Új regényötlet - Lelkek börtöne

A hétvégén sajnos, nem lesz időm magánokok miatt új fejezeteket írni (Fummie lesz a vendégem, hogy elkészítse a tévének az interjút velem), de úgy gondoltam, hogy nem hagylak titeket olvasni való nélkül... :)

A hivatalos honlapomon már megemlítettem, hogy elkezdtem írni egy új regényt, amelynek már körülbelül a fele el is készült. Mivel ti voltatok és vagytok azok, akik mindig biztattak, segítettek, mellettem álltak, ezért úgy gondolom, hogy az a legkevesebb, hogy bepillantást engedek ebbe a regényembe is, és kikérem a véleményeteket. :)

Kérlek titeket, hogy írjátok meg, mit gondoltok... Érdekesnek találjátok-e a részleteket (tudom, hogy nehéz pár részlet alapján dönteni, de talán, valamiféle véleményt lehet formálni így is a történetről...), elolvasnátok-e szívesen az egészet, szeretnétek-e, hogy ezt is megpróbáljam kiadatni a Könyvmolyképző Kiadóval? Kérlek, nyugodtan mondjátok meg az igazat. Ha nem tetszik, azt is tudni szeretném, csak írjátok le, hogy mi az, ami miatt nem tetszik, hogy tanulhassak belőle, vagy változtathassak, ha lehetséges. :) Általában nem szoktam ilyet kérni, de most örülnék, ha minél többen írnátok hsz-t, hogy lássam, mennyien érdeklődnétek az új regényem iránt. :)


Rövid tartalom: A Lelkek börtöne egy romantikus regény átszőve némi lélektani drámával. Cain, egy tizenhat éves fiú, aki az átlagos tinédzserek életét éli, mígnem egyik éjszaka brutálisan meggyilkolják a családját. Ő az egyetlen túlélő, de akkora sokkot kapott, hogy képtelen beszélni a történtekről. Mivel nem tudja feldolgozni a lelki traumát, bekerül az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézetbe, vagyis ahogy ő nevezi, a Lelkek börtönébe. Itt megismerkedik Narával, akiről úgy hiszi, valójában csak megjátssza, hogy őrült. Vonzódni kezd a lányhoz, és erős érzelmek alakulnak ki közöttük, miközben mindkettőjük múltját sötét titkok árnyékolják be.


Pár részlet a regényből:


Festészet…
Mintha bármit megoldana az, hogy egy vászon elé ültetnek minket, és ecsetet nyomnak a kezünkbe. Fesd le a gondolataidat, az érzéseidet, hadd jöjjünk rá, mi nyomja a kicsi szívedet! Ha kimutatod, ami benned van, meg tudunk gyógyítani pár szivárványszínű bogyóval.
Zöld – nyugtató. Az erdő fáinak lombja lágyan susog a fejedben.
Rózsaszín – antidepresszáns. Kavargó pink-köd, mely a világra borulva fedi el a valóságot a szemeink elől.
Kék – altató. A magasban szárnyalunk a madarakkal, hogy aztán ébredéskor zuhanni kezdjünk, és a tenger hullámzására riadjunk fel.
Sárga – valami vitamin. Erősítő napfénykúra.
Hetek óta csak a napfényt veszem magamhoz. A valóság fáj, de a valóság életben tartja, ami már nincs. Nem kell susogás, köd és repülés.


***


Rohadtul fáj az arcom bal fele. Ha az iskolában vert volna el egy lány, valószínűleg, elnyertem volna a legnagyobb lúzer címet, de ez itt senkit sem érdekel. Én kaptam egy zacskó jeget, Ő pedig egy adag nyugtatót. Fogalmam sincs, mivel vívtam ki alig öt perccel az érkezése után a haragját.
Egész normálisnak tűnt, ezért gondoltam, leülhetnék mellé beszélgetni. Na jó, igazából nem ez volt az ok arra, hogy odamentem hozzá. Csinosnak találtam. Persze, tudhattam volna, hogy semmi esélyem egy nálam két-három évvel idősebb lánynál, de arra nem számítottam, hogy rögtön megismertet a jobbegyenesével.
A fejemben ezerszer végigpörgettem, mi is történt pontosan. Tudni akarom, mit vétettem ellene…


***


Azért figyelem őt, mert idegesít. Nem elég, hogy bántalmazott, most még levegőnek is néz. Mintha egyáltalán nem is ismerne. Mintha tegnap nem húzott volna be akkorát, hogy csillagokat láttam…
Mások talán elhiszik neki, hogy azért ilyen, mert valami baj van a fejével, de engem nem tud átverni. Mikor azt hiszi, hogy senki nem figyel rá, a szemei érdeklődve fürkészik a világot. Valaki, aki teljesen el van szállva, csak bámul maga elé, és kizárólag akkor élénkül fel a tekintete, ha valami furcsa, váratlan dolog zavarja meg a maga kis világában. De ő… A tekintete él. Egyáltalán nem halott, mint a többieknek.
Színészkedik. Csak még arra kell rájönnöm, hogy mi az oka rá…
Vajon, őt is a felejtés iránti vágy és a félelem vezérelte ide?


***


- Hello! – Nem merek leülni mellé, csak megállok előtte – legalább legyen esélyem elugrani az ökle elől vagy rosszabbik esetben elfutni.
Nem néz rám… Miért nem néz rám? Megsüketült?
- Hello! – ismételtem meg. – Cain vagyok – próbálkozom egy bemutatkozással. Lassú mozdulattal emel fel az asztalról egy ceruzát – zöld színűt, mint a szemei -, aztán egy fa lombját kezdi kiszínezni.
Azt hiszem, ez nem ment túl jól…


***


- Mi a neve? – pillantok Royra, aki a kezembe nyomja a délutáni gyógyszeradagomat tartalmazó kis műanyagtégelyt.
Roy követi a pillantásomat.
- Nara, Nara Redbourne. Szép kislány… - mosolyog rám mindentudóan. – És hallottam, kemény a jobbegyenese – húzódnak szélesebbre az ajkai.
- Csak azért tudott megütni, mert nem figyeltem. Ha nem váratlanul támad, esélye sincs – húzom ki magam büszkén.
- Hát persze… - kapok válaszként egy röhögést. Gyorsan a számhoz emelem a tégelyt, és a nyelvem alá rejtem a gyógyszereket. – Szereti a cukorkát. – Roy körbepillant, aztán észrevétlenül pár szemet csempészik a markomba.


***


Az ebédidő a kedvencem. Olyankor az ápolók igyekeznek a nehéz esetek közelében maradni a fegyverként használható evőeszközök és a kajacsata elkerülése végett. Állítólag egyszer – még mielőtt bekerültem volna – az egyik beteg bekattant evés közben, és krumplipürével képen dobta a főnővért. A riadalomra kitört a pánik, és étel repkedett mindenfelé. Még a plafonon lévő neon-lámpacsöveket is le kellett mosni.
- Most leülök melléd – jelentem ki Narának, aki az ebédlő bal szélső asztalainak egyikénél ül, és a levest kanalazza mohón a szájába. Fogalmam sincs, hogyan tudja olyan jóízűen enni ezt a moslékot, de nem is ez a legérdekesebb dolog, amit nem értek vele kapcsolatban.
- Tessék, ezt neked hoztam. – A tenyeremből elé szórom az asztalra a cukorkákat, és várom a reakcióját. Lassan nyúl ki az édességszemek felé, aztán hirtelen a földre kotorja őket.
Bosszúsan figyelem, ahogy eltünteti a leves utolsó kortyait is.


***


Napi levegőztetés az udvaron. A pásztorok kiterelnek minket, aztán hagynak legelni. Egyesek tényleg ezt teszik. Humphrey, akiről csak annyit tudok, hogy biztosan nem ezen a világon él, a földön ül, és fűszálakat rágcsál. Én egy padon gubbasztok, és igyekszem a lehető legidegesítőbb módon bámulni Nemkellacukrod kisasszonyt. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de látom, hogy a szempillái meg-megrebbennek, és a rejtekükből néha felém néz. Furcsa elégedettség tölti el a mellkasomat. Ez kitart egészen addig, amíg el nem indulunk befelé. Ekkor meglátom, hogy a sorban előrébb furakodik, és mellém lép. A szívem veszett gyorsasággal kezdi el pumpálni a vért. Azt hiszem, infarktusom lesz. Aztán megérzem a fájdalmat az oldalamban, és sziszegve összegörnyedek.
Áu! Hogy lehet valakinek ilyen hegyes könyöke?


***


Újabb lakónk van. Egyáltalán nem olyan csinos, mint az elődje, sőt. Harminc év körüli, férfi, és a tekintetéből süt, hogy jobb békén hagyni. El is kerülöm nagy ívben, mikor bevezetnek minket a „játszószobába”. Az itt töltött fél év alatt megtanultam, hogy ki az, aki veszélyes. Szólni akarok Narának is, hogy kerülje el, hátha ettől megbocsát nekem, de túl okos, így nincs lehetőségem jóvátenni a leveses incidenst.
Nara magától a szoba túlsó végébe kuporodik egy asztalhoz, a lehető legtávolabb az új lakótól. Egy ideig figyelem, ahogy rajzolgat, aztán ismét a friss beteg felé pislantok. A hidegkék szemek egyenesen Narára szegeződnek.
A gyomrom kellemetlenül ugrik egyet.


***


Nara mellettem ül. Nem én mentem oda hozzá és ültem le mellé, hanem ő jött hozzám. Igaz, csak azután, hogy az új lakó – Lloyd -, az ő asztala felé vette az irányt. Nara olyan ügyes sprintet mutatott be, ami büszkeséggel töltött el, aztán mellettem ért célba.
Próbálok úgy tenni, mintha észre sem venném, de ez nagyon nehéz úgy, hogy a vádlijával a lábamat lökdösi. Apró kisülések a bőrömön…
- Mi az? – morgom végül oda neki a fogaim között rettegve attól, hogy az izgatottságtól elcsuklik majd a hangom. De nem. Büszke vagyok magamra.
- Ijesztő, ahogy bámul rám – süti le a szemeit, de pontosan tudom, hogy kire gondol. A bőre forró, ahogy a kezem nyugtatóan az övére teszem.


***


Narát nem tudom levakarni magamról. Mondjuk, nem is próbálkozom ezzel. Pár napja folyamatosan velem van. Kivéve persze, az alvásidőt. Sajnos…
A földön ülünk a falnak dőlve, és próbálunk megfejteni egy rejtvényt. A combja hozzáér az enyémhez.
Nem jut eszembe a vas vegyjele. Pedig tudom.
Még közelebb húzódik hozzám, hogy beírjon a bal szélső kockákba valamit. A melle a karomat súrolja.
A nevem sem jut eszembe. És azt hiszem, a feltétlen reflexnek mondott légzés is kiesett.


***


Nara fél. Én is félek, csak próbálom nem mutatni. Roy még mindig beteg, a többi itt dolgozó pedig le se szar minket. Ha szólnék, hogy az az őrült tag készül valamire, paranoiásnak néznének. Azt hiszem, az itt töltött fél évet unatkozás helyett inkább gyúrással kellett volna töltenem, de most már késő. Az izmaim nem alakulnak ki pár nap alatt.
Nara az ujjaimmal játszik. Nem sokat beszélünk, legtöbbször csak ülünk egymás mellett szótlanul, rajzolunk vagy rejtvényt fejtünk. Ritkán ér hozzám, de az kifejezetten jól esik. Az egész kézfejem bizsereg. Mutatóujja végigsiklik az enyém hegyétől a tenyerem közepéig, ott pedig továbbindul az életvonalon. Ha a hossza igazat mond, az erőnlétem ellenére még sokáig fogok élni. De ha Lloyd pillantásának hiszek, akkor ajánlatos lenne megírnom a végrendeletemet. Elég rövid lenne…
Színes ceruzáimat Narára hagyom. Pont.