Twilight novella

Pár hete, mikor még nagyon beteg voltam, és az agyam nem állt rá a Gyógyító pilleszárnyak írására és a Démoni érintés javítására, írtam egy Twilight fic novellát. :) Most elkezdem szép lassan kipakolni a részeit a honlapomra, hogy legyen mit olvasnotok, amíg a GYP új fejezeteire vártok. :) Nagyon örülnék, ha hagynátok nekem hátra valami véleményt, hogy tudjam, érdekel-e titeket a történet folytatása. :)


A történet egy újabb „Mi lett volna, ha…” sztori, mint A múlt árnyai is volt. :) A novella a New Moon közepéig veszi figyelembe az eredeti történetet, Edward elhagyta Bellát, Bella leugrott a szikláról, de Jacobbal együtt, ezért Alice nem látta őt, nem jött vissza, ahogyan Edward sem. Tudjátok, csak a szokásos… :D


Viszont! A végzet most nem vár olyan sokáig, mint A múlt árnyai esetében. Bella tovább éli az életét Edward nélkül, ám 7 évvel később a Sors ismét egymás útjába sodorja őket. De a helyzet bonyolult, Bella már feleség és anya. Vajon el tudja felejteni a múltat és képes a jelennek és a családjának élni? Vagy a végzet ismét Edwardhoz sodorja majd?


Bár csak egy novelláról van szó, garantálom az izgalmakat és fordulatokat. :) És azt is, hogy aki az eredeti könyvben utálta Bellát és Jacobot, az most szeretni fogja őket is, pedig karakterhű maradtam. :D


Itt elolvashatjátok az első részt: A kettéhasadt szív

Twilight fic novella

Ihletet kaptam egy Leah/Emma novellához. :) Aki nem tudná még, ők az Édes kötelék című történetem főszereplői. :) A novella természetesen femslash (nő-nő szerelmet mutat be), úgyhogy akit ez zavar, az ne olvassa el. :) A novellát a hivatalos oldalamon találhatjátok, de itt is hagyhattok hozzá hsz-t, ha szeretnétek. Kíváncsian várom a véleményeteket. :)


Itt található a novella: http://www.spiritbliss.hu/hu/159/v%C3%A9szh%C3%ADv%C3%A1s

Az oroszlán és a bárány éjszakája - Breaking Dawn kimaradt nászéjszaka jelenet

Egyszer régen Szandinak volt egy vizsgája, én pedig megígértem, hogy ha átmegy rajta, akkor megírom neki Edward és Bella nászéjszakáját. Átment, de nekem vagy nem volt időm, vagy nem volt ihletem éppen, szóval, húztam, halasztottam a dolgot. De most elkészült. :D Szóval, ez az ő ajándéka. :)
Emellett ma átléptük a 60000-es határt, vagyis, több, mint 60000 különböző látogató járt a blogomon. :) Nagyon köszönöm nektek, hogy itt vagytok és olvastok. :) Úgyhogy ez egy kicsikét most hálaajándék is nektek. :)



Az oroszlán és a bárány éjszakája



„- Ne félj – mormogtam. – Összetartozunk.
Váratlanul elárasztott saját szavaim igazsága. Ez a pillanat olyan tökéletes, olyan helyes, hogy lehetetlen volt kételkedni benne.
Átölelt, és magához szorított. Nyár és tél. Olyan érzés volt, mintha testem minden idegvégződése áram alatt lévő vezeték lenne.
- Örökké – értett egyet velem, majd gyengéden mélyebb vizek felé húzott.” (Részlet a Breaking Dawnból.)


Az egész testem bizsergett. Edward ujjai a meleg tengervíznek köszönhetően most nem voltak olyan hidegek, mint máskor, így néha meg sem tudtam különböztetni, hogy ő ér-e hozzám vagy egy apró hullám simít végig rajtam. Mintha mindenhol éreztem volna Őt...

A teste körbefont, a szája az enyémet kóstolta óvatosan. Azt hittem, hogy zavarban leszek majd a meztelenségünktől, de a félelem és bizonytalanság, amit a fürdőszobában éreztem alig pár perce, teljesen elmúlt. Annyira természetes volt hozzásimulni. Mintha gubóként zárt volna körül, biztonságosan védve mindentől és romantikusan kizárva a külvilágot.

A karjaimat a nyaka köré fontam, és a tarkóját simogatva élveztem a borzongást, amit kiváltok belőle. Annyira hihetetlen volt, hogy tényleg kíván. Engem, egy senkit. Egy egyszerű, csúnya emberlányt. Hiszen ő olyan gyönyörű volt, annyira tökéletes… Egy igazi angyal. Még most sem igazán értettem, hogyan lehetek ennyire szerencsés. De az voltam, és az emiatt érzett hálát, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni.

Mikor megemelkedtem, egy másodpercig abban a hitben voltam, hogy egy hullám kapott fel elszakítva a lábamat a tengerfenéktől, aztán rájöttem, hogy Edward kezei a csípőmnél fogva tartanak. Lábaim ösztönösen a derekára kulcsolódtak, ami apró nyögést csiholt ki mindkettőnkből.

Most, hogy rajta csimpaszkodtam, a mellkasom majdnem a hasam aljáig kiemelkedett a vízből. Elpirulva néztem fel Edwardra, de ő ahelyett, hogy kihasználta volna a helyzetet és megbámult volna – ahogyan minden tizenhét éves fiú tenné – olyan átható és szerelmes pillantással nézett a szemembe, hogy az összes gondolat kifutott a fejemből.

- Lélegezz, szerelmem… - hallottam meg Edward halk, mosolygós hangját. Levegő után kaptam, aztán a homlokomat a vállának döntöttem, hogy ne lássa a zavaromat. Ahogy megéreztem a száját a nyakamon, megremegtem. Halk, mormoló hangot hallatott, amit én az elégedettség számlájára írtam.

Az ajkai lassan elindultak az állam mentén lecsókolva rólam a vízcseppeket, ezért felemeltem és hátrahajtottam a fejemet, hogy szabad utat engedjek neki. Ma éjszaka bármit tehetett volna velem, amit csak akar – olvadt masszaként sem erőm, sem akaratom nem lett volna tiltakozni. Nem mintha akartam volna… Élveztem minden egyes érintést, minden egyes csókot.

Engedelmesen dőltem még hátrébb, mikor a hűvös ajkak még lejjebb kalandoztak. Zihálva kapkodtam a levegőt – ilyen intim közelségben még sosem voltunk Edwarddal. Az esküvőnk előtti napokban már közvetlenebb volt velem, mint korábban, de általában inkább csak azt hagyta, hogy én megérintsem, és nem fordítva. Meztelenül is most látott először.

Csak remélni tudtam, hogy nem okozok neki túl nagy csalódást, mert én őt láttam a leggyönyörűbb férfinak az egész világon, és az, amit éppen tett velem, egyszerűen maga volt a mennyország. Szerettem volna, ha én is legalább olyan boldoggá tudom tenni, mint amilyen én vagyok.

A szemeim elkerekedtek, a lélegzetem pedig elakadt, ahogy Edward szája a mellemre tapadt. Sosem hittem volna, hogy a testem valamit ilyen intenzíven is érzékelhet majd, de az ő érintése, mintha ezerszeresen hatott volna rám, mint eddig bármi más.

Remegve fúrtam az ujjaimat a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz a fejét, miközben ívbe hajlott a hátam. Nem akartam, hogy abbahagyja, amit csinál – azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk, összefonódva, miközben ő megízleli a porcikáimat.

- Ó, istenem, Edward… - tört ki belőlem az elragadtatott sóhaj, és ösztönösen megmozdítottam a csípőmet. A kéjes érzés áramütésként söpört végig a testemen teljesen porrá zúzva az önuralmamat. Belemarkoltam Edward tincseibe, és felhúztam a fejét, hogy meg tudjam csókolni. Szédelegve simítottam végig a nyelvemmel a kívánatos ajkakon, amelyek résnyire elnyíltak. Edward először csak visszafogottan viszonozta a csókomat, de végül mindketten egyre szenvedélyesebben faltuk egymást. Lehunytam a szemeimet, és a sötétben pattogó szikrák jelentek meg előttem, aztán egyszer csak hirtelen arra eszméltem, hogy Edward riadt hangja szólongat.

- Bella… Bella, kedvesem… - Laposakat pislogva nyitottam fel a szemeimet, és rájöttem, hogy valami szúrja a hátamat. Meglepetten néztem körbe. A homokban feküdtem, de fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem oda. Edward mellettem térdelt, és aggódva fürkészte az arcomat.

- Már megint… - sóhajtottam, mikor rádöbbentem, hogy valószínűleg, elájultam. – Sajnálom – próbáltam meg felülni, de Edward nem hagyta.

- Maradj csak – simított végig az arcomon fölém hajolva.

- Nem akarok! – kapaszkodtam bele a nyakába riadtan, miközben magamat átkoztam. A hülye ájulásommal nem akartam elijeszteni Edwardot attól, amit tenni akartunk. Kétségbeesve nyomtam a számat ismét az övére, és addig nem voltam hajlandó abbahagyni a csókunkat, amíg a teste nem gördült ellazulva fölém.

Karjaim lecsúsztak a nyakából, hogy végigsimíthassam a mellkasát és a hasát – tetszett, hogy a kőkemény kockák meg-megrándulnak az érintésemtől -, de Edward sem maradt tétlen. Olyan sóhajokat csiholt ki belőlem, amelyeket máskor biztosan szégyelltem volna, de most teljesen átadtam magam az érzékiségnek. Végigcirógatta az oldalamat, aztán finoman a combomba markolt. A nyomásnak engedve behajlítottam a térdemet, és köré fontam ismét a lábamat.

- Áu – A hátamat ért szúrástól hangosan felnyögtem. Edward azonnal lekapta rólam a kezét, majd mozdulatlanná dermedt. Tapogatózva nyúltam a homokba, és egy apró kagylót húztam ki magam alól, aztán riadtan pislogtam fel a gyönyörű szemekbe. Edward halk, megkönnyebbült nevetést hallatott – amitől én is kifújtam a tüdőmben tartott levegőt -, és az arcát a nyakam hajlatába fúrta.

- Istenem, azt hittem, hogy nem kaphatok frászt, de ha ezt a mai éjszakát megúszom nélküle, az maga lesz a csoda – mormolta a fülembe félig viccelődve, félig komolyan.

- Ne haragudj… - haraptam be a számat, miközben újabb szidalomáradattal ostoroztam magamat. Edward halálra stresszeli magát amiatt, hogy épségben tartson, én pedig a szokásos bénázásommal csak ráteszek még egy lapáttal a félelmeire…

Feszengve feküdtem alatta, miközben azért imádkoztam, nehogy meggondolja magát ilyen apró butaságok miatt. Már fél perce csendben voltunk, és én kezdtem összeomlani, mikor hirtelen felpattant rólam, és felemelkedtem a földről. Halk sikkantás hagyta el a számat.

- Mit…? – kezdtem volna bele, de Edward a legédesebb módon hallgattatott el.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy kellemesen langyos víz csorog rám. A meglepettségtől felnyílt a szemem. Edward leállított a zuhanyzó csempéjére, és kisimított egy nedves tincset az arcomból.

- Gondoltam, lemoshatnánk magunkról a homokot, mielőtt… - A hangja mélyebb volt, mint megszoktam. Tétován bólintottam, miközben próbáltam elfojtani a zavaromat és visszafogni a kíváncsiságomat. A fürdőszoba világossága Edward számára nem bírt jelentőséggel, mert ő a kinti félhomályban is tökéletesen láthatott engem, de az én szemeim nem voltak ennyire élesek. Most viszont, lehetőségem lett volna gyönyörködni minden porcikájában…

Mintha csak olvasna a gondolataimban, oldalra fordulva válogatni kezdett a fali polcon lévő flakonok közül, én pedig szabad utat engedhettem a szemeimnek, anélkül, hogy feszélyezve éreztem volna magam. Nem akartam elkapkodni a dolgot, ezért Edward vállaival és hátával kezdtem. Olyanok voltak, mint a márvány – fehér, sima, tökéletesen kifaragott. Már láttam őt ing nélkül, mégis újra és újra elcsodálkoztam a szépségén. Aztán a tekintetem tovább kalandozott, még lejjebb, és elakadó lélegzettel kellett tudomásul vennem, hogy Edward mindenhol tökéletes.

- Barackot vagy rózsát szeretnél? – A kérdést felfogta az agyam, de arra már nem futotta a kapacitásából, hogy a számat is válaszra nyissa. – Bella? – Edward kérdőn fordult felém, én pedig úgy kaptam le róla a pillantásomat, mintha valami csínyt követtem volna el. – Azt hiszem, a rózsa illik most jobban hozzád… - hallottam ki a mosolygást a hangjából – zavartan kezdtem rágcsálni az alsó ajkamat.

Felkattintotta a tusfürdő tetejét, aztán a tenyerére nyomott belőle. Megremegtem, ahogy a keze finoman elkezdte bedörzsölni a testembe a rózsaillatú szert. Inogó lábakkal dőltem neki a zuhanyzó falának, és lehunyt szemekkel élveztem a mosakodásnak álcázott kényeztetést.

- Fordulj meg… - suttogta Edward a fülembe, én pedig alig bírtam visszafojtani egy nyögést – a hangja is, mintha megérintett volna. Engedelmesen fordítottam hátat neki. Végigsimított a tarkómon – a karjaimon libabőr keletkezett ettől -, aztán a hátamról mosta le a rátapadt homokszemeket.

- Most én jövök – suttogtam kiszáradó szájjal, és visszafordultam felé. Imádtam, ahogyan hozzám ér, de én is fel akartam fedezni őt. A kemény mellkas gyorsan emelkedett és süllyedt az ujjaim alatt, alig fél pillanat után nem bírtam tovább, a számmal is mohón megízleltem a művészien domborodó izmokat. Végigkövettem egy vízcsepputat, miközben mélyen beszívtam az Edwardból áradó friss, jeges illatot, mely kábító elegyet alkotott a rózsaillattal.

- Szerintem, elég tiszták vagyunk – vont magához egy csókra Edward ismét alig pár perc után. Először tiltakozni akartam, mert a kis játékunk olyan élvezetes volt, de mikor ismét a karjaiba kapott, és a hálószobába cipelve letett az ágyra, már kiment a fejemből az összes ellenkező gondolat. – Olyan gyönyörű, Mrs. Cullen – simított végig az arcomon a hosszú, fehér ujj, miközben a sötétarany szemek beleolvadtak a tekintetembe.

A következő percek vagy talán, órák – már nem tudtam, nyomon követni az időt -, azzal teltek, hogy csak simogattuk és csókoltuk egymást. Az ajkam duzzadva vágyakozott Edwardé után, és nem bírta sokáig a magányt, hűvös lehelete, mint egyfajta kábítószer, kéjes bódulatot okozott. Valahányszor elszakadtunk egymástól egy-egy lélegzetre – vagy hogy máshol kóstoljuk egymást -, rövid időn belül újra és újra visszahívtam őt egy édes keringőre.

Nem tudtam eldönteni, hogy a sziget forró éghajlata miatt vagy amiatt, amit éppen Edward tett velem, de úgy éreztem, lángokban áll az egész testem. A combom köze lüktetett, és úgy éreztem, beleőrülök ebbe az egészbe. Biztos voltam benne, hogy ha Edward most meggondolná magát, és magamra hagyna, azt nem élném túl. Szó szerint.

Kétségbeesetten könyörögtem, hogy szorítson magához olyan erősen, ahogyan csak képes rá. Hogy a bennem tomboló tűz eloltását akartam-e elérni ezzel vagy pont arra vágytam, hogy még magasabbra csapjanak fel a mindent elemésztő lángok, magam sem tudtam volna eldönteni. Egyszerűen csak bele szerettem volna olvadni a sejtjeibe, hogy mindenhol érezhessem őt. Két ember helyett végre egy akartam lenni vele, hiszen, erről álmodtam az első pillanattól, még ha nem is voltam akkor tisztában ezzel.

Miután a ziháló hang a beleegyezésemet kérte ahhoz, amihez már törvényes joga is volt – és amire a szívem már réges-régen megadta az engedélyt -, Edward keze a combomra kúszott, és megemelte egy kissé a lábamat. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, mikor megéreztem a feszítő érzést, és mintha halk nyögést is hallattam volna, mert Edward megállt egy pillanatra, és az arcomat fürkészte elsötétedő tekintettel.

Óvatosan mozdítottam meg a csípőmet, mert arra már képtelen lettem volna, hogy megszólaljak. Edward lehunyt szemmel morgó hangot hallatott, aztán mély levegőt véve előre nyomta magát. A nyilalló érzéstől ujjaim belemartak a lepedőbe, de Edward zihálása elvonta a figyelmemet a fájdalomról.

Még mindig csukott szemmel támaszkodott felettem, az arcizmai pedig megfeszültek. Egy másodpercre átjárt a bűntudat – ekkora fájdalmat és erőfeszítést jelentene neki együtt lenni velem? -, de ahogy rám emelte végül a tekintetét, a koromfekete szempár az elragadtatástól csillogott.

Pár pillanatig csak néztük egymást, aztán nem bírtam tovább. Mindkét lábamat Edward derekára fontam, ezzel ösztönözve őt a mozgásra. Egy kis ideig éreztem még az enyhe fájdalmat, de ez hamar elmúlt, és ami utána következett, az bármilyen kínt megért volna.

Edward csókjai teljesen elkábítottak, úgy éreztem, mintha a mennyországba lebegnék. Keze az oldalamba markolt, ahogy a lökései egyre gyorsabbak és mélyebbek lettek. A fülem mellett hallottam a morgások és nyögések keverékét, melyek apró kisüléseket okoztak az egész testemben. Minden egyes sejtem zsibongott a kéjtől, én pedig képtelen voltam kontrollálni önmagamat. Gátlástalanul nyöszörögtem a nevét, és kérleltem, hogy folytassa, ő pedig megtette, amit csak kívántam.

A tudatom teljesen eltompult, már csak az érzések maradtak – érintések, sóhajok, a tenger morajlása, a szívem dobogása, kiáltások, gyönyör… - és egyetlen sürgető vágy: még, még, még…

- Edward… - A szemeim hitetlenkedve kerekedtek el, ahogy az izmaimat összerántotta a végső kéj. A hátam ívbe feszült, a karjaim és a lábaim görcsösen szorították magukhoz Edwardot, újra és újra magamba húzva őt. Homályosan érzékeltem, hogy a morgása minden eddiginél hangosabb lesz, majd egy kiáltás után megremeg fölöttem. Az élvezet magjai langyosan öntöttek el, én pedig elernyedve dőltem vissza a párnára, és – bár ez a történtek után lehetetlennek tűnt – még ez előbbinél is hatalmasabb földöntúli boldogság öntött el.

Végre teljes voltam – mintha eddig hiányzott volna az egyik testrészem, ami most hirtelen, egy csoda folytán kinőtt. Az elégedettség édesen álmosító érzése tört rám. Egy csókra nyújtottam Edwardnak a számat, aztán csak mosolyogva beleájultam a békés sötétségbe.

Pályázati novella - Istent játszva

Nos, vége a Twilight ficíró versenynek, szóval, feltehetem ide is a novellát, amit írtam. :) Feladatként kaptunk egy szituációt témaként, és erről kellett novellát írni a lehető legkönyv- és karakterhűbben. Az én szituációm ez volt: Edward egyszer fellázadt, elhagyta Carlisle-t és embert ölt.
Kváncsian várom a véleményeteket a novelláról, de ne felejtkezzetek el a lentebb található A jelen boldogsága új fejezetéről sem... :)


Istent játszva


Carlisle irodájában terjengett a fertőtlenítő szag. Tipikus orvosi szoba volt. Fehér falak, vaskos tölgyfaasztal, könyvek, orvosi akták és egy régi sztetoszkóp, amelyet még a tizennyolcadik században használtak. Apám azért tartotta ezt itt, hogy a beteg gyerekeknek megmutassa érdekességképpen. Most is éppen egy kisfiúval, Neil Flecherrel volt az egyik kórteremben, aki leesett a fáról, és fájlalta a lábát. Láttam a gondolatain keresztül a röntgenfelvétel eredményét – a bal lába három helyen is el volt törve.

Ritkán jártam ide, mivel apám úgy gondolta, hogy felesleges kísértésnek kitenni magamat. Majdnem egy évtizede éltem ezt az elátkozott életet, és bár megtanultam nagyjából, hogyan uralkodjak magamon, voltak esetek, amikor még nehezemre esett a dolog. Esme és én szinte remeteként éltünk abban a kis házban a város szélén, amit ideiglenesen az otthonunknak mondhattunk.

Ez a bezártság egy ideig elviselhető volt, de mostanra kezdtem úgy érezni, hogy a falak agyonnyomnak. Persze, ez lehetetlenség volt. Ha rám dőlt volna az egész ház, azt is túléltem volna egy karcolás nélkül, de maga az érzés, kínzó volt. Bár a levegő felesleges volt a számomra, mégis rám tört az a kellemetlen érzés, hogy megfulladok. Ezért is jöttem ide. Egyszerűen nem bírtam tovább otthon maradni, muszáj volt kijutnom a házból. Először a rohanás mellett döntöttem az erdőben, de ez mostanra már nem volt elég, bármennyire is szerettem általában.

Az ajtó felé fordultam, mikor meghallottam apám közeledtét. Gondolatban még mindig a betegénél járt, és azon tanakodott, vajon tényleg véletlenül esett-e le a fiú a fáról. A lábán lévő sérülésen kívül a vizsgálatkor észrevett sok egyéb heget is, amik felkeltették a gyanúját. Megpróbáltam ráfókuszálni a kisfiú apjának a gondolataira, aki még mindig a váróban ücsörgött teljes nyugalomban egy napilapot olvasgatva, és a kezeim azonnal ökölbe szorultak.

Az a kis átokfajzat! Hogy miért nem törte ki a nyakát, akkor legalább nem lenne vele több gondom… – Remegve próbáltam erőt venni magamon, hogy ne rontsak ki az ajtón, és tépjem darabokra azt a gazembert. Végül csak az fékezett meg, hogy nem akartam Carlisle-t és Esmét bajba keverni.

Fiam, mit keresel…? – Carlisle kezében megállt a kilincs, amint észrevette az arcomra kiülő gyilkos indulatot. Zavarodottan rezzentem össze. Az ő szemén keresztül látni magam olyan volt, mintha a legszörnyűbb rémálmommal kerültem volna szembe – éjfekete szemek, viaszvonások, melyekre rádermedt a harag, megfeszülő izmok, amelyek csak arra várnak, hogy nekiugorhassanak a prédának. – Edward jól vagy? – csukta be maga mögött az ajtót, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal közelebb lépett hozzám.

- Igen – préseltem ki a fogaim között a választ. Mély levegőt véve ráztam meg magam, és csak aztán pillantottam fel apámra.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben a kezét nyugtatóan a vállamra fektette.

- Csak az a férfi… - morogtam dühösen. – Igazad volt. Az a kisfiú nem leesett a fáról. Az apja elől menekült fel oda, az pedig úgy rángatta le őt az ágról, hogy az sem érdekelte volna, ha nyakát szegi. És nem ez az első és legsúlyosabb eset… - sétáltam az ablakhoz elhúzódva Carlisle érintésétől.

- Sejtettem – sóhajtott fel gondterhelten. Láttam, ahogy fejben végigveszi a lehetséges lépéseket, de egyiket sem találtam elég hatékonynak. Nem bíztam a törvényekben. A bűnösök túl sokszor megúszták, főleg, ha elég jó kapcsolataik vagy sok pénzük volt – márpedig ennek a Fletchernek kijutott mindkettőből, mivel ő volt a helyi bank tulaja.

- Sokkal egyszerűbb lenne eltűntetni a föld felszínéről azt a szemétládát! – fontam össze magam előtt a karjaimat dacosan.

Az ellenkezne mindennel, amiben hiszek – nézett rám Carlisle szomorú szemekkel, amiért egyáltalán felvetettem az ötletet.

Mostanában egyre többet vitatkoztunk az elveiről. Tiszteltem apámat értük, de én mégsem tudtam száz százalékosan hinni bennük. Azt megértettem, hogy nem vehetjük el ártatlan emberek életét, de miért ne táplálkozhatnánk olyanokból, akiknél egy féreg is többet ér? Gyilkosokból, erőszaktevőkből, vagy azokból, akik képesek a saját gyermeküket bántalmazni. Az ilyen emberek nem érdemlik meg a kegyelmet. Miért ne lehettünk volna mi a megtorlók, ha már Isten nem volt hajlandó igazságot szolgáltatni…

- Bocsáss meg, apám, de talán, nem az a helyes, amiben te hiszel. Vagy legalább is, nem teljesen helyes – néztem a szemeibe, mire újabb sóhaj hagyta el a száját.

- Nincs jogunk ítélkezni mások felett, Edward. Ha egy valakire azt mondjuk, nem érdemli meg az életet, hol lesz a vége? – kezdett bele ismét a már ezerszer elmondott érvekbe.

- Ugyan már! Van ítélőképességünk – emeltem fel a hangomat, aztán kezembe vettem az apám által behozott kórlapot, amit az előbb tett az asztalra. – Vagy talán, nehezedre esne eldönteni, hogy annak a fiúnak az apja bűnös-e vagy sem? Talán, egy jó ember képes lenne ilyen sérüléseket okozni a saját vérének? – vettem elő a papírmappából a röntgenfelvételeket, és apám elé tartottam.

- Nem, természetesen, nem – rázta meg a fejét összepréselt szájjal. – De mennyivel lennénk jobbak nála, ha gyilkosokká válnánk? Akkor ugyanaz az ítélet járna nekünk is.

- Szóval, akkor Esme bűnösebb a szemedben, mint ez a férfi? – kérdeztem dühömben, de Carlisle tekintetét látva azonnal vissza is szívtam volna a szavakat.

Esme nem előre megfontoltan és hidegvérrel tette, amit tett. Ezt te is pontosan tudod. – A szavai még gondolatban is kemények voltak, pedig apám csak ritkán volt dühös. Ez volt az egyik érzékeny pontja, mert Esme szörnyen kiborult azután a botlás után, bár egyáltalán nem tehetett róla. Egyszerűen túl nehéz volt neki újszülöttként uralkodnia magán. A mi dolgunk lett volna, hogy odafigyeljünk rá, de apám dolgozott, én pedig vadászni mentem, hogy ne kelljen a házban bezárva lennem. Felelősebbek voltunk annak a szerencsétlen lánynak a halála miatt, mint Esme.

- Persze, ne haragudj – sütöttem le a szemeimet. Ha Carlisle-lal vitatkoztam, folyton elragadtattam magam, pedig ő és Esme olyanok voltak, mint a szüleim. Nem akartam őket megbántani, csak egyszerűen nem tudtam Carlisle szemén át nézni a világot. Ő túl jó volt ahhoz, hogy meglássa az igazi gonoszt az emberekben, és éppen ezért tenni sem tudott ellene. De én… Én láttam a valóságot. Hogy nem mindenki jó és méltó az életre.

A törvények semmit sem tettek, hogy megvédjék az ártatlanokat, nekünk viszont lett volna elég erőnk és hatalmunk igazságot szolgáltatni, mégis meghúztuk magunkat. Valahányszor egy gyilkosságról vagy egyéb szörnyű bűntettről olvastam az újságban, eszembe jutott, mi lett volna, ha korábban már végzek az elkövetővel. Akkor az áldozatai még mindig éltek vagy sértetlenek lettek volna.

Persze, önző módon az is eszembe jutott, hogy akkor nem kéne a szomjúságtól sem szenvednünk. Életeket menthetnénk, és közben rendesen táplálkozhatnánk is. Miért kellene állatvéren tengődnünk és önmagunkkal küzdenünk, ha ihatnánk emberi vért is anélkül, hogy az ártatlanokat bántanánk? A mostani életünk olyan, mintha direkt kínoznánk magunkat. A vallási fanatikusok csinálnak ilyesmit… Szöges szíjjal csapkodják magukat, hogy megtisztuljanak, holott a felesleges fájdalom nem erény, csak őrültség.

Miért jöttél valójában? – szakította félbe az elmélkedésemet Carlisle.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet. – Egyszerűen csak nem tudtam tovább otthon ülni. De óvatos voltam, kerültem az embereket az ideúton, és mielőtt bejöttem volna, ellenőriztem, hogy nincsen-e vérző beteg az épületben – tettem hozzá gyorsan, hogy megnyugtassam apámat, elég elővigyázatos vagyok, és nem fogom bajba keverni.

- Nem kell nekem számot adni, bízom benned – mosolygott rám, de én csak egy halovány mosollyal tudtam viszonozni a gesztusát. Tartottam tőle, hogy bármennyire is szeretem őt és az anyámat, csalódást fogok okozni nekik.



***



Fogalmam sem volt, mikor hoztam meg a végső döntést. Talán, mikor apám hazajött a kórházból, és a fejében megláttam, hogy Neil milyen állapotban került ismét a kezei közé egy állítólagos baleset miatt. Esetleg már akkor tudtam, mire készülök, amikor észrevettem Fletchert az utcán – éppen hazafelé vette az utat részegen egy bordélyból -, és követni kezdtem. De az is lehet, hogy csak később jutottam döntésre, mikor már abban az elhagyatott sikátorban voltunk, és biztos voltam benne, hogy senki sem láthat meg, és keverhet bajba engem vagy a családomat… Nem tudtam volna megmondani, de nem is ez volt a lényeg. Megtettem. Megöltem őt.

Még éreztem a vér ízét a számban. Édes volt az adrenalintól, amit a rettegés okozott. Az a férfi, aki olyan bátran vert el egy alig hatéves gyereket, a látványomtól reszketett és sírt. Egy másodpercig élveztem a hatalmamat felette, aztán gyorsan végeztem vele. A még meleg tetem ott feküdt alig pár méternyire mellettem, én pedig a mámortól és a sokktól reszketve ültem a földön.

Most már értettem Esmét. Hogy miért félt még inkább emberek közé menni, mióta egyszer eltévelyedett. Ha az emberi vér illata elmondhatatlanul csábító volt a számunkra, hát akkor, az íze maga volt a legyőzhetetlen kísértés. Most, hogy megkóstolhattam, még biztosabb voltam abban, hogy Carlisle egy szent. Először nálam, aztán pedig Esménél győzte le a legsötétebb vágyait. De én képtelen voltam erre. Éreztem, hogy többet akarok, akkor is, ha ezáltal Carlisle és Esme csalódik bennem.

Feltápászkodtam a földről, és a holttestet otthagytam a koszos földön heverni, ahová való volt. Most már soha többé nem bánthatja azt a gyereket. Nem árthat neki, és én voltam az, aki megmentettem őt a szenvedésektől, amiket a jövőben kellett volna átélnie.

A lábaim ösztönösen hazafelé vették az irányt, bár már jól tudtam, hogy nem maradok ott sokáig. Megköszönök mindent a szüleimnek, aztán elkezdem élni a saját életemet. Egy olyan életet, ahol nem kell szomjaznom, és nem kell félre fordítanom a fejemet, ha a világ bűneit látom.

Szerencsére, az utcák üresek voltak, és senkivel sem futottam össze – bár amúgy is igyekeztem biztonságos kerülőutakat választani -, így hamar és gond nélkül visszaértem a házunkhoz. Ahogy beléptem, Esme azonnal felugrott az asztaltól, ahol eddig ült, mintha csak megérezte volna, hogy valami más, mint eddig. Mikor meglátott, a szemei elkerekedtek, kezeit pedig a szája elé szorította, mintha egy kiáltást vagy sikolyt akarna elfojtani. Tudtam, hogy a szemem vörös színéből anélkül is tudja, mit tettem, hogy bármit mondanék.

- Carlisle – suttogta végül kétségbeesetten. Nem vádolt engem, nem tartott bűnösnek vagy gyilkosnak. Egyszerűen csak megijesztette a gondolat, hogy nekem is át kellett mennem azon, amit ő már egyszer átélt. Azon töprengett, hogyan tudna segíteni nekem, hogy minél előbb túltegyem magam a sokkon, de az eszébe sem jutott, hogy számomra ez nem egy baleset volt, hanem tudatos döntés, és hogy éppen azt tervezem, hogy elhagyom őket. Szegény, szegény anyám… - sütöttem le a szemeimet. Az egyetlen, amit bántam, hogy neki és apámnak fájdalmat fogok okozni.

- Mi történt, kedvesem? – sietett le apám az emeletről, aztán mikor meglátott, megtorpant az utolsó lépcsőfokon. – Edward… - Az ő gondolatai is tele voltak féltéssel és aggódással. A lelkiismeret-furdalástól furcsa szorítást éreztem a mellkasomban. – Jól vagy? – kérdezte, mintha bármi bajom eshetett volna. Mikor nem feleltem, elém lépett, és a kezei közé vette az arcomat, hogy a szemeimbe nézhessen. – Edward, rendben vagy? – kérdezte ismét.

- Elmegyek – csúszott ki a számon. Egyszerűen nem tudtam tovább magamban tartani a döntésemet. Úgy éreztem, a torkomon akadt, és megfulladok, ha nem köpöm ki.

- Összepakolok – bólintott anyám, aztán tétován körbepillantott, hogy számot vessen magában, mit is szeretne mindenképpen magával hozni. – Egy fél óra és indulhatunk – közölte velünk teljesen félreértve, amit mondtam.

Carlisle aranybarna tekintete megrendülve fonódott össze az én vöröslő pillantásommal. Tudtam, hogy ő pontosan ért engem, csak még reménykedik abban, hogy megváltoztatom a döntésemet.

- Esme… Várj! – sóhajtotta, mikor látta rajtam, hogy komolyan gondolom.

- Igen? – Esme anélkül, hogy felénk fordult volna, elkezdte lepakolni a szekrényről a porcelánjait, amiket mindig magával hozott, bárhová is költöztünk.

- Mi nem megyünk sehová. – Carlisle hangja szomorúan csengett, mikor eleresztett engem, és hátrébblépett.

- Tessék? – Anyám egy kis porcelánangyallal a kezében fordult felénk, és értetlenül nézte a párosunkat.

- Csak Edward fog elmenni – próbálkozott újra Carlisle, hogy megértesse Esmével a helyzetet. Anyám zavartan pislogott, aztán hevesen megrázta a fejét.

- Nem értem. Nem… nem kell elmennie. Bárki hibázhat, én is hibáztam – remegett meg a kezében az angyal. – Edward – tette le a porcelánt az ebédlőasztalra, hogy aztán elém siessen, és megragadja a kezeimet. – Tudom, hogy mit érzel most. Hogy önmagadat vádolod az egész miatt. De nem a te hibád. Mi nem haragszunk rád. Szeretünk téged. – Esme kétségbeesetten szorított engem. – Kérlek, kisfiam. Együtt megbirkózunk vele.

- Carlisle… - kértem apám segítségét lehajtott fejjel. Egyszerűen képtelen voltam beszélni, amíg anyám érintését magamon éreztem. A közelségénél és a szavainál csak a gondolatai voltak kínzóbbak. Ha a szívem még pumpálta volna a vért, most biztos, hogy összeszorult volna. Tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lesz az elválás, de sosem sejtettem, hogy ennyire.

- Gyere, kedvesem, ülj le egy kicsit… - húzta el Esmét tőlem nagy nehezen Carlisle. Az ablakhoz sétáltam, és hátat fordítva nekik kibámultam az ablakon, mert bár anyám ujjai eleresztettek, a pillantása tüzes láncként próbált meg magához kötni.

- Nem baleset volt. Fletcher volt az. Egy gazember volt, halált érdemelt, én pedig végrehajtottam az ítéletet. Ennyi történt – mondtam ki keményen a szavakat – pőrén, semmit sem titkolva vagy szépítve. A szüleimnek tudnia kellett, hogy mi történt pontosan. Meg kellett érteniük, hogy nincs többé maradásom mellettük. – Nem hiszek abban az életben, amiben te, apám. Próbáltam… Küzdöttem magam ellen, de egyszerűen nem megy. Lehet, hogy kibírnék még pár hónapot, évet, talán, egy évtizedet is, de közben gyűlölném az életünket. Megfulladok itt – szívtam be élesen a levegőt a tüdőmbe. Pár pillanatig teljes csend volt, aztán anyám hirtelen felzokogott. A hang a nem létező lelkem legmélyéig hatolt. Tudtam, hogy ha most nem indulok, sosem leszek rá képes, ezért egyszerűen csak fogtam magam, és az ajtóhoz sétáltam. A kezem reszketett a kilincsen, de minden erőmet összeszedtem, és lenyomtam azt.

- Köszönök mindent. Szeretlek titeket! – suttogtam. Képtelen voltam hangosabban beszélni – mintha hirtelen elment volna a hangom -, de tudtam, hogy mindketten jól hallottak.

- Ne! Kisfiam, kérlek! Könyörgöm neked! – Hallottam, ahogy a szék hátracsapódik, és anyám megindul felém, de én gyorsabb voltam. Kiszáguldottam a házból, és amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem. Láttam apám gondolatain keresztül, hogy megállítja Esmét. Ahogyan azt is, hogy a nő, aki anyám helyett anyám volt, könnyek nélkül zokogva küzd a szeretett férfi szorítása ellen, hogy utánam, az egyetlen fia után jöjjön, és megállítsa.

Ahogy az erdőbe értem, a torkomban lévő szorítás egy fájdalmas üvöltés formájában tört ki belőlem. Ezzel búcsúztam a régi életemtől, hogy ráléphessek egy új útra.

Szülinapi novella + egy csomó jó hír! :)

Ez a bejegyzés most jó hosszú lesz, mert olvasni valót is kaptok majd, és mesélni is szeretnék egy csomó dolgot... :) Szóval...

1. Először is, nagyon boldog születésnapot szeretnék kívánni B.J.-nek. A mostani novellát neki ajánlom. :) A barátnőjétől kaptam egy nagyon aranyos levelet, hogy B.J. mennyire szereti az írásaimat, és ha kaphatna tőlem egy csak a számára írt novellát, annak nagyon örülne, én pedig nem tudtam, nemet mondani. :) Bocsánat, de ez egy egyedi eset lesz, első és utolsó ilyen alkalom, mert félek, hogy ezután túl sokan kérnének majd ilyesmit tőlem, én pedig szívesen írnék mindenkinek novellákat, csak időm nem lenne rá elég... :-/ Mivel B.J. számára kértek először ilyesmit, ezért a megtisztelő ötletet és a kedves levelet is értékelem azzal, hogy csak neki teljesítem ezt a kívánságát. :)

2. Az egyik barátom (nem tudom, hogy szeretné-e, hogy a nevét megmondjam...) most éppen gyakornok egy tévétársaságnál, és kezdő írókkal kell pont interjút készítenie, és felkért, hogy legyek az interjúalanya. A Sors keze, hogy pont ő kapta ezt a feladatot. :D Szóval, nagyon köszönöm neki még egyszer itt is, hogy rám gondolt! :) Hihetetlenül izgalmas élmény lesz leforgatni egy interjút vele. :D

3. Ez egy hosszabb mese lesz. :D Mikor fent voltam Pesten a Bel ami forgatásán, összeismerkedtem egy újságírónővel, Szurovecz Kittivel. Vagyis hát, beszélgettem vele kétszer pár percet. :) Nagyon kedves volt (azóta is emlegetem mindenkinek, hogy visszajött hozzánk azért, hogy megmondja, hogy másnap vigyázzunk a forgatáson, mert a helyszín nem túl jó környéken lesz... Szerintem, ez nagyon aranyos gesztus volt tőle. :) ), és megemlítettem neki, hogy nem sokára kiadják a könyvemet.
Ezek után most pénteken kaptam egy mailt tőle, hogy felkutatta az elérhetőségeimet, mert interjút szeretne készíteni velem a Marie Claire magazin számára. :D Egyfelől, már az is megtisztelő, hogy egy profi újságíró kutat az elérhetőségeim után, és felajánl egy ilyen lehetőséget, másfelől, a Marie Claire magazin szerintem, egy elég színvonalas magazin. :) Szóval, hatalmas lehetőség és még hatalmasabb megtiszteltetés számomra ez az egész. :) A jövő héten Kitti és egy fotós le fognak utazni hozzám Pécsre, és remélhetőleg, egy nagyon érdekes interjút fogunk készíteni majd. :) Én már nagyon izgulok, és nagyon kíváncsi vagyok, mert ez egy nagy élmény is, amit nem minden nap él át az ember (legalább is, én biztosan nem :D ). :) Drukkoljatok nekem, hogy ne legyek nagyon zavarban, és ne mondjak zagyvaságokat. :D

4. Szurovecz Kitti nagyon kedves volt velem, ezért úgy gondoltam, hogy nektek is érdemes lenne őt megismerni emberként és íróként is. :) Ugyanis, neki most jelent meg nemrég egy könyve, aminek a címe Smink nélkül, és találkozhattok vele egy dedikáláson 2010. május 15-én 16-17:30-ig a Városligetben a Nők Lapja családi hétvégéjén. :) Engem is meghívott facebookon, de sajnos, most nincs lehetőségem utazni, viszont úgy gondoltam, hogy ha már én nem tudok menni, hátha valamelyikőtöknek felkelti az érdeklődését, és örömmel elmenne... Szerintem, tényleg érdemes. :)

5. Nem tudom, hogy emlékeztek-e még a Robos-Milás körfices projectre... Nos, megint én kerültem sorra, szóval, remélhetőleg még ma este felkerül az általam írt fejezet a blogra. :) Itt fogjátok megtalálni: http://weloveyourpattz.blogspot.com/

6. Jelentkeztem egy Twilight ficíró versenyre, amely ma kezdődött el. Nem mondhatom meg, hogy melyik ficet írtam én, mert név nélkül kell részt venni a versenyben, ugyanis, az olvasók, vagyis ti, szavazhattok majd arra az írásra, amelyik nektek a legjobban tetszik. :) De gondoltam, kiteszem a linket, hátha van kedvetek olvasgatni, szavazni... :) Ez a verseny honlapja: http://twilightpalyazat.blogspot.com/

7. Ne feledkezzetek el a nyári talis bejegyzésről eggyel lejjebb... Írjátok meg a véleményeteket, ha úgy gondoljátok, el tudnátok jönni... :)

Azt hiszem, hogy ennyi lett volna, most pedig következzen a novella, amelyet B.J.-nek ajánlok. :) Boldog születésnapot! :)




Évforduló



Alice előttem ült a szőnyegen. Az orrát összeráncolta a koncentrálástól, a száját vékony csíkká préselte, a szemei pedig időről időre elhomályosultak a félrevezető látomásoktól, amelyeket az én direkt váltakozó döntéseim okoztak. Pontosan két perc huszonhárom másodpercig bírta a felesleges próbálkozást, aztán bosszúsan felszusszantott.

- Ez így nem ér!

- Miért ne érne? – vontam fel a szemöldökömet elégedetten. Nagyon nehéz volt Alice elől bármit is titokban tartani. Hatalmas mértékű koncentrációt igényelt, hogy folyamatosan új és új döntést hozzak úgy, hogy még magam se tudjam pontosan, melyik is lesz a végső.

- Mert tudni akarom! – fonta össze maga előtt a karjait. Annyira édes volt így… Csak egy hajszál választott el attól, hogy feladjam a tervemet, és az ajkait csókolva elsuttogjam a titkomat, mégsem tettem. Azt akartam, hogy most az egyszer tényleg meglepetés legyen számára valami. – És ha most ellövöd az „aki kíváncsi, hamar megöregszik” mondást, esküszöm, hogy harapok.

- Hmmm… - néztem rá félredöntött fejjel, miközben a fejemben ezernyi izgalmas kép jelent meg. – Na és, hol?

- Mit hol? – vonta össze a szemöldökét Alice.

- Hol harapsz meg? – jelent meg apró mosoly a szám szegletében. Alice pillantása egy másodpercre villámlóvá vált, aztán gonosz kis vigyor ült ki az arcára, ami azonnal rossz előérzettel töltött el.

- Ahol csak akarod… - csicseregte kedveskedő hangon, miközben feltérdelt, aztán közelebb mászott hozzám négykézláb. Egy kismacska képe ötlött fel bennem, aki a gazdájához akar dörgölőzni, hogy megkapja a legdrágább, legszebb gombolyagot.

- Ezzel nem fogsz levenni a lábamról. Úgysem árulom el – nyeltem kiszáradó szájjal, mikor az apró kezek a térdemre tévedtek, hogy aztán felfelé vándorútba kezdjenek.

- Azt majd meglátjuk… - tolta fel magát a földről csak azért, hogy kényelmesen helyet foglalhasson a combjaimon lovagló ülésben. – Mi lenne, ha egyezséget kötnénk… - susogta a fülembe, amitől az ágyékom azonnal kőkemény lett. – Nem kell elmondanod, hogy mit találtál ki, csak mutasd meg a hamis sugallatokat, és én megteszem, amit csak akarsz… Egy hamis sugallat, egy kívánság… Te döntöd el, hányat lősz ki – mosolygott rám, miközben élvezkedve mocorogni kezdett az ölemben. Kétségbeesve markoltam meg az ágy szélét, miközben éreztem, hogy minden egyes mozdulattal közelebb kerülök ahhoz, hogy az akaraterőm apró darabokra hulljon szét.

Nem szabad… Nem… - Alice szája a nyakamra tévedt, én pedig nem tudtam visszafojtani egy nyögést. Nem, nem, nem, nem… - A finom ujjak a tarkómnál a hajamba túrtak. A bizsergéstől a szikla, amit a testemnek nevezhettem már jó ideje, teljesen elolvadt.

- Rendben, de csak egyet… - motyogtam Alice ajkai közé egy csók közben.

- Csak egyet… - húzódott hátra Alice, hogy aztán felpattanjon rólam, és egy pár lépésnyire megálljon előttem. Kérdőn néztem rá, és bár a köztünk lévő távolság szinte fizikailag fájó volt, mégsem mozdultam. – Nos, mit szeretnél? – rebegtette meg a szempilláit felém. Az ölem kínzó feszülését érezve majdnem felnevettem a kérdésen.

- Téged – feleltem egyszerűen, mire Alice elgondolkozó arcot vágott.

- Ez nem jó kívánság, én már a tiéd vagyok – vonta meg a vállát. – Pontosíts a kéréseden… - vigyorgott rám. A tekintetem végigcirógatta tetőtől talpig.

- Szerelmeskedni akarok veled – tértem vissza a szemeihez, hogy beléjük olvadhassak. Egy pillanatig hagyta, hogy fenntartsam a köteléket, aztán lehajtotta a fejét.

- Hát, az sajnos, nem fog menni – sóhajtotta bánatosan.

- Miért? – Egy másodpercig a meghökkenés uralkodott el rajtam, aztán pedig aggódni kezdtem. Még sosem fordult elő, hogy Alice visszautasított volna, sőt, a legtöbbször ő volt az, aki kezdeményezett. – Valami baj van? – vetettem be a képességemet, de a kíváncsiság okozta enyhe bosszúságon és a vágyakozáson kívül semmi mást nem érzékeltem.

- Baj? Hááát… Az attól függ, honnan nézzük – tárta szét a karjait, aztán végigmutatott magán. – Ruha van rajtam. Igazán nem várhatod el tőlem, hogy ruhában szerelmeskedjek – pislogott rám vádló tekintettel.

- Ó, azon könnyen segíthetünk – álltam fel megkönnyebbülve, hogy Alice-hez sétáljak, és megoldjam a problémát, de tiltakozva felemelte a kezét.

- Nem, nem! – ingatta meg előttem a mutatóujját, miközben elhátrált előlem. – Abban egyeztünk meg, hogy te kérsz, én megteszem. Kérdd szépen, hogy vetkőzzek le… - nézett rám elégedett arcot vágva, amiért sikerült csapdába csalnia. Két lehetséges ajándéktervemnek annyi… - törődtem bele.

- Levetnéd a ruháidat, kérlek… - A hangom reszelőssé vált, és mikor Alice a rajta lévő világoskék inget emberi tempóban kezdte gombolgatni, a légzésem felgyorsult. Hófehér fogai szégyenlősen beharapták az alsó ajkát, mintha most fedte volna fel magát előttem először. Az izgalom miatt alig bírtam egyhelyben maradni, mikor a vékony anyag a földre hullott. Biztos voltam benne, hogy a tökéletes halmokat az én kedvemre formázta valaki odafent, bár fogalmam sem volt, mivel érdemelhettem ki ezt.

Miközben a nadrág is a földre került, az aranybarna szempár fel-felpislantott rám, hogy lássa a reakciómat. A képességemmel átadtam Alice-nek az érzéseimet, hogy ne csak látványként élhesse át őket, mire elakadó lélegzettel csukódott le a szeme egy pillanatra.

- Most te jössz… - suttogta, miután felfedte minden báját előttem. Fél másodpercre, mintha az agyam teljesen kiürült volna, csak bámultam őt, aztán megpróbáltam összeszedni magam.

Nem veszem meg a gyémánt karkötőt – döntöttem el, aztán figyeltem, ahogy Alice tekintete elhomályosul egy pillanatra.

- Oké – mosolygott rám úgy, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem indult be újra a szívem. – És most, mit szeretnél? – Hümmögő hang hagyta el a számat, miközben mély levegőt vettem.

- Most még inkább szerelmeskedni veled – ismertem be. Alice mellkasa sűrűbb emelkedésbe és süllyedésbe kezdett. A látvány szinte őrjítő hatással volt rám.

- Hát, az még mindig nem igazán fog menni… - nézett rám szégyenlősen.

- Most miért is? – érdeklődtem fesztelennek tűnő hangon, holott úgy éreztem, ha nem kapom meg őt perceken belül, akkor szétrobbanok. Összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, mintha saját magamat akarnám megakadályozni abban, hogy egyszerűen Alice-hez lépjek, és a játékunkat felfüggesztve megcsókoljam.

- Mert te is ruhában vagy, butusom – mutatott végig rajtam, miközben közelebb lépett hozzám. A karomban az izmok megfeszültek.

- És gondolom, nem vetkőzhetek le magam… - Előre tudtam, mi lesz Alice válasza. A várakozás furcsa mód – annak ellenére, hogy tudtam, ismét csatát vesztettem -, kellemes forrósággal járt át.

- Nem bizony – rázta meg a fejét. A kusza fürtök ide-oda csapódva felkavarták a levegőt, és Alice édes-kínzó illata megtöltötte az orromat.

- Akkor megkérhetlek, hogy segíts levetni a ruháimat? – tettem felszólítás nélkül, amit az én kívánatos boszorkányom elvárt tőlem. Elégedetten elmosolyodott, aztán megindult felém. Mire elém ért, szinte már tüdőbajosként kapkodtam a levegőt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt szükségem rá.

- Kérésed számomra, parancs – függesztette rám a pillantását, és keze a pulóverem széléhez csúszott. – Emeld fel a karodat! – utasított, miközben az ujjai játékosan bekúsztak a ruha alá, és végigsimítottak a hasfalamon, hogy ismét az őrület szélére sodorjanak. Ahogy végre szabaddá vált a felső testem, alig vártam, hogy Alice ismét megérintsen. Hiába.

Ehelyett azonnal a nadrágom övével kezdett el foglalkozni emberi tempóban, valószínűleg azért, hogy tényleg teljesen kikészítsen – sikerrel. A kezem önkéntelenül emelkedett fel – csak egyetlen csókot akartam lopni tőle, hogy legalább egy kicsit enyhítsem a lángokat -, de azonnal ellépett tőlem félbehagyva a foglalatosságát.

- Jasper Hale, tartsd be a szabályokat! – vágott nagyon morcos képet, mire fájdalmas grimaszba torzult az arcom. Jó ideje kevés dolog volt, ami kínt tudott okozni nekem, de most úgy éreztem, ezerszer inkább viselném el száz másik vámpír harapását a testemen, mintsem egy másodperccel is tovább kelljen vágyakoznom Alice után. – Gyerünk, ígérd meg!

- Rendben, sajnálom – emeltem fel a kezeimet.

- Ééés? – tette csípőre a kezeit Alice, ami így meztelenül elég mókás látvány lett volna, ha éppen nem vagyok teljesen felajzott állapotban.

- Megígérem, hogy betartom a szabályokat – böktem ki kelletlenül. Alice elégedetten bólintott egyet, aztán ismét visszajött mellém. Tisztában volt vele, hogy a neki adott szavamat nem szegném meg akkor sem, ha belepusztulok. Ismét visszatért az övemhez, és mikor végre megszabadított tőle, és a nadrágomat is kigombolta, kissé megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Ülj le! – lökött a mellkasomnál fogva az ágyra, hogy aztán levehesse rólam a cipőmet, a zoknimat és végül a nadrágomat is.

- Most már kérhetem azt, hogy szeretkezz velem? – könyököltem fel. A tekintete az ágyékomra siklott, amitől aprót rándult a férfiasságom. Komolyan megfontoltam, hogy feladom az egész háborút, és eldöntöm, melyik ajándékot kapja Alice, pedig még a legkeményebb csatákban sem futamodtam meg soha.

- Először egy ajándék… - emlékeztetett.

- Oké… - nyögtem. Nem fogom megvenni a… Chanel kosztümöt – hoztam meg az újabb döntést gyorsan. Alice arca továbbra is derűs maradt, ezért tudtam, hogy az, amit igazán szeretne, még a terveim között szerepel. – Szóval… Szerelmeskedhetünk? – érdeklődtem kissé türelmetlenül, de a hangom nyugodt maradt.

- Persze – vonta meg a vállát Alice, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt a tüdőmből. Leült mellém az ágyra, aztán hátradőlt, és becsukta a szemét. Várakozva pislogtam rá, de meg sem mozdult – még a légzést is abbahagyta.

- Alice? – szólítottam meg bizonytalanul. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, hogy elaludt.

- Igen? – nézett fel rám, de egyébként nem mozdult.

- Azt hittem, szeretkezünk… - ráncoltam össze a homlokomat.

- Hát, persze. Csinálhatod – hunyta le ismét a szemét. Felnyögve dőltem vissza az ágyra, és megdörzsöltem az arcomat.

- Oké… Azt szeretném, ha megcsókolnál – adtam meg magam végső kétségbeesésemben. A következő pillanatban Alice fölém gördült, a teste az enyémhez simult, az ajkai pedig készségesen nyíltak meg előttem. Újabb ajándékötletről mondtam le gondolatban, miközben a kezeim a derekára siklottak.

- És most? – lihegte a számba a rövid látomás után.

- Most meg akarlak kóstolni… - kaptam a nyaka után, de harapás helyett csak végignyaltam a hófehér bőrt. Felkuncogott, mintha csiklandoztam volna, én pedig belemarkoltam a csípőjébe, és megemelve őt fordítottam a helyzetünkön.

Mielőtt még tiltakozni tudott volna, az ajkaim lecsaptak a kulcscsontjára, és onnan lefelé haladva beteljesítették a legutolsó kívánságomat. Alice nyöszörgése és sóhajai olyanok voltak számomra, mint egy ajzószer, az érzései átjárták minden egyes porcikámat, kiegészítve a saját vágyaimat.

- Nem kapod meg az új Ferrarit sem – mondtam el a maradék három tervem közül az egyiket, miután ismét visszatértem a szájához.

- Oké – nyögte. A lábai körém fonódtak, mint két kecses inda, az ágyékom pedig az öléhez préselődött. – És most? Felhasználod az utolsó kívánságodat? – nézett vágyakozó tekintettel rám, miközben én megfeszülő izmokkal próbáltam visszafogni magam legalább arra a kis időre, amíg választ adok neki.

- Az esme-szigeti nyaralásra sem viszlek el, úgyis már többször voltunk ott – feleltem végül. Az imádott szempár egy pillanatra elhomályosult, és Alice arcára kiült egy ragyogó, elégedett mosoly.

- Köszönöm – suttogta nekem meghatottan. Ahogy a pillantása és a testünk összeolvadt, már egyáltalán nem bántam, hogy most sem sikerül majd meglepnem őt.

Karácsonyi meglepetés - A jövő reménysége - 34. fejezet (Edward szemszög)

Hát, egy kicsit megkésve, de azért elkészült... :D Boldog karácsonyt mindenkinek így utólag! :) Szandi időhiány miatt még nem olvasta, szóval, nem tudom, milyen lett. :D

A jövő reménysége

34. A RÓZSA
(Edward szemszög)





A rózsák illata bekúszott az orromba, miközben guggolva fürkésztem a virágokat. A legtökéletesebbet akartam kiválasztani, hogy maga a pillanat is tökéletes legyen. Már jó ideje ott lapult a gyűrű a szekrényem egy titkos rekeszébe rejtve – nehogy Isabella véletlenül rátaláljon -, de csak tegnap határoztam el, hogy most adom oda. Eredetileg úgy terveztem, kivárom Isabella tizennyolcadik születésnapját, és akkor lepem meg vele, de ez csak felesleges időhúzás lett volna. Most azonnal bizonyosságot akartam arról, hogy egyszer a feleségem lesz majd. Egyszerűen képtelen lettem volna tovább várni a történtek után.

Persze, Alice és Tanya valószínűleg, morcosak lesznek, amiért lemaradnak a nagy eseményről, és nem a születésnapi ünnepségen előttük és mindenki más előtt teszem meg ezt a nagy lépést, de úgy éreztem, nem várhatok tovább. Most és Isabellával kettesben kell átélnem ezt a pillanatot.

Ehhez kerestem a rózsát. A legtökéletesebb rózsát, ami – ha már elmarad a nagy ünnepi leánykérés – különlegessé teszi az egészet. Azt akartam, hogy Isabella lélegzete elakadjon, hallani akartam, ahogy a szíve gyorsabb iramra vált, látni az arca pirulását, és persze, hogy az ajkai az „igen” szót formálják meg.

Rettegtem, hogy nem így lesz. Persze, az is érthető lett volna… Isabella még olyan fiatal volt, annyi mindent meg kellett volna még élnie, mielőtt leköti magát, de az önzőségemet nem tudtam legyőzni.

Ahogy az ujjaim végigsimítottak a selyempuha szirmokon, azonnal tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Óvatosan téptem le virágot, letörtem róla a töviseket, aztán az orromhoz emeltem, és mélyen belélegeztem a belőle áradó illatot. Elégedetten mosolyodtam el, majd felegyenesedtem, és a zsebembe nyúltam. Az apró gyűrű pont a bimbó közepébe illett – nem lógott és nem is pottyant ki belőle.

A konyha felé vettem az irányt, és alig egy perc alatt elkészítettem a reggelit Isabellának, a rózsát pedig a tálcára tettem a tányér mellé. Ha a szívem még élt volna, biztosan a torkomba ugorva verte volna a tam-tamot őrült iramban. Ehelyett a gyomrom tájékán éreztem valami furcsa bizsergést, ami egyszerre volt kellemetlen-kellemes.

A szobába lépve az ablak felé pillantottam, hogy felmérjem, milyen állapotban van lelkileg Isabella, aztán letettem az ágyra a tálcát.

- Ügyes próbálkozás, de egy rózsa nem lesz elég… - hallottam meg a hangját – nem hangzott dühösnek, inkább mintha mosoly bujkált volna benne. – Háromnapi aggódás, nyugtatózás és egyéb megpróbáltatások után, minimum háromszáz szál járna… - Ahogy felém fordult, a tekintete megerősített abban, hogy már nem haragszik rám. Kissé megkönnyebbülten emeltem a kezembe a rózsát.

- Igazad van – kezdtem játszadozni a szárával, aztán lassan Isabella elé sétáltam. Igyekeztem visszafogni magam, és nem rögtön letámadni a kérdésemmel, de iszonyúan nehezemre esett uralkodni magamon. Még a vér iránti vágyamat is könnyebb volt leküzdeni, mint ezt a belülről szétfeszítő érzést. – De ez különleges rózsa – nyújtottam oda neki, hogy ő maga jöhessen rá a titokra, de úgy tűnt, nem esett le neki, hogy valami plusz meglepetést is rejt az apró virág.

- Tényleg csodaszép. – Ujjai végigsimítottak a szirmokon, de nem vette észre a gyűrűt. Vagy csak nem akarta észrevenni… Lehetséges, hogy még mindig haragszik rám, és nem ez a megfelelő időpont? – rándult nagyot a gyomrom. Muszáj volt elnyernem a bocsánatát…

- Sajnálom, ami történt. Ha nem gondoltam volna úgy, hogy ez szolgálja a biztonságodat, sosem hagytam volna, hogy ezt tegyék veled. Csak… Te annyira… - magyarázkodtam kétségbeesve. Egyszerűen meg kellett értenie, hogy mindent azért tettem, hogy őt és a családomat megvédjem és biztonságban tudjam. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.

- Makacs, önfejű, kíváncsi vagyok? – sorolta fel a saját magára aggatott jelzőket, de én egyáltalán nem ilyennek láttam őt. Igaz, hogy folyton beleütötte mindenbe az orrát, de csak azért tette, mert bátor és önfeláldozó volt. Többek között ezek tették őt naggyá a szememben. Értem és a családunkért bármikor kész lett volna szembeszállni akárkivel.

- Én inkább a vakmerő szót használnám… - javítottam ki. Nem bírtam tovább a közelében anélkül, hogy megérinteném, ezért felemeltem a kezem, és végigcirógattam az arcát. – Megbocsátasz nekem? – kérdeztem közelebb hajolva hozzá, miközben a barna szempár fogva tartotta a pillantásomat. A szám bizseregni kezdett – csak egy apró mozdulat kellett volna, hogy egy csókot lopjak, mégsem tettem meg. Féltem, hogy ha most hagynám elragadtatni magam, elrontanám a pillanatot. Még egy kicsit türelmesnek kellett lennem.

- Azt hiszem, nincs más választásom. – A hangja halk volt, és ahogy szégyenlősen lesütötte a szemeit, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A hosszú pillák árnyékot vetettek az arcára, amitől olyan ártatlannak tűnt, hogy elszégyelltem magam a vágyak miatt, amiket keltett bennem a közelsége. Emiatt az angyali látszat miatt lepett meg igazán a kérdése. Valahogy a pillantásához egyáltalán nem illő bűntudat sütött belőle, és nem értettem, miért. – És te nekem? – Az agyam sebesen végigpörgetett minden az utóbbi időkben történt dolgot, de fogalmam sem volt, miért haragudhatnék rá.

- Én?

- Hogy nem engedtelek át a határon, és hogy majdnem elrontottam mindent, mert nem tudtam megülni a fenekemen – sorolta még mindig a térdeire szegezve a tekintetét. Az egyik ujjamat az álla alá csúsztattam, és megemeltem a fejét, hogy belenézhessek a szemébe. Az arcán viruló rózsák mellett a kezében tartott virág már nem is tűnt olyan tökéletesnek.

- Azt hiszem, nincs más választásom. – A hangom karcosabbnak tűnt a vágytól és az izgatottságtól, de reméltem, hogy ezt nem vette észre. – Nem is érdekel, mitől olyan különleges ez a rózsa? – kérdeztem. A szemei az arcomat fürkészték kíváncsian, mintha csak onnan akarná leolvasni a választ, pedig a megoldás a saját kezében volt, csak még nem fogta fel. – Nézd meg a bimbót… - vezettem rá, aztán szinte remegve vártam, hogy mi fog történni. Ahogy a kecses ujjak óvatosan széthúzták a szirmokat, a pillantásom Isabella arcára szegeződött. Nem akartam lemaradni az első reakciójáról – tudni akartam, hogy mit gondol és érez valójában.

Ahogy a lélegzete elakadt, én is megfeledkeztem egy pillanatra az oxigén-cseréről. Igyekeztem örömet, boldogságot vagy akár ijedtséget meglátni a vonásain, de a meglepettségen kívül semmit sem tudtam leolvasni róluk. Ha képes lettem volna izzadni, mostanra patakokban folyt volna rólam a víz. Megrezzent a kezem, hogy idegesen a hajamba túrjak, de aztán mégis megfegyelmeztem magam, és nem mozdultam.

- Ez… mi? – nyögte, én pedig még mindig nem voltam biztos benne, hogy mit is érez most. Őrjítő volt, hogy nem láttam a fejébe. Próbáltam rákoncentrálni, hátha mégis sikerül emberalakban is kiolvasnom pár gondolatot, de úgyis tudtam, hogy hiába igyekszem. Régebben egy csomószor teszteltem már Isabella elméjét, de csak farkasalakban láthattam belé, és akkor is, csak úgy, ha ő maga átengedett a pajzsán.

Csak egyetlen módon tudhattam meg a válaszát, ezért összeszedtem minden bátorságomat, és féltérdre ereszkedtem előtte. A szemei még jobban elkerekedtek a döbbenettől, mintha eddig nem lett volna biztos benne, miért is kapta a gyűrűt. Átfutott egy pillanatra a fejemen, hogy talán, még tényleg túl korai a számára ez az egész, és mégsem kéne ezt tennem, de már nem hátrálhattam meg.

- Várni akartam vele a születésnapodig, de azok után, ami történt, rájöttem, hogy egy másodpercet sem szabad elvesztegetnem többé – magyaráztam meg neki a döntésem okát. Látni Alice és Jasper példáján, hogy bármikor történhet velünk is valami, ami miatt elveszíthetjük a másikat, olyan volt, mint egy pofon. Ki akartam használni minden egyes másodpercet, amit Isabellával tölthettem – akkor is, ha egy örökkévalóságnyi időnk van még hátra, és akkor is, ha véges ideig lehetünk együtt ezen a világon.

Éreztem, hogy reszket, mikor megfogtam a kezét, és az ujjai közül óvatosan kivettem az apró gyűrűt, de nem tudtam, hogy csak az izgatottság miatt, vagy más oka is van ennek.

- Edward… - A barna írisz könnyektől csillogott, én pedig úgy éreztem, elviselhetetlen tovább ez a bizonytalanság.

- Isabella Black… Hozzám jönnél feleségül? – mondtam ki azt, amire a világon a legjobban vágytam. Hallottam a szívverése sebes ritmusát, és hogy egy másodpercre leáll a légzése, de a vágyott válasz nem érkezett meg. Furcsa érzés tört rám. Olyan, amilyet azelőtt még sosem éreztem. Mintha a szoba mozogni kezdett volna, és a falak össze akartak volna roppantani. Talán, ilyen lehet a pánik – futott végig az agyamon a gondolat, miközben még mindig Isabella ajkaira koncentráltam, hátha mégis csak kimondta az igent, csak én süketültem meg valami iszonytató „csodának” köszönhetően. – Isabella… - A hangom most már hallhatóan remegett a kétségbeeséstől, ahogy megszólítottam. Végre vett egy mély levegőt, és tudtam, hogy alig pár másodpercen belül végre megtudhatom a válaszát.

- Edward, én… - Ahogy a mobilom csörögése hirtelen félbeszakította, a harag végigsöpört minden egyes porcikámon. Nem akartam tudomást venni róla, egyszerűen úgy akartam tenni, mintha nem is hallanám. Továbbra is Isabellára szegeztem a tekintetemet, várva reményeim szerint, az „igent”. Akár az egész világ összedőlhet, az sem érdekel! – mordultam fel. A zsebemhez kaptam, hogy kivágjam az ablakon a készüléket, de aztán észrevettem Isabella arcán a zavartságot. A tökéletes pillanat elmúlt, én pedig, ha megfeszültem, sem tudtam volna most ismét visszavarázsolni. Márpedig azt akartam, hogy Isabella úgy emlékezzen arra a pillanatra, amikor igent mond nekem, mint élete egyik legszebb eseményére.

- Halló – szóltam bele a lehető legmogorvább hangomon a telefonba, miközben azon gondolkoztam, milyen módon fogom megölni az illetőt, aki megzavart minket. Isabella felkelt a székről, és az ágyhoz sétált. Az arca feldúltnak tűnt, de nem voltam biztos abban, hogy amiatt, mert félbeszakítottak minket, vagy azért, mert rossz, elhamarkodott ötletnek tartja a lépésemet.

- Edward… - hallottam meg Joshua hangját a telefonban. Először arra gondoltam, hogy egyszerűen elküldöm a fenébe, de így is épp elégszer szóltam már bele Isabella életébe. Nem akartam most is elvenni tőle a döntés jogát, mint nemrég, mikor hagytam, hogy nyugtatókkal fogják vissza. – Joshua vagyok. Muszáj beszélnem Isabellával! – kérte eléggé kétségbeesett hangon.

– Veled akar beszélni – nyújtottam oda végül a mobilt Isabellának, aztán az ablakhoz sétáltam, és a zsebre tettem a gyűrűt. Talán, a végzet nem akarja, hogy feleségül vegyem Isabellát; talán, hiba lenne magam mellé kényszeríteni ilyesmivel – futott végig az agyamon. A pillantásom egy másodpercre az ablak melletti falra esett. Legszívesebben megint belevágtam volna az öklömet, mint anno, mikor Isabellának megpróbáltam bebizonyítani, hogy nem való hozzám. Nem, nem, nem és nem! – ráztam alig észrevehetően a fejemen. Annyi akadályt legyőztünk már, hogy adhatnám fel pont most... Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a Sors keresztbe tegyen nekünk ismét!

- Tényleg oda akarsz menni? – szólaltam meg, miután Isabella letette a telefont. Az agyam egy kis szeglete a vámpírképességeknek köszönhetően az elmélkedés és önmarcangolás mellett a hátam mögött zajló beszélgetésre is tudott figyelni.

- Joshuának szüksége van rám – felelte. Meg sem érdemeltem őt. Annyira jó és önzetlen volt. Én a helyében nem biztos, hogy meg tudtam volna bocsátani az árulást.

- Ő sem foglalkozott a családjával és veled, mikor szükségetek volt rá… - mondtam el a véleményem.

- Nem számít. Joshua a testvérem, és a szerelem sokszor őrültségekre is ráveszi az embert. – Éreztem, ahogy lefagyok hirtelen. Vajon, ez azt akarja jelenteni, hogy őrültségnek tartja, amit tettem? Hogy nem akar hozzám jönni, ezért inkább felejtsük el az egészet, és ne is próbáljam később ismét megkérni a kezét? Vagy pusztán csak Joshuára gondolt, és nem ránk?

- Értem – feleltem próbálva uralkodni az érzéseim felett. – Veled megyek – mondtam. Reméltem, hogy ez eltereli majd egy kicsit a figyelmemet, és kitisztítja a gondolataimat, hogy rendesen átgondolhassam a történteket.

Isabella bólintott, aztán az ajtó felé indult.

- Edward – torpant meg hirtelen. A testemen forró reménykedés söpört végig. Talán, mégis megkér, hogy tegyem fel neki ismét a kérdést, vagy egyszerűen csak kimondja, hogy a feleségem akar lenni.

- Igen?

- Semmi – rázta meg a fejét, és kisietett a folyosóra. Leforrázva álltam egy másodpercig a küszöbön, aztán követtem őt.

Carlisle odalent várt ránk, de Isabella nem akarta, hogy velünk jöjjön. Kettesben a fákhoz mentünk, ahol megvártam, amíg átváltozik, majd futni kezdtünk. Eszeveszetten igyekeztem fürkészni a gondolatait, hátha megtudok belőlük valamit, de lezárta őket előttem. Megijesztett, hogy nem enged be a fejébe. Mit akarhat elrejteni előlem…

Pár perc alatt a végletekig őrjítettem magam, és ezen az sem segített túl sokat, mikor végre a hegyekben rátaláltunk Joshuára – az elméje szinte üvöltött felém. Félelem, fájdalom, kétségbeesett szerelem, remény… Mind átéltem már, és most felerősödve kaptam vissza őket gondolatok formájában.

Ahogy Isabella Joshuával kezdett beszélni, és a mentális pajzsa leereszkedett, én is azonnal ismét fülelni kezdtem. Jobban szomjaztam egyetlen gondolatfoszlányra a lánykérésről, mint a vérre, de még csak morzsákat sem kaptam. Hát ennyire nem is foglalkoztatja az egész? Tényleg hibás lépés volt tőlem megkérni a kezét? Vagy túl korai? Csalódottan rohantam a többiek után. Legszívesebben olyan gyorsan futottam volna, ahogyan csak képes vagyok, de végül visszafogtam magam.

Alig pár perc után végül beértük Jade-et, én pedig a háttérbe húzódva hallgattam végig a Joshuával való beszélgetését. Az érzéseim annyira ellentétesek voltak ezzel a nővel kapcsolatban, hogy valójában én magam sem tudtam, mit is gondolok róla. Egyfelől, megértettem őt. Ha Isabellát vette volna el tőlem valaki, én sem nyugszom addig, amíg nem állok bosszút érte – aztán elmentem volna meglátogatni a Volturit. De nehéz volt elvonatkoztatnom attól, hogy a szeretteimnek mennyi mindenen kellett átmenniük Jade fanatizmusa miatt. Azt hiszem, legerősebben sajnálatot éreztem iránta. Láttam, hogy tényleg komolyan gondolja a szavakat, amikkel Joshuának megpróbálta megmagyarázni, miért is nem lehetnek együtt. Valóban megfáradt a sok-sok évnyi gyűlölködés során. A fejében hatalmas volt a zűrzavar. Fogalma sem volt, ki is ő valójában, mi a létének értelme a történtek után. Szüksége volt arra, hogy újra önmagára találjon, vagy ha ez nem sikerül neki, akkor másképp leljen békére…

- De nekem szükségem van rád! – A föld felé fordítottam a tekintetemet, és Isabella is félrenézett, mikor Joshua térdre vetett magát. Sosem hittem volna, hogy egy farkast egyszer majd ennyire sebezhetőnek, mégis erősnek láthatok. Sokak szerint, behódolni egy nőnek és könyörögni a szerelméért gyenge, férfihoz nem méltó cselekedet, de én úgy véltem, odaadni a szívedet valakinek önként, és kitárni előtte a lelked kapuját, olyasvalami, amihez hatalmas bátorság szükségeltetik. Ez a pillanat mégis olyan személyes és intim volt, hogy kellemetlen volt a részesének lenni.

Hirtelen felkaptam a fejem, ahogy az ismerős gondolatok elöntötték az elmémet. Szeretem őt. Meg kell védenem. Gyűlöljön meg, hogy könnyebb legyen felejtenie. Gyűlöljön engem. Gyűlöljön.

- Nekem viszont, nincs szükségem rád! – Jade hangja pofonként csattant, én pedig hirtelen, mintha egy nagyon régi jelenet szemtanúja lettem volna, csak most más perspektívából. Tisztán láttam magam előtt Bella tekintetét. Mintha meghalt volna benne valami abban a pillanatban, amikor kimondtam, nem akarom többé őt, nincs rá szükségem. Joshua fekete szemei pont olyan fakóak lettek, mint az övé. Megborzongtam, mikor rádöbbentem, hogy Jade és én nem is vagyunk annyira különbözőek. Nem csak magunkból pusztítottunk el egy részt, hanem megöltünk valamit abban a személyben is, akit szerettünk.

Ahogy Jade elrohant, és Isabella vigasztalni kezdte Joshuát, még jobban a fák közé hátráltam. Én sem akartam volna, hogy egy idegen ilyen összetört állapotban lásson, ezért ha csak szimbolikusan is, kettesben hagytam őket, de a tekintetemet nem tudtam levenni róluk. Joshuát először elöntötték a fájdalom szülte gondolatok, aztán ahogy ez az érzés fokozatosan tompult, úgy jött a szomorú üresség. Vajon Bella is ezt érezhette? – szorult össze a gyomrom a felismeréstől.

Mindig úgy gondoltam, hogy az emberek könnyen felejtenek, de már egyáltalán nem voltam ebben olyan biztos. Mikor úgy éreztem, belepusztulok Bella hiányába, az ő szenvedését ideiglenesnek hittem. Egy szükséges pillanatnyi rossznak, ami a későbbi boldogságához kell. Önfeláldozónak képzeltem magam, de valójában csak gyáva és öntelt voltam. A saját fájdalmamat dédelgetve sajnáltam magam, miközben Bella fájdalmát lekicsinyeltem halandó léte miatt.

Nem akarom újra elkövetni ugyanazt a hibát – suhant át rajtam a megvilágosodás, miközben Joshua és Isabella ismét átváltoztak farkassá, és bevetették magukat az erdőbe. Követtem őket, de lassabban, mint idefelé jövet.

Jade gondolatai még mindig a múltam visszhangjaként kiabáltak a fejemben. Alig pár hónapja még őrjítő lett volna végigélni mindezt felidézve létem egyik legnehezebb és legszívettépőbb pillanatát, de most olyan volt, mint egy kozmikus pofon, amit azért kaptam, hogy végre észhez térhessek.

Egyszer már lemondtam a szerelemről csak azért, mert úgy hittem, jobban tudom, mi a jó annak, akit szeretek, de Isabella mellett kezdtem megérteni, hogy ez nem így működik. Hiába éltem több emberöltőnyi ideig, hiába tapasztaltam többet, mint az emberek többsége, nem voltam mindentudó.

Ahogy Isabella átlépett a határon, megálltam az egyik fa mellett. Egy pillanatra hátrafordult, és a barna tekintet az enyémbe kapcsolódott, aztán tovább rohant Joshua után.

Egyenlő velem – értettem meg végre a lényeget. Ha tényleg szeretem Isabellát – márpedig az érzéseimben tökéletesen biztos voltam -, nem irányíthatom. Nem vehetem el tőle a jogot, hogy a saját életéről dönthessen. Lehet, hogy fiatalabb, lehet, hogy gyengébb, akkor sem uralkodhatok fölötte, Nem vagyok isten.

Miután tékozló fiúként visszatértem apámékhoz az eltévelyedésemet követően, azt hittem, felfogtam ezt, de nem így volt, egyszerűen csak más formát öltött bennem. Többé nem gyilkosok és bűnözők felett ítélkeztem, hanem azoknak az életét akartam a kezemben tartani, akiket szerettem. Először Belláét, most pedig Isabelláét. De ennek most vége – győzködtem magam.

Tudtam, hogy én mit akarok, de Isabelláé volt a döntés joga. Felteszem neki ismét a kérdést, ő pedig eldöntheti, mit szeretne. Ha túl fiatalnak érzi még magát, várni fogok. Ha úgy gondolja, soha nem akar majd férjhez menni, mert az esküvő felesleges, hát, mellette élek majd férje helyett szerelmeként. Felajánlom neki a választást, és elfogadom, akármi is lesz a válasza – hoztam meg a saját döntésemet.

Izgatottan járkáltam fel-alá a határ mentén, miközben elővettem a gyűrűt, és az ujjaim között forgatva figyeltem a gyémánton megcsillanó fényt. Újra erőt vett rajtam az izgatottság és a félelem, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Megteszem, amit tennem kell, aztán lesz, ahogy lesz.

Mikor meghallottam Isabella mancsdobogását, gyorsan visszarejtettem a zsebembe a jegygyűrűt.

Várj meg itt! – hallottam meg a fejemen átsuhanó gondolatot. Isabella elrohant mellettem, majd az egyik fa mögött átváltozott és felöltözött.

- Van kedved sétálni egyet? – lépett végül elő a kezét felém nyújtva. Kissé bizonytalanul fogtam meg, de aztán szó nélkül hagytam, hogy maga után húzzon engem. Nem tudtam, mit tervez, de minél előbb meg akartam kérni újra a kezét. Mielőtt még idegösszeomlást kapok a kétségeimtől…

- A ház az ellenkező irányban van – szólaltam meg egy idő után, hogy kipuhatoljam, hová is visz, de nem árult el semmit, csak titokzatosan kuncogott. Kellett pár perc, míg rájöttem, merre is tartunk, de végül mikor rátértünk az egyik ismerős ösvényre, már biztos voltam benne, hová megyünk. A remény ismét újult erővel tört rám – talán, ő is azért akar kettesben maradni velem, hogy újra tökéletes legyen a helyzet és az idő a kérdésemhez.

Szó nélkül vezetett ki a tisztásra, és csak a közepén torpant meg, hogy aztán szembefordulva velem olyan pillantással jutalmazzon meg, amitől a jégszívem olvadva kezdett éledezni. Még fel sem fogtam, ő már a nyakamba csimpaszkodott, és az ajkai olyan szenvedéllyel falták az enyémeket, ahogyan még sosem. Egy pillanatra meginogtam a hevességétől, de végül sikerült megtartanom magunkat – furcsa volt, hogy ilyen erővel rendelkezik, még mindig nem szoktam hozzá teljesen. A testem azonnal fájón reagált a közelségére, ujjaim a hátába mélyedve mohón szorították őt magamhoz.

A teste hirtelen ernyedt el, én pedig ijedten kaptam utána, hogy ne zuhanjon a földre. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy túl erős volt az ölelésem, de aztán ahogy lefektettem a fűbe, rájöttem, hogy nem esett semmi baja. A légzése és a szívverése egyenletes volt – egyszerűen csak elveszítette az eszméletét.

Mellé feküdtem, és óvatosan végigcirógattam az arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy a már régóta halott szívem egyszerre telt meg boldogsággal és fájdalommal. Annyira akartam őt – a lelkét, a testét, mindenét -, hogy az már szinte fizikai kínt okozott a számomra. Ujjaim végigjárták az orra vonalát, végigsimítottak a csukott szemhéjakon, hogy aztán az arcán nyíló tűzrózsákat rajzolják körbe. Halkan felkuncogtam, ahogy a szempillái aprót rebbentek, aztán felnyitotta a szemeit, és zavartan rám nézett.

- Mi történt? – A halk sóhaj elégedett vigyorra késztetett. Jó érzés volt tudni, hogy még mindig ilyen hatással van rá a csókom.

- Elájultál – közöltem vele kiélvezve a válaszomtól sötétebbé váló vörös foltok látványát az arcán.

- Ó… Bocsánat – nyögte halkan. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a simogatását – az ujjaimat vonzotta a két apró, piros köröcske. Olyan forró volt azon a kis területen, ahol összegyűlt a vére, és az illata is sokkal vonzóbbnak tűnt. Mintha a zavara valami az adrenalinhoz hasonló édesítő hormont szabadított volna fel az ereiben.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem végül, hogy eltereljem a figyelmemet a bűnös vágyakról, amiket nem csak a szomjúság okozott.

- Én csak… gondoltam, szeretnél velem egy kicsit kettesben lenni… - motyogta. Majdnem felnevettem a megkönnyebbüléstől, mikor megértettem, miért is akart a rétünkre jönni pont most. Ha nem értettem valamit nagyon félre – márpedig reméltem, hogy nem -, akkor ő is pontosan arra vágyott, amire én. Fogai végigkarcolták az alsó ajkát, én pedig legszívesebben azonnal rájuk hajoltam volna, hogy ismét ájulásközeli állapotig csókoljam. Ehelyett ujjaim megálltak a bőrén, és egy pillanatnyi gondolkodás után a hátamra fordultam.

- Jó ötlet volt… - feleltem szemeimet az égre tapasztva. Nem nézhettem Isabellára, mert akkor biztosan kiestem volna a szerepemből, és elveszítve a fejemet azonnal könyörögni kezdtem volna neki, hogy jöjjön hozzám feleségül.

- Igen, néha vannak jó ötleteim – ült fel, miközben a pillantása az arcomat pásztázta forróságot hagyva maga után. – De neked is. Az a rózsa tényleg csodaszép volt… - Alig bírtam visszafojtani a kuncogásomat. Most már tökéletesen biztos voltam benne, hogy mire megy ki a játék, és az elégedettségtől szinte repülni tudtam volna.

- Vagy egy percet keresgéltem Esme kertjében, mire megtaláltam a tökéleteset – nevettem fel. Annyira könnyűnek éreztem magam – mintha egy tonnás súly zuhant volna le a mellkasomról. Bosszús sóhaj hagyta el Isabella ajkait. Még mindig nem pillantottam rá, de szinte láttam magam előtt az arcát. Biztos voltam benne, hogy két apró ránc van a homlokán, és a szemei apró réssé szűkülve merednek rám. – Valami baj van? – feszítettem tovább a húrt. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de felizgatott ez a játék – koncentrálnom kellett a légzésemre, hogy ne kezdjem el kapkodni a levegőt.

- Semmi – felelte, aztán egy időre csend lett. Vártam, hogy mi lesz a következő lépése, és mikor hirtelen felpattant, megijedtem, hogy túl messzire mentem. – Na jó, hazamegyek! – Azonnal előtte termettem, hogy mentsem, ami menthető, miközben magamat átkoztam az előbbi gonoszkodásért.

- Csak miután válaszoltál… - A hangom szinte kérlelő volt. Reméltem, hogy hamar megbocsátja nekem ezt a kis játékot.

- Mire? – Láttam rajta, hogy még durcás, ezért finoman magamhoz húztam, és a füléhez hajoltam. Az együtt töltött idő során kitapasztaltam már, hogy ez az egyik legérzékenyebb pontja – már csak attól remegni kezdett, ha a fülébe suttogtam valamit. Biztos voltam benne, hogy ez megenyhíti majd.

- Akarsz velem lenni, amíg világ a világ? – kérdeztem tőle, mire megéreztem az apró reszketést végigfutni a testén.

- Igen… - felelte mormolva. Még közelebb hajoltam hozzá – az ajkaim szinte érintették beszéd közben a fülcimpáját.

- És mindezt Mrs. Cullenként? – Belebizsergett az egész testem a kifejezésbe – Mrs. Cullen… Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát, és minél többet késett, annál idegesebb lettem. Az ujjai az ingembe markoltak, én pedig úgy éreztem, a lábam hirtelen olvadt masszává változott. Talán, mégis félreértettem valamit, és nem is ezt akarta? – Isabella, kérlek, válaszolj, mert most már nem tartom lehetetlennek, hogy hamarosan én is elájulok… - nevettem fel kétségbeesve.

- Igen, szeretnék Mrs. Cullen lenni. Szeretnék a feleséged lenni – hadarta végül. Kellett egy másodperc, mire felfogtam a szavait, de mikor megtörtént, úgy éreztem, a föld felett lebegek jó pár centivel. Óvatosan toltam el magamtól, és lassan vettem elő az apró gyűrűt a zsebemből. Féltem attól, hogyha túl gyorsan mozdulok, szertefoszlik a szemeim előtt, mint valami álomkép. Aztán mikor a kezeim közé vettem a kezét, és a gyűrűt az ujjára húzva még mindig hús-vér alakban állt előttem, végre kezdtem elhinni, hogy ez a valóság. . – Hűha… Tényleg össze fogunk házasodni… - szipogta. Csak most vettem észre, hogy könnyezni kezdett a meghatottságtól. Legszívesebben azonnal magamhoz öleltem volna, de a zavartságát látva hagyni akartam még neki egy kis időt, amíg feldolgozza a tényt, hogy a feleségem lesz. Még számomra is olyan sokkoló volt ez a boldogság, hogy el sem tudtam képzelni egy félig emberi lény hogyan képes elviselni ilyen erőteljes érzéseket.

- Igen, ez általában így szokott menni a leánykérés után – kuncogtam felszabadultan.

- És mikor? Szükségem… szükségem lesz ruhára, és… Hol fogjuk tartani? Jonathanéknak is ott kell lenniük! – Záporoztak felém a kérdések. Isabella izgatottsága rám is teljesen átragadt. Örültem, hogy ennyire felélénkíti az esküvőnk gondolata. Arra számítottam, hogy majd időre lesz szüksége a döntéshez, de úgy tűnt, hogy azonnal tudta, mit is akar. Talán, már korábban is gondolkozott ezen, ahogyan én is, csak nem volt mersze felhozni ezt a témát eddig…

- Ez természetes – bólintottam, aztán mosolyogva végighallgattam az újabb adag kérdést.

- Hol fogunk lakni utána? A házatokban? Talán, a városban találhatnánk egy házat… Elég egy kicsi, csak legyen kert, ahol a testvérem majd játszhat…

- Még van elég időnk megbeszélni mindent, nem holnap akarlak elvenni – vigyorodtam el. Az igazság az volt, hogy már én is sokat gondolkoztam ezen. Egyfelől, nem akartam túl messze lenni a családomtól, másfelől, szerettem volna saját, külön életet kettesben Isabellával.

- Persze, persze, tudom. Csak… Mindegy, ne is figyelj rám – rázta meg a fejét, amitől a tincsei ide-oda röpködtek az arca mellett. A lelkesedéstől úgy csillogott a szeme, mint két csillag a tiszta, éjszakai égbolton. Egyszerűen nem tudtam elszakítani tőle a pillantásomat. Vonzott, akár egy fekete lyuk, én pedig szíves örömest merültem volna el benne teljesen.

- Nem tudok nem rád figyelni – vallottam be, miközben kezem önálló életet élve felemelkedett, és megsimogatta arca forróságát. – A menyasszonyom vagy… - mondtam ki most először a tényeket. Ez az egy mondat úgy hatott rám, mintha valami boldogságszérumot adtak volna be nekem. Szinte éreztem, ahogy újra életre kelnek a sejtjeim, és csodálkoztam, hogy a szívem nem támadt még fel, hogy lüktetve pumpálja boldogságom bizonyítékaként a vért.

Ebben a pillanatban mindennél jobban akartam őt. Nem számított, hogy még nem házasodtunk össze, vagy hogy én vámpír vagyok, ő pedig farkas, ahogyan a korkülönbség sem. Minden egyes porcikám akarta őt elnyomva minden egyéb vágyamat.

- Az vagyok… - suttogta maga elé, én pedig nem bírtam tovább várni. Bármennyire is erős volt az önuralmam, most értem a végére. Végül is, miért kéne tovább kínoznunk magunkat… Most már nem tehetek benne kárt, nem árthat neki a vámpírméreg sem. Az esküvő pedig… Eredetileg úgy terveztem, várunk addig, de most, hogy itt állt előttem, és olyan szemekkel nézett rám, amitől úgy éreztem, a fagyott testem lángokban áll, ostobaságnak tűnt egy papírdarabra várni.

Lassan, puhatolózva hajoltam előre, és finoman nyomtam a számat az ajkaira, de a puha, meleg bőr érintésétől az akaraterőm utolsó cseppje is elpárolgott. Olyan vadul és szenvedélyesen csókoltam tovább, mintha az életem múlna azon, hogy minél többet faljak fel belőle. Kezeim magukkal húzták a fűbe, ujjaim a combját simogatták, aztán mikor rájöttem, hogy milyen illetlen is rögtön ilyen helyeken érintenem, összeszedtem magam, és a derekára csúsztattam a tenyerem.

- Ne… - A tiltakozó hang úgy hatott rám, mint egy áramütés. Kezeim azonnal a magasba emelkedtek, és mire felfoghattam volna, mi is történt, Isabella már felült, és a térdeire hajtotta a fejét, hogy elrejtse előlem az arcát.

- Mi a baj? – ziháltam. Csak most vettem észre, hogy úgy kapkodom a levegőt, mint az emberek futás után. Megpróbáltam rájönni, mit követhettem el, ami kiborította Isabellát, de fogalmam sem volt róla. Talán, túl vad vagy gyors voltam… Lehet, hogy ő még nem akar velem lenni?

- Semmi – kaptam tőle egy fejrázást válaszul, de nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Azt akartam, hogy tudja, nekem bármit elmondhat. Nem fogok haragudni rá akkor sem, ha visszautasít. Tökéletesen érthető lenne, hogy még időre van szüksége.

- Isabella… Épp most mondtál igent nekem egy egész örökkévalóságra – térdeltem fel, és óvatosan megérintettem a vállát. – Ezek után bármit elmondhatunk egymásnak – győzködtem. Szerettem volna, ha megbízik bennem. Ha olyan intim lelki kapcsolat alakul ki közöttünk, mint amilyet Esme és Carlisle között láttam mindig. Ők bármit meg tudtak beszélni egymással, és néha egy pillantásból értették, hogy mire is gondol a másik. Csodáltam azt a szerelmet, amit egymás iránt éreztek, és példaként könyveltem el magamban. Olyan példaként, amelyet mindenképpen követni akartam a saját házasságomban is Isabellával.

- Ronda a sebem. – Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy először fel sem fogtam, hogy Isabella megszólalt, csak pár tizednyi másodperc múlva jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott. Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Hát csak ennyi lenne?

Ujjaimat a csuklójára fonva igyekeztem lazítani karjainak szorításán a lába körül, és bár éreztem az ellenkezését, kivételesen nem hagytam magam. Most készültünk letenni közös életünk első alapköveit, és nem hagyhattam, hogy sérült kövek kerüljenek alulra, hiszen, akkor nem tudnák megtartani a később rájuk nehezedő súlyt.

– Ne… - tiltakozott, de végül sikerült elérnem, hogy ránézhessek.

- Bolond vagy. Hányszor mondjam még el, hogy nem érdekel az a heg?

- Tudom, hogy csak azért mondod, mert nem akarsz megbántani. – Az arcvonásaim hirtelen megkeményedtek. Tényleg azt hiszi, hogy hazudnék neki ilyesmiben? Miért nem érti meg, hogy nem undorodom semmitől sem, ami hozzá tartozik… Minden egyes porcikáját szeretem.

- Ha rajtam lenne egy sebhely, te azért mondanád? – kérdeztem kissé mérgesebben, mint akartam, de muszáj volt felfognia, hogy mennyire fáj nekem, hogy nem hiszi el, amit állítok.

- Nem, dehogy is – tiltakozott azonnal, én pedig majdnem elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy a tekintetében csillogó fény, enyhe rémület, amit az okozott, hogy úgy véli, megbántott engem.

- Akkor miért hiszed, hogy én hazudnék neked? – lágyult el kissé a hangom.

- Nem hiszem… Csak… Te olyan gyönyörű vagy. Én meg annyira tökéletlen. – A vallomása egyszerre esett jól és hozott zavarba. A gondolatok pörögni kezdtek a fejemben – meg akartam valahogy értetni vele, hogy számomra ő ugyanolyan gyönyörű, mint amilyennek engem lát.

- Nézz a szemembe! – kértem egy hirtelen jött ötlettől vezérelve. Reméltem, hogy ezzel képes leszek megmagyarázni neki azt, amit iránta érzek. – Mondd el, hogy mit látsz! – utasítottam, de csak zavartan pislogott rám. – Gyerünk, Isabella, mit látsz? – bíztattam.

- Kavargó mézet. – Muszáj volt elmosolyodnom a hasonlaton. Az ő pillantását én mindig úgy definiáltam magamban, mint forró, olvadt csokoládé…

- És még?

- Apró világosbarna pöttyöket, amik vonzzák az ember tekintetét. – A kuncogásom felerősödött. Isabella annyira a külsőségekre koncentrált, hogy pont a lényeget nem vette észre.

- Nézd meg jobban! – dőltem előrébb, mintha eddig a távolság miatt nem látta volna meg, amit mutatni szeretnék.

- Magamat? – A kérdés bizonytalanul érkezett, de már sokkal jobb meglátás volt, mint az előző kettő. Ahogy Isabella közeledett a megoldás felé, úgy lettem egyre izgatottabb.

- Igen, és még? – A tekintete hirtelen bosszússá vált, én pedig kezdtem azt hinni, hogy mindjárt robbanni fog, de aztán a detonáció helyett hirtelen elkerekedtek a szemei.

- Csillogást… Boldogságot – érkezett meg a helyes válasz, én pedig büszke voltam rá, hogy kitalálta, amit mondani akartam neki.

- Te vagy az oka, hogy ezt láthatod benne. Valahányszor rád nézek, úgy érzem, Carlisle-nak mégis igaza van, és a mennyország kapui a számomra is kinyíltak annak ellenére, ami vagyok – nevettem teljesen fesztelenül, aztán hirtelen a jókedv a torkomon fagyott, mikor észrevettem az arcán végigcsorduló könnycseppeket. – Jaj, ne! Nem akartalak elkeseríteni ezzel a butasággal… - Legszívesebben a falba vágtam volna a fejemet az ostobaságom miatt – bár az a falnak jobban fájt volna, mint nekem. Nem akartam elrontani azzal a pillanatot, hogy elszomorítom Isabellát, de úgy tűnt, már túl késő. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem a nedvességet az arcáról. – Sajn… - kezdtem volna újabb bocsánatkérésbe, de legnagyobb meglepetésemre, a következő pillanatban az ajkai az enyémekre tapadtak.

Fogalmam sincs, meddig csókolóztunk, de Isabella csak akkor húzódott el tőlem, amikor már nem kapott levegőt. Ilyenkor sajnáltam egy kicsit, hogy szüksége van friss oxigénre, mert én akár az örökkévalóságig képes lettem volna az ajkait falni.

A szemeim elkerekedtek, ahogy Isabella a ruhája alá csúsztatta a kezét, és megértettem, hogy mire készül. Olyan hálás érzés öntött el, hogy ha működött volna a szívem, biztosan beleremeg. Ez a gesztus, a bizalomról szólt. Isabella bebizonyította nekem, hogy hisz bennem, és hajlandó csupaszra vetkőztetni előttem a lelkét is. Olyan gyengéden értem hozzá, ahogyan még sosem. Hátradöntöttem a földön, és fölé gördülve csókoltam végig a vállát. A bőre selymesebb volt, mint a rózsa szirmai, amit reggel adtam neki. Ajkaim végigjárták a kulcscsontját, hogy aztán a mellei között haladjanak lefelé. A belőle áradó forróság őrjítően hatott rám. Egyszerűen nem tudtam visszafojtani az elégedettségem hangjait.

Az egész testem vágyakozva kívánta őt. Kóstolni akartam, simogatni, érezni és a részévé válni. Minden, ami eddig gátolt benne, hogy megtegyem, mintha most megszűnt volna létezni. Egyszerűen csak élveztem a bőréből kipárolgó illatot, a sóhajait, a szívének eszeveszett dobogását, és az apró reszketéseket, amiket én váltottam ki belőle.

A teste hirtelen dermedt meg, amikor a hasát csókolva oldalra haladtam tovább a sebhelye felé. Azt akartam, hogy lássa, tényleg egy cseppnyi undort vagy taszítást sem érzek a heg miatt. Egyszerűen hozzá tartozott, ezért imádtam minden egyes négyzetcentiméterét.

- Semmi baj… - próbáltam megnyugtatni, mielőtt az ajkam a megsebzett területre tévedt volna. Az érzet tejesen más volt, mint a bőre többi részén, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Mintha az ajkaim selymes csokoládékrém helyett egyenetlen felületű mogyorós csokoládét kóstolgattak volna. Elég emberi példa volt, de valószínűleg, ezzel tudtam volna a leginkább megmagyarázni Isabellának, mit is éreztem pontosan. Ugyanolyan csodás íz, ugyanolyan kellemes élmény, csak más formába öntve.

Szerencsére, nem kellett szavakba öntenem a magyarázatomat, kizökkentve magunkat ebből a csodából, mert éreztem, hogy Isabella izmai maguktól ellazulnak, és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a mellkasát.

Visszatértem az ajkaihoz végül, miközben ő igyekezett lesimogatni rólam az ingemet – a bőröm bizsergett mindenhol, ahol csak hozzám értek az ujjai. Nem akartam abbahagyni ezt az egészet. Nem akartam visszafogni magam. Egyszerűen csak élveztem az érintéseit, ahogy a szája bejárja a nyakamat apró, édes csókokat lehelve fagyos bőrömre. Fogalmam sem volt, hogy érdemelhettem ki egy ilyen csodás lény szerelmét és vágyait, de ha már elnyertem őket, nem voltam hajlandó többé kiereszteni a kezeim közül ezt az ajándékot.

- Akarlak… - Fogalmam sincs, mikor döntöttem el végleg, hogy tényleg ezt szeretném, de még sosem voltam semmiben ennél biztosabb. Ujjaim a térdhajlatába kúsztak, és úgy mozdították a lábát, hogy az ágyékunk egymáshoz préselődjön. Az érzés, ami végigsöpört rajtam, hihetetlen volt. – Most azonnal akarlak – ismételtem meg rekedtebb hangon, aztán felnéztem Isabella arcába. Tudnom kellett, hogy ő is így érez-e… A tekintete zavart volt, de ott csillogott benne az a vágy, amit én is éreztem.

- Úgy érted, hogy…

- Szerelmeskedni akarok veled – mondtam ki, hogy még véletlenül se értsen félre.

- Eddig nem akartad… Mármint… - Isabella elpirult, és a szemei önkéntelenül lefelé pillantottak. Még csak most tudatosult bennem, hogy az ágyékom kőkeményen nyomódik a hasához, de csak apró zavart éreztem. Végül is, teljesen természetes volt, hogy kívántam őt. Az lett volna a furcsa, ha nem így reagál a testem a közelségére. – Mármint, várni akartál…

- A feleségem leszel… - tűrtem egy vándorútra indult tincset a füle mögé kissé tétovázva, miközben igyekeztem megmagyarázni neki a hirtelen pálfordulásom okainak egy részét. Ha még mindig ember lett volna, valószínűleg, bármennyire is vágyom rá, sosem jutunk el idáig. De Isabellának most már emberfeletti ereje volt, aminek köszönhetően nem kellett rettegnem attól, hogy egy rossz mozdulattal összeroppantom őt. Ezen kívül bár fontosnak tartottam az esküvőt, egy papírnak csak szimbolikus jelentése volt. Az érzéseim viszont már most azt súgták nekem, hogy Isabella hozzám tartozik, ahogyan én is hozzá. A feleségem volt szertartás nélkül is. A szívem birtoklója. – Most már biztos vagyok benne, hogy így lesz. És boldoggá akarom tenni teljesen az én asszonyomat. Ha te is akarod… - néztem rá bizonytalanul, de mielőtt fellángolhattak volna bennem a kétség szikrái, az ajkait az enyémre nyomta. A megkönnyebbüléstől mosolyogva csókoltam vissza.

Isabella sokkal mohóbb volt, mint számítottam rá, pedig én voltam az, aki többet várt erre a pillanatra. Az érintéseim olyan nyögéseket csaltak ki belőle, amik már magukban majdnem elégnek bizonyultak ahhoz, hogy elveszítsem a kontrollt a saját testem felett, de igyekeztem kitartani. Végigcsókoltam és simogattam minden egyes porcikáját, amit csak elértem, ő pedig könyörögve próbált meg még közelebb préselődni hozzám, mintha még az sem lenne elég közel, hogy tökéletesen összetapadva öleljük egymást.

Mikor a kezei megpróbáltak kihámozni a nadrágomból, össze kellett szorítanom a fogaimat, és jobban kellett koncentrálnom, mint mikor a vér miatt kellett uralkodnom magamon. Az ujjai véletlenül hozzáértek a testem legérzékenyebb pontjához, és így több, mint százötven évnyi cölibátus után senki sem vethette a szememre, hogy alig bírtam visszafogni magam. Egyedül csak az a gondolat segített, hogy nem akartam csalódást okozni Isabellának.

- Ha… Ha valamit nem jól csinálnék, vagy… - néztem fel rá. Egyfelől, nyernem kellett egy kis időt, amíg összeszedem magam, másfelől, tényleg aggódtam. Számomra is ez volt az első alkalom, és a vámpírszexről csak annyit tudtam, amennyit a családom férfitagjai elárultak, valamint, amennyit Isabellával kitapasztaltunk a kölcsönös örömszerzéseink alkalmával. De mi van, ha ez nem elég? Mi van, ha elrontok valamit… Vagy ha Isabella számára nem lesz akkora élvezet, mint nekem… Inkább a saját gyönyörömről mondtam volna le, minthogy azzal a tudattal kelljen élnem, hogy nem tudom neki megadni a kielégülést.

- Minden rendben lesz – felelte magabiztosnak tűnve, miközben megemelte egy kissé a csípőjét cseppet sem könnyítve a helyzetemen.

- Csak szólj… Szólj, ha mégsem, és… megállok – feleltem akadozva, bár próbáltam komolynak tűnni, hogy megértse, ha valami nem jó a számára, én megállok, bármilyen nehéz is lesz.

- Csak csináld már… - Gondolkodás nélkül csókolt meg, mintha egyáltalán nem aggódna semmi miatt, ez pedig segített, hogy én is lerázzam a félelmeimet annyira, amennyire szükséges.

Finoman becsúsztattam a kezemet a hosszú combok közé, és végigsimítottam a vágytól nedvedző szirmokon. A lélegzetemet visszafojtva igazítottam a férfiasságomat a gyönyör bejáratához, aztán egyetlen határozott mozdulattal előre löktem magam átszakítva a lányságot és a nőiséget elválasztó hártyát . Hirtelen úgy éreztem, meghaltam és a mennyországba kerültem. A kéj végigzubogott a sejtjeimen, ledermesztve teljesen. Hitetlenkedve pillantottam Isabella szemébe, hogy vajon, ő is érzi-e ezt a földöntúli dolgot, de csak rémülten pislogott rám. Egy másodpercre megijedtem, hogy túl nagy fájdalmat okoztam neki vagy kellemetlen számára a testem hidegsége a sajátjában, de aztán rájöttem, hogy csak miattam aggódott.

- Minden rendben – sóhajtotta talán inkább saját magának, miközben a csípője előre lendült. Újabb sokkoló gyönyör remegtetett meg, és egy pillanatra, mintha a testemet elhagyva lebegtem volna a semmiben. A szemeim előtt apró, fényes és színes foltok jelentek meg, miközben úgy éreztem ép ésszel lehetetlenség elviselni azt, ami velem történik. A kéjes érzés hullámokban vágtatott át rajtam, ahogy Isabella újra és újra előre lökte magát. Igyekeztem felvenni a ritmust, ahogy a testem hozzászokott a meglepően erőteljes élményhez, hogy Isabellának is örömet okozhassak.

Vadul kezdtem marni a korábbi csókjainktól vöröslő ajkakat, ami egy kicsit segített abban, hogy az ágyékomat kínzó vágy helyett másra is tudjak koncentrálni, de nem csak én voltam ilyen heves. Isabella kezei néha már-már fájdalmasan kapaszkodtak belém, a nyögései pedig arról árulkodtak, hogy ő is legalább annyira élvezi a násztáncunkat, mint én.

A tudatom egy része hallotta, hogy egyre hangosabb morgások törnek elő a torkomból, de nem tudtam irányítani őket. Ösztönösen élvezte a bennem lévő vámpír is testeink sóvárgó vágtáját.

Isabella combjai összeszorultak a derekam körül, és még gyorsabb ütemben igyekeztek maguk közé húzni. Biztos voltam benne, hogy nem bírom már sokáig, így megkönnyebbültem, mikor Isabella lélegzete elakadt, a teste pedig rángatózva kínlódott a gyönyör súlya alatt. A nőiessége lüktetése majd elvette az eszemet, de mielőtt megadtam volna magam az őrületnek, tudni akartam, hogy vele minden rendben van-e.

Összepréselt szájjal vártam, hogy lecsillapodjon a gyönyöre, aztán végigsimítottam az arcán. Felnyitotta a szemeit, és csillogó tekintettel pislogott rám, mint aki még nincs teljesen ebben a világban. Ahogy ismét megmozdította az altestét, tudtam, hogy jól érzi magát, és azt akarja, hogy én is leszakítsam a saját élvezetem gyümölcsét.

Lassabban mozogtam, de mélyebbre löktem magam a testében, miközben ujjai kedveskedve simogatták a tarkómat. A kéj lassanként vette át felettem ismét a teljes uralmat. Éreztem, hogy egyre erősebben lüktetek, míg végül a világ elhomályosodott a szemeim előtt. Morogva csapódott az öklöm a földbe, mert úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni a rám törő gyilkos kéjt. Az érzékeim összessége egyetlen testrészemre korlátozódott, míg a testem többi része csak bénultan várta, hogy túlélem-e a túlélhetetlent.

Beletelt pár percbe, míg megbizonyosodtam róla, hogy életben maradok, de aztán elöntött a teljes kielégültség érzése. Nem csak a testi kielégültségé… Tökéletesen boldognak és teljesnek éreztem magam, talán, életemben most először. Az összes eddigi félelmem elpárolgott – Isabellával egymáshoz illettünk minden szempontból.

Olyan elragadtatással hallgattam a fülem alatti szív dobogását, mintha csak egy szimfónia lenne, és biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, ez lenne a legmegnyugtatóbb hang, ami édes álomba tudna ringatni.

Teljesen belemerültem Isabella testének zenéjébe, így csak későn vettem észre, hogy milyen illatot hoz felém a szellő. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, de nem akartam, hogy Isabellának az legyen az első szeretkezésünkről a legerősebb emléke, hogy a sárban kellett feküdnie.

- Mindjárt esni fog – mormoltam a fülébe. Elégedettség öntött el, mikor éreztem a reszketést, amit kiváltott belőle a hangom.

- Nem érdekel. Úgysem tudok megfázni… - jött a makacs válasz.

- Tudom. De érdekesen fogunk kinézni, miután a sárban dagonyázás után visszamegyünk – nevettem fel, aztán bevetettem az adukártyámat. – Bár, ha jobban meggondolom… Legalább lenne okunk egy közös zuhanyzásra. És Emmett heti poénadagja is meglenne – vigyorodtam el, aztán majdnem hangosan felnevettem, ahogy Isabella szemei hirtelen elkerekedtek a gondolattól.

- Hazamegyünk. Most – jelentette ki, aztán lassan felült, és a ruháit keresve körbenézett.

Ahogy öltözködtem, éreztem magamon a pillantását, de nem tettem szóvá. Túl jól esett a gondolat, hogy nem képes levenni rólam a szemét, semmint hogy zavarba hozzam – és én is jó párszor pislantottam felé, mikor úgy tűnt, nem figyel. Sokkal tökéletesebb volt, mint azt képzelte magáról. Ezt bizonyította, hogy a testem annak ellenére reagált a látványára, hogy nem sokkal ezelőtt már kielégült egyszer.

- Gyere… - nyúltam felé, hogy felsegítsem a földről. Tartottam tőle, hogy ha nem indulunk el most azonnal, akkor túl erős lesz bennem a késztetés, hogy az eső közeledte ellenére tovább marasztaljam. Ahogy hirtelen meginogott, és a kezei belém kapaszkodva igyekeztek egyensúlyt találni, ijedten fonódtak az ujjaim a derekára, hogy segítsek. – Hé, hé, minden rendben?

- Uh, igen – pislogott kissé zavart tekintettel rám. – Csak megszédültem. Túl sok energiát kivettél belőlem. – Kissé megkönnyebbülve fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt, mikor kacéran elmosolyodott, és csókra nyújtotta az ajkait.

- Biztos, hogy… - fürkésztem az arcát a rosszullét újabb jeleit kutatva. Persze, nem csoda, ha kimerült azok után, amit átéltünk – engedtem meg magamnak gondolatban egy elégedett vigyort -, hiszen, a vámpírokkal ellentétben, a farkasoknak szükségük van a pihenésre.

- Tökéletesen jól vagyok! – kaptam egy bosszús morgást válaszképpen, aztán Isabella a nyakam köré fonta a karjait, és megcsókolt.

- Mennünk kéne, mindjárt itt az eső… - próbálkoztam a józan eszem összekaparásával, de ezt egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a puha ajkak éppen az államat és a nyakamat kényeztették. A testem ismét harcra kész állapotban volt, így egyáltalán nem bántam, mikor Isabella gombolgatni kezdte az ingemet, amit épp az imént vettem fel.

- Meggondoltam magam. Ha Emmett beszól, most már elég erős vagyok, hogy megverjem – jött a válasz. Igazság szerint, ha Emmett elhallgattatása kellett csak ahhoz, hogy Isabella újra az enyém legyen most azonnal, én magam is elintéztem volna.

Megint a földön kötöttünk ki, és mire az esőcseppek hullani kezdtek, már semmivel sem foglalkozva szerettük egymást újra. A külvilág tökéletesen megszűnt létezni körülöttünk, hogy ő és én végre ismét „mi” legyünk.



Megjegyzés: Az utolsó mondatot a Micimackóban szereplő egyik párbeszéd ihlette, amit Szandi nemrég mutatott nekem, és szerintem, nagyon édes. :)