Gyógyító pilleszárnyak - 32. fejezet

A Kígyók sziszegéséhez még mindig várom az ajánlókat. :) A részleteket erről pár bejegyzéssel lejjebb olvashatjátok. :)

Edward szemszögről kérdeztetek többen is... Mindenképpen szeretném folytatni, csak egyelőre még nem érzem úgy, hogy lenne hozzá felesleges energiám. Azt megígérhetem, hogy nem hagytam örökre félbe, talán, ha a Gyógyító pilleszárnyak végére érek nem sokára, akkor megint megjön az ihletem hozzá. :) A lényeg, hogy ne aggódjatok, folytatni fogom, csak még kérdéses, hogy pontosan mikor. De igyekszem összeszedni az ihletet ahhoz is. :)

32. PERVERZIÓK

EMMETT ARCÁN láttam, hogy különleges információkat szerzett. A lelkesedése túl ijesztő volt. Ő csak akkor érezte magát ennyire elemében, ha sokkal nagyobb volt a baj, mint amilyenre számítottunk. Vonzotta a veszély – nem hiába halt meg emberként egy medve szorító ölelésében -, és ha túl sokáig volt nyugalom, szinte belefásult a semmittevésbe.

- Gyerünk, nyögd már ki! – dörrent rá Edward türelmetlenül.

- Jól van, jól van… - mormolta a testvére kissé megbántottan, hogy nem tarthatja meg a megfelelő hosszúságú hatásszünetet. – Szóval, amióta szóltál, azóta ott körözök a ház és a főiskola körül. Megjegyzem elég nehéz volt úgy kémkedni, hogy ne keltsem fel az emberek figyelmét. Tudjátok ti, hogy hány fiatal – és kevésbé fiatal – nő él egy ilyen városnegyedben? Az iskoláról ne is beszéljünk… Esküszöm, néha úgy éreztem magam, mint egy hatalmas húsdarab, amit éhes medvék vesznek körbe – borzongott meg.

- Vagyis élvezted a dolgot… - húzta el a száját ironikusan Edward.

- Még szép! – ült ki vigyor Emmett arcára. – De a lényeg, hogy végül megjelent az a két pasas, akiknek az illatát éreztem odafent, a lakásban.

- És? – sürgettem most már én a részletek miatt.

- Körbenéztek, gondolom amiatt, hátha Miss Hyatt visszatért a lakásba… Aztááááán… - nyújtotta el a hangját élvezkedve – Edward megforgatta a szemét.

- Ha nem mondod el, esküszöm, én fogom – fenyegette meg. Emmett szemöldöke morcosan megrándult, de végül elsimultak a vonásai és gyorsan folytatta.

- Követtem őket a főnökükig.

- Akkor az a férfi is itt van a városban – vontam le a nyilvánvaló végkövetkeztetést.

- Itt, és csak hogy még izgalmasabb legyen, nem is akármilyen férfi… - húzódott még szélesebb vigyorra Emmett szája. Szóval, itt a gubanc…

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy érti, hogy a pasas zsaru – unta meg Edward a testvére játékát. Ha nem lett volna túl komoly a helyzet, akkor Emmett felháborodott arcát látva elnevettem volna magam.

- Hé! Én akartam elmondani! – csattant fel, és kíméletlenül oldalba taszajtotta az öccsét. Edward tíz lépésnyit csúszott a földön, aztán villámló tekintettel várta a folytatást. Hosszú idő óta most először éreztem úgy magam, mintha ismét az apjuk lennék, ők pedig a fiaim. Pont ezért nem szívesen szakítottam félbe a játékos dulakodásukat, mégis meg kellett tennem.

- Elég volt! – álltam be közéjük és kinyújtottam a karjaimat. Azonnal felegyenesedtek a támadó testtartásból, és lenyugodva néztek rám. – Egy rendőr? – fordultam Emmett felé.

- Igen, a pasi a rendőrség egyik vezetője. Hallottam, mikor arról beszéltek, hogy nem maradhat sokáig az országban, mert a munka visszahívja Kanadába. Viszont az embereit itt hagyta, hogy megkeressék a lányt. Carlisle… - nézett rám elgondolkozva, és mintha tétovázást láttam volna a tekintetében.

- Mondd!

- Biztos, hogy a lány igazat mond? Nem lehet, hogy valami bűntény miatt keresik? – vetette fel az ötletet. Edwardra pillantottam. Nem mintha kételkedtem volna Vania szavában, egyszerűen csak megerősítést vártam tőle.

- Nem hazudik – rázta meg a fejét, mire Emmett megvonta a vállát. Mi át tudtuk vágni néha Edward képességét, de egy ember képtelen lett volna elrejteni a valódi gondolatit előle.

- És most mi lesz? – dörzsölte össze a kezét Emmett.

- Azt hiszem, csak egyetlen lehetőségünk van – sóhajtottam fel. Nem igazán szerettem embereket fenyegetni, főleg nem rendőröket, de nem volt választásunk. Az a férfi ember volt. Bármennyire is meg akartam nyúzni, nem tehettem meg. Ezt az ügyet emberi módon kell elintéznünk!

- Mikor indulunk? – érdeklődött még lelkesebben.

- Felhívom Alice-t és Jaspert, hogy vigyázzanak Marcusra, aztán mehetünk – néztem rájuk várakozóan, hogy megfelel-e nekik az időpont. Nem tiltakoztak, úgyhogy elővettem a mobilomat. A beszélgetés alig fél percig tartott, aztán újabb negyed órába telt, mire megéreztük az ismerős illatokat a levegőben.

- Itt vagyunk! – jelentek meg a gyermekeim. Alice arcán láttam, hogy már mindent tud – valószínűleg látomása lehetett idefelé jövet, mivel eldöntöttük, hogy felkeressük azt a férfit. Jaspert is beavathatta a részletekről, mert nem zúdultak ránk kérdések.

Visszamentünk La Push-ba, és Emmett új jeepjével indultunk a városba. Nem igazán voltam oda ezért az autóért, mert napsütés esetén használhatatlan volt. Nem is értettem, Emmett miért nyitott járművet vett…

Szerencsére most egyáltalán nem lehetett napos időre számítani, hatalmas, fekete felhők gyülekeztek az égen, és még a város határáig sem jutottunk, máris cseperegni kezdett. Emmett vigyorogva fordította az arcát felfelé, mikor megérezte az esőt, és eszébe sem jutott, hogy a menekülő emberek között furcsán fogunk kinézni egy nyitott kocsiban, esztelenül örülve annak, hogy teljesen szétázunk.

Végül egy motel előtt kötöttünk ki. Nem volt túl nívós, de lerobbant sem. Pont megfelelt arra, hogy valaki feltűnés nélkül megszállhasson.

- Az ötödiken van… - indult el Emmett egyenesen a lift felé. A fogadópult mögött ülő férfi csak egy pillantásnyi ideig foglalkozott velünk, aztán visszatért a figyelme a reggeli újsághoz, amit addig olvasott.

- Csak nyugodtan… És semmi balhé! – figyelmeztettem a fiaimat – főleg Emmettet. Nem akartam feltűnést kelteni. Csak szépen ráijesztünk kicsit a férfira, aztán hazasétálunk, semmi több.

A kopogásom halkan visszhangzott az üres folyosón. Amint elfordult a kulcs a zárban, azonnal beljebb löktem az ajtót. A másik oldalon állónak esélye sem volt, hogy kitessékeljen minket, mert a taszítástól elterült a földön. Csak dühösen meredt ránk a tehetetlenségtől, miközben társa az asztal mellől figyelt minket egy pisztollyal a kezében, ami felénk mutatott. Volt még egy harmadik személy is a szobában. Az asztalnál ült teljesen nyugodtan, mintha sérthetetlennek képzelné magát, és hideg tekintettel mért végig minket. Bemutatkozás nélkül is tudtam, hogy őt keressük.

- Nocsak! – szólalt meg néhány másodpercnyi csend után. – Tehetek valamit az urakért?

- Úgy gondolom, van egy közös ismerősünk – szólaltam meg fenyegetően halk hangtónusban.

- Ismerős? Ha Vanessára gondol, úgy vélem, több ő közös ismerősnél. Végül is mindkettőnk ágyában megfordult már… - A többes számtól egy kissé összezavarodtam. Vania egy szóval sem említette, hogy valami köze lett volna ehhez a férfihoz. Bár lehet, hogy csak szégyellte, hogy az ügyfelei közé tartozott.

- Akkor tudja, ki vagyok – állapítottam meg.

- Egy újabb szerencsétlen, akit az a szajha kihasznál – bólintott mosolyogva. – Részvétem. – Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szavakat, és csak arra koncentrálni, amiért jöttem.

- Hagyja őt békén! Menjen haza és felejtse el, hogy Vanessa Hyatt valaha is létezett! – utasítottam.

- Ez sajnos nem fog menni.

- Az kár, mert akkor kénytelenek leszünk komolyabban fellépni, és ezt a világért sem akarom… - Emmett mellettem a tenyerébe ütögette az öklét jelzésképpen.

- Tudja, hogy a vancouveri rendőrség főkapitánya vagyok? Ők pedig rendőrök – emelkedett a magasba a fekete szemöldök. – Már most bezárathatnám hivatalos személy elleni erőszakért – mérte végig a fiatal férfit, aki a földön kötött ki miattam.

- Ha jól tudom a zaklatás is törvényellenes – említettem meg.

- Én csak békésen üldögélek a barátaimmal egy motelszobában… Tudomásom szerint senkit sem zaklattunk. Önnek van esetleg valami bizonyítéka az ellenkezőjére? – Emmett felmordult mellettem. A férfi nyugodtsága bosszússá tette – nem igazán szerette, ha valaki nem rémül halálra tőle, mikor ő úgy akarja. Ez a fajta hideg higgadtság engem is zavart, de volt már dolgom hasonló emberrel korábban. Ha kijössz a béketűrésedből, veszítesz. Itt csak ésszel lehet győzni…

- A zaklatásra nincs bizonyítékunk, de ahol egy porszem van, akad több is a szőnyeg alatt. Higgye el, ha nem hagyja békén Vanessát, találok valamit, ami tönkre teszi – mosolyogtam rá. – Holnap reggelig tűnjön el az országból! – közöltem vele a parancsot, aztán intettem a fiúknak, hogy indulhatunk.

- Szerinted elmegy? – érdeklődött Edward a liftben.

- Meglátjuk…

- Ha nem, akkor jöhet a bunyó! – nevetett fel Emmett. – Igaz, egy embert megverni nem olyan élvezetes, de a semminél ez is jobb.

- Nem lesz bunyó! – tiltakoztam. – Ha nem megy el, kutatunk utána egy kicsit. Biztos, hogy találunk valamit. Ismerem a hozzá hasonló embereket.

A halk szipogás már a harmadik emeleten megütötte a fülemet. Megszokott dolog volt, hogy egy kórházban sírnak, csak az volt szokatlan, hogy ezt egy ápolónő teszi. Felismertem Moyra hangját. Kedves, fiatal lány volt, nemrég került ide, és egyelőre úgy tűnt, becsülettel és lelkesen végzi a munkáját. Talán meghalt egy betege és ez rázta ennyire meg? Sok évvel a hátam mögött is voltak esetek, amelyek mélyebben érintettek, egy alig pár hete dolgozó nővérnél egyáltalán nem lett volna csoda, hogy kiborul.

- Kössön be, kérem, egy infúziót a négyesben! – kértem egy idősebb ápolónőt, miközben átnyújtottam neki az adott beteg kórlapját, aztán a lépcsőház felé vettem az irányt, és lesétáltam az alagsorig. Moyra az egyik használt lepedőkkel teli zsák mellett kuporgott a földön és az elég elkeseredettnek tűnt.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat halkan, de még így is sikerült megijesztenem. Riadt tekintettel pattant fel a földről, és kapkodva megtörölte a szemét.

- Dr. Cullen! Épp most készültem visszamenni dolgozni – hajtotta le a fejét.

- Várjon! – érintettem meg finoman a csuklóját, mikor el akart rohanni mellettem. Úgy torpant meg, mintha abban a másodpercben kővé dermedt volna, de a heves szívverése jelezte, hogy nem így történt. Visszahúztam a kezem, és csak azután szólaltam meg újra. – Valami baj van? Segíthetek? – A női ajkak egymáshoz préselődtek, ahogy megpróbálta visszafojtani a sírást, de az végül elkerülhetetlenül kitört belőle. Az arcára szorította a kezeit, mintha szégyenkezne előttem és ezért megpróbálna elbújni.

A zsebemhez nyúltam és előhúztam belőle egy sosem használt, hófehér anyagzsebkendőt.

- Kö… köszönöm – vette el és megtörölgette vele a szemét.

- Most pedig, kérem, mondja el, mi a baj… - fürkésztem az arcát. Zavartan tördelte az ujjait, aztán végül mély levegőt vett és megszólalt.

- Tegnap meghalt egy beteg – sóhajtott fel. Sejtettem, hogy ilyesmiről van szó…

- Ezt sosem lehet teljesen megszokni, de sajnos a munkánk része. Gyászolni teljesen normális, de…

- Nem, nem erről van szó… - rázta meg a fejét. – Persze, szörnyen sajnálom, Mrs. Ashtont, de…

- Akkor mi történt? – próbáltam kiszedni belőle.

- Dr. Rutland ivott az irodájában, mielőtt megvizsgálta volna. Fájdalomcsillapítót adott be neki. Odapillantottam, és úgy láttam, a szükségesnek a dupláját. Rákérdeztem, de rám ripakodott. Ő az orvos, én pedig csak egy ápolónő, aki most kezdett. Azt gondoltam, csak rosszul láttam, végül is csak egy szemvillanásnyi idő volt… - szakadt ki belőle egy szuszra a feldúltsága oka.

- Aztán később a nő meghalt.

- Igen – bólintott. – Én még mindig hinni akartam, hogy csak véletlen, de… Dr. Rutland ma reggel behivatott az irodájába. Meg… megfenyegetett, hogy ha elmondom, amit láttam, azt mondja, én adtam be az injekciót. De esküszöm, hogy nem én voltam! – nézett fel rám esdeklő tekintettel.

- Elhiszem – bólintottam.

- Megölt egy embert és megölhet másokat is. El kell mondanom…

- Bízza rám az ügyet, rendben? – kértem. A kezemet a vállára fektettem, mire elakadt a lélegzete. Nézzen rám, Moyra! – kértem. – Ígérem, hogy Dr. Rutland nem fog többé beteg közelébe menni, és maga sem veszíti el az állását. Csak nyugodjon meg! – mosolyogtam rá biztatóan.

- Ren… rendben… Köszönöm. Köszönöm szépen! – hálálkodott. Vissza akarta nyújtani a zsebkendőmet, de megráztam a fejemet, hogy tartsa meg. Halvány mosolyt küldött felém, aztán elrohant.

Elgondolkozva mentem vissza az emeleti nővérpulthoz, aztán megvártam, amíg az ügyeletes főnővér leteszi a telefont.

- Dr. Cullen – köszöntött és várakozva nézett rám, hogy miben segíthet.

- Kikeresné nekem, kérem, Dr. Rutland összes betegének az aktáját az utóbbi három évből?

- Nem tudom, hogy ezt szabad-e… - szaladtak végig ráncok a homlokán.

- Nagyon sokat segítenek vele… Kérem! – vetettem be a vámpírbűbájt. – Ígérem, nem mondom el, hogy ön adta oda nekem őket!

- Rendben… Adjon egy órát, és összeszedem őket – egyezett bele végül.

- Csodás, köszönöm! – biccentettem felé mosolyogva. Ahol egy hiba van, találni többet is…

Hazafelé nem nagyon beszélgettünk. Az járt a fejemben, amit az az alak mondott Vaniáról. Vajon tényleg szeretők voltak? Nem értettem, miért zavar a gondolat, hiszen eddig is tisztában voltam azzal, hogy Vania a testvére bordélyházában dolgozott, de korábban sosem gondoltam igazán bele, hány férfihoz lehetett köze. Meg akartam tudni az igazat…

- Visszavigyünk a házhoz? – zavart meg a gondolataimban a kérdés.

- Nem, először La Push-ba megyek én is – közöltem a tervemet Emmettel. Bólintott, aztán lefordult a mellékútra. Már a házak között gurultunk, mikor Edward hirtelen rácsapott a testvére üléstámlájára.

- Állj meg! – kiáltott rá, a gumikerekek pedig abban a pillanatban felcsikordultak a fékezéstől.

Edward kipattant a hátsó ülésről, mi pedig egy pillanatig nem értettük, mi is történik. Aztán a távolban, az erdő fái közül előbukkant Isabella – feldúltan menekült a házunk irányába -, majd pár másodperc múlva Jonathant is észrevettük lélekszakadva loholni utána. Ha Emmett nem követi a testvérét, lehet, hogy hármukra hagyom a gondok megbeszélését – szinte biztos voltam benne, hogy megint az alfa Isabella iránti gyengéd érzései okoztak bonyodalmat -, de így jobbnak láttam, ha én is csatlakozom.

- Isabella, kérlek! Megmagyarázom! – próbálta megállítani Nate a megszólítottat úgy, hogy mikor beérte, megragadta a csuklóját. A következő pillanatban elterült a földön. Először azt hittem, hogy Edward taszította meg, de végül rájöttem, hogy maga Isabella volt az.

- Én próbállak megérteni! – emelte fel a mutatóujját és a szeme szikrákat szórt. – Igyekszem megóvni a barátságunkat, de te… Sok mindent elnéztem, de ez már túl sok! Ez… Ez egyszerűen undorító és megalázó – borzongott meg, aztán egyszerűen csak hátat fordított a földön ülő férfinak, és elsietett. Edward meg sem próbálta tartóztatni, de nem is követte. Ez nem jelentett túl sok jót Jonathanra nézve. Megálltunk pár lépésnyire tőlük, hogy ne zavarjunk, de ha szükséges, meg tudjuk állítani őket. Egy farkas-vámpír bunyó nem tett volna jót La Push közepén.

Jonathan feltápászkodott a földről, aztán lehajtott fejjel mély levegőt vett.

- Üss meg nyugodtan, nem fogok védekezni – közölte Edwarddal. – Megérdemlem.

- Megérdemelnéd. – A fiam hangja kemény volt, és láttam rajta, hogy csak nehezen tudja visszafogni magát. – Bántottad a feleségemet – ha nem is fizikailag, lelkileg mindenképpen. És nem tűröm, hogy valaki ártson neki! – lépett közelebb Nate-hez fenyegetően. Egy másodpercig azt hittem, tényleg megüti, de végül folytatta a beszédet. – Fontos vagy neki. Úgy szeret, mint a bátyját. Te pedig el fogod veszíteni őt. És – ami számomra kevésbé fontos – magadat is tönkre teszed.

- Szeretem őt! – A hang inkább tűnt nyüszítésnek, mint emberi hangnak.

- Akkor elengeded és továbblépsz – jött a kíméletlen válasz. Jonathan nem nézett fel, ez is mutatta a szégyenkezését.

- Mondd meg neki, hogy szörnyen sajnálom, amit tettem – kérte, aztán hátat fordítva elindult a saját otthona felé.

- Jonathan! – Edward hangjától összerezzent, aztán lassan megfordult.

- Ha rájövök – márpedig rájövök! –, hogy még egyszer egy a feleségemhez hasonló nővel létesítesz szexuális kapcsolatot és Isabellának szólítod aktus közben, teszek róla, hogy soha az életbe ne tudj többé nőhöz közelíteni. Remélem, megértettél! – figyelmeztette.

- Megértettem – bólintott Jonathan újra. Ahogy elsietett, Edward lehunyta a szemét és mély levegőket véve igyekezett lenyugtatni magát. Valószínűleg életében nem kellett még annyira uralkodnia magán, mint jelen helyzetben.

Már éppen meg akartam kérdezni, jól van-e, mikor újabb alak lépett ki az erdőből. Mivel ember volt, valószínűleg tovább tartott neki az út, mint Isabellának és Nate-nek. Most már értettem, mi történhetett. Isabella rajtakapta a barátját azzal a bronzvörös hajú lánnyal, akit a múltkor már én is láttam.

- Hű, tényleg hasonlít! – mérte végig Emmett a lányt. Az zavartan pillantott felénk, aztán felgyorsította a lépteit és úgy menekült el, mintha nem csak egyhelyben állnánk, hanem üldöznénk.

- A feleségem milliószor szebb – morogta Edward.

- Ez durva… - motyogta maga elé a bátyja. – Ki sem nézném a kutyavezérből, hogy ilyen perverziói vannak. A falka szent vezetőjének… És még ők néznek le minket – forgatta meg a szemét. – Mi legalább nem akarunk megkettyinteni egy családtagot… - A mondatától összerezzentem, mert semmivel sem voltam jobb Jonathannál. Sőt, rosszabb voltam. Sokkal rosszabb.

- Mert Rose hivatalosan nem a testvéred, ahogyan Jaspernek sem Alice? – vonta fel a szemöldökét Edward. Röpke pillantást vetett felém. Tudtam, hogy nem Nate védelmében szólalt fel, hanem az enyémben. Bármennyire is dühös volt rám, nem akarta, hogy bűnösnek érezzem magam.

- De az teljesen más! – tiltakozott Emmett. – Rose-zal az első másodperctől szeretjük egymást. Előbb voltunk szerelmesek, minthogy a – mellesleg hamisított – iratok szerint testvérekké váltunk volna. És ugyanez a helyzet Jasperékkel is. Viszont Jonathan testvérként, a falkája tagjaként ismerte meg először Isabellát, és csak utána kezdett el vonzódni hozzá. – fejtette ki a véleményét. – Mi mindig is szerelmesek voltunk a párjainkba, ő pedig beleszeretett egy rokonba. A sorrend koránt sem mindegy!

- Inkább menj és keresd meg a feleségedet, ahelyett, hogy ostobán locsogsz, mint egy pletykás nő! – próbálta meg Edward leállítani a kínzásomat. Én is először nagyapa voltam. Én is beleszerettem abba, aki iránt korábban rokoni szeretetet éreztem. Én is szörnyűséget követtem el.

- Azt mondod, nő vagyok? – Emmett hangja vidámmá vált. Valószínűleg reggel óta várt arra, hogy levezethesse a felesleges energiáit. – Gyere csak, megmutatom én neked, hogy milyen egy igazi férfi! – intett a testvére felé kihívóan.

- Ha megbocsátasz… - pillantott felém Edward. – Most ronggyá kell vernem a testvéremet. Utánam. Az erdőbe. Most! – mutatott a fák közé. Emmett gondolkodás nélkül indult el a megadott irányba. A testvéri harc legalább Edward kedélyeit is lenyugtatja majd… - fordítottam hátat nekik, és elindultam az eredeti úti célom felé.