A múlt árnyai - 30. fejezet

Hát, drágáim, ezt is megértük... Itt A múlt árnyainak az utolsó fejezete... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy kicsit meghatódtam. :D Mármint, hogy tényleg megírtam, befejeztem, ennyien olvastátok, biztattatok végig... Szóval, azt, hogy most itt tartunk, nektek köszönhetem. :) És persze, Szandinak! Nagyon hálás vagyok, amiért annyi időt szántál rám és a történetre, még akkor is, mikor vizsgára kellett tanulnod, vagy épp családi programod volt. :) Sosem tudom meghálálni majd eléggé neked, amit értem tettél és teszel! Köszönöm! :)

És ne ijedjetek meg! Pár napon belül jön a folytatás. :) Tudjátok, 2. könyv: A jövő reménysége. :) Remélem, hogy továbbra is kitartotok mellettem, és azt is olvasni fogjátok. :) Köszönök mindent! :)

Ó, igen, még valami... Megint csúszásban vagyok a kritikákra való válasszal, és kaptam egy csomó mailt is, amire még nem volt időm válaszolni, de a hétvége folyamán mindegyiket pótlom. Ha valaki mégsem kap választ, az csipogjon majd, mert vagy nem kaptam meg az üzijét, vagy figyelmetlen voltam... Köszönöm a türelmet! :)




30. ÚJ ÉLET



HIRTELEN TÉRTEM MAGAMHOZ, mintha valami visszarántotta volna a tudatomat a testembe. Mikor rádöbbentem, hogy alig pár milliméternyire vicsorgok Edward arcától, megrettentem. Nem volt elég időm átgondolni, mi is történt, mert hirtelen kicsapódott az ajtó, én pedig csak annyit éreztem, hogy megragadnak, és nekirepülök a falnak. Nyüszkölő hang hagyta el a számat, ahogy az egyik bordám alig hallhatóan megreccsent. A fájdalom ellenére azonnal talpra pattantam, és a támadóm felé fordultam védekező állásban.

Cullenék kettős érzelmekkel az arcukon álltak velem szemben. Rosalie állt legelöl – biztos voltam benne, hogy ő támadt rám. Alice arca rémült volt, Carlisle-én mintha bizonytalanság futott volna át, Emmett és Jasper inkább várakozónak látszottak, mintha csak akkor akarnának bármit is tenni, ha nincs más választásuk.

- Rosalie… - hallottam meg Edward figyelmeztető hangját. Felé fordultam – a földön ott hevert mellette a kölcsönkapott ing darabokra szakadva -, a fogaim még mindig kilátszottak visszahúzott ajkaim alól. – Semmi baj, Isabella! – nézett rám. Semmi baj? Semmi baj? – a hisztéria kezdte eluralni a gondolataimat, mikor tudatosult bennem, hogy mit tettem majdnem. Rátámadtam Edwardra! Majdnem… Én majdnem…

Halk nyüszítés hagyta el a számat, ahogy lefeküdtem a földre. Farkam szégyenkezve húztam be magam alá, fejem eltakartam a mancsaimmal. Úgy éreztem, soha többé nem tudok egyik Cullen szemébe sem belenézni. Főleg nem Edwardéba… Hogy tehettem ilyet? Hogy voltam képes rátámadni arra, aki a mindent jelenti számomra?

Talán soha többé meg sem mozdultam volna, ha nem érzem meg az óvatos kezet a nyakamnál. Összerezzenve kaptam fel a fejem, és mikor megláttam Edwardot guggolni magam mellett, rémülten húzódtam hátrébb. Hát, teljesen megőrült? Nem veszi észre, hogy egy gyilkos szörnyeteg lett belőlem? Hogy bármikor árthatok neki? Hogy jöhet a közelembe?

Idegesen figyeltem, ahogy újra kinyújtotta felém a kezét. Rosalie felszisszent, de nem szólalt meg – talán, nem mert, nehogy felidegesítsen vele, és ismét rátámadjak valakire.

- Minden rendben, Isabella – nézett Edward egyenesen a szemembe. Elkábulva pillantottam vissza rá. Olyan gyönyörű volt – gyönyörűbb, mint valaha. A farkaslátásommal, minden egyes porcikáját sokkal élesebben láttam. A bőréről most már nem csak azt tudtam megállapítani, hogy sápadt, hanem össze tudtam vetni más fehér dolgokkal. A szűz hónál sötétebb volt, de a krétapornál egy árnyalatnyival világosabb. A szemeit eddig mézaranyként definiáltam magamban, de most jöttem rá, hogy az íriszében apró világosbarna pöttyöcskék is vannak, amik eddig beleolvadtak tekintete egészébe. Az illata pedig… Mély levegőt véve szívtam magamba azt a csodás feromonáradatot, ami a pórusaiból szivárgott felém. Napfény! Edward keze megállt a levegőben, ahogy a hirtelen felismeréstől talpra ugrottam. Csóválni kezdtem örömömben a farkamat. Orgona, méz és napfény! A napfény illata volt az utolsó összetevő, amire emberként sosem tudtam nevet aggatni.

Aztán a hirtelen jött lelkesedés, ami egy pillanatra elfelejtette velem, mi is lett belőlem, olyan gyorsan múlt el, mint egy fényképezőgép vakujának villanása. Felnéztem Edward karjára, ami még mindig a levegőben volt várva, hogy megérinthessen, és ismét rám tört az önmarcangolás felemésztő érzése. Nem akartam, hogy Edwardnak félnie kelljen tőlem, de nem voltam biztos abban sem, hogy elég erős vagyok-e megállítani önmagamat, ha ismét előtörne belőlem a farkas.

Bármennyire is fájt, elfordítottam a fejem, és lassú léptekkel az ajtó felé cammogtam. Nem tehettem kockára Edward testi épségét és létét. Ő volt a legfontosabb a számomra. Nem történhet vele semmi, mert az fájdalmasabb lenne a számomra, mintha távol kéne tartanom magam tőle, de tudnám, hogy biztonságban van.

Visszapillantva láttam Edward arcán a keserű értetlenséget, de nem tudtam most mihez kezdeni ezzel. Körmeim bánatosan kopogtak végig a folyosón, ahogy a földszint felé igyekeztem. Felugrottam a bejárati ajtóra, és mellső mancsommal addig kapartam azt, míg bele nem sikerült akaszkodnom a kilincsbe, és szabad nem lett előttem az út. A szememből hatalmas méretű könnycsepp gördült ki, ahogy elhagytam a verandát. Egy láthatatlan erő szakított belülről darabokra, mely egyszerre súgta azt, hogy Edward mellett kell maradnom, és hogy jobb neki, ha távol tartom magam tőle.

- Isabella! – Edward hangja kétségbeesetten csengett. Jó pár pillanatig gondolkoztam azon, hogy visszaforduljak-e, de végül nem tudtam nem megtenni. Edward mellkasa olyan ütemben emelkedett és süllyedt, ahogyan még sosem láttam. Mint mikor pánikrohamot kap az ember, és akárhogy is kapkodja a levegőt, mégsem jut soha elegendő mennyiséghez. – Ne menj el… - A suttogás alig hallható volt, de tisztán éreztem benne a könyörgő hangsúlyt. Apró mozdulattal megráztam a fejem – többre nem volt erőm -, aztán rohanni kezdtem a fák felé. Hallottam egy tompa puffanást, mint mikor az ember térdre rogyik a porban, de próbáltam nem törődni vele.

Nem akartam mást, csak rohanni, amíg csak föld van a talpam alatt. A mellkasomat feszítette belülről egy kínzó érzés, ami éreztem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. Aztán hirtelen megtorpantam, fejemet az ég felé emeltem, és vonyítva sírtam, zokogtam, tudtául adva az erdőnek a fájdalmamat.

Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva hagytam abba ezt a szomorú farkasmelódiát. Kimerülten feküdtem le a fűbe. Nem testileg, sokkal inkább lelkileg voltam szörnyen fáradt és fásult.

Isabella! Isabella, merre vagy? – hallottam meg egy ismerős hangot egy kis idő múlva. Önkéntelenül is hegyezni kezdtem a fülemet, de ezen kívül nem reagáltam semmit. Aztán jött a többi hang is – Benjaminé, Aidané, Danielé, sőt még Joshuáé is -, amely mind engem szólongatott. Mancsaim alá temettem a fejemet, mintha ezzel el tudnám űzni a kéretlen látogatókat a gondolataimból, de tudtam, hogy bármit is tennék, hiábavaló próbálkozás.

Valami nedves és érdes simított végig a jobb mancsomon, de nem mozdultam. Aztán jött az újabb simítás, majd némi lökdösés. Bosszúsan pillantottam fel, egyenesen a világos homokszínű farkas szomorkás arcába. Halkan mordultam egyet, és az orrommal finoman arrébb löktem a fejét, hogy hagyjon végre békén, de Benjamin nem értett a „szép szóból”.

Visszabújtam a mancsaim alá, figyelmen kívül hagyva a további piszkálódást egészen addig, míg éles fájdalom nem hasított a fülembe – valaki belém harapott. Felnyüszköltem, és talpra ugrottam.

Na végre, hogy hajlandó volt megmozdulni a kisasszony – hallottam meg a fejemben Joshua gúnyos hangját, miközben szemei rám villantak. Benji a háta mögött állt, és bocsánatkérően húzta be fülét-farkát, amiért hagyta, hogy a társa bántalmazzon. - Végigfutjuk miattad az egész erdőt, de neked luxus válaszolni valahogy, igaz? - vádaskodott tovább Joshua a fejemben ordibálva. - A többiek már azt hitték, hogy valami hülyeséget csináltál!

Dühösen mordultam rá, aztán hátat fordítva neki az egyik fa alá indultam, hogy újra belesüppedhessek az önsajnálatba. Az éles fogak hirtelen a farkamba martak. Fogalmam sincs, hogy tehettem, de ösztönösen hátra fordultam, és haraptam. Mire feleszméltem, morogva martam a másik testet, ahol csak értem, és én is éreztem, az éles harapásokat magamon.

Elég! – a hirtelen felcsattanó hang úgy állított le mindkettőnket, mintha valaki benyomta volna a stop gombot a minket irányító távkapcsolón. - Joshua, teljesen elment az eszed? – A fekete fülek lekonyultak a szidás hallatán.

Én csak próbáltam észhez téríteni… - morgott halkan Josh. Az igazság az volt, hogy kicsit jobban éreztem magam. Joshua segített kiadni magamból a feszültséget. Lehunytam egy pillanatra a szememet, és szusszantottam egyet.

Nem az ő hibája.

Tessék? Mit mondtál? – Az összes farkasfej meglepetten fordult felém - hirtelen nem értettem, miért.

Csak azt, hogy nem az ő hibája. Én veszítettem el a türelmemet – válaszoltam. – Ó! – döbbentem rá hirtelen, mit is furcsállnak. - Halljátok, amit mondok? - kerekedtek el a szemeim. A farkasok vad bólogatásba kezdtek.

Talán, csak idő kellett neki a sokk után – vetette fel Benjamin, mire a fejemben négy hang szisszent fel egyszerre, és óvatos pillantásokat vetettek felém. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy a többiek lássák a gondolataimban végigfutni a múlt képeit. Dominic elmémbe kúszó arcától halkan szűkölni kezdtem.

Megint csend van…- hallottam meg Aidan zavart hangját. – Mármint, négyeteken kívül.

Lehet, hogy a nagyi miatt... – próbáltam meg másra terelni a figyelmemet. Először nem tudtam, hogy hallják-e, amit mondok, de mivel mindannyian rám néztek, mikor megszólaltam, úgy véltem, hogy igen. – Ő… Valahogy…El tudta zárni a gondolatait… mások elől… - feleltem. Nem tudtam volna kimondani, hogy ki is az a valaki más. Már a neve gondolatától is úgy éreztem, valami láthatatlan kötelék a nyakamra csavarodik, és szép lassan megfojt. Próbáltam mélyeket lélegezni, hátha akkor könnyebb lesz, de nem sokat segített.

Mi a baj? – Benjamin orra vadul bökdösni kezdte megint az arcomat. Ahogy felnéztem rá, láttam a szemében az aggódást. Szóval, ezt sem hallották? Olyan volt az egész beszélgetés, mint valami szakadozó rádióadás, amit hol lehetett fogni, hol nem. Csak még nem jöttem rá, mi a ki- és bekapcsológomb.

Fel-le kezdtem járkálni, mintha a mozgás megnyugtatott volna egy kissé, de a szorító érzés nem múlt el. Arra felé néztem, amerre Cullenék házát sejtettem, mintha a fákon keresztül megpillanthattam volna Edwardot legalább csak egy másodpercre… Persze, attól talán csak egy rövid időre lett volna jobb. De aztán… Az érzések olyan intenzíven törtek rám, mint még soha. A gondolattól, hogy soha többé nem láthatom őt, pánikroham remegtette meg az egész testemet.

Isabella, nyugalom! – hallottam meg Nate hangját, és bár a belsőm még mindig vibrált, kívülről kénytelen voltam a nyugalom látszatát mutatni.

Ismét úgy éreztem, belülről tép szét ez az érzés. Hogy egyszerre akarok vele lenni, és a világ végére futni. A lábaim nem tudták, melyik érzésnek engedelmeskedjenek, ezért kényszeres kaparászásba kezdtek. Kétségbeesve néztem fel Jonathanra. Valakitől muszáj volt tanácsot kérnem – valakitől, aki megérti, mit érzek, aki olyan, mint én.

Lehunytam a szemem, és a fejemben újra végigpörögtek a képek a történtekről – a barlang, az Edwarddal való beszélgetés, ahogy elveszítem az uralmat saját magam felett és megtámadom őt, és végül a döntésem, ami most is olyan bizonytalanná tesz, és amitől úgy érzem, a szívem kiszakad a mellkasomból. El akartam mindezeket mesélni, hogy válaszokat kaphassak, mit kéne tennem most, de mikor újra felpillantottam, egy mindenttudó, barna szempárral találtam magam szemben.

Láttam – ingatta a fejét igenlően a sötétbarna farkas, miközben az arcán furcsa érzelmek suhantak végig, amit nem tudtam hová tenni, elméjében pedig fel-felpislant Edward és a saját arcképem. Joshua dühösen mordult fel, és ugyanazokat a képeket láttam nála is, mint Jonathannál. Dühös volt, amiért kötődöm Edwardhoz, de nem értettem, hogy most ez miért merült fel újra témaként, mikor eddig is pontosan tudták. – Menjünk haza, és beszéljünk… -hallottam meg újra Nate-et, és ez elterelte a figyelmemet a többiek elméjében lejátszódó kuszaságról.

Haza? Van nekem még egyáltalán olyanom? – a fájdalom ironikussá tette a belső hangomat is. Legszívesebben csak lekuporodtam volna az egyik fa tövébe, hogy édes tudatlanságba sírjam magam.

Nálunk mindig otthon leszel. És… - Jonathan nem fejezte be a gondolatot, de valahogy mégis tudtam, arra gondol, hogy Cullenéknál is. Kételkedtem abban, hogy igaza van. Carlisle bármennyire is szeret engem, nem engedhet a családja közelébe, ha bármikor árthatok nekik. És én magam sem kockáztatnám meg, hogy elvesztem az önuralmam, és… Láttam magam előtt Alice-t, Esmét, Edwardot és a többieket. Vagyis… Ami maradna belőlük, ha én… Éles hangot kiadva kezdtem öklendezni saját magamtól.

Menjetek előre, fiúk, mindjárt megyünk mi is – hallottam Jonathan parancsát. Hálás voltam neki, amiért legalább a többieket elküldi, és nem kell végignézniük, hogy mennyire gyenge is vagyok. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam… Éreztem, hogy Benji és a többiek aggódnak értem, Joshua pedig… Nos, furcsa mód, a dühe mellett ő is aggódott. Megdöbbentő volt érezni ezt, és rájönni, hogy más is van a mogorva külső mögött, mint amit sejt az ember.

Hallottam, ahogy a tizenhat tappancs futásnak ered. Mivel a gyomrom üres volt, így szerencsére, nem kellett átélnem azt a szégyent, hogy kiadom a tartalmát ténylegesen, de így is kellemetlenül éreztem magam Nate előtt. Beszerzett egy új falkatagot, aki félig néma előttük és teljesen lelki beteg.

Csak akkor fordultam újra Jonathan felé, mikor már a gyomrom lenyugodott, és a többiek, emberré változásuk pillanatában, kiszakadtak a fejemből.

Nem kell végleg elhagynod őt – hasított a tudatomba a fájdalmas mondat azonnal. Vádló pillantással néztem az új vezetőm felé, amiért szándékosan felhozta a témát, amit én legszívesebben örökre elfelejtettem volna.

Bármikor bánthatom – vetettem oda egy dühös-keserű morgás kíséretében.

Csak amíg nem tudsz uralkodni magadon. Nehezebb lesz a számodra, hiszen ő egy… vámpír – ejtette ki gondolatban is kényszeredetten ezt a szót Jonathan, mintha kínokat okozna neki még a képzeletbeli megformálása is. – De nem maradhatsz örökre távol tőle azok után, ami köztetek van.

Attól még, hogy szeretem, bánthatom is, mikor… nem vagyok magamnál – sütöttem le szégyenkezve a szemeimet. - Nem mehetek többé a közelébe! Nem lehet… - halk, szaggatott nyüszítést hallattam a kíntól.

Az igazság az, hogy nem tehetsz mást. Ha nem lehetsz sokáig a közelében, abba beleőrülsz – világosított fel Jonathan arról, amit magam is éreztem. Elviselhetetlen volt a fájdalom, és minden egyes perccel csak nőtt. De az ő biztonsága volt a legfontosabb.

Én nem számítok – ismertem be annak ellenére, hogy sejtettem, Jonathan őrültnek fog tartani, amiért valaki mást, egy vámpírt, magam elé helyezek a fontossági listámon. De bárhogy is próbáltam volna tagadni, így volt. Edward sokkal, de sokkal fontosabb volt a számomra, mint önmagam. Én kibírom a szenvedéseket, ha tudom, hogy vele minden rendben van.

Ez egy teljesen logikus érzés ilyenkor – bólintott Nate megértően. – Aidan és Daniel is előbb ártanának saját maguknak, mint a bevésődésük tárgyának. – Hirtelen felkaptam a fejem. Bevésődés? És a kép összeállt. A barlangban az angyal pillantása, amitől úgy éreztem, átrendeződik az egész világegyetem, átadva a központi Nap helyét Edwardnak, az érzés, hogy muszáj a közelében lennem és muszáj megvédenem – még önmagamtól is. Szinte láttam a láthatatlan köteléket, ami a fák között haladva egyenesen hozzá köt. És már értettem a többi farkas gondolatait is, Joshua dühét.

Én… - kezdtem, de végig sem kellett mondanom a kérdést, hogy Jonathan megértse.

Belevésődtél Edward Cullenba.

Belevésődtem… - ismételtem utána a szót hitetlenkedve, bár minden porcikámmal éreztem, hogy így igaz. – Most mi lesz Edwarddal? – rémültem meg. Számára mit jelenthet ez az egész? Próbáltam felidézni Juliette szavait, amit még a tábortűz mellett mondott valamikor egy másik életben. Azt mondta, ez nem kényszer a bevésődöttnek, de általában mégis a farkaspárjukat választják, mivel ő a tökéletes a számukra. De én… Koránt sem voltam Edward számára a tökéletes, sőt! Én voltam a legrosszabb, legveszélyesebb és legőrültebb választás. Akkor Edward tovább léphet, és boldog lehet valaki… mással?

A gondolat egyszerre zaklatott fel, és könnyebbültem meg tőle. A lelkem belehalt a gondolatba, hogy Edward valaki mást fog szeretni idővel, viszont, azt is tudtam, hogy így sokkal boldogabb lesz, mintha folyton a létét kéne féltenie a társától.

Nem szívesen mondom ezt, de a vérsz… Edward éppannyira kötődik hozzád, mint te hozzá – zökkentett ki a gondolataimból Nate.

De Juliette azt mondta, hogy… - kezdtem.

Miután elmentél, teljesen összeomlott. A doktor mondta, mikor felhívott minket, hogy keressünk meg, nehogy bajod essen. – Az, hogy Carlisle még mindig aggódik értem, csak halvány örömet okozott, mivel a tény, hogy Edward szenved, elnyomott szinte minden más érzést bennem. – Lehet, hogy a bevésődés kényszere csak egyirányú, de az a vámpír valami furcsa és bizarr módon tényleg… szeret téged – éreztem az undort, ami megborzongatta Jonathan testét.

Miért mondod ezeket? – a torkom összeszorult, ezért örültem, hogy nem kell kinyitnom a számat ahhoz, hogy kommunikálni tudjak. – Azt hittem, örülni fogtok, hogy elhagytam. Hiszen gyűlölitek őt! Érzem! – csattantam fel, és ebben a pillanatban én is utáltam a farkasokat, amiért ilyen ellenséges érzéseket táplálnak aziránt, akit én szeretek.

Ahogy mi is érezzük, ha csak pillanatokra is a te szenvedésedet – komorult el Jonathan arca. A szomorúságtól, amit a pillanatnyi utálat érzése okozott benne, azonnal megenyhültem. – Érzünk mindent, amit te is, mikor épp nyitva vagy előttünk. Érezzük azt az óriási űrt és fájdalmat. És… szeretünk téged. A családunk tagja vagy, most már még inkább, mint eddig. Azt akarjuk, hogy boldog legyél. Ez pedig csak mellette lehetséges. Ebben még Joshua sem kételkedik, bármilyen dühös is.

Feldúlt léptekkel mászkáltam Jonathan előtt. Ironikus volt, hogy pont most lennének hajlandóak elfogadni az Edward iránti szerelmemet, mikor nem lehetek többé vele. Az idegen gondolat kígyóként kúszott az elmémbe. Megálltam, és félredöntött fejjel néztem a barna farkasra.

Gondolod, hogy… - próbáltam kevésbé izgatott lenni, míg meg nem kapom a megfelelően bő választ a kérdéseimre. Nem akartam hiú ábrándba ringatni magam. – Gondolod, hogy sikerülhet? – Nate azon elmélkedett, hogy bár Edward vámpírsága megnehezíti, hogy legyőzzem önmagamat a közelében, az, hogy ő a bevésődésem talán, könnyíthet a dolgon. Így kiegyenlített lenne a mérleg, mely segíti az önuralmam egyensúlyban tartását.

Időbe telik majd, amíg megtanulod uralni magad, és addig nem találkozhatsz vele, de megtanulhatod irányítani magad, és akkor az elválás csak időleges lenne.

Csak egy kis idő… - motyogta a fejemben lévő hang. Csak annyit kéne kibírnom, és aztán ismét Edwarddal lehetnék, úgy, hogy ő is biztonságban lenne mellettem.

Segítek… segítünk neked.

Köszönöm. – A hálám őszinte és mély volt.

Most már a családunk tagja vagy – lépett közelebb hozzám Jonathan, és az orrát kedveskedve az enyémhez ütögette. Furcsa és szokatlan érzés volt ez a fajta közelség, még ha most nem is az emberi testemben voltam. – Menjünk, a többiek már várnak. Aztán beszélünk a te vámpíroddal, és elmondjuk neki a tervünket. – Mély levegőt vettem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy sikerrel járhatunk, és nem akartam felesleges reményeket kelteni Edwardban. Nem lenne tisztességes, ha elhitetném vele, hogy meg tudom oldani a problémát, aztán pedig kiderülne, hogy mégis túl gyenge vagyok hozzá. Csak még nagyobb szenvedéssel járna a számára, ha újra csalódnia kéne bennem.

Mi a baj? – Úgy tűnt, megint önkéntelenül lezártam az elmémet Nate előtt. Megpróbáltam megszűntetni az akadályt, hogy válaszolhassak.

Ne szóljunk róla Edwardnak. Majd csak akkor, ha sikerült – kértem.

Nem biztos, hogy ez jó ötlet. – A barna szemekben bizonytalanság csillogott.

Jobb, ha azt hiszi, vége. Akkor nem fog újra szenvedni, ha mégsem lennék jó diák – szorult össze a gyomrom. – Én csak a legjobbat akarom neki.

Ha úgy hiszed, ez a legjobb, legyen. De beszélj vele! Búcsúzz el. Hogy tudja jó helyen leszel – tanácsolta Jonathan. A kísértés, hogy még egyszer utoljára láthatom Edwardot, mielőtt ki tudja milyen hosszú ideig távol kell lennem tőle, erősebb volt, mint a józan eszem, ami azt súgta, ez a találkozás elviselhetetlenül fájni fog. Bólintottam.

Farkasként sokkal kevesebb idő kellett az erdőn való átvágáshoz, mint emberként. Alig pár percnyi futás után már La Pushban voltunk. Az emberré válás viszont több időbe telt most, mint a barlangban, de végül sikerrel jártam. Saore adott nekem pár ruhát, amíg Nate telefonált a Cullen házba.

Miközben autóval visszafelé tartottunk, hogy a határon találkozzunk Edwardékkal, a gyomrom apró csomóvá zsugorodva akart újra és újra utat találni a nyelőcsövemen át a külvilágba. Próbáltam lenyugtatni magam, de mikor a kocsi lefékezett, és gyalog folytattuk az utat, már az ájulás is környékezett. Nate az autónál maradt, hogy Edward ne tudja kiolvasni a gondolataiból, miről beszéltünk – a többieknek pedig még nem szóltunk a tervünkről ugyanezen okból -, de parancsba adta, hogy engedelmeskedjünk mindenben Aidannek. Kezemben egy papírfecnit gyűrögettem, amire korábban egy üzenetet írtam, hogy a tervem nehogy kudarcot mondjon abban az esetben, ha sikerülne megtanulnom fegyelmezni magam.

Reméltem, hogy a határnál lesz még egy kis időm megnyugodni, de Edward és a többi Cullen már ott álltak ránk várva. Körmeim a tenyerembe vésődtek, hogy a könnyeimet segítsen visszafojtani az apró, éles fájdalom.

- Jól vagy? – Edward, amint meglátott, tett felém egy lépést. Láttam rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne szegje meg a farkasokkal – vagyis, velünk – kötött szerződést.

- Minden rendben – feleltem röviden. Még nem voltam kész rá, hogy sírás nélkül hosszabb mondatokban beszéljek.

- Gyere ide – nyúlt ki felém a két hófehér kar hívogatóan, és nekem minden önuralmamat össze kellett szednem, hogy ne rohanjak közéjük azonnal.

- Nem lehet… - ráztam meg a fejem, miközben a fűszálak felé fordítottam a tekintetemet. Könnyebb volt azoknak a hajladozását nézni, mint a szenvedést a szeretett lény arcán. – Rád támadtam.

- De nem történt semmi baj. Nem haragszom – felelte azonnal Edward. – Gyere, hazamegyünk, és…

- Nem megyek vissza. – A hangom most először volt határozott, mióta megérkeztünk. Tudtam, hogy csak akkor hagyja, hogy elmenjek, ha látja, komolyan gondolom. Bármennyire is fájt, végig kellett játszanom ezt a színjátékot. Edwardért.

- Ezt nem teheted. – Hallottam, hogy Edward tüdejében bent rekedt a levegő.

- Veszélyeztetlek titeket. Beleőrülnék, ha bántanálak téged, Alice-t, Esmét, vagy bármelyikőtöket! Szeretlek titeket – vallottam be. – Szeretlek – pillantottam fel Edward mézarany szemébe, ami tele volt fájdalommal, de még láttam benne a reményt is.

- Akkor gyere haza. Megoldjuk – könyörgött. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy aztán kimondjam a végső szavakat, amikkel elveszem minden reménységét. Csak azért voltam képes megtenni, mert tudtam, hogy ez a legjobb a számára, még ha ebben a pillanatban szenvedni is fog tőle, de gyűlöltem magam azért, amiért ezt teszem.

- Hát még mindig nem érted? – néztem fel újra. – Te vámpír vagy, én pedig farkas. Az ösztöneim… Az ösztöneim gyűlölnek titeket. Még a szagotokat sem bírom – fintorodtam el. Láttam Edward arcán a kínt, és Alice-ék arcán a döbbent fájdalmat. – Ha a gyenge emberi énem nem lenne hálás, és nem szeretne titeket mindazért, amiket tettetek értem, akkor már nektek estem volna, hogy apró cafatokra tépjelek. És biztos lehetsz benne, hogy a bennem lévő farkas élvezné! – mosolyodtam el keserűen.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Sosem ártanál nekünk – rázta meg a fejét Edward, mintha ki akarná kergetni a szavaimat a tudatából. Persze, ez az ő memóriájával lehetetlenség volt. Az idők végezetéig emlékezni fog minden egyes kegyetlen szavamra. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- A quileute-ekhez tartozom. Velük fogok élni. Én… és a testvérem is – pillantottam Esme felé, aki a karjában tartotta az öcsémet. – Kérlek, hozd ide! – pillantottam Alice-re. – Te gyorsabb vagy, ha véletlenül… ha elveszíteném az uralmat… - mondtam a betanult álindokot. Alice tétovázva lépett Esméhez, átvette tőle az öcsémet, aztán felém sétált, és megállt közvetlenül a határ mellett.

Megpróbáltam minél kevesebbet és apróbbakat lélegezni, hogy az illata ne ingerelje a bennem lévő farkast. Átnyúltam a határ felett, és óvatosan átvettem a kicsi Edwardot a karjaiból, miközben igyekeztem észrevétlenül a kezébe csúsztatni a levelemet. Nem adta jelét senki, hogy észrevette volna a kis akciómat, csak Alice szemei kerekedtek el. Aprót intettem a fejemmel Edward felé, remélve, hogy Alice megérti: gondoljon gyorsan bármi másra, amire csak akar, csak nehogy eláruljon véletlenül valamit az üzenetemről a testvérének.

Miután Alice visszaállt Jasper mellé, én is hátrébb sétáltam. Tudtam, hogy most jön a legnehezebb rész. A búcsú – és hogy nem a végső, azt még csak én tudtam a jelenlévők közül.

- Köszönök mindent nektek – szólaltam meg egy halk torokköszörülés után. – Segítettetek, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és a családom voltatok, mikor a legmagányosabb voltam. Örökké szeretni foglak titeket, bármi is történik majd – ígértem, aztán végignéztem mindannyiuk arcán. Edwardot hagytam utoljára. Szemeim szinte itták a látványát, mert tudták, hogy hosszú ideig nem láthatják viszont őt. – Mindennél jobban szeretlek, ezt sose feledd, kérlek! – A pillantásunk egy másodpercre összekapcsolódott, és én azonnal meginogtam.

- Indulunk! – hallottam meg Aidan halk hangját a hátam mögött. Tudta, hogy parancs nélkül nem lennék képes megmozdulni.

- Isten veletek! – suttogtam még Cullenék felé, aztán magamhoz öleltem az öcsémet, és elindultam az új, végzet által választott családom után. Az őrület szélén álltam, mikor meghallottam a hátam mögött Edward üvöltését – Aidan és Joshua a könyökömnél fogva tartottak, hogy ne essek össze két lépés között. A nevem még sosem hangzott ilyen fájdalmasan senki szájából. Hallottam a dulakodás hangját, ahogy a testvérei megpróbálják visszafogni, nehogy átlépje a határt, és bár sosem voltam vallásos, imádkozni kezdtem, hogy sikerüljön nekik.
Csak akkor tört ki belőlem a hangos zokogás, mikor az autóhoz értünk. Gyorsan átadtam Aidannek az öcsémet, mert éreztem, hogy a testem hamarosan feladja az önuralomért folytatott küzdelmet. Saore ruhái darabokra szakadtak, ahogy a sejtjeim remegve rendezték át magukat. Az eddig ránk várakozó Nate velem együtt változott át.

Muszáj most… egy kicsit egyedül lennem – kértem elgyötörten, miközben a fák közé pillantgattam, amik hívogatóan lengették felém az ágaikat. Ki akartam futni magamból minden fájdalmat. Elfelejteni a kínt. Csak a szembeszelet akartam élvezni és az illatokat, amik megtöltötték az orromat. Azt akartam, hogy a fejem olyan üres legyen, mint amilyennek a mellkasomat éreztem.

Menj! – adta meg az engedélyt az Alfám. A lábaim azonnal megiramodtak. – De nem csinálhatsz semmi hülyeséget! Gondolj arra, hogy a jelen fájdalma elmúlik majd. Gondolj a jövőre! – hallottam a hangot a tudatomban.

Igen, pontosan ez volt az, ami még életben tartott. A jövő reménysége.

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK, FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...

A múlt árnyai - 29. fejezet

A fejezet 16 éven aluliaknak nem ajánlott...


29. ÁTVÁLTOZÁS



VÁGYTAM A HALÁLT, pedig korábban rettegtem tőle. De most, úgy hittem, az egyetlen dolog, ami elmulaszthatja ezt a kibírhatatlan fájdalmat, az, ha megszűnök létezni. Olyan volt, mintha már egy örökkévalóság óta égnék a pokol legmélyebb bugyrában, és rettegéssel töltött el a gondolat, hogy soha nem lesz vége. Hallottam a saját gurgulázó sikoltozásomat, ami irányíthatatlanul és akaratlanul tört elő az ajkaim közül. Öklendezve próbáltam megszabadulni a torkomba folyó vértől, de csak visszanyelni sikerült.

Aztán a fájdalom lángjai közepette hallottam egy ismerős hangot. Fájdalmasan és dühösen üvöltött, mintha a lelkét szaggatta volna valaki épp darabokra. Morgást hallottam és több csattanást, olyan volt, mint valami kutyaviadal. Mikor kinyitottam a szemem, újabb remegő roham tört rám, és a láva forrósága egyre közelebb kúszott a szívemhez, ami most már olyan gyorsan vert, mint egy tam-tam dob egy extázissal fűtött szertartáson. Tudtam, hogy amint eléri a méreg, örökre megáll. Aztán egy újabb csattanás után meghalhattam, mert egy angyal szállt le mellém. Szemeim ráfókuszáltak a gyönyörű arcra, és bumm…

A szívem olyan erővel ütött egyet, hogy egy pillanatra elfelejtettem az őrjítő fájdalmat. Újfajta lángok kerítették hatalmába a testemet, már nem fájdalmasak, inkább izzóak. Minden, ami eddig történt velem, nem számított. Mintha az eddigi kötelékek, amik a világhoz kötöttek, megszűntek volna létezni. A múltam csak egy átutazás volt, semmi több, azért, hogy elérkezzek ehhez a pillanathoz. Hogy egy új és minden eddiginél erősebb lánc kössön hozzá. Ahhoz a valakihez, aki a világom közepét alkotja. Edward…

Aztán az angyalomat valami elragadta tőlem hirtelen. Kiabálni akartam, hogy ne menjen el, ne hagyjon magamra. Minden erőmet összeszedtem, hogy elfordítsam a fejemet, és lássam, hová tűnt, megtudjam, miért hagyott magamra. A düh lángolva terjedt szét a sejtjeimben, mikor megláttam, mi történt. Az angyal egy démonnal küzdött.

Morgás tört elő a torkomból. A vér ízét még mindig éreztem, de már kaptam levegőt. Minden porcikám vibrálni kezdett, miközben minden egyes idegszálam darabokra akarta cincálni a démont. Az angyal lábai a magasba emelkedtek, ahogy a démon a torkánál fogva a falhoz nyomta. Nem hagyhatom, hogy bántsa, nem hagyhatom, hogy baja essen! – lüktetett az egyetlen gondolat a fejemben.

A düh és kétségbeesés, bombaként robbantotta fel a testemet, és a detonáció eloltotta az összes lángot, ami eddig kínzott. A másodperc egyetlen töredéke alatt ugrottam talpra, fel sem fogva, hogy mi történik velem. Lábamról csörögve esett le a lánc, mintha kitágult volna. Egyetlen cél vezetett: megölni a démont, aki bántja Edwardot.

Az egész alig pár pillanat alatt játszódhatott le. Olyan egyszerű volt… Sokkal egyszerűbb, mint gondoltam volna. A démon csak az utolsó pillanatban fordult felém, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Elengedte Edwardot, és maga elé tartotta a karjait, de ez nem állíthatott meg. Felugrottam, fogaim belemartak a márványkemény húsba, és úgy vitték át, mint kés az olvadt vajat. Hallottam az ordítást, és a lábaim a levegőbe emelkedtek, ahogy Dominic megpróbált lerázni magáról. Ki akartam nyújtani a kezeimet, hogy megkapaszkodjam benne, de az ujjaim valamiért nem akartak görbülni, csak végigszánkáztak a sima mellkason.

Nem gondolkoztam ezen. Nem számított volna az sem, ha lebénulok, és sosem tudom többé használni a kezeimet. Csak egyvalami hajtott, széttépni, darabokra szaggatni, hogy Edwardnak ne eshessen baja. Hirtelen a földre zuhantam, és mikor rájöttem, hogy Dominic karja még mindig a számban van, morogva dobtam le a földre.

Dominic rémülten hátrált, mikor vicsorogva újra közeledni kezdtem felé.

- Nyugalom, Isabella… - suttogta azon a halk, hátborzongató hangon, amitől egyszerűen rosszul voltam. Megfeszültem, és a hidegtől, ami végigfutott a hátamon megborzongtam. – Tudom, hogy nem akarsz bántani – mondta, én pedig a szemébe akartam köpni, hogy életem leghőbb vágya a halála, de szavak helyett hangos vonyítás hagyta el a számat. A döbbenet ostorként csapott végig rajtam. Mi történt velem? Rémülten pillantottam a fal mellett álló Edwardra, aki elkerekedett szemekkel bámult vissza rám, mintha szellemmé váltam volna.

A következő pillanatban olyan sok dolog történt, hogy nem volt időm végiggondolni semmit. Edward a nevemet kiáltotta, láttam, ahogy Dominic felém veti magát vicsorogva, és hallottam végül az őt eltérítő csattanást, amit Edward nekiütődő teste okozott.

A barlang megremegett. A két verekedő felé fordultam, miközben az ínyem visszahúzódott a fogaimról. Edward megragadta Dominic karját, és a háta mögé csavarta. Hallottam a csontok és inak ropogását, és nem tétováztam. Valamiféle ösztön tudta, hogy mit kell tennem – a nyakra mentem, ami védtelenül és szabadon maradt.

Hallottam a hörgést, ami Dominic torkából tört elő, de nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy soha többé egy ujjal se érhessen Edwardhoz. A lábak összecsuklottak, de a fogaim még mindig nem eresztették a zsákmányt. Aztán hirtelen felkaptam a fejemet. Újabb démon – kapcsolódott be valamiféle vészjelzés a tudatomban. Eleresztettem a még mindig meg-megvonagló testet, és figyelmeztetően morogva fordultam a barlang bejárata felé.

Az alak körvonalai ismerősnek tűntek, de az illata… Bűzlött. És valami azt súgta, hogy ellenség. Az egész testem megfeszült, hogy felkészüljek az ugrásra és átharapjam a torkát, de amint beljebb jött, és megláttam, összezavarodtam. A tudatom egy része barátként ismerte fel az újonnan érkezettet, míg a másik követelte, hogy tépjem szét. Szűkölve ráztam meg a fejemet. Nem értettem az egészet.

- Mi a…? – Jasper arcán kivehető volt a színtiszta döbbenet. – Ő… Isabella? – pillantott rám majd Edwardra. Még mindig nem értettem a dolgot. Mi a bajuk? Miért néz rám mindenki ilyen furcsán, és mik ezek az érzések bennem? Bármennyire is próbáltam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gondolatot, hogy a veszély még mindig fennáll. Hiába tudtam, hogy Jasper áll előttem, a testem úgy reagált rá, mintha védenem kéne magam.

- Isabella… - az imádott hang felé fordítottam a fejemet. Edward felemelt kezekkel közeledett felém, és egyenesen a szemeimbe nézett. Oda akartam menni hozzá, hogy a nyakába vessem magam, érezzem az ölelését, a bőre megnyugtató hidegét, ehelyett morgás hagyta el a számat. Összezavarodott tekintettel néztem vissza rá. Nem értettem, miért morgok és miért ugrásra készek az izmaim még mindig. – Isabella… Én vagyok az, Edward.

Igen, tudom, ki vagy. Hogy ne tudnám? – akartam felelni, de valamiért nem voltam képes megformálni a megfelelő szavakat. Kétségbeestem, és ezt vinnyogó hanggal sikerült csak Edward tudtára hoznom.

- Semmi baj, Isabella. Minden rendben – Edward hangja lágy, nyugtató és dallamos volt, mégsem múlt az izgalom, ami átjárta az egész testemet. Aztán újabb lépések zaját hallottam, de ezúttal az érkezők illata kellemes volt. Két magas és izmos alak jelent meg Jasper mellett. Mikor felismertem őket megkönnyebbült vakkantás hagyta el a számat.

Jonathan közelebb jött hozzám, Daniel pedig intett Jaspernek és Edwardnak, valószínűleg azért, hogy hátráljanak el tőlem. Nem értettem, mi ez az egész… Jonathan teste rázkódni kezdett, és a következő pillanatban ott állt előttem a már jól ismert barna színű farkas.

Aztán olyasmi történt, ami sokkolt engem. Egy képet láttam magam előtt. Egy hófehér, dús bundájú, hatalmas farkas képét. Igaz, hogy a nyakán volt egy elég mély seb, és a lábán is véres volt egy kissé a szőr, de gyönyörű volt. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a látomás hirtelen, és csak még jobban összezavarodtam.

Ez te vagy, Isabella! – hallottam meg a hangot a fejemben. Elkerekedett szemekkel pillantottam az előttem álló farkas szemébe, és tudtam, hogy igazat mond. Félrehajtott fejjel nézett rám egy ideig, mintha ő is valamin meglepődött volna, aztán közelebb jött hozzám. Nem hallom a gondolataidat, te hallod az enyémeket?

Bólintottam a fejemmel.

Rendben, ezzel ráérünk később is foglalkozni. Most vissza kell változnod. Tanácstalanul nyüszítettem fel. Azt sem értettem, hogy lett ez belőlem, hogyan tudnám visszacsinálni az egészet? Csak koncentrálj! Gyerünk, menni fog!

Behunytam a szemeimet, és próbáltam elképzelni magam előtt az emberi testemet. Aztán ismét felnéztem, de Jonathan pillantásából tudtam, hogy nem sikerült. Újra! – utasított, én pedig valami miatt nem tudtam ellenkezni vele. Mintha a szava parancs lett volna a számomra, amit lehetetlenség nem teljesítenem.

Kétségbeesve pislantottam Edward felé, aki engem figyelt. Meg akartam ölelni őt. Annyira akartam. Elképzeltem, ahogy a karjaimat a nyaka köré fonom, és belefúrom az arcomat a nyakába. A testemet apró remegés rázta meg. Edwardot akarom, Edwardot akarom – ismételgettem magamban mantraként, egyre több és erősebb remegést kiváltva magamból. Aztán jött az újabb robbanás, nem olyan erős, mint az előző, de furcsa érzés volt.

Éreztem, ahogy a lábaim megindulnak Edward felé, először csak lassan, aztán pedig, egyre gyorsabban. A szívem a torkomban dobogott – furcsa érzés volt, mivel már fel voltam készülve rá, hogy soha többé nem érzem az ütemét. Aztán a karjaim kinyúltak, és Edward ott volt közöttük.

Hallottam, ahogy Jasper és a farkasok kivonszolják a barlangból Dominic testrészeit, de nem akartam felnézni. Elégetik és vége. Örökre. Csak érezni akartam Edward illatát, ami még mindig ugyanolyan édes és megnyugtató volt.

- Ne… - nyöszörögtem, mikor Edward óvatosan eltolt magától. Ujjaim olyan erővel szorították az ingét, hogy beletelt pár másodpercbe, mire finoman lefeszegette őket.

- Csak egy pillanat – suttogta, aztán gyorsan kigombolta és levette az ingét, majd a vállaimra terítette. Rádöbbentem, hogy eddig meztelen voltam, és végigsöpört rajtam az a gondolat is, hogy miért. Reszketve kezdtem sírni. Azt hittem, hogy nem élem túl ezt az egészet, és a rettegés is elterelte a figyelmemet eddig, de most, hogy újra biztonságban voltam, tudatosultak bennem a történtek. – Semmi baj… - Edward halkan susogott, miközben kezei az inget gombolgatták rajtam. – Hazamegyünk, rendben? – mikor bólintottam, a karjaiba vett. A barlang kijáratánál becsuktam a szememet, és csak hagytam, hogy Edward lemásszon velem a sziklafalon. Éreztem az apró vízcseppeket, amik a vízesésből fröccsentek ránk, és hallottam a robajlást.

Miután szilárd talajra értünk, megéreztem a füst bűzös szagát is. Belefúrtam a fejem Edward vállába, mert hányingerem lett a gondolattól, hogy belőle lélegzek be valamit.

- Hazaviszem, te szólj a többieknek, hogy megvan – hallottam meg Edward hangját. Sejtettem, hogy Jasperhez beszél, de nem volt erőm felnézni. Alig két percbe telt, mire megérkeztünk a házhoz. A többiek addigra már ott toporogtak a verandán – Carlisle és Alice elénk lépett, mikor Edward megállt a lépcső aljában.

- Isabella… - Alice hangja ijedt volt. Meg akartam nyugtatni, de úgy éreztem, ha felpillantok rá, és a szemeimbe néz, az nem segít túl sokat ebben. Fáradtnak és üresnek éreztem magam. Mintha minden gondolatot és érzést kiszippantottak volna belőlem. Az egyetlen, ami még most is megmaradt, az igényem Edward közelségére.

- Carlisle, meg kéne vizsgálnod – éreztem, hogy elindultunk fel a lépcsőkön. Edward a szobámba vitt, és lefektetett az ágyamra.

- Mi történt? – kérdezte Carlisle, ahogy leült mellém az ágy szélére. – Ez… Ez az, aminek látom? – Óvatosan félredöntötte a fejemet, és közelebb hajolt a nyakamhoz. Próbáltam nyugodt maradni, de ez a fajta közelség zavart, és Carlisle-nak is olyan furcsa és zavaró illata volt – facsarta az orromat.

- Megharapta – felelte Edward fojtott hangon.

- Kiszívtad a mérget? – pillantott fel a fiára Carlisle.

- Nem.

- Akkor hogy…? – Carlisle értetlenül meredt újra a sebemre. – Az lehetetlen, hogy nem hatott rá! – hirtelen, mintha a hangja izgatottabb lett volna.

- Ő, átváltozott, csak… - Carlisle mély levegőt véve szimatolt felém.

- Ez… Ez nem lehet… - a döbbenet tisztán kivehető volt az arcán, én pedig kezdtem egyre feszültebb lenni. Egy csomó kérdés cikázott át az agyamon, amik mind akörül forogtak, hogy mi lesz most, hogy az vagyok, ami. Az egész életem, mintha egy csapásra száznyolcvan fokos fordulatot tett volna, és én ott ültem a sötétben teljesen összezavarodva. Át akartam ölelni a térdeimet, és olyan kicsire összehúzni magam, amekkorára csak sikerül, de a testem mozdulatlan fásultságban vegetált. Mintha belül megdermedtem volna, mint egy kocsonya.

Kopogtattak az ajtón, én pedig rémülten ugrottam meg. Edward megérintette egy pillanatra a vállamat. Alice dugta be a fejét a kis résen, az arca még mindig feszült volt – nyomát sem láttam annak a mindig vidám mosolynak, ami szinte a névjegye volt.

- Itt a táskád – nyújtotta át Carlisle-nak az orvosi kellékeket. – És hoztam egy kis vizet is, Isabellának.

- Köszönöm, Alice – vette át Carlisle mindkettőt, majd visszaült az ágyra. Alice is közelebb jött, és ahogy felpillantottam rá, láttam az ő arcán is a meglepettséget. Az orra aprókat rándult, miközben hitetlenkedve szimatolt a levegőbe, aztán Edwardra nézett megerősítésként. Halkan felnyögött a felismeréstől, aztán kisietett a szobából.

Automatikusan ittam pár kortyot a vízből, amit Carlisle a számhoz emelt, aztán a poharat átadta Edwardnak, hogy megvizsgálhasson. Nem akartam gondolkozni, sem a történteken, sem azon, hogy mi vár most rám. Behunytam a szemem, és próbáltam kiüríteni a fejemet. Éreztem Carlisle kezét – ami most még hidegebbnek tűnt, mint eddig -, ahogy a sebeimet lekezelte, és próbáltam mélyeket lélegezve legyőzni az érintése okozta apró, önkéntelen remegéseket.

- Rendben – szólalt meg végül. – A kisebb sebek estére be is gyógyulnak teljesen, a nyakadnak kicsit több idő kell, azt hiszem, elég mély volt a vágás, de azzal sem lesz gond – magyarázta. Kellett egy kis idő, amíg megemésztettem, hogy milyen gyorsan gyógyulok. Talán… Talán, ezért is nem volt nyoma annak, amit Dominic tett velem. Talán, már akkor is hamarabb gyógyultam. Bele kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy ne zokogjak fel újra. – Akkor… pihenj egy kicsit – állt fel Carlisle, de a kezem önkéntelenül nyúlt ki, hogy megragadja a csuklóját. Tudnom kellett az igazat…

- Meg kéne vizsgálnod… máshol is… - sütöttem le a szemeimet. Ujjaim elengedték Carlisle-t, és a takarót kezdték szorítani. A torkom összeszorult a visszanyelt könnyektől.

- Máshol is megsérültél? – tette vissza az ágyra a táskáját.

- Nem tudom… - a hangom halk volt. – Elájultam egy időre, mikor… és… azt mondta, hogy… - A testem erőteljes remegésbe kezdett, miközben próbáltam megmagyarázni, mi is történt.

Nem… Meg kell nyugodjak… Nyugalom… - motyogtam magamban. Vettem pár mély lélegzetet, hogy elmúljon a remegés, és próbáltam úgy gondolni az utóbbi napra, mint egy meg nem történt rémálomra. Az senkinek sem használ, ha kiborulok. Főleg most…

Hálás voltam Carlisle-nak, amiért hagyott nekem pár pillanatot, hogy összeszedjem magam.

- Lehet, hogy megerőszakolt – mondtam ki, miközben az ujjaim elfehéredtek a takaró körül. Edward kezében az üvegpohár reccsenve tört darabokra, hogy aztán a darabok tompán hulljanak a szőnyegre. Nem mertem felnézni rá, ahogyan Carlisle-ra sem. Tudtam, hogy nem az én hibám az sem, ha Dominic igazat mondott, mégis szégyelltem magam a történtek miatt.

- Edward, kimennél, kérlek! – szólalt meg Carlisle. Edward egy pillanatig tétovázott, aztán elindult az ajtó felé. Egy részem megrémült attól, hogy elmegy. Egy láthatatlan kötelék vissza akarta húzni őt hozzám attól rettegve, hogy ha túl messzire megy, az elszakíthatatlan lánc szorítása fájdalmat okoz majd nekem. Egy másik részem viszont megkönnyebbült, hogy ezt nem fogja végignézni. Mikor meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó, felpillantottam. – Hátradőlnél, kérlek… - ahogy fekvő helyzetbe kerültem, Edward inge feljebb csúszott.

Az arcom égni kezdett, de szó nélkül hagytam, hogy Carlisle felhúzza a lábaimat szülőpózba. A gumikesztyű csattanó hangja úgy visszhangzott a fülemben, mintha közvetlenül mellette csapódott volna Carlisle csuklójának. Összeszorítottam a fogaimat, hogy rákényszerítsem magam, ne húzódjak el a keze elől. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és próbáltam kizárni a tudatomból azt, ami velem történik. Figyeltem, ahogy néhány madár átszeli az eget – meglepődtem, mikor a csivitelésüket is tisztán hallani kezdtem. Csak most figyeltem fel rá, hogy a világ sokkal élesebb és hangosabb lett. Alice hangja felhallatszott a földszintről, holott a falak vastagsága miatt, nem hallhattam volna őt, és Edward lélegzését is hallottam. Gyorsabb volt, mint általában. Az ajtó előtt toporgott, cipője halkan kopogott, ahogy fel-le járkált. Szinte láttam magam előtt az arcát, a vonásai valószínűleg bűntudatosak és aggódóak lehettek.

Halkan felszisszentem, mikor valami kellemetlen nyomást éreztem a lábaim között.

- Bocsánat – motyogta Carlisle. Pár pillanat múlva összecsukta a lábaimat, és rám hajtotta a takarót.

Rettegve fordítottam vissza az ablak felől a tekintetemet, és néztem Carlisle-ra, aztán visszafojtott lélegzettel vártam, hogy levegye a kesztyűket, és elmondja nekem az igazat.

- Nem történt semmi – nézett rám.

- Biztos? – fürkészve figyeltem az arcát, és könnycseppek indultak el a szemeimből, mikor észrevettem a megkönnyebbülést a vonásain. – Köszönöm – suttogtam, aztán az oldalamra fordultam, és belefúrtam a fejemet a párnába.

Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Hallottam, ahogy Carlisle felemeli a táskáját – a bőr és az ágynemű találkozása halk, súrlódó hangot adott, aztán az ajtó kinyílt, Carlisle kilépett a folyosóra, Edward pedig visszatért a szobába.

Muszáj volt ránéznem. Nem csak azért, mert látni akartam az arcán, hogy mit érezhet és gondolhat, hanem egy belső késztetés miatt is, amely nem tudta elviselni, ha pár percnél tovább nem részesülhet Edward látványában, és a tudatban, hogy ott van mellettem. Belefúrtam a pillantásomat a mézszínű szemekbe, és igyekeztem biztonságérzetet meríteni belőlük.

Nem akartam elaludni, de végül úgy csukódtak le a szemhéjaim, hogy észre sem vettem. Annyira kimerült lehettem szerencsére, hogy az álmok messzire elkerültek. Mikor legközelebb felébredtem már sötét volt. Azonnal felültem az ágyban, és pillantásom Edwardot kereste. Az ablak mellett állt, de ahelyett, hogy kifelé nézett volna, engem figyelt elgondolkozva. A sötétben is tisztán láttam az arcvonásait.

- Edward… - szólaltam meg. Odasétált az ágyhoz, és megállt mellette. Megragadtam a kezét, és lehúztam magam mellé. Szükségem volt a közelségére. Kinyújtotta a kezét, és simogatni kezdte az arcomat. Hálásan bújtam bele az érintésébe.

- Itt járt a rendőrség – szólalt meg pár pillanat múlva. Elakadt a lélegzetem. Annyira zavart voltam az elmúlt pár órában, hogy a rendőrök ki is mentek a fejemből. Mintha egy másik életben üldöztek volna…

- Josh – hirtelen összerándult a gyomrom. – Mi van Joshuával? – a fejem kezdett kitisztulni, és hirtelen előtérbe kerültek azok a dolgok, amikkel a halál küszöbén és sokkos állapotban nem voltam képes foglalkozni.

- Jól van. Beszedett egy golyót a vállába, és Carlisle-nak elég szép summát kellett letennie óvadékként érte, de már otthon van – felelte Edward. Megpróbáltam feljegyezni gondolatban, hogy ezért hálát kell mondanom Carlisle-nak. Már, ha lesz még rá lehetőségem…

- Le fognak tartóztatni? – éreztem, ahogy a szorongás elönti a bensőmet. Igazából, nem az zavart, hogy bezárnak egy szűk cellába. Azt még kibírtam volna, ha muszáj. De ha elszakítanak Edwardtól… Abba bele fogok halni. Lehetetlenségnek tűnt, hogy kibírjam messze tőle.

- Nem – mosolygott rám halványan Edward. – Tudják, hogy nem te voltál.

- Honnan? – izgatottnak kellett volna lennem, de csak tompán éreztem valami reményfélét.

- Jasper átkutatta a barlangot, miután elhoztalak. Carlisle és én utána néztünk pár hasonló ügynek, és az ilyen pszichopaták általában gyűjtők is egyben. Eltesznek ezt-azt emlékbe az áldozataiktól, hogy… - magyarázta, de megállítottam. Tudtam nagyjából, hogy mire gondol – épp elég thrillert és krimit néztem már életem során hozzá -, és nem akartam hallani.

- Mit talált Jasper? – kérdeztem inkább. Edward szavaiból úgy vettem ki, hogy ő volt az, aki valószínűleg rálelt valami bizonyítékra Dominic ellen.

- Annak a… szörnyetegnek… – torzult el Edward szép arca a dühtől. – …volt egy ereklyés doboza. Az egyik kő alá rejtette. Voltak benne fényképek, levelek, különböző tárgyak és még egy-két dolog, ami bizonyítja, hogy több gyilkosságot is elkövetett, és hogy a szüleidet is ő… - hallgatott el Edward, hogy ne okozzon fájdalmat. – Ezen kívül az erdőben, a halott rendőrök holtteste mellett találtak tőle sáros lábnyomokat, amik egyeztek a barlangban lévőkkel. Ki akarnak majd kérdezni, de szabad vagy. Semmivel sem gyanúsítanak már.

- Az jó – bólintottam. Edward az arcomat fürkészve fogta meg a kezemet.

- Nem is örülsz neki? – kérdezte végül.

- De, de igen – sóhajtottam. – Csak… Még nem fogtam fel teljesen. Kell egy kis idő, amíg… - A szemeim megteltek könnyekkel. Összeszorítottam a szemhéjamat, de nem tudtam megakadályozni, hogy kicsorduljanak. Edward a mellkasához húzott, és simogatta a hajamat, amíg meg nem nyugodtam egy kicsit. A bőre hidege még az ingén keresztül is szinte perzselte az arcomat.

- Meg kéne beszélnünk azt is, hogy mi lesz most… - szólalt meg egy kis idő múlva.

- Hogy érted ezt? – emeltem fel a fejem, és az arcomat törölgetve felnéztem rá.

- Jonathan azt mondta, hogy beköltözhetnél a régi Black házba, ha akarsz… - kezdte Edward bizonytalanul. Az ujjaim ökölbe szorultak hirtelen.

- Azt akarod, hogy elmenjek? – valami forrón marni kezdte a gyomromat, és elindult a torkom felé.

- Nem, én csak… Lehet, hogy szeretnél a saját… fajtáddal lenni most, hogy… - Edward az ágyra szegezte a tekintetét. Eddig eszembe sem jutott, hogy el kell hagynom ezt a házat, hogy el kell hagynom Edwardot... Remegni kezdtem, és rémülten kapkodtam a levegőt. Mi lesz velem, ha nem akarnak velem lenni, mert farkassá váltam, ha nem mehetek Cullenék és Edward közelébe? A gondolattól átjárt a pánik.

- Nem, nem, nem – ráztam a fejem, miközben ujjaim belemartak Edward karjába. Úgy kapaszkodtam belé, mintha bármelyik pillanatban kitéphetnék a kezeim közül, és elvihetnék tőlem.

- Tudom, hogy most még zavart vagy, de nyugodtan át kéne gondolnunk mindent... Nem akarom, hogy miattam bármit megbánj később, és… - folytatta a monológját Edward. – Nem lenne olyan nehéz, mint itt… Tudom, hogy milyen ösztönök vannak benned irántunk, és bármennyire is szeretlek, nem várhatom el, hogy… szenvedj a közelünkben. A farkasok pedig… - A fejemben összemosódtak a szavak. Csak annyit értettem meg, hogy el kell mennem. Hogy elküldenek. El Edward közeléből. Nem láthatom őt. A rémült gondolatok visszhangoztak a fejemben, miközben éreztem, hogy a szívem veszett gyorsasággal kezdi püfölni a mellkasomat. – Isabella? Isabella, nyugodj meg! – hallottam a kérlelő hangot, de már nem tudtam engedelmeskedni neki. Egy dolgot akartam, megértetni Edwarddal, hogy maradni akarok, hogy nem tudok élni nélküle!

A remegés olyan erővel hullámzott végig a testemen, hogy időm sem volt felfogni és megállítani. Éreztem, ahogy a sejtjeim darabokra robbannak, és az érzés sötét ketrecbe zárta az emberi énemet, kieresztve a farkast. Elrugaszkodva ugrottam a hideg mellkasnak - valami reccsenés félét hallottam, de nem foglalkoztam vele -, és vicsorogva meredtem a sötétarany szemekbe.

A múlt árnyai - 28. fejezet

A fejezet 16 éven aluliaknak nem igazán ajánlott... Én szóltam... :D


28. LÁVAFOLYAM



RETTENETESEN FÁJT mindenem. Mintha a világ összezsugorodott volna koporsónyi méretűvé, hogy aztán tovább szűkülve összeroppantson és megsemmisítsen. A levegő párás volt és meleg, és valami halk zúgás csak tovább növelte a fejfájásomat – megint esik az eső? Nehezen kaptam levegőt. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de a világ homályosan derengett csak előttem. Fogalmam sem volt, mi történt velem, vagy hogy hol vagyok. Rémisztő érzés volt – mintha kiesett volna egy rövid idő az életemből, és bárhogy próbáltam erőltetni, egyszerűen nem jutott eszembe valami fontos.

Arra emlékeztem, hogy futottam és a szél simogatta az arcomat. De hová… Hová futottam? Felemeltem a kezem, és megérintettem a fejemet. Felszisszentem a fájdalomtól, ami belenyilallt, de nem éreztem vért, ami jó jelnek tűnt abban a pillanatban.

- Hát felébredtél? – hallottam meg magam mellett az ismerős, halk hangot, és hirtelen képek kezdtek pörögni a fejemben. Benjiék, a verseny, a rendőrök, az erdő és végül Dominic. Nem mertem megmozdulni, még csak levegőt venni sem. Egy ostoba, gyermeki részem úgy hitte, hogy ha nem nézek fel, a mumus a képzeletem játékaként eltűnik majd magától. Csak elég kitartóan kell hinnem, hogy nem is létezik… - Jól aludtál? – Egy vörös szempár és egy rémisztően nyugodt arc kúszott be alattomosan a látóterembe, felborítva és összezúzva minden téveszmét bennem.

- Hol… vagyok? – nyögtem ki. Talán, Edwardék értem jönnek, vagy a farkasok… Megmentenek megint. Rám fognak találni, és hazavisznek.

- Olyan helyen, ahol sosem fognak keresni – hallottam meg az elégedett nevetést. Dominic felegyenesedett, én pedig ülő helyzetbe tornáztam magam, és a szédülésem ellenére gyorsan hátrébb kúsztam – egy sziklafal állított meg. Rémülten néztem körül. Egy barlangféleségben lehettünk…

- Eljönnek értem – néztem fel Dominicra. A félelem átjárta minden porcikámat, de azt reméltem, amíg beszéltetem, nem bánt, és akkor Edwardéknak lesz elég idejük… Csak egy kis időt kell szereznem nekik…

- Mint mondtam, sosem találnak rád. – Dominic túl magabiztosnak tűnt.

- Alábecsüli őket – feleltem, remélve, hogy igazam van.

- Tudom, hogy gondolkoznak majd… Ebben jó vagyok. Kitalálni előre, hogy mit lép majd a másik – lépett közelebb hozzám, én pedig pánikba esve kutattam egy újabb kérdés után a fejemben, amit feltehetnék neki.

- Igen? És hogy gondolkoznak? – Dominic megtorpant, és elmosolyodott.

- Húzni akarod az időt, igaz? – Próbáltam abbahagyni a remegést, de egyszerűen nem ment. – Látod, azt is tudom, te mit gondolsz… Annyira kiszámítható mindenki. De tudod, mit? Van elég időnk. – Ahogy leült velem szemben a puszta földre, mintha valami összeszorította volna a gyomromat. Túl nyugodt… - lüktetett a fejemben a gondolat.

- Igazán? – kérdeztem.

- A barátaid az illatod alapján egyenesen a folyóhoz fognak menni, de ott vége a nyomoknak – végignéztem magamon, de teljesen száraz voltam, és nem is fáztam – sőt, inkább melegem volt -, így lehetetlenségnek tűnt, hogy Dominic, amíg eszméletlen voltam, megint megpróbált volna átúszni velem a folyón.

- Nem fogják feladni. Átkelnek a túlpartra, és tovább kutatnak majd.

- Lehet… - vonta meg a vállát Dominic. – De úgysem találnak semmit – villantak ki a pengeéles fogak egy ijesztő mosoly kíséretében.

- Miért nem? – a hangom elcsuklott.

- Mert nem mentünk át a másik oldalra. Azt fogják gondolni, hogy a múltkor történtek után, a lehető leghamarabb elviszlek olyan messze, amilyen messzire csak tudlak. Nem fognak a környéken keresni, és ez a szép benne… Itt vagyunk az orruk előtt – mutatott szét. – Alig negyed órányira vagyunk a barátaid házától – mesélte elégedett hangon, miközben újabb és újabb nevetés szakadt fel a torkából. – De eszükbe sem jut majd itt keresni.

- Valahogy ide hozott… Rájönnek. Megérzik a szagom – próbáltam kapaszkodni az utolsó szalmaszálba is. Mire észbe kaptam, már mellettem állt. Megragadta a karomat, és cseppet sem finomkodva felhúzott.

- Nézz csak oda! – rángatott arrébb pár méterrel. Rájöttem, hogy mi is az a fejfájdító zúgás, amit az ébredésem óta hallok, és úgy éreztem, mintha élve eltemettek volna. A vízesés összefüggő ajtóként zárta le a kijáratot. Hirtelen megértettem, miért nem találhatnak meg. A vízfalon úgysem jut át az illatom. – Érted már? – suttogta hátulról a fülembe Dominic – megint remegni kezdtem. – Egy tutajon jöttünk fel a folyón, így nincs semmi nyom utánunk. Sosem… találnak… meg! – Hirtelen mintha mellkason vágtak volna. Nem kaptam levegőt, és fura, kétségbeesett hang tört elő a torkomból – könnyek nélküli zokogás. Éreztem, ahogy az a szörnyeteg visszarángat a barlang belsejébe, de az agyam mintha leblokkolt volna. Nem akartam felfogni, hogy tényleg vége…

Csak akkor tértem magamhoz, mikor az egyik kezével megragadta az arcomat, és maga felé fordította a fejem. Biztos voltam benne, hogy az ujjai lenyomatot hagynak majd rajtam, bár ez most már mit sem számított…

- Most már az enyém vagy – nézett a szemembe. – Ha minden jól megy, örökre… - a szorítása enyhült kissé, majd legnagyobb meglepetésemre, elengedett. Átsétált a barlang másik felébe, aztán visszafordult felém. – Vetkőzz le! – Csak annyira futotta a lelki erőmből, hogy megrázzam a fejem. Ahelyett, hogy dühös lett volna, ahogy vártam, elmosolyodott. – Ne akard, hogy én csináljam!

- Inkább öljön meg most! – próbáltam határozottnak látszani. Nem akartam megadni neki azt az élvezetet, hogy lásson rettegni.

- Mi lenne abban a móka? – a nevetése hátborzongatóan kéjes volt. Fogalmam sincs, hogy bírtam talpon maradni. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elnyelhet a sötétség – talán, az jobb is lett volna. – Ha nem teszed, amit mondok, lassú és fájdalmas kínokban lesz részed. Nem akarlak bántani. – Az arca már-már gyengéddé vált, de a szemeiben lángoló vadság kétséget sem hagyott afelől, hogy hazudik. – De ha nem leszel jó kislány, kénytelen leszek megnevelni, ugye, megérted? Vetkőzz le!

- Kérem… - A hangom, mintha nem is az enyém lett volna. A kezeim ökölbe szorultak, és úgy remegtem, mintha szörnyen fáznék, pedig folyt rólam a veríték.

- Kezdem elveszíteni a türelmemet, Isabella! – hallottam meg Dominic hangját, miközben szédelegve próbáltam meg összerakosgatni az előttem széthullott világ darabjait. – Talán, ha elhoznám a testvéredet is, engedelmesebb lennél… - nézett rám elgondolkozva.

- Ne! – akartam felkiáltani a kétségbeeséstől, de csak egy halk suttogásra futotta.

- Tudod, mit kell tenned, ha az öcsédet biztonságban akarod tudni… - Az ujjaim automatikusan nyúltak a blúzom gombjai felé. Ahogy egyre több gomb szabadult ki a neki szánt lyukból, úgy nőtt a hányingerem.

- Ügyes kislány! A többit is! – hangzott el a parancs, mikor a felsőm a földre hullott. A nadrágomhoz nyúltam, de a kezem annyira remegett, hogy egyszerűen nem tudtam kicipzárazni. Felsikoltottam, mikor Dominic előttem termett. Félrelökte a kezem, és maga húzta le a cipzáramat.

- Én… Csinálom… - motyogtam teljesen összefüggéstelenül. Nem bírtam elviselni, hogy a közelemben van, és hozzám ér.

- Sajnálom, de túl lassú vagy… - ragadott meg a derekamnál fogva.

Egyik keze a fenekembe markolt, és magához húzott. Az öklömet a mellkasához szorítva próbáltam meg eltolni magamtól, persze, teljesen feleslegesen – csak elégedett nevetést kaptam válaszként. Szabad keze a hajamba markolt, én pedig sikoltozni kezdtem, mert úgy éreztem, tövestül szakadnak ki a tincseim. Éreztem, a durva ajkakat az enyémeken, és öklendezve kezdtem püfölni a kemény izmokat, mit sem törődve a kezembe nyilalló fájdalommal. Aztán hirtelen, mintha minden fájdalom megszűnt volna. Hát ilyen a halál? – futott végig az agyamon az utolsó gondolat, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasomat.

A fekete semmiben lebegtem, nem volt testem, nem éreztem semmit, csak tudtam, hogy vagyok. Talán, a lelkem elhagyta a test fájdalmait, megadva magát valami hívogatóbb világnak. Reméltem, hogy minden így is marad, mert a nyugalom, ami elöntött túl kellemes volt ahhoz, hogy elmúljon.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje tart ez az állapot, csak élveztem. Az idő, mintha megszűnt volna. Talán, percek teltek el, talán órák vagy napok. Edwardék vajon már tudják, hogy eltűntem? – jutott hirtelen eszembe, és ez a gondolat, mintha valamiféle elektromos kisülésként keltett volna életre.

Levegő után hörögve pattantak fel a szemeim. A hirtelen sokkoló ébredéstől ülő helyzetbe lendültem, és automatikusan hátrafelé kezdtem kúszni, mintha menekülnék valami elől. A bőröm égni kezdett, ahogy a sziklák durván felhorzsolták. Csak mikor a hűvös sziklafalat éreztem a hátam mögött, akkor jöttem rá, hogy teljesen meztelen vagyok, és sikerült végignyúznom a combjaim hátsó részét és a fenekem. Felszisszentem, és az arcom megrándult a fájdalomtól.

Kellett pár másodperc ismét, mire az agyam teljesen kitisztult, de mikor ez megtörtént, színtiszta rémület lett úrrá rajtam. Fogalmam sem volt, hogy került le rólam az összes ruha, és mi történhetett, amíg nem voltam magamnál. Felhúztam a térdeimet, és átölelve őket sírtam. Jó pár percbe beletelt, mire rájöttem, hogy egyedül vagyok. Felpattantam a földről. Ha kell, inkább levetem magam, és meghalok, de nem maradok itt egy perccel sem tovább!

A bejárathoz akartam rohanni, de alig pár lépés után valami kirántotta a bokám, és hasra estem. A térdem hatalmasat koppant a kövön, és éles fájdalom hasított belé. Nyüszítve fordultam a hátamra, majd megpróbáltam felülni. A jobb bokámon egy vasbilincs volt, amit egy lánc rögzített a barlangfalba. Kétségbeesve néztem körül. A szemem megakadt egy tenyérnyi nagyságú kődarabon.

Ha valahogyan ki tudnám verni vele a láncot tartó szeget a falból, mielőtt Dominic visszajön… Potyogni kezdtek a könnyeim, miközben odamásztam a földön heverő kőért. Minden porcikám rettenetesen fájt, és mintha a csontjaimat tűz égette volna belülről. Ahogy megtöröltem a homlokomat, rájöttem, hogy valószínűleg lázam van.

Nagy nehezen visszaküzdöttem magam a falhoz, és összeszedve minden erőmet, ütni kezdtem a szegecset. A fogaim összeszorultak az erőfeszítéstől, de valami nem engedte, hogy feladjam. Rettegtem, hogy Dominic bármelyik pillanatban visszatérhet. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett, talán, vadászni ment, vagy… Nem, arra nem is akartam gondolni, hogy az öcsémért.

Az ujjaim kisebesedtek, ahogy véletlenül nekiütődtek a falnak, de az a nyavalyás pöcök meg sem rezdült. Sírva hajítottam a követ a földre magam mellé. Az izzadtság és a könnyek csípni kezdték a szemem. Kellett néhány perc, amíg újra megnyugodtam. Vettem pár mély levegőt, és ismét dolgozni kezdtem. Majdnem felsikoltottam az örömtől, mikor jó negyed óra után alig láthatóan megmozdult a szög. Ismét ráütöttem, hogy lássam, nem csak a képzeletem csalt meg. Újult erővel kezdtem ütlegelni a fal és a fém találkozásának helyét.

Már úgy éreztem, kiszakad a karom a helyéből, mikor a szegecs kilazult annyira, hogy kézzel is megpróbálhattam kihúzni. Szörnyen melegem volt, és nehezen kaptam levegőt. A köhögés fájdalmasan húzta össze a tüdőmet. Ujjaim közé vettem a fémdarabot, és ide-oda mozgatva rángatni kezdtem. A körmeim véresek voltak, mert alig bírtam az ujjaim között tartani a szeget.

Mikor végre kiesett a falból, a halk koppanást halva olyan örömmámor fogott el, amilyet még sosem éreztem. Nevetve huppantam le a földre, hogy aztán a nevetésem eszelős zokogássá fajuljon. A könnyeimmel küszködve vergődtem talpra, és tántorogva indultam meg a kijárat felé. A magam után vonszolt fémlánc élesen csikorgott a sziklán, de nem volt elég erőm felemelni.

Mikor megláttam magam előtt a vízesést, megtorpantam. Amíg a lánc miatt nem tudtam megtenni, sokkal könnyebb volt arra gondolni, hogy öngyilkos leszek, de most, hogy itt álltam… Az életösztönt sokkal nehezebb volt legyőzni, mint gondoltam. Hirtelen, mintha mindent ezerszeresen éreztem volna – az ér lüktetését a fejemen, ami a migrénemet okozta, a szívem dobogását, a fájdalmat, az illatokat. Éreztem, hogy élek. És féltem a haláltól.

Fejemet a hideg kőfalhoz kellett nyomnom, mert úgy éreztem, szétrobban, de nem sokáig használt, mert az érdes felület hamar átvette a testhőmérsékletemet. Felnéztem újra a vízre, aztán sziszegve leguggoltam a láncért, és a kezembe vettem. Éreztem a súlyát, és tudtam, hogy ha a zuhanást túl is élem, a fém majd lehúz a mélybe, és nem tudok feljönni újra. Esélyem sincs a szökésre, csak ha elég bátor vagyok a halálhoz, ami valószínűleg így is, úgy is utol fog érni. Az egyetlen, amit tehetek, hogy magam választom meg a halálom módját, és hogy mennyit kell szenvednem előtte.

Lehunytam egy pillanatra a szememet, aztán mély levegőt véve nyitottam fel ismét. Csak futok egyet… Mint reggel… Semmi több.

A lábaim lassan indultak meg, aztán egyre gyorsabban rohantam a vízfüggöny felé. Olyan érzés volt, mintha nekirohantam volna egy ajtónak. Fel sem fogtam igazán , hogy mi történik velem. Mire észbe kaptam, már a víz alatt voltam. Hirtelen pánik öntött el. Kezeim automatikusan kapálózni kezdtek, hogy feljuthassak a felszínre, de a súly nem engedte, hogy megtöltsem a tüdőmet friss oxigénnel.

A víz savként marta végig a légcsövemet. Próbáltam lélegezni, de csak azt értem el vele, hogy még több zúdult le a számon és az orromon keresztül. Aztán hirtelen megint minden békés lett. A szemeimre, mintha ólomsúly nehezedett volna. Lehunytam őket, és Edwardra gondoltam. Láttam magam előtt a tökéletes arcot, és arra gondoltam, ha ilyenek az angyalok is, akkor végül is, nem lehet olyan rossz dolog a halál.

Aztán valami durván kiragadott a pihentető megváltásból. Újra égni kezdett a tüdőm, de már nem a víztől, hanem az oxigéntől. Kapálózva próbáltam leoldani a derekamról a karokat, amik satuként tartottak, és nem hagyták, hogy újra elnyeljen a mély, de túl erősek voltak. A testem köhögve próbálta meg levegőhöz juttatni a tüdőmet, miközben éreztem, hogy már teljesen kint vagyok a vízből, és a karok felemelnek a levegőbe.

Kiabálni akartam, hogy eresszen el, hagyjon meghalni, de a torkom fájt a lenyelt vízmennyiségtől, így csak nyüszítő hangra futotta. Aztán durván földet értem, odafent a börtönben, ahonnan alig pár percre, de visszanyertem a szabadságomat.

- Te idióta! – valaki megragadta a hajamat, és vonszolni kezdett. Belekapaszkodtam a kezébe, és próbáltam lábra állni. Olyan erővel csapódtam a sziklafalba, hogy a levegő hirtelen kiszorult a tüdőmből. – Mit akartál csinálni, ha? Mi lett volna, ha nem mentelek meg? Majdnem tönkre tettél mindent! – Bár hallottam magam mellett az ordibálást, a szavak csak nehezen álltak össze értelmes jelentéssé a fejemben. – Soha többé ne merészeld! – ragadta meg a torkomat Dominic a falhoz szegezve engem. Hörgő torokhangot hallattam, és bár tudtam, hogy hiábavaló, feszegetni kezdtem a kezét.

- Nem… fogom… - nyöszörögtem, mire a kéz elhúzódott, én pedig a földre rogytam.

- Nézd meg, teljesen összezúztad magad… - Dominic idegesen járkált fel-alá. – Szerencséd, hogy nem vérzel túlságosan és most ettem, mert őrjítő a véred illata – lélegzett mélyet, és vörös szemei sötétebbé váltak egy pillanatra. – Kell valami, ami eltereli a figyelmemet…

- Ne… - még kisebbre húztam össze magam a földön, miközben Dominic meglazította a nadrágján a bőrövet. El akartam tűnni. Imádkoztam, hogy isten sújtson le rám egy villámmal, és pusztítson el most azonnal, de nem jött az égből semmilyen segítség.

- Nyugalom… Élvezni fogod – suttogta szinte selymes hangon. A fogaim kocogni kezdtek, és egész testemben reszkettem. – Reggel is élvezted – nevetett fel. – Igaz, hogy nem teljesen voltál magadnál, de élvezted.

- Nem! Nem, nem, nem, nem! – a fülemre szorítottam a kezemet, mintha bármit is meg nem történtté tudnék tenni azzal, ha nem hallom. Nem tehette meg, ez nem történhetett meg velem! Hazudik, hazudik, hazudik!

- Sajnálom, hogy lemaradtál az első alkalomról, de talán, jobb is. Tudod, a második mindig még jobb – gombolta ki az ingét, majd ledobta a földre.

- Nem… - a könnyeim végigmosták a combjaimat, égő érzést hagyva maguk után a sebes részeken. Edwardra gondoltam, a csókjainkra, az érintéseire, a gyönyörre, amit adott nekem, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy más is érintett már. Hogy más vette el azt, amit én Edwardnak szántam. Hogy erőszakkal rabolta el tőlem valaki, miközben én szerelemmel akartam adni. Ez egyszerűen nem történhetett meg!

Összerezzentem, mikor megéreztem a hideg érintést a vállamon. Fejemet belefúrtam a térdembe – nem tudtam felnézni. Az ujjak végigkúsztak az oldalamon, hogy aztán végül a combom külső felén kössenek ki. Nem bírtam tovább. A sokktól sikoltozva próbáltam meg négykézláb kimászni a fal és a szörnyeteg közül, de a hely túl kicsi volt ahhoz, hogy sikerrel járhassak.

Mire észbe kaptam már alatta feküdtem, és tudtam nincs menekvés. Újabb ájulásért esedeztem, de nem jött. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ne lássam a kéjt az arcán, miközben szemeimmel egy pontot kutattam, amit bámulva kiutat találhat az elmém ebből a borzalomból. Le akartam kapcsolni az agyamat, mint egy lámpát, hogy fel se fogjam, mi történik. Aztán hirtelen a szemeim a kődarabra tévedtek, ami egyszer már lehetőséget adott nekem, hogy megváltsam magam ebből a pokolból. Talán, újra megtehetné… Ezúttal végleg.

Csak alig pár centivel kellett volna arrébb mozdulnom, hogy elérjem, de féltem, ha megteszem, Dominic rájön, mire készülök, és megállít.

Ahogy megérintette a mellemet, felnyögtem. Olyan kéjesen, ahogyan csak képes voltam megjátszani, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy higgyen nekem. Próbáltam leküzdeni a hányingert, és csak azzal foglalkoztam, hogy a tervemet megvalósítsam. Mint egy játék… Mint a malomjáték… Csak át kell vernem, hogy győzzek végül. Az ilyen játékokban mindig jó voltam.

Dominic meglepetten nézett az arcomba, aztán újra megmarkolta a mellemet. Lehunytam a szemeimet, és sóhajtottam.

- Tudtam, hogy végül tetszeni fog… - hallottam a torokhangú nevetést. A szemébe akartam köpni, miközben a képébe ordítom, hogy legszívesebben lenyúznám a saját bőrömet, hogy megszabaduljak az érintése nyomától is, de nem tettem. Összeszorított fogakkal tűrtem, hogy a szája a kulcscsontomon járjon, miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy fel bírjam emelni a bal kezemet, és a nyakába tudjam fűzni azt. – Jó kislány… Meglátod, így sokkal jobb lesz – motyogta a melleim közé.

Felnyögtem, és megemelve egy kicsit a testem, pár centivel arrébb kúsztam észrevétlenül, mintha csak a kéjtől vonaglanék. Vissza kellett nyelnem a számba toluló keserű ízt, miközben az agyam felmérte a távolságot. El fogom érni…

Lehet, hogy a feldörzsölt sebek nem voltak akkora hatással Dominicra, hogy rám támadjon miattuk és megöljön, de reméltem, hogy a rengeteg vérnek, akármikor is evett, és akármekkora is az önuralma, nem fog tudni ellenállni. Az elszántság olyan erővel robogott végig a testemen, hogy biztos voltam benne, sikerülni fog a tervem.

A hideg kezek széthúzták a combjaimat, és megpróbáltak közéjük férkőzni. Az egész egy másodperc töredékrésze alatt történt – a kezem megragadta az éles kődarabot, és egyetlen mozdulattal felhasította a nyaki ütőeremet. Hörgő hang hagyta el a számat, és szédülni kezdtem. A vér szökőkútként spriccelve tört elő. Hallottam a mély, állatias morgást, aztán egy pillanattal később megéreztem a harapást és az erőteljes szívást.

Hát sikerült – jött az utolsó gondolat, mielőtt az iszonyatos fájdalom halálsikolya bugyborékolva előtört belőlem. A csontjaim felforrósodtak, és az ereimet valamiféle sav marta végig. A fájdalom miatt észre sem vettem, hogy Dominic mikor hagyta abba a vérem ivását, csak arra eszméltem, hogy már nem érzem a nyakamon a száját. Oldalra fordulva láttam, hogy a fal mellett ül lihegve, és szomjazó, dühös tekintettel bámul engem.

Hirtelen rájöttem, hogy ez mit jelent. Megharapott egy vámpír, de életben hagyott. Fogalmam sincs, miért nem szívta ki az utolsó csepp véremet is, de félbehagyta a dolgot. Az iszonyatos fájdalom pedig, amit érzek, a méreg. Át fogok változni! – közölte egy hang a fejemben, de nem tudtam tovább koncentrálni rá.

A testem rázkódni kezdett, mintha minden egyes molekulám ki akarna szakadni a helyéből, hogy önálló életet kezdhessen, a forró láva pedig, ami egyre jobban szétterjedt bennem, küzdött velük, hogy újra összeolvassza őket. Ki akartam nyitni a számat, hogy könyörögjek Dominicnak, öljön meg, mert ez a fájdalom elviselhetetlen. Hihetetlen volt, hogy az elmém kibír ekkora kínokat anélkül, hogy elveszíteném az eszméletemet, vagy bele ne őrülnék, de végig a tudatomnál voltam.

A látásom homályossá vált – a világ is kezdett ugyanúgy szétesni, mint én. Csak éles fénylő foltokat láttam, mintha fáklyák lángjai lidércként ijesztgetnének a sötétben. Éreztem, ahogy a tűz erősebb lángra kap, égeti a húsom, marja a csontjaim, egyre többet és többet esz meg belőlem.

A rémület, hogy élve égek el, újabb sikolyokra késztetett. Oltsatok el! Megégek! Oltsatok el, könyörgöm! – akartam kiáltani, de a szám nem volt hajlandó engedelmeskedni. Éreztem a vér ízét, ami elöntötte a torkomat, megakadályozva, hogy beszélni és lélegezni tudjak.

Küszködve próbáltam oxigénhez jutni, de a saját véremtől fuldokoltam. Ujjaim az alattam lévő sziklatalajban próbáltak valami kapaszkodót keresni, és mikor nem találtak, kaparni kezdtem a földet kínomban, mint egy veszett kutya. Újabb reszketés és lávafolyam jött. Sokkal erősebb, mint az előző. Azt hittem, ez lesz az utolsó, mert ezt a kínt lehetetlenség már túlélni. Tévedtem.

Újabb és újabb jött. Mintha a testem háborút vívott volna saját magát pusztítva. Nem akartam mást, csak, hogy vége legyen. Hogy elmúljon a fájdalom. Szinte bármit megtettem volna azért, hogy meghalhassak. Hallottam magam mellől Dominic folyamatos káromkodását, és újra megpróbálkoztam a könyörgéssel, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült-e bármilyen értelmes szót is kinyögnöm.

Éreztem, ahogy a tűz végigkúszik a nyakamon át elérve a karjaimat, majd a mellkasom felé veszi az útját. Halványan még rémlett a naplóból, hogy mit jelent az, ha eléri a szívemet, de már nem számított. Úgysem tehettem ellene semmit…

A múlt árnyai - 27. fejezet

27. FUTÁS



ALICE ÚGY NÉZETT RÁM, mintha megőrültem volna. A szemei elkerekedtek és még a szája is elnyílt. Ha nem életem egyik legfontosabb döntéséről lett volna szó, lehet, hogy elnevettem volna magam. Csendben vártam, hogy feldolgozza a kérésemet, remélve, hogy megérti és teljesíti azt. Egyszerűen nem tehetek mást. Nem is értem, miért nem gondoltam erre eddig tényleg. Egyfelől, ha vámpír leszek, Edward mellett maradhatok örökre, másfelől, erős, gyors és szinte sebezhetetlen leszek, vagyis meg tudom védeni magam. Levadászhatnám azt a mocskot, és apró darabokra szaggathatnám. Bosszút állhatnék a szüleimért, és garantálni tudnám az öcsém testi épségét. Rémálmaimban még mindig láttam magam előtt, ahogy Dominic a karjaiban tartja őt, és egy hajszálon múlik az élete. Soha többé nem érthetne hozzá! És hozzám sem.

A testvérem pedig… Igaz, hogy egy év kimaradna az életemből, ami alatt látnám fejlődni, felnőni, de utána ismét együtt lehetünk. Tudom, hogy idővel képes leszek uralkodni magamon annyira, hogy ismét velem élhessen, és ne legyek veszélyes rá nézve. Azt sem tudtam elképzelni, hogy kívánhatom annyira a vérét, hogy ártani akarjak neki, még akkor sem, ha újszülött vámpír vagyok. Hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhetne.

- Azt… szeretnéd, ha vámpírrá változtatnálak? – Alice úgy nyögte ki a kérdést, mintha még mindig nem értené.

- Igen – feleltem. Próbáltam a lehető legmagabiztosabb arcot vágni, hogy lássa, komolyan gondolom.

- Régóta gondolkozol ezen? – kérdezte, és a vonásai olyan gondterheltek voltak, amilyennek még sosem láttam őket.

- Jól átgondoltam – adtam kitérő választ. Ha elárulom, hogy valójában csak az utolsó fél órában gondoltam végig teljesen az egészet, valószínűleg azt hiszi, hogy csak egy elhamarkodott elhatározást hoztam, amit később úgyis megbánnék. De én tudtam, hogy bármilyen rövid idő alatt is hoztam meg a döntésemet, ez a helyes lépés.

- És… miért pont én? – ült le a vécé lehajtott fedelére, mintha hirtelen szörnyen elfáradt volna.

- A barátom vagy, bízom benned. És Edward úgysem tenné meg – vontam meg a vállam. – Carlisle pedig… Nos, nem tudom, hogy ő szembe szállna-e Edward akaratával. Te belevalóbb vagy – vigyorogtam rá, de csak halványan viszonozta a gesztust. – Alice… Ez nem árthat a családnak, sőt, tőlem csak erősebbek lesztek. És Edwardot is boldoggá tenném, bármennyire is tiltakozna most az egész ellen.

- És az öcséd? – reménykedő pillantással nézett fel rám, mintha abban bízna, meggondolom magam. Ennyire nehezére esne megtenni? Vagy nem akarja, hogy a családjához tartozzam?

- A quileute-ek vigyáznának rá, amíg… amíg megtanulok uralkodni magamon.

- Ez nem jó ötlet – rázta meg a fejét, és az arcát a térdén könyöklő kezeibe hajtotta.

- Nem akarod, hogy közétek tartozzak? – a hangom, bármennyire is próbáltam fegyelmezni magam, csalódott volt.

- Nem akarlak megölni – pillantott fel rám Alice. – Még sosem ízleltem embervért és nem változtattam át senkit. Ha nem tudok megállni… - összeszorította a szemeit, mintha máris látná maga előtt a képet, holott rólam még csak látomása sem lehetett.

- Bízom benned. Tudom, hogy meg tudsz állni.

- Az jó, hogy te tudod, mert én nem bízom magamban – sóhajtott fel Alice. – Te nem tudod, milyen jó illata van a vérednek. Az ízére nem is merek gondolni – a mindig vidám arc fájdalmas fintorral rándult össze.

- Sajnálom, erre nem gondoltam. – Már megint csak én voltam a fontos. Az eszembe sem jutott, hogy Alice-nek szenvedést okozna a véremből való ivásnak még a gondolata is. Letérdeltem, és megszorítottam a hideg kezeket. – Kérlek, bocsáss meg!

- Miért? – Alice összezavarodva ráncolta a homlokát.

- Amiért a saját érdekeim miatt nem gondoltam arra, hogy neked mit jelenthet a kérésem. Biztosan fájdalmas dolog visszafogni magad, pont, mint Edwardnak, csak néha elfelejtem, hogy milyen… vágyaid vannak, és csak azt a barátnőt látom, akiről mindig is álmodtam – próbáltam megmagyarázni az önzőségemet, amire valójában nem lehetett magyarázat. Folyton rá akartam kényszeríteni másokra az akaratomat, anélkül, hogy érdekelt volna, mit gondolnak vagy éreznek. Nem direkt csináltam, csak épp mindig későn vettem észre, hogy ezt teszem. Talán, most is… És nem csak Alice-szel kapcsolatban.

Mi van, ha Edward tényleg nem akarja, hogy vámpír legyek? Ha nem akar velem élni egy egész örökkévalóságig. Végül is, az ember még egy életet sem bír ki mindig amellett, akiben úgy érzi, halálosan szerelmes, hogyan várhatnám el tőle, hogy ő a világ végezetéig engem akarjon… Van jogom a nyakába varrni magam azáltal, hogy a tudta nélkül átváltoztatom magam Alice-szel?

Talán, előtte mégis beszélnem kellene Edwarddal. Kipuhatolni, mit gondol a témáról. Igaz, hogy a naplóban olvasottak szerint, teljesen elzárkózott attól, hogy Bella nagyit átváltoztassa, de mi van, ha azóta átgondolta? Végül is, az intimitás terén is sokkal messzebb jutottam vele. Edward ezen a téren is jócskán kitolta a határokat. Mi van, ha az átváltoztatásba is belemenne?

Egyfelől vonzó volt számomra a gondolat, hogy Edward adhatna nekem új életet, másfelől, ha ő tenné meg, tudnám, hogy az öröklét velem, nem egy kényszer számára, hanem a saját döntése és akarata. Pótmegoldásként, ha beszélnék vele, és azt látnám, hogy az egyetlen ok, ami miatt nemet mond, az én védelmem, akkor még mindig itt van Alice – ha hajlandó segíteni.

- Nem vagy önzőbb, mint bármelyikünk – szólalt meg Alice kizökkentve a gondolataimból. – Ha… tényleg ezt akarod… megteszem érted. – Hallottam, ahogy nyel egy nagyot. – De be kell tartanunk bizonyos óvintézkedéseket.

- Persze – bólintottam. Hallani akartam, hogy hogyan is képzelte ezt az egészet Alice, ha mégis az alternatív tervet kéne választanom.

- Először is, kell valaki, aki vigyáz rád. Ha… mégsem lennék elég erős… - fordította el szégyenkezve a tekintetét a padlócsempék felé. – Szeretném, ha Jazz ott lehetne, és ha kell lerángatna rólad. Tudom, hogy ő nem hagyná, hogy az életed a lelkemen száradjon – már ha van olyanom – kuncogott fel halkan, bár a hangja nem volt olyan felhőtlen, mint szokott lenni.

- Jasper bírni fogja? Nem mintha nem bíznék benne is, csak nem akarom, hogy szenvedjen… - tettem hozzá gyorsan. Mindegyik Cullenban teljes mértékig megbíztam, és tudtam, hogy egyikük sem bántana soha. Mások biztosan naivnak gondoltak volna, hogy ilyen mély hitem van néhány vámpírban, de ők voltak a családom. És tudtam, hogy ők is a családjuk tagjának tartanak. Márpedig, kiben bízhatna az ember, ha nem a szeretteiben… Viszont, Jasperrel kapcsolatban nem csak a vér utáni vágy volt a gond, hanem az is, hogy érezte, amit én. A fájdalmat is.

- A vér illatát már jól viseli, de a biztonság kedvéért megkérem majd, hogy ne lélegezzen. A fájdalom… Nos, szerintem, ennél többet is túlélt már, menni fog neki – komorult el Alice arca. – És miután ténylegesen elkezdődött az átváltozásod majd elmegy a ház közeléből.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet. Tudtam, hogy Alice szörnyen félti Jaspert, és szörnyű lehet neki a tudat, hogy a szerelmének fájdalmai lesznek. A helyében engem is megviselt volna a dolog. Viszont, abban is biztos voltam, hogy Jasper az egyetlen, akiben annyira bízik, hogy a figyelő szerepét ráossza. És azt is tudtam, hogy ha az nem árt ténylegesen Jazznek, akkor segíteni szeretne nekem, hogy boldognak lásson engem és a testvérét is. Viszont, pont azért, mert ők ilyen önzetlenek voltak, meginogtam abban, hogy van-e jogom ilyesmire kérni őket.

- Meggondoltad magad?

- Igen. Nem. Mármint, vámpír akarok lenni, ez nem kérdéses – feleltem kissé megzavarodva a saját gondolataimtól. Talán, mégis csak elkapkodtam ezt a döntést, és előbb át kellett volna gondolnom, hogyan is lehetne megvalósítani úgy, hogy az ne okozzon fájdalmat senkinek sem.

- Még gondold át ezt párszor, ráérsz… – mosolyodott el Alice. – Ha utána is úgy gondolod, hogy ezt szeretnéd, itt vagyunk. - tárta szét a karját. – Tudod, hogy ránk számíthatsz, de… talán, jobb lenne, ha előbb beszélnél Edwarddal.

- Igen… Talán… - motyogtam. – Köszönöm, Alice. Majd még beszélünk erről – léptem közelebb hozzá, és megöleltem.

- Na, gyere! El kéne búcsúznunk – ragadta meg Alice a kezem, és az ajtó felé húzott.

- Búcsúzni?

- Tanyáéktól. Most indulnak – felelte.

A búcsúzkodás nem tartott túl sokáig. Megköszöntem a klán mindegyik tagjának külön, hogy eljöttek segíteni, és ők is elköszöntek mindannyiunktól, Tanyától kaptam egy vigyort, mikor jó pár pillanatig szoros ölelésében tartotta Edwardot – fogcsikorgatva próbáltam visszafogni magam -, aztán végül egy szempillantás alatt mind eltűntek a ház melletti erdőben.

A nap további része nem telt túl érdekesen. Edward visszavonult Carlisle-lal a dolgozószobába – kezdett az az érzésem lenni, hogy valamit titkolnak előlem, és ettől majd megőrültem -, miközben én a nappaliban maradtam az öcsémmel és Esmével. Alice és Jasper a kanapén ültek, és egy magazin felett sutyorogtak – Jasper néha-néha hátrapillantott rám, de én folyton automatikusan lesütöttem a szemeimet. Az elmúlt héten túl sok olyasmit érzett miattam, ami zavarba ejtő volt.

Olyan hamar eljött az este, hogy szinte fel sem tűnt. Vettem egy forró fürdőt, aztán az ágyamra kuporodtam, hogy megvárjam Edwardot. Arra ébredtem, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcomat. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, és pislogva próbáltam a világra fókuszálni, ami túl világosnak tűnt.

- Ébresztő, lustaság! Ha nem kelsz fel, elkésel a korcsoktól – hallottam meg Edward hangját. Nagyot nyújtózkodva dörzsölgettem a szemeimet, miközben próbáltam bekapcsolni az agyamat.

- De hát, csak holnap megyek hozzájuk – feleltem rekedt hangon.

- Az a holnap már ma van – kuncogott fel Edward.

- Elaludtam? – ültem fel hirtelen az ágyban, de azonnal rájöttem, hogy ez rossz ötlet volt, mert szédülni kezdtem. Lerúgtam magamról a takarót, mert úgy éreztem megsülök, ha egy másodpercnél tovább maradok alatta, aztán Edward kellemesen hűs karjaiba bújtam.

- Jól érzed magad? – kérdezte Edward, és kezét a homlokomra fektette.

- Persze, semmi bajom – motyogtam az ingébe. – Csak ma megint meleg nap van. A forksi időjárás megbolondult – nevetgéltem. – Sajnálom, hogy elaludtam az este – néztem fel Edward arcára.

- Fáradt voltál – vonta meg a vállát. – Csak egy gyenge kis ember vagy – villantott rám egy vakító mosolyt.

- Lehet… De a gyenge kis ember tudja, hogyan győzedelmeskedjen a naaagy és erős vámpír fölött – csókoltam a nyakába, és elégedetten hallottam a halk sóhajt.

- Ez igaz. De a gyenge kis ember el fog késni, ha sokáig játszik még a naaagy és erős vámpírral – pillantott rám Edward olyan izzó szemekkel, hogy nyelnem kellett egyet.

- Miért is késnék el? – incselkedtem vele.

- Ne is próbálkozz! – nevetett fel. – Majd megmutatom este, ha visszajöttél. Na gyere, mert a szőrös barátaid engem hibáztatnak majd, ha nem érünk időben a határhoz – húzott fel az ágyról.

Miközben pakolásztam, az agyam végig azon pörgött, hogy vajon beszéljek-e Edwarddal arról, amit tegnap eldöntöttem. Látni szerettem volna, hogyan reagál, hogy a tények teljes tudatában gondolhassam át, mit is tegyek pontosan. Percekig azon elmélkedtem, hogyan is hozzam fel a témát, de mikor végre összeszedtem a bátorságomat hozzá, és mély levegőt vettem, kopogás zavart meg. Bosszúsan sóhajtottam fel. Edward észrevehetett valamit, mert kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem, és intettem neki, hogy nyissa ki nyugodtan.

Rosalie és Edward sutyorogtak egy ideig, de nem értettem, hogy miről. Újból előtört a paranoiám, hogy valamit rólam beszélnek. Próbáltam fülelni, miközben összeszedtem a ruháimat, de egy mukk nem sok, annyit sem hallottam, olyan halkan és gyorsan beszéltek.

- Rendben – bólintott végül Edward, majd becsukta az ajtót. Gyanakvó pillantással méregettem, de úgy tett, mintha észre sem venné. Egy gyors fürdőszobai kiruccanás után, frissen és felöltözve indultunk a határhoz. Most nem kellett várnunk a fogadóbizottságra, Joshua morcos képpel és Benji vigyorogva várt már rám. Gyorsan elbúcsúztam Edwardtól, miután vagy ezerszer megígértem, hogy vigyázok magamra, aztán követtem Benjaminékat a fák közé.

Élvezettel szívtam be a friss levegőt, miközben könnyed léptekkel haladtam. Valamiért ma szörnyen vidámnak és energikusnak éreztem magam. Mintha valami – vagy valaki – teljesen feltöltött volna életerővel. Miután kiértünk a kis tisztásra, ahol a dzsip várt ránk, a tűző nap szinte égetni kezdte a bőrömet. Furcsa volt, hogy mostanában ilyen meleg van. Eddig úgy tudtam, hogy Forks esős város, de úgy tűnt, az utóbbi pár napban az időjárás is hasonult hozzám, és sokkal derűsebb lett.

Joshua vezetett teljesen szótlanul – szerintem, még mindig dühös volt rám a telefonbeszélgetésünk miatt, de nem foglalkoztam vele –, mi pedig Benjaminnal a hátsó ülésen nevetgéltünk. Elmesélte, hogy Joshua járőrözés közben nemrég az erdőben talált egy sebesült kis nyuszit, de ahelyett, hogy vacsoraként bánt volna vele, hazavitte meggyógyítani, a nyuszi pedig azóta alig hajlandó elszakadni tőle, még akkor is mellette van, mikor farkas alakot vesz fel.

- Mintha szerelmes lenne belé – nevetett fel Benji, mire Joshua úgy nézett rá a visszapillantó tükörből, mintha azonnal meg akarná fojtani. – Pedig elvileg fordítottan nem működik a nyom – hagyta figyelmen kívül Benjamin társa mogorva kedvét, és tovább vigyorgott.

- Igazán… aranyos tőled, hogy befogadtad a nyuszit – szólaltam meg próbálva komoly arcot vágni.

- Csak addig marad, amíg meg nem gyógyul. Utána mehet a vakarcs oda, ahová akar! – morogta Josh.

- Jah, persze – hajolt közelebb Benjamin, mintha valamit bizalmasan súgni akarna, de a hangerején semmit sem változtatott. – Most ezt mondja, de a múltkor láttam, hogy úgy gügyögött neki, mintha a gyereke lenne, és még csókolgatta is. – Nem bírtam tovább, prüszkölve kitört belőlem a nevetés. Elképzelni, ahogy a mindig mogorva Joshua egy nyulat dédelget…

- Ha nem hagyjátok abba, esküszöm kétszáznál löklek ki titeket a kocsiból – fordult hátra dühös arccal Josh. Benjamin és én próbáltunk megnyugodni, de ahogy újra egymásra néztünk, nem bírtuk ki röhögés nélkül. – Hihetetlen, hogy két ilyen lököttet kell pesztrálnom! Mi rosszat tettem? – nézett szemforgatva az ég felé.

Mikor lefékeztünk La Push szélén, még akkor is nevetgéltünk. Mindannyian kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házak felé. Alice-t utánozva, szökdécselve ugráltam a fűben, élvezve, ahogy a nedves szálak csapkodják a bokámat. Joshua összeszorított szájjal haladt nem messze előttem, míg Benjamin ugyanúgy ugrándozott, mint én, csak nagyobb lépésekkel haladva.

- Fussunk versenyt! – szólaltam meg hirtelen. Nem tudom, honnan jött az ötlet, csak azt éreztem, hogy rohanni szeretnék. Szabadon, miközben a szél az arcomba csap.

- Az nem lenne túl igazságos… - vigyorgott rám Benji.

- Ez igaz… Nem lenne szép tőlem, ha megvernélek… - vágtam gondolkodó arcot. Benji és Joshua is megtorpantak.

- Úgysem tudnál – felelte az előbbi még mindig jókedvűen, de mintha valami tűz félét láttam volna a szemeiben égni. Talán, azt a versenyszellemet, amit most én is éreztem.

- Ha így hiszed, miért nem akarsz futni? – vontam meg a vállam, miközben kihívóan meredtem a két fiúra.

- Gyerekesek vagytok – indult volna tovább Joshua, ha a hangom nem állítja meg.

- Csak nem félsz, hogy legyőzlek? – Olyan arccal nézett vissza rám, mintha meggyilkoltam volna valakit – úgy sejtettem, az önérzete lehetett az áldozat.

- Senkitől sem félek! – felelte lassú, magabiztos hangon.

- Akkor? Versenyzünk? – kérdeztem a szemébe nézve. Kimérten bólintott, aztán visszasétált hozzánk. Beálltunk egy sorba. – Addig a fáig – mutattam az egyik nagyobb fenyőre, ami úgy kétszáz méterre lehetett tőlünk. – Háromra… - támasztottam ki magam a hátsó lábammal, hogy jól el tudjak rugaszkodni a megfelelő pillanatban. – Egy… kettő… három! – Úgy lőttünk ki mind a hárman, mint a puskagolyók. Fogalmam sem volt, honnan jött a lendület, de tartottam az iramot a fiúkkal. A szél az arcomba csapott, ahogy száguldottunk a cél felé. Alig bírtam lefékezni, mikor átrohantam a kijelölt ponton. Szinte egyszerre értünk be mindhárman. Lihegve támaszkodtam meg a térdemen.

- Ezt meg, hogy csináltad? – hallottam meg magam mellett Joshua hitetlenkedő hangját. A fejemet oldalra döntve felpillantottam rá. Nem fújtatott úgy, mint én, de mintha egy kicsit gyorsabban lélegzett volna.

- Fogalmam sincs – kuncogtam fel. – Ma tele vagyok felesleges energiával – vontam meg a vállam, miközben felegyenesedtem.

- Ez csúcs volt! – vigyorgott rám Benjamin. Őt cseppet sem érdekelte, mitől táltosodtam meg, csak élvezte a versenyt. Joshua arcán láttam, hogy valami szörnyen foglalkoztatja – úgy nézett rám, mintha kinőtt volna még egy fejem. Valamit mondani akart, de aztán meggondolva magát, felkapta a fejét.

- A francba! – mordult fel. Nem értettem, mi baja van, amíg a következő pillanatban ki nem hajtott a rendőrautó a fák közül. Az egész olyan hirtelen történt, hogy fel sem fogtam. Amint a kocsi a szabadba ért, bekapcsolódott a sziréna is, és hallottam, hogy teljes gázzal felpörög a motor. Fél másodpercbe sem telt, mire elénk ért a kocsi, és kifarolva lefékezett. A rendőrök azonnal kiugrottak. Lebénulva álltam egyhelyben, miközben valamit kiabáltak nekem, és rám szegeződött két pisztolycső. Automatikusan felemeltem a kezeimet, mint ahogy a filmekben láttam.

Hallottam, ahogy az egyik rendőr újra kiabálni kezd valamit, de nem értettem, miért ordít velem, mikor megadtam magam, egészen addig, míg meg nem láttam, hogy Joshua határozott léptekkel a jobb oldali rendőr felé tart. Igaz, hogy az ő keze is a magasban volt, de magassága és izmos testalkata miatt elég fenyegető jelenségnek nézett ki. A másik rendőr is felé fordította a pisztolyát. Joshua hirtelen lendült előre, én pedig felsikoltottam, mikor meghallottam a lövést. Csak annyit láttam, hogy a tőlem távolabbi rendőr elterül Joshua súlya alatt. Nem dulakodtak, mivel Josh súlya egyszerűen leszorította őt a földre.

- Fuss! – hallottam meg Benjamin hangját, majd megiramodott a másik rendőr felé, aki még mindig a társa és Josh felé fordította a pisztolyát. Egy másodpercig földbe gyökerezett lábakkal álltam, aztán megfordultam, és rohanni kezdtem a házak felé. Csak az járt a fejemben, hogy szólnom kell Jonathanéknak, ők biztosan tudnak segíteni…

Már majdnem odaértem, mikor hirtelen újabb rendőrautó vágódott ki elém. Muszáj volt irányt váltanom. Kétségbeesve futottam a fák közé. Az agyam pörögve kereste a megoldást, miközben lihegve kapkodtam levegőért. Talán, ha visszaérek a határhoz, Edwardot még ott találom… Talán, most is ott vár engem egész nap…

Hallottam a hátam mögött a sziréna hangját, de próbáltam nem odafigyelni rá. Igyekeztem arra felé futni, ahol a fák sűrűbben nőttek, hogy ne követhessenek az autóval. Egy idő után már szúrt a tüdőm, de a csikorgó fékhang bizonyította, hogy végül elértem a célomat. Kicsapódtak a kocsiajtók és kiáltások hangzottak fel, de ezt csak a tudatom egy távoli zugában érzékeltem. Tudtam, hogy gyalog is előbb vagy utóbb, de utolérnek majd, ezért behúzódtam az egyik fa mögé, és próbáltam visszafojtani a lélegzetemet.

Lehunyt szemmel simultam a fatörzsnek, mintha bele akarnék olvadni – legszívesebben tényleg azt tettem volna. A szívem a torkomban dobogott, miközben füleltem. A lábdobogások egyre közeledtek felém, elhaladtak mellettem, majd halkulni kezdtek. Megpróbáltam összeszedni magam, de nem értettem, hogy tud minden egyik percről a másikra így elromlani. Olyan jól indult a napom, most pedig, mintha a pokolba kerültem volna. Abban reménykedtem, hogy kinyitom a szememet, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt.

Mikor megéreztem a hideg simítást az arcomon, azt hittem, hogy valóra vált a kívánságom.

- Edward – pattantak fel a szemeim, de amint felnyitottam őket, tudtam, hogy egy még horrorisztikusabb valóság vette a kezdetét. Még sikítani sem volt erőm a sokktól. Csak álltam, egyenesen a vérvörös szemekbe nézve, amik izgatottan csillogtak.

- Sajnálom, de ő nincs a közelben. Sőt, senki sincs a közelben – susogta halkan. A hátamon végigborsózott a hideg.

- Tele van rendőrökkel az erdő… - próbálkoztam, bár tudtam, hogy teljesen feleslegesen. Pár rendőr mihez kezdhetne egy vámpírral, akin nem fog a golyó…

- Tele volt rendőrökkel az erdő – felelte, miközben megnyalta a száját. A fogai még mindig véresek voltak. Éreztem, hogy kihagy a szívverésem egy pillanatra és megtelnek a szemeim könnyekkel. Dominic hátrébb lépett egy pár lépést, és úgy méregetett, ahogy egy oroszlán teszi a vacsorára szánt antiloppal.

- Tudtam, hogy egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor egyedül maradsz. Csak ki kellett várnom… - mosolyodott el elégedetten. – De végre itt az én időm!

Tudtam, hogy felesleges, amit teszek, de kipördültem a fa törzse mögül, és futni kezdtem. Ha el is kap, legalább küzdeni fogok. Nem adom meg magam egyszerűen. Hallottam az elégedett nevetést a hátam mögött, de nem álltam meg. Aztán egyszer csak valami keménynek ütköztem, és hátra zuhantam. Dominic fölöttem állt.

- Tényleg azt hiszed, hogy elfuthatsz? Ennyire nem lehetsz ostoba – guggolt le mellém. Ujjai végigsimítottak az arcomon, aztán hirtelen lendülni láttam valamit, és az erős ütéstől minden elsötétült.

A múlt árnyai - 26. fejezet

16 éven aluliaknak nem ajánlott... Csak a rend kedvéért írtam ki, nem mintha bárki figyelembe venné szerintem. :D Tinédzser magamból kiindulva, biztosan nem. :) De én szóltam... :)


26. BARÁTSÁG



ZIHÁLVA PRÓBÁLTAM MEG normalizálni a légzésemet. A lepedő kissé kellemetlenül ragadt a testemhez, ahogy hátradőltem. Edward ebben is szerencsés volt, még az olyan pillanatok után, mint amiket az előbb átéltünk sem verte ki a veríték – ugyanolyan tökéletesen nézett ki, mint bármikor máskor. Hátradőlt mellém, holott tudtam, egyáltalán nem érez fáradtságot, és átható tekintettel, leplezetlenül bámult engem. Elpirulva álltam egy ideig a pillantását, aztán a plafon felé fordítottam a tekintetemet.

Az utóbbi hat napban szinte ki sem mentünk a szobából – igyekeztem nem elmélkedni azon, hogy vajon mit gondolhat rólam a Cullen család többi tagja. Edward egyre magabiztosabb volt, és egyre többet engedett meg. Az utolsó három alkalommal már egyáltalán nem fogott le, és meg is érinthettem őt. Az egyetlen, amibe nem egyezet bele, bárhogy is kértem őt, hogy én is tényleg örömet okozzak neki.

- Ne nézz így rám! – kértem, miközben kezeimet az arcom elé szorítottam a „ha én nem látom őt, ő sem lát engem” struccpolitika elve alapján.

- Hogyan? – hajolt közelebb, és az ujjaim között kikukucskálva láttam, hogy vigyorog. Bosszúsan szusszantottam fel.

- Hát így! Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – motyogtam a tenyeremnek. Edward megfogta a csuklómat, és egy finom mozdulattal szabaddá tette az arcomat.

- Nem tudok másképp nézni rád, mikor olyan gyönyörű vagy – felelte, és a szemei megint attól a zavaró áhítattól csillogtak. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne kábuljak el teljesen, de a hűvös illat, ami Edwardból áradt még így is próbára tette a józanságomat.

- Te vagy a gyönyörű, nem én – feleltem, miután újra felnéztem rá. Elmosolyodott, aztán egy röpke csókot nyomott az ajkaimra.

- Nekem nem. – Bal keze végigsiklott az oldalamon. Csiklandósan felkuncogtam. A telefon hangja zavart meg minket egy újabb próbálkozás elkezdésében. Edward morgolódva gurult le rólam, hogy aztán egy másodperc töredéke alatt a földön heverő nadrágja zsebéből előhalássza a mobilját.

- Mit akarsz? – A mogorva hanghordozás alapján szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jonathan vagy valamelyik quileute van a vonal másik végén. – Veled akar beszélni – nyújtotta a telefont felém Edward, majd az ablakhoz sétált, és hátat fordítva nekem kibámult rajta.

- Igen? - Mikor meghallottam a mély hangot, meglepetésemben elkerekedtek a szemeim. – Szia, Joshua! Mit… Mit tehetek érted? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatot.

- Jonathan megkért, hogy hívjalak fel – közölte gyorsan, gondolom azért, nehogy azt higgyem, hogy magától megkeresne. – Azt akarja tudni, hogy holnap esetleg ráérnél-e átjönni… Juliette meg szeretné mutatni a házat, és Saore is szörnyen lelkes. Aidan úgy gondolja, hogy jót tenne az állapotának, ha beszélgethetne veled egy kicsit, eléggé… megkedvelt – morogta úgy a szót a telefonba, mintha valami bűnös dolgot kellett volna kiejtenie a száján.

- Hogy érzi magát? – kérdeztem.

- A vérszívó doki nem mesélt semmit? – A gúny szinte sütött Joshua hangjából. Egy pillanatra elszégyelltem magam. Annyira lefoglaltak mostanában az új, érzéki tapasztalatok, hogy igazából nem is beszéltem Carlisle-lal. Csak annyit tudtam, amennyit Edward elmondott nekem. Ő volt az, aki néha lement a konyhába felhozni valami ennivalót a számomra, és olyankor tudott pár szót váltani a többiekkel. Nekem csak annyit mesélt, hogy Saore-t hazaengedték, de továbbra is ágynyugalomra van ítélve.

- Nem beszéltem vele mostanság. Tudod, sokat dolgozik. Emberéleteket ment! – A dühtől, amit Josh kiváltott belőlem és a lelkiismeret furdalástól, amit amiatt éreztem, hogy Edwardon kívül másra nem is gondoltam mostanában, olyan könnyedén ment a füllentés, hogy még magam is meglepődtem rajta.

- Csak kiegyenlíti a számlát, amit a fajtája csinált – vette fel a kesztyűt Josh.

- Cullenék nem bántanak senkit! – feltérdeltem az ágyban, mintha nem csak a hangommal, de a testemmel is védenem kéne a családomat.

- Már! Kérdezd csak meg a sebhelyeset, vagy a nagydarabot, de akár a szívszerelmed is tudna mesélni róla, hogy milyen is az embervér! – fröcsögte a mérgét a kagylóba Joshua. Edward felé pillantottam, láttam, hogy egész testében megfeszül.

- Az más volt! – csattantam fel. Bella nagyi naplójából pontosan tudtam, hogy Edwardnak volt egy időszaka, amikor emberekre vadászott. De csak és kizárólag bűnözőkre! Ki tudja, hány másik jó ember életét mentette meg, akik ezeknek a mocskoknak az áldozatai lettek volna.

- Más? Csak azért, mert a hormonjaid nem bírnak magukkal, ha a pióca közelében vagy? – Joshua már ordított, amitől én is csak még idegesebb lettem.

- Holnap reggel kilencre ott leszek, és cseszd meg! – kiabáltam vissza, majd kinyomtam a telefont. Úgy éreztem, forr bennem a düh, egész testemben reszkettem. Azt sem vettem észre, hogy Edward visszajött az ágyhoz, és leült mellém.

- Jól vagy? – érintette meg a vállamat, mire összerezzenve húzódtam hátrébb. Egy pillanatig csak vörös karikákat láttam a haragtól. Lehunytam a szememet, és mire ismét felnéztem, már kitisztult a kép.

- Igen, persze – bólintottam végül. Edward a lepedőre szegezte a tekintetét – még mindig feszültnek tűnt. A látványától valahogyan azonnal eltűnt belőlem minden harag, és csak az iránta való aggódás maradt.

- Amit a… fiú mondott, igaz – szólalt meg végül olyan hangon, amitől úgy éreztem megszakad a szívem. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam Edward arcán. Ahogy felnézett rám, szinte sütött a tekintetéből az önutálat.

- Tudom, hogy mi az igazság – feleltem. – És szeretlek – húzódtam közelebb hozzá. Azt akartam, hogy tudja, a múlt semmit sem számít. Biztosan éreztem, hogy ő jó és tiszta lélek. Bármit is tett régen, nem fogok ítélkezni felette, mert nem érthetem, milyen vámpírnak lenni. Fogalmam sem volt róla, hogy ha én egyszer átváltoznék, vajon lenne-e elég önuralmam, hogy ne öljek embert, még abban sem voltam biztos, hogy arra lenne-e, hogy csak a bűnözőknek menjek neki. Edward volt az egyik legerősebb személyiség, akit az eddigi életem során megismertem. Azt hiszem, őt csak Carlisle előzte meg.

- Nem is vagy kíváncsi a részletekre? – vett mély levegőt felkészülve arra, hogy most vallania kell.

- Nagyjából tudom a részleteket – mosolyogtam rá félénken. – Tudod, a napló… - motyogtam. Kicsit elszégyelltem magam, amiért egy könyvből olyan titkokat olvasok ki, amiket lehet, hogy mások nem szívesen kötnének az orromra.

- Ha akarsz valamit még tudni, vagy… - kezdte Edward, de az ujjaimat a szájára helyezve elhallgattattam.

- Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy szeretlek. Ennyi nekem bőven elég. – Hozzá hajoltam, és puhatolózó csókot nyomtam a szájára. Mikor láttam, hogy nem fog elhúzódni tőlem, magammal húztam, miközben hátradőltem az ágyon. Ajkai finoman kóstolgatták az enyémet, miközben kezeim meztelen mellkasát simogatták. Elégedettséggel töltött el, hogy már tudtam, hol kell megérintenem ahhoz, hogy halk sóhajt csaljak ki a száján.

Nem tudom, mi ütött belém, talán, Edward túl sokáig hagyta, hogy csókoljam, vagy el akartam űzni a feje felől a múlt árnyait, de az ujjaim a mellkasáról lesiklottak a hasára, és ott sem szándékoztak megállni. A hideg kéz az utolsó pillanatban állított meg.

- Mit csinálsz? – Edward zihálva húzódott el tőlem.

- Szeretnék örömet okozni… - motyogtam kissé szégyenlősen. Ez a pár nap elég volt ahhoz, hogy megszokjam Edward testi közelségét és nagyjából leküzdjem a zavaromat előtte, és nem értettem, miért ne tehetném meg. Ha abban nincs semmi rossz, hogy ő gyönyört okoz nekem, akkor abban sem lehet, ha én teszem neki. És abban is biztos voltam, hogy tökéletesen ura tud maradni önmagának.

- Erre semmi szükség – rázta meg a fejét.

- Nem azért tenném, mert szükséges, hanem azért, mert akarom – haraptam be az alsó ajkamat, és óvatosan megmozgattam a csuklómat Edward finom, de határozott szorításában, mert kezdett megmerevedni.

- Bocsánat – engedett el gyorsan, és bűnbánó pillantást vetett rám.

- Nem okoztál fájdalmat – ráztam meg gyorsan a fejem. Utáltam, mikor Edward saját magát marcangolta. Főleg, mert tudtam, soha az életben nem ártana nekem. Teljesen biztos voltam benne, hogy előbb tenne kárt saját magában, mint bennem.

Kezemet újra a mellkasára helyeztem – éreztem, ahogy az ujjaim alatt megrándulnak az izmai.

- Kérlek, csak próbáljuk meg… - Mivel Edward nem felelt, úgy döntöttem, hogy ezt beleegyezésnek veszem, és a kezem ismét elindult lefelé. Mikor megérintettem az alsónadrágján keresztül, furcsamód semmi szégyenérzetet nem éreztem, csak izgatottságot. Edward szemei kissé sötétebb aranyszínt vettek fel, és mintha elfojtott volna egy nyögést.

Eszembe jutottak Tanya tanácsai, így a tekintetemet folyamatosan Edwardéba fúrtam, miközben beszéltem hozzá. Ujjaim befurakodtak a vékony szövet alá. Mindkettőnk lélegzete elakadt, mikor tényleg megérintettem a férfiasságát. A teste megfeszült, egy pillanatra lehunyta a szemeit, és halk morgást hallatott.

- Nézz rám, Edward! – kértem. – Kérlek, nézz rám! – Enyhe aggodalom futott át rajtam. Féltem, hogy csak szenvedést okozok ezzel Edwardnak. Végül is, fogalmam sem volt róla, hogy mekkora erőfeszítésébe kerülhet kordában tartania a vámpír énjét. Lehet, hogy sokkal többe, mint amekkora gyönyört okozok neki.

Beletelt pár másodpercbe, mire felnyitotta a szemeit. Egy pillanatra megijedtem, mert az előbbi aranybarna szempár helyett egy majdnem szurokfekete nézett velem szembe.

- Edward, minden rendben? – kérdeztem kissé rekedten. „Az is jó, ha sokat beszélsz hozzá, ha a nevét mondod. A név emberivé tesz. Segít elnyomni a vámpírt a tudatunk mélyén.” Szinte hallottam Tanya hangját a lelki füleimmel. – Edward! Edward, jól vagy?

- Azt hiszem… - érkezett meg végül a válasz. Megrázta egy kissé a fejét, és mintha az írisze halványabbá vált volna. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

- Szeretlek, Edward! – susogtam neki, miközben megmozdítottam az ujjaimat. Furcsa érzés volt, de egyben izgató is. Edward odalent teljesen merev volt, és ugyanolyan hűvös, mint a teste bármely másik pontján.

Halványan elpirultam, de jelenleg csak az foglalkoztatott, hogy Edward gyönyörű arcán a koncentrálás mellett megjelent a nyílt elragadtatottság is. Eddig szorosan összepréselt ajkai elnyíltak, és mélyről jövő nyögés hagyta el őket. Könnyű volt betartani, amit Tanya mondott, mert egyszerűen, ha akartam volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetem róla. Olyan volt, mint egy angyal.

A kezem mintha ösztönösen tudta volna, mit kell tennie, hogy Edwardnak örömet okozzon. A légzése akadozóvá vált, az oldaláról a hátára gördült, és megvonaglott. Arrébb mozdultam én is, hogy kényelmesebben hozzáférjek, és továbbra is fent tudjam tartani a szemkontaktust. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akartam elrontani semmit. Összeszorított fogai közül egyre sűrűbben hangzottak fel nyögések és morgások – mintha az emberi és a vámpír énje is élvezte volna mindazt, amit vele teszek.

- Isa… Isabella – nyögte, és a keze megindult az enyém felé. Aztán, mintha hirtelen meggondolta volna magát, hátralendült a karja, és az ágy fémrácsa nyikorogva felsikoltott, ahogy megmarkolta. A csípője felfelé lendült, hangos, torokhangú nyögést hallatott, a kezemet pedig valami folyadék öntötte el. Nem volt olyan hideg, mint Edward teste, de annyira meleg sem, mint ahogy azt arról a bizonyos emberi testnedvről olvastam valahol. A fémes hang hirtelen pattant egyet, aztán Edward teste ernyedten pihent ismét az ágyon. Elhúztam a kezemet, és próbáltam semmit sem összekenni, bár leginkább most Edward hogyléte érdekelt.

- Edward? – szólaltam meg.

- Rendben vagyok… - felelte halkan. Mintha mázsás súly szakadt volna le a mellkasomról. Tudtam, hogy működni fog a dolog, de azért egy apró kis félelem ott motoszkált bennem, mi van, ha tévedek. Előre hajoltam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, eltörted az ágyamat… - kuncogtam fel, miután Edward felült.

- Nem, én porrá morzsoltam az ágyadat – nyitotta szét a markát Edward – az arckifejezése cseppet sem tetszett nekem. A vasrács tenyeréből kilógó két része egymástól elválva leesett a lepedőre, míg a tenyerében lévő rész fémforgácsként hullott alá.

- Mindegy, aludni még lehet rajta. Meg mást csinálni is… - próbáltam meg elviccelni a dolgot.

- Egy hajszálon múlt, hogy most nem a csontjaid maradékát látom. – Edwardon borzongás futott végig.

- Ugyan – legyintettem.

- Először a csuklódat akartam megragadni, hogy megállítsalak, mielőtt… - Edward arcizmai fájdalmasan húzódtak össze. – Ezt nem kellett volna… - pattant fel, és idegesen járkálni kezdett. – Ezt soha többé! – motyogta inkább magának, mint nekem.

Sóhajtva az ágy szélére csúsztam, hogy az éjjeliszekrényből előkeressek egy papír zsebkendőt, de Edward megelőzött. Elém térdelt, és törölgetni kezdte a kezemet – mintha azzal akarta volna megszüntetni a bűntudatát, hogy megtisztít engem az állítólagos bűne nyomaitól. Pedig semmi rosszat nem tett, csak fogalmam sem volt róla, hogy értethetném ezt meg vele. Egész végig észnél volt annyira, hogy ne bántson engem, az a hülye ágy meg kit érdekel!

- Edward… - szólaltam meg, mire megállt a keze, és megfeszült az egész teste.

- Sajnálom, ígérem, hogy soha többé nem történik meg – mentegetőzött azonnal.

- Ilyet ne ígérj, mert igenis meg fog! – húztam el a kezemet. – Nem történt semmi. Ép és egészséges vagyok, és nem hagyom, hogy megint bezárkózz a felesleges lelkiismeret-furdalás miatt.

- Nem tudod, miket beszélsz! Felfogod te egyáltalán, hogy mit tehettem volna veled? – csattant fel dühösen Edward. Biztos voltam benne, hogy nem felém irányul a mérge, hanem inkább önmagára haragszik.

- Bármelyik percben tehetnél velem valamit – feleltem, mire elsápadt – eddig nem is hittem volna, hogy lehet még ennél fehérebb is.

- Úgy… úgy gondolod, hogy veszélyben vagy mellettem? – A hangja tele volt fájdalommal.

- Nem! Nem, nem gondolom úgy! Pont ez az! – sóhajtottam fel kissé bosszúsan. Mikor fogja már végre megérteni? – Melletted vagyok a legnagyobb biztonságban. Bármelyik percben tehetnél velem valamit, bármikor egy legyintéssel megölhetnél… - Edward halkan felszisszent, és elfordította a fejét. - …de tudom, hogy soha nem ártanál nekem! Te azt látod, hogy egy hajszálon múlt az épségem. Én azt látom, hogy bármilyen nehéz is volt, nem ártottál nekem. Erős vagy. Nem csak testileg, lelkileg is. Bízom benned, mert tudom, hogy ha most felvágnám az ereimet, neked az lenne az első dolgod, hogy megmentsd az életemet, bármennyire is szomjas vagy. És tudom, hogy te is tudod ezt itt bent – tettem a mellkasára a kezemet a szenvedélyes szónoklat után. Lehet, hogy a szíve már nem vert és nem pumpált vért az ereibe, de biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül nagyon is él és érez.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, egy szörnyeteg vagyok – helyezte a tenyerét a kezem fölé.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, nem vagy szörnyeteg – kontráztam rá.

- Ez akkor is túl… veszélyes. Túl intenzív és… - Elmosolyodtam.

- Élvezetes, mennyei és elsöprő? – suttogtam lehajolva a füléhez. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, végül bólintott egyet. – Akkor miért ne élhetnéd át újra és újra? Azt akarom, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok akkor is, ha neked okozhatok örömet. – Ujjai alig érintve engem fogták körbe az arcomat, és egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy igazat mond, és ettől még jobban szerettem. – Nincs semmi szükség arra, hogy kockáztassunk. Ha százhatvan évig kibírtam, ezután is bírni fogom – vonta meg a vállát.

- De én nem – jelentettem ki határozottan. – Tudod, nekem is örömet okoz, ha neked élvezetet adhatok, és erről az örömről túl önző vagyok lemondani. – Legnagyobb megelégedettségemre, a hangom pont olyan határozott volt, mint amilyennek szántam.

- Ezt még… át kell gondolnom… - állt fel Edward.

- Úgyis mindig elérem, amit akarok – léptem oda hozzá, és miközben egy csókot nyomtam az ajkára, végigsimítottam az ágyékán – egy halk, de elégedett szusszantás lett az érintésem eredménye. – Azt hiszem, itt az ideje egy zuhanynak… Most az egyszer neked sem ártana – vigyorogtam rá. A zavarom valamiért mindig kezelhetőbbnek tűnt, ha Edward bizonytalansága miatt erősnek és határozottnak kellett lennem. – Gyere, kell valaki, aki megmossa a hátam… - nyújtottam ki felé a kezemet. Egy pillanatig tétován fürkészett engem, de aztán elfogadta. Lehajoltam a földön heverő köntösömért, és felvettem. Edward közben, mintha egy pillanatra elmélázott volna.

- Azt hiszem, ki kell hagynunk mégis csak ezt a közös fürdőzést – súgta a fülembe, miközben segített megkötni magamon a köntösömet.

- Ah, ne már! Maradi vénember – dugtam ki rá incselkedve a nyelvemet. Próbáltam viccel elütni a dolgot, mert tartottam tőle, hogy ha hagyom Edwardot távolságot tartani most, később nehezebb lesz újra feloldanom. Nem akartam, hogy megint visszahúzódjon a csigaházába önmagát emésztgetve. Mire ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, arra eszméltem, hogy a falhoz szorítva állok Edward arca pedig alig egy centire van az enyémtől.

- Te pedig egy akaratos kislány vagy. – Edward ajkai óvatos mohósággal megkeresték az enyémeket. Kissé elkábulva pislogtam fel rá. Ez volt most az a reakció, amire a legkevésbé számítottam. – Viszont, most tényleg nem lehet…

- Miért? – nyögtem ki pár pillanatnyi szédelgés után.

- Tanyáéknak el kell menniük – felelte.

- Tanya elmegy? – Tudtam, hogy gonosz dolog, de valamiért rögtön sokkal felhőtlenebb kedvem lett. Edward megértően elmosolyodott.

- El. De előtte még meg kell beszélnünk valamit…

- Mit? – vontam fel a szemöldökömet. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Edwardot és Tanyát egy szobában hagyjam egyedül. Nem mintha nem bíztam volna Edwardban, de ismertem Tanya módszereit. Kihasználja az utolsó másodpercet is, hogy valamivel felidegesítsen. Tanyával kapcsolatban különös kettős érzéseim voltak – egyfelől, tudtam, hogy nem rosszindulatú, másfelől tudtam, hogy a játék kedvéért sok mindenre képes.

- Hallottad már azt a mondást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? – érintette meg az orromat.

- Köszi – fordultam ki az öleléséből. Már kezdtem volna elfelejteni, hogy minden egyes nap, amit emberként töltök öregedéssel is jár, miközben Edward örök időkig maga marad a tökéletesség. Az ágy mellé léptem, és felvettem a földre szóródott ruháimat. Amolyan kényszercselekvésként elkezdtem összehajtogatni őket. Megfeszültem, mikor a hideg karok a derekam köré kúsztak.

- Tudod, hogy Tanya egy cseppet sem érdekel… - Hideg csókot éreztem a fülem mögött – borzongva hunytam le a szememet.

- Tudom – feleltem. Edward vagy nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy mi a bajom. Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán megfordultam. – Menj mosakodj meg, aztán beszélj Tanyával.

- Biztos? – Edward tétován pillantott rám, mint aki nem tudja, mit is tegyen.

- Teljesen biztos – bólintottam. – Utána én is elmegyek zuhanyozni, felfrissülök, és kezdhetünk újra gyakorolni – vigyorogtam rá. – Tudod, holnap úgysem lesz rá időnk…

- Igen, a farkasok… - húzta el a száját Edward. – Sietek! – nyomott egy csókot a számra, aztán elhagyta a szobát. Tudtam, hogy valamelyik Cullen valószínűleg őrt áll az ajtóm előtt. Amióta Edwarddal testileg is közelebb kerültünk egymáshoz, tapintatosan az ajtó másik oldaláról vigyáztak rám - fülüknek a vékony fadarab úgysem jelentett túl sok akadályt.

Abban a pillanatban, ahogy magamra maradtam a mosoly leolvadt az arcomról, és a gondterheltség ráncainak adta át a helyet. Edwarddal együtt lenni maga volt a mennyország, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen. Már megfordult egy párszor a fejemben a dolog, de eddig mindig elhessegettem a gondolatot. Vámpírrá válni elég rémisztő gondolat volt. Nem azért, mert attól féltem, elveszíteném a lelkemet, ahogyan Edward hiszi – biztos voltam benne, hogy téved, és Carlisle-nak van igaza -, hanem azért, mert nem tudtam, hogy kezelném a vérszomjamat. Persze, Cullenék biztosan nem hagynák, hogy bárkinek is ártsak, de belegondolni, hogy ez mivel járhat… Ha rátámadnék Alice-re, Esmére, Carlisle-ra vagy ami a legrosszabb, Edwardra – megborzongtam.

És az öcsém… Egy évig biztosan nem mehetnék a közelébe. Egy év alatt annyit nőne… Talán, el is felejtene engem, hiszen, olyan kicsi még. Úgy éreztem, mintha a lelkem két felé szakadt volna. Az egyik ember akart maradni, hogy láthassam felnőni az öcsémet és senkit se bántsak még véletlenül sem, a másik viszont örökre Edwarddal akart maradni fiatalon.

Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Odamentem, és résnyire kinyitottam. Alice kedves mosollyal az arcán álldogált a küszöbön. Mikor meglátott egy pillanatra elbizonytalanodva fürkészett – megpróbáltam eltűntetni a gondok nyomát az arcomról.

- Mit tehetek érted? – kérdeztem barátságos hangon.

- Edward üzeni, hogy szabad a fürdő – közölte.

Miközben átvonultunk a folyosón, a hátamban éreztem Alice pillantását, de nem szólt semmit. Beálltam a zuhanyfülkébe, a gondolataim pedig nem akartak nyugodni. Szörnyű érzés volt, hogy választanom kell a testvérem és a szerelmem között. Talán, ha tudnám, hogy az öcsém biztonságban van, akkor könnyebb lenne… De ha nem maradhat a közelemben, akkor kire bízhatnám?

A quileute-ek vajon elvállalnák az öcsém felügyeletét, amíg én leküzdöm az ösztöneimet? Jelenleg biztosan szívesen látnák őt, de vajon, akkor is még a rokonuknak és barátjuknak tartanak majd, mikor már nem ember leszek? Mennyire számíthatok majd rájuk vámpírként?

A szappan kiesett a kezemből, és hangosan csattantva zuhant a zuhanytálcába, hogy aztán végigcsúszdázzon rajta keresztben.

- Isabella, minden rendben? – kiabált be Alice.

- Per… persze, semmi baj. Csak leesett a szappan – feleltem gyorsan, nehogy Alice legyen olyan túlbuzgó testőr, hogy rám nyisson.

Sokkoló volt ráébredni, hogy az utolsó pár percben már nem feltételezésként gondoltam az átváltozásomra, hanem egyszerű, elkerülhetetlen tényként, de amint erre rájöttem, mintha meg is könnyebbültem volna. Tudtam, hogy mit akarok, már csak azt kellett megterveznem, hogy tudom mindezt úgy megvalósítani, hogy az mindenkinek a lehető legjobb legyen.

Ahogy kiléptem a hideg csempére, déjá vu érzésem lett. A fürdőszobában eddig már elég sok fontos beszélgetésen estem át.

- Alice… - szólaltam meg, miután felöltöztem.

- Igen? – Alice érdeklődve pillantott rám.

- Ugye, a barátom vagy? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem helyes sarokba szorítanom őt, de abban is biztos voltam, hogy csak így tudom rávenni arra, amit tenni készültem.

- Persze. Valami baj van? – lépett közelebb hozzám. Megráztam a fejem.

- Bármit megtennél értem? – tettem fel a következő kérdést.

- Mi történt? – Alice arcára látható ijedtség ült ki. – Edwarddal van valami gond? Megsérültél, miközben…?

- Nem, nem, dehogy is! – tiltakoztam azonnal. – Csak válaszolj a kérdésemre!

- Bármit megtennék érted, amivel nem ártok a családom többi tagjának – felelte. Reméltem, hogy a terveimet nem sorolja a kivételek közé. Vettem egy mély levegőt, aztán kimondtam, mit szeretnék, lesz, ami lesz.

- Változtass át vámpírrá!