A múlt árnyai - 21. fejezet

21. EMLÉKEK



REGGEL EDWARD megint elment az iskolába Alice-szel. Az éjszakánk kicsit érdekesre és kínosra sikeredett, mivel a szexről való beszélgetésünk után Edward nemhogy nem feküdt be mellém az ágyba, de még csak a szélére sem ült. Helyet foglalt ugyanazon a széken, amin pár nappal ezelőtt is kuporgott, és egész éjszaka meg sem mozdult – legalább is, amíg ébren voltam, biztosan nem. Reggel aztán egy csókot nyomott a homlokomra, mintha a húga lettem volna.

Az egész délelőttöm dühöngéssel telt el. Legalább Edward magyarázta volna meg rendesen, hogy miért is ilyen elutasító a szex gondolatával szemben. Értettem én, hogy veszélyes, de Tanya és Esme is azt mondta, hogy nem lehetetlen, és biztos voltam benne, hogy Edward képes annyira uralkodni magán, hogy ne essen bajom. Az igazság az volt, hogy Edward visszautasítása miatt csak még inkább foglalkoztatott a gondolat. Mint egy kisgyerek, akit eltiltanak a sárban dagonyázástól, és ezért ezt a mókát látja a világ legvonzóbb dolgának.

Egész nap képek peregtek a fejemben Edwardról és rólam a lehető legpikánsabb és legromantikusabb helyzetekben – ez csak azért volt rossz, mert minden egyes percben volt velem valaki, és mikor rákérdeztek, hogy miért bámulok magam elé üveges szemekkel, és hogy jól érzem-e magam, mert nagyon kipirultam, az okozott pár elég kínos pillanatot.

Végül úgy döntöttem, hogy lefoglalom a gondolataimat valamivel, ezért amíg Esme és Rosalie az öcsémmel játszott, én leültem a sarokba, és Bella nagyi naplóját kezdtem olvasgatni. Már jó régóta a kezembe sem vettem a könyvecskét. Egyfelől, nem volt rá időm és energiám a sok zűrzavar közepette, másfelől, szégyelltem még magamnak is bevallani, de féltékenységet éreztem aziránt a kötelék iránt, ami a nagyi és Edward között volt.

Magamról tudtam, hogy legalább olyan erős szerelmet érzek Edward iránt, mint amit Bella nagyi érzett – ha nem nagyobbat. De abban nem voltam biztos még mindig, hogy Edward vajon tényleg annyira kötődik-e hozzám, mint én hozzá. Végül is, a nagymamám volt élete nagy szerelme, akkor én mi lehetek mellette… Citrom helyetti citrompótló, ló helyetti szamár és cukormentes édesség. Ami mind szép és jó, csak épp, nem a legjobb, ami lehetne…

Észre sem vettem, hogy Jasper bejött a szobába, csak mikor leült mellém a kanapé elé a földre, és megérintette a kezemet. Azonnal éreztem, hogy megkönnyebbülök és a szívemre nehezedő súlyok szappanbuborékokká válnak. Persze, azt is tudtam, hogy ez a kellemes érzés csak ideiglenes.

- Nem kéne ezt olvasgatnod, ha felkavar… - pillantott Jasper a barna bőrkötéses napló felé.

- Nem ez a baj – ráztam meg a fejem. – Ez csak egy emlékeztetés arra, hogy sosem leszek elég jó Edwardnak. A napló nélkül is tudom ezt.

- Te tényleg így gondolod? – Jasper hitetlenkedő tekintettel nézett rám. Lesütött szemekkel bólintottam. – Gyere! – pattant fel hirtelen Jasper a földről, és felém nyújtotta a kezét. Hagytam felhúzni magam, aztán Esméék felé pillantottam. – Ha nem gond, elrabolom egy időre Isabellát – szólt oda nekik Jasper. Esme mosolyogva bólintott, aztán visszafordult az öcsémhez, aki épp egy játékautót próbált darabokra szedni.

- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben Jasper felvezetett az emeletre.

- A napló helyett mutatok neked olyan emlékeket, amiktől megérted, milyen fontos is vagy Edwardnak – felelte. Izgatottan lépkedtem utána. Fogalmam sem volt, mit akarhat mutatni, de bármire, ami Edwarddal kapcsolatos volt, kíváncsi voltam.

A szobámhoz mentünk, ami eredetileg Jasperé volt. Nem pakolásztam Jasper térfelén, így azt a dobozt sem láttam még, amit előhúzott a szekrény aljából. Kinyitotta, és odaintett maga mellé. Letérdeltem a doboz mellé és belekukkantottam. Tele volt dvd-kkel, fényképekkel és még pár apró emléktárggyal. Nem értettem, hogy pár fotó vagy film hogyan bizonyíthatná, hogy Edward mennyire szeret engem. Hiszen, még azelőtt készülhettek, hogy én betoppantam volna az életükbe.

- Nézd csak! – Jasper előhúzott egy fényképet, és a kezembe nyomta. A kép egy parkszerűségben készült. Az idő borús volt, ezért is lehettek Cullenék a szabadban.

- Mit kéne látnom rajta? – pislantottam fel Jasperre értetlenül.

- Nézd meg jobban! – követelte. Egy sóhaj után ismét a képre pillantottam, és próbáltam rájönni, hogy mit is kéne látnom. Cullenék egy padon ültek egymás mellett, és bár nem voltak túl mosolygós kedvükben, nem volt rajtuk semmi különös. Esme és Carlisle ültek középen, egymást átkarolva. Mellettük jobb oldalon ott ült Rosalie, Emmett a pad mögött állt, kezét Rose vállára téve. Jasper Carlisle balján foglalt helyet, az ölében pedig ott üldögélt Alice.

- Hol van Edward? – nyilallt hirtelen belém a felismerés. Jasper elégedett szomorúsággal mosolygott rám.

- Itt épp otthon kuporog a szobájában, és azon elmélkedik, hogy felkeresse-e a Volturit. Ahogy itt is… És itt… - nyújtotta át sorra a fényképeket. Bár a Cullen család tagjai semmit sem változtak, a fotók hátuljára írt dátumok mutatták az idő múlását. Végül egy nagy köteg képet tartottam a kezemben, amikről mind hiányzott Edward.

- Ez is csak azt bizonyítja, hogy Bella nagyi volt élete szerelme… - meredtem a képekre, miközben a szívem fájón szorított a mellkasomban. Nem csak azért, mert az eddigi gondolataimat most már tények is bizonyították, hanem mert tudni, hogy Edward szenved, pokoli érzés volt.

- Tévedsz. Bella volt az első igazi szerelme – javított ki Jasper. Értetlenül néztem rá.

- Én is ezt mondtam…

- Megint csak tévedsz – mosolygott rám halványan.

- Nem értem, hová akarsz kilyukadni – vallottam be. Lehet, hogy az én értelmi képességeimmel volt a baj, de számomra az, amit Jasper mondott, és amit én állítottam, ugyanazt jelentette.

- Bella volt Edward első igazi szerelme. A lány, aki feltámasztotta a szívét. És a lány, aki nem volt hozzá való, ezért össze is törte azt – Jasper újra a kezébe vette az egyik képet. – Ha most készítenénk egy fotót, rajta lenne újra Edward is, és mosolyogna. Tudod, miért? – pillantott rám. Megráztam a fejem. – Mert te is a képen lennél mellette. Te vagy az a lány, aki meggyógyította a szívét. Egy fagyott szívet könnyebb felolvasztani és összetörni, mint egy törött szívet megragasztani. De neked sikerült. Ha Edward érzései nem lennének erősek irántad – a lehető legerősebbek -, akkor a szíve még most is darabokban heverne – helyezte vissza a fényképet a dobozba Jasper.

Visszafojtott lélegzettel hallgattam Jasper magyarázatát, miközben az agyam olyan gyorsan pörgött, hogy belefájdult a fejem. Jasper szájából olyan igaznak és egyszerűnek hangzott az egész. El akartam hinni, hogy tényleg így van. Hogy Bella nagyi volt az első, de én vagyok az igazi.

- De… a helyzet ugyanaz. Mi van, ha én is összetöröm Edward szívét? – a torkom összeszorult a gondolattól, hogy bármilyen módon árthatok Edwardnak – akaratomon kívül. – Mi van, ha Edward úgy dönt, hogy el kell mennie? Mi van, ha… elhagy engem is? – próbáltam nyugodt maradni, de a számból rémülten törtek fel a kérdések. – Tudom, hogy most nyugodtabb, érzem… De azt is érzem, hogy még nem döntött végleg.

- Ha Edward azt mondaná, hogy nem szeret és elmegy, mit tennél? – kérdezett közbe Jasper. A kezeim remegni kezdtek a gondolattól. Azt vártam, hogy Jasper majd megpróbál megnyugtatni, de most nem éreztem a felszabadító érzelemhullámokat. Talán, azt akarta, hogy magamtól, mindenféle lelki manipuláció nélkül találjam meg a válaszaimat.

- Szeret engem… Nem tudom, hogy mennyire, de szeret. Tudom, hogy így van, bármit is mond. A szavak… A szavak nem számítanak – motyogtam magam elé. – És amíg tudom, hogy szeret, addig a világ végére is követném őt. – Felhúztam a lábaimat, és karjaimat a térdem köré fontam átölelve magam. Jasper megérintette a kezem, és abban a pillanatban ellazultam.

- Ez a különbség Bella és közted – mutatott rá Jasper. – Ő nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza Edwardot élete legnagyobb hibájának az elkövetésében, és nem volt elég erős, hogy küzdjön érte. Te viszont, nem adnád fel. Ő csak egy oroszlán külső mögé bújt cica volt, aki néha-néha próbálgatta a karmait, te viszont, igazi nagymacska vagy, és foggal-körömmel küzdesz, ha valamit el akarsz érni. Sokkal erősebb és határozottabb vagy, mint Bella volt! Többek között, ezért is vagy te a tökéletes pár Edward számára. Ha valami hülyeséget akarna elkövetni, te majd jól ellátod a baját – kacagott fel mély hangon. Elmosolyodtam.

Jasper mellett minden olyan könnyűnek tűnt, és nem csak azért, mert hatással tudott lenni az érzéseimre. Annyira letisztultan látott mindent, olyan egyszerűen. Ha nekem valami gondom volt, napokig, hetekig, sőt, hónapokig rágódtam rajta, míg végül az egészet túlbonyolítottam, és szörnyűbbnek tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt. Jasper ezzel szemben, igazi stratégaként, azonnal átlátta a gondokat, és ahelyett, hogy hosszú ideig töprengett volna mindenen, nekiállt, és pillanatok alatt megoldotta a dolgot.

- Tényleg ilyen egyszerű lenne? – sóhajtottam fel.

- Minden olyan egyszerű, amilyen egyszerűvé tesszük – vigyorgott rám Jasper.

- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá, aztán óvatosan kinyújtottam a karomat – hagyva neki egy kevés időt, hogy visszautasítsa a gesztusomat -, és a nyaka köré fonva megöleltem őt.

- Mi folyik itt? – Edward hangja elég ijesztő volt ahhoz, hogy azonnal elhúzódjak Jaspertől, és felpattanjak a földről. Belépett a szobába, és ledobta az ágyra a táskát, amit reggel magával vitt az iskolába.

- Mi csak… beszélgettünk… - dadogtam zavartan. Tudtam, hogy Edward mit hitt régebben a Jasperrel kapcsolatos érzéseimről, de reméltem, hogy elmúltak már ezek a tévképzetei. A szemébe nézve viszont rájöttem, hogy tévedtem.

- Ölelkezve? – húzta el gúnyosan a száját.

- Isabella csak megköszönt nekem valamit – szólt közbe Jasper. Felemelte a dobozt a földről, és visszahelyezte a szekrénybe.

- Csak megköszönt… - morogta Edward maga elé.

- Na jó, ebből elég! – szólaltam meg egy hatalmas sóhaj után. – Edward, ülj le! – mutattam az ágyra. Felvont szemöldökkel nézett rám. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, és álltam a pillantását. Reméltem, hogy hamar megadja magát, mert egy idő után – úgy körülbelül öt másodperc – kezdett erőt venni rajtam a kábulat, amit Edward sötét pillantása okozott, valahányszor elmerültem benne.

- Jasper, te oda! – mutattam az ágy másik végébe, miután Edward végre leült. Jasper azonnal engedelmesen helyet foglalt. – Meddig akarsz még ilyen gyerekesen viselkedni a testvéreddel? – fordultam Edward felé. Hirtelen nagyon viccesnek tűnt a helyzet – mintha egy kibékítő show forgatásán lettem volna műsorvezető -, egészen addig, míg újra eszembe nem jutott, hogy miért is ül most előttem életem szerelme és az egyik legjobb barátom.

- Ameddig úgy viselkedik veled, ahogy… - vonta meg a vállát Edward.

- Hogyan? Mint egy barát? Talán, nem lehet a barátom? – érdeklődtem.

- Egy barát nem ölelne meg így – préselte össze a száját Edward.

- Ó, értem… Szóval, akkor Alice és Esme is szerelmesek belém… Hmmm… - emeltem a mutatóujjamat színpadiasan az államhoz, mintha erősen gondolkoznék valamin. – Tudod, ők napjában úgy tíz-hússzor is megölelnek ennél még sokkal bizalmasabban is. Eddig azt hittem, hogy ez csak baráti kedvesség, de talán, igazad van…

- Ez nem vicces! – mordult fel Edward, és villámló tekintettel meredt rám.

- Nem, nem az. És tudod, hogy még mi nem vicces? Hogy nem bízol a testvéredben. És persze, bennem sem. Ez nem vicces! – Edward arca megmerevedett.

- Én… bízom benned – motyogta.

- Ha bízol bennem, hogy lehetsz még mindig féltékeny Jasperre? – Edward szólásra nyitotta a száját, de én közbevágtam. – És ha most azt mered mondani, hogy nem is vagy féltékeny, esküszöm, feláldozom a csontjaim épségét, és megütlek! – Pár pillanatig csend volt. Edward a padlót bámulta, miközben én őt figyeltem.

- Féltékeny vagyok, de nem tudom, hogy miért… - szólalt meg végül Edward. – Tudom, hogy Jasper Alice-t szereti minden porcikájával. És tudom, hogy te… engem… Mégis… Ha meglátom, hogy hozzád ér… Nem értem, mi van velem – túrt bele a hajába idegesen. – Sajnálom – pillantott rám, aztán Jasperre is.

- Én is ugyanezt érzem – szólalt meg Jasper. – Mármint, Alice-szel kapcsolatban – tette hozzá gyorsan. – Ha bárki hozzáér, egy pillanatra meg tudnám ölni. Valószínűleg, erősebb bennünk a birtokló ösztön – vonta meg a vállát.

- Csodás… Körbe vagyok véve tesztoszterontól megkergült hímekkel… - sóhajtottam fel, de valamelyest megkönnyebbültem, hogy enyhült a hangulat a két fiú – vagyis koruk szerint, már férfi – között.

- Bennünk nem termelődik tesztoszteron – szólalt meg Edward.

- Lényegtelen – húztam el a számat. – Bármi is termelődik bennetek, a lényeg, hogy a férfiak – legyenek emberek vagy vámpírok – egy kissé lököttek – fejtettem ki női nézeteimet.

- Azt hiszem, ebben igazad van – nevetett fel Jasper.

- Áruló – kuncogta Edward. – Tényleg sajnálom – pislantott Jasper felé pár másodperc múlva.

- Semmi gond – csapkodta meg a testvére vállát Jasper, aztán felállt. – Most már mehetek, ugye? – nézett rám engedélykérően.

- Persze – bólintottam mosolyogva.

- Gondolkozz el azon, amiről beszélgettünk – nézett még rám bíztató szemekkel, aztán magunkra hagyott Edwarddal.

Visszamentem a szekrényhez, és becsuktam az ajtaját.

- Milyen volt a… - akartam érdeklődni az iskoláról, de mikor megfordultam, Edward már ott állt előttem. Halkan felsikkantottam a meglepetéstől. – Jesszus! – A riadalmamra egy széles vigyor volt a válasz. – Ez sem vicces!

- Dehogyis nem! Végre egy emberi reakció…

- Nem félek tőled – próbáltam határozott hangon beszélni, de az előbbi frász miatt egy kissé remegett a hangom. Edward pillantása hirtelen megváltozott, én pedig szédülni kezdtem tőle.

- Nem úgy tűnik – hajolt a nyakamhoz. Megremegtem és elakadt a lélegzetem, de nem mozdultam. Éreztem, ahogy az ajka hozzáér a bőrömhöz, nagyjából pont ott, ahol az ütőerem szaladhatott végig alatta. Lehunytam a szemeimet, és hallottam a fájdalmas-elégedett sóhajt, ami Edward torkából tört fel.

- Ez… mi volt? – kérdeztem kissé megkésve, miután a kábulatból annyira észhez tértem, hogy képes legyek megközelítőleg értelmes mondatokat összehozni. Edward zavartan lépett hátra.

- Sajnálom, én csak… Hirtelen, olyan gyönyörű voltál. – A karja után kaptam, mikor még távolabb akart menni tőlem.

- Ha olyan gyönyörűnek látsz, miért menekülsz? – kérdeztem, miközben tettem felé egy lépést.

- Ne kezdjük ezt megint! – vonta össze haragosan a szemöldökét. – Tegnap este már megbeszéltük, hogy…

- Nem beszéltünk meg semmit sem! – csattantam fel. – És különben is, te kezdted!

- Isabella…

- Nem! Semmi Isabella! – Kezdtem érteni, hogy mire is gondolt Jasper az előbb. És bár nem éreztem magam túl erősnek és határozottnak, próbáltam annak tűnni. – Te férfi vagy, én meg nő. Szeretjük egymást. Nem élhetünk úgy egymás mellett, mint a testvérek. Ez… természetellenes lenne.

- Természetellenes? – Edward kínjában felröhögött. – Az nem természetellenes, hogy egy vámpírral akarsz együtt lenni?

- Én veled akarok együtt lenni – böktem meg a mellkasát.

- Nem tudod, mit akarsz… - préselte össze a száját dühösen.

- De igen, tudom. Szerelmeskedni veled – mondtam ki. Fülig vörösödtem, de a tekintetem állta az övét.

A következő pillanatban a lábaim felemelkedtek a talajról, a hátam pedig a szekrényajtónak szorult. Edward még sosem csókolt ilyen szenvedélyesen. Kezei tartottak a derekamnál fogva, miközben lélegzetvisszafojtva ízlelgette az ajkaimat. Mikor eltávolodott tőlem egy pillanatra, kinyitottam a szemeimet, de a világ összemosódott előttem. Mintha valamiféle drogot kaptam volna, amitől egyszerre szédülök és bizsereg minden egyes porcikám.

Edward felé hajoltam, de megint elhúzódott. Csalódottan sóhajtottam fel. Hát megint meghátrál…

- Alice ide tart… - suttogta rekedt hangon. Kellett pár másodperc, mire felfogtam a szavai értelmét.

- Csak ezért…? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes kérdést. Edward komoly arccal nézett rám, de a tekintete lágy volt.

- Csak egy próbát teszünk – húzta végig az ujjait a tincseim között. Biztos voltam benne, hogy ez valamiféle pótcselekvés, hogy a zavarát leplezze. Valahogy megnyugtató volt, hogy nem csak én voltam ideges a ránk váró, újdonságnak számító tapasztalatoktól. – Nem fog… történni semmi… komoly – nyögte ki. – Csak… megnézzük, hogy képes vagyok-e… uralkodni magamon. Rendben?
- Rendben – motyogtam. Azt hiszem, ennél többet nem is várhattam volna így az elején, sőt… El sem hittem, hogy Edward tényleg ilyen könnyen beadta a derekát – volt egy olyan érzésem, hogy Alice keze is benne volt a dologban, de nem voltam biztos benne.

Edward ellökte magát a szekrénytől, és átsétált a szoba másik felére. Az ajtó kopogás nélkül nyílt ki, és belibbent rajta Alice, kezében lóbálva valami apró anyagot. Mikor rájöttem, hogy az a fürdőruhám, aminek megvételére még előző este kértem meg őt, rémülten pislogtam rá.

- Nos, hogy tetszik? – vigyorgott rám. – A zöld megy a hajadhoz.

- Ezt nem vehetem fel! – nyögtem ki, és kétségbeesve pillantottam Edwardra.

- Miért? – Alice olyan fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

- Mert én nem engedem – szólt közbe Edward. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Mi az, hogy nem engeded? – csattant fel Alice, és csípőre tett kezekkel meredt Edwardra.

Edward mellém sétált, és birtoklóan a csípőmre tette a kezét, majd magához húzott. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy megint bizseregni kezdtem tetőtől talpig. Alice egy pillanatig még dühösen meredt a testvérére, majd a szemei elkerekedtek, végül vidáman csillogni kezdtek.

- Oké, oké, keresek valami kevésbé kihívót… De kárpótlást kérek azért, amiért kétszer fáradok…

- Te nem is tudsz elfáradni, Alice – nevetett fel Edward. – Különben is imádsz vásárolni.

- Ez igaz… Nos, akkor megyek, mielőtt bezár minden üzlet. Kocsival sajnos, tovább tart az út – húzta el a száját, majd újra elmosolyodott, és mielőtt kilépett volna az ajtón, cinkosan rám kacsintott – most már biztos voltam benne, hogy Alice egész nap Edward fejét tömködte, hogy segítsen nekem. Hálás pillantást küldtem felé, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.

- És most? – fordultam lassan Edward felé.

- És most… - a hangja lágy volt. – Vacsoráznod kéne… És azt hiszem, nekem is. – Kérdőn néztem rá.

- Jó pár hete vadásztam utoljára – vallotta be Edward szégyenkező pillantással. – Most már egész jól bírom, és elég sokáig, de… Ha közel akarok lenni hozzád, nem árt minden óvintézkedést megtenni.

- Értem – feleltem bűntudatosan. Önzőnek éreztem magam, amiért folyton csak a saját szükségleteimmel voltam elfoglalva, és az fel sem tűnt, hogy Edward milyen szomjas lehet már. Pedig igazán észrevehettem volna, hiszen a szemei éjfeketék voltak.

- Elmegyünk Rosalie-val nem sokára…

- És mikor jössz vissza? – kérdeztem. Minden perc, amíg távol volt tőlem, egy örökkévalóságnak tűnt.

- Holnap reggelre itt leszek – mosolygott rám, és végigsimított az arcomon. – Elkísérlek a… farkasokhoz – nyomott el magában egy sértést a kedvemért. – Aztán este találkozunk - mondta, és a szokásosnál talán egy kicsivel hosszabb csókot adott az ajkaimra.

Izgatottan elpirultam a holnap este gondolatától.

A múlt árnyai - 20. fejezet

20. TANYA



REGGEL EDWARD nem volt mellettem. Ez volt az első eset jó pár napja, hogy magamra hagyott és egyedül kellett ébrednem. Azonnal kipattantam az ágyból. Furcsa érzés öntött el. Hirtelen rettegni kezdtem. Nem azért, mert féltem egyedül, biztos voltam benne, hogy van a közelben valaki, aki figyel rám, és megvéd, ha kell. Inkább attól rettegtem, hogy Edward örökre elment. Persze, legbelül tudtam, hogy nem hagyna magamra – legalábbis addig, amíg veszélyben vagyok -, mégis az első gondolat, ami átfutott a fejemen az volt, hogy elhagyott, és sosem látom többé.

Mikor meghallottam a folyosóról a hangját, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az számat. Az ajtóhoz osontam egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy a vámpírfülek mindent hallanak.

- Nem érdekel! Hallja csak! – Rosalie hangja direkt felhangosodott, ahogy a kezem elérte a kilincset.

Megtorpantam – ezt nekem szánta? Rólam beszél?

- Rosalie! – Edward dühösnek hangzott.

- Alice azt mondta, hogy a tanárok már kérdezősködtek rólad, és a városban is folyton azt kérdezgetik, merre jársz. Persze, most még elhiszik a betegség sztorit, de egy idő után feltűnő lesz, hogy nem gyógyulsz meg. De persze, te megint csak magadra gondolsz! – Rosalie halkan morgott még valamit, aztán csend lett.

Szóval, az a gond, hogy Edward nem jár iskolába… Miattam. Azt akartam, hogy mindig velem legyen, de nem azon az áron, hogy bajba sodorja a családját. Gyorsan visszaszökdeltem az ágyhoz, és bekuporodtam a takaró alá, várva, hogy Edward visszajöjjön a szobába.

- Ugye tudod, hogy engem nem lehet átverni? – hallottam meg a hangját az ágyam mellől. Lustán, macskásan nyújtózkodtam egyet, aztán kinyitottam a szemeimet, és rápillantottam.

- Nem tudom, miről beszélsz… - vigyorogtam rá, aztán megdörzsöltem a szemeim.

- Ha nem hallottam volna, ahogy az ajtóhoz jössz, még hinnék is neked – ült le az ágy szélére, és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Be kéne menned az iskolába… - vetettem fel. Az alsó ajkamat beharapva vártam, hogy Edward válaszoljon. Komoly szemekkel nézett rám, aztán kinyújtotta az egyik kezét, és végigsimított az arcomon. Lehunytam a szemem és felsóhajtottam.

- Nem akarlak egyedül hagyni.

- Biztonságban vagyok. A többiek azok után, ami történt, úgy vigyáznak rám, mintha porcelánból lennék – próbáltam megnyugtatni. Tényleg úgy volt, ahogy mondtam. Ha a mosdóba kellett mennem, valamelyik Cullen nő biztosan elkísért, egyéb esetekben pedig ott volt mellettem Edward, de biztos voltam benne, hogy Jasper vagy Emmett szívesen átvenné a helyét, ha szükséges lenne. Az igazság az volt, hogy hiányzott Jasper társasága. Valószínűleg, azért nem jött a közelembe mostanában, mert nem akarta Edwardot felidegesíteni. Erről is beszélnem kell majd Edwarddal… Az nem járja, hogy még mindig butaságok miatt haragudjon a testvérére.

- Tudom, hogy vigyáznak rád – főleg azok után, ami történt… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. Megérintettem a kezét. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy mellettem vagy a legnagyobb biztonságban. Legalább is, a külső veszélyektől – tette hozzá, miközben az arca megfeszült.

- Én is melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. Mindentől! – nyomtam meg az utolsó szót. Tényleg így volt. Edward mellett semmitől sem féltem. Tudom, hogy úgy vélte, tartanom kéne tőle, de az, hogy Edward bármikor árthat nekem, ugyanolyan lehetetlennek tűnt, minthogy a következő pillanatban piros pöttyös labdák kezdenek potyogni az égből. Önkéntelenül is felfelé sandítottam, de semmi sem zuhant a fejemre. Felkuncogtam, miközben Edward mormogott valamit, amiből csak a kis bolond és a genetikai hiba szót tudtam kivenni.

- Akkor a téma lezárva, veled maradok – bólintott végül Edward. Tiltakozóan térdeltem fel az ágyban.

- Nem, nem, nem. Az, hogy én mit szeretnék, nem azonos azzal, hogy mi a helyes. Ti vagytok a családom… - sütöttem le a szemeimet. – Ha bajba kerültök miattam, szörnyű lelkiismeret furdalásom lesz – gyűrögettem a takaró sarkát.

- Máskor is hiányoztam már pár napot – vonta meg a vállát Edward.

- Igen, tudom, de Rosalie-nak igaza van. Ki tudja, hogy meddig tart ez az egész… - összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy akár még hónapokig vagy talán, évekig is veszélyben lehetek. – Ugyanúgy kell élnetek az életeteket, mint eddig. Kérlek, Edward! Tedd meg értem! – helyeztem a kezemet az arcára, és magam felé fordítottam. A tekintete szomorkás volt, de a szája mosolyra húzódott.

- Ha így akarod… - egyezett bele végül. – De halálra fogom unni magam. – Közelebb hajoltam hozzá. A szám majdnem a füléhez ért.

- Gondolj arra, hogy éjszaka csak a tied vagyok… - Hallottam a halk sóhajt. Az igazság az volt, hogy csak annyit tudtam a vámpírok szexuális életéről, amennyit a nagyanyám naplójának az elején olvastam. Tudtam, hogy képesek rá, és tudtam, hogy Bella nagyi és Edward között sosem történt meg az, mert arról biztosan írt volna – gondolom… Viszont arról fogalmam sem volt, hogy mik a veszélyei ennek. Én még sosem voltam együtt férfival, így a szüzességem elvesztése valószínűleg vérrel is együtt járna. Egy pillanatra megborzongtam – furcsa volt, mert egyszerre vágytam az ismeretlen megtapasztalására és féltem is tőle. Próbáltam csak a tényekre koncentrálni.

Vér… Vajon az a vér is zavarná Edwardot? És ha a szomjúsága kibírható is lenne, ott van még a testi ereje. Hittem, hogy tudná magát annyira kontrollálni, hogy ne bántson engem, de vajon, ez mekkora erőfeszítésébe kerülne? Megérné neki? Vagy a szex nyújtotta előnyöket legyőznék az önuralom kínjai? Nem akartam, hogy Edward szenvedjen.

- Most mire gondolsz? – nézett rám. Elpirulva jöttem rá, hogy még mindig ott ül mellettem. Egy kissé elkalandoztak a gondolataim…

- Semmire – pattantam fel gyorsan az ágyról, és a szekrényhez léptem. Edward sajnos, nem hagyta ennyiben a dolgot.

- Bosszant, hogy nem látom a gondolataidat… - vonta össze a szemöldökét.

- Megnyugtat, hogy nem látod a gondolataimat – nevettem fel. Elmosolyodott.

- Mire gondoltál? – kérdezte újra, és elővette azt a kábító pillantást, amitől az ember agya azonnal leállt.

- Semmi… re… - nyögtem, de láttam Edward tekintetében, hogy nem szabadulok, amíg nem teszek vallomást. – Én csak… azon gondolkoztam… szóval… a szexen. – Biztos voltam benne, hogy olyan vörös lettem, mint egy túlérett paradicsom. Az arca elkomorult egy kissé.

- Ó!

- Én mondtam, hogy jobb, ha nem tudod, mire gondolok – megvontam a vállamat, és visszafordultam a ruháim felé, hogy kiválasszam a mai napra megfelelőt. Edward mögém lépett, karjai a derekam köré fonódtak. Éreztem, ahogy egy puszit nyom hátul a fejemre.

- Erről majd még beszélnünk kell, de nem most… - felelte. – Esme már vár odalent a számodra finom reggelivel – húzta el a száját. Ő az illatozó, ízletes ételeket undorítónak találta.

Felkaptam az egyik felsőt és nadrágot, aztán miután Edward elengedett, az ajtóhoz sétáltam. Alice már ott várt. Azt hittem, hogy engem akar kikísérni a mosdóba, de a vállán egy hátizsák volt.

- Láttam, hogy eldöntötted, hogy ma velem jössz – mosolygott Edwardra, aztán rám. – Jó reggelt! Esme mindjárt itt lesz, és mehetsz zuhanyozni.

- Oké, köszi – mosolyogtam vissza. Mire a folyosó közepéig sétáltam, Esme már meg is jelent. Edward megállított még a fürdőajtóban egy pillanatra.

- Vigyázz magadra nagyon! Amint vége az utolsó órámnak, már itt is vagyok – nézett a szemembe. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne kérjem meg mégis, maradjon velem. Megöleltem, aztán mosolyogva bólintottam egyet.

- Várni foglak – intettem utána, ahogy Alice-szel együtt eltűntek a lépcsőkön. Felsóhajtottam.

- Meglásd, hamar elrepül a nap – szorította meg bíztatóan a vállamat Esme. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nehéz volt. Furcsa volt Edward közelsége nélkül.

Sokáig folyattam magamra a vizet, hogy minél több idő elmenjen a fürdéssel is, aztán levettem a samponos üveget a zuhanyzófülkébe szerelt polcról, és a hajamat is megmostam. Közben azon gondolkoztam, amit Edward mondott nekem. Hogy a szex témáról még beszélni fogunk… Vajon ez azt jelenti, hogy kész rá, hogy megtegye? Izgatottan nyeltem egyet, aztán kicsit tekertem a hideg vizes csapon, hogy lenyugtassam magam. A szemeim előtt így is izgató képek jelentek meg. És vajon, én készen vagyok rá, hogy megtegyem? Gondolkoztam el. Edward előtt, eddig összesen egy fiú csókolt meg, az is igazából csak szájra puszi volt. Természetesen, az erdőben történtek nem számítanak, az nem volt… csók… Megborzongtam.

Szóval, ami tapasztalatom volt, azt mind a tévéből, könyvektől és barátokkal való beszélgetésből szereztem. De ezek közül egyik sem világosított fel a vámpírral való szeretkezés mibenlétéről. Elgondolkozva fordultam az üvegfal felé, ami eltakart engem, és ami mögött tudtam, hogy ott áll Esme, várva, hogy végezzek a zuhanyzással.

Talán… Beszélnem kéne Esmével. Hogy tudjam, milyen… Jó lenne, ha úgy nagyjából, legalább sejtéseim lennének a dologról vámpírszemszögből. Viszont, az, hogy valakivel erről beszéljek… Már a gondolatától is zavarba jöttem. Az otthoni felvilágosítás is csak annyiról szólt, hogy anyu megkérdezte, van-e valami még, amit nem tudok, és lenne-e kérdésem, én közöltem, hogy minden világos, aztán ki-ki elvonult a saját szobájába.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de mikor kiléptem a fülkéből, még akkor is zavarosnak éreztem mindent. Esme elfordult, amíg megtörölköztem és felöltöztem. Miután a fogam is megmostam, és kezembe vettem a fésűmet, tétován néztem rá a tükörből. Rám mosolygott, aztán közelebb lépett.

- Valami gondod van?

- Mi? Nem. Miből gondolod? – motyogtam.

- Pont úgy néztél rám, mint Alice szokott, mikor eszébe jut egy ötlet, és engedélyt valamint segítséget akar kérni tőlem, de sejti, hogy a lelkesedésem nem lesz túl nagy… - magyarázta.

- Hát… Én igazából, kérdezni szeretnék… Csak… Szóval… - dadogtam össze-vissza. Aztán vettem egy mély levegőt, és összeszedve minden bátorságomat, kiböktem. – Milyen egy vámpírral szerelmeskedni?

- Ó, értem… - mosolygott rám kissé zavartan. – Tudod, már egy ideje sejtettem, hogy egyszer ez is előjön majd. Gyere, menjünk le a konyhába, és amíg eszel, beszélgetünk… - fogta meg a kezem, és maga után húzott. Úgy hittem, ő is csak időt akart nyerni ezzel, hogy átgondolja, mit is mondjon nekem.

Leültetett a konyhapulthoz, és elém tett egy nagy tányér palacsintát és szirupot. Jó íze volt, de biztos voltam benne, hogy a felét sem tudom majd megenni, olyan ideges voltam. Esme egy ideig még rendezgette az evőeszközöket, aztán végül felém fordult.

- Nos… Mit szeretnél pontosan tudni?

- Hát, én… - elgondolkoztam egy pillanatra. Úgy véltem, jobb, ha a legegyszerűbb kérdéssel kezdem. – Szóval, ha az ember először… csinálja, és vérzik, az… - motyogtam. Oké, mégsem ez a legegyszerűbb kérdés – szusszantottam fel.

- Úgy vélem, hogy Edw… vagyis, egy vámpír… – sütötte le a szemét Esme, én meg veszettül vagdosni kezdtem a palacsintámat. – Szóval, ha elég fejlett az önuralma már, akkor valószínűleg, nem lesz gond a vérzésből. Nem tudom, hogy egy emberrel milyen lehet együtt lenni, de ez egy nagyon… intenzív érzés. Meg merném kockáztatni, hogy elnyomja egy időre még a szomjúságot is.

- Az jó – sóhajtottam fel egy kissé megkönnyebbülve. Akkor a szüzesség témát letudtuk.

- Viszont… - szólalt meg ismét Esme fél percnyi gondolkozás után. – Pont azért, mert ez egy ennyire erőteljes érzés, egy vámpír más szempontból könnyebben elveszítheti a kontrollját.

- Más szempontból?

- Az erőnkre gondolok. Ami számunkra egy egyszerű ölelés, az egy ember számára halálos lehet… - Esme szemei aggodalmasan néztek rám. Tudtam, hogy nem csak miattam, hanem Edward miatt is aggódik. Ha valami rosszul sülne el, Edward biztosan elviselhetetlen lelkiismeret furdalást érezne.

- És szerinted, képes… egy fejlett önuralmú vámpír visszafogni magát? – próbáltam én is általánosságokban beszélni, mert úgy kevésbé volt zavaró a társalgásunk. Esme hirtelen az ajtó felé fordult, de én összerezzentem a nem várt hangtól.

- Igen, képes. – Tanya mosolyra húzta a száját. Egyfelől zavart, hogy kihallgatta a beszélgetésünket, másfelől viszont örültem neki, hogy tudja, Edward hozzám tartozik, testestül-lelkestül. Vagyis, reméltem, hogy így lesz nem sokára… - Remélem, nem baj, hogy megzavartam a beszélgetést, de azt hiszem, hogy nekem erről több tapasztalatom van… - kacéran ringatva a csípőjét közelebb jött hozzánk. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. – Tudod, előnyben részesítem az emberi férfiakat… Bár, azért néhány vámpírférfit sem utasítanék vissza – vigyorgott rám teljes fogsorral. A kezem bizseregni kezdett, ezért inkább megragadtam a szirupos üveget, és erőteljes mozdulatokkal rázni kezdtem a palacsinták fölött. – Ha gondolod, adhatok néhány tippet…

- Miért? – néztem Tanyára elkerekedett szemekkel. Esme a kezemhez kapott, és az ellenkező irányba fordította, mert az édes folyadék már kezdett túlfolyni a tányér peremén.

- Esme, kérlek, beszélhetnék egy kicsit kettesben Isabellával? – kérte Tanya.

Kissé riadtan rándult össze a gyomrom, de próbáltam nem kimutatni ezt. Esme kérdőn nézett rám, én pedig, ha nehezemre is esett, bólintottam. A kíváncsiságom mindig is erősebb volt, mint a félelmeim.

- Tudom, hogy nem kedvelsz… - ült le Tanya mellém, miután magunkra maradtunk. – De én kedvellek téged. – Hitetlenkedve felhorkantottam, mire nevetni kezdett. – Tudod, szórakoztató vagy… Jó veled játszani.

- Játszani? – ráncoltam össze az orromat.

- Igen, versengeni Edwardért – magyarázta meg, én pedig nyugtalanul mocorogni kezdtem a székemen.. – Persze, tudom, hogy úgysem nyerhetek. Sosem volt esélyem Edwardnál… Nem igazán értem, miért, de így van – vonta meg a vállát. – Talán, csak az emberlányok érdeklik… - nevetett fel. – Tudod, izgalmasak vagytok ti emberek. Tudni, hogy bármikor megölhetnénk titeket egyetlen mozdulattal… És mégis legyőzni ezt a késztetést. Mint egy verseny saját magunkkal. Azt hiszem, ez olyan érzés lehet, mint nálatok az extrém sportok általi adrenalinlöket.

- Én nem csak egy játék vagyok Edwardnak! – vágtam közbe. Nem tetszett, hogy Tanya úgy beszélt rólam – és a többi emberről -, mint egy játékszerről, ami örömet és izgalmat okoz.

- Tudom, hogy nem – bólintott. – Edward úriember. Nem játszik egy nő érzéseivel. De visszatérve az eredeti témánkhoz… Sok emberférfival volt már dolgom, és egy kis gyakorlással elérhető a megfelelő önuralom. Meg persze, néhány egyszerű trükkel.

- Miféle trükkökkel? – Izgatottabb volt a hangom, mint szerettem volna. Tanya felkuncogott.

- Először is, a szemkontaktus… Nagyon fontos, hogy szeretkezés közben végig fenntartsd Edwarddal – mondta ki a nevét, én pedig rögtön elpirultam. Nem értettem, hogy Tanya hogyan tud ilyen zavartalanul és természetesen beszélni a szexről. Nekem sosem ment volna… – Ezzel tudatosítod benne, hogy ott vagy, hogy vigyáznia kell rád. A szem, a lélek tükre, és ha látja a szemeidet, akkor látja mögöttük azt a nőt is, akit óvnia kell.

- Értem – bólintottam.

- Az is jó, ha sokat beszélsz hozzá, ha a nevét mondod. A név emberivé tesz. Segít elnyomni a vámpírt a tudatunk mélyén. Meg egyébként is izgató, ha beszélnek hozzád szex közben – nevetett fel csillogó szemekkel. Próbáltam egyenletesen lélegezni – nem sok sikerrel. – És persze, mielőtt élesben kipróbáljátok először a dolgot, nem árt egy kis próbajáték, ha érted, mire gondolok… - Úgy éreztem, hogy az arcom lángokba borult.

- Én… Köszönöm a tanácsokat – nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa volt pont Tanyától megkapni azt a segítséget, amire szükségem volt.

- Még most sem kedvelsz, nem igaz? – nevetett fel.

- Én nem… Én csak… - próbálkoztam a tiltakozással, de mosolyogva leintett.

- Semmi gond, megértem. A legtöbb nő potenciális veszélyforrásként tekint rám. A különbség csak annyi, hogy a többieknek tényleg van félnivalójuk – dobta hátra hosszú, eperszőke haját egy érzéki mozdulattal. Látszott rajta, hogy tisztában van a szépségével, és tudja, hogyan használja fel azt a céljai elérésének érdekében. – Remélem, hogy segítettem… Sajnálnám, ha Edwardnak szenvednie kéne… - komorult el az arca hirtelen. Biztos voltam benne, hogy arra gondolt, amire nemrég Esme is. Hogy rossz vége is lehet a dolognak. – És érted is kár lenne, emberlány… - paskolta meg a kezemet, aztán a konyhaajtó felé libbent. – Azért még nem adtam fel… Talán, Edward mégis csak meggondolja magát egyszer… - kacsintott rám a küszöbről visszafordulva. Fejcsóválva felnevettem.

- Esélyed sincs! – kiabáltam utána. Hallottam az elhaló csilingelő kacagást.

A teljesen szétáztatott palacsinta végül a kukába került, de nem bántam. Nem igazán voltam éhes. A tányért gyorsan elmosogattam, aztán a nappali felé indultam, ahonnan beszélgetés hallatszott ki. Emmett és Jasper a kanapén ültek és valami videojátékkal játszottak a nagyképernyős tévén. Mikor beléptem, mindketten felém fordultak, de valami csoda folytán mégis képesek voltak kitérni a karaktereikkel egymás csapásai elől.

- Szia! Nem akarod megnézni, hogy verem laposra Jaspert? – vigyorgott rám Emmett.

- Azt sajnos, nem nézheted meg, mert előbb fogom én laposra verni őt – mosolygott rám Jasper. Odasétáltam hozzájuk, és lehuppantam a földre törökülésbe. Egy ideig figyeltem, ahogy a nagyszakállú viking és a kigyúrt izmú germán hogyan püfölik egymást, aztán mikor meguntam, a fejem a kanapéra hajtottam, és lecsuktam a szemeimet.

Egy hűvös, de lágy érintésre ébredtem, ami végigsimított az arcomon.

- Edward… - suttogtam azonnal, mire egy kuncogást kaptam válaszul.

- Szerencséd, hogy az én nevemet suttogod automatikusan – vigyorgott rám, miközben felemelt a földről. Belefúrtam a fejemet nyakának hajlatába, és mélyen beszívtam az illatát.

- Ki másét mondanám? – nyomtam egy puszit a füle alá. Hagytam, hogy felcipeljen a szobánkba – Jasper szobájába, de mióta benne laktam kezdtem rá a sajátomként tekinteni.

- Nem is tudom… Azét a titokzatos fejlett önuralmú vámpírét… - rázkódott meg a válla az elfojtott nevetéstől. Elvörösödtem.

- Esme elmondta?

- Csak a gondolatai kiabáltak túl hangosan. Nem tehet róla… - védte azonnal Edward a nevelőanyját, miközben letett az ágyra. Karjaim még mindig a nyaka köré voltak kulcsolva, és nem is szándékoztam elengedni őt, így fölém hajolva támaszkodott meg a kezeivel a fejem mellett kétoldalt.

- Hiányoztál – suttogtam, miközben Edward tekintete az enyémbe merült. Valószínűleg csak azért voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam ezt, mert még nem voltam teljesen magamnál. Edward hallgatagon nézett rám. Morcosan összeráncoltam az orromat. – És én neked? – tettem fel kissé élesen a kérdést, mire elnevette magát.

- Minden percben arra gondoltam, hogy otthagyom az egészet, és hazajövök hozzád – felelte. Elégedetten elmosolyodtam, aztán megemeltem egy kicsit a fejem, és lassan megcsókoltam Edwardot. Akadozó lélegzettel és szívveréssel túrtam az ujjaimat Edward hajába, másik kezem pedig végigcsúszott a gerincén. Éreztem, ahogy összerezzen, aztán elhúzódott tőlem. Lefejtette a karjaimat magáról, és felült.

- Esme és Tanya azt mondták, hogy… - kezdtem, miközben próbáltam levegőt venni.

- Tudom, hogy mit mondtak! – túrt bele a hajába Edward. – De akkor sem lehet. Nem kockáztathatom az életed.

- Nem fogsz bántani – ültem fel, és megérintettem a hátát az egyik kezemmel. Felugrott az ágyról, és a következő pillanatban már az ablaknál volt.

- Miért izgat ez ennyire most hirtelen? – mormolta maga elé.

- Nem tudom – vallottam be. Fogalmam sem volt, mikor vagy miért merült fel először bennem a gondolat komolyan, egyszerűen csak jött.

- Nem felejthetnénk el? – kérdezte. Felkeltem az ágyról, és odasétáltam hozzá.

- Miért? Nem kívánsz engem? – haraptam be a számat. Mély torokhangú nevetést kaptam válaszként, ami elég keserűen hangzott. Felém fordult, kezét az arcomra simította.

- Túlságosan is kívánlak. Pont ez a baj.

- De… - próbáltam megszólalni, de az ujját a számra tette.

- Ezt felejtsd el. Nem fogom megtenni – fordult vissza az ablak felé. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy jelenleg Edward túl feldúlt ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni vele. De azt is tudtam, hogy ha egyszer elhatározok valamit, akkor nem hátrálok meg.

A lelkem új otthona

Eredetileg nem terveztem megszakítani a ficem fejezeteinek sorrendjét, de mint látjátok, mégis megtettem. Hogy miért? Mert egy múzsának nem lehet nemet mondani. :D
Húsvéti ajándékként írtam egy Carlisle/Esme erotikus novellát Szandinak, és Szandi egyetlen kívánsága az volt, hogy ne az aloldalra tegyem fel, hanem ide a főoldalra. Szóval, íme... Jó olvasást hozzá! :)



A lelkem új otthona




Esme:


Hallottam a szívverését, láttam az ér lüktetését a nyakán. A vér pulzálva szaladt végig a testén, pirospozsgássá téve az arcát. Maga volt az élet. Vonzó, illatozó, őrjítő. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem, az ember eltűnt belőlem, és csak a ragadozó, a gyilkos maradt. Testem megfeszült, izmaim felkészültek az ugrásra. Szinte remegtem, amíg arra vártam, hogy lecsaphassak rá.

Minden más gondolat eltűnt az agyamból. Csak a vadászatra tudtam gondolni. Lassan, óvatosan közelítettem meg, de egy pillanat alatt kaptam el. Még sikoltani sem volt ideje, fogaim máris a nyakába mélyedtek, és csak szívtam magamba az édes-fémes ízű nedűt. Éreztem, ahogy a teste elernyed a karomban.

Aztán jött a felismerés. Mint egy pofon. Mit tettem?

Felugrottam, és az előttem heverő testet néztem meredten. A bőre fehér volt a vérveszteségtől, az arcára ráfagyott a rémület. Ziháltam az undortól. Megöltem őt. Megöltem egy ártatlan embert. Aztán jött az újabb rosszullét hullám, mikor a szemeim előtt megjelent egy angyali arc. Carlisle… Mit tettem, mit tettem, mit tettem? Ujjaim a hajamba túrtak, és őrült erővel szorítottam a tincseimet. Elárultam őt. Mindent, amit tanított nekem. Mindent, ami fontos volt.

Láttam, ahogy az emlékkép szemei szomorúsággal telnek meg, és még jobban gyűlöltem magam. Csalódást okoztam annak az embernek, aki megmentett, aki új otthont adott nekem, és akit szeretek. Ezt a gondolatot nem voltam képes elviselni. Nem mehetek haza többé. Könnyek nélkül zokogva kúsztam el a legközelebbi fáig, aztán csak ültem ott mozdulatlanul, mint egy kőszobor.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el. Talán, csak percek, talán, órák vagy napok is. Nem érdekelt. Soha többé nem akartam megmozdulni. Soha többé nem akartam gondolkozni. Soha többé nem akartam érezni.

Az agyam egy hátsó zugában hallottam, hogy valaki közeledik, de nem akartam tudomást venni róla. Aztán megéreztem a lágy érintést az arcomon.




Carlisle:


Mikor hazaértem a kórházból, és nem találtam a házban, azonnal éreztem, hogy valami baj van. Edward még az iskolában volt, Esme pedig ilyenkor a házat szokta csinosítgatni. Eddig még sosem fordult elő, hogy mikor hazaértem a munkából, ne várt volna a küszöbön mosolyogva. Neki volt a legmelegebb mosolya az egész világon. Valahányszor megláttam, csodálkoztam azon, hogy a szívem nem indul be újra, és nem ver olyan sebesen, hogy kiugorjon a mellkasomból.

Nem mertem még közeledni hozzá. Csak nemrég született újjá – még csak most lesz egy éve -, és még túl sok lelki sebe volt ahhoz, hogy az érzéseimmel terheljem. Nem akartam megrémiszteni, és nem akartam, hogy a kötelességének érezze, hogy szeressen. Bármennyire is vágytam rá, adni akartam egy kis időt neki, mielőtt bevallom, hogy hogyan érzek iránta. Végül is, ha több évszázadig képes voltam kibírni egyedül, az a pár hónap vagy év már mit sem számít.

Végigjártam az egész házat – tudtam, hogy ő nincs sehol, de gondoltam, hátha hagyott nekem valami üzenetet. Mikor semmit sem találtam, kimentem a ház elé, és a levegőbe szimatoltam. Az illatát még halványan érezni lehetett – az erdő fái közé vezettek a nyomai. Követtem.

Csak pár percig tartott, míg megérkeztem a tisztásra, de a feszültségtől túl hosszúnak tűnt az út. A torkom összeszorult, mikor megláttam a halott nőt a fűben heverni. Azonnal tudtam, hogy mi történhetett. Esme az egyik fa mellett ült sokkosan. Csak bámult maga elé, még csak nem is pislogott.

Óvatosan közelítettem meg, de nem úgy tűnt, mint aki felfogta az érkezésemet. Letérdeltem elé, és végigsimítottam az arcán. Bár mások jéghidegnek érezték a bőrünket, én kellemesen langyosnak találtam őt. A nevén szólítottam, de nem reagált. Szemei a friss vértől vörösen meredtek a semmibe.

Szegény, szegény Esmém… Nem tehetett róla, hogy elragadták az ösztönei. A fajtánk nagy részével legalább egyszer megtörténik. Ritka az olyan, mint én, aki még sosem ölt embert. Tudtam, hogy milyen lelkiismeret-furdalás gyötörheti, de az egyetlen hibás én voltam. Még nem lett volna szabad egyedül hagynom. Még túl fiatal ahhoz, hogy külső kontroll nélkül maradjon.

Lágyan a karomba emeltem, és megindultam vele a ház felé. Reméltem, hogy az ismerős környezet majd magához téríti egy kicsit. Ő annyira törékeny. Persze, nem testileg… A teste ugyanúgy sebezhetetlen szinte, mint az enyém, de a lelke… A lelke egy porcelán, amiből már annyi darabot letört az élet. Megesküdtem magamnak, hogy vigyázok a maradékára, de mégsem jártam sikerrel.




Esme:


Csak hagytam, hogy Carlisle felemeljen, és hazavigyen. Tiltakozni akartam, de ehhez is túl kevés volt az akaratom. Tudtam, hogy nem lenne szabad visszamennem, hogy megérdemelném, hogy száműzzenek otthonról, de nem volt elég erőm visszautasítani Carlisle jóságát.

Talán, megbocsátott nekem, talán, csak megsajnált, nem tudom… Ő túl jó volt. Túl jó hozzám. Nem szolgáltam rá arra, hogy egy ilyen férfi viszontszeressen. Talán, nem véletlenül kaptam azt az emberi sorsot, amit rám mért az ég. Talán, valamiféle büntetés volt, amiért nem voltam elég erős, elég jó, elég alázatos. Carlisle-nak nem is kellett volna megmentenie. Ha meghaltam volna, legalább az a nő még élne.

Éreztem, ahogy Carlisle lefektet az ágyamra. Felismertem az ágynemű illatát és az érintését a bőrömön. Minden anyagnak más illata és tapintása volt.

- Esme… Könyörgök, nézz rám! – Hallottam meg az angyali hangot, és képtelen voltam nem engedelmeskedni neki. Ráemeltem a tekintetemet, és a vád helyett csak aggodalmat és féltést láttam a szemeiben.

- Sajnálom… - Hallottam meg a hangomat. – Annyira, annyira sajnálom! – Ha lettek volna könnyeim, most záporoztak volna a szemeimből. Carlisle magához vont. Szorosan hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtottam, ujjaim olyan erővel kapaszkodtak az ingébe, hogy az anyag több helyen is reccsenve adta meg magát.

Hallottam, ahogy a fülembe suttog. Megnyugtató volt, és most először, mióta újjászülettem, feltámadt bennem egy ismerős-ismeretlen érzés, ami legyőzte a torkom égését. Nem tudom, mikor indultak meg az ujjaim az inge alá, és nem tudom, mikor kereste meg a szám a torkát. Simogattam és csókoltam, ahol csak értem. Megfeszült a karomban, tudtam, hogy vissza kéne fognom magam, hogy nem lenne szabad kihasználnom a szánalmát, de ahogy a vámpírként, úgy nőként sem tudtam eléggé uralkodni magamon.

Nyelvem végigszaladt a nyaki ütőerén, mely már hosszú évszázadok óta abbahagyta a lüktetést, és hallottam, ahogy a légzése felgyorsul. Aztán a következő pillanatban megéreztem az ujjait a hajamban. Felhúzta a fejemet, és ártatlan, mézszínű szemeit az enyémbe fúrta. El akartam fordulni, hogy ne lássa a vörösséget, amely az én bűnömet bizonyította, de nem hagyta.

Szája éhesen csapott le az enyémre. El sem hittem, hogy ez megtörténik. Az íze édes volt. Édesebb, mint bármi, amit eddig éreztem. Halványan emlékeztem még arra a pár csókra, amit az emberi férjemtől kaptam, de azok undorítóak voltak, nyálasak és általában fájdalom követte őket. Ez a csók teljesen más volt.

Carlisle szenvedélyes volt, mégis óvatos. Erőteljes borzongás futott végig a gerincemen, ahogy hátradöntött az ágyon, és fölém gördült. Még soha semmit és senkit nem kívántam ennyire.




Carlisle:


Nem tudtam visszafogni magam. Annyi évszázad után érezni a csókjait… Hosszú, magányos éjszakákon át álmodoztam egy társról, akit szerethetek, érinthetek, csókolhatok, és most nem tudtam visszautasítani azt, amit önként felajánlott, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad kihasználnom az állapotát.

Próbáltam óvatos lenni vele, nem akartam fájdalmat okozni neki, bármennyire is sürgetett a vágy. Tudtam, hogy a múltban milyen rossz tapasztalatai voltak, és sosem okoztam volna olyan gyötrelmet neki, mint az az ember tette. Nem érdemelte meg őt. Egy ilyen ártatlan angyalt nem lett volna szabad egy szörnyeteg kezére adni.

Legszívesebben letéptem volna róla a ruhákat. Az összes önuralmam össze kellett szednem ahhoz, hogy a szövet sérülése nélkül hámozzam ki belőle a testét. Végül sikerrel jártam. Szám bekalandozta az egész testét, és élvezet volt hallani azt a sóhajszimfóniát, amit előadott miattam.

Még sosem éreztem, olyan gyönyörűséget, mint mikor a testünk végre összeolvadt. Combjai az oldalamhoz simultak, lábai átkulcsolták a derekamat. Ez az érzés felülmúlt mindent, amit valaha éreztem. Az egész világ megszűnt körülöttünk, az egyetlen, ami létezett, az a forróság volt. Perzselő, égető, mindent elemésztő lángolás.

Ha képesek lettünk volna izzadni, valószínűleg már csatakosak lettünk volna az erőfeszítéstől, amivel egymás és a saját gyönyörünket üldöztük. A fülébe suttogtam, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, és ő a létem értelme, amit annyira kerestem eddig. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel, kissé fájdalmasan szorítva őket, de még akkor sem szóltam volna neki, ha szilánkosra törte volna az összes csontomat.

A végső gyönyör teljesen letaglózott. Olyan intenzitással tört rám, hogy hirtelen úgy éreztem, bármennyire lehetetlen is, belehalok. Hallottam, hogy Esme az élvezet hevétől a nevemet sikoltja, és hallottam a saját torkomból kitörő ösztönös morgást is. A testem minden izma görcsösen megfeszült. Hihetetlennek tűnt, hogy egy emberi test is képes kibírni ekkora kéjt, mikor még a számomra is pusztító erejű volt.

Jó pár percig csak feküdtünk egymásba gabalyodva. A testünknek nem lett volna szüksége pihenésre, de jól esett mozdulatlannak maradni, hallgatni, ahogy Esme lélegzik, és simogatni a karját. Reméltem, hogy nem haragszik rám, amiért nem tudtam megállj-t parancsolni magamnak, és hogy nem bánta meg, ami történt.

Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. Végigsimítottam mutatóujjammal a halántékától az álláig édes-keserű mosolyt csalva ezzel a szájára. Muszáj volt rálehelnem egy csókot az ajkaira.

- Megbocsátasz nekem? – sóhajtott fel, és a bűntudat visszatért a tekintetébe.

- Nincs mit megbocsátanom – feleltem neki. – Szeretlek – vallottam be újra. Azt akartam, hogy tudja, tényleg így érzek, és nem csak a gyönyör mondatta velem azokat a szavakat az előbb. – Szeretlek…

- Én is szeretlek – motyogta a szemét lesütve, aztán lassan rám emelte a tekintetét. – Te vagy a lelkem új otthona.

Elmosolyodtam és ismét megcsókoltam. Tudtam, hogy a kínzó magány soha többé nem tér majd vissza, hiszen, én is hazaértem végre.

A múlt árnyai - 19. fejezet

19. VÁLASZTÁSOK



EDWARD ÚGY VISELKEDETT, mintha évekig távol lettem volna tőle. Nem csak hogy egész este nem hagyott egyedül, de még a két méteres körzetemet is csak addig volt hajlandó elhagyni, amíg a fürdőszobában elintéztem a különböző emberi dolgaimat. Nem mintha zavart volna… Élveztem, hogy a közelemben van, hogy újra és újra megérint, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy nem fogok kámforrá válni egyik pillanatról a másikra, mint valami délibáb.

Nem mertem említeni a farkasokat és a velük töltött estét. Nem mintha féltem volna Edwardtól, inkább csak nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy elmesélem, mennyire jól éreztem magam velük. Elhatároztam, hogy megtartom magamnak az élményeimet, de mikor lefeküdtünk, Edward kérdezgetni kezdett.

Épphogy csak bebújtam a takaró alá, mikor éreztem, hogy leül az ágyam szélére. Azóta a szörnyű este óta, valahányszor lefeküdtem aludni, ő az ágyam mellé térdelt, vagy az ágy szélére ült, és vigyázta az álmaimat. Ezt már megszoktam tőle. Most viszont egy mozdulattal lerúgta a cipőit, és mellém feküdt. Megfordultam, és kíváncsi izgatottsággal néztem rá.

- Ugye, nem baj? – kérdezte gyorsan. Megráztam a fejem. – Elfáradtál?

- Egy kicsit… - vallottam be. A teljes igazság az volt, hogy bár a testem elfáradt, lelkileg és szellemileg még teljesen frissnek éreztem magam. Jonathanék társasága feltöltött energiával.

- Jól érezted magad? A blökiknél… - húzta el a száját. Hallottam a hangján, hogy próbál kedves és érdeklődő lenni, de nem bírta ki, hogy a gúnyt teljesen elrejtse. Elmosolyodtam.

- Nem kell erről beszélgetnünk.

- Mindenről szeretnék tudni, ami veled történik – simított végig a karomon.

- Biztosan? – Bólintott. – Oké… Igen, nagyon jól éreztem magam – kezdtem, aztán elmeséltem mindent, ami történt. Hogy mindenki milyen kedves volt, a hússütést, a zenélést és éneklést, valamint Benjamin vicces bukfencét. Edward figyelmesen végighallgatott, aztán adott egy csókot a homlokomra.

Másnap reggel a lehetőségekhez képest vidáman és frissen ébredtem. Esme áthozta az öcsémet, én pedig levittem a nappaliba játszani. A nagyobbik Edward leült mellénk a földre, és figyelte, ahogy az ujjaimat nyújtva támaszként járni tanítom a kicsit. Ha volt miben kapaszkodnia, már vígan totyogott előre, de amint elengedtem, lehuppant a hátsófelére. Viszont, ha négykézláb mászhatott, oda kellett figyelnem rá, mert pillanatok alatt eltűnt a szemeim elől, mint egy kis mini versenyautó.

Valamiért Edward zongorája nagyon tetszett neki. Folyton a lábaihoz mászott. Talán, a fa sima tapintása, vagy a hófehér szín miatt. Megértettem, tényleg gyönyörű hangszer volt.

- Szeretnél játszani rajta? – szólalt meg Edward. Valószínűleg észrevette az ösztönös vágyódó pillantásokat, amiket a zongora felé vetettem. Mostanában hiányzott a zene.

- Nem zavarna? – pislantottam rá. Még élénken élt az emlékeimben, mikor nekem támadt, mert a nagyi altatóját kezdtem el pötyögni. Megrázta a fejét, és hogy bizonyítsa, felnyitotta a zongorafedelet.

Kissé megilletődve ültem le a padszerű székre. Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, és egy egyszerű ujjgyakorlattal próbáltam megolajozni berozsdásodott emlékezetemet. Mivel egyetlen műre sem emlékeztem már Bella nagyi altatóján kívül, így csak improvizáltam. Éreztem, hogy Edward leül mellém, de a tekintetemet nem vettem le a billentyűkről.

Csodálatos érzés volt hallani a hangokat, amiket kicsiholtam a hangszerből. Igaz, nem volt tökéletes, de büszke voltam magamra, hogy ennyire még emlékszem. Aztán egyszer csak meghallottam a mély hangokat, melyeket nem az én ujjaim játszottak, és amik mintha az én szólamomra válaszolgattak volna.

Automatikusan megálltak a kezeim, és hallgattam Edward játékát, ami minden önbizalmamat romokba döntötte. Hihetetlen, hogy még ebben is jó – mit jó, zseniális. Morcosan összeráncoltam az orromat.

Az összes tudásomat összeszedve újabb dallamot kezdtem játszani. Hallottam magam mellett Edward kuncogását, ami csak még inkább arra ösztönzött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Ahogy leütöttem az utolsó hangot, Edward egy sokkal bonyolultabb és gyönyörűbb improvizációval válaszolt. Tátott szájjal figyeltem, ahogy ujjai száguldoznak a billentyűkön, miközben a zenét hallgatva libabőrös lett a karom.

Mikor befejezte a melódiát, várakozva rám vigyorgott. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Újabb kör következett, de akármilyen bonyolult dallamot is játszottam, Edward mindig lehagyott. Végül feladtam, tudtam, hogy úgysem győzhetek. De ha a háborút nem is nyerhetem meg, egy kis csatát talán igen… Elmosolyodtam, miközben Edward újabb játékra készülődött. Ujjai fürgén futottak végig a billentyűkön.

Bal kezemet óvatosan a combjára csúsztattam. Elégedetten éreztem, hogy megrándul. Aztán ahogy az ő ujjai a billentyűket simogatták, úgy siklottak az enyémek is egyre feljebb és feljebb. Éles C hang szólalt meg a Cisz helyett – félreütött, majd elkapta a csuklómat.

- Sosem játszol tisztességesen. – Olyan szemekkel nézett rám, hogy elakadt a lélegzetem. Szabad kezével átnyúlt a derekam mellett, én pedig erős szívdobogás közepette vártam, hogy megcsókoljon. Lehunytam a szemeimet, aztán meghallottam az előbb félbeszakadt dallamot két oktávval feljebb lejátszva. Bosszúsan néztem fel, Edward arcán féloldalas, elégedett, csibészes mosoly volt. – Ha neked szabad, nekem is… - vonta meg a vállát, aztán visszafordult a zongorához, és játszani kezdett.

- Mondtam már, hogy milyen gonosz vagy? – szólaltam meg, miközben azon gondolkoztam, hogy sértődjek meg vagy inkább nevessek azon, hogy Edward megint legyőzött, méghozzá a saját módszereimmel.

- Épp itt volt az ideje, hogy észre vedd! – még mindig játszva, rám pillantott. Gúnyosan mosolygott, de a szemei komolyak maradtak.

- De én így is szeretlek – csúszott ki a számon. A keze hirtelen megállt a billentyűkön, én meg visszafojtott lélegzettel bámultam rá. Nem akartam még kimondani ezt a szót. Ő már egyszer mondta nekem, hogy szeret, de mivel akkor épp dühös és összezavarodott volt, nem voltam biztos benne, hogy az számít-e.

A legtöbb férfi meg szokott ijedni az ilyen érzelemkinyilvánításoktól, mert félnek az elkötelezettségtől, és tartottam tőle, hogy Edwardot is megijesztettem ezzel az egyetlen egyszerű, de mégis sokat jelentő szóval, amit most csak véletlenül és tréfából ejtettem ki.

Elfordítottam a fejemet, aztán felsikkantva ugrottam fel. Edward ijedten pattant fel, nem értve, hogy mi is a bajom. Vigyorogva guggoltam le, és kinyújtottam az öcsém felé a karjaimat, aki eddig alig pár méterre játszott tőlünk. Most viszont, inogva bár, de talpon állt teljesen egyedül, mindenféle támasz nélkül. Edward megnyugodva mellém térdelt, és érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Gyere… Gyere ide hozzám, törpe! – hívogattam a kicsit, miközben ő a lábait óvatosan egymás elé helyezte. Az első pár lépése bizonytalan volt, aztán mint, akit kilőttek, megindult felém. Az utolsó pár centinél kinyújtotta előre a kezecskéit. Az egyikkel megfogta az én felé nyújtott kezemet, a másikkal pedig Edward felé kapálózott.

Edward bizonytalanul kinyújtotta felé a kezét, és hagyta, hogy az apró ujjak támaszt találjanak rajta. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva nézett le az öcsémre, aztán elvigyorodott.

- Ügyes vagy, annyira ügyes vagy! – lelkendeztem, aztán felkaptam az öcsémet, és megpörgettem a levegőben. – Gyere, még egyszer! – letettem alig másfél méterrel távolabbra, aztán visszamentem Edward mellé, és hívogatóan intettem neki.

Megindult felém, aztán hirtelen tett egy apró irányváltást, és Edward kezei közé futott be kacagva.

- Ó, te kis áruló! – nevettem fel Edwarddal együtt. Csillogó szemekkel nézett rám, aztán egyik pillanatról a másikra az arca elkomorult. Óvatosan a kezembe adta az öcsémet, és az ajtó felé fordult. Csak most vettem észre, hogy Esme ott áll az ajtófélfának dőlve, és minket figyel.

- Vigyáznál rájuk, kell egy kis idő… - kérte Edward tőle, aztán kisietett a szobából. Értetlenül néztem utána.

- Mi történt? – kérdeztem félénken Esmétől, aki közelebb jött hozzánk. A szemei szomorúak voltak.

- Azt hiszem, egy kicsit kiborítottam a gondolataimmal – sóhajtott fel.

- Mire gondoltál? – Reméltem, hogy nem tartja tolakodónak a kérdésemet.

- Arra, hogy szépek vagytok együtt. Mint egy igazi, boldog család – magyarázta. Szomorú mosoly játszott az ajkain.

- Ó! – nyögtem fel. Valószínűleg a szeretlek szó és Esme gondolatai túl nagy sokk voltak együtt Edwardnak. Aggodalmasan haraptam be az ajkamat. Nem akartam, hogy bármi elijessze, és újra felépítse maga körül azokat a falakat, amiknek a tégláit már félig lebontottam. Ha most magára hagyom a gondolataival, biztosan csak a sötét oldalát látja majd a dolgoknak. – Esme, kérlek, vigyáznál egy kicsit az öcsémre? – kérdeztem.

- Utána akarsz menni? – Bólintottam. – Nem kéne neki egy kis időt hagyni?

- Nem hinném – ráztam meg a fejemet.

- Hát jó – sóhajtott, és átvette Edwardot. – Sajnálom, nem kellett volna felzaklatnom a gondolataimmal. – Rámosolyogtam Esmére, hogy tudja, nincs semmi baj, aztán felrohantam az emeletre. Reméltem, hogy Edward a szobájában húzódott meg, és nem hagyta el a házat, mert ki biztosan nem engednének, és én is ódzkodtam attól, hogy egyedül sétálgassak az erdőben.

Szerencsém volt. Edward épp akkor pattant fel a földről, ahol ült, mikor benyitottam hozzá. Dühösen vonta össze a szemöldökét.

- Megmondtam, hogy nem maradhatsz egyedül még a házban sem! Hol van Esme?

- Odalent a testvéremmel. Én kértem meg, hogy vigyázzon rá – feleltem. Nem akartam, hogy Edward bármiben is hibáztassa a nevelőanyját.

- Visszakísérlek hozzá – indult el felém, de én beljebb léptem, és becsuktam az ajtót. Körbenéztem a szobában – mikor legutóbb itt jártam, nem igazán sültek el jól a dolgok. Reméltem, hogy Edward most nem szándékozik az orromra vágni az ajtót.

- Nem hagyom, hogy megint butaságokon rágd magad – közöltem, és próbáltam határozottnak látszani. Morcos arcot vágott, és bosszúsan felsóhajtott.

- Nehezebb veled, mint… - harapta el a mondat végét, és elfordulva tőlem visszafordult az üvegfal felé.

- Nem vagyok a nagyanyám! – csattantam fel. Hirtelen szörnyen dühösnek éreztem magam. Majdnem hangosan felnevettem kínomban, mikor rájöttem, hogy a rég elhunyt nagyanyám emlékére vagyok féltékeny. Szánalmas. Mégis olyan erősen tört rám az érzés összeszorítva a mellkasomat, hogy sírni tudtam volna.

- Tudom, hogy nem vagy ő – motyogta Edward maga elé.

- Sajnálod, igaz? Hogy nem ő vagyok. Azt kívánod, hogy bárcsak ő lennék! – kiabáltam felé, miközben csak egy hajszálnyi józanész tartott vissza attól, hogy ne essek neki ököllel márványkemény hátának. Úgy fordult felém, mint aki az őrület szikráit keresi a szemeimben.

- Nem, dehogy is! – a hangja megrökönyödött volt.

- Hazudsz – szűrtem a fogaim között a hangokat. Görcsösen ökölbe szorultak a kezeim, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet.

Olyan lendülettel indult el felém, hogy önkéntelenül hátrébb léptem egy lépést. Hátam az ajtóhoz szorult. Muszáj volt lehajtanom a fejemet, mert kicsordultak az első könnycseppek a szememből. Éreztem, ahogy Edward karjai a derekam köré csúsznak, és magához húz. Fejemet belefúrtam a mellkasába.

- Tudom, hogy nem vagy Bella. – Összerezzentem, ahogy kimondta a nagyi becenevét. Most először tett ilyet, amióta csak megismertem. – Nem is akarom, hogy ő legyél. Nagyon hasonlítasz rá, de nagyon különbözöl is. És tetszenek a különbségek. Szeretem, amilyen te vagy.

- Tényleg? – a hangom bizonytalanabb volt, mint amilyennek szántam.

- Tényleg – hallottam a halk susogást a fülemnél. Aztán Edward kezei elengedtek, és hátrébb lépett. – De ez nem jelenti azt, hogy okos dolog, amit most csinálunk.

- Már megint itt tartunk? – töröltem meg gyorsan az arcomat.

- Nem már megint, még mindig.

- Megmondtam már, hogy semmi sem érdekel azon kívül, hogy veled lehetek. Én tényleg komolyan gondolom, vagy nem hiszel nekem? – fürkésztem az arcvonásait.

- De igen, hiszek neked. Elhiszem, hogy most így gondolod – bólintott komoly arccal. – De mi lesz egy év múlva, tíz év múlva? Még csak egy gyerek vagy… Nem tudhatod, mi a jó neked.

- Nem vagyok gyerek. – Nagy erőfeszítésembe telt, hogy a hangomból ne hallatsszon ki az a dac, ami a tinédzserekre olyan jellemző. Elmosolyodott – de a mosolya keserű volt. – Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! – vontam meg a vállamat. – Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem – próbáltam utánozni azt a féloldalas mosolyt, ami rá jellemző akkor, ha valami ironikus dolgot mond. – Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni. Nem követem el ugyanazt a hibát, amit a nagyi – néztem a szemeibe határozottan.

Elhúzta a száját, aztán leült a kanapéjára. Odamentem hozzá, és elétérdeltem. Kezeimet az övéire fektettem, amik a térdén pihentek.

- Edward… - szólaltam meg végül kissé bizonytalanul. Az esti beszélgetésünk után úgy döntöttem, hogy megkérdezem Edwardtól a szombatot. Látszólag, egész jól viselte a farkas témát, még ha a gúnyos megjegyzéseket nem is tudta elhagyni, és nem akartam Jonathanékat sem megbántani azzal, hogy még csak rá sem kérdezek. Valamint, ha Edward a quileute-eken gondolkozik, akkor legalább nem azon zakatol az agya, hogy el kéne hagynia.

- Miért érzem azt, hogy ez a hangsúly nem sok jót ígér? – mosolygott rám.

- Jonathanék meghívtak szombaton a tengerhez – mondtam, mire halk morgást hallatott. – Még nem mondtam igent – tettem gyorsan hozzá.

- Akkor mit mondtál?

- Hogy megbeszélem veled…

- Nagyszerű! – rázta meg a fejét. – Most a farkasok biztosan azt hiszik, hogy terrorban tartalak, és nem teheted szabadon azt, amit szeretnél.

- Dehogy is hiszik azt! – ráncoltam össze a homlokomat.

- Dehogy nem. Ha valami rosszat rám lehet kenni, azt rám is kenik.

- Mondtam nekik, hogy ez nem így van. – Edward a fogai közt mormolt valamit, amiben benne volt a bolhás dögök kifejezés. Felsóhajtottam. – Én nem értem ezt az egészet… Miért utáljátok egymást annyira, ha egyszer mindketten a jó oldalon álltok?

- Nem mi kezdtük – vonta meg Edward a vállát. Felkuncogtam.

- És még én vagyok a gyerek – vigyorogtam rá. – Ő húzta meg először a hajam, óvónéni, én csak visszahúztam. – Újra potyogni kezdtek a könnyeim, de most a nevetéstől. Edward egy pillanatig összehúzott szemöldökkel nézett rám, aztán egy pillanat alatt a földön találtam magam. A szívem azonnal dörömbölni kezdett, ahogy Edward teste óvatosan, de határozottan hozzám simult.

- Vondd vissza, hogy gyerekes vagyok! – nézett Edward egyenesen a szemembe, miközben lehengerlő mosolyt villantott felém. Fogai veszélyesen csillantak meg, de én egyáltalán nem féltem tőle. A kábulattól csak arra voltam képes, hogy ellenkezve megrázzam a fejem. Az ajkát a számra nyomta egy pillanatra. – Vondd vissza! – Újabb fejrázást kapott válaszként. Megint közelebb hajolt hozzám, én pedig vágyakozóan megemeltem a fejem, hogy minél előbb elérjem. Kuncogva húzódott vissza. Szemei vágyakozva, de határozottan néztek vissza rám. – Vondd vissza!

- Nem – nyögtem ki az önbecsülésem utolsó szilánkját összeszedve.

- Túl határozott vagy – a mosolya egyszerre volt elismerő és keserű. Lehajolt, és óvatosan megcsókolt. Elégedetten sóhajtottam fel. – El szeretnél menni szombaton? – kérdezte végül elhúzódva tőlem, miközben kisimított egy tincset az arcomból.

- Ha téged nem bánt, akkor igen – néztem a szemeibe.

- Kibírom – pattant fel rólam, aztán a kezét nyújtva felhúzott engem is. – Persze, csak pár órára… - simított végig a karomon. Megborzongtam az érintésétől.

Ahogy hátrébb lépett tőlem, próbáltam mély levegőket venni, hogy az agyam megint képes legyen az értelmes gondolkozásra.

- Kaphatnék egy telefont? – kérdeztem végül. – Szólnék Jonathanéknak, és megbeszélném velük, hogy mikor és hol találkozzunk. – Mire kimondtam a kívánságomat, Edward kezében már ott is volt a mobilja.

- Mi a szám? – kérdezte.

- Ó, az a nadrágomban maradt – kaptam a fejemhez. – Mindjárt hozom! – indultam az ajtó, felé, de Edward elkapta a karomat.

- Hé, hé, hé! Még nem szűnt meg az állandó felügyelet feletted! Csak velem együtt mehetsz – nyitotta ki előttem az ajtót. Kissé bosszús sóhaj hagyta el a számat.

- Alig pár ajtónyira van csak a szobám…

- Az nem számít – vonta meg a vállát Edward.

Egészen a szobáig követett. Amíg előkerestem a szekrényből az előző nap viselt nadrágomat, és kihalásztam a zsebéből a cetlit, az ajtófélfának dőlve figyelt engem, aztán átadta a telefont. Épp tárcsáztam a papírra felírt számot, amikor hirtelen megjelent Tanya Edward mellett. Gondolkoztam azon, hogy félbehagyom a hívást, de egy mély hang beleszólt a másik oldalon. Próbáltam egyszerre két helyre figyelni, de Tanya amúgy is olyan gyorsan beszélt, hogy esélyem sem volt megérteni, így kissé dühösen, de minden figyelmemet Jonathanra fordítottam.

- Szia, Isabella vagyok! – szólaltam meg végül.

- Szia! – Jonathan hangja először lelkesnek tűnt, aztán kissé idegesnek. – Ugye, nincs semmi gond, nem azért hívtál?

- Nem, nem. Minden rendben – feleltem gyorsan. – Csak azért hívlak, mert szeretném elfogadni a meghívást a tengerpartra.

- Ó, ez klassz! – Jonathan lelkesedése visszatért. – A vérszívó mégis elengedett? – kuncogott bele mély hangon a telefonba. Bosszúsan szusszantottam egyet.

- Nem kellett engedélyt kérnem rá. A magam ura vagyok!

- Persze, persze – hadarta gyorsan. – Akkor szombaton, délelőtt tízkor a határnál? – kérdezte.

Edward felé pillantottam, hogy megkérdezzem, megfelel-e így a dolog, de ki sem kellett nyitnom a számat, rám nézett és bólintott. Tanya ragadozó mosolyát látva majd megevett a düh, hogy nekem nincs vámpírhallásom, amivel egyszerre két helyre is tudnék figyelni.

- Rendben, ott leszek – válaszoltam Jonathannak.

- Nehogy otthon hagyd a fürdőruhádat – figyelmeztetett.

Mivel nem volt saját fürdőruhám, már előre láttam, hogy Alice mennyire fog örülni annak, hogy vehet nekem egyet. Csak reménykedni tudtam, hogy egy nem túl extrém darabot választ majd. Legfeljebb könyörgök neki, ha nagyon muszáj…

- Oké, nem fogom. Akkor szombaton... Szia, Jonathan! – köszöntem el.

- Nate. Hívj csak Nate-nek – szólt közbe gyorsan.

- Rendben, szia, Nate! – javítottam ki magam.

- Szép napot, Isabella! – Kinyomtam a telefont, és az ajtó felé fordultam. Tanya felém nézett, aztán végigsimított Edward karján, és kilibbent a szobából. Összehúzott szemekkel néztem utána.

- Most mi jár a fejedben? – kérdezte Edward kuncogva.

- Azon gondolkozom, hogy megkérem Alice-t üsse meg helyettem ezt a libát – vallottam be. Az igazság az volt, hogy ebben a percben, nagyon is jó ötletnek tűnt a dolog. Lehet, hogy Alice aprónak tűnt, de biztos voltam benne, hogy nagyot oda tudna sózni, ha akarna. Márpedig, ha én kérném, megtenné.

- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – rázkódott meg Edward válla az elfojtott nevetéstől.

- Nem emlékszel? – léptem közelebb hozzá. – Önálló, határozott lányka vagyok. Majd én eldöntöm, hogy mi szükséges és mi nem az – simítottam végig ott a karján, ahol az előbb Tanya is tette, aztán el akartam lépni mellette, de megfogta a csuklómat, és visszahúzott egy csókra.

A múlt árnyai - 18. fejezet

18. QUILEUTE-K



ÉSZREVÉTLENÜL ELROHANT az idő, és mire észbe kaptam, már másnap késő délután volt. Idegesen rágcsáltam a körmömet a szekrény előtt állva, miközben azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel a farkasoknál tett látogatáshoz. Végül valami kényelmes és elég meleg felső és egy vászonnadrág mellett döntöttem.

Edward az ágyon ült, és mogorván bámult maga elé. Nem tetszett neki az ötlet, hogy távol legyen tőlem, az meg még kevésbé, hogy rábízzon néhány bolhás korcsra – ahogy ő mondta. Bár megnyugtatott, hogy rám nem haragszik, és megért engem, nem esett túl jól látni, hogy ennyire zavarja az, amit tenni készülök.

Alice és Jasper ebéd után bent voltak nálam, és megnyugtattak, hogy ez a hangulat hamarosan elmúlik Edwardnál, ha látja, hogy épen és egészségesen térek vissza a farkasoktól. Reméltem, hogy így lesz.

Miután felöltöztem a fürdőszobában – most Alice felügyeletével -, Edward megint csak az ajtóban várt már rám. Egy másodperccel sem hagyott tovább magamra, mint ahogy szükséges volt. Megint egy kisebb csapat kísért ki a határhoz – a különbség csak annyi volt, hogy most Tanyát és Rosalie-t leváltotta Alice és Jasper.

Már messziről megláttam a magas férfialakot – akiről közelebbről kiderült, hogy Jonathan az. Egyedül volt, legalább is, úgy tűnt, de sejtettem, hogy a társai nem messze várnak ránk. Edward feszültsége a tetőpontjára ért, mikor letett a földre a határvonal mentén. Tétován álltam mellette, figyelve a vonásait, aztán lábujjhegyre emelkedtem, és egy puszit nyomtam az arcára. Távolabb akartam lépni, de nagy meglepetésemre, megragadta a vállaimat. Háttérzajként hallottam a farkasok morgását, miközben Edward a számra nyomta az ajkait.

Ezek után, nem számított csodának, hogy kissé elkábulva lépkedtem Jonathan felé.

- Ha bármi baja esik, megbánjátok! – nézett Edward egyenesen Jonathanra, aki elhúzta a száját, de azért bólintott.

- Épségben visszahozom – felelte.

- Tizenegyre – vágta rá Edward.

- Éjfél. Egy perccel sem korábban – kontrázott rá Jonathan.

- És egy perccel sem később, vagy véged, korcs!

- Viszlát, Isabella! – integetett utánam Alice. Visszaintettem feléjük, aztán elindultam Jonathan után. Kicsit féltem attól, hogy nagyobb utat kell megtennem majd a fák, bokrok és kiálló gyökerek között, amik életveszélyesek voltak a számomra, de legnagyobb meglepetésemre, alig öt perc után egy ösvényre jutottunk, aminek a közepén ott állt egy dzsip. Körülötte ott volt a négy farkas. A legkisebb – Benjamin – azonnal odaszaladt hozzám, amint meglátott. Megállt pár méternyire tőlem, gondolom, hogy ne ijesszen meg túlságosan, aztán lesunyta a fejét, mintha azt jelezné, hogy ártalmatlan rám nézve. Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem hozzá. Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a füle mögött a fejét. Világosbarna bundája puhább volt, mint gondoltam.

Halk, elégedettnek tűnő hangot hallatott, ahogy vakargatni kezdtem, aztán felemelte a fejét, és végignyalt a kezemen. Felnevettem.

- Na gyerünk, fiúk! Induljunk! – szólalt meg hirtelen Jonathan. Annyira belemerültem a farkas simogatásába, hogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy még a hátam mögött áll. Benjamin felpattant hirtelen, aztán a többi farkassal együtt befutott a fák közé. Körülbelül egy perc múlva négy félmeztelen fiú sétált ki elém.

A legfiatalabbnak tűnő lépett először elém, és kinyújtotta felém a kezét.

- Kösz a fülvakarást! – vigyorgott rám.

- Akkor, te vagy Benjamin? – fogtam meg a kezét mosolyogva. Bólintott, aztán hátrébb lépett.

- Én Daniel vagyok – mutatkozott be a mellette álló fiú. Bár mindannyian hasonlítottak egymásra, ő és Benjamin valahogy mégis jobban, mint a többiek. Talán, a szemeik miatt – azonos mogyoróbarna árnyalatú volt az íriszük. Daniel egy pár évvel idősebbnek tűnt, és pár centivel magasabb volt, mint Benjamin és a következő fiú, aki hozzám lépett.

- Aidan – mosolygott rám. – Örülök, hogy megismerhetünk.

- Én is – biztosítottam róla. Az utolsó fiúra néztem. Fekete szemei sötéten meredtek rám. Valamiért ő volt a legrémisztőbb a farkasok közül.

- Te pedig akkor csak Joshua lehetsz – léptem közelebb hozzá. Morcos arccal bólintott. Zavarba jöttem a távolságtartásától – nem tudtam, miért ilyen velem, mikor a többiek olyan közvetlenek.

- Ne is törődj vele! – vonta meg a vállát Benjamin, és a kezemet megfogva az autó felé húzott. – Csak nem szeret emberi alakban lenni, miközben vérszívók vannak a közelben.

- Már nincsenek, csak idehoztak – feleltem, mire Jonathan a hátam mögött felnevetett.

- Az, amelyikkel olyan jóban vagy – fintorodott el, ahogy kimondta. -, még mindig itt cirkál a határvonal mentén. Tiszta ideg… - Még hangosabb nevetés hagyta el a száját, miközben a fák közé pillantott. Összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy talán, jobb lenne visszamenni, de mielőtt meggondolhattam volna, Benjamin kinyitotta nekem az ajtót, és besegített az anyósülésre.

Az autóút nem volt hosszú. Negyed óra múlva meg is érkeztünk. Jonathan leparkolt, aztán kisegített a kocsiból. Mikor észrevettem az engem figyelő új tekinteteket, zavarba jöttem. Két velem egykorú lány épp tűzifákat hordott egy kupacba – gondolom, sötétedéskor tábortüzet akartak gyújtani -, de mikor észrevettek, megálltak a munkában, és felénk siettek. Mögöttük egy kempingszéken egy hosszú, ősz hajú indián ült, melegbarna szemei mosolyogva üdvözöltek, mikor a közelbe értünk.

- Ő itt Saore – húzta magához az egyik lányt Aidan csillogó szemekkel. A lánynak hosszú, ébenfekete haja és ugyancsak fekete szemei voltak. Majdnem olyan magas volt, mint Aidan – pedig a farkasok alapból szörnyen magasra nőttek -, de mivel arányosak voltak a testének részei, mégis kecsesnek tűnt.

- Üdv itthon! – küldött felém egy meleg mosolyt Saore. Jól esett, amit mondott. Féltem, hogy kívülállóként érzem majd magam La Push-ban, de a sok barátságos arc láttán úgy éreztem, mintha rég nem látott, kedves rokonokat látogatnék meg éppen.

A másik lány, aki jóval alacsonyabb volt minden jelenlévőnél, kivéve engem – és kinézetre egyáltalán nem tűnt indiánnak -, azonnal hozzám lépett, és röviden magához ölelt. Kissé zavartan viszonoztam – nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen testi kontaktusokhoz.

- Juliette vagyok – mutatkozott be, miután hátrébb lépett, aztán megfogta a kezemet, és a farakás felé kezdett húzni. – Sütünk egy kis húst meg egyéb finomságokat, remélem, éhes vagy! – csacsogta. Valamiért emlékeztetetett Alice-re.

Ahogy a táborhelyre értünk, az öregember lassan felemelkedett a székéről, és felém csoszogott. Benjamin mellém lépett.

- Ő itt a nagypapám – mutatta be a férfit. – Ő pedig… - kezdte volna, de a ráncos kéz a magasba emelkedett.

- Ő Isabella… Le sem tagadhatnád, hogy Bella Swan unokája vagy! – fürkészte barátságosan csillogó szemekkel az arcomat. – Pont olyan vagy, mint ő.

- Ismerte a nagyit? – kérdeztem kíváncsian. Pont az volt az egyik oka annak, hogy elfogadtam ezt a meghívást, hogy minél többet megtudjak a családom múltjáról, és arról, hogy honnan is származom valójában. Régen eszembe sem jutott, hogy kíváncsi legyek a La Push-ban élő emberekre. Érdekesek voltak a mesék róluk, de megvolt a saját kis életem, és nem éreztem úgy, hogy valami vagy valaki hiányozna belőle. De most, hogy már csak az öcsém és én maradtunk, valamiért felértékelődött bennem a származás és a család kérdése.

- Még szép, hogy ismertem! Ott voltam az esküvőjén! – nevetett fel az öregember. – Nekem kellett egy kis párnácskán odaegyensúlyozni a gyűrűket Jacobékhoz, én meg idegességemben a földre ejtettem őket. Vagy fél óráig tartott, mire mindkettő meglett.

- Ön… - az emlékeimben kutattam a megfelelő név után. – Seth? A kis Seth Clearwater? – tátottam el a számat csodálkozva. Egy csomó történetet hallottam már a kedves, szeleburdi Sethről, és furcsa volt látni most azt az öregembert, aki lett belőle.

- Én lennék az, személyesen – bólintott mosolyogva. – Örülök, hogy köztünk vagy – szorongatta meg a kezemet. – Most, ha nem haragszol, visszaülnék… Öreg csontjaim már nem nagyon bírják az ácsorgást. Gyere, foglalj helyet te is! – mutatott az egyik fa mellett az összehajtható, kempingszékekre. Mire elindulhattam volna, hogy hozzak egyet, Benjamin már meg is előzött. Leültem Seth nagypapa mellé.

- Benji, menj, és hozz még fát! – hessegette el a körülöttem somfordáló fiút Juliette.

- Benjamin vagyok! – húzta össze morcosan a szemöldökét a megszólított – ettől inkább tűnt mókásnak, mint rémisztőnek -, de azért elindult a közeli domb felé, hogy teljesítse a feladatát.

- Mesélj egy kicsit magadról! – kérte Juliette, miközben leült az egyik szikladarabra. Daniel a lábának dőlt. Azt hiszem, ők is egy párt alkothattak, legalább is, abból, ahogy egymásra néztek, erre következtettem.

Zavarba jöttem a kérésétől. Mit mesélhetnék magamról… A gyerekkorom olyannak tűnt, mint egy előző élet, a jelenem pedig annyira zűrzavaros volt, hogy nem tudtam volna értelmes gondolatokat formálni róla.

- Mit szeretnétek tudni? – kérdeztem.

- Hány éves vagy? – kérdezte Aidan. Saore a kezében lévő papírtányérral meglegyintette a fejét.

- Ilyet nem kérdezünk egy nőtől!

- Nem tudom, mit vagytok úgy kiakadva ezen a témán… - vonta meg a vállát Aidan.

- Persze, könnyű annak, aki nem öregszik – kapott válaszként egy nyelvnyújtást.

- Nem öregszetek? – jutott el az agyamig Saore mondata. Eszembe jutott Jacob nagypapa ráncos arca. – Az nem lehet…

- Amíg nem adjuk fel a farkaslétet, addig állunk az öregedésben. Csak akkor kezdünk megint öregedni, ha többet nem változunk át – magyarázta Jonathan.

- Ó! – mondtam. Saore-ra néztem, és tudtam, hogy egyre gondolunk. Lehet, hogy meg fogunk öregedni, miközben azok, akiket szeretünk, fiatalok és életerősek maradnak. Megborzongtam.

- Szóval, hány éves is vagy? – ismételte meg a kérdést Aidan, miközben vigyorogva kitért Saore újabb legyintése elől, a karjai közé kapta, és magához szorította őt.

- Tizenhét – mosolyogtam rájuk. – Vagyis… májusban leszek tizennyolc – javítottam ki magam.

Közben Benjamin visszatért egy nagy rakás faággal a kezében, amiket ledobott a többi közé.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg, miközben lehuppant a fűbe.

- Persze – bólintottam.

- Miért a vámpírokhoz mentél védelemért?

- Benjamin! – szisszent fel Jonathan. Az arca bosszússá vált.

- Nem volt más választásom – feleltem figyelmen kívül hagyva Jonathant. – Nem tudtam, hogy ti… hogy az őseim kik voltak valójában. Azt hittem, csak Cullenék védhetnek meg – magyaráztam.

-És most? Miért vagy a vérszopókkal még mindig? – Joshua hangja kissé ellenségesebbnek tűnt, mikor Cullenékról beszélt, mint a többieké. Ez nem igazán tetszett.

- Mert szeretem őket. Ők lettek a családom – néztem egyenesen a szemébe. Állta a tekintetemet.

Összerezzentem, mikor hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet. Egy tömzsi, kedves arcú indián nő tartott felénk, kezében egy nagy tálca hússal. Mikor meglátott, megtorpant egy pillanatra.

- Miért nem szóltatok, hogy már megérkezett? – csattant fel aztán. Gyorsan az elé siető Daniel kezébe nyomta a tálcát, aztán kezét a szoknyájába törölgetve közeledet felém. – Szervusz kedvesem! – ölelgetett meg úgy, hogy közben az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Gyanakodni kezdtem, hogy talán, a nők közül is lehet olyan, aki farkaserővel bírhat. – És még meg sem kínáltátok semmivel? – tette csípőre a kezét. Ahogy végignézett a hatalmas indiánfiúkon, azok úgy húzták be a nyakukat, mint a kiskölykök, akik rossz fát tettek a tűzre. – Elnézést az udvariatlanságért! Mindjárt hozok neked valami innivalót, aztán ha a fiúk végre hajlandóak megmozdulni – nézett megint feléjük anyai szigorral az arcán, mire mindannyian felpattantak a helyükről. -, akkor elkezdhetjük kisütni az ételeket is. Mindjárt jövök… - sietett vissza a távolban álló házak irányába.

Amíg Jonathanék meggyújtották a tüzet, a lányok mellé somfordáltam.

- Az előbbi hölgy, ki volt? – kérdeztem kíváncsian.

- Ó, ő Benjamin és Daniel édesanyja. És Seth nagypapa lánya. Esthernek hívják – tájékoztatott Juliette. Ahogy beszélt, szőke haját és kék szemeit bámultam – de csak akkor vettem észre, hogy ezt teszem, mikor felhívta rá a figyelmemet.

- Fogadjunk, hogy most azon gondolkozol, hogy egy fehér lány hogy került ide… - kuncogott fel.

- Ó, bocsánat, én nem… - jöttem zavarba hirtelen.

- Semmi gond – mosolygott rám kedvesen. – Tudod, én nem vagyok quileute. Vagyis vér szerint nem. Itt már igen – mutatott a mellkasa bal oldalára.

- És hogy találkoztatok? – érdeklődtem.

- A szüleimmel Forksba költöztünk. A helyi iskolába jártam. Aztán egyszer lementünk a la pushi tengerpartra, és ott Dan meglátott engem. És bevésődtünk…

- Hogy mit? – kérdeztem vissza.

- Bevésődtünk. Ez egy farkasszokás. Ha meglátják a számukra legmegfelelőbb párt, akkor onnantól kezdve csak érte élnek – pirult el. – És nagyon nehéz egy olyan férfit nem szeretni, aki érted veszi minden egyes lélegzetét – vetett szerelmes pillantást Danielre, aki nem messze tőlünk épp próbálta meggyújtani a tüzet.

- És ez nem… zavaró? – haraptam be a számat. – Mármint, olyan, mintha nem lenne választásotok… - gondoltam végig a hallottakat.

- Miért akarnánk mást választani, ha megtaláltuk a tökéleteset? – vonta meg a vállát mosolyogva, aztán felpattant mellőlem, és odasietett Danielhez az akkor már lobogó tűz mellé.

Esther nem sokára visszatért egy újabb tálcával, amin egy nagy kancsó limonádé és poharak álltak. Jól esett a hűs ital. Jonathan nem messze tőlem ült le, és a testéből valamint a tábortűzből áradó hőtől melegem lett.

- Tudod, szombaton lemegyünk a tengerhez úszni a többiekkel… Esetleg velünk tarthatnál – szólalt meg, miközben egy nyársat nyomott a kezembe, amire hús és krumplidarabokat tűzdelt.

- Hát, nem is tudom… - motyogtam zavartan. Nem akartam, hogy Edward türelme elfogyjon, és összevesszünk.

- Jól érzed magad velünk, nem? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. – Nagyon is.

- Akkor? Biztonságban lennél.

- Tudom.

- Félsz a vérszívó véleményétől? – húzta el a száját.

- Nem, én csak nem akarom, hogy aggódjon értem. De… Majd megpróbálom megbeszélni vele, jó? – próbáltam időt nyerni úgy, hogy ne bántsam meg az azonnali visszautasításommal. Először látni akartam, hogy Edward hogy viselte a távollétemet, és hogyan viselkedik majd, ha visszamentem. Aztán majd ráérek eldönteni, hogy megemlítem-e neki a tengerparti kirándulást.

- Rendben – bólintott.

Szerencsére, ezek után hanyagoltuk a vámpírtémát. Hallgattam, ahogy pattog a tűz, és élveztem az ételek ízét. Közben, figyeltem, ahogy a fiúk úgy falnak fel mindent, mint egy sáskaraj. Mikor szép lassan elfogyott minden étel, Joshua előhozott az egyik házból egy gitárt, Daniel pedig megjelent egy kisebb kongaszerű dobbal. A halk dallamok betöltötték a levegőt. Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy Saore és Juliette egy vidám indián dalocskát énekelget egy lányról, aki beleszeretett a holdba, az istenek pedig csillaggá változtatták, hogy örökre a szerelmével lehessen. A dob ritmusára önkéntelenül is mozogni kezdett a lábam.

Összerezzentem, mikor valami szőrös ért a karomhoz. Benjamin visszaváltozott farkassá, és a farkát csóválva bújt a kezemhez, kérve, hogy simogassam őt. Furcsa volt a tudat, hogy valójában ő egy ember, de próbáltam úgy gondolni rá, mintha csak egy kedves kutyust vakargattam volna – máskülönben biztosan zavarba jöttem volna.

- Hé, Benjamin, játsszunk! – emelt fel egy sárga műanyagtányért Daniel, miután a zenélést pihentették egy kicsit. Körbenézett, hogy az édesanyja nincs-e a közelben, aztán elhajította a levegőbe, mint egy frizbit. Benji úgy pattant fel mellőlem, mint akit ágyúból lőttek ki. A domb felé rohant, amerre a frizbi tartott, fejét felfelé fordítva, hogy lássa merre is repül a célpont.

Már majdnem a domb tetején járt, mikor hirtelen felugrott a levegőbe, és fogaival elkapta a tányért. Lelkesen, ide-oda cikázva rohant visszafelé, miközben a fejét rázva mutatta zsákmányát, aztán a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a lábai összeakadnak, és barna hógolyóként gurul lefelé, bele egyenesen az egyik bokorba.

Ijedten ugrottam fel, de a következő pillanatban kidugta a fejét az ágak közül – most már emberként -, hajából levelek meredeztek szanaszét.

- Direkt volt, emberek, direkt volt! – kiabálta felénk elvörösödve, miután kikapta a szájából a tányért. Egyszerűen nem lehetett kibírni nevetés nélkül, egy emberként kezdtünk el hahotázni rajta.

Szegény Benjamint a testvérei egész este ezzel az esettel piszkálták. Dan és Aidan újra és újra bemutatták, hogyan is esetlenkedett szerencsétlen, nekem pedig, bármennyire is sajnáltam, nagy erőfeszítésembe telt visszafojtani a kuncogásomat. Kárpótlásul, miután ismét visszaváltozott farkassá, hogy visszakísérjenek Edwardhoz, még egyszer jól megvakargattam a fejét.

Nehezemre esett elbúcsúzni. Tényleg jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy ők is szeretnének még viszontlátni. Ahogy visszaültem az autóba, lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért megszerettem azokat, akik utálják az új családomat, de egyszerűen nem lehetett nem szeretni Benjamint vagy a lányokat. Joshua volt az egyetlen, akivel szemben még fenntartásaim voltak, mert nem értettem a viselkedését.

Jonathan vezetett, én pedig mellette ültem, és az ablakon át figyeltem, ahogy a többi farkas árnyékként rohan mellettünk. A gondolataim már Edwardnál jártak. Most éreztem csak, hogy mennyire hiányzik. Szerettem volna minél hamarabb érezni magam mellett.

- Ezt eltennéd? – nyújtott egy kis fecnit felém Jonathan, miután lefékezett azon az ösvényen, ahonnan elindultunk korábban. – A telefonszámom. Ha bármire szükséged van, vagy csak szeretnél találkozni velünk, egy szavadba kerül…

- Köszönöm – habogtam, és a nadrágom zsebébe tettem a cetlit. – Tényleg köszönök mindent! Még találkozunk, ígérem!

- Helyes – bólintott elégedetten Jonathan. – Menjünk, a vérszívód már vár… - szállt ki az autóból.

- Viszlát, fiúk! – intettem a farkasok felé, akik csaholva vettek tőlem búcsút – kivéve Josh-t aki lefeküdt a kocsi mellé, és sötét pillantást vetett felém.

Próbáltam elfojtani a lelkesedésemet, ahogy közeledtünk a határ felé. Nem akartam Edwardot azzal bántani, hogy kimutatom, mennyire élveztem a farkasok társaságát. Ahogy megláttam őt, azonnal meggyorsítottam a lépteimet. Úgy állt a határ mentén, mint egy kőszobor, egészen addig, míg át nem léptem azt. Megragadta a karomat, és a mellkasára vont. Belefúrtam a fejemet az ingébe.

- Jól vagy? – tolt el pár másodperc után.

- Nincs rajta egy karcolás sem – felelt helyettem Jonathan. – Viszlát, Isabella! – köszönt el, majd a fák felé indult.

- Menjünk… - kapott fel Edward a karjaiba, és tudtam, hogy bármennyire is jó máshol, én most vagyok igazán otthon.

A múlt árnyai - 17. fejezet

17. FARKASOK



ZAVARTAN PISLANTOTTAM FEL Carlisle-ra, mikor belépett a szobába. Egy pillanatra megtorpant, és fürkészően figyelt mindkettőnket, aztán elmosolyodott, és az ágyhoz lépett. Még mindig kissé kábultan néztem fel rá. Hagytam, hogy megvizsgáljon – és csak most vettem észre, hogy a mellkasom, a karom és a combjaim tele voltak kék és lila foltokkal. A csuklóm még mindig érzékeny volt, de szerencsére, tényleg nem tört el, csak meghúzódott.

A vizsgálatok közben Edward végig az ágy mellett állt, az én szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy azt hittem, szégyenszemre kiugrik a mellkasomból. Próbáltam fegyelmezni magam Carlisle jelenlétében, de szörnyen nehéz volt. Alig vártam, hogy végre megint kettesben legyek Edwarddal. Azt, hogy ennyire sikerül áttörnöm a kettőnk közötti falat, álmomban sem hittem volna – és most először reméltem, hogy végül sikerül teljesen le is döntenem.

- Még pár napig ne nagyon terheld a kezedet – kérte Carlisle. – És Rosalie-val küldetek fel vitaminokat meg egy kis forró levest, nehogy a kihűlésed újabb meghűléshez is vezessen – ütögette meg biztatóan az ép kézfejemet.

- Köszönöm – feleltem hálás hangon. Ez alatt a pár hét alatt teljesen megváltozott az életem. Új családot kaptam. Tényleg úgy éreztem, hozzájuk tartozom most már. Befogadtak, szerettek és én is szerettem őket. Edwarddal meg kell értetnem, hogy ha elmegy, tényleg mindent elvesz tőlem, ami még segít egyben maradnom.

- Beszélnünk kéne még valamiről… - szakította félbe a gondolataimat Carlisle.

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem – ha valaki ilyen hangsúllyal mondja, hogy meg kell beszélni valamit, akkor nem lehet túl kellemes a téma. Reméltem, hogy nem a tegnap estét akarja velem Edward előtt megbeszélni. Rosalie-val is kényelmetlen volt, de Carlisle-lal és Edwarddal biztosan olyan szörnyű lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben az ággyal együtt.

- Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - pillantott hátra a válla fölött a fiára Carlisle.

- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogta dühösen Edward. Még a feltételezés is sértette, hogy a családja vagy ő bármi rosszat tehetne velem.

- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle.

- Természetesen, elmegyek hozzájuk – bólintottam. Próbáltam elűzni minden félelmemet a találkozóval kapcsolatban. Igaz, hogy azok a hatalmas farkasok rémisztőnek tűntek első pillantásra, de ugyanúgy jófiúk, mint Cullenék. És mellesleg valamiféle rokonok is – azt hiszem. Bajom tehát nem eshet, és talán, többet megtudhatnék a nagypapáról is.

- Köszönjük – bólintott Carlisle. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – Carlisle arca kissé aggodalmas lett egy pillanatra, aztán elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet. – Edward halkan felhorkantott. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel az ágyról Carlisle, és tétovázva egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Köszönök… mindent! – szóltam utána még mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magunkra maradtunk, kinyújtottam a kezemet Edward felé. Bizonytalanul pillantott rám, de aztán végül odajött hozzám. Belekapaszkodtam a karjába, és lefelé húztam, míg végül le nem ült az ágy szélére. Összefontam az ujjainkat, és hüvelykujjammal simogattam az övét. Nem nézett rám, de hallottam, hogy felsóhajt.

Mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, egy szempillantás alatt elhúzta a kezét és talpra ugrott. Rosalie rosszalló pillantást küldött felé, majd elterelte az ágy mellől, és az ölembe helyezte a tálcát. A gőzölgő leves mellett volt egy pohár friss víz és néhány tabletta, amelyek közül csak a C-vitamint ismertem fel első ránézésre. Gyorsan bekapkodtam a gyógyszereket, hogy túl legyek a rossz dolgokon, aztán felemeltem a kanalat, és a számhoz emelve fújni kezdtem a levest.

- Mmm… Ez finom – nyeltem le az első kortyot. Rosalie elégedetten kihúzta magát. Megvárta, amíg megeszem az egész tányérral, aztán elvette a tálcát. Az ajtó felé haladtában, mintha odasúgott volna valamit Edwardnak – de nem voltam biztos benne -, aztán visszasietett a konyhába.

Edward visszasompolygott az ágyhoz, és leült a szélére. Felültem, hogy közelebb bújjak hozzá, de kezét a vállamra fektette, és óvatosan visszanyomott. Morcosan néztem rá, mire felkuncogott.

- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – ajkai lehengerlő vigyorra húzódtak. Hozzám hajolt – a lélegzetem elakadt -, és egy lágy csókot nyomott az ajkam mellé. – Szóval, pihenj… - húzódott vissza, én pedig pár másodpercnyi kábultság után még morcosabban néztem rá.

Magamhoz öleltem a karját, hideg kézfejét az arcom alá temettem. Próbáltam aludni egy keveset, de nem igazán sikerült. Edward közelségétől és illatától nyugodt voltam pillanatnyilag, de féltem, hogy ha elalszom, akkor rémálmaim lesznek. Így csak csukott szemmel hallgattam, ahogy Edward halkan dúdol nekem valamit.

Olyan hihetetlen volt, hogy itt ült mellettem. Attól tartottam, hogy csak álmodom, és mikor felébredek, a csalódástól teljesen összeroppanok majd. Szükségem volt Edwardra. Nélküle és az öcsém nélkül már rég megőrültem volna. Az én két Edwardom… Halványan elmosolyodtam, és mintha egy lepkeszárny-legyintésnyi időre megéreztem volna Edward hideg ujját az ajkaimon.

A délután és este folyamán Rosalie többször is bejött ellenőrizni, hogy megvan-e a megfelelő nyugalmam és kényelmem a pihenéshez, és ahányszor csak megjelent dühös szemekkel méregette a testvérét.

- Mi baja van Rosalie-nak? – kérdeztem Edwardot nővére tizenegy órai látogatása után. Attól tartottam, hogy bár Rosalie együttérzésből nagyon kedves volt velem az utóbbi huszonnégy órában, az alapellenszenve, amivel irántam viseltetett, egyáltalán nem változott. Talán, nem tart megfelelőnek Edwardhoz…

- Úgy hiszi, hogy nem tisztességes, amit csinálok veled – komorult el Edward arca. – És utálom, mikor igaza van.

- Nincs igaza! – szorítottam meg Edward kezét. Nem válaszolt.

Alig pár órát aludtam az éjszaka. Olyan volt, mintha lehunytam volna a szememet, és a következő másodpercben már hajnal is volt. Edward simogatása ébresztett – és bár fáradt voltam, ez volt a legédesebb ébresztőm hosszú idő óta. Edward utasítására Rosalie elkísért a fürdőszobába, és ott is maradt végig velem – szerencsére, volt annyira együttérző, hogy elfordult a kellemetlenebb pillanatokban. Kicsit idegesített, hogy sosem lehetek egyedül, de ha Edward ettől megnyugodott, akkor legyen… A lényeg, hogy velem maradjon. Mindörökre.

Mivel mindenem sajgott, Rosalie a megszokott farmer-blúz összeállítás helyett egy lengébb nyári ruhát hozott nekem, és állítólag a hideg miatt – bár szerintem, inkább a foltjaim eltakarása volt az ok -, kölcsönadott egy fehér kardigánt is. Edward azonnal előttünk termett, amint kiléptem a fürdőszobából. Valószínűleg, észrevette, milyen óvatosan lépkedek – a combjaim fájtak, valahányszor véletlenül egymáshoz dörzsölődtek -, mert odalépett hozzám, és egyetlen, laza mozdulattal a karjaiba emelt. Hálásan bújtam hozzá, viszont, mikor leértünk a földszintre a többiekhez, kicsit zavarba jöttem. Szerencsére, senki nem említette meg, hogy Edward miért is cipel engem.

Carlisle, Tanya, Rosalie, Emmett és Edward vittek a farkasok elé. Az út nem tűnt túl hosszúnak, maximum húsz perc volt. Edward nem akart velem túl gyorsan rohanni, nehogy a sérüléseim fájjanak, és a többiek is tartották a mi lassabb tempónkat. Már kezdett felkelni a nap, mikor éreztem, hogy Edward teste megfeszül, és halk morgás tör fel a torka mélyéről. Kíváncsian kémleltem körbe, de csak jó öt perc után vettem észre a távolban a farkasokat. Hatalmasabbak voltak, mint emlékeztem rájuk.

Ahogy a határhoz értünk, mindenki megállt, Edward pedig letett a földre, de egy lépésnyire sem távolodott el mellőlem. A farkasok minden mozdulatunkat követték. Látszott a szemeikben a bizalmatlanság és a megvetés, ahogyan Edward, Rose, Emmett és Tanya szemében is. Az egyedüli, aki teljesen nyugodtan – és szinte megértően – pillantott a farkasok felé, az Carlisle volt.

- Elhoztuk őt, láthatjátok, hogy semmi baja – mutatott felém Carlisle. A farkasok végigmértek engem.

- Azt kérdezik, hogy miért vagy velünk… – közvetítette Edward a legelöl álló, legnagyobb és legerősebbnek kinéző farkast figyelve. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy el tudjam mondani a lényeget.

- Először is, szeretnék… szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megmentettetek – kezdtem el. A farkasok szeme mintha egy kissé meglágyult volna, magam mellől viszont hallottam Rosalie morgását. – Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe. – Mi az?

- Semmi… - szűrte a fogai között, és villámló szemekkel meredt a farkasok vezetőjére.

- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.

- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt. Mielőtt megszólalhattam volna, Carlisle átvette a szót.

- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt. – A vámpír hamis nyomokat helyezett el, amiből a rendőrség úgy gondolja, hogy Isabella a szülei gyilkosa. – Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.

- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett. – Azt kérdezik, miért higgyenek egy… vérszívónak? – fintorodott el. Carlisle vetett rám egy pillantást, aztán a legnagyobb, sötétbarna színű farkas szemébe nézett.

- Nem kell nekünk hinnetek. Higgyetek a saját véreteknek – mondta.

- Ezt meg hogy érted? – tolmácsolta az újabb gondolatot Edward.

- Isabella, Jacob Black unokája, vagyis Ephraim Black leszármazottja. – Carlisle kijelentésére a farkasok vad csaholásba kezdtek – mintha beszélgettek volna egymással. Az izgalom és hitetlenkedés tisztán érezhető volt a reakcióikból. Aztán az a farkas, aki eddig a kommunikációt vezette, hirtelen hátat fordított nekünk, és bevetette magát a fák közé. Kérdőn és kissé ijedten pillantottam Edwardra, de az arca a helyzethez képest nyugodtnak tűnt.

Lépések zaja hallatszott arról, ahol a farkas az imént eltűnt. A régi legendák alapján, és azok után, amiket Edward mesélt nekem még régebben, tudtam, hogy a quileute-ek képesek farkas és emberi alakot is ölteni, mégis meglepett, mikor az állat helyett egy huszonöt év körüli fiú lépett ki a bokrok közül.

A felső teste mezítelen volt – alul is csak egy hosszúszárú, fekete alsónadrág fedte, izmai minden mozdulatnál megfeszültek. Kicsit zavarba jöttem a látványától… Fekete haja, rövid, szinte tüskés volt, szemei mogyoróbarnák. Magasabbnak tűnt, mint bármelyik korabeli fiú, akivel valaha találkoztam. Az arcvonásai erőteljesek, de arányosak voltak. Igazán jóképűnek lehetett nevezni. Egy pillanatra felrémlett előttem néhány régi fénykép, amin Jacob nagypapa volt még fiatalon. A fiú testfelépítése és külső jellemzői nagyon emlékeztettek rá.

- Tényleg egy Black leszármazott vagy? – állt meg alig pár méternyire tőlünk. A szemei izgatottan végigjártak engem. A történtek után kellemetlennek találtam ezt, de próbáltam nem kimutatni.

- Az vagyok. A nagyapám Jacob Black volt, az apám pedig Charles William Black.

- A rokonaid nagy tiszteletnek örvendenek a törzsünkben. Sajnáltuk, hogy a Black család eltűnt a szemeink elől egy jó pár évtizede… - szólalt meg ismét az indián. – Jonathan Uley vagyok, a csapatunk Alfája – mutatkozott be. Kérdőn pillantottam Edwardra.

- Az Alfa a vezető a farkasok között. Ő parancsol a többieknek – magyarázta Edward.

- Ó, értem… - motyogtam. – Nagyon örülök… - mosolyogtam halványan Jonathanra.

- Ő ott, Joshua – mutatott a jobb oldalán álló farkasra. A farkas barátságosan bólintott egyet felém – viszonoztam a biccentést. – Aidan, Daniel és Benji – mutatta be sorba a többi farkast is. Az utolsó, mindannyiuk közül a legkisebb, felvakkantott. – Benjamin – javította ki magát Jonathan egy fintor kíséretében. Önkéntelenül felkuncogtam.

- Hello – emeltem fel a kezem, és intettem egyet feléjük. Csaholni kezdtek, mintha csak ők is üdvözöltek volna. Végigfuttattam rajtuk a pillantásomat. Benjamin nyurga kis farkas volt, a szőre homokbarna színű, és hosszabb, mint a többieké. Ő volt a legkevésbé ijesztő, mert a szemeiből kedvesség áradt. Danielnek csak egy árnyalatnyival volt sötétebb a színe, de a szőre sokkal rövidebb volt. Aidan vöröses árnyalatú volt, és a pofája hosszúkás formában nyúlt előre. Joshua pedig olyan fekete volt, mint az éjszaka.

- Tudom, hogy a helyzet elég… bonyolult – szólalt meg ismét Jonathan. – De a testvéreim és én, szeretnénk jobban megismerni téged és a testvéredet – a hangja óvatos volt, mintha tudatosan válogatta volna meg a szavait.

Bizonytalanul pillantottam először Edwardra, aztán Carlisle-ra. A farkasok most már, hogy nevük is volt, és egyiküket láthattam emberi alakban is, kevésbé tűntek félelmetesnek, mint először, és természetes érzésként feltámadt bennem a kíváncsiság. Szerettem volna tudni, honnan származom. Megismerni a múltamat, a nagyapám múltját. És talán… az öcsém jövőjét. Ha egyszer átváltozna… Szüksége lenne hozzá hasonlóak társaságára.

- Én is szeretnélek megismerni titeket – Edward halkan felszisszent. Bocsánatkérően néztem rá, remélve, hogy megért engem.

- Csodás! – Jonathan arcára vigyor ült ki. – Akkor holnap este?

- Megőrültél, korcs? – csattant fel Edward. Jonathan dühös arccal és összeszorított öklökkel lépett előre egyet.

- Hallottad! Meg akar ismerni minket! Vagy talán semmibe veszed a szabad akaratát? – a hangja vádló volt. Társai a háta mögött morogni kezdtek.

- Még mindig veszélyben van. Nem fogom addig rátok bízni! – feszült meg Edward teste, és úgy figyelte a vele szemben állót, mintha darabokra akarná tépni.

- Mert mellettetek aztán nagy biztonságban van, nem igaz? – vonta fel sötét szemöldökét gúnyosan Jonathan.

- Fogd be, különben… - kezdte Edward, de aztán idegesen elhallgatott.

- Különben? – Hangzott el az újabb gúnyos kérdés. – Tudod jól, vérszívó, hogy igazam van. Nálunk legalább olyan biztonságban lenne, mint nálatok… Ha nem nagyobban… Szóval? Mit szólsz, Isabella? – pillantott rám Jonathan, figyelmen kívül hagyva Edward dühös morgását. – A vérszívók elhoznak a határig, utána pedig mi vigyázunk rátok… Jó móka lesz – mosolygott rám bíztatóan. – Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajotok. Vigyázunk rátok! Aztán, visszamehetsz hozzájuk – intett lefitymáló arccal Cullenék felé.

Zavartan toporogtam. Nem akartam megbántani Cullenékat, de a farkasok egyszer már elüldözték Dominicot – félt tőlük. Valószínűleg, biztonságos lenne velük. És több ok is szól amellett, hogy meg akarjam ismerni őket közelebbről. De a testvérem életét nem mertem kockára tenni…

- Én szívesen elfogadnom a meghívást… - bólintottam. Éreztem, ahogy Edward karja megfeszül körülöttem. – De ha nem bánjátok, az öcsémet otthon hagynám. Még kisbaba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne magammal hozni… Ha így is áll a meghívás…

- Áll – vágta rá azonnal Jonathan. – Akkor holnap este hétkor? – nézett Carlisle-ra.

- Itt leszünk – bólintott Carlisle.

- Akkor holnap… - Jonathan arca elégedettnek tűnt. – Addig igyekezzetek életben tartani őt, mert ha nem…

- Vigyázunk rá! – Edward arcvonásai eltorzultak a visszafojtott dühtől.

- Számon kérjük rajtatok, vérszívó! – vetette még oda Jonathan. – Viszlát, Isabella! – fordított hátat nekünk, aztán besétált a fák közé. Mikor ugatás hangzott fel onnan, ahol eltűnt, a többi farkas is hátrálni kezdett, aztán elvágtattak.

- Edward… - fordultam azonnal Edward felé.

- Majd otthon megbeszéljük – felelte. Az arcvonásai kemények voltak, és még mindig arra felé nézett, amerre a farkasok elrohantak. Ahogy a karjaiba vett, a pillantása lágyabb lett.

A visszafelé úton egy csomó érzés és gondolat kavargott bennem. Reméltem, hogy Cullenék nem haragszanak majd rám, és megértik, hogy miért is akarom megismerni a farkasokat. Nem akartam megbántani őket – főleg nem Edwardot. Felemeltem a kezem, és futás közben végigsimítottam az arcán. Egy csókot nyomott a tenyerembe gyorsan. Megnyugodva elmosolyodtam.

Ahogy visszaértünk a Cullen-házba, Edward azonnal felvitt az emeletre. Leültetett az ágy szélére, aztán az ablakhoz sétált. Percekig csak bámult kifelé, én pedig a számat harapdálva figyeltem.

- Sajnálom. Tudom, hogy utáljátok őket, de… - kezdtem, mikor már nem bírtam tovább a csendet.

- De ők a múltad – bólintott komolyan Edward. – Érthető, hogy tudni akarod, honnan jöttél.

- Nem akarom, hogy bántson, amit teszek… - felálltam az ágyról, és Edward mögé léptem. Kezemmel megérintettem a hátát – éreztem, hogy összerezzen. Nem bírtam ki, muszáj volt hozzá bújnom. A dereka köré csúsztattam a karomat, és fejemet a lapockájához szorítottam – még így a vékony ingen keresztül is éreztem a belőle áradó hideget, de nem érdekelt.

- Nem te bántasz engem… - szólalt meg végül. – Igaza volt a korcsnak. Megígértem, hogy nem esik bajod, és mégsem tudtalak megvédeni. – Lábujjhegyre álltam, és apró csókot nyomtam a nyakára. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ilyen közvetlen legyek vele, de ösztönösen éreztem, hogy mit akarok tenni – hogy mit kell tennem. – Isabella… - sóhajtotta, majd lefejtette magáról a kezeimet, és távolabb lépett.

- Nem a te hibád volt. Senki sem hibázott.

- Hagyjuk ezt! – rázta meg a fejét.

- Rendben – bólintottam. – Akkor nem haragszol rám?

- Nincs miért haragudnom – fordult felém, és a szemei lágyan végigsimogattak. A szám teljesen kiszáradt.

- Akkor jó – bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Bár boldog voltam, bennem volt az állandó félelem, hogy valami olyasmit mondok vagy teszek, amivel átlépem Edwardnál a határt, és megint bezárkózik előttem. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy újra átöleljem, de nem mertem kockáztatni. Visszasétáltam az ágyhoz, és lehuppantam rá.

- Azt hiszem, éhes vagyok… - szólaltam meg újra pár perc után. Valójában, a gyomrom apró méretűre zsugorodott, és kételkedtem benne, hogy akár egyetlen falat is lemenne a torkomon, de úgy éreztem, muszáj beszélnem.

- Alice és Rosalie már a konyhában vannak – felelte Edward. – Azt hiszem, pirítóst csinálnak… Kicsit égett lesz, de inkább ne említsd nekik – mosolyodott el.

- Oké, nem fogom – kuncogtam fel.

Alig pár pillanat múlva tényleg megérkezett a reggelim. Alice és Rosalie, mint mindig, érdeklődve várták a reakciómat – próbáltam a kevésbé szenes részekről harapni, nehogy csalódást okozzak nekik.

- Indulunk? – pillantott Alice Edwardra, mikor befejeztem az evést.

- Én ma nem megyek – rázta meg a fejét Edward.

- Hová? – néztem rájuk kíváncsian.

- Vége a tavaszi szünetnek az iskolában – felelte Alice. – Edward és én most fogunk érettségizni, hányadszorra is? – vigyorodott el.

- Ki számolja már… - vonta meg a vállát Edward.

- Edward egy időben gyűjtötte a ballagási kalapjainkat, és kitette őket a falra – vigyorodott el Alice.

- Menned kéne. Azok után, hogy kint volt a rendőrség, nem kéne felkeltenünk magunkra a figyelmet azzal, hogy másképp viselkedünk, mint eddig – szólt közbe Rosalie.

- Nem hagyom magára Isabellát – jelentette ki Edward.

- Esme, Carlisle, Emmett, Jasper, Tanyáék és én is itt vagyunk vele.

- Akkor is maradok – Edward arcára makacs kifejezés ült. Alice felsóhajtott.

- Nem fog jönni. Eldöntötte. Akkor én megyek… Egyedül… Magányosan… Mint a kisujjam… - vonult lassan és színpadiasan a küszöbig. Búcsúzóul még rám vigyorgott, aztán ugrándozva elhagyta a szobát.

- Menned kellene – morgott Rose, aztán a haját hátradobva a válla felett Alice után indult.

- Én ellennék egye… - kezdtem, de Edward egy szempillantás alatt az ágyamnál termett, kezeivel körbefogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem.

- Nem – felelte, és egy apró csókot nyomott a számra.