Gyógyító pilleszárnyak - 35. fejezet

Pár napja elkészült a saját hivatalos honlapom. :) Szerintem nagyon szép lett! Nézzétek meg ti is: http://spiritbliss.hu  Jó böngészést és olvasást! :)




35. MONDD KI HANGOSAN!




IDEGESEN JÁRTAM FEL-ALÁ A SZOBÁBAN. Meg akartam várni, míg Isabella, Edward és az ikrek hallótávolságon kívülre kerülnek. Mikor úgy gondoltam, ez nagyjából megtörtént, vártam még öt percet, hogy biztosra menjek, és csak ezután szólaltam meg. Marcus az ablak mellett álldogált, és úgy somolygott magában, hogy biztos voltam benne, olyasmit tett, ami miatt pár perc múlva meg akarom majd fojtani.


- Mit mondtál neki? – szűrtem meg végül a szavakat a fogaim között.


- Csak beszélgettünk – vonta meg a vállát. Ez a hidegvér máskor nem zavart, de most a végletekig bosszantott.


- És szabad tudnom, hogy miről?


- A szerelemről, arról, hogy néha észre sem vesszük azt, ami az orrunk előtt van, és hogy talán valaki vár rá, csak jól körbe kéne néznie, hogy észrevegye… - sorolta. A kezem ökölbe szorult és remegni kezdtem.


- Mondtál bármi olyat, amiből tudja, hogy én… hogy mit érzek? – hajtottam le a szégyentől a fejemet. Legszívesebben kővé dermedtem volna, mert akkor soha többé nem kéne senki szemébe néznem.


- Talán célozgattam ilyesmire – nevetett fel halkan. Úgy kaptam rá a tekintetemet, mintha az őrület jeleit keresném a vonásain. Ép ésszel biztosan nem beszélt volna ilyesmiről. Lehet, hogy a vérszomj már a tudatára is kihatással van? – Nyugalom, Carlisle… - vette észre az idegességemet.


- Nyugalom? – nevettem fel kétségbeesve. – Tudod, mi fog történni, ha Isis rájön, mit érzek?


- Te mit gondolsz, mi fog történni? – kérdezett vissza.


- Meggyűlöl majd. Undorodni fog. Teljes joggal – tettem hozzá. A hajamba túrva tettem két lépést az egyik fal felé, aztán hirtelen torpantam meg és visszafordultam. – Miért akarod tönkretenni az életemet?


- Ez egyáltalán nem áll szándékomban – biztosított róla komoly arccal. – Csak szeretném, ha mindketten kinyitnátok a szemeteket.


- Te meg miről beszélsz? – szaladt össze a szemöldököm.


- Arról, hogy beszélj Isisszel! Mondd el neki, hogy szerelmes vagy belé!


- Te tényleg megőrültél! – nevettem fel kétségbeesve. Egyetlen tizedmásodperc alatt termett előttem, és megragadta a vállaimat.


- Tudod, hogy mi mindent látok – nézett a szemembe. – Bízz bennem, Carlisle! Beszélj azzal a lánnyal! – csapkodta meg a karomat atyaian, aztán kisétált a szobából. Valószínűleg azért, hogy átgondolhassam, amit mondott. Az ablakhoz sétáltam elfoglalva Marcus korábbi helyét, miközben izgatottan próbáltam feldolgozni a hallottakat.


Marcus tényleg a képességére célzott? Látott valamit, amit más nem vehet észre? Talán…


- Nem. – Hevesen megráztam a fejemet, aztán mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok és magammal beszélgetek, hirtelen zavarba jöttem.


Marcus nem láthatott semmi olyat, ami reményt adhatna. Isis úgy tekint rám, mint a nagyapjára. Sosem gondolna rám másként. Főleg, hogy még csak egy kislány.


Tényleg az lenne? – kérdezett rá a belső hangom. Így érezhette magát anno a világ kezdetén Éva és Ádám, mikor a kígyó érveit hallgatták az ínycsiklandóan vonzó almával kapcsolatban. Visszaidéztem a délelőtt édes képeit. Ahogy Isis felbukkan a testvérével a fák közül. A haját, a csípőjét, a melleit… Határozottan nem kislány már. De még nem is nő! – figyelmeztettem magam.


Hiába néz ki körülbelül tizennégy-tizenöt évesnek, az élettapasztalata sokkal kevesebb. Talán Marcus ezt vette észre… Hogy ha nagyon akarnám, el tudnám csábítani őt. Talán tényleg nem undorodna tőlem. Lehet, hogy érdekesnek találná, hogy egy érett férfi – aki mások szerint igazán vonzó is – érdeklődik iránta. De ez nem szerelem lenne, csak kíváncsiság. A tinédzser hiúságát legyezgetné, hogy el tudott bűvölni egy felnőttet.


Idővel Isis rám unna, és akkor megértené, hogy csak kihasználtam a fiatalságát. Utólag biztosan meggyűlölne érte. Még akkor is, ha önként menne bele mindenbe. Hiszen fogalma sem lenne róla, mire mond igent. Én viszont tisztában vagyok mindennel. Csak az én felelősségem lenne. Az én bűnöm. Mindig a felnőtt bűne, ha kihasznál egy ártatlan, naiv fiatalt, bármi is a gyermek reakciója.


Máris mocskosnak éreztem magam, mintha a gondolatok is ragacsos, undorító masszával kenték volna össze a kezeimet. Képtelen lennék manipulálni Isist csak azért, hogy az enyém legyen egy kis időre. Ezt legalább annyira nem bírná elviselni a lelkiismeretem, mint azt, hogy embert öljek a vérért.


Összerezzentem, ahogy hirtelen megzördült az ablak. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy a külvilág szinte teljesen megszűnt létezni. Meglepetten pislogtam párat, mikor megláttam a sólymot az ereszcsatornán ücsörögni. A fejét oldalra fordítva újra megzörgette az üveget a csőrével, mintha csak kopogna.


Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, de végül kitártam az ablakot és beengedtem. Kissé esetlenül kapaszkodott fel az ablakpárkányra, aztán leugrott a padlóra. A szárnyait nem tudta használni a bejutáshoz, mert a fesztávolságuk nagyobb volt, mint az ablak szélessége.


- Mit szeretnél? – érdeklődtem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnék semmit. A sólyom egyszerűen csak a barátom, nincs belém vésődve, nem látom a tekintetében a fájdalmat és a vágyakozást. És nem, semmiképpen sem érzem izgatottnak magam a jelenlététől.


Már azelőtt észrevettem a fehér papírt a csőrében, hogy leejtette volna a lábaim elé, de csak akkor jöttem rá, hogy egy levélről van szó, mikor felemeltem és széthajtogattam. Az apró gyöngybetűk ismerősek voltak, de biztos voltam benne, hogy még sosem láttam őket. Hasonlítottak Edward precíz, szépen hurkolt írásához.




Szerelmem!


Ez jönne szívem szerint az ujjaimra, de tudom, hogy egyelőre megijesztene, úgyhogy maradok a


Drága Carlisle!-nál.


Próbáltam, igyekeztem, azt hittem, hogy menni fog. Tényleg. Melletted leszek, érezhetem az érintésedet, hallhatom a hangodat, mégsem tudod, ki vagyok. És jó is. Olyan boldogságot érzek a közeledben, mint még soha. Mégis fáj. Mert többet szeretnék. Sokkal-sokkal többet! Megmutatni az igazi valómat, bevallani az érzéseimet, a karjaimmal ölelni téged.


Tudom, hogy mást szeretsz. Hogy van valakid – a lány La Push-ban. De ha csak egy aprócska esélyt adnál… Nálam jobban senki sem tudna szeretni. Senki.


Kérlek, gondold át, és ha kíváncsi vagy rám, gyere fel ma éjfélkor a hegyszirtre, amit legutóbb mutattál.


Ha nem jössz, tudni fogom, hogy csak barátként akarsz. És akkor az leszek. A legjobb barátod. Akkor is, ha nehéz lesz. Mert a gondolat, hogy semmid se legyek még borzasztóbb, mint valaki mást látni az oldaladon.


A döntés a te kezedben van. A Sorsom is.


Őszinte, forró és igaz szerelemmel:


A te Sólymod




A kezemben megremegett a papírlap. Mély levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de még mielőtt megtehettem volna, a sólyom visszaugrott a párkányra, aztán elrugaszkodott onnan. Valószínűleg attól tartott, azonnal közlöm vele a rossz hírt. Még reménykedni akart. Legalább éjfélig.


Feldúltan járkáltam fel-alá, miközben azon gondolkoztam, mit kéne tennem. Isist szeretem, de ő nem lehet soha az enyém. Vania nekem áldozná az életét, de nem szeretem, csak kedvelem. A sólyom… Az enyém lehetne, és talán… Tagadhatatlanul jobban éreztem magam ennek az alakváltónak a közelében, mint Vaniával.


Lehet, hogy esélyt kéne adnom ennek az egésznek. Ha emberként látnám a sólymot, az érzéseim is változhatnának. Úgy sosem tudnám szeretni, mint Isist, de mostanra már megtanultam, hogy a szerelemnek több formája van. Esmét sem szűntem meg szeretni, mégis tiszta szívből szerelmes voltam Isisbe. Talán egy harmadik nő is elfér valahol…


Szörnyen illúzióromboló gondolat volt és igazán nem is hittem benne. Csak a kétségbeesés miatt áltattam magam. Mégis olyan jól esett, annyira megnyugtatott, hogy meg akartam tenni. A telefonom után nyúltam, és hívtam az otthoni számot. Csak két percembe telt megbeszélni Alice-szel, hogy jöjjön át éjszakára felügyelni Marcust.


- Elmész? – tért vissza Marcus, miután eltettem a mobilomat. Egy könyvet tartott a kezében, amit Alice hozott neki a házunkból. Körülbelül egy perc alatt kiolvashatta volna, de az unalom elkerülése végett visszafogta magát és emberi tempóban emésztette a betűket.


- Találkozom a sólyommal. Megmutatja, kicsoda – mondtam el az igazat.


- Helyes! Beszélj vele, az mindent megold majd – derült fel az arca. Értetlenül csóváltam meg a fejemet.


- Az egyik pillanatban azt akarod, hogy valljak szerelmet Isisnek, a másikban pedig a sólyom pártján állsz?


- Engem csak az érdekel, hogy boldog legyél végre. Hogy kivel, az teljesen mindegy – kezdett megint somolygásba. Úgy éreztem, tud valamit, amit még nem osztott meg velem. – Csak menj el valamelyikükhöz és mondd el, mit érzel. Hidd el, utána minden jobb lesz – biztatott.


- Bár úgy lenne. Bár ilyen egyszerűen helyre zökkenhetne az életem – sóhajtottam fel.


- Így lesz, Carlisle, így lesz! – hümmögte, aztán ismét maga elé emelte a könyvet és olvasásba fogott.


Legszívesebben izgatott készülődésbe kezdtem volna azonnal, de végül lemondtam róla. Nem akartam ámítani magam, és azt sem akartam, hogy Marcus – vagy a később megérkező Alice – félreértsen. Ez nem egy randevú volt. Csak odamegyek, megnézem, kicsoda a sólyom, beszélek vele, aztán visszajövök. Annak, hogy érezni fogok iránta valamit, ami miatt megváltozik ez a terv, igencsak halványka esélyt adtam.


- Sok szerencsét! – vigyorgott rám Alice, mikor a kijárati ajtó felé indultam. Hogy Marcus mondta-e el neki, hová tartok, a sólymot ismerte La Push-ból és ő avatta be vagy egy látomás árult el, arról fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy mindenről tud.


Futva indultam el a hegyek felé, de nem adtam bele minden erőmet. A lelkem mélyén, amilyen kíváncsi voltam a sólyom kilétére, annyira féltem is a titok leleplezésétől. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Többször is eszembe jutott, hogy inkább visszafordulok, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni.


Ahogy megtettem az utolsó métereket, az izgatottság összerántotta a gyomromat. Körbenéztem, de a sólyom még nem volt sehol. Az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy néhány perccel korábban érkeztem. A tekintetemet az ég felé fordítottam, hogy minél előbb észrevegyem a közeledőt, de egyelőre nyoma sem volt. Talán meggondolta magát? Megijedt?


Mikor odalentről lépések hangzottak fel, rájöttem, hogy nem egy madarat kell várnom. Rögtön fel akarja fedni nekem emberi valóját. Már csak pár perc és láthatom őt.


Arrafelé bámultam, ahonnan az érkező neszei jöttek, miközben úgy éreztem magam, akár egy tinédzser. Azon sem csodálkoztam volna, ha a szívem hirtelen beindul és hevesen verdesni kezd az izgalomtól. Mély levegőket vettem, mert egyszerűen szánalmasnak véltem a viselkedésemet, de mikor előbukkant az utolsó szikla mögül a női alak, elakadt a lélegzetem.


- Isis, mit keresel itt? – aggódva tettem meg a köztünk lévő távolságot, miközben a messzeséget kémleltem. Nem akartam, hogy tudja, kivel és miért találkozom itt. Már Vaniára is szörnyen féltékeny volt, ha megtudja, hogy egy alakváltó belém vésődött… Nem kockáztathattam meg, hogy ez fájdalmat okozzon neki. – Edwardék tudják, hogy itt vagy? – vontam kérdőre.


- Igen, apa tud róla – bólintott.


- Vissza kell menned… Késő van, és… - Hirtelen megdermedtem, ahogy az apró mutatóujj a számra simult jelezve: hallgassak el.


- Beszélnünk kell! – jelentette ki, aztán visszahúzta a kezét. A szíve erőteljesen verte a bordáit – ebből tudtam, hogy komoly dologról van szó, ami felzaklatja. Talán Marcus elejtett megjegyzéseiről, vagy ő is tud már a sólyomról.


- Most épp várok valakit – köszörültem meg a torkomat.


- Tudom – bólintott.


- Mindjárt itt lehet.


- Már itt van. – Körbe akartam forogni, felnézni az égre, de a szívem mélyén tudtam, hogy senkit sem látnék.


Isis lassan a ruhája pántjához nyúlt, aztán lejjebb húzta. Az oxigén csak nehezen áramlott be a tüdőmbe, mintha víz alatt próbáltam volna hozzájutni. A bőrén félkör alakú, halovány, ezüstös színű heg csillogott. Hátratántorodtam a felismeréstől, és csak a vámpírlétemnek volt köszönhető, hogy nem csuklottam össze. Leguggoltam, és az ujjaimat a hajamba fúrtam. Ez nem lehet… Ez nem lehet… Ez nem lehet…


- Carlisle… - Az aggódó hangocska eljutott a fülemig, de képtelen voltam megmozdulni. A rémület megfagyasztotta a tagjaimat. Ő az. Isis a sólyom. Edward meg fog ölni, és teljes joggal tenné. Azt még elnézte nekem, hogy tiltott érzéseket táplálok a lánya iránt, de azt, hogy valamiféle indiánátok hozzám köti… Hogy kényszerből kell szeretnie engem. – Mégsem szeretsz – hallottam meg a kétségbeesett sóhajt.


- Tessék? – Az ostoba kijelentés rávett arra, hogy felemeljem rá a tekintetemet.


- Marcus bácsi tévedett. Nem szeretsz engem. Azt vártad, hogy más lesz a sólyom. Nem engem vártál – hadarta, miközben a barna szemeket könnyfátyol borította el. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – dörgölte le a kicsorduló nedvességet szégyenkezve.


- Ne, várj! – Ahogy hátat fordítva nekem el akart menekülni, felpattantam, és elkaptam a csuklóját. A következő pillanatban már a mellkasomhoz szorult. Megremegett a sírástól és a könnyei sóssága elöntötte az orromat. El kellett volna tolnom magamtól, az lett volna a helyes. Ehelyett szorosan magamhoz öleltem. Beletelt pár percbe, mire lecsillapodott, bár én akár örökre is képes lettem volna vigasztalni.


- Mi lesz most? – suttogta az ingembe.


- Ó, Isis, ha én azt tudnám… - fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. Az ujjaim újra és újra végigsimogatták a vékonyka hátat, mígnem úgy éreztem, a bőrömbe visszatért az élet. Felmelegedett és bizseregni kezdett.


Mikor Isis hirtelen felemelte a fejét és a tekintete rám szegeződött az agyam megszűnt működni. Nem mozdultam, de semmit nem tettem, mikor lábujjhegyre emelkedett, és a száját finoman az enyémhez nyomta. A mennyország és a pokol egyszerre akart magába rántani kettétépve a testemet. – Ezt nem szabad – húzódtam el végül, de minden maradék erőmre szükség volt hozzá.


- Mert nem szeretsz?


- Nem – ráztam meg a fejemet.


- Mert úgy szeretsz, mint az unokádat? – jött az újabb kérdés. Isis ujjai görcsösen szorították az ingemet, mintha a vékony anyagban keresnének támaszt, ha a válaszom számára rossz lenne.


- Nem – adtam meg magam az igazságnak. – Mert szeretlek.


- Nem értem… - rázott aprót a fején. A tekintete izgatottá vált, de még mindig ott ragyogott benne a félelem.


- Még olyan fiatal vagy, hozzám képes gyerek. És… Ha nem is az unokámként szeretlek, akkor is a fiam lánya vagy. Edward vagy szörnyethal vagy engem öl meg, mikor megtudja, hogy mi is történt – szakadtak ki belőlem a kétségek.


- Ettől félsz? – Isis száját halk nevetés hagyta el bizonyítva, hogy tényleg gyerek még. Nem fogta fel, hogy milyen komoly dolgokról is beszélgetünk. – Attól, hogy apa mit szól majd?


- Is.


- Apa már tudja. – Az újabb sokk jeges hullámként vágtatott végig rajtam. Bár képtelen voltam az ájulás luxusára, mégis úgy éreztem, most le kell ülnöm. Eleresztettem Isist, és ott helyben lehuppantam a sziklára. – Ne aggódj miatta! – térdelt le elém Isis és megfogta a kezeimet. – Szinte az első pillanattól tisztában volt az érzéseimmel és a bevésődés csak megerősítette abban, hogy egyszerűen te vagy a végzetem. Ez ellen nem tehet. – A mosolytól, ami kiült az arcára és a könnytől összeragadt szempilláktól olyan ártatlannak nézett ki, akár egy angyal.


Edward tudta, hogy a lánya mit érez irántam, és azt is, én mit érzek, de nem szólt. Nem árulta el egyikünknek sem, amit a másikról tud. Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy szeressük egymást.


- Hozzám vagy kényszerítve. Ez szörnyűséges – hajtottam a homlokomat a tenyeremnek.


- Ne mondd ezt! – A mosoly leolvadt a vonásokról és halovány düh csillant a sötét íriszekben. – Szeretlek és ez egyáltalán nem szörnyűséges. Főleg nem akkor, ha te is viszontszeretsz! – Pár pillanatig csend volt. Tudtam, hogy mire vár, de nem mertem megszólalni. Végül elfogyott a türelme. – Mondd ki, kérlek! Mondd ki, hogy nem egyszerűen csak szeretsz, hanem szerelmes vagy belém. Kérlek, mondd! Hangosan! – A hangja annyira kétségbeesett volt, hogy ha a szívem tényleg teljesen halott lett volna, akkor sem tudott volna ellenállni a kérésnek.


- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. – A szám anélkül mozgott, hogy akartam volna. Mintha kívülről nézném önmagamat, és a testem olyasmiket tenne, amikre nem én utasítom. Isis újabb csókja térített magamhoz. Olyan finom volt, én pedig annyira bűnös. – Ne, ne… Ez nem jelenti azt, hogy ez helyes – tiltakoztam. Valahányszor túl messzire mentem, Edward hangját hallottam a fejemben. Azt mondta, gyűlöl. Képtelen voltam elviselni a tudatot.


- Vanessa az oka? Taníts meg, hogyan adjam meg neked azt, amit ő… - A keze lassan indult el lefelé a mellkasomon, én pedig úgy kaptam a csuklója után, mintha megégetett volna az érintésével.


- Mit csinálsz? – szisszentem fel.


- Már nő vagyok. Már készen állok arra, hogy átvegyem a helyét – nézett a szemembe. A gondolat, hogy szeretkezni akar velem, egyszerre volt rám izgató és elrettentő hatással.


- Dehogyis állsz készen! – pattantam fel és feldúltan hátat fordítottam neki.


Hogy is állhatna, hiszen fogalma sincs az életről, a szerelemről, a párkapcsolatokról és a szexről sem! Persze, hallott róluk, de olyan sok tapasztalat kimaradt az életéből. Sosem tetszhetett neki egy vele egykorú osztálytársa az iskolában. Nem kérték el Edwardtól első randevúra, aminek a végén megkapta volna az első csókját. Nem törték össze a szívét és ő sem törte össze senkiét. Nem járta be egy normális tinédzser útját, aminek a végén ráléphetne a felnőtt nő útjára, aki kész egy komoly kapcsolatra.


- Nem tudhatod! Fogalmad sincs róla, mi van bennem! Szeretlek! – Az apró kéz a megérintette a hátamat. Kísértően, forrón, puhán…


- Beszélnem kell Edwarddal! – fordultam meg.


- Miért? Nem hiszel nekem? – rándultak meg fájdalmasan a finom vonások.


- Hiszek. De a szájából kell hallanom, mit gondol. Össze… össze vagyok zavarodva. Segítségre van szükségem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Értsd meg, kérlek! – simítottam a tenyeremet az arcára. Lehunyta a szemeit, mély levegőt vett, aztán bólintott.


- Ha erre van szükséged, rendben – egyezett bele. Tartottam tőle, hogy csak a bevésődés vette rá erre a válaszra, de egyelőre időt nyertem, hogy kibújhassak a bűneim felelőssége alól. Edward tudja, mi lenne a legjobb Isis számára. Azt akarja, hogy a lehető legboldogabb legyen. Ahogyan én is. Ha ő azt mondja, velem lenne az, új életre kelek. Ha szerinte csak tönkre tenném, elhagyom, ha belehalok is.