Gyógyító pilleszárnyak - 27. fejezet

27. RAPHAEL

KÍNOS VOLT. Ahogy előre megjósoltam, a gyerekek úgy pislogtak felém időről időre, mintha valamiféle betolakodó lennék. Az is voltam. Az egyetlen, aki úgy tűnt, örül a jelenlétemnek, legnagyobb örömömre Isis volt. A mosolytól az arcán úgy éreztem, apró pillangók verdesnek a gyomromban.

Mellém fészkelődött a kanapén, és néha-néha lopott az ölemben tartott második adag kukoricából. Az alkarja ilyenkor az enyémhez súrlódott, amitől minden egyes idegszálam kiéleződött. Egyszerre vágyakoztam az újabb teljesen véletlen és ártatlan érintések után és szégyenkeztem ezen érzésem miatt.

- Édes istenem, mit tudnak ennyit bénázni? – rázta meg a fejét Dave a képernyőn nyüglődő szerelmespár láttán. Megforgatta a szemét, aztán áthajolt Isisen némi nassolnivalóért. Minden izmom megfeszült hirtelen és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne rántsam fel az ingénél fogva és tudassam vele, hogy ha még egyszer hozzá mer érni akár csak az ujja hegyével az én… Isishez, akkor tőből tépem ki a karját.

Az agresszivitás, ami elöntötte minden porcikámat, megijesztett. Persze, vámpír voltam. Előfordult, hogy olyasmikre gondoltam, amikre az emberek közül csak egy pszichopata szokott, de ezek a gondolatok általában a szomjúságból fakadtak. Életemben talán most először élvezetből akartam bántani valakit. Persze, tisztában voltam azzal, hogy ha megtenném, a mámor fél pillanat alatt elszállna és a helyén csak a szörnyű lelkifurdalás maradna. Éppen ezért ültem kővé dermesztve magam a helyemen, ahelyett, hogy Dave felé kaptam volna.

- Szerintem aranyosak – vonta meg a vállát Isis. Tetszett, hogy nem ért egyet a másik oldalán ülővel, de hamar letörte az önelégültségemet. – A szerelemnél nincs bonyolultabb dolog a világon. Ha az érzéseiddel tisztában is vagy, annyi akadály állhat az utadba – sóhajtott fel… elkeseredetten? Nem csak általánosságban beszélt a témáról, hanem úgy tűnt, a saját életére vetíti ki.

Akadályok… Na igen. Például mi, a családja. Mert abban biztos voltam, hogy egyikünk sem örülne, ha Dave-et választaná párjául. Tényleg ezek lennénk Isis szemében? A boldogsága elé álló akadályok?

Összerezzentem, ahogy Isis élesen beszívta a levegőt, majd felé kaptam a pillantásomat. Elkerekedett szemekkel nézett rám, én pedig hirtelen halálra rémültem a gondolattól, hogy esetleg tudja, mi járt a fejemben. A tekintete végül lekúszott a kezemre, aztán ismét az arcomra, mintha jelezni akarna valamit.

Az állkapcsom ösztönösen mozdult meg, és megéreztem a sós, gusztustalan ízt. Hogy a fenébe került kukorica a számba? – ráncolódott össze a homlokom. Aztán rádöbbentem, hogy a kezem még mindig a tálban matat és újabb szemeket keres. Korábban is vettem pár szemet, hogy ne keltsek feltűnést, de azok most mind a kanapé párnája és karfája közötti résben várakoztak arra, hogy amint kiürül a szoba, eltakarítsam őket.

Ez már a vég! Azt sem tudom, mit csinálok…

Fintorogva nyeltem egyet, mire Isis szemöldöke a magasba szaladt. Ő is azt hihette, hogy elment a józan eszem, mert halkan felkuncogott. A többiek biztosan azt hitték, hogy a filmen nevet, de én tudtam, hogy rajtam. Szánalmas vagyok. Még embernek is az lennék, de vámpírnak…

- Ott volt, nézd már meg!

- Hallucináltál! – Két la push-i srác – azt hiszem, testvérek – vitája zavarta meg a filmet. Megpróbáltam kivenni az egymáshoz intézett szavaikból, hogy min is kaptak össze. Valami olyasmiről veszekedtek, hogy a kosztümös film egyik szereplőjének a karján ott maradt-e a legújabb Rolex óra vagy sem. Mivel az utolsó negyed órában egyáltalán nem néztem a tévéképernyőre, így én sem tudtam a választ.

- Pörgesd vissza! – fordult hátra az idősebbik Isishez. Mire tiltakozhattam – vagy legalább is arrébb húzódhattam volna -, az apró kéz a combomra támaszkodva mászott át rajtam, hogy elérje a fotel karfáján lévő távirányítót. A vita megoldását már képtelen voltam megvárni. Ahogy Isis visszaült a helyére, azonnal felpattantam, és úgy viharzottam ki a házból, mintha üldöztek volna.

Arra a helyre menekültem, ami reméltem, hogy megnyugtat. Felöklendeztem a lenyelt emberi ételt, aztán felkapaszkodtam a létrán a faházba, és bevackoltam magam azok közé a párnák közé, amiken előző éjszaka Isis aludt. Csak akkor jöttem rá, hogy ez nem feltétlenül volt jó ötlet, amikor az illata bekúszott az orromba, és még erősebb vágyakozást keltett bennem.

Ez így nem jó! Nagyon nem jó! – dőltem hátra szétvetett tagokkal. Nem fogom kibírni Isis mellett, egyszerűen beleőrülök. Vagy a bűntudatba és a szégyenbe, vagy a tiltott vágyakozás lüktetve lobogó poklába. Szinte láttam magam előtt, ahogyan megkínzott testem egyszerűen sejtekre robban szét.

Ahogy meghallottam az ajtó nyitódását és a halk lépteket, minden porcikám kősziklává merevedett. El kellett volna futnom, de képtelen voltam rá. Az apró lábak surrogó hangot hallattak, ahogyan a füves részre értek, aztán fokonként vették a létrán felfelé az utat.

- Minden rendben? – A halk kérdés a faajtó felől jött, de nem néztem arra.

- Persze – feleltem rekedt hangon.

- Még nincs vége a filmnek… - fogalmazta meg finoman, hogy a közepén felpattantam, mint egy eszelős és kivágtattam a nappaliból.

- Tudom, de nem igazán érdekel.

- Nem tetszett? – jött közelebb a kísértő démonocska. Nem tudtam, mit felelhetnék, mert valójában egyáltalán nem koncentráltam a filmre. Persze, hallottam, láttam, de nem jutott el hozzám mégsem. – Nekem sem igazán. Bosszantó, hogy feladják, nem igaz? – A párnák megmozdultak mellettem, én pedig hirtelen vadásznak éreztem magam. Mellettem a zsákmány, ami enyhítheti a kínomat. Az ujjaim belemarkoltak a párnákba, mintha azok visszatarthatnának attól, amit tenni akarok. – Ha szerelmes vagy, igazán, nem adhatod fel… Még akkor sem, ha nehéz. Meghátrálhatsz, kivárhatod a megfelelő időt, de feladni… Soha – csacsogta.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az oldalamon fekszem, szemközt Isisszel, és zihálva falom a tekintetemmel a barna szempár látványát. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit gondol. Hogy tudja-e, mire vágyom. Vagy őrültnek tart-e. Csak szeretkezni akartam vele. Nem a megszokott módon, hiszen nem érhetek hozzá, azt egyszerűen tilos megtennem, hanem a lelkemmel. És egyetlen másodpercig éreztem is az illúzióját ennek a csodának.

- Carlisle! – Edward hangja dühösen, mégis visszafogottan csattant fel kiszakítva a képzelgéseimből. Isis felpattant mellőlem, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Lehet, hogy csak hallucináltam?

- Sajnálom… Sajnálom, sajnálom – fúrtam az arcomat a párnába. Ha tudtam volna, belefojtom magam, hogy soha többé ne okozzak gondot vagy fájdalmat senkinek.

- Nem maradhatsz kettesben vele – hallottam az ítéletet. A kezem ökölbe szorult, de tudtam, hogy ez így helyes.

- Rendben – motyogtam az Isis illatú anyagba. Hallottam, ahogy Edward magamra hagy, de képtelen voltam felnézni. Csalódást okoztam neki, magamnak, arról nem beszélve, hogy valószínűleg halálra ijesztettem Isist a viselkedésemmel. Mi a fene ütött belém?

Estig nem mertem elhagyni a faházat, nehogy összefussak valakivel és a szemébe kelljen néznem, de végül kénytelen voltam lemászni a találkozó miatt. Csak hallgattam, ahogy Jasper kiadja az utolsó utasításokat, de nem szóltam senkihez, pusztán a földet bámultam.

Mikor elindultunk, megkönnyebbültem. Futás közben minden sokkal könnyebb volt. Az arcomba csapódó friss, éjszakai szellő kitisztította a fejemet egy kissé. Edward felé pillantottam, de ő nem nézett rám. A gondolattól, hogy mérges rám és csalódott bennem, összeszorult a torkom. Nem akartam, hogy gyengének higgyen vagy azt gondolja, nem tartom tiszteletben őt és a lányát.

Sajnálom, Edward! Nem tudom, mi ütött belém! Esküszöm, hogy soha többé…! – Edward leelőzve rohant előre, mintha nem is hallotta volna a gondolataimat, de biztosan tudtam, hogy pont azért hagyott magamra, mert észlelte őket.

Teljesen letörve fékeztem le végül a régi házunk előtt. A látványa csak még jobban megrogyasztotta a jelenleg amúgy is gyenge lelki világomat. Bármennyire is igyekeztem elnyomni, az emlékek önkéntelenül is a felszínre bukkantak. Esme mit szólna a mostani önmagamhoz? Az érzéseimet valószínűleg megértené, mert tudja, hogy nem tehetek róluk, és hogy mindentől függetlenül ugyanúgy szeretem őt, mint korábban. De vajon a tetteimről mit gondolna?

Marcus még csak a hegyekben járt, mikor észrevettük. Meglepetten néztem össze Jasperrel, mert nem volt egyedül, ahogyan vártuk. Mégsem ez volt, ami a legjobban megdöbbentett, hanem hogy halk szívdobogást hallottunk felőle. Nem láttunk embert a közelében, mégis ott volt a hang…

Mindketten Edwardra kaptuk a tekintetünket, mert csak ő tudhatta, mi is a helyzet. Egy ideig összevont szemöldökkel meredt abba az irányba, ahonnan a vendéget vártuk, aztán fordult csak felénk.

- Semmi gond – jelentette ki szűkszavúan.

Ahogy jobban megnéztem Marcus alakját, rájöttem a titokra. Valami a vállára volt kötve – mintha hátizsákot cipelne -, és két aprócska láb és kar is feltűnt a nyaka valamint a dereka körül. Egy embergyerek?

Hallottam, ahogyan az erdőben állók is felbolydulnak a felfedezés láttán. A Volturi egyik volt vezetőjének közelében tudni egy emberi apróságot… Ez mindenkit sokkolt. Rosalie aggódva osont közelebb elhagyva azt a helyet, amit Jasper kijelölt számára, de mi is feszültebbek lettünk.

Marcus tétovázva torpant meg az erdő határában – valószínűleg észrevette a többieket a fák között -, de mikor felé biccentettem, továbbjött. Úgy tűnt, bár mi nem bízunk teljesen benne, az ő hite töretlen bennem.

- Carlisle – állt meg előttem úgy három perccel később.

- Marcus… - Az üdvözlésem csak egy biccentés volt, de barátságos mosoly ült az arcomon. – Sikerült meglepned minket – pillantottam a nyaka mellett előbukkanó gyerekarcra, amin a kíváncsiság és a megszeppentség keveréke ült. A kisfiút olyan négy évesnek tippeltem. Fekete haja és szeme volt, a vonásai pedig tükrözték mexikói származását. Elkapta rólam a pillantását és szégyenlősen Marcus mögé húzódott ismét.

- Az igazság az, hogy miatta jöttem… Esetleg a lányod tudna vigyázni rá, míg beszélünk? – fordult arra, amerre Rosalie várakozott. A képességével biztosan máris kiszúrta, hogy Rose azonnal kötődni kezdett a kicsihez így ismeretlenül is, és emiatt biztonságban van vele.

- Rosalie, kérlek… - intettem felé. Marcus egy mély levegő után visszatartotta a lélegzetét, aztán elkezdte lehámozni magáról a gyereket.

- Bevallom, elég nehezemre esik… visszafogni magam… - helyezte a kicsit a földre maga elé, aztán hátrébb lépett egyet. Rose lassú mozdulatokkal, óvatosan közelítette meg az apróságot, és csukott szájjal mosolygott rá, nehogy megrémissze a pengeéles, hófehér fogsorral.

- Szia… - nyújtotta ki felé a karjait. – Eljössz velem sétálni egy kicsit? – érdeklődött. Mind némán figyeltük a barátkozási kísérletet. A nagy, fekete tekintet felvándorolt Marcusra, mintha tőle várna valamiféle engedélyt vagy bátorítást.

- Menj csak, Raphael – mosolyodott el a barátom.

Rose finoman megfogta az apró kezet, ami felé nyúlt, aztán elindult a kisfiúval a fák közé.

– Csak három napja próbálkozom, de máris a határaimat feszegetem. Fogalmam sincs, hogyan csináljátok. Most még nagyobb elismerést érzek irántatok… - nézett utánuk Marcus elkínzott arccal. – Igyekeztem szemben haladni a széliránnyal, de még így is mindjárt szomjan halok.

- Marcus…

- Tudom, itt nem vadászhatok. Nem is fogok – biztosított róla.

- Hogy kerül hozzád egy embergyerek? – érdeklődtem másra terelve a figyelmét. Megköszörülte a torkát és zavartan nézett félre.

- Megöltem az apját – mondta el végül, aztán mély levegőt vett. – Tudod, ott Volterrában… Törvényeket hoztunk, betartattuk, irányítottunk és ítélkeztünk. Legfőképp Aro – tette hozzá, de mikor megrándult az arcom, nem feszegette tovább ezt a témát. – Fogalmam sem volt, mennyire nehéz idekint élni. Az emberek között. Rejtőzködni, vadászni, vigyázni, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után… Igyekszem minél kevesebbszer táplálkozni, de van, mikor egyszerűen képtelen vagyok… megállni. Szomjas voltam, tettem, amit tennem kellett… De gyerekeket nem bántok.

- Miért hoztad magaddal? – értetlenkedtem.

- Bevallom, igazából fogalmam sincs. Ott akartam hagyni, de ahogy rám nézett és sírni kezdett… Nem is… Nem is tudom… - hallgatott el egy pillanatra. – Azt hiszem, elgyengültem. Nem érdekelt semmi és senki, mióta… - utalt a felesége elvesztésére, mire engem is elöntött a fájdalom érzése. Valószínűleg ez mindig így lesz. Akár egy, akár ezer év telik el a tragédia óta. – Raphael érdekel. Tudni akarom, hogy jó helye lesz – nézett fel rám kérlelő tekintettel.

- Azt akarod, hogy fogadjuk be? – lepett meg a kérése.

- Nincsen jobb ötletem… - tárta szét a karjait. – Már van egy embergyerek nálatok, ha jól tudom. Tudtok vele bánni. Biztonságban van mellettetek.

- Én nem is tudom… - vártam a többiek véleményét.

- Szerintem már így is túl sokan vagyunk – szólalt meg elsőként Jasper. – Gondolkozzunk logikusan. Nem sokára az ikreknek is családja lesz, és húsz-harminc év múlva Edynek. Így is félő, hogy kinőjük La Push-t rövid időn belül… Persze, lehet, hogy majd lesz, aki külön akar költözni, de ezt nem tudhatjuk előre – fejtette ki a véleményét.

- Sajnos egyet kell értenem – bólintott Edward. – Ilyen létszám mellett egyetlen fő is hatalmas teher lehet, főleg, hogy szaporodóképes. De… talán kereshetnénk neki másik családot – vetette fel, aztán a szemében egy új ötlet fénye villant. – Saore és Aidan?

- Kik? – Hiába volt Edwardé az ötlet, Marcus tőlem várt választ. Régen is szeretett pár személyre koncentrálni, és csak kevesekkel kommunikált ok nélkül, pusztán a beszélgetés öröméért. Ez a tulajdonsága a mai napig megmaradt.

- Egy pár La Push-ban. A férfi a farkasokhoz tartozik – mondtam. – Rendes emberek és nagyon szeretnének gyereket. Nemrég Saore elvetélt, úgyhogy talán mindenki számára hasznos lenne az örökbefogadás.

- Farkasok… Nem is tudom… - vált bizonytalanná Marcus hangja.

- Mint említettem rendes emberek és veszélytelenek Raphaelre nézve – adott neki garanciát a szavam.

- Nem is ezért… - Egy pillanatig zavart csend volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy kimondja-e, ami a fejében jár, de aztán mégis sikerült eldöntenie. – Arra gondoltam, hogy ha nálatok lenne Raphael, akkor időről időre meglátogathatnám. De ha a farkasoknak adom…

- Tartani akarod vele a kapcsolatot? – hökkentem meg. Raphael volt az első, aki igazi érdeklődéssel töltötte el őt. Persze, rám is odafigyelt, sokat beszélgettünk, a barátomnak tartottam és nem akart bántani, mégis úgy véltem, ha nem léteznék, Marcust az sem nagyon zavarná.

- Van benne valami… - rázta meg a fejét. – Szeretném még látni őt.

- Beszélünk ez ügyben Aidanékkal – ígértem. – Addig is magunkkal visszük a gyereket, te pedig itt megvárhatsz minket – néztem hátra a házra, ami nemrég még az otthonom volt.

- Rendben – egyezett bele. – Vigyázzatok rá, és ezt adjátok oda neki – nyújtott felém egy kis játékautót. – Megnyugtatja, ha játszhat vele – magyarázta zavartan.

- Rosalie – szólalt meg Edward teljesen normális hangerővel, ennek ellenére a testvére pár perc múlva kisétált a fák közül legújabb játékbabájával együtt.

Marcus oldalra fordítva a fejét mélyeket lélegzett, aztán utoljára megtöltötte a tüdejét oxigénnel. Raphael azonnal eleresztette a női kezet és odasietett hozzá felemelt karokkal. Mikor nem emelték fel, nyögő hangot hallatva még magasabbra nyújtózkodott. Marcus valószínűleg észrevette, hogy furcsállom ezt a viselkedést. Isis ilyen idősnek kinéző korában, ha akart valamit, és nem kapta meg, magyarázni, tiltakozni, kérlelni kezdett minket, Raphael viszont hallgatott.

- Tud beszélni, csak nem nagyon szeret – biztosított róla minket, aztán leguggolt a gyerek elé. – Most a barátaimmal mész, rendben? Nekem pedig itt kell maradnom – mutatott a házra. A gyermeki tekintet abba az irányba fordult egy pillanatra, aztán mint aki nem értette az előbb elhangzottakat, ismét Marcus karjaiba kéretőzött. Mikor látta, hogy támogatója nem mozdul, belekapaszkodott a vállába, és megpróbálta felhúzni magát rá. – Nem, most nem jöhetsz velem – akasztotta le magáról a gyereket, de az nem adta fel.

A morgó-vicsorgó hangra mind megfeszültünk. Marcus a fogait kimutatva meredt eddigi utazótársára, aki nagy szemekkel nézett vissza rá. Azt vártam, hogy majd sírva fakad vagy elrohan ijedtében, de pár pillanatnyi döbbent csend után sem mozdult.

- Menj már! – mordult fel Marcus újra. Úgy tűnt a pártfogoltja egyáltalán nem fél tőle, de a vörös szemekben rettegést láttam. Edward is észrevehette a vérszomj erősödését, mert előrébb lépett.

- Rose, fogd meg a gyereket és vidd! Gyerünk! – parancsolt rá. A sivalkodó hang, amit Raphael hallatott, miközben menekülni próbált az őt ölelő karok közül, szívszorító volt. Marcus hátat fordított a jelenetnek – talán, hogy a vérszomját elfojtsa, talán mert látni sem bírta a kis kezeket, amik még mindig felé nyújtózkodnak. Aztán Rosalie rohanni kezdett, és hirtelen túl nagy lett a csend.

- Nagyon ragaszkodik hozzád – szólaltam meg. Ahogy megfordult, tudtam, hogy ez fordítva is igaz. – Biztos, hogy oda akarod adni valakinek? – Jasper úgy nézett rám, mintha megőrültem volna már csak azért is, mert eszembe jutott ez a kérdés. Hogy is maradhatna egy embergyerek egy nomádnál?

- Nincs más választásom – szűrte a fogai közül a szavakat Marcus. A hidegvére teljesen eltűnt. Mindig olyan volt, akár egy kőszobor – mozdulatlan test, megfagyott arcizmok, halk és kimért hang -, de ez a kisfiú valami furcsa varázserőnek köszönhetően életre keltette.

- Megtaníthatnám, hogyan fogd vissza magad.

- Azt mondod, képes vagy megmutatni, hogyan legyek immunis Raphael vérére? – nézett rám izgatottan. Edward felhorkant, ő már tudta, hogy nem erre gondoltam.

- Nem tudlak egy valaki vérére immunissá tenni. De talán megpróbálkozhatnál a mi életmódunkkal… - vetettem fel. Egy pillanatig nem válaszolt, aztán keserűen felnevetett.

- Kétlem, hogy menne ez ennyi idő után. Elképzelni sem tudom – ismerte be.

- Szerintem menne. Ha elég erős a motivációd… - néztem a szemébe.

- Mennyi idő alatt?

- Fogalmam sincs – ismertem el, aztán megvontam a vállamat. – De ráérünk… És bevallom, nekem is jót tenne egy kis elfoglaltság. – A kórházban lassan helyre jönnek a betegek, Vaniával fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék. Legalább távol tudnám tartani magam Isistől anélkül, hogy megsérteném. – Egy próbát megér, ha akarod a fiút…

- Igaz – bólintott rá azonnal. – Fogalmam sincs róla, sikerül-e, de próbáljuk meg.

- Helyes – derült fel az arcom. Nem csak az önző okaim miatt, hanem mert jó volt Marcust „élőnek” látni. Mindig sajnáltam őt, mert semmit sem tudott élvezni igazán, fogalma sem volt arról, milyen az öröm vagy a jókedv. Talán ezen most változtathatok. Korábban is próbálkoztam vele, de úgy tűnik, csak most találtam meg hozzá a megfelelő ösztönzést. Ez pedig nekem is reményt adott. Ha ő képes volt összeszedni magát és ismét élni, akkor talán nekem is menni fog idővel. – Hazamegyek, összeszedek egy pár dolgot, aztán visszajövök. Te addig ne mozdulj, sietek! – ígértem.

- Mi maradunk – szólt közbe Jasper. Őrizni akarta Marcust. Nem bízott benne, főleg most, hogy láthatóan küzdött a szomjúságával. A környéken pedig nem lett volna jó ötlet emberre vadásznia.

Csak Edward kísért vissza a házhoz, ami egy kissé kellemetlen érzés volt. Feszengtem a történtek miatt, és ez az érzés csak még erősebbé vált attól, hogy tudtam, Edward is tisztában van vele.

- Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – szólalt meg Edward a határ előtt néhány méterrel.

Így mindenki megnyugodhat. Átgondolhatjuk, mi lenne a legjobb Isisnek… - szorult össze a torkom.

III. Nagy Nyári Olvasói Találkozó

A találkozó ideje: 2011. július 22-24. (Nem kötelező mindegyik napra jönni! Jöhet valaki csak az egyikre vagy két napra is. Ha valaki csak egy napra jön, akkor az 23-án lehetőleg, mert akkor lesz a legtöbb program. :) )

A találkozó helyszíne...: Pécs.

Szállás: Ingyen szállást tudok biztosítani maximum 10-11 embernek, úgyhogy aki jön, az hamar szóljon nekem.

Étel: Reggelire, vacsorára hozzatok magatokkal vagy némi pénzt ételre vagy olyan ételt, ami nem túl romlandó. Szombaton nagy ebédelést tartunk (előre megbeszéljük, mi legyen a kaja, volt már paprikáskrumpli és chilis bab), amihez vagy alapanyagot hoz mindenki, vagy egy kevéske pénzt ad bele.

Utazás: A vonatjegy mellett a helyi közlekedést is fizetni kell egy buszjegy 220 Ft, és fejenként kb. 4 jegyre lesz mindenkinek szüksége.

Előrelátható program:

Július 22. délután érkezés Pécsre, este közös beszélgetés, kisebb játékok.

Július 23. egész napos játékok, nagy beszélgetés, nyereményjátékok, séta, teázóban teázás, este valószínűleg nagy közös dvd-zés.

Július 24. reggel még kis beszélgetés, aztán dél körül hazautazás Pécsről.

Amit ígérhetek: Klassz társaság (az új tagok is könnyen be tudnak illeszkedni :) ), nagy beszélgetések, érdekes játékok, nyeremények és örökre szóló élmények. :)

Aki szeretne jönni a találkozóra, az mielőbb írjon nekem a spiritbliss24@gmail.com címre. Írjátok meg, hogy hány napra jönnétek és kell-e szállás nektek.

Szeretettel várok mindenkit! :)

Gyógyító pilleszárnyak - 26. fejezet

26. PUBERTÁS

Biztos voltam benne, hogy megőrültem. Nem úgy, ahogyan az emberek viccesen megjegyzik, hogy: Jaj, azt sem tudom, hol áll a fejem, megőrülök!, hanem igazán. A legrosszabb pedig az volt, hogy ezt rajtam kívül mindenki más is pontosan tudta. Edward gyanakvó tekintettel méregetett – csakúgy, mint Edan -, Isabella, Alice és Rosalie aggódtak, Emmett és Jasper – valamint Edy, mivel még nem fogott fel semmit az egészből… Nos, ők egészen nyugodtan fogadták a tényt, hogy elment a józan eszem.

Megfigyeltem Isist, akár egy magánnyomozó. Hol jár, kivel van, mit csinál? A reggeli fürdőszobás beszélgetéskor nem árulta el az anyjának, hogy kit is szemelt ki magának leendő párjául, csak annyit mondott, hogy elég reménytelen a helyzet. Nekem viszont tudnom kellett! Ismerni akartam azt a valakit, aki elveszi, ami soha nem is volt az enyém, én mégis annak éreztem.

Isis a délelőttöt a hátsó kertben töltötte a bátyja és még néhány la push-i gyerek társaságában. Volt pár fiú köztük, aki korban illett volna hozzá, de úgy láttam, egyik iránt sem érdeklődik igazán. Csak barátként viselkedett velük. Nem voltak lopott pillantások vagy érintések. Az emeleti ablakból pont rájuk láttam – a szemem itta a látványt magába, mintha az létezésem múlna azon, hogy ne veszítsem Isist szem elől.

- Ezzel csak kínzod magad – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül. Kopogás nélkül jött be, mert tudta, hogy tisztában vagyok az érkezésével és várom. – Én már csak tudom…

- Tudnom kell. Egyszerűen muszáj! – ismertem el a gyengeségemet szégyenkezve, miközben elszakítottam a tekintetemet az udvar képétől és megfordultam. – Látnom kell, hogy jó embernek adta-e a szívét… - próbáltam meggyőzni mindkettőnket, hogy csak a rokoni szeretet és féltés vezérel, de tisztában voltunk vele, hogy ez nem igaz.

- Biztos lehetsz benne, hogy ha nem lenne megfelelő, már nem létezne – nézett Edward határozottan a szemembe.

- Tudod, hogy kiről van szó? – lettem izgatott.

- Igen, de nem fogom elárulni – jelentette ki azonnal. Az arcomról leolvadt a reménykedés – ismertem már annyira a fiamat, hogy tudjam, mikor eltántoríthatatlan.

Miért? – kérdeztem meg legalább az okát.

- A legfőbb ok, hogy nem árulom el senki kedvéért a lányom bizalmát. Megosztott velem egy titkot, bízott bennem annyira, hogy elárulja, nem tehetem meg, hogy szétkürtölöm másoknak.

- Értem – sóhajtottam fel. Legszívesebben tovább nyaggattam volna őt, de így is már épp eléggé túlfeszítettem a húrt. Nem kérhetem, hogy engem válasszon a saját lánya helyett. Visszafordultam az ablak felé. Isis éppen felkacagott valamin, amit az egyik kölyök mondott neki. Nem sokszor éreztem irigységet létezésem során, de most erőteljesen száguldott végig a megfagyott sejtjeimen. Csak én akartam mosolyt csalni a meggypiros ajkakra, csak én akartam őt boldoggá tenni, csak én akartam a közelében lenni. Ez nem igazság, annyira nem igazság!

- Be kéne menned a kórházba talán… Lefoglalni magad. – Megrezzentem Edward hangjától. Teljesen belemerültem a megfigyelésbe, és a tudatom épphogy csak észlelte még a jelenlétét.

Neked segített anno? – emlékeztettem arra az időszakra, mikor én akartam munkával elterelni a figyelmét. Nem válaszolt, úgyhogy biztos voltam az akkori tanácsom hiábavalóságában.

- Akkor sem lenne szabad ezt csinálnod… - változott a hangszíne aggódóvá, de tartottam tőle, nem engem félt. A lélegzetemet visszafojtva fordultam ismét felé, és bár tartottam a válaszától, mégis kimondtam, amit gondoltam.

- Meg kell tiltanod ahhoz, hogy abbahagyjam. – Ez volt az egyetlen, ami nyomást gyakorolhatott volna rám. Ha ő, mint Isis apja eltilt, kénytelen vagyok betartani a parancsát. Egyébként, magamtól, nem voltam elég erős ahhoz, hogy megtegyem.

Edward tétovázó tekintete még jobban megijesztett. Bár az úriemberségem és a lelkiismeretem azt követelte tőlem, hogy adjam meg Edwardnak a lehetőséget az apai kérések kinyilvánítására, mégis pánikba estem a gondolattól, hogy esetleg tényleg kimondja, hagyjam békén a lányát.

- Sosem bántanám őt. Sosem tennék… rosszat vele – szorult össze a torkom, miközben eszembe jutott az éjszaka. Edward végig Isis mellett volt, mert nem bízott bennem.

- Nem azért – szaladt össze Edward szemöldöke. – Bízom benned. Tudom, hogy a helyzet ellenére sosem ártanál a lányomnak.

Mégis őrködtél mellette.

- Nem… őrködés volt. Én csak… - A szépen faragott vonásokon fájdalom suhant át. – Isis nemrég még az én kicsi lányom volt. Csak engem szeretett. Én voltam A Szerelem számára. Apuci szeme fénye – mosolyodott el keserűen. – Nemrég pedig rájöttem, hogy alig pislantottam párat, és már fel is nőtt. El fogom őt veszíteni. Egy másik férfit csodál majd helyettem. Ellopják a helyemet a szívében… Vele akartam lenni még egy kicsit. Vigyázni az álmát, figyelni őt. A kisbabámat. Bolondság, de halálra rémülök, ha arra gondolok, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára, elhagy – nevetett fel halkan.

- Egyáltalán nem bolondság – ráztam aprót a fejemen. Én is pont ugyanezt érzem.

- Nem fogok semmit megtiltani neked. De aggódom. Nem akarom, hogy neked, de legfőképpen Isisnek bármi baja essen. Mindketten törékenyek vagytok még… Ő a tapasztalatlansága miatt, te pedig…

- Esme miatt… - kezdett lüktetni az ismerős űr a mellkasomban. Edward bólintott.

- Legyél megfontolt, bármit is érzel. Kérlek! – lépett elém, és megérintette a vállamat.

- Igyekszem. – Ez volt a legtöbb, amit ígérhettem, mert az utóbbi időben néha magam sem voltam biztos abban, mit is teszek. Vagy mi lenne a helyes.

- Beszélek Jasperrel az esti akcióról – vett mély levegőt, aztán az ajtó felé lépett.

- Várj! – állítottam meg. Kérdőn nézett ismét rám várva, hogy mit szeretnék. – Edannek említetted… Hogy én… Isist…

- Nem.

- Furcsán viselkedett velem tegnap, és nem értem az okát – jelent meg a gondterheltség újabb felhője a fejem fölött.

- Ha nem akarja, nem láthatok bele a fejébe, úgyhogy nem segíthetek… - tárta szét a karját. – De ha szeretnéd, beszélek vele.

- Nem, nem kell – tiltakoztam azonnal. Jobb ötletnek tűnt, ha nem közvetítőt küldök, hanem én magam beszélem meg vele a dolgot.

- Rendben, akkor este… - hagyta rám Edward, aztán tényleg távozott. A léptei egyenesen Alice és Jasper közös hálószobájához vezették, de a beszélgetésüket már nem igazán hallgattam, mert a figyelmem ismét Isis felé fordult. Érdeklődve rándult meg az arcizmom az újonnan érkezőtől. Dave sétált ki az udvarra és leült közvetlenül Isis mellé a földre. A mozdulatai kissé még darabosak voltak a gyógyulófélben lévő bordái miatt.

- Na, az öregeid még mindig olyan nagy felhajtást csinálnak a tudod mi körül? – érdeklődött. Azt hittem, Isis kifakad és elkergeti, ehelyett felé fordította az arcát és cinkos mosolyt váltott vele.

- Á, dehogy is! Csak apa folyton úgy néz rám, mintha nemsokára meghalnék. Elég idegesítő – forgatta meg a szemét. Dave felkuncogott, nekem pedig halk morgás hagyta el a számat. Mióta vannak ezek ilyen jóban? Nemrég még úgy marták egymást, mint a kutya meg a macska.

- Mert az ő édibédi, icipici lánykája megszűnt létezni – csipkedte meg Dave gonoszkodóan Isis arcát, aki ahelyett, hogy eltörte volna a kezét, - vagy legalább is arrébb ütötte volna -, elpirult. Az ujjaim összeszorultak az ablakpárkányon, de csak akkor vettem ezt észre, mikor egy darab fa recsegve letört belőle. Hozzáért. Miért érintette meg? És Isis miért hagyta? A gyanú az őrületem szikráiból lángokat csiholt. Ő lenne az? Ez a kis suhanc? Na nem! Arról szó sem lehet! Ki van zárva! Edward ezt egyszerűen nem hagyhatja!

A telefoncsörgésnek volt csak köszönhető, hogy nem rohantam le azonnal a kertbe és tekertem ki annak a nyomorult ficsúrnak a nyakát. Dühösen léptem az asztalomhoz, és kaptam fel a mobilomat

- Ki az? – szóltam bele idegesen.

- É… én… - Vania hangjától egy kicsit elszégyelltem magam a durvaságom miatt.

- Sajnálom… Én csak… Sajnálom – adtam elő létezésem legpocsékabb magyarázkodását, miközben visszaléptem az ablakhoz. Szép kis nap…

- Nem akarlak zavarni, csak… Hiányoztál. – A női hang feszültnek tűnt, mintha megérzett volna valamit. Isis felállt a fűből, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Végre otthagyja azt a fiatalkorú bűnözőt! – Carlisle?

- Tessék?

- Hiányzol. Nem akarsz átjönni? – Dave is felkászálódott, aztán Isis után indult. Mi a fenét akar tőle? A múltkor még rusnya kis vakarcsnak hívta, most meg édeleg vele? Isis is… Hogy felejthette el azt, ahogyan beszélt vele? Én ebbe beleőrülök! Bele fogok őrülni! – Vagy sok a munkád?

- Igen. Nem. Itthoni problémáim vannak – fogalmaztam kicsit eufemisztikusan.

- Ó! – Most meg bizalmasan sutyorognak… - A fejemhez emeltem a kezemet, mintha kezdődő migrént akarnék kimasszírozni a halántékomból. – Tudok segíteni?

- Nem. Nem igazán. Sajnálom, de most le kell tennem. Holnap majd kereslek, rendben? – ígértem.

- Rendben – halkult el Vania hangja. Biztosan megbántottam…

- Tényleg sajnálom. Majd beszélünk, szia! – köszöntem el, aztán kinyomtam a telefont, mielőtt még inkább az önérzetében taposnék azzal, hogy még a beszélgetésünkre sem tudok rendesen odafigyelni.

- Fáj? – jutott el Isis kérdése hozzám, bár Dave-nek tette fel. Elindultak a ház mentén, és mikor befordultak a sarkánál, zaklatottan csuktam be az ablakot. A hangjukat még tisztán hallottam, de nem láthattam őket. Vajon megint hozzáér? Megsimogatja? Az is lehet, hogy kézen fogva sétálnak, akár egy szerelmespár… A homlokomat a hűvös üvegnek döntöttem, és mély lélegzetet vettem. Nem borulhatok ki.

- A sérülésem? Nem, nem igazán… - jött a felelet. – De el ne mondd a dokinak meg apádnak, mert hazaküldenek! – Haza. A szám önkéntelen mosolyra húzódott. Csak most jutott el a tudatomig, hogy Dave valójában nem is a mi felelősségünk. Főleg, hogy orvosilag már semmi okunk arra, hogy itt tartsuk ápolásra. Egyszerűen csak hazaküldjük. Végül is ezt tettük volna amúgy is, nem igaz? Az, hogy ezáltal távol tarthatom… tarthatjuk Isistől, csak egy mellékinformáció. Még a mai nap során kiteszem… tesszük a szűrét!

- El sem tudom képzelni, milyen lehet… - Isis, mintha elszomorodott volna. A szoba falához sétáltam, és ráfektettem a tenyeremet. Látni akartam az arcát, hogy megbizonyosodjak arról, mit is érez.

- Micsoda?

- Hát, hogy nincs igazi családod… Néha szörnyen idegesítő, hogy mindenki velem foglalkozik, de nem is tudom, mi lenne velem egyedül – sóhajtott fel.

- Megszokja az ember. – Torokköszörülést hallottam, Dave-et valószínűleg zavarba hozta ez a beszélgetés. – Igazából egész jó, hogy senki sem parancsolgat, és azt csinálhatok, amit csak akarok – bújt elő belőle a keményfiú, aki tagadja a gyengeségeit. Vajon Isist is ez vonzza benne? A lányok általában odavannak az érzékeny lelkű rosszfiúkért.

- Hát, persze. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Isis megforgatja a szemét. – Akkor pusztán nagy boldogságodban keveredsz balhékba, csinálsz hülyeségeket és viselkedsz úgy, akár egy sündisznó.

- Jól van, te kotnyeles, szar az életem! Ezt akartad hallani? – csattant fel Dave. Reménykedtem benne, hogy Isis a hangnem miatt végre tényleg otthagyja, de hiába.

- Igen.

- Igen? Te mások bajain élvezkedsz?

- Az nem én vagyok… - érkezett meg a jogos visszavágás. Pár pillanatig csend volt, de Isis végül mégis csak folytatta. – Azért örülök, mert ha elismered, hogy ez így nem oké, akkor talán képes leszel változtatni rajta.

- És ha nem akarok?

- Ha nem akarnál, már rég elmentél volna tőlünk.

- Lehet, de… Isis? – Odakint csend lett, amit az emeletről jövő vita válthatott ki. Bármennyire is érdekelt Isis, ezt még én sem tudtam kizárni.

- Mennem kell, később majd beszélünk – közölte Isis, aztán hallottam a lépteit a ház felé közeledni. Tudtam, hogy hová tart, és azt is, hogy nekem is részt kell vennem a kicsit hangos eszmecserében, hátha Edwardnak szüksége van a támogatásomra. Kisiettem a folyosóra, és pont akkor értem a lépcsők mellé, mikor Isis felért az emeletre. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, én pedig teljesen megfeledkeztem arról, hová is indultam. Ha nem szakítja el a pillantását az enyémtől, valószínűleg örökre elvesztem volna benne és ott ragadok a folyosó közepén megkövülve. De végül elfordult és a folyosó vége felé igyekezett. Ráztam egyet a fejemen, hogy kitisztuljon, aztán követtem.

A zűrzavar Jasperék szobája felől jött, ahová Isis kopogás nélkül nyitott be. A szoba két tulajdonosa az ágyon ült és figyelte, ahogyan alig másfél méternyire előttük apa és fia villámló szemekkel mered egymásra.

- Én is menni akarok! – Edan hangja határozott volt. Nem gyakran hallottam így beszélni. A viselkedése nagyon meglepő volt az utóbbi időkben. Mintha teljesen kicserélték volna.

- Arról szó sem lehet! – Edwardot sem kellett félteni, pontosan tudta, hogyan vívja ki mások tiszteletét. A testtartása, a tekintete és a hangsúlya is tekintélyt parancsoló volt.

- Miért nem? Ha Volterrába elmehettem, miért ne mehetnék, mikor az egyik legyőzött Volturival találkoztok? Jobban tudok magamra vigyázni, mint bármelyikőtök, nem lennék veszélyben! – próbálkozott Edan az érveléssel, de még mindig túl dacosnak tűnt a modora.

- Lehet, hogy veszélytelen lenne számodra. Az is lehet, hogy nem. Nem igazán érdekel! Nem jöhetsz! – jelentette ki Edward.

- Mondd meg, miért! – jött a követelés.

- Mert felesleges titeket, gyerekeket is belekeverni, ha nem muszáj – vonta meg a vállát a fiam. Edan ajkai összepréselődtek, a kezei ökölbe szorultak és remegni kezdett. Isis ijedten szívta be a levegőt egy halk nyikkanást hallatva, aztán beljebb lépett a szobába, és megérintette a testvére kezét.

- Nyugodj meg, kérlek! – próbálkozott, de Edan lerázta magáról az érintést.

- Isist már felnőttként kezelitek. Azt csinálhat, amit akar. Azzal lehet, akivel akar! – fordult az ajtó felé, ahol álltam. Lehet, hogy hallotta a beszélgetésemet Edwarddal Isisről és a választottjáról. Ha igen, tökéletesen megértettem a dühét. Csak azt nem tudtam, miért felém irányul. Én éppúgy ellenzem ezt az egészet, ahogyan ő. Bár tény és való, hogy ráhagytam Edwardra a döntést, de hát, mi mást tehettem volna? Ő az apja. Én pedig… Csak egy nagyapabőrbe bújt idegen vagyok.

- Isis is gyerek még, ahogyan te is. Semmi keresnivalótok a veszély közelében!

- Én férfi vagyok, csak te vak vagy észrevenni! – húzta ki magát büszkén az alig tizenkét évesnek kinéző fiú.

- Ha férfi lennél, tudnád, hogy milyen stílusban kell beszélned az apáddal. Nem is értem… Mióta lettél ennyire szemtelen? – szaladt össze a bronzvörös szemöldök gondterhelten. – Szerencséd, hogy anyád átment Saoréékhez, mert ha ezt látná, szörnyülködne! – Edan arca hirtelen változáson ment keresztül. A szeme rémülten elkerekedett, mintha Isabella máris ott állna előtte. Az anyjához állt a legközelebb, biztosan nem akart neki csalódást okozni.

- Anya megértene! – fordult sarkon hirtelen. Ha nem lépek arrébb, biztosan nekem jön – mert feldönteni még nem lett volna elég ereje. Isis gondolkodás nélkül rohant utána.

- Mi a fene ütött ebbe a gyerekbe? – fonta össze maga előtt a karjait Edward. A vonásain látni lehetett, hogy most igazán dühös.

- Tesztoszteron. – Jasper hangjára mind meglepetten fordultunk az ágy felé. – Vagy legalább is valami ahhoz hasonló, amit a félvérek termelnek.

- Az nem lehet. – Edward heves fejrázásba kezdett, de végül is logikusnak tűnt, amit hallottunk. Ha Edan teste változásokba kezdett – nem csak, mint alakváltó, hanem mint ember is -, az a személyiségére is kihatással lehet ideiglenesen. Mint bizonyos nők esetében a menstruációs stressz. Főleg, hogy ezek a változások az ő esetében sokkal gyorsabbak voltak. Még egy embergyerek számára is nehéz feldolgozni a tinédzserkort, pedig van rá jó pár éve, hogy elfogadja önmagát, bele sem akartam gondolni, milyen lehet alig pár hónap alatt túlesni ezen az egészen.

- Érzem, amit ő. Serdülni kezdett, és hát… Valahogyan le kell vezetnie a benne felgyülemlett… stresszt – foglalta össze a helyzetet Jasper némi zavart torokköszörüléssel kísérve.

- Mit vétettem? – rogyott le Edward a fésülködőasztal székére és a fejét a tenyerébe hajtotta.

- Gyerekeket csináltál – kuncogott fel Alice.

- Ez nem vicces! – nézett fel rá a testvére sértődötten.

- Előbb vagy utóbb ennek be kellett következnie – emelkedett a magasba a női váll, hogy aztán visszasüllyedhessen a helyére.

- De miért előbb? – A siránkozó Edward képe újabb nevetést váltott ki Alice-ből. Egyáltalán nem értette meg a gyermekei kirepülésétől tartó szülő szenvedéseit.

- Szerintem koncentráljunk egyelőre az estére – vetette fel Jasper, miközben az arca kínlódva megrándult. Valószínűleg nem igazán élvezte a felé áramló érzéseket. A helyében magammal sem maradtam volna egy légtérben, amilyen lelki állapotban voltam az utóbbi időben, de Edward csak hab lehetett egy a számunkra undorító torta tetején.

Ha már ott voltam, végighallgattam Jasper mondandóját, de nem igazán foglalkoztatott a találkozó. Bár elképzelni sem tudtam, mit akarhat, Marcusnak semmi oka nem volt arra, hogy ártson nekünk. Ebben teljesen biztos voltam.

Délután be akartam menni a kórházba, de végül meggondoltam magam, mikor Isis a barátaival befészkelte magát a nappaliba valami romantikus filmet nézni. Ezzel nem lett volna gondom, de mielőtt még elindulhattam volna, Dave is csatlakozott a kis társasághoz.

Miközben elhelyezkedtek a párnákon, gyorsan bevonultam a konyhába, és megpróbáltam rájönni, hogyan kell pattogatott kukoricát csinálni. Azzal tisztában voltam, hogy a fiatalok általában ezt nassolják az ilyen programok esetén, de még sosem kellett ilyesmit készítenem. Tudtam, hogy kellemetlen lesz beülni a fiatalok közé a privát mozizásra, de nem érdekelt. Egy pillanatra sem hagyom, hogy Isis felnőtt felügyelet nélkül legyen azzal a fiúval. Akkor sem, ha társaságban vannak.

- Te meg mit csinálsz? – Éppen a mikróban forgó tálat bámultam, mikor Isis megjelent a konyhabejáratban.

- Gondoltam, készítek egy kis kukoricát nektek, aztán megnézhetjük azt a filmet – motyogtam magam elé anélkül, hogy megfordultam volna. Azt hittem, Isis majd tiltakozni fog – minden a barátaival szórakozó gyerek ezt tette volna -, de tévedtem.

- Oké, én meg készítek innivalót – lépett el mellettem a hűtőhöz. Ahogy kinyitotta az ajtaját, és behajolva a polcok közé keresni kezdte citromot, lopott pillantást vetettem felé. A haja már egész hosszú volt. A háta közepénél pontosan három centi kilenc milliméterrel ért lejjebb, de gyanítottam, hogy ha az ingerlő loknikat kisimítanánk, majdnem a fenekéig érnének. Zavartan fordítottam a fejem vissza a mikrohullámú sütőhöz, miközben nagyot nyeltem.

A következő pillanatban ösztönösen kaptam Isis felé. Nem tudtam, hogy a hangos robbanásoktól ijedt-e meg vagy én rémisztettem halálra, mindenesetre felsikkantott, ahogy a hűtőszekrényhez préseltem, miközben a testemmel igyekeztem megóvni őt a… fogalmam sem volt, mitől…

A durranások elég sokáig tartottak, de egyáltalán nem bántam. Olyan jó volt Isist ilyen közel érezni magamhoz. Mikor végül csend lett, kelletlenül húzódtam hátrébb egy kicsit, de még mindig nem eresztettem el.

- Jól vagy? – érdeklődtem, miközben hálát adtam az égnek, hogy nem remegett meg a hangom.

- Pe… persze… - dadogta. Az arca pirossá vált, a szemei pedig csillogtak a riadtságtól. Istenem, olyan gyönyörű!

- Ez meg mi volt? – Lassan fordítottam oldalra a fejemet, de amint rájöttem, hogy gyerekek sokasága tömörül a konyha küszöbén és minket bámul, azonnal hátrébb léptem. – Mintha géppuskával lőttek volna…

- Ez csak… - Isis tekintete a mikró felé vándorolt, amin belül szénné égett kukoricadarabok hevertek mindenfelé. – Elfelejtettem, hogy zacskóstul kell betenni a pattogatott kukoricát – intett végül a fejével a gondot okozó gép felé. – A tálból szanaszét pattogtak…

- Szóval… A papírzacskóban kell hagyni? – hajoltam Isishez kicsit bűntudatosan, mikor a vendégei kuncogva visszavonultak a nappaliba.

- Aham – pislogott rám.

- Nem kellett volna magadra vállalnod a dolgot… - fürkésztem az arcát.

- Könnyebben elhiszik, hogy egy korombeli elkövethet egy ekkora bén… hibát – javította ki magát, hogy ne bántson meg. -, minthogy egy felnőtt. Így egyszerűbb.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Igazán nincs mit. De most segíts kitakarítani a széndarabokat, hogy új kukoricát tudjak csinálni – vonszolt egy széket a szekrény elé, hogy elérje a felső polcon lévő gépezetet. Örömmel álltam a rendelkezésére.

Gyógyító pilleszárnyak - 25. fejezet

Nagyon örülök, hogy a hosszú kihagyás után is ennyire vártátok az új fejezetet és nagyon hálás vagyok a sok-sok igazán hosszú, érdekes és izgalmas hozzászólásért. :) Nagyon feldobtatok velük és feltöltöttetek energiával, úgyhogy gyorsan sikerült megírnom a következő fejezetet is. :)  Köszönöm szépen a támogatásotokat és érdeklődéseteket! :)

25. CSÁBÍTÓ

A CSEND KEZDETT egyre jobban elnyúlni. Bár a körülöttünk lévő levegő hőmérséklete egyáltalán nem emelkedett, én mégis úgy éreztem, mintha forrásban lenne. Próbáltam tisztára mosni az agyamat, elfelejteni, amire alig néhány órája rádöbbentem, de képtelen voltam rá. Mintha kivágták volna a szemgolyómat, ami eddig gyerekként láttatta velem Isist, hogy egy újat nyomjanak a helyébe, ami teljesen más képet ad. Egy igazán csinos, fiatal nőpalánta képét.

Legalább harmadszorra köszörültem meg a torkomat, de képtelen voltam megszólalni. Ki kellett volna előre találnom, hogy mit is fogok mondani, de annyira zavaros volt minden, hogy csak későn jutott eszembe.

- Haragszol rám? – A barna tekintet egyenesen az arcomra szegeződött, mintha csak belém akarna látni. Paranoiásan fordítottam az ablak felé a fejemet.

- Nem, miért haragudnék? – érdeklődtem fesztelennek tűnő hangon.

- Amiért azt akarom, hogy apa végezze el a szükséges vizsgálatokat – juttatta eszembe a délelőtti beszélgetést. Még mindig kicsit rosszul esett ez a döntés, de meg is könnyebbültem. Ha Isis nem mondott volna nemet az ajánlatomra, életem legkínosabb pillanatait kellett volna átélnem.

- Ez egy nagyon… intim dolog. Tiszteletben tartom a döntésedet – biccentettem felé. Ahogy felkelt a párnákról, minden izmom megmerevedett.

- Akkor más miatt neheztelsz rám? Még mindig bánt, hogy elkerültelek az utóbbi időben? – lépett elém. Korábban sosem éreztem a közelségét ennyire felkavarónak. Jól esett, kellemes volt, megnyugtató, de ezek a szikrák most teljesen mások voltak. Ő csak egy gyerek – emlékeztettem magam gyorsan a tényekre.

- Semmi miatt nem haragszom rád – szedtem össze magam annyira, hogy felé forduljak és a szemébe tudjak nézni.

- Valami akkor is van… - harapta be az alsó ajkát aggodalmasan. – Talán… más az oka?

- Más? – szaladt össze a szemöldököm.

- Vanessa? – vékonyodott el a hangja, mintha elbizonytalanodott volna abban, fel merje-e tenni a kérdést.

- Nem beszéltem azóta vele – sóhajtottam fel.

Annyira megrázott a mai felismerésem, hogy szinte eszembe sem jutott. Ez csak tovább bonyolította a dolgokat. Mit mondjak neki? Amíg azt hittem, a szerelem érzése számomra már csak egy emlék, megtehettem, hogy főleg a testi kötődésre koncentráltam vele kapcsolatban. De hogy bújhatnék az ágyába úgy, hogy a szívemet egy még nagyon is élő személy birtokolja?

- Miattam? – jött a következő kérdés.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Tényleg butaság volt, amiket tegnap mondtam. Annyira sajnálom, ha megbántottalak. Nem szeretném, hogy miattam elromoljon, ami köztetek van – jelent meg bűnbánat a vonásain. Tegnap még aggódtam, amiért féltékenykedik Vania miatt, most viszont rosszul esett, hogy már nem teszi. Ez azt jelenti, hogy csak a gyermeki akaratosság és birtoklási vágy vezérelte őt. Az egész nem nekem szólt, bárki iránt érezhette volna, akiről úgy hiszi, elveszítheti.

- Neked emiatt nem kell aggódnod – biztosítottam róla.

- Persze. Ez a te dolgod, nem akartam beleszólni – helyeselt halkan, aztán felnyögve a hasára szorította a kezeit.

- Fáj? – szorult össze a torkom.

- Aham. – A pír, ami elöntötte az arcát, igazán gyönyörűvé tette őt. Aggódva tettem meg a két lépést, ami elé vezetett.

- Gyere, feküdj le! – nyomtam vissza a párnákra. Csak most tűnt fel, hogy a homlokán apró verejtékcseppek ülnek. Engedelmesen hagyta magát mozgatni. Ledöntöttem a puha díszpárnákra, aztán az egyiket a hasa elé fektettem. A karja megint ösztönösen ölelte magához. – A meleg jót tesz neki – akartam felegyenesedni, de elkapta a kezemet.

- Maradj velem… - A kérés felmelegítette a szívem környékét. Ösztönösen nyúltam ki és simogattam meg az arcát, aztán mikor rájöttem, mit csinálok, az ujjaim kényszeredetten fújtak visszavonulót.

- Hozok neked gyógyszert, mindjárt visszajövök – ígértem.

Bár senki nem volt a környéken, mégis ahelyett, hogy visszaugrottam volna a gyerekszobába, lemásztam a kisház létráján. Példát akartam mutatni Isisnek, és ki kellett egy kicsit szellőztetnem a fejemet. Gyors léptekkel haladtam a bejárat felé – nem akartam, hogy a kelleténél tovább szenvedjen -, aztán egyenesen a szobámba indultam. A táskámban kell lennie görcsoldónak…

Ahogy elhaladtam az emeleti folyosón, a gyerekszoba ajtaja halkan kinyílt. Megtorpanva fordultam Edan felé, aki fürkésző pillantással méregetett.

- Tehetek érted valamit? – kérdeztem.

- Isis jól van? – érdeklődött.

- Persze, minden rendben – bólintottam. – Csak egy kis hasfájás, semmi több – magyaráztam neki. Kinyúltam felé, hogy megborzoljam a haját, de a mosoly végül leolvadt az arcomról, mikor ellépett az érintésem elől. A viselkedése valahogy furcsa volt. A merev testtartása és az, ahogyan rám nézett… Hiányzott belőle az a kedvesség, amit korábban az unokámként sugárzott felém. Támadt egy olyan igazán kínos megérzésem, hogy mindent tud, de aztán el is hessegettem gyorsan ezt a gondolatot. Edward sosem árulna el, Edan pedig szerencsére nem örökölte a képességét.– Megyek, megkeresem neki a gyógyszert – mutattam a szobám felé, aztán tétován továbbmentem.

Amíg a táskámból előkerestem a megfelelő tablettákat, végiggondoltam, mivel is bánthattam meg Edant, de semmi nem jutott eszembe. Nem tettem vagy mondtam olyat, ami miatt jogosnak érezném a távolságtartását. Persze, ha tudná, mit érzek a húga iránt, érthető lenne a viselkedése, de így…

A markomba szorítottam a gyógyszeres dobozt, aztán a konyhából szereztem egy pohár vizet, és visszamásztam velük a kisházba.

- Itt a… – mosolyodtam el, ahogy észrevettem a csukott szemeket és a nyugodt szuszogás hangja tudatosította bennem a helyzetet. Letettem az asztalkára a poharat és a görcsoldókat, aztán odasétáltam a párnákhoz.

Halkan letérdeltem Isis mellé, mert bár messziről is tökéletesen láthattam minden egyes apró vonását, jó volt a közelében lenni. A karjai még mindig átölelték a párnát, amit adtam neki. Sosem hittem volna, hogy egyszer irigy leszek egy élettelen tárgyra, de most így volt. A vágyamban, hogy magához öleljen, nem volt semmi rossz. Tényleg csak érezni szerettem volna a bőre melegét, az illatát, tudni, hogy mellettem van. Ennél többre sosem vetemedtem volna.

Isis halk sóhajtása felkeltette a figyelmemet. Mikor látni sem akart engem és csak éjszakánként figyelhettem őt, mindig azon elmélkedtem, vajon miről álmodik. Néha nyöszörgött, de olyan is volt, hogy elcsíptem tőle egy-két szót. Bele akartam látni a fejébe, hogy tudjam, vajon én is ott vagyok-e, és ha igen, mit álmodhat rólam…

Nem tudtam, hogy fogom kibírni mellette úgy, hogy nem beszélhetek neki az érzéseimről. Fuldokoltam. Mintha a torkomon akadt volna egy falat étel, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudok. A vérnek ellenállni mostanra már olyan könnyű volt. Megszoktam és bár szükségem volt rá, mégis könnyedén el tudtam sétálni egy-egy jobb illatú ember mellett. Csak remélni tudtam, hogy Isisszel kapcsolatban is ez lesz. Pár hét, hónap, év vagy évtized múlva már úgy ülök mellette, mintha csak a nagyapjaként éreznék iránta. Csak túl kell élnem ezt az időszakot.

- Carlisle… - Edward hangjától összerándultam. A kezemet úgy rántottam vissza magam mellé, mintha bűnös helyen járt volna, pedig csak Isis kézfejét cirógattam szinte teljesen öntudatlanul.

- Elaludt – közöltem a nyilvánvaló tényeket.

- Tudom – lépett beljebb, miközben körülnézett. Valószínűleg még nem járt idefent, mert az újdonság általi kíváncsisággal vizsgálta meg a kis helyiséget. – Hoztam neki takarót, hogy ne fázzon az éjszaka… - emelte feljebb a kezében tartott pokrócot. Érte nyújtottam a kezemet, de megrázta a fejét. – Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyod. – A hangjában nem volt vád vagy ellenségesség, egyszerűen csak atyai határozatot hozott. Isisre pillantottam, aztán bólintottam. Nem vetett meg engem, nem űzött ki az életükből, az a legkevesebb, hogy tiszteletben tartom a szabályait. Így is hálás lehetek, hogy egyáltalán Isis közelébe enged még.

Felnyomtam magam a földről, aztán elsétáltam Edward mellett.

- Jó éjt! – szólt utánam. Megálltam egy pillanatra még az ajtóban – figyeltem, ahogy betakargatja a lányát, majd leül mellé -, aztán végül elhagytam a faházat.

Irigyeltem Edwardot. Hogy bármikor csak úgy Isisszel lehet. Akár az egész éjszakát mellette töltheti, ha úgy akarja. Figyelheti és őrizheti az álmát. Mindent odaadtam volna azért, hogy a helyében lehessek.

Belesüppedtem a fotelembe, lehunytam a szememet, és csak hallgattam az ablakon át beszűrődő halk szuszogást. Ennyi jutott. Egy hang, ami biztosít arról, hogy a közelemben van, ha nem is láthatom. Beszív, kifúj, beszív, kifúj, halk nyöszörgés… Talán még mindig fáj a hasa? Fel kellett volna keltenem, hogy bevegye a gyógyszert, de olyan mélyen aludt, nem volt szívem hozzá.

A mobilom csörgése szakított ki az édes hallgatózásból. Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Hozzám képest kicsit lassú mozdulatokkal vettem elő a készüléket, de a kijelzőből nem sokat tudtam meg. Egy ismeretlen magánszám volt, amin még sosem kerestek.

- Igen? – szóltam bele, miután megnyomtam a hívásfogadás gombját.

- Carlisle? – A hangot azonnal felismertem, mégis csak arra voltam képes, hogy döbbenten meredjek magam elé.

- Nem akarsz belenézni? – érdeklődtem. Marcus teljesen érdektelen volt az új szerzeményem iránt, de azért odahajolt a távcsőhöz és belepillantott.

- Igazán érdekes – felelte rezzenéstelen arccal. Nem akart megbántani, hiszen talán én voltam az egyetlen, akivel nagyon hosszú idő óta igazi kommunikációt folytatott, egyszerűen csak nem volt semmi, ami tényleg kizökkenthette volna a mélabússágából.

- Aro mindig azt mondja, az emberek buták, de szerintem téved – mondtam halkan. Marcus volt az egyetlen, akinek ilyesmit merészelhettem mondani, a Volturi többi tagja biztosan valamiféle istengyalázásnak tartotta volna a véleményemet. – Persze, gyengébbek, mint mi. Sok mindenben. De a gyengeségeik kiküszöbölésére az eszüket használják. Ezzel messzebbre láthatnak, mint mi valaha – fejtettem ki lelkesen a gondolataimat. – Létrehozhatnak majd olyan járműveket, amik lehagynak minket és egy szerkezetet, ami által messzebb hallhatnak. A lehetőségeik végtelenek.

- Talán egyszer feltalálnak majd valamit, ami végez velünk is… - A hangja nem volt aggódó, inkább csak közölt velem valamit, ami éppen átsuhant az agyán.

- Talán… - vontam meg a vállamat. Engem sem igazán aggasztott ez a lehetőség. Ha úgy kell lennie, úgy lesz. Isten kezében vagyunk még mi is.

- Reméltem, hogy tényleg működik ez a telefon… Még sosem láttam olyat, ami drót és áram nélkül működik. Bár a vonalasat sem használtam, arra megvolt a külön emberünk. – Marcus csevegése szokatlan volt számomra. A hangja ugyanaz volt, de valami mégis mintha hibádzott volna.

- Honnan tudtad meg a számomat? – vontam össze a szemöldökömet.

- Még megvannak a kapcsolataim… - közölte egyszerűen.

- És miért… miért hívtál? – köszörültem meg a torkomat. Bár Marcust kedveltem, rossz emlékeket juttatott eszembe. És Esmét…

- Meg akartalak látogatni, de megtudtam, hogy elköltöztetek. Olyan területre, amire nem lenne ildomos belépnem engedély nélkül. – Meglepetten ráncoltam össze a homlokomat. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat Marcus. Azt hittem, örökre eltűnik majd, ahogyan az a maréknyi ex-Volturi tag, akik nem akartak harcolni velünk, de az új Volturiban sem volt maradásuk.

- Miért akarsz meglátogatni? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Pár pillanatig csend volt a vonal másik végén.

- Beszélnem kell veled. Személyesen. Te vagy az egyetlen megmaradt barátom… Még barátok vagyunk, Carlisle, ugye? – bizonytalanodott el.

- Igen, azok – feleltem azonnal. Ezen nem kellett gondolkoznom. Annak ellenére, hogy Marcusról mindig Aro jutott eszembe, tisztában voltam vele, hogy ő más. Teljesen más. – Holnap este a régi házunknál? – tanácsoltam.

- Rendben, ott leszek. És köszönöm! – szakadt meg a vonal. Alighogy eltettem a telefont, máris hallottam a halk kopogást az ajtómon.

- Gyere! – Nem lepett meg Jasper látogatása. Ő a legóvatosabb köztünk, és a Volturi egyik volt vezetőjének felbukkanása épp elég ok arra, hogy nyugtalankodni kezdjen.

- Edward és én veled tartunk, a többiek az erdőben elfoglalnak egy-egy megfigyelő pontot – ült le velem szembe, és azonnal belevágott a részletek ismertetésébe. Biztos voltam benne, hogy fejben már azt is kitalálta, hol legyenek pontosan azok a megfigyelőpontok.

- Nem hiszem, hogy szükség lenne nagy készülődésre – fűztem össze az ujjaimat az asztalra könyökölve. – Marcus mindig is a barátom volt. Azok után pedig, amit Aróról megtudott, nincs oka neheztelni ránk a tetteink miatt. Én bízom benne!

- Azért sosem árt az óvatosság.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – mosolyodtam el a makacs paranoiáján. – Csak finoman, mert nem akarom megbántani őt azzal, hogy nem bízom benne.

- Majd megmondom, hogy én vagyok az értelmi szerző és nem értettél velem egyet – vonta meg a vállát, aztán felállt a székből. Már az ajtókilincsen volt a keze, mikor tétovázva visszafordult felém.

- Segíthetek még valamiben?

- Én csak… - köszörülte meg a torkát. Nem gyakran láttam Jasper zavarba jönni, de most határozottan ez volt a helyzet. – Azt szeretnénk Alice-szel, ha tudnád, hogy támogatunk és megértünk téged. És örülünk, hogy visszajöttél – mondta ki végül. A kezem önkéntelenül ökölbe szorult. Hát, persze… Jasper érzi, amit én, Alice pedig biztosan mindent látott. Mostanra az egész család tisztában van a vétkeimmel, és bár szeretnek, biztosan sosem nyerhetem vissza a tiszteletüket. Ennyi volt.

- Én… nem tudom, mit mondhatnék – ismertem be lehajtott fejjel. Hangos sóhajjal álltam fel a székemből, aztán az ablakhoz sétáltam. Hogy nézzek így a családtagjaim szemébe?

- Hidd el, én ismerem az érzéseket. Tudom, hogy milyen önkéntelenül keletkeznek és mennyire zavarosak – kezdte Jasper halk hangon. – Mi még egy másik világban nőttünk fel. Anyám húga a saját unokatestvéréhez ment hozzá, mikor tizenkét éves volt. A világ és a normái mindig változnak, de ez nem jelenti azt, hogy az érzéseid helytelenek lennének. Csak az lehet helytelen, amit kezdesz velük. De ismerünk téged. Tudjuk, hogy a lehető leghelyesebben fogod kezelni őket. Ahogyan mindig is. Eddig is bíztunk benned, ahogyan ezek után is fogunk.

Ha lettek volna könnyeim, most biztosan elerednek. Elérzékenyülve bólintottam, hogy köszönöm, bár egyáltalán nem értettem egyet Jasperrel. Igenis bűn, amit érzek. Akár normális volt régebben, akár nem. Nem is Isis korával vagy a fogadott nagyapasággal van a legnagyobb probléma, mindkettő legyőzhető akadálynak számít. Isis egyszer majd felnő, és a vérfertőzés lehetősége sem áll fenn.

A bűnöm abból áll, hogy olyasvalakibe szerettem bele, aki másféle, teljesen ártatlan szeretetet érez irántam. Aki sosem lehet az enyém, mert nem úgy vágyik rám, ahogyan én őrá. Ezt a tiszta érzelmet árultam el bemocskolva vele az Edwarddal és a többi gyermekemmel való kapcsolatomat is.

Arra gondolni sem mertem, mi lenne, ha Isis is rájönne egyszer. Biztosan úgy érezné, becsaptam őt. Hogy csak egy perverz vénember vagyok, aki a bizalmába férkőzött, hogy kiélhesse a vágyait. Megborzongtam, bár a nyitott ablakon beáramló levegő egyáltalán nem volt hűvös a bőröm számára.

- Isisnek ne szóljatok erről, ő nem tudhatja meg, hogy… - fordultam könyörgő pillantással Jasper felé. Egy pillanatig tétovázott, mintha mondani akarna nekem valamit, de végül beleegyezően biccentett.

- Jó éjt, Carlisle! – hagyott végül magamra a borús gondolatokkal.

Az ég felé emeltem a tekintetemet, és a csillagokat bámultam. Mikor a Volturival éltem, Aro sokszor igyekezett meggyőzni arról, hogy mi valamiféle istenek vagyunk, az emberek pedig hozzánk képest semmit sem érnek. Ez a látvány volt az, ami a földön tartott. A csillagok látványa. Hiszen olyan hatalmas a világegyetem, mi pedig olyan aprók vagyunk ehhez képest. Hogyan is lehetnénk istenek? Miért lennénk jobbak vagy többek, mint az emberek?

Erre tanítottam a családomat is. Hogy semmivel sem érünk többet. El tudunk gyengülni, meg tudunk halni, tévedhetünk és hibázhatunk. Esendőek vagyunk. Sokkal emberibbek, mint azt a legtöbb vámpír beismerné. Ami persze nem ment fel minket semmi alól. Ugyanúgy felelősek vagyunk a cselekedeteinkért, mint bárki más.

Edward egész éjszaka Isisszel maradt. Bántott a gyanú, hogy azért, mert nem bízik meg bennem. Nehezemre esik a távolmaradás, de ha ezt várják el tőlem, betartom magamtól is. Ettől a felesleges ellenőrzéstől csak még rosszabbul éreztem magam. Mint egy pedofil, aki bármikor rávethetné magát a közelébe kerülő gyerekekre, ezért megbélyegzik jelezve a szülőknek, hogy vigyázzanak vele. Ez lennék? Ilyennek látnának? Ilyennek vél Edward?

- Isis, a létrán! – Edward kiáltásától összerezzentem – úgy tűnik nem én voltam az első, aki szólt az ugrándozás miatt.

Már hajnalodott, a nap sugarai narancssárgára festették az ég alját. A tekintetemet azonnal a faház felé kaptam, aminek az ajtaján Isis bukkant elő. Gyors mozdulatokkal mászott le a fűbe, aztán futva indult a ház felé. A sarka felcsapott pár földdarabot a sietség miatt és kétszer megcsúszott a nedves fűszálakon is. Mindkétszer összerándultam, és a kezem ösztönösen mozdult, hogy elkaphassam, ha hasra találna esni, de nem volt szükség a segítségemre. Pár másodperc múlva hallottam a mosdó ajtaját becsapódni.

- Anya! – A hívó hang halk volt, mégis az egész ház hallotta. Azt már megszoktam, hogy a családom intim pillanatai eljutnak a fülemig, de ez egészen új és igazán zavarba ejtő volt. Isabella előcsoszogott a hálószobából – valószínűleg álmából kelthették fel -, aztán eltűnt a mosdó ajtaja mögött. A balesetet meg kellett oldani valahogyan…

Miközben Isabella a csapnál tűntette el a nyomokat a rövidnadrágból, amit Isis viselt tegnap este, addig ő szipogva zuhanyozott le és öltözött át. Csak most döbbentem rá, hogy korábban is milyen érdeklődve figyeltem a reakcióit. Már megtanultam, mi mit jelent nála. A szipogását vélhettem volna a hasfájás következményének, de én pontosan tudtam, hogy most nem erről van szó. Isis dühös, és emiatt sír. Túl nagy nyűgnek találja ezt az új élményt és a háta közepére kívánja.

Nem akartam kihallgatni az anya-lánya beszélgetést, de képtelen voltam másra koncentrálni.

- Tudom, hogy kellemetlen, de ez végső soron jó dolog… - próbálta Isabella meggyőzni a lányát. Pár pillanatig csend volt, aztán fáradt sóhajt hallatott. – Tudod, ez jelzi, hogy igazi kis nő lettél. Hogy lehet majd később egy kisbabád. Szeretnél kisbabát, igaz?

- Igen, de ezt akkor sem akarom – jött a sírós, nyűgös válasz. A fél karomat odaadtam volna, hogy mosolyt varázsolhassak Isis arcára. – Különben is mindenki tudja… Ebben a házban semmi sem maradhat titok. Emmett bácsi is folyton kinevet – duzzogott, miután felhangzott a ház túlsó végéből a dörmögő kuncogás, amit csattanó hang követett. Rose Isis pártjára állt, és egy taslival elhallgattatta a zavaró komolytalankodót.

- Az elején én is utáltam ezt. Hogy mindenki hall mindent – jött a meglepő válasz. Sosem vettem észre, hogy Isabella emiatt kényelmetlenül érezte volna magát. Na jó, talán, mikor Edwarddal először egymásra találtak, akkor néha-néha láttam a pírt kiülni az arcára.

- És hogy szoktad meg?

- Nem is tudom… Egy idő után már nem érdekelt. Természetesnek tűnt – hümmögte, aztán halkan felnevetett. – És hát, nem volt választásom. Ahhoz, hogy egy különleges család tagja legyél, el kell viselni néhány apróságot. Inkább ez, mintsem hogy elveszítsem a szeretteimet.

- Így még sosem gondoltam át. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Isis elgondolkozik. Az orra a magasba emelkedik egy kissé, beharapja a száját és megjelenik egy apró ráncocska a homlokán.

- És ha végül megtalálod majd azt a fiút, aki elnyeri a szívedet, akkor a női átok majd áldás lesz számodra, hidd el! Elég lesz feldolgoznia, hogy mik is vagyunk, az hogy nem kell lemaradnia az apaságról, talán egyszerűbbé teszi majd neki a dolgokat. – Isabella szavai feldúlttá tettek. Hiába tudtam, hogy eljön majd egyszer ez az idő is, nem akartam gondolni rá.

- Tudod… Lehet, hogy már megtaláltam azt a… fiút… - A levegő hangos nyögéssel hagyta el a számat, miközben a pánik végighullámzott rajtam. Isis szerelmes? Máris? De hát, kibe? Az agyamban végigpörgettem az összes lehetséges személyt, és az összeállított listán szereplő pár név egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Így is, úgy is le kell mondanom Isisről, de legalább olyasvalaki miatt tegyem, aki megérdemli őt. Aki boldoggá tudja tenni. Ki kell derítenem, hogy ki csábította el!