyok.


- Nem számítottam rá, hogy hívni fogsz, de örülök neki.


- Történt valami? – ráncoltam össze a homlokomat. Valahogy furcsa volt a hangja, engem pedig rossz érzés öntött el.


- Nem, semmi különös – tagadott túl gyorsan.


- Beszélhetek Isisszel? – kérdeztem azonnal. Attól tartottam, valami baja esett, csak nem akarja elárulni nekem, de a válaszától megkönnyebbültem.


- Tartsd egy kicsit, azonnal adom! – A másodpercek gyomorszorító lassúsággal teltek, míg végül meg nem hallottam az ismerős hangocskát.


- Szerelmem? – Halovány volt kissé, mégis boldogsággal töltött el.


- Isis, kedvesem… Én csak… - hirtelen fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék. A levelemben részletesen elmagyaráztam neki, miért akarok távol maradni az otthonomtól és tőle egy ideig. – Csak hallani akartalak egy kicsit. Minden rendben odahaza? – kérdeztem, bár arra voltam valójában kíváncsi, hogy vele minden rendben van-e.


- Igen, minden rendben. Te jól vagy?


- Nagyon jól vagyok. De azért hiányzol – tettem hozzá, hogy tudja, mit érzek.


- Te is nekem. – Pár pillanatig csend volt, és már kezdtem attól félni, megszakadt a vonal, mikor Isis ismét megszólalt. – Mikor jössz haza?


- Még nem tudom… Hamarosan – húztam fel a lábaimat. Jó érzés volt Isisszel beszélgetni, mégis valami olyan furcsa volt. – Biztos, hogy minden rendben?


- Persze, semmi gond. Edannel nemsokára lemegyünk úszni a tengerhez, jön velünk még pár barát is. Az is lehet, hogy kint maradunk éjszakára táborozni – vált lelkessé a hangja. Örülni akartam, hogy nélkülem is jól érzi magát, mégsem tudtam. – Most… mennem kell… Már várnak rám! Szeretlek, szia! – szakadt meg a vonal anélkül, hogy elköszönhettem volna. Csak szorongattam a telefont és egy hang szüntelenül azt zakatolta a fejemben, hogy baj van. A megérzés olyan erősen tört rám, hogy képtelen voltam szabadulni tőle.


Felpattantam a homokból és a házhoz száguldottam – kérdés sem volt, hogy nem maradok tovább. A bőröndömet alig két másodperc alatt pakoltam össze, aztán már írtam is az üzenetet a személyzetnek:


A nyaralásomat magán okok miatt megszakítottam. Kérem, továbbra is foglalkozzanak a házzal a megbeszéltek alapján.


Dr. Carlisle Cullen


A cédulát az ajtóra ragasztottam, és a stéghez siettem, ahol a motorcsónak indulásra kész állapotban várakozott. Miközben a habokat szeltem, végig azon járt az eszem, mi történhetett odahaza. Az egyik pillanatban biztos voltam benne, hogy valamit eltitkolnak előlem, a másikban szinte láttam magam előtt a döbbent arcokat, ahogy betoppanok a házba, és kiderül, hogy minden a legnagyobb rendben.


Többször is megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül nem tettem meg. Hogy is élvezhetném a pihenést úgy, hogy közben nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy Isisszel tényleg minden rendben van? Inkább nézzenek paranoiás, vén bolondnak, semmint hogy a vízben áztassam a lábamat, miközben odahaza Isis valami miatt szenved.


Ahogy partot értem Rióban, azonnal telefonáltam a reptérre, és lefoglaltam egy jegyet haza. Az utcán hömpölygő embertömegben szinte lehetetlenség volt taxit fogni, de végül sikerült leintenem egyet.


- Üzleti út? – érdeklődött a sofőr. Alacsony, köpcös, brazil férfi volt melegbarna szemekkel.


- Nem, nyaralni voltam, most pedig hazamegyek – feleltem röviden és tömören, a hangszínem mégis túl barátságosra sikeredhetett, mert Marcellt – ez a név állt a műszerfalra kitűzött igazolványra – beszélgetésre sarkallta.


- Csak így egyedül? Mi múlt nyáron huszonketten mentünk sátorozni. Nagy banzáj volt! Gianni, a legkisebb unokaöcsém, öt éves. Beleesett a folyóba, és majdnem megfulladt. Visongtak is a nők rendesen, aztán kihúztuk és öt perc múlva már megint a vízben tapicskolt. Bátor egy kölyök az! – hadarta el egy levegővel, aztán a combomon nyugodó kezemre pillantott. – Összekapott az asszonnyal, ezért a kényszernyaralás? – biccentett a gyűrűm felé. Zavartan megköszörültem a torkomat.


- Nem, ő… elhunyt – mondtam ki most először hangosan valakinek ezt a tényt. Marcell arcáról hirtelen leolvadt a mosoly, a tekintetében együttérzés csillant.


- Jaj, szörnyen sajnálom! Nem akartam tapintatlan lenni, bocsássa meg nekem! – kezdett mentegetőzésbe.


- Nem, semmi baj. Már jó ideje történt… - simítottam végig a jegygyűrűmön. Nem akartam egy vadidegennel megbeszélni az érzéseimet, a szavak mégis önkéntelenül törtek elő belőlem. – Tudja… Van most egy lány… Szeretem őt és ő is engem, de valamiért még képtelen voltam levenni. Szeretnék továbblépni, de valahányszor le akarom húzni az ujjamról, valami visszatart.


- Ki mondta, hogy Önnek kell levennie? – fordult felém a barna tekintet.


- Tessék?


- Talán nem az a feladata, hogy levegye, hanem csak annyi, hogy hagyja, más húzza le az ujjáról… - vonta meg a vállát Marcell egyszerűen. Meglepetten pillantottam le ismét a kis aranykarikára. Tényleg ennyire egyszerű volna?


- Lehet, hogy igaza van… - dőltem hátra az ülésben elgondolkozva. Az út további részében meghallgattam még pár családi történetet, de csak a vámpírságomnak köszönhettem, hogy fel tudtam idézni a mondottakat, amikor Marcell kérdezett tőlem valamit. A szívem és az agyam már réges-régen otthon járt egy kis faházban egy vörös hajú, fiatal nő társaságában.


- Sok boldogságot, doktor úr! Szurkolok magának! – intett búcsút Marcell, miután kiszedte a bőröndömet a taxi csomagtartójából. Köszönetet mondtam neki, aztán a reptéri váró felé indultam.


Még volt bő félórám indulásig, amit fogalmam sem volt, hogyan töltsek el. Megkergülve toporogtam a bőröndöm mellett, miközben a falra szerelt óra másodpercmutatóját szuggeráltam. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az idő megállt volna, hogy nekem itt kelljen töltenem az öröklétet.


Mikor végre a tizenkettes számhoz ért a nagymutató, megkönnyebbülve emeltem fel a bőröndömet. A becsekkolás szerencsére gördülékenyen és gondmentesen ment, de mire elfoglalhattam a helyemet, az idegességem ismét a tetőfokára hágott. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni a tehetetlenséget. Legszívesebben kiszálltam volna a repülőből, hogy futva induljak útnak, de erre az emberek között nem volt lehetőségem.


- Egy italt? – lépett mellém a stewardess. Valószínűleg ő is észrevette, hogy valami nincs rendben velem, csak arra nem jött rá, hogy az emberi nyugtatószerek nem valók nekem.


- Köszönöm, de nem kérek – ráztam meg a fejemet. Egy tizednyi másodpercig várt még, hátha meggondolom magam, de aztán továbbhaladt a székek között.


Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitalálni, mit fogok majd mondani Isisnek, de néhány mondat után olyan ostobán éreztem magam. Amit éreztem, azt egyszerűen lehetetlennek tűnt szavakba önteni. Szeretlek. Te vagy az életem. Nem tudok nélküled létezni. Mind igaz, mégsem adná át, ami valójában ott lüktet minden egyes sejtemben.


Talán vihetnék valami ajándékot a szavaim mellé. De mit? A virág elcsépelt próbálkozás lenne, az ékszer szintén. Isis ennél sokkal különlegesebb meglepetést érdemelne. Töprengve meredtem az előttem lévő üléstámlára, míg fel nem tűnt, hogy a jobboldali székben utazó idősebb hölgy az arcomat fürkészi. Pislogás! Évtizedek óta nem ment ki a fejemből, hogy pislognom kell emberek között, de most teljesen megfeledkeztem róla. Vajon mennyi ideje bámulhatok magam elé rezzenéstelenül?


Zavartan fordítottam az ablak felé a fejemet, és izgatottan hajoltam előrébb, mikor észrevettem néhány sólymot nem sokkal alattunk. Ostoba gondolat volt, hogy Isis is köztük lehet, mégis jól megnéztem mindegyiket, hátha felfedezem közöttük a jól ismert madarat. Mikor nem így történt, csalódottság öntött el.


Becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék, így ismét elmerülhettem a gondolataimban anélkül, hogy bárkinek feltűnő lenne. Az elmélkedésem alig pár perc alatt teljesen öntudatlanul átfordult valami másba. Az orromban éreztem Isis friss rózsaillatát, ujjaim között tapintottam haja selymét, az ajkam a vöröslő, duzzadt ajkakat csókolta. Erőszakkal kellett kiszakítanom magam az álmodozásból, hogy ne kerüljek kényelmetlen helyzetbe.


Mikor a pilóta közölte, hogy kössük be az öveinket, mert hamarosan leszállunk, az izgatottság ismét erőt vett rajtam. Ujjaim a szék karfáján doboltak, akár egy ideges kiskamaszé, aki az első randevúra tart. Az elsők között hagytam el a repülőgépet, aztán megszerezve a csomagomat, azonnal taxit fogtam.


A sofőr ezúttal sokkal hallgatagabbnak bizonyult, és minden bizonnyal igencsak meglepődött, mikor a semmi közepén megállíttattam az autót mondván, az út további részét gyalog akarom megtenni. Ahogy odaadta a bőröndömet és visszafordult, láttam az arcán, hogy tiszta őrültnek tart. Amint látóhatáron kívülre ért, begyalogoltam a fák közé és rohanni kezdtem La Push irányába. Ha a szívem képes lett volna a dobogásra, most biztosan a torkomon ugrott volna ki.


Csak akkor lassítottam le ismét, mikor a fák ritkulni kezdtek és feltűntek előttem a quileute-ok házai. Köszöntem pár ismerősnek, akik odakint munkálkodtak a kertjeikben – a többségük már nagyjából elfogadta a jelenlétünket -, de senkivel nem álltam le beszélgetni. Azt hittem, hogy mikor megjelenek otthon, mindenki meglepődik majd, de mikor kinyílt a bejárati ajtó, Edward arcán csak megkönnyebbülést láttam.


- Reméltem, hogy hazajössz… - sietett elém.


- Tényleg baj van, igaz? – ráncoltam össze a homlokomat. Tekintetem a kisház felé fordult, ahonnan egyetlen szívdobogás hangja szűrődött ki. Azonnal tudtam, hogy ki is rejtőzik ott.


- Megesketett, hogy nem mondok egy szót sem, de…


- Mi történt? – Az izgatottságom ismét aggodalomba váltott át. – Megsérült? Baja esett?


- Nem, semmi ilyesmi, csak… A többiek Saorééknél vannak, én is megyek, te pedig beszélj vele – biccentett a fa felé. – Carlisle… - fogta meg a karomat, mikor el akartam indulni. A tekintete nagyon komoly volt. – Csak este jövünk haza – közölte. Meglepetten fürkésztem az arcát, olyan érzésem támadt, mintha engedélyt adott volna valamire, de mielőtt rákérdezhettem volna, már ki is került, és elindult a földút felé.


Ahogy a fához léptem, azt vártam, hogy kinyílik majd a kisajtó és Isis a nyakamba ugrik, de nem bukkant fel. Komor arccal másztam fel a létrán, aztán beléptem a házikóba. Ha a szívdobogás és légzés nem leplezi le Isist, észre sem vettem volna. Úgy nézett ki, mintha egy hegyomlás színes párnasziklái maguk alá temették volna.


- Isis… - Semmi válasz. Talán alszik?


Ahogy letérdeltem mellé és arrébb tettem az arcát takaró párnát, a lélegzet a tüdőmben akadt. A mogyoróbarna szempár tompán, élettelenül meredt maga elé – ha nem hallom még mindig a szívverését, biztosan halottnak hiszem.


- Isis! – Kezeim megragadták a vállát és felhúzták őt ülő helyzetbe. A tagjai úgy mozdultak, akár egy rongybabáé, engedelmesen, akarat nélkül. Kétségbeesve ráztam meg, de egyáltalán nem reagált. – Isis, az istenért, ne csináld ezt velem! – Tehetetlenül meredtem rá, miközben a mellkasomhoz húztam és simogatni kezdtem az arcát. – Isis, kérlek! Mi bajod? Hol fáj? – Miért nem mondta Edward, hogy ilyen állapotban van? Miért nem szóltak és hívtak haza korábban?


A szám megkereste a telt ajkakat. Butaságnak hangzott, de életet akartam lehelni belé, akár úgy is, hogy a saját lelkem adom át neki. Mikor a szája megmoccant az enyém alatt és haloványan viszonozta a csókot, megkönnyebbülten rázkódott meg a mellkasom a néma, szaggatott sóhajtástól.


- Képzellek? – jött a halk, erőtlen suttogás.


- Nem, nem, itt vagyok – csókoltam végig az arcát. A tekintetében halovány láng lobbant, de még mindig nem volt az igazi. – Úristen, Isis! Ez az én hibám? Miattam van? Miért nem szóltál, hogy ennyire… hogy ha elmegyek, az neked ennyire… - túrtam a hajamba kétségbeesve. Számítottam arra, hogy mindkettőnknek nehéz lesz a távolságot elviselni, de koránt sem hittem volna, hogy a bevésődés miatt Isisnek ilyen szörnyűségeken kell átmennie.


- Időre van szükséged… - motyogta. Legszívesebben a falba vágtam volna a fejemet, de sajnos, az nem nekem ártott volna. A bevésődött mindig a bevésődése érdekeit tartja szem előtt, akkor is, ha abba belepusztul. Én pedig önző módon nem gondoltam bele abba, milyen következményei lehetnek, ha ilyen sokáig fizikailag távol maradok az én sólymomtól.


- Nem, nincs szükségem. Már nincs. Isis, nézd! – tartottam az arca elé a kezemet. Ha ő ekkora áldozatot tudott hozni értem, én is elég erős leszek érte!


Mély levegőt vettem, aztán egyszerűen csak megtettem. Azt vártam, hogy a gyűrű majd ragaszkodik az ujjamhoz és feszegetnem kell, de olyan könnyedén csúszott le róla, mintha csak olajba nyúltam volna. Ahogy üressé vált az ujjam, egyszerre lett úrrá rajtam a nosztalgikus szomorúság és a reménykedés.


- Ez a múlt – mutattam fel neki a jegygyűrűmet, aztán letettem a hátunk mögött lévő asztalkára. – Te pedig a jelen vagy. És a jövő. Bocsáss meg, kérlek! – fektettem a tenyeremet az arcára. A szeme tágra nyílva meredt rám, miközben kapkodni kezdte a levegőt. Most már itt volt, velem volt.


- Carlisle?


- Pár éven belül feleségül veszlek, amint megtehetem anélkül, hogy apád vámpír létére infarktust kapjon – próbáltam viccelődve eltűntetni a szomorúságot, amit eddig okoztam neki. – De addig is… Itt vagyok melletted és nem megyek többé sehova! – öleltem magamhoz szorosan. A törékeny test megremegett a karjaim között.


- Biztos, hogy készen állsz rá? – A hangja halkan suttogott a fülem mellett. Még most is az én érdekeimet helyezi előtérbe. Istenem, mennyire szeretem!


- Teljesen biztos – jelentettem ki határozottan. Elhúzódott kissé tőlem és a tekintetét az enyémbe fúrta. Az ujjaim nem bírták megállni, cirógatni kezdték az arcát. Olyan sápadtnak tűnt, és a szemei alatt elterülő fekete karikák sem tetszettek. – Mikor ettél utoljára? – kérdeztem aggódva.


- Nem… nem tudom… - köszörülte meg a torkát. – Apa hozott fel ételt… valamikor – pillantott az asztal felé, amin még érintetlenül ott feküdt egy kissé megszikkadt szendvics.


- Hozok neked valami emberi ételt, aztán ha kicsit visszatér a színed, elmegyünk vadászni is – határoztam el. Ahogy megpróbáltam felkelni, a vékony ujjak görcsösen megmarkolták a ruhámat. A szívem belesajdult az önkéntelen, kétségbeesett mozdulatba. A karomba emeltem Isist és vele együtt ugrottam le a fűbe.


A konyhába érve leültettem a székre, de amint elléptem mellőle, talpra pattant és a nyomomban járva figyelte, ahogyan főzésbe kezdek. Gyorsan átkutattam a hűtőt és a szekrényeket, aztán a spagetti mellett döntöttem. Isisnek gyors és tápláló ételre volt most szüksége, így azonnal munkához láttam.


Főzés közben egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, de a tudat, hogy Isis ott áll mellettem, egészen felmelegítette a mellkasomat. Jó érzés volt a közelemben tudni, olyan otthonos. Pedig sokáig azt hittem, már soha többé nem érzek ilyesmit senki mellett.


- Gyerünk, edd meg mind! – tettem le végül az asztalra a tányérra púpozott tésztát. Isis tétován pislantott fel rám, és csak azután ült le, hogy én is kihúztam a széket és helyet foglaltam. – Ehető? – érdeklődtem, miután lenyelte az első falatot.


- Nagyon finom – jelent meg halovány mosoly az arcán. Szabad kezét az enyémre fektette, míg a másikkal újabb falat ételt tett a szájába. A bőre langyossá melegítette a kézfejemet.


- Bocsáss meg nekem! – tört ki belőlem pár perc után. A villa megállt a kezében és értetlenség csillant a tekintetében. – Hogy önző voltam, és szó nélkül elmentem.


- Nem szó nélkül – utalt a rövidke búcsúlevelemre, amellyel meg akartam magyarázni a döntésemet és megnyugtatni a lelkiismeretemet.


- Lényegtelen. Nem lett volna szabad megtennem! – préseltem össze a számat dühösen. Így utólag legszívesebben jól megráztam volna azt a múltbeli Carlisle-t, aki ezt az ostoba döntést hozta, nem gondolva a következményekkel.


- Szükséged volt egy kis nyugalomra – mentegetett egyre hevesebben. Kedvem támadt a karomba kapni és örökké ölelni ezt a kis csodát.


- De nem olyan áron, hogy te szenvedj! Fel kellett volna hívnotok, hogy jöjjek haza! Nem is értem, Edward miért nem tette meg! – morgolódtam.


- Megesküdtem neki, hogy ha értesítenek téged, soha többé nem szólok hozzájuk – jött a nagyon komoly válasz. Más tinédzser esetében ez buta és betarthatatlan fenyegetésnek tűnt volna, de ahogy a sápatag vonásokat figyeltem, egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Edwardék komolyan vették.


- Soha! Soha többé ne akard feláldozni magad miattam, te buta, önzetlen, édes angyal! – hajoltam oda hozzá, hogy minden egyes szónál csókot leheljek az arcára. – Ígérd meg! Tegyél szent esküt!


- Nem lehet – rázta meg a fejét hevesen.


- Dehogynem lehet! – határoztam el, hogy kicsikarom belőle az ígéretet.


- Nem. Teli van a szám! – ragadta meg a villáját, hogy gyorsan teletömje magát tésztával. Próbálta ő is elviccelni a komoly dolgokat, hogy ne kelljen megbeszélnünk őket, de nem hagyhattam.


- Csak akkor tudok nyugodt szívvel melletted maradni, ha tudom, hogy nem ártasz magadnak miattam. Isis, ígérd meg! – fogtam a két kezem közé az állát. Az állkapcsa rágott még párat, aztán lenyelte a falatot.


- Csak ha te is megígéred, hogy sosem áldoznád fel magad miattam – fúródott a barna tekintet az enyémbe. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán fújtatva eleresztettem. Képtelen lennék ilyen ígéretet tenni!


- Kérsz még? – kérdeztem pár perc múlva, mikor az asztalon lévő tányér üres lett.


- Nem, köszönöm.


- Akkor menjünk vadászni? – ajánlottam fel.


- Nem, kicsit… elfáradtam – harapta be az ajkát Isis. Azonnal felpattantam és a karjaimba emeltem.


- Felviszlek a szobádba.


- Inkább a kisházba, kérlek… - nézett rám ellenállhatatlanul. Gondolkodás nélkül a kert felé indultam vele. A nyakamba kapaszkodott és körém fonta a lábait, míg felmásztam vele a létrán, aztán a párnákra húzott magával.


- Carlisle… - érintette meg finoman a kezemet. Zavarba hozott az, amit a tekintetében láttam, az pedig még inkább, amit ő láthatott az enyémben.


- Aludj, itt maradok melletted – próbáltam hátrébb húzódni, de nem eresztett.


- Apáék nincsenek itthon – mondta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangja rezdülését, ami azt jelezte, ezt nem csak egy céltalan megjegyzésnek szánta. Mikor előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, mélyet sóhajtottam. Pár percre átadtam magam az élvezetnek, aztán a józan eszem visszakérte az irányítást.


- Aludj…


- Nem aludni akarok – kaptak utánam a mézédes ajkak.


- Gondolj apádra! – figyelmeztettem, bár inkább magamat kellett emlékeztetni arra, miért is nem hódíthatom meg az érzéki szerelem földjét. Isis kezei az ingem felé nyúltak nem törődve az ellenkezéssel.


- Szükségem van rád. Ő is tudja. Most már nagyon is jól tudja! Kérlek, Carlisle… Kérlek… - A könyörgés olyan kétségbeesett volt, mintha az élete múlna rajta, mit válaszolok.


„Csak este jövünk haza.” – visszhangzott a fejemben, én pedig meggyőztem magam arról, hogy engedélyt kaptam ezzel a négy egyszerű szóval. Előre hajoltam és megcsókoltam Isist. Olyan szenvedéllyel, amit csak egyféleképpen lehetett kioltani.

Gyógyító pilleszárnyak - 43. fejezet

Tudom, sok volt a kihagyás, de köszönöm nektek, hogy türelmesen kivártátok, amíg túl leszek a vizsgaidőszakomon. :) Jó olvasást! :)






43. ÚJ CSALÁD










Az én hibám! Hogy szúrhatok el mindent ennyire? Fájdalmat okozok Isisnek, Vaniának, gondot a fiaméknak és a farkasoknak is… Talán sokkal könnyebb lenne nekik, ha egyszerűen csak eltűnnék és kész! – rágódtam magamban, miközben átugrottam egy nagyobb bokrot, aztán tovább rohantam. Edward felém kapta a tekintetét, de végül nem szólalt meg, csak összébb préselte az ajkait. Lehet, hogy egyetért velem, csak képtelen a szemembe mondani… Nem csodálkoznék rajta.


A széljárás megfordult, Vanessa pedig a folyó felé tartott. Ha átjut rajta, nem biztos, hogy megtaláljuk a nyomát a túlparton, akkor pedig nincs többé, aki korlátozza. Ez pedig mind tudtuk mit jelent. Sok-sok vért és kioltott életeket. Amik mind az én lelkemen száradnak majd, hiszen egy újszülött olyan, akár az állat. Ösztönből cselekszik, nem gonoszságból. Nekem viszont képesnek kellett volna legyek a gondolkozásra, mikor elhoztam Vancouverből Vanessát, mikor az ágyába bújtam, mikor a szavaim ellenére reményt adtam neki. És akkor is, mikor Isisnek adtam.


- Ott van! – mutatott Emmett maga elé. A távolban a női alak felkapaszkodott egy faágra, és átlendítve magát vagy húsz fával előrébb ért földet. Félig a földön, félig a levegőben halad – össze akar zavarni minket.


- Balra! – intett oda neki Edward, mire a testvére azonnal elindult a megadott irányba. Anélkül tértem le jobbra, hogy mondani kellett volna. Sokszor alkalmaztuk ezt a bekerítő taktikát vadászat közben, a különbség csak az volt, hogy az állatok nem tudhatták előre, mire készülünk.


A szél hangosan süvítve vágott el a fülem mellett, ahogy még jobban begyorsítottam. Én voltam a hajtó. Ez a szerep tökéletesen passzolt hozzám, lévén, hogy Edward után én futottam a leggyorsabban hármunk közül. Ahelyett, hogy egyenes irányba haladtam volna, oldalazni kezdtem egyre lejjebb tolva Vanessát az eredeti útvonaláról. Egyenesen Emmett felé, aki a másik oldalról elzárta az utat, akár egy hatalmas kőszikla torlasz.


Vaniának egyetlen lehetősége maradt: kislisszol kettőnk között előrefelé, mielőtt beszorítanánk. Az egyetlen, amire nem számíthat, hogy Edward leelőzi őt és egyenesen a karjaiba rohan.


Emmett alig láthatóan felém biccentett, mire mindketten visszafogtuk kissé az iramot. Csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, de Vanessa el tudjon rohanni kettőnk között. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor ez megtörtént. Most már nem lesz semmi gond, Edward elkapja, mi meg hátvédként segítünk neki.


Feléd tart! – üzentem meg neki.


A következő fél perc egy egész örökkévalóságnak tűnt. Le akartam már végre zárni ezt az egészet, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan. Ha Vanessa nem marad nyugton, a farkasok végezni akarnak majd vele, amit nem hagyhatok. Ha valakinek meg kell tennie, az én leszek…


- Carlisle! – A kiáltás egy tizednyi másodperces késéssel jutott el a tudatomig, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a nekem csapódó test meglepetést okozva a földre sodorjon. Vanessa nem egy szarvas volt, rájött, mire készülünk és ellentervet készített. Ahelyett, hogy Edward felé rohant volna, vállalta a kétszeres túlerőt és hátraarcot csinálva visszafordult.


Ahogy letéptem magamról és arrébb hajítottam, puffanva csapódott bele a talajba, ám azonnal talpra is ugrott. Beszélni akartam vele, de nem hagyott rá időt, ismét nekem ugrott. A fogai az arcom előtt csattogtak, ahogy a torkát szorítva megpróbáltam eltolni magamtól. A következő pillanatban Emmett ugrás közben átkarolta őt és magával rántotta. Kettős bukfencet csináltak összeölelkezve, majd egyik jobbra, másik balra gurult.


Tartottam tőle, hogy Vanessát nem csak az újszülöttek ereje, hanem a düh is spanolja, mert hiába igyekeztünk hárman – időközben Edward is visszafordult – elkapni, egyszerűen újra és újra kitört a gyűrűnkből. Fürgén szökellt arrébb, valahányszor úgy éreztem, most meglesz végre, és nem csak a földön kellett figyelnünk rá, hanem a fákra is felkapaszkodott dobbantóként használva a törzsüket.


Próbáljuk figyelemeltereléssel… - tanácsoltam végső megoldásként. Ez tűnt az egyetlen járható útnak, de Edwardnak nem nagyon tetszett az ötlet. – Van más terved? – érdeklődtem, miközben félreugrottam Vanessa elől és hagytam, hogy Emmett utána csapjon egy nagyot. Nagyot sóhajtott, aztán felém pislantott, hogy rendben.


Még kétszer kitértem a támadás elől, aztán mikor legközelebb Vania felém vetődött, teljes erőből nekiugrottam. A meglepetéstől képtelen volt megtartani az egyensúlyát és belém kapaszkodva bucskázott le egy kisebb domboldalról. Hogy ne tudjon talpra pattanni, belekapaszkodtam, és igyekeztem a földön tartani, de egy kicsit elszámoltam magam…


Mielőtt Edwardék bármit tehettek volna, a női test egy szempillantás alatt kifordult a kezeim közül és a felállás megcserélődött. Én vergődtem az ölelés fogságában. Vártam a fájdalmat, amit egy pengeéles vámpírfogsor okozhat, de végül egy kiáltás mozdulatlanságba dermesztett mindannyiunkat.


- Elég volt!


A Volturik mindig is tiszteletet parancsoló, lenyűgöző kiállással rendelkeztek, ezt annak is el kellett ismernie, aki félt tőlük vagy gyűlölte őket. A ruhájuk, a tartásuk, a hangjuk – mind-mind egy régi kor hűvös eleganciáját vetítette a jelen vásznára. Az, hogy Marcus napok óta a hegyekben élt, ezen semmit sem változtatott. Először észre sem vettem mellette a farkasokat és Alice-t, annyira lekötötte a figyelmemet.


A hangja, bár erőteljes volt – még sosem hallottam ezelőtt kiabálni -, nem tükrözött érzelmeket. Egyáltalán nem volt dühös, pusztán parancsot adott, és elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki. Nekünk pedig valahogy eszünkbe sem jutott ellenszegülni.


Csak most döbbentem rá, hogy ha Aro nincsen, vagy Marcus egy kicsit is agresszívabb és törtetőbb, akkor valószínűleg remekül elvezette volna egyedül is a Volturit.


- Ereszd el Carlisle-t! – jött az újabb utasítás. Vania keze megrezzent rajtam, de a szorítás nem lanyhult.


- Kihasznált, becsapott és elárult! – jöttek a vádak. Marcus félredöntött fejjel lépett még előrébb és összefonta maga előtt a kezeit – jelezve, nem készül támadásra.


- Kétlem, hogy Carlisle ilyesmit tett volna. Bárki másról elhinném, de ő képtelen lenne bárkinek is direkt ártani. Nem lehet, hogy te csaptad be saját magadat? – érdeklődött könnyed hangon.


Vanessa nem felelt, de még csak lélegzetet sem vett. Fel akartam nézni az arcába, de az ujjai a nyakamon megakadályozták ezt.


- Mondta neked valaha, hogy szeret vagy csak hallani akartad? Mondta, hogy párjának szeretne vagy csak álmodoztál róla? Kérte, hogy áldozatot hozz érte vagy magad döntöttél így?


- Érte tettem! Mindent érte tettem! Ő pedig eldobott azért a kislányért… - A fülem mellett sziszegő hang tele volt fájdalommal.


- Szerelmes lett.


- Nem!


- De, és ez egy vámpír esetében sokkal fontosabb kötelék, mint egy embernél.


- Nem!


- Te viszont nem vagy szerelmes belé, igaz? – Újabb lépés előre.


- De igen, az vagyok! Szeretem őt! – felszisszentem, ahogy az ujjak bilincse szorosabbra zárt. Edward aggódva moccant meg, de Alice felemelte a kezét, hogy maradjon. Talán látja, mi lesz ennek az egésznek a vége?


- Mindjárt megölöd. Szerinted ilyen a szerelem? – emelkedett az ívelt szemöldök a magasba. Marcus olyan volt, akár egy bölcs tanító, aki egy gyerekkel igyekszik megértetni, hogy rossz, amit tesz. – Emberként féltél, magányos voltál, kapaszkodóra volt szükséged és megtaláltad benne. Nem tehetsz róla, de most ez az ezerszeresére erősödött benned. Úgy érzed, nem tudsz nélküle létezni, de ez nem igaz – tárta szét a karjait.


A tekintete tiszta és nyílt volt, tudtam, hogy nem megtévesztésből beszél, hanem tényleg így gondolja. És valószínűleg Vania is érezte ezt, mert enyhült az ölelés körülöttem.


- Amíg attól rettegsz, hogy elveszíted, képtelen leszel lélegezni – a levegő a tüdődben akad és majd megfulladsz -, de ha egyszerűen elereszted őt… Felszabadulsz és a friss oxigén ismét el fog tölteni.


- Nem, ezt nem tudhatja.


- De igen, tudom. Sok-sok évszázaddal ezelőtt volt egy nő, akit az életemnél is jobban szeretem. Miután meghalt foggal-körömmel kapaszkodtam az emlékébe, semmi más nem érdekelt. Úgy éreztem, ha eleresztem őt, nekem is végem. Aztán rájöttem, hogy már rég nem a szerelem miatt ragaszkodom hozzá, hanem mert gyáva vagyok beismerni, egyedül maradtam.


- Mi… mi történt?


- Összeomlott körülöttem a megszokott kis világom, elő kellett bújnom a barlangomból, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon is létezem. Nélküle is. Ha én képes voltam ezt beismerni az igaz szerelem esetén, neked sokkal könnyebb lesz. Csak esélyt kell adnod magadnak. – A vörös szempár a farkasok felé fordult egy pillanatra, aztán visszanézett ránk. – Tudod, mi lesz, ha bántod őt? – kérdezte végül. Pár pillanatig csend volt, végül saját maga válaszolta meg a kérdését. – Azok a hatalmas farkasok és Carlisle vámpírcsaládja apró darabokra szed szét. Meg akarsz halni úgy igazán? – nézett a hátam mögé – biztos voltam benne, hogy a tekintete egyenesen a másik vörös tekintetbe vésődik. A farkasok halkan felmordultak – hogy Marcus szavait bizonyítandó, vagy mert rá akartak ijeszteni Vanessára, azt nem tudtam eldönteni.


- Ha elengedem, akkor is megölnek. Nem bíznak már bennem… - jött a halk válasz. Marcus megköszörülte a torkát.


- Mielőtt idejöttünk volt, egyezséget kötöttem a farkasokkal és biztos vagyok benne, hogy a Cullen klán is rábólint majd. De tiéd a döntés. Én változtattalak át, az én felelősségem vagy. Elviszlek innen messze, és hozzám fogsz tartozni. Ha te is akarod… - lágyultak el a vonásai egy pillanatra. Meglepett ráncok szaladtak végig a homlokomon. Csak nem…?


- Hozzád tartozni?


- Lehetek a tanítód, a barátod, a családod – ajánlotta fel Marcus. – De itt és most döntést kell hoznod!


Marcus önfeláldozása a barátságunk oltárán, igazán megható volt. Tisztában voltam vele, mennyire fontos számára Raphael, most mégis feladná a vegetáriánus életmód elsajátítását teljesen. Csak hogy elvigye a közelemből Vanessát és megoldja az én gondomat. Bár tehetnék valamit… Bár lenne valaki, aki segíthetné továbbra is és megtanítaná mindkettejüket az önuralomra…


- Ez nem rossz ötlet! – Edward most először szólalt meg, mire mindenki felé fordult.


- Mit terveztek? – feszült meg mögöttem Vania bizalmatlanul. Még mindig azt hitte, ki akarjuk játszani.


- Van néhány barátunk északon. Vegetáriánusok, mint mi…


- Denaliék? – kérdezett rá Marcus. Hát persze, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? – Aro számon tartotta őket is, mint nagyobb klánt, akik veszélyeztethetnek minket – magyarázta. Ez cseppet sem lepett meg, Aro mindenkit potenciális ellenségnek tekintett, akinek egy cseppnyi erő jutott – márpedig Tanyáék legalább annyira összetartóak voltak, mint mi.


- Biztos vagyok benne, hogy ha beszélünk velük, befogadnak titeket és segítenek a vegetáriánus táplálkozás betartásában – húzta elő a mobilját Edward, aztán felmorrant. A készülék két darabra esett a kezében – verekedés közben törhetett el.


- Tessék! – hajította felé a sajátját Alice mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy előre látta, mi lesz, mert már a kezében volt a készülék.


- Most már eleresztheted… - mialatt Edward telefonált, Marcus közvetlenül elénk lépett. Kezét Vanessa kezére fektette, de nem húzta le rólam. Megvárta, amíg magától mozdul és önálló döntést hoz. Ahogy szabaddá váltam, arrébb húzódtam Alice-ék mellé. – Rendben, helyesen döntöttél – biztosította róla gyengéd hangon.


Vania izmai még mindig megfeszültek – arra várt, hogy megtoroljuk a tetteit -, de lassan bólintott. A tekintete zavartan járta be Marcus arcát, hogy megismerkedjen annak a vonásaival, akivel mostantól élnie kell.


Hajnalig feszült csendben várakoztunk arra, hogy Denaliék megérkezzenek. Tanya semmit sem ígért telefonon Edwardnak, csak annyit, hogy eljönnek és megismerkednek a védencünkkel. Az, hogy befogadják az egyik ex Volturit, érthető módon nagyobb gondot jelentett számukra, mint Vania elszállásolása. Csak remélni tudtam, hogy Eleazar is meglátta Marcus igazi énjét, mikor még a testőrség tagja volt, és tisztában van vele, hogy nem kell tartaniuk tőle.


Szerinted belemennek? – kérdeztem Edwardtól, miközben a pár méternyire lévő fa felé pillantottam. Vania a tövében ült, és órák óta egyetlen szót sem szólt, de még csak ránk sem nézett, Marcus pedig mellette ácsorgott bizonyítva, hogy tényleg komolyan gondolta, és gondját fogja viselni.


- Úgy vélem, igen.


Ha nem, Marcus lehetőségeit is tönkretettem… - komorult el az arcom.


- Ez az ő döntése, és… nem csak miattad hozta meg – fordult ő is beszélgetésünk alanyai felé.


Mióta?


- Talán, amikor majdnem megharapta… Vagy már előtte is, mikor meséltél neki róla. Maga sem igazán tudja – vonta meg Edward a vállát. Kicsit szégyelltem, hogy nem Marcustól kérdezem meg ezeket a dolgokat, de jelenleg erre nem volt lehetőségem.


És Vanessa?


- Zavarodott. Egyelőre nem hiszem, hogy egy mankón kívül bármit is látna benne. De sosem lehet tudni, mit hoz a jövő – hadarta halk hangon.


Bár elfeledtetné vele, hogy létezem – kívántam. Edward válaszolni akart valamit, de a farkasok elvonták a figyelmét a mocorgásukkal. Mi is észleltük, amit ők: Denaliék feltűntek a hegyekben és felénk tartottak.


Ahogy végül kiléptek a fák közül, Marcus Vania felé nyújtotta a kezét és felhúzta a földről. Az előre esett vállaktól és lehajtott fejtől olyan érzésem volt, a lány átlépett a fásult beletörődés fázisába, amikor az embernek minden mindegy. Én is ezt éreztem, mikor Esme halála után a fotelemben üldögéltem. Bár nem tettem semmit a halálért, ha felgyulladt volna körülöttem a szoba, akkor mozdulatlanul vártam volna a végzet lángjait.


- Edward! – Tanya azonnal a fiam felé indult, hogy csókot nyomjon az arcára, de a többiek megálltak és várakozva fürkészték mind Jonathanékat, mind Marcusékat. – Carlisle! – következtem én, majd Emmett is a köszöntésnél. – Szóval, ő lenne az? – fordult végül Vanessa felé.


- Hálásak lennénk, ha engem és őt befogadnátok egy időre, amíg… Nos, amíg nem fejlesztünk ki elég önuralmat ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk – lépett előrébb Marcus.


- Miért akar egy Volturi vegetáriánus lenni? – mondta ki a társai fejében járó kérdést végül Carmen.


- Már nem vagyok a Volturi vezetője, lezártam a múltat – javította ki Marcus, aztán mély levegőt vett. – Van egy fiú, nemrég találkoztam vele. Most Carlisle barátai vigyáznak rá, de ha képes lennék úgy mellette élni, hogy ne akarjam megölni, lehetnék az… apja…


Carmen kérdőn fordult Edward felé, aki bólintott, hogy Marcus az igazat mondja. Az arcukon meglepettség suhant át, kissé távolabb léptek és sugdolózni kezdtek. Más esetben nem viselkedtek volna illetlenül, de ez olyasmi volt, amit meg kellett beszélniük. Arra, hogy egy vámpír embergyereket akarjon nevelni, valószínűleg nemigen akadt példa a világunkban, arra pedig főleg nem, hogy egy nomád vámpír vágyakozzon ez után.


- Hajlandóak vagyunk befogadni titeket. Egy feltétellel – tette hozzá Tanya. Edward felszisszent a hátam mögött.


- Mi lenne az?


- Gondolom, emlékszel az anyánkra, Sashára… - fürkészte az aranybarna szem a férfiarcot.


- Emlékszem rá. Aro elrendelte a megölését, mert törvényt szegett.


- Szerettük őt – feszült meg a női arc, mintha csak a minap vesztette volna el az egyetlen anyát, akit az emlékezete megtartott mindörökre. – Ha bocsánatot kérsz, amiért elvettétek tőlünk, mi tabula rasával indítunk.


- A döntést Aro hozta meg, ahogyan a legtöbb esetben, én pedig tartózkodtam mind a halálbüntetésre való szavazástól, mind a felmentéstől – kezdett bele Marcus. Fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni, így idegesen vártam a monológja végét. – Ám az anyátok az egyik legsúlyosabb szabályunkat szegte meg, ami miatt lelepleződhetett volna a létezésünk és a világunk. Mindazonáltal… - hajtotta le a fejét. - …tudom, milyen elveszteni egy szeretett személyt, ezért ha megkésve is, de sajnálom, hogy át kellett ezt élnetek. Részvétem! – ejtette ki végül a várt szavakat. Tanya egy pillanatig csendesen állt, aztán bólintott egyet.


- Köszönjük.


- Akkor a legjobb lenne azonnal indulni – sürgette meg a dolgokat Edward. Tanya arcán szomorú mosoly futott át, de végül ő is belátta, hogy ez túl feszült helyzet ahhoz, hogy vendégségként kezeljük.


- Carlisle… - Vanessa gyenge hangját hallva megfeszült minden izmom. Lassan fordultam felé és emeltem rá a pillantásomat – féltem tőle, hogy meggondolta magát és újra előröl kezdődik majd minden. – Megtennél értem valamit?


- Ha olyan, amire képes vagyok, megteszem – adtam magamnak kiskaput a biztonság kedvéért.


- Ne mondd el egyelőre a bátyámnak, hogy mi történt velem. Mondd, hogy megszöktem vagy bármit, jó? – A tekintete a földet fürkészte, mintha képtelen lenne rám nézni.


- Meddig tartsam titokban?


- Amíg nem beszélhetek velem én magam. Ha látja, hogy… rendben vagyok… Sokkal könnyebb lesz elfogadnia. Amint képes leszek rá, elmegyek hozzá – ígérte.


- Rendben – adtam a szavamat a kérésére. Kifújta a tüdejében tartott levegőt, aztán hagyta, hogy Marcus kézen fogja és maga után húzza. A következő pillanatban ők és Denaliék is már a hegyek felé száguldottak.


A farkasok lomha mozdulattal kászálódtak fel és várták az utasítást. Nate valószínűleg pihenőt adott nekik, mert La Push irányába indultak vissza magunkra hagyva minket.


- Menjetek ti is! – veregette hátba Emmettet Edward, aztán az ellenkezni akaró Alice-t irányba fordította és finoman meglökte.


- Jól van, jól van… - forgatta meg a húga a szemeit, mielőtt Emmett nyomába szegődött volna.


Tudtam, hogy mit szeretne Edward tőlem és miért szabadult meg a testvéreitől. Eddig nem akarta szóba hozni, de sejtettem, hogy észrevette a gondolataim között a terveimet, bármennyire is el akartam rejteni őket egyelőre. Leültem a fűbe, és megvártam, amíg ő is helyet foglal előttem.


- Biztos, hogy ezt akarod? – nézett a szemembe. Egyenesen a közepébe vágott, nem akart kertelni.


- Azt hiszem, szükségem van egy kis egyedüllétre. Rá kell jönnöm, ki vagyok, hogy boldoggá tudjam tenni őt.


- Nem fog neki tetszeni… - csóválta meg a fejét.


- Igen, tudom – mosolyodtam el kissé szomorkásan. – De okos, megérti majd.


- Utánad akar majd menni.


- Ezzel is tisztában vagyok, de majd te vigyázol rá.


- Mikor jössz vissza?


- Nem tudom… Talán pár hét… vagy hónap… - töprengtem. – De írok majd neki minden egyes nap és hívlak is titeket. Nem hagyom el őt! – biztosítottam róla, bár valószínűleg nem is kételkedett benne. – Visszajönnél velem a házhoz? Hagynék nálad neki egy levelet… - tápászkodtam fel. A mozdulataim lassúak voltak – egy részem itt akart maradni. Vele. A másik részem viszont tudta, hogy mennem kell.