.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2012. április 23., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 46. fejezet


46. KÖTELESSÉG




Kissé gondterhelten kerestem ki a csomagomból az útlevelemet. Már három hónapja itt voltunk Skóciában, ezért rég nem volt szükségem rá. A körutunkat Brazíliával kezdtük, de az Esme-szigetet messze elkerültük – úgy éreztem, nem lenne illő kettesben mennünk pont oda –, azután átmentünk Afrikába. Ahogy előre sejtettem, Isis imádta Egyiptomot.

Napokig keringtünk a sivatagban, hogy minden egyes fennmaradt piramist és egyéb érdekességet megnézhessen. Elég veszélyes volt – bár Isis az izgalmas szót használta rá –, mert az állandó napsütés miatt nem kerülhettem az emberek szeme elé. Nappal elhagyatott részeket jártunk be, éjszaka pedig felkerestük a szokásos turistalátványosságokat.

Egyszer majdnem rajtakaptak minket a Kheopsz-piramisban, de Isis talált egy elhagyatott járatot, ahol elrejtőzhettünk a biztonsági őr elől. Hogy utána mi történt ott, azt felfoghatnánk sírgyalázásnak is – de Isis fordításában csak egy izgató kaland volt.

Sajnos Európa nagy részén rövid időt tölthettünk, mivel nappal nem tudtam elhagyni a szállodai szobánkat. Éjszaka azért bejártuk Londont, Párizst, Rómát és Madridot is, de Isis hamar ráunt a nappali tétlenségre, és inkább tovább akart menni. Skócia tökéletes hely volt számunkra. Egyfelől, mert a három hónap nagy részében borús idő volt, másfelől, mert egy beavatott ismerősöm világvégi kastélyszállójában szálltunk meg, ahol nem kellett elrejtőznünk akkor sem, ha előkandikált a nap a felhők mögül.

Isist megfogta ez a hely – a táj, a kultúra, az emberek… Eddig itt töltöttük a legtöbb időt, és szinte már az egész környéket bejártuk. Összeismerkedtünk pár kedves emberrel is, akikről tudtam, hogy – a szállásadónk mellett – vigyáznak majd Isisre, amíg távol leszek, mégis vonakodtam magára hagyni őt.

- Miért nem mehetek veled? – hallottam meg Isis sóhaját az ajtó mellől. Bár háttal álltam neki, már percek óta érzékeltem, hogy figyel engem. A sejtjeim valamiért bizseregni kezdtek, valahányszor rám emelte a tekintetét.

- Ezt egyedül kell elintéznem – mondtam el sokadszorra. Tegnap este, miután Vania felhívott, már megbeszéltük ezt, de Isis nem tudott megnyugodni. Még mindig látványosan megfeszült bármilyen apró dologtól, ami egykori vetélytársnőjére emlékeztette, a telefonhívás pedig teljesen felkavarta.

Rossz volt így látni – ha nem lettek volna kötelességeim Vania felé, biztos, hogy nemet mondok neki. De miattam változott át hozzánk hasonlóvá, miattam kell távol élnie a testvérétől, így az a legkevesebb, hogy elkísérem hozzá, mikor elmondja neki, mi történt, és vállalom a felelősséget Harlan előtt.

- Nem akarom, hogy menj, rossz érzésem van. – A meleg tenyér a hátamra simult, hogy magára vonja a figyelmemet.

- Nem lesz semmi gond, Isis – fordultam felé, de az elkeseredett pillantástól csak még inkább összeszorult a mellkasom. Olyan nehéz volt bármire is nemet mondanom ennek az angyalnak… – Két, maximum három nap, és újra itt leszek, aztán folytatjuk a világ felfedezését. Kettesben – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Maradj, ígérem, hogy nem bánod meg! – váltott taktikát egy csábító pillantás kíséretében, miközben ujjai végigsimítottak a mellkasomon. A próbálkozás most igazi nevetést váltott ki belőlem.

- Kis boszorkány! – Csak egy apró puszit akartam nyomni az ajkára, de végül igazi csók lett belőle. Ahogy Isis az ágyra akart dönteni, kényszeredetten bontottam ki magam az öleléséből. – Ne csináld ezt velem, kérlek!

- Rendben – költözött hirtelen szomorúság a tekintetébe. Ahogy el akarta hagyni a szobát, a keze után nyúltam, és visszahúztam magamhoz. Nem nézett rám, ezért az álla alá nyúltam, és feljebb toltam a fejét.

- Ennyire szörnyű neked nélkülem? – kérdeztem rá halkan. Azóta, hogy rátaláltam a kis faházban olyan szörnyű állapotban, pár óránál hosszabb időre nem hagytam még magára. – Megint szenvedni fogsz, ha…?

- Nem! – vágta rá azonnal félbeszakítva a kérdésemet, aztán megerősítésképpen kissé nyugodtabban is megismételte. – Nem. Akkor nem tudtam, mikor jössz vissza vagy visszajössz-e egyáltalán. Azért volt olyan szörnyű az egész. Most… Szörnyen hiányozni fogsz, de nem lesz bajom.

- Biztosan? – vizsgálgattam a vonásait, hogy azokból olvassam ki az igazságot. Mindig attól féltem, hogy csak azért mond vagy tesz valamit, mert én úgy akarom, mert nekem úgy jó. A bevésődés miatti megfelelési kényszere néha elbizonytalanított az okait illetően.

- Esküszöm! De attól még nehéz lesz nélküled. Főleg, hogy… - harapta el végül a mondat végét, és az alsó ajkát szégyenlősen a fogai közé vette.

- Főleg hogy? Hogy Vaniához megyek? – tippeltem meg a befejezést. A pirulásából úgy értelmeztem, hogy helyesen. – Téged szeretlek, te vagy az életem. Vaniához már az égvilágon semmi közöm. Letudom a kötelességeimet, aztán visszajövök hozzád – próbáltam megértetni vele.

A tudat, hogy a kapcsolatom Vanessával olyan mély sebeket hagyott benne, hogy azok még most sem gyógyultak be teljesen, elkeserített. Ilyenkor arra vágytam, bár kitörölhetném a múltat a fejéből vagy visszamehetnék az időben, hogy másképp döntsek. De nem lehetett, így csak egyet tehettem – napról napra bizonyíthattam neki, hogy a szívem az övé és senki másé.

- Buta vagyok, igaz? – pislogott rám.

- Szó sincs róla! – tiltakoztam. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, és csak remélni tudom, hogy idővel sikerül majd helyre hoznom teljesen.

- Ne beszéljünk erről, jó? – lépett ismét közelebb hozzám, és a vonásairól eltűntette a gondok nyomait.

- Rendben. Inkább kísérj el a birtok széléig… - tettem zsebre az irataimat, és felemeltem egy kisebb csomagot az ágy mellől. Valójában nem volt szükségem a benne lévő holmikra, de a repülőtéren furcsállták volna, ha üres kézzel szállok fel a gépre. Simontól, a szállásadónktól már délután elköszöntem, így most csak odaintettem neki, mikor elhaladtunk a kert mellett – épp néhány virágpalántát ültetett.

- Légy jó, vigyázz magadra, és ne aggódj, rendben? – búcsúzkodtam Isistől, miközben a taxis, akit a birtok elé rendeltem, betette a csomagomat a csomagtartóba.

- Siess… haza… nagyon… - kérte tőlem minden egyes szó után csókkal ösztönözve.

Isis addig integetett utánam, amíg csak tudott, én pedig hátrafelé forgolódva ittam az emlékezetembe az alakját. Csak akkor dőltem hátra az ülésben, mikor egy kanyar után már nem láthattam őt, a sofőr pedig azonnal beszélni kezdett. Valahogy a taxisok génjeiben van a beszélgetési kényszer…

Míg fel nem ültem a repülőre, nem volt időm igazán hiányolni Isist, de amint tehetetlenül a székembe süppedtem, a gondolataim máris visszatértek hozzá. Ha nekem ennyire elviselhetetlen, mikor távol van tőlem, vajon neki milyen lehet? Hogy könnyítsek a terheimen, lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogyan a mezőn fekszünk. Pont, mint tegnap még a hívás előtt.

Isis vörös haja selymes lepelként terült szét a méregzöld füvön. A bőre fehér volt, de az arca két oldalát apró tűzrózsák festették meg, és amint hozzájuk értem, csak erősebb lett a színűk. Hallottam, ahogy a légzése kapkodóvá válik, a szíve pedig rendszertelenül és gyorsan verte az ütemet.

Mikor a telefon megszólalt, először azt hittem, hogy Edward az. Megint. Amióta csak elindultunk, napjában többször is felhívott minket. Eleinte azt hittem, hogy engem akar ellenőrizni, mert a történtek után nem tud teljesen bízni bennem, de így fél év után kezdtem rájönni, hogy csak hiányzik neki az egyetlen szem lánya. Kész csoda volt, hogy elengedett minket kettesben, miután Isisszel elmondtuk a családnak a közösen szőtt terveinket – bár sejtéseim szerint a döntését nagyban befolyásolta Isabella ráhatása.

- Carlisle! – Az ismerős hangtól megfeszültem, és Isis is aggódva ráncolta össze a homlokát.

- Vanessa? Miért hívtál? – kérdeztem rá azonnal, hogy elkerüljem a felesleges köröket.

- Itt az idő, és szeretném, ha elkísérnél. – Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol, pontosan tudtam. A mogyoróbarna tekintet, ami eddig rám szegeződött, most félrefordult és a tájat kezdte fürkészni.

- Mikor és hol?

- Holnap hajnalban a sikátorban, ahol akkor találkoztunk, mikor magaddal vittél Forksba – jött a válasz. Isis megmoccant mellettem, de továbbra sem nézett rám.

- Ott leszek – nyomtam ki a hívást köszönés nélkül. Nem érdekelt, mit gondol rólam Vanessa, csak az volt a fontos, hogy minél előbb megbeszélhessem a dolgot Isisszel, és eltűntessem a gondterheltség felhőit a feje fölül. Ahogy felém fordult végül, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom…

Ahogy a gép rázkódni kezdett, felnyitottam a szemem, bár semmi gond nem volt – a pilóta a fülkében egy légörvényt említett csak. A mellettem ülő nő kissé zölden szorította a szék karfáját, miközben a szája aprókat mozdult. Más nem hallotta őt, de én tudtam, hogy egy imát mormol. Kedvesen rámosolyogtam, hátha a gesztus segít elfeledtetni vele a félelmeit. Egy pillanatig kábán bámult rám, aztán mire észbekapott, a rázkódásnak már vége is szakadt.

Leszállás után azonnal felvettem a csomagomat, és taxiba szálltam. Szerencsére az utak kihaltak voltak, mivel már jócskán benne jártunk az éjszakában. Az ablakon át a házakat fürkésztem, miközben azon járt az agyam, vajon milyen lesz Vaniát újralátni. Teljesen túltette már magát rajtam? Vagy még mindig titkon reménykedik? Nagyon reméltem, hogy már nem…

Mióta Marcus elvitte magával, egyáltalán nem kerestem őket, és ők sem engem, így fogalmam sem volt róla, mi van velük. Annyi biztos, hogy a vérszomjukat, ha nem is teljesen, de nagyjából már megtanulták kezelni, máskülönben most nem mennénk Harlanhoz…

- Itt álljon meg, kérem! – szóltam a taxisnak két utcával a találkozóhely előtt – jobbnak láttam az utolsó métereket gyalog megtenni. Kivette a bőröndömet a csomagtartóból, aztán fizetés után elhajtott.

Mély levegőt véve indultam el, és alig másfél perc múlva már a kihalt sikátorban várakoztam. Milyen régen is volt, mikor Vanessával először találkoztunk itt. Akkor még Isis gyerek volt, én pedig csak a nagyapja. Akkor még halott voltam. Mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna vagy egy másik életben…

Ahogy meghallottam a lépések zaját, tekintetemet a sikátor bejáratára szegeztem. Négy alak tűnt fel a félhomályban, de én tisztán és élesen láttam a vonásaikat. Marcus és Vania jöttek elől. Marcust valószínűleg azért hozták magukkal, hogy Harlan lássa, jó kezekben van a húga, bár nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet volt-e. Ha véletlenül rosszul sülnének el a dolgok, könnyebb lenne egy megvadult vámpírt megállítani, mint kettőt.

Carmen és Eleazar tanítványaik háta mögött haladtak. Mikor megláttak, elmosolyodtak, és Carmen aprót intett felém. Viszonoztam mindkét gesztust, aztán a figyelmem áttért az elől haladókra.

- Carlisle, barátom! – állt meg tőlem két méternyire Marcus, és köszöntésképpen tiszteletteljesen biccentett. Vanessa egy lépésre lemaradt tőle, és félve nézett fel rám. Furcsa volt a zöld tekintet helyett egy aranybarnába pillantani.

- Szia! – törtem meg én a közöttünk lévő csendet, amiért hálás sóhaj szökött ki a női ajkakon.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Carlisle!

- Így kellett tennem, ez nem is kérdés – biztosítottam róla. – Hogy vagy? – mérte végig, mintha külsőleg akarnék leolvasni róla mindent.

- Jól… Bár még nehéz – ismerte be. – De nem húzhatom tovább a dolgot, Harlan napról napra idegesebb. Beszéltünk telefonon, és már azon volt, hogy megkerestet, ha nem vagyok hajlandó találkozni vele. Azt mondta, téged is keresett, de a fiad azt mondta neki, hogy hosszú időre elutaztál, a régi mobilszámod pedig már nem él.

- Öhm… Igen… A mobilom… balesetet szenvedett – fogalmaztam kissé árnyaltan. Valójában Isis és én egy alkalommal olyan hevesek voltunk, hogy a nadrágom zsebében felejtett készüléket apró darabokra zúztuk. – De Edward nem említette, hogy bárki keresett volna – ráncoltam össze a homlokomat. Erre majd még rá kell kérdeznem nála, nem titkolhatja el a rám tartozó dolgokat, bármennyire is meg akarja védeni a lányát! – Képes leszel majd uralkodni magadon?

- Igen – bólintott Vanessa, de elkaptam, ahogy bizonytalanul hátrapillant Denaliékre.

- Ha nem, mi itt vagyunk. Vigyázunk, hogy ne legyen baj! – fektette a kezét Carmen a női vállra megnyugtatásképpen.

- Nagyon szépen haladnak mindketten, nem hinném, hogy probléma lenne – lépett előrébb Eleazar is.

A mondatait érezhetően dicséretnek szánta – a gondolat, hogy elégedett Marcusékkal, könnyített a lelkifurdalásomon. A megkönnyebbüléstől csak későn vettem észre a tekintetében az üzenetet, de mikor rájöttem, mit szeretne, zavartan megköszörültem a torkomat, és bólintottam.

- Egy kis időre elrabolnám Carlisle-t, addig várjatok meg itt. Utána indulunk a bátyádhoz – közölte a terveinket, mielőtt elindult volna ki a sikátorból.

Miközben a város széle felé haladtunk, Eleazar egy szót sem szólt, így tudtam, olyasmit akar mondani, amiről nem akarja, hogy mások – valószínűleg Marcus és Vania – is hallják. Ez egy kissé ismét idegessé tett, ezért a lehető leggyorsabban túl akartam esni a beszélgetésen, hogy megtudjam, mi is a gond.

Végül annak a helynek a közelében álltunk meg, ahol anno Vanessát hagytam, mikor elmentem a testvéréhez megmondani, hogy magammal viszem őt Forksba. Eleazar határozottnak tűnt, csak abból tudtam, hogy kissé zavarban van, hogy nem fogott bele azonnal a beszédbe.

- Nos, én… Bevallom, egy kicsit aggódom Marcus és Vania miatt… - kezdte végül.

- Mégsem haladnak olyan jól? – szaladt össze a szemöldököm. – Ha úgy gondolod, nem készek még a találkozásra, inkább forduljunk vissza, és intézzük el ezt később – tanácsoltam. Nem akartam, hogy baj legyen. Nincs szükségünk arra, hogy egy embernek baja essen, főleg nem Harlannak. Örök lelkifurdalása lenne Vaniának és nekem is, ha történne vele valami…

- Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét. – Inkább arról, amit éreznek egymás iránt. Úgy látom, hogy Marcus kifejezetten vonzódik Vanessához, de ő csak afféle támaszként, mentorként tekint rá, aki mellett biztonságban van.

- Igen, ez valószínűleg így van – erősítettem meg azt, amit első pillanattól éreztem.

- Marcus úgy érzi, hogy lassan képes lesz uralkodni magán annyira, hogy visszakérje tőletek a fiút.

- Te nem támogatod ezt az ötletét?

- De, ha továbbra is ilyen ütemben fejlődik az önuralma, akkor nyugodt szívvel magához veheti a gyereket, de… Félek, hogy vajon tényleg tovább fog-e fejlődni.  – Kérdő pillantással néztem rá, ezért folytatta. – Mi lesz, ha egyszer bevallja az érzéseit Vanessának, aki visszautasítja? El tudja majd fogadni? Továbbra is támogatni tudják egymást ennek ellenére? És Vanessa, hogy fogadná?

- Szerintem nagyon is tisztában vannak egymás érzéseivel.

- Más tisztában lenni velük, és más, mikor tényleg a szemedbe mondják őket. Az megöl minden reményt…

- Igaz – sóhajtottam fel. – Azt szeretnéd, ha rávenném Marcust, tegye meg minél előbb a vallomását? – találgattam a gondolatait.

- A barátja vagy, hallgat rád és bízik benned. Valamennyire bennünk is, de veled mégis csak szorosabb a kapcsolata… Még az előtt túl kell esnie rajta, hogy visszakapja a fiút. Ha utána is minden rendben, akkor elég erős ahhoz, hogy felnevelje, ha nem…

- Arra inkább ne is gondoljunk – ráztam meg a fejemet.

Önző módon azt akartam, hogy Marcusék együtt maradjanak, hogy szeretőkként vagy barátokként az teljesen mindegy volt. Amíg egymásnak támaszt nyújtanak, addig a felelősségem Vania életének tönkretételében sokkal kisebb tehernek tűnt.

- Miután elintéztük a dolgokat Vanessa testvérével, beszélek Marcusszal – ígértem meg végül, bár semmi kedvem nem volt hozzá.

Ha ember lettem volna, biztos, hogy gyomorgörccsel küzdve indulok vissza a többiekhez, de így sem volt túl kellemes a visszaút. Átgondoltam, mit is fogok mondani majd Marcusnak, ő hogyan reagálhat, nekem pedig melyik helyzetben mit kell majd tanácsolnom neki. A Harlannal való beszélgetés mellett ez a gond egyáltalán nem hiányzott most a nyakamba…

Mikor visszaértünk, láttam a kérdést Marcusék arcán, de végül nem kérdeztek rá, hogy miről is beszéltünk. Valószínűleg úgy gondolták, valami magándologról, ami nem tartozik senki másra, csak és kizárólag ránk.

Vanessa mereven állt a fal mellett, és a tekintetét a földre szegezte. Bár a szívverése már nem árulta el, biztos voltam benne, hogy szörnyen izgatott. Szereti a bátyját, régóta nem találkozott vele, és most olyasmiket kell elmondania, amik mindent megváltoztatnak majd a kettejük viszonyában – ez épp elég ok arra, hogy ne legyen nyugodt.

Már korábban elmélkedtem azon, mire is számíthatok Harlannal kapcsolatban. Először valószínűleg nagyon dühös lesz – nem is csoda, minden oka megvan rá -, aztán valószínűleg tudni akarja, hogy Vania a helyzet ellenére tényleg jól van-e. Azt elképzelni sem tudtam, hogy esetleg eltaszítja őt magától azért, amivé lett. Harlan ahhoz túlságosan szerette a húgát, talán az életénél is jobban.

- Készen állsz? – fordult Marcus Vanessához. A hangja halk és megnyugtató volt, valami bársonyos melegséget ontott magából.

- Igen, mehetünk.

- Minden rendben megy majd – lépett Marcus a nő mellé, és gyengéden megérintette a karját. Vanessa felnézett rá, aztán halovány, bizakodó mosoly ült ki az arcára.

Bár a korkülönbség elég nagy volt – sokkal nagyobb, mint Isis és az én esetemben -, valahogy mégis el tudtam képzelni őket egy párként. Nem csak azért, mert számomra kényelmes lett volna, ha egy párt alkotnak, hanem kívülálló szemmel nézve is.

Marcust érdekelték a tudományok és a művészetek, Vanessa elég művelt és érdeklődő volt ahhoz, hogy közös témát és szenvedélyt találjanak. Marcus gondoskodó típus volt, Vanessa gondoskodásra és odafigyelésre vágyott. Marcus megérdemelte volna a boldogságot ennyi év magány után, Vanessa pedig megválthatta volna végre őt.

Ahogy követtem őket Harlan vörös lámpás háza felé, jól megfigyeltem mindkettejüket. Marcus egészen kivirágzott annak ellenére, hogy az új életmód nem lehetett könnyű számára. Még a bőre is egészségesebb színűnek tűnt, és a szemeibe visszaköltözött az élet csillogása. Vanián a változás nem volt ennyire nyilvánvaló. Még abban sem voltam biztos, hogy bekövetkezett-e nála ilyesmi – bár az, hogy nem láttam túl meggyötörtnek jó jelnek tűnt. Talán elfelejtett már engem, és tovább tudna lépni. Talán csak idő kell neki, hogy megszeresse Marcust férfiként is, nem csak a védelmezőjeként.

Még két utcányira voltunk a célunktól, mikor a halovány füstszag megütötte az orromat. Túl erős volt ahhoz, hogy egy odaégetett vacsora terméke legyen, de túl gyenge ahhoz, hogy a tűz, amelyből származik, még mindig égjen. Vanessa meggyorsította a lépteit, mintha csak megérezte volna, pontosan mi is történt.

Ahogy befordultunk a sarkon, a női lábak megtorpantak egy pillanatra, aztán vámpírgyorsasággal rohanni kezdtek a romos, kiégett épület felé. Eleazar és Carmen gondterhelten pillantottak körbe, de szerencsére, nem járkáltak a környéken. Most, hogy a kupleráj leégett, nem volt miért erre jönniük.

- Mi történt itt? Meg kell tudnom, mi történt itt! – fordult felénk kétségbeesve Vania, miután beértük. Körbejárta a romokat, de nem talált közöttük senkit. Ha volt is bent valaki a tűz idején, valószínűleg már kórházban van, vagy…

- Hová mész? – Eleazar elkapta a karját, mielőtt még eltűnhetett volna a városban.

- Van egy kocsma nem messze innen, ott biztosan tudják, hol van Harlan – magyarázta türelmetlenül rángatva a karját.

- Tudom, merre van, majd én megyek – léptem közbe, mielőtt még Vania elveszti a fejét az aggodalomtól. – Igyekszem vissza, és megtudom, mi van a testvéreddel – ígértem, hogy kissé megnyugtassam őt. Összepréselte az ajkait, aztán bólintott. A következő pillanatban már a kocsma felé rohantam.

14 megjegyzés:

  1. Először azt akartam írni, hogy ez rövidke volt, aztán visszapörgettem, és rá kellett jönnöm, hogy csak a szokásos sodró lendületű történet miatt tűnt így :) Nem tudom, mennyire volt nehéz visszazökkenned a témába a magad teremtette világok után, de klassz epizód lett! Nem tudom, azt reméljem, hogy nem kell soká várni a következőre, vagy az ellenkezőjét - utóbbi ugyanis valamelyest a sikered bizonyítéka is lenne :) Hajrá!

    VálaszTörlés
  2. Hmmm...
    Emlékszem, amikor először felfedeztem a blogod még nem igazán jött be, aztán...
    Ott tartunk Spirit, hogy - bár tudom, hogy reménytelen - minden nap feljövök és reménykedek/imádkozok.
    Ez a fejezet is "gyors" volt... Lehet, hogy a következő fejezet/ek(?)-et együtt fogom elolvasni, tehát kommentárt is úgy fogsz kapni :)
    Most nem tudom lebontani a szereplőket, olyan "Libricicásan", de majd a következőnél megpróbálom ;)

    VálaszTörlés
  3. Hali!
    Ezt a fejit két részletben olvastam el, de még így is rövid volt. Nagyon örülnék egy igazi mozgalmas fejinek (pl mint amilyen a Volturi elleni harcos vt).
    Úgyh nagyon várom a következőt, és reménykedek benne, h Vania és Marcus összejönnek :)
    Pusz

    VálaszTörlés
  4. Hu nagyon jo lett !!! :D nem rég találtam rá a blogodra és imádom!!! Komolyan megszállott lettem!:))))))) imádom ahaogy irsz meg minden! Várom a folytatást! :D

    VálaszTörlés
  5. U.i dóri voltam!

    VálaszTörlés
  6. mikor hozod a folytatást???
    nagyon várom már, hogy mi lesz velük...

    VálaszTörlés
  7. Szia Spirit!

    Gyönyörűen írsz ahhoz nem fér kétség, viszont van egy dolog, amit már réges-rég megszeretnék neked írni! A múlt árnyaiban megjelent szereplő Isabella Black az Bella Swan unokája ugye.. Ő pedig majd összejön Edwarddal. Ez azért elég bizarr... Mármint "Hali, ha már Bella nincs jó lesz az unokája"
    Ez nagyon zavart engem, de aztán a későbbiekben megszoktam és hát elfogadhatóvá vált.
    Haladtunk előre a történetben .... Jön a Gyógyító pilleszárnyak című irományod...Esme meghal.Elég nagy tragédia, hisz ő volt a család lelke. Carlisle imádta őt már évtizedek óta, sőt talán már egy évszázada, nem tudom pontosan, nem nagyon figyelek a dátumokra. A lényeg az, hogy tényleg ő volt a lelki társa... Aztán Bellának és Edward-nak babái születtek, huuha Carlisle nagypapi lett:D Szerei az unokáit, de legtöbb idejét Isis-el tölti... Ez átformálódik szerelemmé.. Na ez itt a másik ami tényleg kicsapta a biztosítékot. A nagyapjuk az isten szerelmére, még ha nem is vér szerint!! Ez volt nálam az a pont amikor abbahagytam az olvasást! Nem tudom, hogy miért szereted ennyire a családon belüli kapcsolatokat, de nekem- és szerintem nem én vagyok aki egyedül így gondolkodik- nincs ínyemre... Oké, talán Bellától és Edwardtól eltekinthetünk, de Carlisle és Isis?!

    Bocsi, de ez már nagyon kikívánkozott belőlem!

    Üdv. Dana

    VálaszTörlés
  8. Szia Spirit!

    Szinte naponta feljövök ide, hogy hátha van folytatás, de a 46. fejezet beleégett a képernyőmbe.
    Úgyhogy most félve ugyan, de megkérdezem: lesz egyáltalán folytatás?
    És Edward szemszög folytatása? Azt nagyon várom, de több mint egy éve hiába.
    Tudom, hogy elfoglalt vagy, meg minden, de ha nem fejezed ezeket be, akkor olvasom azt, ami megvan, és nem "kínzom" magam a mindennapi csalódásokkal.

    Köszi az eddigieket.

    Pálinka

    VálaszTörlés
  9. Drága Spirit!
    Én tökörülök neki, hogy híresember lettél :D, de ez nem vall rád, hogy 4 hónapig nem írsz folytatást. Remélem csak nagyon fontos és elfoglalt vagy és nincs semmi más gond!
    Üdv
    TJ Kriszta

    VálaszTörlés
  10. Some goodies from Summit have leaked online! I found and downloaded this torrent (46 MB) with not yet seen videos, songs and pictures. Figured some of you guys would want it too! :D http://www.mnova.eu/torrent/5454073/Twilight_fan_goodies_%28Breaking_Dawn_Part_2%29.rar.html

    VálaszTörlés
  11. Kár, hogy abbahagytad a történetet, kíváncsi lettem volna a végére is. :'(
    zuzuka

    VálaszTörlés
  12. Akkor most tényleg vége? Csak mert mert már 5 hónapja nincs friss. :(

    VálaszTörlés
  13. Csak remélni tudom, hogy tényleg lesz befejező rész:"A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)"

    Most már csak az a kérdés, hogy melyik év dec.31?

    Tudom gonoszság,de az Edward szemszög sem frissült jó ideje, így lehet, hogy ez sem fog :-(
    Most a biztonság kedvéért újra olvastam a három kötetet és ezt is az elejétől a végéig, ha véletlenül lenne mégis vége, akkor ne legyen olyan része a történetnek, amire nem emlékszem.

    Úgy látszik tényleg a remény hal meg utoljára :(


    VálaszTörlés