Gyógyító pilleszárnyak - 34. fejezet

34. MEGLEPETÉSVENDÉGEK

- LÁTTAD, IGAZ? – Marcusszal a ház melletti padon ültünk. Úgy bámulta az Alice által bevetett földet, mintha nem hónapok, hanem percek kellenék csak ahhoz, hogy a virágok előbújjanak. Egy kicsit nyugodtabb voltam, mint korábban, de még mindig fogalmam sem volt, mit is kéne tennem.

Most már három nő szíve volt a kezemben. És legalább kettő úgy fogja érezni, a rám bízott kincset a földre hajítottam és megtapostam. Pedig eszem ágában sem volt ilyesmit tenni. De hát, hogy adhatnám meg háromnak is egyszerre, amit szeretne?

- Láttam, hogy hasonló, mégis más. Valami erősebb. Csak később tudtam meg, hogy mit is jelent ez, mikor Alice-szel beszélgettem. Mesélt a fiadról és a feleségéről.

- El sem hiszem, hogy tényleg belém vésődött – ráztam meg elkeseredve a fejemet. – Most mihez kezdjek? – néztem fel a barátomra tanácsra várva.

- Carlisle… Te vagy a legintelligensebb személy, akivel valaha találkoztam, de ha a szerelemről van szó, úgy viselkedsz, akár egy tizenhat éves emberkölyök – nevetett fel.

- Sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint egy emberkölyök valaha is lehet – világítottam rá a téma komolyságára. Marcus olyan könnyedén vette ezt az egészet, de csak azért, mert nem volt a helyemben. Őt nem terhelték ilyesfajta érzések már emberi ésszel szinte felfoghatatlan idő óta.

- Ez tény és való. De a döntést ugyanazon elv alapján kéne meghoznod – vont vállat.

- Ugyanazon elv? – vontam fel a szemöldökömet.

- Pontosan tudod, kit szeretsz. Csak félre kéne tenned az ostoba félelmeidet, és lépned kéne.

- Mondani könnyű, de ezt nem értheted! Nem léphetek – szorult össze a mellkasom.

- Ostobaság.

- Nem az. Akit szeretek, nem szeret viszont. És ha lépnék, elveszíteném teljesen. Abba pedig belehalnék – foglaltam össze a dolgokat úgy, hogy ne derüljön ki a szerelmem kiléte.

- Honnan tudod, hogy nem szeret?

- Mert lehetetlenség, hogy szeressen – húzódott keserű mosolyra a szám.

- Tökéletes társ lennél bármelyik nő számára. Lehetetlenség, hogy ne tudjon szeretni – dőlt hátra Marcus és az eget kezdte fürkészni. Önkéntelenül is követtem a pillantását, de mikor rájöttem, kit is keresek odafent, és hogy nem találom, rossz érzés kerített hatalmába. Úgy megszoktam már a sólyom közelségét, hogy mikor nem volt velem, hiányzott.

- Ezt tényleg nem értheted – mondtam el ismét.

Az éjszakát és a következő nap délelőttjét csendesen üldögélve töltöttük. Igyekeztem nem gondolkozni, csak élvezni az erdő látványát. Legalább olyan érdekes volt, mint egy film. Annyi történetet meséltek el a levelek, a fűszálak, az ágak. Nem messze tőlünk például hangyák tevékenykedtek.

A fű mozgása miatt tévedt feléjük a figyelmem. Jó messzire elvándorolhattak élelemért, mert kenyérmorzsákat cipeltek a hátukon. Északra járhattak, ahol volt néhány táborhely. A forksi családok oda jártak néha egy kis kikapcsolódásra, sütögetésre, horgászásra. Sokszor elképzeltem, vajon milyen lehet…

A mi „családi túráinkhoz” nem igazán hasonlíthattak. Amikor a gyermekeimmel az erdőbe mentünk, általában vadásztunk és táplálkoztunk. Más apa halat fogni, sátrat verni és tábortüzet rakni tanítja meg a fiait és lányait, én a gyilkolásra oktattam őket. Na és arra, hogy hogyan fogják vissza magukat, ha a préda nem megfelelő – emberi. Néha jó lett volna csak egy átlagos apának lenni. Semmi gond, semmi bevésődés, semmi halál, semmi fájdalom.

- Jönnek! – Marcus hangja zökkentett ki a valóságos természetfilmből. Most, hogy felhívta rá a figyelmemet, én is megéreztem az illatot, amit felénk hozott a szél. Döbbent riadtsággal pattantam fel, és Marcus arcát figyeltem.

- Ők az unokáim. Ne vegyél levegőt, hallod? – figyelmeztettem. Az arcára máris kiült a vérillat okozta vágyakozás. Igaz, Isis és Edan vére kevésbé volt vonzó, mint egy emberé, de az állatokénál mégis nagyobb csábítást okozott.

Más esetben biztosan Isisék elé mentem volna, de most nem mertem egyedül hagyni Marcust. Igyekezett nyugodtnak látszani és megtette, amire kértem, mégis pontosan tudtam, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy feladja a küzdelmet.

- Álljatok meg ott! – kiáltottam, amint Isis és Edan felbukkantak. Megtorpantak az egyik fa mellett.

Egyetlen másodperctöredékem volt arra, hogy döbbenten végigmérjem őket. Napról napra egyre nagyobbak voltak. Edanen eddig is látszott, hogy magas, nyúlánk férfi lesz belőle, akárcsak az apjából, de Isist képtelen voltam elképzelni felnőtt nőként. Eddig.

Térdig érő nyári ruhát viselt, amely kiemelte a nőiesedő csípő vonalát és a fejlődő melleket. A haját most nem összefonva, hanem kibontva viselte, ezáltal még inkább vesztett a gyermeki látszatból. Olyan kínzóan gyönyörű volt. És jelenleg riadt.

- Mi történt? – kérdeztem rá azonnal. Tudtam, hogy ok nélkül biztosan nem jönnének ide.

- Rendőrök vannak La Push-ban – lépett még egy lépést előrébb Edan.

- Rendőrök?

- Valaki szólt nekik, hogy gondok vannak a papírjainkkal. Nem biztos, hogy valódiak… Most a házunkban épp kikérdezik apáékat.

- Mi megszöktünk, mert a gyerekekkel nem igazán foglalkoztak – vette át a szót Isis. – Téged is keresnek, hogy beszélhessenek veled.

- Az a szemét… - motyogtam magamban. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy az a Readen nézett utána a dolgainknak és szólt a helyi kapitányságon.

Több száz éves létem során soha senkinek nem jutott még magától eszébe, hogy komolyabban leellenőrizze a személyazonosságunkat. A papírjaink a legtökéletesebb hamisítványok voltak, amiket egy egyszerű reptéri ellenőrzés vagy a kórház- és iskolavezetés nem találhatott gyanúsnak. Az a férfi okosabb és elszántabb, mint gondoltam.

- Haza kéne menned – zökkentett ki a gondolataimból Edan.

- Nem tehetem – pillantottam Marcus felé.

- Mi vigyázunk majd rá addig. – Az ajánlat mosolygásra késztetett, de hamar letöröltem az arcomról, mikor rádöbbentem, hogy ezzel megsérthetem a velem szemben álló lelkes fiút.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – vallottam meg végül óvatosan.

- Alakváltó vagyok, erős és ott a pajzsom is – húzta ki magát Edan. Ahogy felrémlett bennem az apró hegyi oroszlán képe, ismét megrándult a szám.

- De Isisnek nincs sem pajzsa, sem más védelme – emlékeztettem ahelyett, hogy a saját képességeit vontam volna kétségbe.

- Ő… - fordult tétovázva a húga felé, aki lesütötte a tekintetét. – Őt is be tudom vonni a pajzs alá, ha kell.

- És azért nem vagyok annyira védtelen. Vámpír vagyok. Félig… - futott végig durcás kifejezés Isis vonásain, mikor ismét felnézett. A barna tekintet látványa reszketésre késztette a lábaimat.

- Látszólag még mindig te vagy a családfő, mert apa túl fiatalnak néz ki – emlékeztetett. – Mindenképpen beszélni akarnak veled a zsaruk, addig úgysem mennek el – tette hozzá Edan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isist legszívesebben magammal cipeltem volna, de tartottam tőle, hogy Edan egyedül nem bizonyulna elégségesnek az őrzéshez.

- Minden rendben lesz? – fordultam Marcus felé. Még mindig nem vett levegőt, így beszéd helyett csak bólintott egyet. – Ne feledd, hogy ők az unokáim! – figyelmeztettem még egyszer. Újabb – ezúttal még határozottabb bólintás kaptam. – Rendben – sóhajtottam fel, aztán a gyerekek felé indultam. – Ne menjetek közelebb, ha nem muszáj, és legyetek óvatosak! Igyekszem vissza, ahogy csak tudok – érintettem meg Edan vállát bizalmam jeléül, de elhúzódott előlem. – Vigyázz a húgodra! – kértem tőle külön. Odamorgott nekem egy „persze, hogy vigyázok”-at, aztán tett pár lépést hátra és megrázkódott.

Újabb meglepetésben volt részem. Sejtettem, hogy Edan növekedésével egyenesen arányosan lesz majd egyre nagyobb az állati alakja is, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar egy kifejlett hegyi oroszlánnal találom magam szemben. Igazán gyönyörű, hatalmas, izmos állat lett belőle. Magamban el kellett ismernem, hogy kissé lebecsültem, mikor úgy véltem, esélye sem lehetne Marcusszal szemben.

Bár az még kérdéses volt, mennyire jártas a harcban. Fogalmam sem volt róla, hogy a falka tagjai vagy Edward tanítgatták-e már arra, hogyan győzhet le egy vámpírt. Eddig nem volt szükség arra, hogy ilyesmiket tudjon, de a mostani helyzet figyelmeztetett arra, hogy mindenképpen ki kell képeznünk. Beszélnem kell erről Edwarddal…

- Car… Nagypapa! – ragadta meg a csuklómat Isis, ahogy el akartam lépni mellette. Edan előrébb lépett, aztán leült mellénk. Olyan volt, akár egy testőr. Örültem, hogy komolyan veszi a szerepét, és Isis közelében marad, hogy meg tudja védeni. – Ugye, rendben lesznek a dolgok?

- Persze, elintézem őket – bólintottam. – Az emberek könnyen átverhetőek – mosolyodtam el. Legszívesebben megcirógattam volna az arcát is, hogy megnyugtassam, de visszafogtam magam. Egy másodpercig az ujjai még forrón melengették a kezemet, aztán eleresztett. Az érintése bizsergést hagyott maga után.

Ahogy rohanni kezdtem a fák között, az agyam egyik leghátsó zugába zártam a gondjaimat, hogy a jelenleg legfontosabb problémára tudjak koncentrálni. A rendőröktől nem tartottam. Minden iratunk olyan hiteles volt, amilyen csak lehetett. Lehet, hogy Edward már ki is beszélt minket a bajból mostanra…

Ami igazán bosszantott, hogy az a szemétláda azt a fegyvert használta fel ellenem, amit én leeresztettem, hogy utolsó esélyt adjak neki. Eltűnhetett volna az életünkből mindenféle következmény nélkül. De ha ő kutat utánunk, én is megtehetem. Biztos, hogy több mocskot tudok kideríteni róla, mint ő rólunk.

Jól bebiztosítottuk magunkat. A kapcsolataink, akik alibiéletet gyártottak számunkra pár igazolvánnyal, bizonyítvánnyal és egyebekkel, a legjobb hamisítók voltak. Az pedig, hogy beszéltek rólunk, egyszerűen lehetetlen volt. Jasper úgy rájuk ijesztett pusztán a fellépésével, hogy bár nem tudták, mik vagyunk, afelől kétségük sem volt, hogy tartaniuk kell tőle és a haragjától. Egy fegyveres rendőr a közelébe sem érhetett, ha megfélemlítésről volt szó…

La Push határához érve lelassítottam. Ahogy elhaladtam az első ház mellett, már tudtam, hogy a rendőrök még mindig itt vannak. A falu nagy része üres volt, mert az emberek a házunk körül csoportosultak.

Ha Forksban lettünk volna, akkor a lakók tapintatos kíváncsisággal megpróbálták volna annak a látszatát kelteni, hogy csak véletlenül van arrafelé dolguk. Épp szükségük volt egy kis cukorra a szomszédtól, mert a sajátjuk elfogyott vagy sürgősen csoportos ruhateregetésbe kezdtek volna az udvar azon részén, ahonnan a legjobb a kilátás.

A quileute emberek ehhez túl őszinték voltak. Őket nem izgatta a látszat. Ha érdekelte őket valami, odamentek és megnézték. Mostanra pedig megszoktak minket annyira, hogy a félelmük nagy része is elszálljon.

- Carlisle! – Ahogy átvágva a helyiek között beléptem végül a házunk nappalijába, Isabella arcán megkönnyebbült mosoly futott végig. A helyiség egy kicsit túlzsúfolt volt. A családomon kívül két rendőr, Jonathan és Joshua is jelen volt.

- Dr. Cullen – lépett elém a rendőrfőnök, hogy kezet rázzon velem. Ismertem őt még Forksból. Egyszer egy piti zsebtolvaj megvágta a karját, én láttam el.

Ha nagyobb városban élnénk, aggódtam volna, hogy miért a rendőrség vezetője jön ki egy egyszerű ügyhöz, de Forks olyan kisváros volt, hogy ez egyáltalán nem számított különlegesnek. Sokszor még egy egyszerű családi vitánál is ő tett rendet, mikor az emberei éppen szabadnaposak voltak vagy más elfoglaltságuk akadt. Azt sejtettem, hogy Fletcher rendőrfőnök még örül is, ha történik valami, mert egyébként halálra unja magát az irodájában.

- Rendőrfőnök – fogadtam el a köszöntését. – Valami probléma akadt? – tettettem az értetlent. Nem akartam, hogy gyanúsnak tűnjön, hogy az ikrek elrohantak értem.

- Csak egy kis apróság… - legyintett. – Valaki felhívta a figyelmünket arra, hogy bár az irataik valódinak látszanak, esetleg hamisítványok lehetnek, és… Ez nagyon ostobán fog hangzani – hallatott ideges nevetést. -, de úgy tűnik, hogy öt évvel ezelőttről nincsenek adatok a családja egyik tagjáról sem. Kivéve a kishölgyet – mutatott Isabellára.

- Ennek igazán egyszerű az oka, de szerintem a fiam is elmondta már ezt – feleltem kedélyes csevegést tettetve. – Öt évvel ezelőttig az Északi-sarkon éltünk. Egy orvosi kutatásban vettem részt. Ott nem használhattunk hitelkártyát, nem volt szükségünk – teszem hozzá, hála az égnek – kórházi kezelésre, nem kellett adóznunk az itteni kormánynak és semmi ehhez hasonló, ami nyomot hagyhatott volna a rendszerükben.

- Igen, igen, Edward már elmondta a részleteket – bólogatott Fletcher. A családommal már jó ideje ez volt a fedősztorink. Elég nehéz volt utánajárni, és magyarázta, hogy miért nincs rólunk információja az amerikai kormánynak. – Azt is, hogy az Északi-sark előtt Európában éltek egy kis, elzárt közösségben.

- Így igaz. Nem szeretjük a nagyvárosi nyüzsgést. Ezek a kisebb közösségek igazán otthonosak – pillantottam Jonathanék felé.

- Ez tényleg így van – kaptam helyeslést válaszként. – Kínos, hogy ezt kell kérjem, de a rend kedvéért megmutatná kérem az igazolványait, hogy azokat is ellenőrizhessük? – érdeklődött bocsánatkérő arccal.

- Természetesen. Odafent vannak az irodámban – mutattam az emelet felé. – Feljön velem?

- Nyugodtan menjen csak és hozza le – hagyta rám a dolgot bizonyítva, hogy hisz nekem. Gyorsan felsiettem a lépcsőkön, aztán az íróasztalom fiókjából előhalásztam a szükséges kártyácskákat.

Régebben sokkal könnyebb volt. Amikor még papírból voltak a különböző igazolványok, mi magunk is simán el tudtuk készíteni őket, de ezekhez a kártyákhoz mindenféle titkos jelzésekkel, amik bizonyítják az eredetiségét, már szakemberre volt szükségünk.

- Itt is vagyok – nyújtottam át a kért iratokat. Fletcher a társához fordult, aki elővett valami gépet. Alátartotta a kártyákat, néhány másodpercig vizsgálgatta, aztán visszaadta őket a főnökének.

- Rendben, úgy tűnik, nincs gond velük. Elnézést, hogy megzavartuk Önt és a családját! – kért bocsánatot a rendőrfőnök.

- Ugyan, ez a munkájuk. Helyes, hogy mindent leellenőriznek, sosem lehet tudni… - vágtam a lehető leghálásabb arcot. – Kikísérem önöket – nyújtottam a karomat az ajtó felé. Odakint az emberek kissé megnyugodva fogadták, hogy barátilag köszönök el a vendégeinktől, és kezdtek szétszéledni, amint a rendőrautó elhajtott mellettük. Jonathan és Joshua is követte őket.

- Ő volt igaz? – Vania kivált a tömegből és felém sietett. Az arcán most láttam azt a félelmet, amit tegnap még hiányoltam.

- Valószínűleg. De nem tud ártani nekünk.

- Jaj, Carlisle, annyira sajnálom! – borult hirtelen a nyakamba. Magamhoz öleltem és nyugtatóan simogattam a hátát. – Azt hittem, hogy majd megijed tőletek és eltűnik, de tudhattam volna, hogy ilyen könnyen nem adja fel – kesergett.

- Pedig jobban tette volna, ha inkább elmegy. Menj vissza Jonathan házába, én pedig intézkedem. Megoldjuk – ígértem neki. Lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott a számra, aztán lassan elindult. A küszöbön álltam már, mikor megcsörrent a telefonom. Bár ismeretlen szám volt, fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Milyen volt a kis vendégség? – Gondolkoznom sem kellett, hogy beazonosítsam a hangot.

- Readen… - morogtam a fogaim között.

- Ó, megtisztelő, hogy felismer. Akkor a meglepetésem emlékezetes volt. De ahogy látom, nem tartóztatták le… Akkor mégis valódiak a papírjaik? Milyen kár… - sóhajtott fel.

- Nem tud ártani nekünk – jelentettem ki.

- Nem is akarok. Elég, ha addig bosszantom, míg végül megunja és átadja a lányt. Van még pár meglepetés a tarsolyomban. Csak magának. – Bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Meglepetéseim nekem is vannak – biztosítottam róla. – Úgyhogy jobb, ha még most meggondolja magát és szépen hazamegy.

- Tudja, hogy nem fogok.

- Akkor egyelőre végeztünk – vágtam zsebre a mobilomat. Mikor visszasétáltam a nappaliba, minden fej felém fordult. – Hallottátok? – kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszban.

- Mi a terv? – érdeklődött Emmett. – Szétcsapjuk? – Rosalie megforgatta a szemét, csak aztán szólalt meg.

- Keresünk ellene valami felhasználhatót gondolom… Én vállalom a vancouveri rendőrkapitányság szerverének feltörését – nézett rám. Pár éve találkoztunk egy profi hekkerrel, akitől Rose fél óra alatt megtanulta, hogyan juthat be bárki gépére észrevétlenül. Azóta is tartották a kapcsolatot, hogy megbeszéljük az új védelmi rendszerek megkerülésének titkait.

- Csináld – egyeztem bele. – Emmett, Jasper, ti keressétek fel Harlant, és kérdezzétek meg, mit tud Readenről, aztán szaglásszatok körbe a város szegényebb negyedeiben. Valaki biztosan tud valamit. Drogügyletek, megvesztegetés, bármi… Vegyetek fel pénzt is, hátha megoldja a nyelveket.

- Megyünk! – pattant fel Emmett azonnal. Jasper előbb megcsókolta Alice-t, csak aztán követte a testvérét.

- És mi? – érdeklődött Alice.

- Ti figyeljetek Vanessára. Meglátjuk, mit találunk, aztán eldöntjük, hogyan tovább.

- Nem ülsz le? – csúszott arrébb a kanapén Isabella. Még mindig aggódó arcot vágott, ő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a hivatalos szerveknek hazudjon és hamis iratokat mutogasson nekik.

- Jobb, ha indul.

- Edward! – Isabella felháborodott arcot vágva nézett a férjére.

- Csak azért, mert Isis és Edan a másik háznál vannak – kezdett a fiam mentegetőzésbe.

- Mi? Otthagytad őket? – fordult Isabella hirtelen felém. Az előbbi kedves arckifejezése mérgessé vált, én pedig önkéntelenül behúztam a nyakamat. Esme mellett megtanultam, hogy egy anyától, aki épp a gyerekeit védi, jobb tartani. – Azzal a vámpírral?

- Én mondtam, hogy jobb, ha indulsz – vonta meg a vállát Edward, de a következő pillanatban már az ő nyakába zúdult az anyai harag.

- Te csak hallgass! Tudod, hogy ott vannak, és csak ülsz a fenekeden! Hát mindent nekem kell csinálnom? – nyúlt a cipője felé, aztán mikor lekapta magáról, az ajtóhoz indult.

- De hát, tudnak vigyázni magukra… Vagyis, Edan tud, és ő vigyáz Isisre is – zavarodott össze Edward, miközben a felesége után sietett. Én is követtem őket a verandára, ahol csak a vámpírreflexeimnek köszönhetően tudtam időben lefékezni, mikor Isabella megperdül és Edward megtorpant előttem.

- Mi vagyunk a szüleik, a mi dolgunk, hogy megvédjük őket, az istenért! – csattant fel, aztán mintha mi sem történt volna, ismét hátraarcot csinált és tovább szaladt. A farkasalakot csak a fák rejtekében vette fel, és utána már teljes erejéből futott, ahogyan mi is. Hirtelen rám tört a lelkifurdalás. Persze, nem volt más választásom, de tényleg felelőtlenség volt otthagynom az ikreket Marcusszal. Még ha tényleg meg is tudják védeni magukat – reméltem, hogy Edward és én nem tévedünk ezzel kapcsolatban -, akkor sem lett volna szabad veszélyes helyzetben hagynom őket.

- Jól vannak! – hallottam meg Edward hangját kis idő után. Aggódónak tűnt a hangja ahhoz képest, amit mondott.

- Isabella beszélt Edannel? – tippeltem meg.

- Nem, mostanság nem nagyon enged be senkit a fejébe. Csak hallom Isist. Elég… hangos – rándult meg az arca. Néha, mikor egy ember erős érzelmi hatásnak volt kitéve – feldúlt volt, hatalmas öröm érte vagy esetleg rettegett -, akkor a gondolatai felerősödtek, és Edward előbb érzékelte őket, mint a nyugodt emberek gondolatait. Egyszer viccelődött is azzal, hogy a túl sok érzelmileg instabil ember miatt meg fog süketülni, úgy ordítanak magukban. Persze, ez lehetetlenség volt. Nem csak a vámpírléte miatt, hanem mert nem a fülével érzékelte a belső hangokat.

- Valami baja van? – kérdeztem rá.

- Semmi különös – rázta meg a fejét, de nem hittem neki.

Mikor végre a házhoz értünk, Isabella megnyugodva fékezett le. Edan felpattant a fa alól, ahol eddig őrködött, de nem távolodott el a mellette álló húgától. Isis tekintete Marcusra szegeződött – úgy éreztem, mintha egy fontos beszélgetést szakítottunk volna félbe. De mi mondanivalója lehetne Marcusnak, ami Isist…

A francba!

Az ikrek felbukkanása, a rendőrök megjelenése és a többi gondom teljesen lefoglalt, és megfeledkeztem arról, hogy Marcus most először látott engem együtt Isisszel. Tudja, hogy mit érzek iránta. Ha elmondta vagy csak utalt rá… Nem, azt nem tenné, de…

Zaklatottan fordultam Marcus felé – a tekintetében izgatott elégedettség csillogott.