.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. május 31., hétfő

Ficíró pályázat 2.

És akkor jöjjön a mai novella... A második győztes: Lulu novellája.



Te ezt nem értheted


Gyakran olvastam olyan balesetekről, amelyek áldozatokkal jártak. Tiszta szívemből sajnáltam a családjaikat, együtt éreztem velük és olyan jövőt kívántam nekik, amely elhozza számukra a feledés boldogságát. De semmi több. Úgy gondoltam, ilyesmi úgysem történhet meg az én szeretteimmel, vagy akár velem, mert semmilyen bűnt nem követtünk el. Megvédtük az embereket a vámpíroktól, ha valakinek segítségre volt szüksége, ott voltunk és emellett úgy éltünk együtt, mintha vérszerinti testvérek lennénk.

Ma már tudom, hogy naiv voltam. Egy olyan életben hittem, amelyben egy hatalmas védőburok veszi körbe azokat, akiket szeretek és ezen semmilyen erő nem képes áthatolni.

Emiatt sosem éreztem a mellkasomban azt az űrt, amelyet azok érezhettek, akik elvesztették a rokonaikat. Sosem tudtam milyen az, ha a halál elragadja azt, aki a legfontosabb nekem. Soha nem is akartam megtudni. A Sors azonban nem hagyta, hogy boldog tudatlanságban éljek tovább. Egy régóta dédelgetett álmomat törte apró darabokra, szinte egyik pillanatról a másikra.

Korábban is sokszor gondolkoztam már a családalapításon. Amíg ide nem kerültem, úgy véltem, hogy ha gyerekem születne, teljesen mindegy lenne a neme, mindenféleképpen elhalmoznám szeretettel. Viszont mióta La Push-ban élek és a természetfeletti dolgok valóságossá váltak, átértékeltem a helyzetet. Úgy éreztem, hogyha fiam lenne, minden nap attól kéne rettegnem, hogy melyik nap változik át farkassá, az apja génjeit örökölve, aztán pedig, hogy mikor mér rá halálos ütést az egyik vérszívó. Nem… ezt egyáltalán nem akartam.

Egy lány talán nem tudná magát olyan könnyen megvédeni, de nem kellene az egész életét harccal töltenie; oda költözhetne, ahová csak akar, anélkül, hogy cserbenhagyná a többieket és lehetnének barátai, akikkel megoszthatná minden titkát. Ráadásul én is segíthetnék neki bármiben, amire csak szüksége van. Persze, ez esetben is meglenne az esélye az átváltozásnak, de korántsem akkora, mint egy fiúnál.

Mindez nem jelentette azt, hogy egy kisfiút képtelen lettem volna szeretni. Dehogy. Csak azt szerettem volna, ha a kicsinek a lehető legkönnyebb élete lenne.

Amikor megtudtam, hogy a szívem alatt egy apró lény növekszik, hihetetlenül boldog voltam. Annyiszor próbálkoztunk már, hogy kezdetben alig akartam elhinni, hogy én is… anya leszek. Sokáig csak azzal a ténnyel törődtem, hogy állapotos vagyok és igyekeztem mindent megadni neki. Egy idő után azonban eszembe jutott, hogy vajon kislány vagy kisfiú. Valamilyen furcsa okból úgy éreztem, lány lesz. Nem tudom miért, de biztos voltam benne.

De meghalt. Azok a hosszú, örömteli hónapok néhány perc leforgása alatt köddé váltak. Mintha soha nem is lettek volna. Nem hiába mondják, hogyha túlságosan akarunk valamit, akkor soha nem kapjuk meg. Hiszen azok a nők, akik bármit megtennének, hogy megszabadulhassanak a „balesetük eredményétől”, megszülik a kisbabájukat, az pedig, ha nem is a legjobb körülmények között, de felnő. Akik pedig foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, odáig sem jutnak el, hogy láthassák a pici első mosolyát. Igen… csakis erről lehet szó. Nem szabadott volna ennyire várnom őt…

Mégis fáj. Mintha valami addig marcangolná a bensőmet, míg végül el nem pusztít.

Pedig biztosan gyönyörű lett volna. Szinte látom magam előtt, ahogy felém totyog apró lábaival és nem sokkal előttem fenékkel a földre huppan, majd jókedvűen kacag a saját ügyetlenségén. Elönt a remény és remegve nyúlok felé, de csak a puszta levegőt markolom. A kezeimet újra az ölembe teszem, és a szemembe könnyek gyűlnek. Miért kellett meghalnia? Miért?

Mielőtt átadnám magam a fájdalomnak, valaki kopog az ajtón. A tekintetemet a kinti világra emelem és megpróbálom kiüríteni a fejemet, de nem megy. Arra sincs erőm, hogy megszólaljak és beengedjem a látogatót, de ezt valószínűleg ő is tudja, mert halkan benyit.

Nem értem miért nem zörög, kiabál vagy csapja be hangosan az ajtót. Mindenki olyan csendben járkál, mintha meghaltam volna és az emlékem tiszteletére némasági fogadalmat tettek volna. Annak ellenére, hogy legszívesebben tényleg távoznék az élők sorából, a zajongás legalább elvonná a figyelmemet a fájó érzésekről.

Óvatos lépteket hallok magam mögött, majd Isabella ül le mellém az ablakpárkányra.

- Szia! Volt egy kis időm, gondoltam, benézek hozzád – szólalt meg. – Még van két szabad órám, aztán találkozunk Juliette-tel, bemegyünk az anyakönyveket átnézni, hátha találunk valamit Jade-ről. Igen, tudom, hogy be szokott járni hozzád, de… Hidd el, nem bízhatunk benne. Majd eljövök újra, és elmondom, hogy mit találtunk, rendben? – habár nem válaszolok neki, jól esik hallani a hangját, leszámítva a sorok mögött bujkáló együttérzést, ami újra eszembe juttatja korábbi gondolataimat. Isabella „jelentésében” azonban még valami megfog.

Az elmúlt pár nap alatt egyszer sem foglalkoztam a Jade nevű problémával. Voltak ennél sokkal fontosabb dolgok is. De most, hogy szóba került, nem tudom milyen véleménnyel legyek róla. Azelőtt egy idegen – ámbár nagyon szép nőnek tartottam, aki ennek tudatában volt és ki is használta ezt a férfiakkal szemben. A hangsúly viszont az idegen szón van. A falka túl könnyen befogadta, a bizalmat a szépségére alapozva. A bevésődött farkasok gyanakvás nélkül beszélgettek vele, az egyedülállók pedig hű szolgaként loholtak utána. Egyedül a nők tudtak elvonatkoztatni a külsejétől és meglátni benne azt a megmagyarázhatatlan furcsaságot, ami már azóta érződött rajta, mióta megérkezett ide.

Mostanában viszont olyan más volt. Kedves, segítőkész és gondoskodó. Amit a műtétnél is tett értem, azért a mai napig hálás vagyok. Emiatt a hirtelen változás miatt zavarodtam össze vele kapcsolatban és már nem tudom, hogy továbbra is ellenszenves maradjak vele szemben, vagy inkább álljak be a Jade rajongótáborba.

A zavaromat azonban nem osztom meg Isabellával, így ő feladja a küzdelmet és nagyot sóhajtva ismét egyedül hagy. Szívem szerint felpattannék, és térden állva könyörögnék neki, hogy maradjon. Mégsem teszem. Hangtalanul várom, hogy kilépjen a szobából és az ajtó kattanva bezáruljon.

Tűnődve veszem sorba az emberi alakban odakint szórakozó farkasokat. Jonathan, Daniel, Benjamin és a többiek. Aidan sehol. Ahelyett, hogy a „testvéreivel” töltené az időt, engem ápolgat és tettre készen lesi minden kívánságomat. De csendben.

A lelkem mélyén örülök neki, hogy mellettem áll, de nem értheti mi zajlik most le bennem, és hogy mire van szükségem valójában. Nem érezheti azt, amit én; fogalma sem lehet róla, milyen az, ha a várva várt jövevény csak úgy eltűnik belőled. Maximum szánalmat érezhet és csalódottságot, amiért nem tapasztalhatta meg az apaság örömeit, de nem tudhatja, milyen ez az egész… Egyáltalán nem.

Tudom, hogy nem lenne szabad ezt gondolnom Aidanről. Tudom. De képtelen vagyok másra figyelni a saját szenvedésemen kívül. Egyszerűen nem megy…

Körülnézek a szobában, hátha újra megpillantom a kicsit és ezúttal valósággá is válik, de nem találom sehol. Ehelyett észreveszem az asztalon a Névjegyzéket, amit alig néhány hete vettem.

Emlékszem, hogy együtt keresgéltük a tökéletes nevet Aidannel és egész idő alatt széles mosoly terült szét az arcunkon. Akkoriban boldogok voltunk. De most már nincs rá szükség. Soha nem is lesz.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdek az éjjeli szekrény fiókjaiban és miután megtalálom, amit keresek, a vastag könyv elé lépek. Végighúzom a jobb kezemben lévő gyufát a doboza oldalán, mire vöröses láng gyúl a végén. Elbűvölve nézek rá és könnybe lábad a szemem, amikor arra gondolok, hogy mit készülök tenni, de ez sem térít el az eredeti célomtól. A gyufát a fehér lapokhoz viszem, mire a könyv szinte azonnal lángba borul.

Már nem tudom magamba fojtani az érzéseimet és zokogva dőlök a hideg padlóra. Az elvesztett kislányomat siratom és remélem, hogy a tűz engem is elemészt.

Néhány perc múlva egy meleg kéz húz fel a földről és két izmos kar ölel magához.

- Saore! Édesem! – tol el egy picit magától, hogy a szemembe nézhessen. A háta mögött már nyoma sincs az általam csinált mini tábortűznek. Amikor rápillantok, látom, hogy férfi létére ő sem tudja elrejteni a könnyeit és visszavonom mindazt a szörnyűséget, amit korábban róla gondoltam. Hogy is képzelhettem azt, hogy nincs rá ugyanolyan hatással ez a helyzet, mint rám? Bolond voltam. Hatalmas bolond.

A nyakába borulok, és olyan erősen húzom magamhoz, amennyire csak tudom, hogy érezzem, nem csak lelkileg, hanem testileg is velem van. Keservesen sírdogálok tovább és rájövök, hogy sokkal jobban szeretem őt, mint valaha. Ő a legfontosabb számomra és nem akarom elveszíteni. Soha.

2010. május 30., vasárnap

Ficíró pályázat 1.

Gondolom, emlékeztek rá, hogy hirdettem pár hónapja egy fanfictioníró pályázatot, amelynek a lényege az volt, hogy a Twilight fictrilógiámhoz és a karaktereimhez hű novellát kellett írni. Nos 10 nagyon klassz történetet kaptam, és nagyon nehéz volt választani. Mindegyik történetben volt olyan, ami nagyon tetszett, és mindegyik történet írója nagyon ügyes volt. :)

Mivel ez egy a ficemhez tartozó pályázat volt, ezért sok történetnél előfordult, hogy maga a történet nagyon jól megírt volt, és csak azért kapott kevesebb pontot, mert nem volt fichű és karakterhű (ez ugye, a pályázat szabályai között szerepelt). Szóval, ha valaki nem került a győztesek közé, ne higgye, hogy rossz a története, csak egyszerűen a többi jobban megfelelt az elvárásoknak.

A történetek 4 szempont alapján lettek pontozva: fichűség, karakterhűség, érdekes és eredeti történet volt-e és fogalamzásmód. Mindegyik szempontra 5 pontot lehetett kapni, így az összpontszám 20 pont volt. Mivel tudom, hogy vannak szégyenlős írók, ezért ide nem írom ki, hogy ki hány pontot kapott, de aki igényli az írók közül, az szóljon nekem, és megírom mailben nekik a pontszámukat is, és azt is, hogy mit gondoltam a ficükről, és mire miért kaptak annyi pontot, amennyit. :) Igyekeztem a lehető legigazságosabb lenni, úgyhogy készítettem magamnak kis jegyzeteket olvasás közben, hogy meg tudjam reálisan indokolni a pontozásomat. :)

Mivel volt egy holtverseny a 3. helyen, ezért sokat gondolkoztam, hogy most mi is legyen... Úgy véltem, igazságtalan lenne, ha az egyik novellát nem tenném közzé a blogomon, mert tényleg egyformán klasszak lettek. Szóval, a 10 novellából 4 novella lesz bemutatva itt. A többiekét pedig remélhetőleg, elolvashatjátok az írók saját blogjain.

És most jön az, amiért valószínűleg, sokan utálni fognak. :D Mivel szeretném, hogy minél izgalmasabb legyen az eredményhirdetés és azt is, hogy minden győztes író megkapja a neki kijáró figyelmet, ezért úgy döntöttem, hogy nem egyszerre teszem fel a 4 győztes ficet, hanem mostantól 4 napon keresztül minden nap elolvashattok majd egyet. Félek, hogy ha egyszerre tenném fel a 4 novellát, akkor időhiány miatt, nem olvasnátok el mindegyiket és nem kommentálnátok az összeset, pedig az írók igazán megérdemlik. :) Szóval, minden nap kiderül egy győztes író neve, és felkerül a novellája a blogomra.

A győztesek novellájának felkerülése véletlenszerű, az első 4 helyezett között nem állítok fel sorrendet.

Nagyon köszönöm még egyszer minden résztvevőnek, hogy jelentkezett a játékra, tényleg nagyon klassz novellák születtek, ügyesek voltatok. :)

És akkor jöjjön a négy közül az első győztes: Abigel novellája.




Örvénylő őrület


A fájdalom belülről égetett, mint izzó láva a kitörő vulkán oldalán, szétáradt halott ereimben.
Isabella lénye betöltötte az elmémet. Rádöbbentett, hogy a Bella iránti szerelmem már csak… egy szép emlék.

Hosszú idő után Isabella mindent megváltoztatott. Végre újra éltem, ha ez a helyes kifejezés.
Vele akartam lenni. Szeretni, és mindent megadni neki. Boldoggá tenni.
Nem törődöm bele, hogy elhagyott. NEM!!! SOHA!!!
Bolond módon elhagytam Bellát, aki az életemet jelentette. Zombiként járkáltam a világban utána, ahogy előtte. Azóta is átkoztam a percet, mikor az, az őrült gondolat megfogalmazódott bennem.
De a sors – vagy ki tudja – adott egy újabb esélyt… nekem, a szörnyetegnek, hogy újra szerethessek, hogy szeretve legyek. Ezt az esélyt még egyszer nem hagyhatom veszni…

Magamba roskadva, – átadva lényemet a kínzó gondolatoknak – üldögéltem a kanapén. Mintha a bennem folydogáló forró láva megdermesztett volna. Olyan élettelenül, mintha a berendezés része lennék. Egy kőszobor. A szemeim pedig feketék, mint az obszidián. Már majdnem három hete nem vadásztam,… mióta Isabella elment. Elviseltem a szomjúságot. Kevésbé égetett egy sokkal nemesebb fájdalomnál, amitől azt éreztem, hogy van lelkem.

„Buta Bella!” – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Mennyire hajthatatlanul meg volt győződve róla, hogy van lelkem.
Mindenben igaza volt, és én idióta nem hittem neki. Pedig, ha hiszek, akkor… minden más lenne… De talán még jóvátehetem… Vissza kell szereznem Isabellát! Bármi áron! Neki köszönhetem, hogy újra létezem,… hogy van kiért. Bella vére csordogál az ereiben, és az Ő jósága lakozik a szívében. Bátor, ahogy a nagyanyja is volt.
Nem azért szerettem bele, mert nagyon hasonlít Bellára, bár kétségkívül ez is közrejátszhatott. Azért szerettem belé, mert különleges, ahogy az én Bellám is az volt. Sosem leszek képes az Ő emlékét kitörölni halott szívem mélyéről, és vámpírelmém mindig őrizni fogja a Vele eltöltött percek képeit. De mindez most már csak egy szép, boldog emlék, egy csodálatos emberi lényről, akit valaha szerettem. Egy emlék,… soha nem feledve.

Merengésemet, egy jól ismert fülembe csengő édes dallam szakította meg… egy szív vad dobogásának a hangja. Ezer szív, szimfonikus játéka közül is felismerném. Akaratlanul is a hang irányába fordítottam a fejem, és azonnal megpillantottam… Villámként pattantam fel a kanapéról, és az ablakhoz léptem, ujjaimmal végigsimítva az üvegen. Mintha meg akarnám érinteni a délibábot… Azt hittem, káprázik a szemem… Isabella egy közeli fa ágán guggolt, egyik kezével a felette lévő ágba kapaszkodva. Vadul zihálni kezdtem, a számomra oly’ szükségtelen levegő gyorsan áramlott be, majd ki a tüdőmből.
„Miért jött ide? Mégiscsak szeret?” – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig ezeket a kérdéseket, miközben találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra egymásra meredtünk, de ez a pillanat a legnagyobb boldogságot jelentette számomra az elválásunk óta.
Nem gondolkodtam. Testem gyorsabb volt az elmémnél. Észt veszejtve rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn, egyenesen Isabella felé. Kiérve a házból láttam, hogy Ő is futásnak ered a határvonal irányába. Emberi alakban esélye sem volt az előlem való elmenekülésre. Miután átugrott egy kisebb bokrot lágy szellőként elsuhantam mellette, miközben Ő egy pillanatra rám kapta a tekintetét. Neki ütközve a földre tepertem, reménykedve, hogy nem okoztam túl nagy fájdalmat, de azonnal végigfutott rajta a farkasok jellegzetes remegéshulláma. Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy átváltozhat, és itt helyben rám is támadhat. Nem érdekelt semmi, csak Ő!
A karjaimban akartam tartani, érezni a közelségét. Soha többé el se engedni, örökké ilyen közel maradni hozzá, az én gyönyörű, jószívű farkas képében megjelent angyalomhoz.

- Eressz el! Eressz! – kiabált rám kétségbeesve.

Elengedtem a fülem mellett a szavait, és próbáltam még közelebb húzni magamhoz. Ellenkezésének fizikai jeleként karjaival vadul kapálózott, amiről szintén nem voltam hajlandó tudomást venni. Körbeöleltem a már nem is annyira törékeny, – a farkas géneknek köszönhetően – puha, forró testet.
Éreztem, ahogy Isabella behajlítja a lábát, majd egy erős lökést a hasamban, aztán már a levegőben repültem, és végül arra eszméltem, hogy pár méternyire érek földet. Azonnal talpra ugrottam, és meglepetten néztem Rá. Nem hittem, hogy ilyesmit fog tenni. Velem?

Ő is felpattant, és bizonytalanul, remegő lábakkal hátrálni kezdett előlem.

- Most… elmegyek… - közölte remegő hangon.

A kezei ökölbe szorultak a teste mellett, mialatt a jellegzetes remegéshullám többször is végigfutott a testén. Nem mozdultam, de Ő még egy lépést tett hátrafelé. Pánikba estem. Nem akartam, hogy elmenjen.

- Várj! – kiáltottam kétségbeesve, mire megtorpant rám emelve gyönyörű csokoládébarna szemeit. – Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom… Múló gyengeség volt. – rázta meg a fejét. – Többet nem fordul elő! – ígérte elszántan, majd hátat fordítva elindult a határvonal felé.

- Nem akarok nélküled élni! – mondtam ki suttogva a vallomásom. – Kérlek, Isabella… Nem tudok nélküled élni! – folytattam megtörten.

Muszáj volt velem maradnia, nem engedhettem el. Nem hagyhattam ennyiben. Nem számított semmi más, csak, hogy Vele lehessek. Nem érdekelt, hogy Ő egy farkas, én meg egy vámpír, hogy két ellenséges világba tartozunk önszántunkon kívül. Már rég túlléptem ezen. Ez csak egy tény volt, amit elfogadtam, mert nekem Isabella kellett, és senki más. Ha Ő oroszlán lenne, én meg hiéna, akkor is szeretném. Árnyékként követném, és távolról imádnám, ha neki mégsem kellenék.
Ha elkergetne, újra visszajönnék. Nem tágítanék! Nem adnám fel, még akkor sem, ha természetéből fakadóan rám támadna. Hagynám magam, tépni, marcangolni, s reménykednék a túlélésben. De nem, talán még a halál is jobb lenne, mint ez a plátói vágyakozás. A bizonytalanság érzése egyre jobban feldúlta elmémet.

- Én… – motyogta a földet kémlelve, kiszakítva kusza gondolataim tengeréből, de mielőtt befejezhette volna a mondandóját megzavartak minket.
„Pont a legjobbkor!” – dühöngtem magamban. – „Legalább egy percet várhattak volna azok a bolhás korcsok!”
Megéreztem a számomra oly’ rettenetes kutyaszagot, – ami halványan Isát is körbelengte – mialatt a szemem sarkából észrevettem, hogy valami, vagyis inkább valakik, mozognak a fák között nem messze tőlünk, s Ő mintha mágnes vonzaná fordította tekintetét abba az irányba. Valószínűleg érezte a társai illatát. „Na persze! Társai…” – ismételtem el magamban ezt a nevetséges feltételezést.

- Most mennem kell. Itt vannak értem. – szólalt meg végül, tekintetét a földre szegezve. – Sajnálom. – motyogta, hangjában lemondó fájdalommal.

- Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz! – próbáltam meggyőzni belekapaszkodva a remény utolsó halvány sugarába.

- Szeretlek! – ismerte be, mire úgy éreztem, hogy megdobbant a halott szív a mellkasomban. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúzott e megsemmisítő szavakkal, majd rohanni kezdett a korcsok irányába.

Én csak ott álltam megdermedve, mint egy jégszobor… az idő megállt, csapdába ejtett a pillanat őrületes kínja. Úgy éreztem, hogy minden erő kiveszik belőlem. Miután már biztosan tudtam, hogy senki sincs a közelben, hogy a falka távozott, a földre rogyva átadtam magam a néma kétségbeesésnek. Mintha ezernyi tőrt döftek volna belém, fizikailag is fájdalmat éreztem halott márványtestemben. Elvesztem... a semmiben.

Majdnem egy órán át térdeltem ott mozdulatlanul, nem esett nehezemre, és most valahogy szükségét is éreztem. A gondolataim belülről fojtogattak. Nem voltam épeszű, már nem. Az őrület lassan kezdett úrrá lenni rajtam, mialatt a fejemben egy hang üvöltve hozta a tudomásomra: „Elvesztetted Őt!”
„Nem! Nem, az nem lehet!”
– ordítottam vissza, mintha csak skizofrén lennék.
„Beszélnem kell vele! Muszáj! Valahogyan…” – tépelődtem magamban.

Végtelen lassan, emberi tempóban tápászkodtam fel a földről, és indultam vissza a házba. A fájdalom hullámokban tört rám, éreztem az ereimben a dermesztően ható forróságot.
Az ajtón belépve egyenesen a szobámba indultam, átadni magamat a tehetetlen reménytelenségnek.
Leroskadtam a kanapéra, mozdulatlanná válva, érzéketlenül a külvilágra.
„De legalább megérinthettem…” – pörgettem végig magam előtt a találkozásunk képkockáit.
„Azt mondta szeret…” – éreztem, hogy új erőre kapok, egyetlen szavába kapaszkodva. Viszont ez a szó…”Szeretlek” … mindent jelentett.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem elő a zsebemből a mobilom, Jonathan számát tárcsázva.
Kettőt csörgött, mire felvette.

- Igen? – szólt bele a telefonba.

- Isabellával akarok beszélni! Tudod adni? – mondtam határozottan, nem éppen barátságos hangot megütve.

Most nem volt kedvem udvariaskodni.

- Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta a kutyus morcosan.

- Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így is, úgy is beszélni fogunk! – szűrtem dühösen a fogaim közt, visszafojtva önkéntelenül feltörő morgásomat.

A kanapé karfájába kapaszkodtam, hajszálhíja volt, hogy le ne tépjem… De akkor hirtelen meghallottam a hangját…

- Add ide! – mondta Isabella határozottan.

- Itt vagyok… - motyogta halkan a vonal túlsó végén. Nekem pedig ellazultak megfeszült izmaim meghallva angyali hangját.

- Isabella… Végre… - sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem, az a bolhás vakarék már sosem adja át! – morogtam, még mindig kissé kontrolálatlan hangon.

- Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyezte meg, a hangjából kiérződött némi sértettség.

- Nem… nem úgy értettem… - szabadkoztam azonnal. – Ez csak… a megszokás… Sajnálom. Beszélnünk kell! – váltottam gyorsan témát, összeszedve, szétesni készülő elmém darabjait.

- Most is azt tesszük! – mondta határozatlanul.

- Nem így. Személyesen. – makacskodtam.

- Edward, megmondtam, hogy… - kezdett volna tiltakozni, de nem hagytam neki befejezni a mondatot.

Igaz, hogy ez nem vallott rám, de most túlságosan is türelmetlen, illetve zaklatott voltam ahhoz, hogy hagyjam kifejteni az érveit. Nem bírtam volna elviselni az újabb visszautasítást.

- Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt! – mondtam reménykedve.

- Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet! – ismételte el az erdőbeli ígéretét.

- Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire. – kezdtem a vallomásom. – Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem, mintha nem lenne más választásom. – idéztem fel magamban a búcsú emlékét, tisztán hallva a fejemben az akkori hazugságaimat. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna! – kuncogtam izgatottan. – „Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni.” Ismerős? – adtam vissza szóról szóra, amit egyszer még ő mondott nekem. – Amíg szeretsz, nem hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kértem ismét, pengeélen táncolva.

A vonal pár pillanatig néma csendbe burkolózott a túloldalról.

- Nem lehet, sajnálom! – mondta végül. – Most mennem kell, Edward…

- Nem fogom feladni! – feleltem határozottan. – Szeretlek! – leheltem, de választ nem is remélhettem.

- Ég veled, Edward! – búcsúzott, mintha örökre tenné.

- Nem, nem ég veled. – tiltakoztam azonnal. - Viszlát, nemsokára… - mondtam vágyakozón, majd kinyomtam a telefont.

Még percekig a két kezem között tartottam a készüléket, a kijelzőre meredve, remény és kétely közt. Nem hagyhattam, hogy a sors, saját hibás döntéseimet felhasználva ellenem, önmagamat elámítva, újra tévútra vezessen.

Az járt a fejemben, hogy hogyan tudnám meggyőzni Őt, hogy összetartozunk, és ezen, semmi, és senki nem változtathat.
Minden nélküle eltöltött perccel közelebb kerültem a végső őrület állapotához.
Kétségbeesésemben aljas eszközhöz készültem folyamodni. Biztos voltam benne, hogy Alice titkol előlem valamit. A látomása Esméről, ha elhagynánk Forksot, és a titokzatos, mindennapos eltűnései… Valahogy ki kellett derítenem, hogy mindennek köze van-e Isabellához.
Úgy döntöttem, hogy árgus fülekkel fogom figyelni a húgom gondolatait. Még ő sem annyira ügyes, hogy sokáig zárva tartsa előttem az elméjét.

Arra eszméltem, hogy a sötét szobában üldögélek. Észre se vettem, hogy lement a nap, átadva helyét a holdnak. Isa búcsúzása óta, – ott a határvonalnál – a napok csak úgy peregtek, én pedig zombiként léptem át a nappalokból az éjszakába, az éjszakákból a nappalokba.
Nem bírtam tovább. Most, hogy láthattam,… hogy hallhattam a hangját,… hogy megérinthettem. Egyszerűen nem voltam képes egyetlen percet sem nélküle tovább elviselni. Végtelen lassúsággal az ablakhoz sétáltam, és ökölbe szorítva egyik kezemet az üvegre helyeztem.
„Beszélnem kell Alice-szel!” – sóhajtottam lehunyt szemekkel. Amit tenni készültem, nem töltött el jó érzéssel, de „Háborúban és Szerelemben minden megengedett” – tartja a mondás. Állítólag.

Tétovázva álltam Alice ajtaja előtt. Nem kellett kopognom, hisz már úgyis tudta, hogy itt vagyok.
Még csak halvány sejtelmem sem volt róla, hogy hogyan kezdjek a mondandómba. A húgom előszeretettel hozott ki másokat a béketűrésből, ez alól én sem voltam kivétel. De talán megszán ebben az állapotomban, és nem fog vitatkozni velem.
Vadul kifújtam a levegőt, majd beléptem a szobájába. Alice az ágyon ült.

- Szia! – mosolygott vidáman.

- Szia! – morogtam, megforgatva a szemeimet. Kicsit bosszantott a jókedve, mert nekem igencsak borús volt a hangulatom. – Alice, beszélnem kell veled! – mondtam határozottan, palástolni vágyva, gyalázatos tervemet.

- Tudom. – vont vállat.

Na, igen. Ez Alice bosszantó része.

- Én… - nagyot sóhajtottam, - letelepedve mellé - mielőtt folytattam volna. - …mit tegyek Alice? – bukott ki belőlem a cseppet sem épelméjű kérdés.

Bellával kapcsolatban sem hittem neki, pedig ellene fogadni… kútba esett vállalkozás. Én megtettem. Minden figyelmeztetése ellenére. Most pedig tanácsot kérek tőle, – hogy mit tegyek??? Kész elmebaj!

Nem voltam képes tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Arcomat két tenyerem közé temettem, miközben megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a pokol tornácáig taszítva.

- Alice! – motyogtam érthetetlenül kezeimmel az arcomon. – Ha bármit tudsz Róla...

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, csörögni kezdett a mobilja.
Alice előhúzta a farzsebéből a készüléket, majd egy pillanatra a kijelzőre meredt.

„Isabella.” – hallottam meg a húgomat a fejemben.

- Vedd fel! – kiáltottam reménykedve.

Alice zavartan emelte a füléhez a telefont.

- Alice! – halottam meg gyönyörű hangját a vonal túlsó végén.

- Isabella? – kérdezte a húgom idegesen.

- Igen, én vagyok. Történt valami… - Isabella hangja túlságosan is izgatott volt.

- Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – faggatta Alice kétségbeesve.

- Persze, semmi bajom, de... Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast. – hadarta a nem éppen biztató fejleményeket.

„Őrjáraton??? Látott??? És a többi kutya??? Magára hagyták??? Hogyan engedhették… hogyan vihették magukkal???” – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig mindezt, mialatt a fejemben egy másfajta kérdés fogalmazódott meg.

- Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? – kérdezte a húgom, amit vámpírfrekvencián suttogtam neki. Nekem azonnal összeállt a kép.

- Pontosan – jött a válasz.

- Az nagyon nem jó. – rázta meg Alice a fejét gondterhelten.

- Mond neki, hogy találkoznotok kell, hogy ezt megbeszéljétek! – utasítottam a húgomat kérlelő vámpírhallás halk hangon.

- Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… - kérte végül pár pillanatnyi gondolkodás után.

- Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen. – egyezett bele Isabella.

„Szóval szoktak találkozni… Ezt titkolta előlem Alice. Ezért még számolok vele! De most az a legfontosabb, hogy láthassam Őt!”

- Mond neki, hogy találkozzatok, ahol piknikeztünk! – hadartam az újabb utasítást, miközben a terv már készen állt a fejemben.

- Ne, ne ott! – tiltakozott a húgom hirtelen, Isabella kijelentésére reagálva.

Láthatott valamit, - valószínűleg az én szándékomat - mert fátyolos szemekkel meredt maga elé.

- Miért? – kérdezte Isabella gyanakodva.

- Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van. – felelte Alice könnyedén, eloszlatva Isabella kételyeit. – Találkozzunk… - úgy tett, mintha elgondolkozna. - Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben? – tett eleget végül a kérésemnek, rosszalló arckifejezését rám villantva.

- Oké. – egyezett bele. – Akkor ott körülbelül egy óra múlva. Addig is vigyázz magadra, és a többiekre is!

„Még most is miattunk aggódik. Pedig Ő találkozott egy idegen farkassal. Ha bármi baja esett volna… akkor én…” – szorítottam vadul ökölbe az egyik kezem a combomon.

- Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd kinyomta a telefont.

- Alice? – néztem rá kétségbeesve. – Látnom kell Őt!

- Edward, nem lehet... – rázta meg a fejét gondterhelten.

Hallottam a gondolatát, ha engedné, hogy én menjek a találkára, úgy érezné elárulta Isát.

Ekkor megtettem... Megzsaroltam a tulajdon húgomat...!!!

- Alice, ha nem engeded,... ha nem engedsz találkozni vele, akkor én most rögtön indulok Volterrába! – fenyegettem meg, könyörtelenül kihasználva mindkettőnk adottságait.

Ijedten, kikerekedett szemekkel felsikított, kezét a szája elé kapva.

„Ne! Nem teheted!... Nem gondolhatod komolyan!” – kiabálta kétségbeesve az elméjében.

- Alice! Szeretem Őt! Őt nem hagyom… nem hagyhatom… Vele kell lennem! Nem viselném el! Egyszer már… egyszer már lemondtam a szerelemről,… de most… nem fogok! – öntöttem ki a halott szívemet. A hangom érdes volt, a szavak belülről perzseltek.

Maga elé meredve hallgatta végig a monológomat. Az arcizmai megfeszültek. Gondolatban szánt engem, aggódott értem, és egy pillanatra… eszébe jutott Bella is. Igen, Bella, akinek a családom oly’ sokat köszönhet és én is, aki tudtán kívül megadta nekem az újabb esélyt a boldogságra.

- Menj! – suttogta Alice feszült hangon, még mindig maga elé meredve.

Átöleltem és egy puszit nyomtam a feje búbjára.

- Köszönöm! – mormoltam a hajának.

Tudom, hogy ez édes kevés,… hogy most ez a legkevesebb, amit mondhatok. De talán megbocsátja nekem, amihez elkeseredésemben folyamodtam.

Vámpírgyorsaságommal pattantan fel mellőle, és kiszáguldottam a házból.
Felszabadultan rohantam a tisztás felé.

„Vissza kell Őt kapnom! Vissza kell szereznem!”
Csak ez járt a fejemben.

Nem mertem túl közel menni, nehogy megérezve az illatom visszaforduljon.

Kis idő múlva Isabella gyönyörű alakját sejtelmesen körülölelte a hold fénye. Tökéletes érzékeltem Őt a sötétség ellenére is. Törékeny testén már jól látszottak a farkas adottságok. Most lehetőségem nyílt elmerülve gyönyörködni csodás lényében.
Nem volt már olyan esetlen, mint régen. De ez számomra csak még szebbé, és vonzóbbá tette, ha ez lehetséges.

Háttal állt nekem, úgy tűnt meglepte, hogy senki sem várja. Hát persze! Hisz Ő Alice-re számít.
Emberi tempóban indultam meg felé. Mikor meghallotta a lépteimet mosolyogva fordult felém. Azonban a mosoly rögtön az arcára fagyott, ahogy rájött, hogy nem az vagyok, akit eredetileg várt. Rémülten nézett rám.

- Mit keresel itt? – lépett hátrébb, ahogy valószínűleg megérezte az illatom.

Számomra sem volt épp kellemes az Ő kutyaszaga, de kettőnk közül Ő volt a kevésbé gyakorlott az ingerek elviselésében. Elvégre én túlléptem a szomjúságomon a nagyanyja közelében, egy kis kutyaaroma már meg se kottyan. Bellához is közel akartam lenni, ahogy most Hozzá.

Menekülni készült, látszott az arcán. Kiléptem a fák közül.

- Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled. – sétáltam közel hozzá. Tudomást sem véve róla, hogy veszélyt jelenthet rám nézve.

- Alice? – kérdezte elcsukló hangon.

- Otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide. – feleltem, miközben tekintetemmel az arcát fürkésztem megállva tőle pár lépesnyi távolságra.

- Alice sosem árulna el! – rázta meg a fejét.

Ebben igaza volt. Alice mindennél jobban szerette Isát, és bármit megtett volna érte, ahogy én is.

- Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… – mosolyodtam el halványan. – Nem az ő hibája, ne haragudj rá!

Valóban nem a húgom hibája volt, hiszen aljas eszközzel vettem rá, hogy én jöhessek helyette.

- Hogy vetted rá, hogy… - kezdett volna faggatni, de nem hagytam.

Nem állt szándékomban elmondani neki, mivel sikerült meggyőznöm Alice-t, de kész voltam érte vezekelni, s már azt is tudtam mivel fogom kiengesztelni.

- Nem ezért vagyok itt most! – szakítottam félbe, még egy lépést téve felé. Rémülten hátrált ismét egy lépést válaszként. Valószínűleg a farkas ösztönök féken tartása érdekében, de őszintén szólva: az sem érdekelt ebben a pillanatban, ha átváltozik. Csekély büntetés lenne ez számomra egyetlen érintéséért. – Beszélnünk kell… Kettőnkről. – folytattam makacsul.

- Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – dörrent fel.

A fák felé pillantott. Biztosan azon töprengett, hogy hogyan menekülhetne. De emberi formában nem volt esélye, az átváltozást pedig – nyilvánvaló okok miatt – nem merte megkockáztatni. Engem féltett önmagától. Micsoda képtelenség! Bárcsak engedné, hogy mellette legyek, hogy megérintsem, hogy a karjaimba zárjam.

- Dehogyis nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek. – mondtam lágy pillantást vetve rá. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket. – tártam szét a karjaimat.

Hallottam nagyot nyelni.

- Nem értem, miről beszélsz… - rázta meg riadtan a fejét.

- Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – vallottam be ismét, – mit már úgyis jól tudott – ügyelve hangom bársonyos csengésére.

A szíve vad vágtába kezdett, ami felbátorított.

- És te is szeretsz engem. Mi ketten… - mutattam Rá, aztán magamra. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő. – magyaráztam őrült lelkesedéssel.

Már nem voltam épelméjű. Ha most visszautasít,… ha most elmegy, akkor én… abba belehalok.

„ A fenyegetésem Alice számára valósággá válik, rémes valósággá!”

- Egyikőnk sem fog belehalni. – motyogta.

- De! De igen! Én belehalok! – mondtam ki hangosan az előbbi gondolatom.

Ismét tettem egy lépést felé, mire Ő újabbat tett hátrafelé.

- Maradj ott! – mutatott arra a helyre, ahol épp álltam. – Ne! Ne gyere… Ne gyere közelebb! – parancsolt rám, de én rá se hederítettem. Ijedt tekintettel figyelte, ahogy egyre közelebb érek hozzá.

Szemeim bűvkörébe vontam, mint a becserkészni vágyó vadat, s átfogtam a derekát. Nem tolt el magától, csak lehunyta a szemét. A testén apró remegések futottak keresztül.
Egy-egy apró csókot leheltem mindkét szemhéjára, aztán továbbhaladtam az arcán. Halkan felsóhajtott, mikor érzéki ajkai mellé csókoltam. Az ajkaim után kapott, és megcsókolt.
Elöntött a mámor érzése, elmosva a józanész diktálta szabályokat. Elnyomtam a halk csengőszót az elmém mélyére, tudomást sem véve róla. Visszacsókoltam, mire egy pillanatra elállt a lélegzete, majd gyorsan levegő után kapkodott.
Édes nyelvével végigsimított az ajkaimon, majd hirtelen követelődzve beljebb kalandozott. A csengő már szirénaként vijjogott az agyamban, hirtelen visszarántva.
Pánikba estem. A méregfogak!

- Neh… – próbáltam figyelmeztetni. Megragadtam a karját, és megpróbáltam elrántani magamtól, de már késő volt.

Éreztem csodás vérének ízét a számban. Atya Ég! Mit tettem???

Elhúzódott tőlem. Kikerekedett szemekkel, döbbenten bámultam rá. Értetlenül nézett rám, majd az ujjaival megérintette a nyelvét. Istenem! Vérzik. A méreg… a méreg bejutott a szervezetébe.

- Isabella… – szólítottam kétségbeesetten, de nem felelt.

Az egész teste reszketni kezdett, a lábai összecsuklottak. Azonnal a karjaimba kaptam.
„Megöltem! Megöltem Őt!... Hát micsoda egy átkozott szörnyeteg vagyok én???”

A háttérben eddig meghúzódó őrület, tébolyult kacagással támadt elmém még megmaradt védőbástyájára. Az összeomlás mezsgyéjére sodródtam...

2010. május 29., szombat

A jelen boldogsága - 20. fejezet

Szandi eltűnt msn-ről valahová már két órája, szóval, ezt a fejezetet kivételesen Fummie bétázta át. :) Köszönöm neki, hogy a segítségemre volt ilyen késői órán, hogy még most frisselni tudjak. :) Bár lehet, hogy már mindenki alszik... :D Nah mindegy... Aki még ébren van, annak jó olvasást most, aki már alszik, annak pedig holnap. :)

Utólagos kiegészítés (május 29.): Szandi is átolvasta ma reggel, úgyhogy részéről is megvolt a bétázás. :)



20. BIZALOM




MÉG MIELŐTT EDWARD megállíthatott volna, kiugrottam az ágyból, és azonnal a földszint felé rohantam. Juliette és Saore legalább olyan rémülten meredtek az ablaknál álló fekete farkasra, mint én. Joshua teste megfeszült, mintha valakire rá akarná vetni magát, fogai pedig fenyegetően villantak ki a szájából, ahogy morogni kezdett.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal, de a lányok megrázták a fejüket. A farkas megmozdult, és tett egy lépést az ajtó felé, de Edward hangja megállította.

- Várj még! Úgysem érnél oda időben, és… Azt hiszem, nem akarja bántani őket. – Visszafojtott lélegzettel pillantottam felváltva Edwardra és Joshuára, és azt kívántam, bár én is átváltozhatnék, hogy láthassam, amit ők. – Fogd vissza magad! Én is aggódom! – mordult fel Edward, és összehúzott szemekkel meredt a farkasra.

- Mi az? Mi történik? – tettem fel újra a kérdést. Juliette kinyúlt, és belekapaszkodott Saore kezébe. Mindketten sápadtan remegtek a félelemtől.

- Gianna használja a képességét – kaptam meg a választ anélkül, hogy Edward rám nézett volna. A szívem eszeveszett tempóra váltott, és a tehetetlenségtől zihálni kezdtem.

- Miért? Mit akar? – jöttek belőlem az újabb kérdések. Meg akartam kérdezni, hogy bántani akarja-e Carlisle-ékat, de nem mertem ezt így hangosan kimondani a lányok miatt.

- Hagyd már abba! Így nem tudom, hogy mit gondolsz te és mi történik valójában! – csattant fel Edward idegesen. A farkas bosszús szemekkel méregette, de aztán lefeküdt a földre, és mancsait az orrára téve próbált lenyugodni és koncentrálni. – Gianna csak kísérletezik. Aro tudni akarta, hogy hat-e a képessége a farkasokra is… Nem fogja bántani őket. Már… Vége is – sóhajtott fel Edward megkönnyebbülve. – Nem tart sokáig a képessége hatása – pillantott a lányokra, hogy megnyugtassa őket. – És egyáltalán nem fájdalmas. Most már minden rendben. – Juliette könnyes szemekkel bólintott egyet, Saore pedig kifújta az eddig bent tartott levegőt. – Ez… érdekes – döntötte oldalra a fejét Edward elgondolkozva.

- Mi? Mondd már! – kezdtem egyre idegesebb és türelmetlenebb lenni. Igazán frusztráló érzés volt, hogy nem tudhattam biztosan, mi történik, és a szeretteim biztonságban vannak-e.

- Jonathan hagyta, hogy Gianna kipróbálja rajta a képességét. A többiek nem voltak lebénítva, csak ezt eddig nem láttam Nate mozdulatlansága miatt. A francba! – mordult fel Edward és Joshua egyszerre. Már majdnem megint rákérdeztem, hogy mit látott, de most Edward megelőzött a válasszal. – Megint emberi alakot öltött, nem látunk semmit.

- Hogyhogy Jonathan belement a kísérletezésbe? Ez őrültség! Miért hagyta volna? – túrtam bele a hajamba.

- Gianna valószínűleg, így is, úgy is kipróbálta volna a dolgot. Így Nate elérte, hogy csak rajta tegye, és a többiek szabadok maradhattak gond esetére – magyarázta el Edward.

- Oda akarok menni – nyöszörögtem, miközben tettem két lépést az ajtó felé.

- Arról szó sem…

- …szó sem lehet! Igen, tudom – fejeztem be Edward mondatát. – Tudom… - sóhajtottam fel. A tenyeremet a hasamra fektettem, hogy ismét emlékeztessem magam, miért is kell a fenekemen maradnom. Ez segített abban, hogy visszafogjam magam, de abban nem, hogy tényleg megnyugodjak. Zaklatottan vágtattam ki a konyhába, hogy ott a konyhapultra tenyerelve mély levegőket véve próbáljam megszűntetni a gyomromban lévő csomót.

- Jól vagy? – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül. Gyorsan mosolyt erőltettem az arcomra, aztán a teáskannáért nyúltam.

- Persze – töltöttem meg egy bögrét.

- Biztosan? – éreztem meg a lepkeszárnynyi érintést a vállamon.

- Igen, csak aggódom – fordultam meg a teámat a pulton hagyva. – Rossz érzés, hogy nem lehetek ott, nem segíthetek, és fogalmam sincs róla, mi történik.

- Tudom – felelte Edward szemeivel a padlót fürkészve. Hirtelen elöntött a bűntudat.

- Sajnálom, hogy visszafoglak… - pirultam el. Nekem a kisbabám miatt muszáj volt vigyáznom önmagamra, de Edward csak azért nem ment Carlisle-ékkal, mert én erre kértem. Valószínűleg, ugyanazt érezhette, amit én is, csak neki kevésbé volt jó oka itt maradni.

- Bolond, kisfarkasom – csúszott a nyakamra a hűvös tenyér, és a mézszín szemek az enyémekbe fúródtak. – Szeretem a családomat, szeretném megóvni őket, de most már nem ők az elsők. A feleségem vagy – fogta meg a másik kezével az enyémet, és végigsimított a jegygyűrűmön. - Azért maradtam itt veled, mert te vagy a világon a legfontosabb számomra. Az elsődleges dolgom mostantól az, hogy rád vigyázzak, hogy téged boldoggá tegyelek és hogy melletted legyek.

- De… - kezdtem volna tiltakozni.

- Nincs semmi de – nyomott egy csókot az ajkamra, aztán elgondolkozva nézett rám. – Gondolom, már nem tudnál visszaaludni… Gyere, ülj le, és idd meg azt a teát… A kamilla jót fog tenni – szimatolt bele a levegőbe, aztán felemelte a bögrémet, és az asztalhoz húzott.

Jó pár órán keresztül csak üldögéltünk csendesen egymást és az odakint egyre éledező világot figyelve. Már éppen hajnalodott, mikor Edward hirtelen felkapta a fejét, a nappaliból pedig egy halk vakkantás hangzott fel.

- Közelednek – állt fel Edward a székről. – Nate és Aidan.

- És a többiek? – kérdeztem gyorsan.

- Otthon vannak, elvileg biztonságban. Gianna elment.

- Visszament Volterrába? – lepődtem meg. Furcsa lett volna, ha minden ilyen könnyen megy…

- Nem. Csak meghúzza magát a környéken, mert… - Edward szemei tágra nyíltak, mintha valamin meglepődött volna.

- Mert? – néztem rá nyomatékosan.

- Egyezséget kötött Carlisle-lal és a falkával… - ráncolódott össze a márványhomlok, aztán Edward felhorkantott. – Ha megölném Russelt, elválnál tőlem? – vonta fel a szemöldökét bosszúsan.

- A mosdós incidens után lehet, hogy még segítenék is neked… - forgattam meg a szemeimet. – Mit csinált már megint?

- Mesélt Giannának a képességéről.

- Mi? – pattantam fel én is a székről. – Ez akkor… mit jelent? Mi lesz most?

- Jonathan majd mindjárt elmondja… - pillantott az ablak felé Edward, majd megfogva a kezemet a nappali felé indult.

Amint beléptünk, már nyílt is az ajtó, és megjelent Nate Aidannal. Joshua vakkantott egyet, aztán kisietett a konyhába, hogy nem sokkal később már emberként térhessen vissza.

- Mondd már! – siettetettem Jonathant, ahogy leült a kanapéra. Aidan Saore mellé lépett, és megölelte őt.

- A Volturi ki akar csinálni titeket mindenképpen. Túl veszélyesnek tartanak. Sokan vagytok, képességekkel, farkasbarátokkal… - nézett fel Nate Edwardra. A gyomrom ugrott egyet, és görcsösen kapaszkodtam Edward karjába.

- Aro azt hiszi, idővel át akarjuk venni a hatalmat tőlük… - bólintott Edward. A hangja hideg volt és érzelemmentes, én pedig nem értettem, hogy tud ilyen nyugodtan beszélni arról, hogy meg akarnak ölni mindannyiunkat. – Sejthető volt, hogy egyszer majd eljön ez a nap. Nem érti mi köt össze minket, és ez megijeszti őt. Csak indokot kell találnia, hogy jogosan végezhessenek velünk. De mi nem fogunk adni. A farkasokkal való szövetséget egy törvényünk sem tiltja.

- De azt igen, hogy embereket avassatok a titkotokba – sütötte le a szemeit Nate.

- Russel… - értettem meg.

- Aro azt akarja, hogy adjuk át neki őt vagy végezzünk vele magunk. A lényeg, hogy meg kell halnia. Ha megvédjük… - szorultak ökölbe a férfikezek. Bár Jonathan nem mondhatta magát Russel barátjának úgy, mint én, mégis ugyanaz a háború dúlt benne, mint bennem. A farkasok arra esküdtek fel, hogy megvédenek minden egyes embert a vámpíroktól, de ha most is megtennénk, lehet, hogy az végzetes lenne nem csak ránk, hanem egész La Push-ra vagy akár Forksra nézve is.

- Nem hagyhatjuk… - motyogtam magam elé. – Az nem lehet…

- Nem is fogjuk – állt fel Jonathan kihúzva magát. A tekintete eltökélt volt.

- Akkor az egyenlő lesz a halálos ítéletünkkel – szorította meg a kezemet Edward ösztönösen. – Nem fog sikerülni…

- Micsoda? – pislogtam a két fiúra. A lábaim reszketni kezdtek, és a többiek sem voltak túl jó állapotban. Aidan leültette az egyik fotelbe Saore-t, míg Joshua Juliette-et ölelte magához, hogy támaszt nyújtson neki.

- Gianna azt mondta, hogy van egy terve, de még nem mondhatja el. És hogy a barátodnak, Russelnek a képessége még a hasznunkra lehet – osztotta meg Nate a határ másik oldalán hallottakat velünk.

- Gianna segítene nekünk? – kerekedtek el a szemeim.

- Ő nem feltétlenül ért egyet a Volturi… életmódjával – szólalt meg halkan Edward, miközben Nate-et figyelte, hogy a gondolatait tolmácsolja.

- Vegetáriánus akar lenni? – lepődtem meg.

- Nem.

- Akkor nem értem… - haraptam be a számat.

- Csak megválogatná, hogy kit… fogyaszt el, és kit nem. És lazítana egy-két szabályon… - magyarázta Edward.

- Ezt ő mondta? – hitetlenkedtem, mire Nate és Edward is bólintottak. – Biztos, hogy hazudik… Hiszen, ha így lenne, miért lenne velük?

- Nem olyan könnyű megszabadulni a Volturitól – rándult meg Edward szája. – Ha egyszer valakit bekebeleztek, hatalmas szerencse kell hozzá, hogy élve szabadjára engedjék. Csak keveseknek sikerült eddig…

- De ha Gianna tényleg szembe akarna fordulni a Volturival, Aro nem ölte volna már meg? – próbáltam végiggondolni logikusan.

- Nem feltétlenül – rázta meg a fejét Edward. – Ha tudja is, hogy Gianna mit érez, Aro túl magabiztos. Nem tudná elképzelni, hogy az egyik híve ellenük forduljon. Hiszen, ki merne szembeszállni a Volturival? A legtöbb tag a haláláig hűséges Aróhoz. Különlegesen erősek és képzettek, valamint sokaknak van képessége is… Veszélyes képessége… Ha valaki ellenük fordulna, az lenne az utolsó tette. Csak az tenne ilyesmit, aki megőrült vagy öngyilkos akar lenni – halkult el a hangja, nekem pedig elszorult a torkom. Az ujjaim önkéntelenül szorosabban fonódtak Edward karjára.

- De Gianna ellenük akar fordulni – mutattam rá, mikor egy kissé összeszedtem a gondolataimat.

- Talán, mikor elindult, még nem volt biztos benne, hogy mit is akar… - vonta meg a vállát Nate. – Vagy talán, tényleg csak csapdába akar csalni minket.

- A lényeg, hogy van három hónapunk – olvasta ki Edward Jonathan fejéből az információt. – Ezalatt Gianna itt marad Aro megbízására, és elvileg figyeli és tanulmányozza a farkasokat. Mi pedig eldönthetjük, hogy átadjuk-e Russelt vagy sem.

- Ezen nincs mit eldönteni – jelentette ki Jonathan. – Addig kidolgozunk egy tervet, amivel meg tudjuk védeni Russelt és magunkat is. – Félve pillantottam fel Edwardra, mire ő összepréselt szájjal nézett vissza rám. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok, és nagyon nem ért velem egyet. Nagyot sóhajtottam.

- Mi az? – vette észre Jonathan a néma párbeszédet közöttünk.

- Semmi – motyogtam, de a tekintete bosszúsan fogva tartott.

- Isabellának van egy őrült ötlete… De ez csak végső megoldásként szerepelhet a terveink listáján – jelentette ki Edward.

- Hallhatnám?

- Isabella úgy gondolja, hogy ha vámpírrá tennénk Russelt, az mindent megoldana – feszült meg Edward arca. A szobában egy pillanatra teljes csend lett, aztán Jonathan felhördült.

- Te megőrültél? – nézett rám hitetlenkedő szemekkel. – Nem hiszem el, hogy komolyan ilyen sorsot szánnál a barátodnak…

- Miért, talán a halál jobb lenne számára? Komolyan nem hiszem el, hogy mindenki ilyen szűklátókörű… - fontam össze magam előtt a karomat elengedve Edwardot, miközben mindenki engem bámult.

- Ha nekem választanom kéne, én inkább a halált választanám – torzult el Nate arca az undortól.

- Hát én nem! – csattantam fel, mire újabb döbbent pillantásokat kaptam válaszként.

- Mindegy, ez nem vitatéma – szólt közbe Edward. – Van három hónapunk, hogy kitaláljunk valamit, és akkor ez az abszurd ötlet teljesen felesleges – közölte. Már nyitottam a számat, hogy kikérjem magamnak az abszurd jelzőt, mikor megcsörrent a mobilja. Ahogy felvette, hátat fordítva mindenkinek felvágtattam az emeletre.

Elegem volt abból, hogy mindenki engem tart őrültnek az ötletem miatt, miközben ők azok, akik a vakhit miatt kockára tesznek mindent. Honnan tudhatná bárki is, mi történik egy vámpír lelkével? Vagy hogy egyáltalán az emberi lélekkel mi lesz a halál után? És különben is, ki a fenét érdekel, mi lesz később? A lényeg az élet, nem pedig az, hogy mi történik velünk, miután vége. Főleg, ha az ember halhatatlan, és jó sokára jut el odáig, már ha egyáltalán eljut… Hülyeség az egész! – morogtam bele a párnába, miután az ágyra vetettem magam.

Arra bezzeg nem gondolnak, hogy mi lesz, ha nem tudjuk megállítani a Volturit. Ha nem jut eszünkbe más terv… Akkor két választási lehetőségünk lesz csak: vagy örökre azzal a tudattal élünk, hogy odadobtunk egy embert – egy barátot – a saját biztonságunkért, vagy megpróbáljuk megvédeni Russelt, és mind meghalunk. Mind… - simítottam végig a hasamon. Ez az, amit nem hagyhatok semmiképpen! – határoztam el magam. Pontosan tudtam, hogy mit kell majd tennem, ha nem lesz más választásom. Még akkor is, ha ezzel mindkét családom akaratát megkerülöm…

- Ne félj, megvédelek… - motyogtam a kisbabámnak. Tudtam, hogy még egy szót sem fog fel abból, ami körülötte történik, mégis úgy éreztem, muszáj ezt megígérnem neki.

- Ahogyan én is. Mindkettőtöket. – Összerezzentem Edward hangjára, mintha rajta kapott volna valami tiltott dolgon, pedig még csak a gondolataimban szegültem ellen neki – és mindenki másnak.

- Nem vagy mindenható – húztam fel magam ülő helyzetbe. – Az akarat nem mindig elég – mondtam ki a félelmeimet. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, aztán egy ujj kúszott az állam alá.

- Meg foglak védeni titeket, esküszöm – nézett a szemembe Edward. – Ha kell… - fordította el a fejét, mintha szégyellne valamit.

- Ha kell? – kérdeztem rá feszülten.

- Ha kell, bármit megteszek, ami szükséges.

- A bármibe beletartozik Russel átváltoztatása is? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra, miközben szégyelltem a megkönnyebbülést, amit ez a gondolat váltott ki belőlem.

- Mint mondtam, ezt csak a legvégső esetben fontolnám meg… - rázta a fejét. Csalódottan nyeltem egyet.

- Akkor, mit tervezel? – ragadtam meg egy párnát, és magamhoz öleltem.

- Több mindent. De meg kell vitatnom Carlisle-lal és Jasperrel is – kezdte el piszkálni a párna csücskét Edward, aztán megfogta, és kihúzta a kezemből. – De nincs okod félni. Bízz bennem! – kérte, miközben megfogta a kezeimet. Kényelmetlenül mocorogva néztem rá.

Tudtam, hogy azt várja, mondjam ki neki hangosan, hogy hiszek benne, de a kétségek – hiába nem akartam őket -, ott voltak bennem. Tisztában voltam vele, hogy bíznom kéne benne, hiszen a férjem. Kötelességem lett volna ezt érezni, és ha minden csak azon múlt volna, hogy Edward mennyire szeret minket, vagy mekkora önfeláldozásra képes értünk, akkor azonnal és gondolkodás nélkül a szemébe mondtam volna, de így… Hogyan is biztosíthatna arról, hogy nem lesz semmi baj, hiszen a Sorsot nem ő irányítja.

- Én… - próbáltam meg elmagyarázni neki az érzéseimet, de a tekintetét látva képtelen voltam folytatni. – Bízom benned – mondtam ki remegő hangon. A hazugság savként égette végig a torkomat, és amint kicsúszott, már meg is bántam. Aztán ahogy megláttam Edward szemeiben a tiszta szerelmet és megnyugvást, amelyet a szavaim okoztak, képtelen voltam visszavonni őket. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Miért kéne fájdalmat okoznom neki az igazsággal, ha egy kis füllentés boldoggá teheti… Nem igaz? – szorult össze a torkom, ahogy a hűvös ajkak megkeresték az enyémet.

- Nem lesz baj – ígérte újra, miközben magához ölelt. Az ujjaim veszettül kapaszkodtak a hátán az ingbe, mintha máskülönben kámforrá válhatna. – Akarsz pihenni egy kicsit vagy hazamenjünk? – kérdezte végül.

- Menjünk haza – suttogtam. Nem bírtam volna most egy üres szobában kettesben ücsörögni Edwarddal. Úgy éreztem, a homlokomra van írva, hogy a közös életünk első napján a szemeibe hazudtam. Nem is értettem, hogy nem vette észre…

Miután elbúcsúztunk lent a többiektől, Edward elővette a csomagtartóból a babaülést, és betette hátra az autóba. Beleültettem a testvéremet, aki nyugodtan szundikált tovább, aztán bekuporodtam mellé, és igyekeztem visszafojtani a sírást. Füllentettem már Edwardnak korábban is apróságokról, de az más volt… Akkor nem ilyen fontos dologról volt szó, és nem kellett a szemébe hazudnom. Nem érdemlem meg őt… - csordult végig egy akaratos könnycsepp az arcomon.

- Mi a baj? – Edward azonnal a fékbe taposott, amint rájött, hogy sírok. – Rosszul érzed magad? – fordult hátra aggódva. Összepréselt szájjal megráztam a fejemet, aztán hirtelen felpattantam, és sírva próbáltam meg átvergődni az első ülésre, hogy Edward nyakába vethessem magam.

- Sajnálom – sírtam a vállába, miközben éreztem, hogy meglepődve a hátamra helyezi a kezét.

- Isabella? – simított ki pár tincset az arcomból, mikor felnéztem rá.

- Félek, és szeretnék hinni benned, de hát, honnan tudhatnád biztosra, mit hoz majd a jövő? Mi lesz, ha történik valami… Ha bajod esik? Vagy a kisbabánknak? Ha a Volturi mindenkivel végez majd? Nem akarlak elveszíteni! Bocsáss meg, kérlek! – tört ki belőlem minden, miközben átkoztam magam, amiért nem voltam képes áldott tudatlanságban tartani Edwardot az aggodalmaimat illetően. Edward vállait szorítva próbáltam meg lecsillapítani a zihálásomat, de túlságosan fel voltam dúlva.

- Van egy tervem. – Edward hangja halk volt és karcos, mintha ő sírt volna, nem pedig én. – Olyasmi, amit soha semmilyen körülmények között nem akarnék megtenni, de ha ezzel megvédhetlek majd titeket – már pedig tudom, hogy megvédhetlek -, akkor megteszem.

- Miről beszélsz? – suttogtam. Éreztem, hogy valami nagyon rossz dologról van szó, de fogalmam sem volt, mire gondolhat Edward. Mi lehet az, ami jobb, mint Russel vámpírrá változtatása, de olyan borzalmas, hogy még Edwardot is megijeszti…

- Azt nem mondhatom el – rázta meg a fejét.

- Miért? – töröltem meg az arcomat a kézfejemmel.

- Mert nem akarom, hogy ezen rágódj, amíg semmi sem biztos. Felesleges.

- Így is rágódom rajta, és hidd el, szörnyűségek járnak a fejemben – néztem aggódva rá. Ismét félrefordította a fejét, és az ablakon át egy másodpercig a fákat bámulta, aztán visszafordult felém.

- Lehet, hogy nem tudok mindent irányítani. Beismerem – sóhajtott fel. – De Aro meggyőzésére megvan a módszerem. Nem mondhatom el, hogy mi, kérlek… Bízz bennem, mert tudom, mit csinálok – mondta határozottan.

- Olyan módszer, amitől neked sem esik bajod? – kérdeztem rá félve a legrémisztőbb gondolatomra.

- Olyan. Esküszöm, hogy sem neked, sem a kisbabánknak, sem a testvérednek, sem nekem nem fog bajom esni – fúrta a tekintetét az enyémbe, miközben összefűzte az ujjainkat – a gyűrűink egymás mellé simultak.

- Bízom benned – mondtam most már teljesen komolyan.

2010. május 26., szerda

Nyerj Edward portrét!

Egy icike-picikét megint lustiztok a hsz írással, ezért úgy gondoltam, ösztönözlek egy kicsit titeket. :) Megkértem Gabit (ő tervezte A múlt árnyai és Szandi szülinapi mesekönyvének a borítóját, melyet megnézhettek a hivatalos oldalamon), aki gyönyörűen rajzol és nagyon-nagyon tehetséges (higgyetek nekem, a képei épphogy nem szólalnak meg, annyira élethűek és csodaszépek), hogy készítsen egy Edward portrét, amit odaadhatok ajándékba az egyik olvasómnak. :) Hogy mit kell érte tennetek? Nos, egyszerű... Hsz-t kell írnotok. :)

Ki vehet részt a játékban? Mindenki, aki kifejtős hsz-t ír bármelyik történetemhez, bármelyik blogomra. A kifejtős hsz azt jelenti, hogy több van benne, minthogy tetszett, és várjátok a folytatást. :) Ezeknek a hsz-eknek is nagyon örülök, de ezek nem fognak részt venni a játékban. Természetesen, az, hogy pozitív vagy negatív kritikát írtok, teljesen lényegtelen (persze, ha negatívat írtok, az legyen építő és kultúrált).

Ki fog nyerni? Mivel volt már egyszer hsz író verseny, és az befuccsolt az én időhiányom miatt, mert nem tudtam végigolvasni az összeset újra hónap végén, hogy kiválasszam a legjobbat (na meg, annyi jó volt, hogy választani is nagyon nehéz volt), ezért most a szerencse fog dönteni. Mindenki nevét, aki megfelelő hsz-t ír, beteszem egy dobozkába, és kihúzom a nyertes nevét.

Meddig tart a játék? A játék nyár végéig fog tartani. Szóval, augusztus utolsó napjáig mindenki, aki ír nekem hsz-t, bekerül a játékba.

Mik a szabályok? Egy fejezethez írhattok akár 20 hsz-t is, csak egyszer kerül a nevetek a dobozba. Viszont, ahány különböző fejezethez írtok, annyi cetlitek lesz, és ezzel növelhetitek a nyerés esélyét, így érdemes minden fejezethez hsz-t írni. :)

Hogy kapja meg a győztes a portrét? Postán küldjük el neki, hogy ki tudja tenni a falára vagy bárhová, ahová szeretné. :)


A ficíró verseny eredményhirdetése, amit meghirdettem már pár hónapja, mint észrevehettétek, csúszott. A lényeg, hogy most hétvégén, ha törik, ha szakad, eredményt fogok hirdetni. :)

Most pedig megyek moziba megnézni a Remember me-t. :D Majd mesélek nektek, ha hazaértem. ;)

2010. május 22., szombat

Pályázati novella - Istent játszva

Nos, vége a Twilight ficíró versenynek, szóval, feltehetem ide is a novellát, amit írtam. :) Feladatként kaptunk egy szituációt témaként, és erről kellett novellát írni a lehető legkönyv- és karakterhűbben. Az én szituációm ez volt: Edward egyszer fellázadt, elhagyta Carlisle-t és embert ölt.
Kváncsian várom a véleményeteket a novelláról, de ne felejtkezzetek el a lentebb található A jelen boldogsága új fejezetéről sem... :)


Istent játszva


Carlisle irodájában terjengett a fertőtlenítő szag. Tipikus orvosi szoba volt. Fehér falak, vaskos tölgyfaasztal, könyvek, orvosi akták és egy régi sztetoszkóp, amelyet még a tizennyolcadik században használtak. Apám azért tartotta ezt itt, hogy a beteg gyerekeknek megmutassa érdekességképpen. Most is éppen egy kisfiúval, Neil Flecherrel volt az egyik kórteremben, aki leesett a fáról, és fájlalta a lábát. Láttam a gondolatain keresztül a röntgenfelvétel eredményét – a bal lába három helyen is el volt törve.

Ritkán jártam ide, mivel apám úgy gondolta, hogy felesleges kísértésnek kitenni magamat. Majdnem egy évtizede éltem ezt az elátkozott életet, és bár megtanultam nagyjából, hogyan uralkodjak magamon, voltak esetek, amikor még nehezemre esett a dolog. Esme és én szinte remeteként éltünk abban a kis házban a város szélén, amit ideiglenesen az otthonunknak mondhattunk.

Ez a bezártság egy ideig elviselhető volt, de mostanra kezdtem úgy érezni, hogy a falak agyonnyomnak. Persze, ez lehetetlenség volt. Ha rám dőlt volna az egész ház, azt is túléltem volna egy karcolás nélkül, de maga az érzés, kínzó volt. Bár a levegő felesleges volt a számomra, mégis rám tört az a kellemetlen érzés, hogy megfulladok. Ezért is jöttem ide. Egyszerűen nem bírtam tovább otthon maradni, muszáj volt kijutnom a házból. Először a rohanás mellett döntöttem az erdőben, de ez mostanra már nem volt elég, bármennyire is szerettem általában.

Az ajtó felé fordultam, mikor meghallottam apám közeledtét. Gondolatban még mindig a betegénél járt, és azon tanakodott, vajon tényleg véletlenül esett-e le a fiú a fáról. A lábán lévő sérülésen kívül a vizsgálatkor észrevett sok egyéb heget is, amik felkeltették a gyanúját. Megpróbáltam ráfókuszálni a kisfiú apjának a gondolataira, aki még mindig a váróban ücsörgött teljes nyugalomban egy napilapot olvasgatva, és a kezeim azonnal ökölbe szorultak.

Az a kis átokfajzat! Hogy miért nem törte ki a nyakát, akkor legalább nem lenne vele több gondom… – Remegve próbáltam erőt venni magamon, hogy ne rontsak ki az ajtón, és tépjem darabokra azt a gazembert. Végül csak az fékezett meg, hogy nem akartam Carlisle-t és Esmét bajba keverni.

Fiam, mit keresel…? – Carlisle kezében megállt a kilincs, amint észrevette az arcomra kiülő gyilkos indulatot. Zavarodottan rezzentem össze. Az ő szemén keresztül látni magam olyan volt, mintha a legszörnyűbb rémálmommal kerültem volna szembe – éjfekete szemek, viaszvonások, melyekre rádermedt a harag, megfeszülő izmok, amelyek csak arra várnak, hogy nekiugorhassanak a prédának. – Edward jól vagy? – csukta be maga mögött az ajtót, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal közelebb lépett hozzám.

- Igen – préseltem ki a fogaim között a választ. Mély levegőt véve ráztam meg magam, és csak aztán pillantottam fel apámra.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben a kezét nyugtatóan a vállamra fektette.

- Csak az a férfi… - morogtam dühösen. – Igazad volt. Az a kisfiú nem leesett a fáról. Az apja elől menekült fel oda, az pedig úgy rángatta le őt az ágról, hogy az sem érdekelte volna, ha nyakát szegi. És nem ez az első és legsúlyosabb eset… - sétáltam az ablakhoz elhúzódva Carlisle érintésétől.

- Sejtettem – sóhajtott fel gondterhelten. Láttam, ahogy fejben végigveszi a lehetséges lépéseket, de egyiket sem találtam elég hatékonynak. Nem bíztam a törvényekben. A bűnösök túl sokszor megúszták, főleg, ha elég jó kapcsolataik vagy sok pénzük volt – márpedig ennek a Fletchernek kijutott mindkettőből, mivel ő volt a helyi bank tulaja.

- Sokkal egyszerűbb lenne eltűntetni a föld felszínéről azt a szemétládát! – fontam össze magam előtt a karjaimat dacosan.

Az ellenkezne mindennel, amiben hiszek – nézett rám Carlisle szomorú szemekkel, amiért egyáltalán felvetettem az ötletet.

Mostanában egyre többet vitatkoztunk az elveiről. Tiszteltem apámat értük, de én mégsem tudtam száz százalékosan hinni bennük. Azt megértettem, hogy nem vehetjük el ártatlan emberek életét, de miért ne táplálkozhatnánk olyanokból, akiknél egy féreg is többet ér? Gyilkosokból, erőszaktevőkből, vagy azokból, akik képesek a saját gyermeküket bántalmazni. Az ilyen emberek nem érdemlik meg a kegyelmet. Miért ne lehettünk volna mi a megtorlók, ha már Isten nem volt hajlandó igazságot szolgáltatni…

- Bocsáss meg, apám, de talán, nem az a helyes, amiben te hiszel. Vagy legalább is, nem teljesen helyes – néztem a szemeibe, mire újabb sóhaj hagyta el a száját.

- Nincs jogunk ítélkezni mások felett, Edward. Ha egy valakire azt mondjuk, nem érdemli meg az életet, hol lesz a vége? – kezdett bele ismét a már ezerszer elmondott érvekbe.

- Ugyan már! Van ítélőképességünk – emeltem fel a hangomat, aztán kezembe vettem az apám által behozott kórlapot, amit az előbb tett az asztalra. – Vagy talán, nehezedre esne eldönteni, hogy annak a fiúnak az apja bűnös-e vagy sem? Talán, egy jó ember képes lenne ilyen sérüléseket okozni a saját vérének? – vettem elő a papírmappából a röntgenfelvételeket, és apám elé tartottam.

- Nem, természetesen, nem – rázta meg a fejét összepréselt szájjal. – De mennyivel lennénk jobbak nála, ha gyilkosokká válnánk? Akkor ugyanaz az ítélet járna nekünk is.

- Szóval, akkor Esme bűnösebb a szemedben, mint ez a férfi? – kérdeztem dühömben, de Carlisle tekintetét látva azonnal vissza is szívtam volna a szavakat.

Esme nem előre megfontoltan és hidegvérrel tette, amit tett. Ezt te is pontosan tudod. – A szavai még gondolatban is kemények voltak, pedig apám csak ritkán volt dühös. Ez volt az egyik érzékeny pontja, mert Esme szörnyen kiborult azután a botlás után, bár egyáltalán nem tehetett róla. Egyszerűen túl nehéz volt neki újszülöttként uralkodnia magán. A mi dolgunk lett volna, hogy odafigyeljünk rá, de apám dolgozott, én pedig vadászni mentem, hogy ne kelljen a házban bezárva lennem. Felelősebbek voltunk annak a szerencsétlen lánynak a halála miatt, mint Esme.

- Persze, ne haragudj – sütöttem le a szemeimet. Ha Carlisle-lal vitatkoztam, folyton elragadtattam magam, pedig ő és Esme olyanok voltak, mint a szüleim. Nem akartam őket megbántani, csak egyszerűen nem tudtam Carlisle szemén át nézni a világot. Ő túl jó volt ahhoz, hogy meglássa az igazi gonoszt az emberekben, és éppen ezért tenni sem tudott ellene. De én… Én láttam a valóságot. Hogy nem mindenki jó és méltó az életre.

A törvények semmit sem tettek, hogy megvédjék az ártatlanokat, nekünk viszont lett volna elég erőnk és hatalmunk igazságot szolgáltatni, mégis meghúztuk magunkat. Valahányszor egy gyilkosságról vagy egyéb szörnyű bűntettről olvastam az újságban, eszembe jutott, mi lett volna, ha korábban már végzek az elkövetővel. Akkor az áldozatai még mindig éltek vagy sértetlenek lettek volna.

Persze, önző módon az is eszembe jutott, hogy akkor nem kéne a szomjúságtól sem szenvednünk. Életeket menthetnénk, és közben rendesen táplálkozhatnánk is. Miért kellene állatvéren tengődnünk és önmagunkkal küzdenünk, ha ihatnánk emberi vért is anélkül, hogy az ártatlanokat bántanánk? A mostani életünk olyan, mintha direkt kínoznánk magunkat. A vallási fanatikusok csinálnak ilyesmit… Szöges szíjjal csapkodják magukat, hogy megtisztuljanak, holott a felesleges fájdalom nem erény, csak őrültség.

Miért jöttél valójában? – szakította félbe az elmélkedésemet Carlisle.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet. – Egyszerűen csak nem tudtam tovább otthon ülni. De óvatos voltam, kerültem az embereket az ideúton, és mielőtt bejöttem volna, ellenőriztem, hogy nincsen-e vérző beteg az épületben – tettem hozzá gyorsan, hogy megnyugtassam apámat, elég elővigyázatos vagyok, és nem fogom bajba keverni.

- Nem kell nekem számot adni, bízom benned – mosolygott rám, de én csak egy halovány mosollyal tudtam viszonozni a gesztusát. Tartottam tőle, hogy bármennyire is szeretem őt és az anyámat, csalódást fogok okozni nekik.



***



Fogalmam sem volt, mikor hoztam meg a végső döntést. Talán, mikor apám hazajött a kórházból, és a fejében megláttam, hogy Neil milyen állapotban került ismét a kezei közé egy állítólagos baleset miatt. Esetleg már akkor tudtam, mire készülök, amikor észrevettem Fletchert az utcán – éppen hazafelé vette az utat részegen egy bordélyból -, és követni kezdtem. De az is lehet, hogy csak később jutottam döntésre, mikor már abban az elhagyatott sikátorban voltunk, és biztos voltam benne, hogy senki sem láthat meg, és keverhet bajba engem vagy a családomat… Nem tudtam volna megmondani, de nem is ez volt a lényeg. Megtettem. Megöltem őt.

Még éreztem a vér ízét a számban. Édes volt az adrenalintól, amit a rettegés okozott. Az a férfi, aki olyan bátran vert el egy alig hatéves gyereket, a látványomtól reszketett és sírt. Egy másodpercig élveztem a hatalmamat felette, aztán gyorsan végeztem vele. A még meleg tetem ott feküdt alig pár méternyire mellettem, én pedig a mámortól és a sokktól reszketve ültem a földön.

Most már értettem Esmét. Hogy miért félt még inkább emberek közé menni, mióta egyszer eltévelyedett. Ha az emberi vér illata elmondhatatlanul csábító volt a számunkra, hát akkor, az íze maga volt a legyőzhetetlen kísértés. Most, hogy megkóstolhattam, még biztosabb voltam abban, hogy Carlisle egy szent. Először nálam, aztán pedig Esménél győzte le a legsötétebb vágyait. De én képtelen voltam erre. Éreztem, hogy többet akarok, akkor is, ha ezáltal Carlisle és Esme csalódik bennem.

Feltápászkodtam a földről, és a holttestet otthagytam a koszos földön heverni, ahová való volt. Most már soha többé nem bánthatja azt a gyereket. Nem árthat neki, és én voltam az, aki megmentettem őt a szenvedésektől, amiket a jövőben kellett volna átélnie.

A lábaim ösztönösen hazafelé vették az irányt, bár már jól tudtam, hogy nem maradok ott sokáig. Megköszönök mindent a szüleimnek, aztán elkezdem élni a saját életemet. Egy olyan életet, ahol nem kell szomjaznom, és nem kell félre fordítanom a fejemet, ha a világ bűneit látom.

Szerencsére, az utcák üresek voltak, és senkivel sem futottam össze – bár amúgy is igyekeztem biztonságos kerülőutakat választani -, így hamar és gond nélkül visszaértem a házunkhoz. Ahogy beléptem, Esme azonnal felugrott az asztaltól, ahol eddig ült, mintha csak megérezte volna, hogy valami más, mint eddig. Mikor meglátott, a szemei elkerekedtek, kezeit pedig a szája elé szorította, mintha egy kiáltást vagy sikolyt akarna elfojtani. Tudtam, hogy a szemem vörös színéből anélkül is tudja, mit tettem, hogy bármit mondanék.

- Carlisle – suttogta végül kétségbeesetten. Nem vádolt engem, nem tartott bűnösnek vagy gyilkosnak. Egyszerűen csak megijesztette a gondolat, hogy nekem is át kellett mennem azon, amit ő már egyszer átélt. Azon töprengett, hogyan tudna segíteni nekem, hogy minél előbb túltegyem magam a sokkon, de az eszébe sem jutott, hogy számomra ez nem egy baleset volt, hanem tudatos döntés, és hogy éppen azt tervezem, hogy elhagyom őket. Szegény, szegény anyám… - sütöttem le a szemeimet. Az egyetlen, amit bántam, hogy neki és apámnak fájdalmat fogok okozni.

- Mi történt, kedvesem? – sietett le apám az emeletről, aztán mikor meglátott, megtorpant az utolsó lépcsőfokon. – Edward… - Az ő gondolatai is tele voltak féltéssel és aggódással. A lelkiismeret-furdalástól furcsa szorítást éreztem a mellkasomban. – Jól vagy? – kérdezte, mintha bármi bajom eshetett volna. Mikor nem feleltem, elém lépett, és a kezei közé vette az arcomat, hogy a szemeimbe nézhessen. – Edward, rendben vagy? – kérdezte ismét.

- Elmegyek – csúszott ki a számon. Egyszerűen nem tudtam tovább magamban tartani a döntésemet. Úgy éreztem, a torkomon akadt, és megfulladok, ha nem köpöm ki.

- Összepakolok – bólintott anyám, aztán tétován körbepillantott, hogy számot vessen magában, mit is szeretne mindenképpen magával hozni. – Egy fél óra és indulhatunk – közölte velünk teljesen félreértve, amit mondtam.

Carlisle aranybarna tekintete megrendülve fonódott össze az én vöröslő pillantásommal. Tudtam, hogy ő pontosan ért engem, csak még reménykedik abban, hogy megváltoztatom a döntésemet.

- Esme… Várj! – sóhajtotta, mikor látta rajtam, hogy komolyan gondolom.

- Igen? – Esme anélkül, hogy felénk fordult volna, elkezdte lepakolni a szekrényről a porcelánjait, amiket mindig magával hozott, bárhová is költöztünk.

- Mi nem megyünk sehová. – Carlisle hangja szomorúan csengett, mikor eleresztett engem, és hátrébblépett.

- Tessék? – Anyám egy kis porcelánangyallal a kezében fordult felénk, és értetlenül nézte a párosunkat.

- Csak Edward fog elmenni – próbálkozott újra Carlisle, hogy megértesse Esmével a helyzetet. Anyám zavartan pislogott, aztán hevesen megrázta a fejét.

- Nem értem. Nem… nem kell elmennie. Bárki hibázhat, én is hibáztam – remegett meg a kezében az angyal. – Edward – tette le a porcelánt az ebédlőasztalra, hogy aztán elém siessen, és megragadja a kezeimet. – Tudom, hogy mit érzel most. Hogy önmagadat vádolod az egész miatt. De nem a te hibád. Mi nem haragszunk rád. Szeretünk téged. – Esme kétségbeesetten szorított engem. – Kérlek, kisfiam. Együtt megbirkózunk vele.

- Carlisle… - kértem apám segítségét lehajtott fejjel. Egyszerűen képtelen voltam beszélni, amíg anyám érintését magamon éreztem. A közelségénél és a szavainál csak a gondolatai voltak kínzóbbak. Ha a szívem még pumpálta volna a vért, most biztos, hogy összeszorult volna. Tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lesz az elválás, de sosem sejtettem, hogy ennyire.

- Gyere, kedvesem, ülj le egy kicsit… - húzta el Esmét tőlem nagy nehezen Carlisle. Az ablakhoz sétáltam, és hátat fordítva nekik kibámultam az ablakon, mert bár anyám ujjai eleresztettek, a pillantása tüzes láncként próbált meg magához kötni.

- Nem baleset volt. Fletcher volt az. Egy gazember volt, halált érdemelt, én pedig végrehajtottam az ítéletet. Ennyi történt – mondtam ki keményen a szavakat – pőrén, semmit sem titkolva vagy szépítve. A szüleimnek tudnia kellett, hogy mi történt pontosan. Meg kellett érteniük, hogy nincs többé maradásom mellettük. – Nem hiszek abban az életben, amiben te, apám. Próbáltam… Küzdöttem magam ellen, de egyszerűen nem megy. Lehet, hogy kibírnék még pár hónapot, évet, talán, egy évtizedet is, de közben gyűlölném az életünket. Megfulladok itt – szívtam be élesen a levegőt a tüdőmbe. Pár pillanatig teljes csend volt, aztán anyám hirtelen felzokogott. A hang a nem létező lelkem legmélyéig hatolt. Tudtam, hogy ha most nem indulok, sosem leszek rá képes, ezért egyszerűen csak fogtam magam, és az ajtóhoz sétáltam. A kezem reszketett a kilincsen, de minden erőmet összeszedtem, és lenyomtam azt.

- Köszönök mindent. Szeretlek titeket! – suttogtam. Képtelen voltam hangosabban beszélni – mintha hirtelen elment volna a hangom -, de tudtam, hogy mindketten jól hallottak.

- Ne! Kisfiam, kérlek! Könyörgöm neked! – Hallottam, ahogy a szék hátracsapódik, és anyám megindul felém, de én gyorsabb voltam. Kiszáguldottam a házból, és amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem. Láttam apám gondolatain keresztül, hogy megállítja Esmét. Ahogyan azt is, hogy a nő, aki anyám helyett anyám volt, könnyek nélkül zokogva küzd a szeretett férfi szorítása ellen, hogy utánam, az egyetlen fia után jöjjön, és megállítsa.

Ahogy az erdőbe értem, a torkomban lévő szorítás egy fájdalmas üvöltés formájában tört ki belőlem. Ezzel búcsúztam a régi életemtől, hogy ráléphessek egy új útra.

2010. május 21., péntek

A jelen boldogsága - 19. fejezet

Nos, végül sikerült feltenni a fejezetet... Remélem, hamar helyre jön a netem, és nem lesz gond a későbbiekben sem. :-/ Drukkoljatok, hogy szolgáltatóhiba legyen, és helyrehozzák.


19. EGY SENKI




- BESZÉLNI AKAR VELÜNK – szólalt meg Edward halkan, de ahogy körbepillantottam, rájöttem, hogy mindenki, akit érint a téma, pontosan hallott minden egyes szót. Carlisle épp Russel nagymamájával beszélgetett, de a teste túl feszült volt a könnyed témához – egy tévéfilm alaptörténete, melyet Agatha néni épp most mesélt el neki. A farkasok is abbahagyták a táncot, és észrevétlenül egy csoportba tömörültek a ház mellett, nem messze tőlünk. Olyan volt az egész, mint egy nagy színjáték, amelyet Russel nagymamája és Lupe miatt folytattunk, hogy ne kapjanak frászt. – Nem, egyelőre nem akar harcolni… Ha elkerülhető – motyogta Edward, miközben mellém lépett, és a kezemet szorongatva magához húzott. Mintha tudat alatt védőpajzsként akart volna funkcionálni mellettem.

- Miről akar beszélni velünk? – kérdeztem meg, mire összerezzent. Valószínűleg, nem számított hangos beszédre, de én másképp nem tudtam kommunikálni vele.

- Aro visszaküldte, hogy beszéljen a farkasokkal – felelte Edward, de nem nézett a szemembe, helyette a tekintete az emeleti ablak felé vándorolt, és a szemöldöke gondterhelten húzódott össze.

- Csak ennyi? – kérdeztem gyanakvóan. – Russelt nem akarja bántani?

- Erről most nincs szó – felelte szűkszavúan. Rosalie közben az asztalhoz sietett, és az öcsémet az ölébe véve leült az egyik székre.

- Igen, az lesz a legjobb – bólintott Edward. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miről is van szó, mikor összefoglalta mindenki számára. – Úgy teszünk, mintha hazaindulnánk, aztán csoportokra válunk. Rosalie és Emmett itt marad a közelben, hogy szemmel tartsák Russelt és Agathát – rándult meg Edward arcizma. – Benjamin, Daniel és Joshua visszaviszi La Push-ba a lányokat, Isabellát és kicsi Edwardot. Mi többiek, Carlisle vezetésével Gianna elé megyünk – mondta el a haditervet, amelynek több pontja sem tetszett. A vendégsereg ismét felélénkült, ahogy vége lett a haditanácsnak, de mikor Edward maga után akart húzni, megállítottam.

- Nem akarom, hogy Carlisle-lal menj – markoltak bele az ujjaim a karjába. Rossz érzés fogott el, amely összerántotta a gyomromat, és sehogyan sem akart elmúlni.

- Én vagyok az egyetlen, aki láthatja, hogy Gianna mit gondol valójában – nézett rám Edward, aztán a tenyerét az arcomra fektette. – Segítenem kell apámnak, de ne aggódj, nem lesz semmi baj. Csak beszélni jött, semmi több.

- Akkor én is veletek megyek!

- Arról szó sem lehet! – rázta meg a fejét.

- Azt mondtad, nem lesz baj, akkor miért nem mehetek? – makacskodtam.

- Mert nem, és kész – próbált meg maga után húzni, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Mikor látta, hogy csak erővel vihetne arrébb, bosszúsan túrt a hajába.

- Ez nem válasz. Miért nem mehetek? – ismételtem meg a kérdésemet, miközben összefontam magam előtt a karjaimat.

- Mert nem hagyom, hogy egy nomád kerüljön a közeletekbe – fakadt ki Edward, majd mikor rádöbbent, mit is mondott, zavartan hajtotta le a fejét. A veszély ellenére boldog tam-tamba kezdett a szívem a többes számot hallva. – Most már rá is gondolnunk kell, nem igaz? – motyogta halkan.

- De – bólintottam. – Pont ezért nem akarom, hogy menj. Szükségünk van rád, kérlek! – néztem rá. A tekintetünk egy másodpercre összeolvadt, aztán Edward lassan bólintott.

- Rendben… Rendben, nekem te vagy az első – nyomta az ajkait a homlokomra. – Maradj itt, és ne mozdulj! Beszélek Jonathannal, hogy engedjen be La Push-ba veled – indult el a fiúk csoportja felé. Egyhelyben toporogva figyeltem, ahogy megáll Nate előtt, és belekezd a mondandójába, de nem tudtam teljesen odafigyelni a beszélgetésükre, mert Russel kilépve a házból, felém sietett.

- Mi történt? – kérdezte izgatott hangon. – Alice azt mondta, hogy elfáradtatok, és most már mentek…

- Igen, igen – bólogattam, miközben Russel válla felett megpróbáltam átlesni Edwardék felé.

- Igen, igen? – emelkedett a magasba a vörös szemöldök. – Azt hittem, a vámpírok fáradhatatlanok…

- Tessék? – néztem fel a zöld szemekbe kissé zavarodottan. – Ja, igen, fáradhatatlanok – jutott el végre a tudatomig, mit is mondtak nekem az előbb.

- Akkor? – Russel hangsúlya kissé türelmetlenné vált. Halkan kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, mikor Nate rábólintott Edward kérésére.

- Csak… Egyszerűen dolgunk van. Hidd el, jobb, ha nem tudod – próbáltam meggyőzni Russelt, de a sors fintorának köszönhetően, legalább olyan makacs volt, mint én. Karba font kézzel meredt rám valódi választ várva, miközben a lábával topogott. – Gianna itt van, de nem kell félned, nem vagyunk veszélyben.

- Gianna? – nyelt egyet izgatottan.

- Ezt most hagyd abba! – emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően. – Ez nem játék, Gianna pedig nem a pom-pom lányok vezérszurkolója, aki maximum az önérzetedet döntheti romokba. – Reméltem, hogy a hangom elég komolyra sikerült ahhoz, hogy Russel felfogja a lényeget, de nem úgy tűnt, mint aki félne. – Nézd, Russel – fogtam meg a karját, és az asztal mellé húztam, hogy még véletlenül se hallja meg Agatha vagy Lupe, amit mondok. -, tudom, hogy Gianna gyönyörű, te pedig tinédzser vagy, akinek a hormonjai be vannak vadulva. El tudom képzelni, milyen lehet… Edward mellett én is teljesen bezsongok – vallottam be elpirulva. – De ez most tényleg élet-halál kérdése. Veszélyben van az életed! – mondtam ki összeszoruló torokkal.

- Gianna nem akar bántani – jelentette ki Russel, mire felhorkantam.

- Giannát többek között azért küldték ide, hogy megöljön, mert tudsz a vámpírok és a farkasok létezéséről, és ezt a Volturi nem tűrheti – vágtam az arcába az igazságot, hátha az majd magához téríti, de csak a fejét rázta.

- Nem, figyelj… Már megölhetett volna, ha akar, de van valami… valami a tekintetében… - Russel összepréselt szájjal meredt a földre.

- A múltkor azért nem bántott, mert időben érkeztünk, és tudta, hogy ha előttünk öl meg, végzünk vele – szorult ökölbe a kezem az emléktől.

- Lehet, hogy akkor azért nem bántott… - motyogta maga elé Russel, aztán bűnbánóan nézett fel rám. Ahogy megértettem, mit is jelent a mondata, elkerekedtek a szemeim.

- Te találkoztál vele máskor is? – hörögtem akadozó lélegzettel. - Mikor? Hogyan? Miért nem szóltál? – kiabáltam vele kissé hangosan, majd mikor minden fej felénk fordult, lehalkítottam a hangomat. – Teljesen meg vagy őrülve? Most azonnal mondd el! – követeltem.

- Még délután… Mikor Alice-szel öltözködtetek. Edward nem volt még itt, a többiek igyekeztek mindennel elkészülni, én, Lupe és Benjamin pedig elmentünk ide a közeli boltba, hogy elhozzunk egy pár rekesz üdítőt meg néhány dolgot még, amit Alice megrendelt – mesélte, aztán mikor látta, hogy cseppet sem érdekelnek az előzmények, felsóhajtott. – Lupe és Benji intézték a vásárlást, én pedig közben kimentem a mosdóba, és… ott volt – tért rá a lényegre, miközben a fülei égő vörössé váltak.

- És? – sürgettem.

- Nem is tudom… - suttogta.

- Mi az, hogy nem is tudod? Mi a fene történt? – túrtam bele a hajamba kétségbeesve, mikor tudatosult bennem, hogy egy embervéren élő vámpír alig pár lépésnyire volt Russeltől.

- Ő csak… Nos… - A hosszú ujjak zavartan kapargatni kezdték az asztalterítőt.

- Ha nem mondod el azonnal, én esküszöm, hogy nem kell többet Giannától tartanod, mert én magam foglak megfojtani – hagyta el halk morgás a számat.

- Megszagolta a nyakamat, és… És azt mondta, hogy őrjítő az illatom. – Russel arca már legalább olyan színű volt, mint a tincsei. – Annyira… - fújta ki reszketegen a levegőt, miközben megremegett. Fintorogva próbáltam túltenni magam a gondolaton, hogy a legjobb emberi barátom rágerjedt egy gyilkosra.

- Mit mondott még? – próbáltam meg kiszedni Russelből valami lényegeset. Egy másodpercig üveges tekintettel bámult maga elé, aztán pár pislantás után mélyet lélegzett.

- Hogy nem akar bántani. És hogy maradjak távol Edwardtól, amíg nem történik… valami… Azt hiszem, erre értette – vonta meg a vállát. – Ezért zárkóztam a szobámba a szertartás alatt és miután visszaértetek. Jó, ha az ember egy senki, így észre sem veszik, ha nincs jelen – nevetett fel keserű hangon, mire ráeszméltem, hogy tényleg nem láttam a gratulálók között és nem is táncoltam vele. – Gondolom, neked sem tűnt fel… - hajtotta le a fejét, mire a lelkiismeret-furdalástól nyomást éreztem a mellkasomban.

- Sajnálom… Ez az egész olyan hirtelen jött – mutattam körbe. – Én azt sem igazán tudtam, mi is történik körülöttem, és… De most nem is erről van szó! – jutott eszembe ismét, hogy jelenleg mérges vagyok Russelre. – Miért nem szóltál azonnal? Miért hallgattad el, hogy itt van? Mi lett volna, ha egy egész sereggel jön, ha azt tervezi, hogy megöl minket? Tudod, hogy milyen bajt okozhatott volna a hallgatásod? – vetettem a szemére az árulását.

- Gianna megígérte, hogy senkit sem fog bántani – néztek rám bűnbánóan a zöld szemek.

- Megígérte… - forgattam meg a szemeimet.

- És most, hozzá mentek, beszéltek vele? Ugye, nem fogjátok bántani? – Russel hangja ijesztően aggódó volt.

- Ha nem akar bántani senkit, nem fog baja esni.

- Veletek megyek – követelte ugyanazt az őrültséget, amit az előbb én is Edwardtól. Kezdtem megérteni, milyen nehéz is lehet neki annyira türelmesnek lenni velem. Mély levegőt vettem, aztán megráztam a fejemet.

- Nem. Itt maradsz, és vigyázol a nagymamádra. És ha netán, eszedbe jutna a szökés, akkor most szólok, hogy Rose és Emmett figyelni fog – fenyegetőztem. – És hidd el, jobb, ha nem húzod ki Rosalie-nál a gyufát ezek után… - Russel oldalra pislantott, és mikor Rosalie szemei felé villantak, nagyot nyelve nézett vissza rám.

- Tudja, hogy…? – kezdte aggodalmasan.

- Mindannyian tudják, az ő fülük előtt nem nagyon van titok – erősítettem meg, miután körbepillantottam. Bár nem voltam gondolatolvasó, szinte hallottam, hogy mi járhat a többiek fejében. Egy cseppet sem csodáltam, hogy dühösek Russelre, mert én is az voltam, de azon sem lepődtem volna meg, ha engem is felelősnek tartanak a történtekért.

Végül is, jogos lett volna. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy Russel barátja legyek. Ha békén hagytam volna, sosem derül ki a titkunk, sosem találkozik Giannával, és lehet, hogy akkor nem is lenne ez az egész bonyodalom.

- Most mennem kell, én… Köszönöm a mai napot. A többit pedig majd megbeszéljük – akartam ellépni Russel mellett, de óvatosan megfogta a karomat.

- Ne haragudj, kérlek! – A hangja halk volt és könyörgő. – Én nem is tudom, miért tettem… Egy idióta vagyok.

- Ez tény. De most már mindegy. Csak maradj a fenekeden! – húztam ki magam a szorításából, aztán Edwardhoz siettem.

- Gyere, indulunk… - nyújtotta felém a kezét, miközben a tekintete idegesen fordult újra és újra a kerítés irányába.

- Sajnálom – haraptam be a számat, miközben figyeltem, ahogy a többiek is szedelőzködni kezdenek. – Azt hittem, bízhatunk benne…

- Az én hibám – vezetett Edward a kocsik felé. – Figyelnem kellett volna Russel gondolataira, de teljesen el voltam varázsolva… - simított végig a hüvelykujjával a kézfejemen.

- Vagyis, megint csak az én hibám – sóhajtottam fel. Edward tiltakozni akart, de Russel nagymamája megakadályozta ebben.

- Valami baj van, drágáim? Mindenki úgy menekül, mintha üldöznék… - sietett elénk sopánkodó arccal.

- Semmi baj, Agatha néni, csak mind elfáradtunk… - mentett meg Edward attól, hogy nekem kelljen magyarázkodnom. – Nagyon hálásak vagyunk azért, amit értünk tett – vette a tenyerébe a ráncos kezet, és az ajkához emelve egy csókot lehelt rá. Agatha néni eltátott szájjal meredt maga elé egy pillanatig, aztán aprót rázott a fején.

- Én… Igazán semmiség… Örülök, hogy egy ilyen szép pár itt… nálunk… - dadogta össze-vissza, miközben laposakat pislogott.

- Még egyszer köszönünk mindent! Rosalie és a bátyám még maradnak egy kicsit. Segítenek elpakolni mindent. Ők jobban bírják az éjszakázást, mint mi… - nevetett fel Edward. Ha nem tudtam volna, hogy ez az egész csak egy színjáték, még én is elhittem volna neki, hogy teljesen nyugodt és fesztelen.

- Jaj, nem szükséges… - tiltakozott a néni, mire Rosalie és Emmett megjelentek a háta mögött.

- Ugyan, szívesen tesszük, ne tessék aggódni! – Döbbenten figyeltem az Emmett arcára kiülő bűbájos mosolyt, amitől Agatha néniben akadt a további tiltakozás. Úgy tűnt, ha akarta, neki is ment az elkápráztatás…

- Gyere, kincsem, átmegyünk a testvéredhez… - nyomott Rosalie egy puszit a karjában lévő öcsém feje búbjára, aztán kényszeredetten felém nyújtotta őt. – Nagyon vigyázz rá! – suttogta olyan halkan, hogy csak az avatott fülek hallhatták. Aprót bólintottam, hogy úgy lesz, aztán átvettem a kicsit.

- Akkor további jó éjszakát! – köszönt el Edward. Gyorsan megöleltem Agatha nénit, aztán Edward utasítására beszálltam a kocsija hátsó ülésére, míg a többiek is gyorsan túlestek a búcsúzkodáson.

Az érkezéshez képest egy kissé átrendeződtünk. A mi autónkat Edward vezette, mellette ült Benjamin, hátulra pedig Lupe, a testvérem és én szorultunk. Minket követett Joshua, aki Saorét, Juliette-et és Danielt szállította Aidan autójával. A többiek félúton leváltak rólunk, és míg mi La Push felé mentünk tovább, addig ők a Cullen ház felé. Aggódva intettem az ablakon át búcsút a három másik kocsinak, aztán hátradőlve az ülésen próbáltam nem kimutatni Lupe előtt, hogy mennyire félek.

- Ez igazán gyönyörű volt… Az egész… - sóhajtott fel Lupe, hogy megtörje a feszült csendet. – De… Hogyhogy La Push-ba jöttök vissza? – merült fel benne a kérdés. Edward bizonytalan pillantást vetett rám a visszapillantó tükörből.

- Én… Nekem van ott egy saját házam – jutott hirtelen eszembe. – Úgy gondoltuk, hogy eltöltenénk ott egy kevés időt hármasban, mint egy család… - pusziltam meg a testvérem pufók arcocskáját.

- Ó, ez igazán kedves gondolat… Mármint, hogy ilyen fiatal házasokként egy kisbabával is foglalkoztok. Nem sok korotokbeli tenné ezt meg – birizgálta meg a mutatóujjával a pici kezecskét Lupe, mire az apró ököl összezárult. Benjamin csillogó tekintete felénk irányult egy másodpercre. – Mondjuk, házasságra sem sokan adják a fejüket ilyenkor még…

- Minek várni, ha az ember megtalálta élete szerelmét, nem igaz? – erőltettem vigyort az arcomra, miközben alig vártam már, hogy megérkezzünk. Igazán kedveltem Lupét, de most nehezemre esett megjátszani, hogy minden rendben van. Aggódtam a többiek miatt – ha nagyon beletapostak a gázba, mostanra már odaérhettek a házhoz… És Giannához…

Edward tekintete felélénkült, mikor behajtottunk La Push-ba. Még sosem járt itt, így Benjamin mondta neki, merre is menjünk pontosan. Joshua megelőzött minket, amikor lekanyarodtunk Lupéék háza felé, és Aidanék felé ment tovább. Mikor megálltunk, hogy kitegyük Lupét, kissé megkönnyebbültem.

- Köszönöm, hogy részt vehettem, és még egyszer sok boldogságot mindkettőtöknek! – nyomott két puszit az arcomra Lupe, aztán váltott egy szégyellős pillantást Benjaminnal, majd kiszállt a kocsiból. Az ajtó előtt még intett egyet felénk, aztán eltűnt a házban.

- Balra fordulj le! – adta az újabb utasítást Benjamin valószínűleg megszokásból – most, hogy már egyedül voltunk, nem kellett úgy csinálni, mintha Edwardnak verbális irányításra lenne szüksége.

Két perc múlva Edward lefékezett Aidan autója mögött, aztán kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Átvette tőlem az öcsémet, majd a szabad kezét felém nyújtva segített nekem kikászálódni. Mire sikerrel jártam a menyasszonyi ruhámat akadályként legyűrve, Benjamin már a ház tornácán toporgott.

- Tudtok valamit? – kérdeztem, mikor végre beértünk a nappaliba. A függönyök be voltak húzva, a lányok pedig feszengve ültek a kanapén – a fal mellett fel-alá mászkáló fekete farkast figyelték, aki a figyelő szerepét vállalta.

- Egyelőre semmi… - feszült meg Edward arca, ahogy tolmácsolta Joshua gondolatait. A testvérem felé nyúltam, és átvettem őt. A közelsége megnyugtatott egy kicsikét.

- Semmi? Miért, mit csinálnak, ülnek egymással szemben és malmoznak? – vontam fel a szemöldökömet, miközben rázogatni kezdtem őt, mert megérezve a szobában szinte kézzel tapintható feszültséget nyöszörögni kezdett.

- Nem. Nate vagy nem engedi be valami miatt Joshuát vagy még nem változott át farkassá. A második – javította ki magát Edward. – Daniel is próbálkozik, de ő sem hall semmit.

- Hol van Daniel? – fordultam körbe.

- Kint járőrözik a fiatal farkasokkal – felelte meg a kérdésemet Juliette.

- Akkor megyek én is – kapott az alkalmon Benjamin. Vágyakozva néztem utána. Amennyire zavart eleinte, hogy farkas lettem, annyira hiányzott most, hogy én is kivegyem a részem a falka kötelességeiből. A kezem a hasamra csúszott, hogy emlékeztessem magamat, valami sokkal jobb dologban lesz részem, minthogy farkasként szabadon rohanhatok lehagyva a hűsítő szelet is.

- Nem lesz baj – szólalt meg hirtelen Edward kizökkentve az álmodozásból. Mikor a lányokra pillantottam, rájöttem, hogy a nyugtatás valószínűleg, nekik szólhatott. Egymás kezét szorongatva figyelték felváltva Joshuát és Edwardot, hátha valami kis információmorzsához juthatnak. – Gianna egyedül van, Carlisle-ék pedig tizenegyen. Nem tud nekik ártani – hazudta Edward, én pedig úgy véltem, jobb, ha nem pótlom ki a meséjét. Teljesen felesleges lett volna, hogy a lányok még jobban aggódjanak.

- Szerinted, képes egyszerre tizenegy embert lebénítani? – kérdeztem suttogva, mikor Juliette felvitte aludni az öcsémet az emeletre, Saore pedig kiment a kérésemre készíteni egy csésze teát. Edward a fotelben ült, én pedig az ölében kuporogtam.

- Nem hiszem… De ha igen, akkor is csak pillanatokra. Az nem elég, hogy… - hallgatott el Edward idegesen. Megfogtam a karjait, és szorosabbra húztam az ölelését magam körül. Önkéntelenül azon kezdtem gondolkodni, vajon, kivel végezne elsőként Gianna. Talán, azzal, akiket vezetőknek hisz – vágd le a kígyó fejét, és a teste nem képes tovább élni. Edward mellkasába fúrtam a fejemet, hogy eltűnjön a szemeim elől a rémkép Carlisle-ról és Jonathanról.

- Nem lesz baj – suttogta a fülembe a lányoknak egyszer már elmondott füllentést, miközben a mostanra már teljesen összegyűrődött menyasszonyi ruhámat simítgatta. – Nem akarsz átöltözni és lepihenni?

- Az első jó ötlet, de aludni úgysem tudnék – ráztam meg a fejemet.

- Azért ledőlhetnél egy kicsit… Neked most nem szabad túlterhelned magad – simogatta meg a hasamat. – Gyere, szerzünk valami ruhát… - tolt fel finoman magáról. Engedelmesen talpra álltam, aztán hagytam, hogy átvezessen a konyhába. Saore azonnal felkísért minket az emeletre, amint Edward előadta neki a kérésünket, és a szekrényéből keresett nekem egy hálóinget.

- Úgysem alszom, amíg Aidan nem ért haza, úgyhogy nyugodtan használjátok az ágyat – szólt, mielőtt kifordult volna az ajtón.

- Köszönjük – kiáltottam utána, aztán nekiálltam kihámozni magam a hófehér ruhából. – Segíts, kérlek! – pillantottam Edwardra, aki azonnal mellém sietett. Kicsit sajnáltam, hogy máris le kell vetnem a gyönyörű anyagot, de meg is könnyebbültem, mikor végre belebújhattam az egyszerű és kényelmes hálóingbe.

- Gyerünk, csukd be a szemed! – takargatott be Edward, majd mellém bújva magához ölelt. Éreztem a tarkómon a hűvös csókot, majd az elégedett szusszantást. Igyekeztem ellazulni, de az elmémbe újra és újra bekúszott néhány gondolat, ami visszarántott az éberségbe.

Felsóhajtottam, mikor Edward dúdolni kezdett nekem. A lágy dallam kellemesen simogatta a lelkemet a félhomályban. Már éppen kezdtem volna belezuhanni az öntudatlanságba, mikor az altatómat félbeszakította egy hangos vonyítás a földszintről. A szemeim riadtan pattantak ki.

2010. május 18., kedd

Egy kis elfoglaltság, amíg nem jön új fejezet...

Nekiálltam írni a Démoni érintés új fejezetét. Ma vagy holnap este lesz belőle friss. :) Addig is, hogy ne unatkozzatok, kitaláltam pár dolgot, amivel elfoglalhatjátok magatokat és segíthettek nekem egy kicsikét... :)

1. Idézetgyűjtés: A hivatalos oldalamra szeretnék egy idézetgyűjteményt készíteni, ezért azt szeretném, ha mindenki (akinek van kedve hozzá) kiválasztaná a kedvenc idézeteit A múlt árnyaiból, A jövő reménységéből, A jelen boldogságából, a Démoni érintésből vagy bármelyik másik írásomból, és hsz-ben megírná nekem. Az idézetek maximum 4-5 sorosak legyenek, szóval, ne egy fél oldalt másoljatok be. :) A formai követelmények úgymond:

"Ide írjátok az idézetet..."
Adri (25), A múlt árnyai, 3. fejezet

Vagyis az idézet alá írjátok le a keresztneveteket vagy nickneveteket, utána, hogy hány évesek vagytok, majd azt, hogy mely írásom hányadik fejezetében található az idézet (ha novellából idéztek, akkor persze, fejezetet nem kell írni, csak a novella címét :) ).

2. Olvasói ajánlások: Én nem értek ahhoz, hogy a saját írásaimat ajánljam, mert nem tudok reális képet festeni róluk, ezért azt szeretném, ha a A múlt árnyaihoz, A jelen boldogságához, A jövő reménységéhez, a Démoni érintéshez és az Árnyékvilághoz írnátok pár mondatot. Lehetőleg, mindegyikről külön-külön, mert más-más menüpontba kerülnének az ajánlások (nem muszáj mindegyikről írni természetesen...). Azt kéne leírnotok, hogy miért szeretitek az adott írást, mi fogot meg benne titeket, miért ajánlanátok másoknak. Az Árnyékvilággal kapcsolatban, mivel azt még nem olvastátok, azt kéne megírnotok, hogy miért szeretnétek ti elolvasni, mi érdekel titeket a könyvvel kapcsolatban és miért ajánlanátok másoknak. Kérlek titeket, hogy az ajánlásokban ne használjatok rövidítéseket, fogalmazzátok meg rendesen őket, és fejtsétek ki rendesen a véleményeteket. Köszönöm. :) A formai követelmények:

A regény címe, amelyről írtok: Ide írjátok a véleményeteket.
Adri (25)

Vagyis, leírjátok, hogy melyik regényről, ficről mondtok véleményt, aztán leírátok magát a véleményt, majd alá a neveteket és zárójelben a korotokat. :)

3. Aki ért hozzá, van ideje és kedve segíteni, az készíthetne még pár Árnyékvilágos bannert, háttérképet, fejlécet, könyvjelzőt. :) Tudom, hogy vannak olyanok, akik már készítettek, és még nem tettem ki a hivatalos oldalra a művüket. Ez időhiány miatt van, nem azért, mert nem tetszenek, de kiteszem őket hamarosan. :) Ha mégsem kerülne ki valakié, akkor csipogjon nekem, mert vagy nem kaptam meg, vagy elkeveredett a sok-sok egyéb lementett fájl között.

4. Igaz, még jó pár hónap, mire megjelenik az Árnyékvilág, de nem árt előre gondolkozni, szóval, terjesszétek a hírét akár úgy, hogy linkcserét szereztek nekem, akár barátok, közösségi oldalak által. Arra viszont megkérlek titeket, hogy ha mások honlapján reklámoztok, akkor előtte mindig kérjetek engedélyt erre a honlap tulajdonosától. :)

5. Fogok majd iskolákat látogatni, hogy beszéljek egy kicsit az írásról, a könyvemről, a kiadásról és egyéb remélhetőleg, érdekes dolgokról. Szóval, arra gondoltam, hogy nem vadidegen iskolákba mennék elsősorban, hanem megkérdezlek titeket, hogy kinek az iskolájában lenne igény egy ilyen találkozóra, hol érdekelné a diákokat a dolog, és hol tudnának ennek teret engedni a tanárok (osztályfőnöki órán, magyar órán, esetleg valami iskolai ünnepnapon, amikor különböző programok vannak a diákok számára...). Szóval, ha valaki szeretné, hogy az ő iskolájába is menjek, és a tanárai is beleegyeznének a dologba, az szóljon nekem. :)

6. Van valaki vagy vannak valakik, akik nagyon jártasak a facebookon? Próbáltam rájönni, hogyan kell napi idézetet, tesztet és egyéb dolgokat gyártani ott, de mivel van, ami angol, így nem igazán sikerült rájönnöm... Ha valakinek mennek ezek, szóljon nekem, mert az is sokat segítene, ha lenne pár ilyen dolog az írásaimról a facebookon. :) Előre is köszönöm. :)

Most megyek vissza írni, remélem, hogy így már nem unatkoztok addig, míg elkészülök. :) Legyen szép napja mindenkinek! :)