Mikor belépett az egyetem épületébe, Charlotte először a mosdó felé vette az irányt. Peter a büfében várt rá, ő pedig természetesen elfogadta a meghívását egy kávéra, viszont előbb mindenképpen rendbe akarta kicsit hozni magát. Kiengedett egy barna hajú lányt a helyiségből, aztán belépett és a tükörhöz sétált. Az arca piros volt a hidegtől, az ajkai pedig egy kissé elkékültek. Kesztyűs kezével végigdörzsölte magát, hátha felmelegszik és eltűnik a pír, de hiába.
Gyorsan megigazította a haját, aztán lemondóan felsóhajtott és vádló pillantást vetett a tükörképére, mintha az tehetne arról, ahogyan kinéz. Nem várathatta tovább Petert.
- Hát jó, gyerünk, kislány! – motyogta maga elé, miközben végigsietett a folyosón és felment a lépcsőkön. A büfé nyüzsgött az emberektől, így először tétován megállt az egyik szélső asztal mellett és a pillantásával próbálta megtalálni Petert, aztán mikor meglátta, a mosoly azonnal leolvadt az arcáról. A fiú a helyiség másik végében ült egy négy személyes asztalnál és éppen egy lánnyal nevetgélt.
Mintha valaki lekevert volna egy kijózanító pofont. Charlotte így tudta volna a legjobban jellemezni azt, amit érzett.
„Nincs kedved velem tartani? Meghívlak.” Hogy is gondolhatta azt, hogy ez egy randi? Hiszen nyilvánvaló, hogy Peter pusztán barátként hívta meg egy kávéra, mert ő arról panaszkodott neki, hogy fázik.
Egy másodpercre megfordult a fejében, hogy egyszerűen hátat fordít és elsétál, de mikor Peter egyenesen rá nézett, már tudta, hogy késő.
Összeszoruló torokkal ment át a büfén, és hiába próbálkozott vele, egyszerűen képtelen volt mosolyt erőltetni az arcára.
