Gyógyító pilleszárnyak - 33. fejezet

Noémivel, a szerkesztőmmel sikerült befejeznünk a Kígyók sziszegése korrektúráját. Leadtam a kész kéziratot a kiadónak. :) Köszönöm nektek a türelmet, amivel megajándékoztatok, amikor késtem a fejezetekkel, mert a regényemen kellett dolgoznom. És köszönöm az ajánlókat is, amiket a könyvbe írtatok. :)

33. MÁS PERSPEKTÍVA

- HA AZÉRT JÖTT, HOGY… - Jonathan zavart tétovasággal lépett ki a verandára, miután bekopogtattam.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Vanessával kell beszélnem – nyugtattam meg. Nem állt szándékomban beleavatkozni ebbe az ügybe. Majd Edward és Isabella eldöntik, milyen lépéseket akarnak tenni. Ez csak rájuk és Jonathanra tartozik. Pusztán remélni tudtam, hogy nem lesz rossz vége a dolognak. Nagyon is tisztában voltam azzal, miféle alantas cselekedetekre vesz rá néha a szerelem őrülete, így megvetés helyett inkább csak sajnálatot éreztem a velem szemben álló iránt. – Kihívnád?

- Szólok neki – lépett vissza a házba Jonathan egy zavart torokköszörülés után. Lesétáltam a verandáról, és fel-alá kezdtem mászkálni várakozás közben. Mikor az ajtó ismét kinyílt, megálltam és az elém siető felé fordultam.

- Szia! – biccentettem. Vania egy kissé sápatagnak tűnt. Aggódva emelte rám a tekintetét és várta, hogy mit akarok mondani. – Beszéltem azzal a férfival. Még a nevét sem tudom… - döbbentem rá. Edward biztosan tisztában van vele, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni tőle.

- Henry Readen – segített ki Vania. – Mit… mit mondott? – remegett meg a hangja.

- Arra célozgatott, hogy a szeretője voltál, kihasználtad, aztán elhagytad – néztem a zöld szemekbe. Azok a szavaimat hallva kikerekedtek, de nem tudtam megállapítani, hogy a meglepettségtől vagy az aggodalomtól.

- Ez hazugság! Sosem voltam a szeretője annak az alaknak! – lépett közelebb hozzám és megfogta a kezeimet. – Ugye, elhiszed? Ha kell, a fiad nézzen bele a gondolataimba, vállalom! De tudnod kell, hogy sosem tettem ilyesmit. Én… - akadt el hirtelen a hangja és zavartan lesütötte a tekintetét. Lehet, hogy erről igazat mondott, de volt valami a mélyben, amit éreztem, hogy eltitkol.

- Elhiszem, hogy nem voltál a szeretője – nyúltam az álla alá. Megnyugodva fújta ki a levegőt. – Olyan értelemben, mint az enyém, biztosan nem. De ha kuncsaftként…

- Nem! – ütötte arrébb a kezemet. Meglepett ez a hirtelen, dühös reakció.

- Tudom, miből éltél korábban, nem baj, ha ő is… - próbáltam lenyugtatni.

- Readen sosem volt a kuncsaftom! – húzta ki magát, aztán aggodalom jelent meg a tekintetében. – Carlisle… - halkult el a hangja. A gyomrom csomóba rándult, éreztem, hogy most valami olyat fogok megtudni, amit nem feltétlenül akarok. – Nekem sosem volt egyetlen kuncsaftom sem – nézett a szemembe. Nem erre a beismerésre vártam, és ez összezavart.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet.

- Azt hiszed, a bátyám hagyta volna, hogy prostituáltként éljek? Szíjat hasított volna a hátamból, ha megpróbálom – nevetett fel keserű hangon. – Nem mintha valaha meg akartam volna. Fogalmam sincs róla, hogy a lányok hogyan bírják – borzongott meg. – Vagyis, de… Drogokkal, piával, örök lelki sebekkel.

- De akkor... Miért mondtad, hogy…? – zavarodtam össze.

- Carlisle, én sosem mondtam ilyesmit. Csak te következtettél erre, én pedig rád hagytam – mosolyodott el szomorúan. Gyorsan visszaidéztem minden egyes beszélgetésünket, és rájöttem, hogy igaza van. Sosem ejtette ki a száján, hogy prostituáltként dolgozott.

- Miért nem mondtad el? Miért hagytad, hogy ezt higgyem? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Ennek egyszerűen nem volt értelme.

- Nem is… nem is tudom… - kezdett mászkálásba. Összefonta maga előtt a karjait, és minden egyes fordulónál mélyedést vésett a sarkával a puha földbe. – Attól féltem, hogy ha csak egy naiv lánykát látsz bennem, sosem mersz közeledni majd felém. Tapasztaltnak hittél, úgy gondoltad, nem okozhatsz nekem semmiféle sérülést lelkileg, mert tudom kezelni a puszta szexet. Érzelmek nélkül. Ha elmondtam volna, hogy csak egy lány vagyok, megijedtél volna, nem? – állt meg hirtelen, hogy rám nézhessen.

- Valószínűleg igen – ismertem be komoran. A lelkiismeretem most már amiatt is háboroghat, hogy megrontottam egy ártatlan lányt, mert nem tudtam kezelni a magány érzését. Bár ez most nem teljesen az én hibám volt! – Tisztességtelen volt velem szemben, hogy hallgattál – mondtam ki, ami bántott.

- Tudom és sajnálom. Bocsásd meg nekem, kérlek! Egyszerűen csak… akartalak. És féltem bevallani az igazat. – A kétségbeesés könnyei csillogó fátylat vontak a zöld írisz fölé.

- A gond az, hogy most sem azért mondtad el, mert be akartad vallani az igazságot – emlékeztettem rá. Valószínűleg csak azért árulta el nekem ezt a titkot, mert úgy vélte, rosszabb, ha azt gondolom róla, a szeretője volt egy férfinak, kihasználta, becsapta, aztán eldobta, minthogy sosem volt örömlány.

- Tudom, de… Carlisle… - ráharapott az ajkaira, mintha meg akarná akadályozni, hogy egy szó kicsússzon közöttük.

- Mondd! – sóhajtottam fel. – Jobb, ha most mindent megbeszélünk és nem halogatjuk tovább. Nem akarok több titkot és füllentést!

- Nem lehet – rázta meg a fejét reményvesztetten.

- Vania! – szóltam rá szigorúan.

- Nem, mert ha elmondom, örökre elveszítelek. Tudom, hogy így lesz, és… Nem lehet – ismételte meg.

- Readenhez van köze? Vele kapcsolatban titkolsz valamit mégis?

- Nem. Róla a teljes igazat mondom. Sosem volt sem a szeretőm, sem a kuncsaftom. Nem hazudtam vagy ártottam neki semmilyen módon. Párszor beszélgettem vele, mert kedvesnek tűnt, de aztán erőszakossá vált, ezért elküldtem. Nem értette meg és zaklatni kezdett. Ez az igazság! – foglalta össze határozottan.

Hittem neki. A pulzusa bár jelezte a zaklatottságot, nem ugrott meg kiemelkedően. Hacsak nem pszichopata, Münchausen szindrómás vagy gyakorlott hazudozó, akkor igazat mond. Márpedig tudtommal egyik sem volt.

- Rendben, hiszek neked.

- Köszönöm – sóhajtott fel.

- De örülnék, ha elmondanád, mi az, amit még titkolsz. – A vonásain ismét megjelent az aggodalom.

- Nem lehet…

- Vanessa, hogy bízhatnék benned, ha tudom, hogy valamit nem mondasz el? – tettem fel a nagy kérdést. – Ha nem is hazudtál, de egy komoly dolgot már eltitkoltál előlem. Ez mindent megváltoztat.

- Nem, figyelj! – ragadta meg ismét a kezeimet, ezúttal még kétségbeesettebben. – Kettőnk miatt hallgatok, érted? Nem mondhatom ki, mert akkor halálra rémülsz, és elhagysz! Bár abban sem vagyok biztos, hogy nem akarod-e már most megtenni… - remegett meg az alsó ajka. – De ha ezen is gondolkodsz, nem adok rá még egy okot – nyelt nagyot.

Elakadó lélegzettel fürkésztem az arcát, mert csak egyetlen dolog jutott eszembe, ami halálra rémiszthetett volna vele kapcsolatban. De az lehetetlen. Hiszen megegyeztünk. Csak két magányos ember társaságot és szexet nyújt egymásnak. Nem vár el tőlem semmit.

A francba is, hiszen csak egy kislány, hogy is gondolhattam, hogy ezt be tudja majd tartani? Hogy nem fog elvárni tőlem semmit tudat alatt és kezelni tudja az érzéseit? Miért nem mondta el, hogy sosem dolgozott a kuplerájban, akkor én soha…

- Vanessa…

- Hallgass! – szólt rám. – Semmi sem változott!

- De igen.

- Még mindig mindketten magányosak vagyunk és jól érezzük magunkat együtt. Semmi sem változott – próbált meggyőzni valakit – hogy engem vagy magát, azt nem igazán tudtam eldönteni.

- Van… - A puha ajak hirtelen az enyémre tapadt, hogy elhallgattasson. Lemerevedve álltam, akár egy kőszobor, miközben ő próbált életet lehelni belém. Néhány pillanatig hagytam csak, aztán eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy még jobban megalázza magát. – Szerelmes vagyok valaki másba – mondtam ki. Hirtelen olyan sápadttá vált, mint egy halott és megtántorodva lépett hátrébb.

- Mi?

- Beleszerettem valaki másba.

- Hazudsz! – nyögte.

- Bár hazudnék – komorult el az arcom.

- De mikor? Hogyan? Kibe? – ömlöttek rám a kérdések.

- Fogalmam sincs, mikor történt, de csak nemrég döbbentem rá. Akarom, hogy tudd, sosem hazudtam neked. Én magam sem tudtam, mit is érzek – vallottam be az igazat. – A hogyanra sem tudom a választ. Én sem értem. És hogy kibe… - szorult össze a torkom. – Azt jobb, ha senki sem tudja.

- Tudom, kibe – nézett fel rám hirtelen.

- Nem tudhatod – tiltakoztam. Erre magától senki sem jöhet rá, akinek nincs gondolatolvasó képessége, mint Edwardnak. Nem követtem el semmit, ami által a gyanú legkisebb árnyéka is vetülhetne rá.

- De, tudom. És ő még csak egy…

- Ne mondd ki! – A sokktól a levegőt kapkodtam. Mégis tudja. De honnan? Hogy jött rá? A rettegés még soha nem uralkodott el rajtam ilyen hirtelen. Úgy csapott le rám, akár vihar idején egy villám.

- Carlisle…

- Nem akarom hallani! Szörnyűség az egész, tudom! Szörnyeteg vagyok – emeltem a kezemet a fejemhez, aztán csalódottan eresztettem le őket, mikor rájöttem, felesleges befognom a fülemet. A tényeken nem változtathatok. Attól még, hogy nem hallom őket, igazak.

- Csak össze vagy zavarodva. Túl közel áll hozzád, biztonságos, otthonos, mint… mint a feleséged volt – szólalt meg halkan Vanessa. Nem tűnt dühösnek vagy undorodónak a hangja, és bár logikusan hangzott, amit mond, tudtam, hogy téved. Nem valamiféle Esmére hasonító pótszert látok Isisben, hanem önmagáért szeretem. A következő mondatával viszont egyet kellett értenem. – De te magad is tudod, hogy ez sosem működhet. Én vagyok az, aki megoldhatja az összes gondodat. – Összerezzentem, ahogy a tenyere az arcomra csúszott. – Nem most azonnal, hanem idővel. Szép lassan… Csak engedned kell. Csak nem szabad eltaszítanod – lépett hozzám olyan közel, hogy a testünk szinte egymáshoz simult. – Csak adj esélyt, ahogyan eddig is. Mert semmi sem változott. Hallod? Semmi – érintette a száját ismét az enyémhez.

Helyesen akartam cselekedni, de minden olyan kusza volt. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy szeretem Isist, de nem lehetek vele soha. És ha nem akarom bántani őt, tovább kell lépnem. Vagy legalább is úgy kell tennem, mintha…

Kényszerítenem kellett magam, hogy visszacsókoljam a női ajkakat és halovány bizsergésen kívül semmit sem éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre még annyit sem, mint korábban. Akár egy tapintatos férj, aki legyűri a felesége által készített húst, bár az teljesen íztelenre sikeredett.

- Vissza kell mennem a régi házba – mondtam végül, miután a csóknak vége szakadt.

- De holnap meglátogatsz? – jött az aggódó kérdés.

- Nem tudom – feleltem. Annyi átgondolni valóm volt, hogy nem akartam olyasmit ígérni, amit nem tudok betartani végül. Eddig azt hittem, az Isis iránti szerelmem mindent megváltoztatott. Hogy a Vanessával való kapcsolatomnak véget kell vetnem, mert így helyes. De mi van, ha tényleg ő az egyetlen, aki segíthet nekem?

Sosem tudnék kiszeretni Isisből, de nem is lehetek vele. Hiszen ő sosem fog úgy szeretni, ahogyan én őt. A lelkiismeretem azt súgta, tisztességtelen, amit Vaniával teszek. Legalább is, ha tényleg azt titkolja előlem, hogy az egyezségünk ellenére belém szeretett. De ha idővel tompulhat a fájdalmam, és Vaniát boldoggá teszi, hogy vele vagyok…

Nem, ezt át kell gondolnom rendesen!

- De legalább felhívsz?

- Rendben – egyeztem bele. Ennyit mindenképpen megtehetek. – Readen miatt pedig ne aggódj. Megmondtam neki, hogy holnap reggelig hagyja el az országot. Ha van egy kis esze, megteszi – mondtam el, mi történt. Kicsit zavart, hogy Vania fontosabbnak találja a kettőnk gondjainak rendezését, mint azt, hogy mi is történt a zaklatójával. Vagy biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy elintézem a dolgot, vagy sokkal jobban kötődik hozzám, mint azt valaha gondoltam.

Zsibongó elmével indultam el visszafelé, de a házig nem jutottam el. Megtorpantam a fák között, pedig csak egy apró szívecske heves dobogása jelezte számomra, hogy nem vagyok egyedül.

- Merre vagy? – néztem körbe. Épp szélcsend volt, így az illata alapján nem tudtam betájolni. Pár másodperc múlva halk zörgést hallottam a lombok között, aztán az egyik ágon felbukkant a mostanság legjobb barátom. – Gyere ide! – nyújtottam ki a kezemet. Mielőtt elindultunk a városba, lecseréltem a felhasított ingemet egy újra, de ahogy a karmos lábak rám telepedtek, azonnal kiszakították ezt is.

- Örülök, hogy látlak – vallottam be, miközben megsimogattam a sólyom fejét. A nagy barna szemek szomorúan néztek vissza rám. Mintha valamivel megbántottam volna, pedig nem is tettem semmit. Biztosan csak képzelem. Lehet, hogy valaki más okozott neki fájdalmat.

- Mutatok valamit. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy kis csend és nyugalom – indultam el vele a hegyek felé. Jasper és Alice ráérnek őrizni Marcust, és pár órára szükségem volt még egyedül. Vagy legalább is majdnem egyedül…

Azt hittem, hogy a sólyom majd egy idő után felemelkedik a vállamról, hogy odafentről követhessen, de úgy tűnt, kellemesen érzi magát a közelemben. Némi lassú séta után a mellkasomhoz öleltem őt, a tenyeremet óvóan a fejére fektettem, aztán futni kezdtem. Egyáltalán nem tiltakozott az intim ölelés miatt. Egy egyszerű sólyommal ezt sosem tehettem volna meg.

Gyorsan felértünk a hegy tetejére. A táj gyönyörű volt innen. A szemem áthatolt a ködön, amin egy emberi szem képtelen lett volna, és itta magába a látványt.

- Nézd… - húztam el a kezemet a madártól, aztán kinyújtva a karomat körbeforogtam vele. – Csodálatos, igaz? Tudod… Kicsit irigyellek, hogy te bármikor ilyen magasból láthatsz mindent. Teljesen más perspektíva. Erre lenne most szükségem… - sóhajtottam ki magamból a keserűséget. A sólyomszemek elszakadtak a tájtól és rám emelkedtek.

- A szerelem fáj. Sose legyél szerelmes olyasvalakibe, akit nem kaphatsz meg. És ne éldd meg soha, hogy a szerelmed előbb hagyja itt a földi létet, mint te – cirógattam meg a nyakát. Mintha együttérzést olvastam volna ki a szeméből, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ott van-e vagy csak én akarom látni.

Óvatosan leültem a földre, aztán a karomat a magasba nyújtva hátradőltem. A sólyom néhány pillanat múlva leugrott a kézfejemről a mellkasomra. Bár számomra pehelysúlya volt, valahogy mégis bizseregni kezdett a bőröm ott, ahol éppen érintett. Tett előre két lépést, aztán fentről egyenesen az arcomba nézett.

Önkéntelenül akadt a tüdőmben a levegő, mikor a tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Annyi érzelem kavargott benne, hogy az egyszerűen újra és újra letaglózott. Zavartan fordítottam oldalra a fejemet, mikor rájöttem, utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor Isisszel a kisházban feküdtünk a párnákon. Megőrültem…

- Tudod, jelenleg te vagy az egyetlen ezen a világon, akinek a társaságában tényleg jól érezhetem magam – szólaltam meg egy idő után. – Egy részem tudni akarja, ki is vagy, egy másik pedig fél attól, hogy ha egyszer megmutatod az emberi alakodat, elszáll a varázs. Igazából azt sem értem, miért követsz engem, és miért akarsz velem lenni – nevettem fel. Úgy véltem, én vagyok jelenleg a legpocsékabb társaság, amit csak ember – vagy alakváltó – kívánhat magának.

- Az alfád küldött, hogy megfigyelj engem és Marcust? – kérdeztem rá. Fájt volna, ha a válasz igen, mégis tudni akartam. A madár megrázta a fejét. – Akkor miért vagy most itt? – fordultam ismét felé. Az ellágyult pillantás ismét magába szippantott. Ahogy az agyamban a helyére pattant a megfelelő kirakós darabka, rugóként ültem fel. A sólyom riadtan rebbent arrébb a mellkasomról az előttem lévő sziklára.

A tekintete… Az, hogy mindig a nyomomban van… És… Megvédett, mikor Marcus elvesztette az önuralmát. Hiszen engem is védett. Nem csak Vaniát. Megóvott a farkasok büntetésétől. Sok-sok érv, de a legfontosabb a megérzésem volt. Már régóta éreztem, csak nem fogtam fel. Vagy nem mertem felfogni.

- Belém vésődtél – kerekedtek el a szemeim. A madár meredten nézett vissza rám, aztán bólintott. – Ó, te jó ég! – hajtottam a fejemet a tenyerembe. Miféle morbid játékát kell még átélnem a Sorsnak? Esme elvesztése, az Isis iránti szerelmem, a Vaniával való kapcsolatom, most pedig… Egy bevésődés? De hát… - Akkor lány vagy? – tettem fel a nagyon ostoba kérdést. Azzal tisztában voltam, hogy a nőstény sólymok nagyobbak, mint a hímek, de ebben az esetben ez alapján nem dönthettem. Az alakváltók egyébként is nagyobbak voltak, mint az állatok, akiknek az alakját felvették. A sólyom megint bólintott a kérdésemre.

- Sajnálom. Szörnyen sajnálom. Mindenkit csak tönkre teszek – szorult ökölbe a kezem. A barna szempár értetlenül nézett rám. – Nem tudom, ki vagy, de nem szerethetlek – költözött szomorúság a hangomba. – A szívem már másé. – A vijjogó hang a lelkem mélyéig hatolt. A madár közelebb lépett és hozzám bújva a mellkasomhoz dörzsölte a fejét.

- Ne csináld ezt, kérlek! – Legszívesebben ismét magamhoz öleltem volna őt, de nem tehettem. Nem adhattam neki is hamis reményt. Épp elég, hogy Vaniát már hiú ábrándokba ringattam, képtelen lettem volna még egy nőt tönkre tenni önzőségből. – Menj! Menj, most menj innen! – hessegettem el magamtól összeszedve minden akaraterőmet.

A fájdalom erősen lüktetni kezdett bennem, ahogy a sólyom a magasba emelkedett. Tett fölöttem pár kört, hátha meggondolom magam, de végül feladta. Ahogy elszállt La Push irányába, elkeseredve túrtam bele a hajamba. Végre találtam egy barátot, aki megért, és most róla is le kell mondanom. Ez annyira igazságtalan! Az pedig még inkább az, hogy annak a szerencsétlen kölyöknek egy ostoba indiánvarázs miféle szenvedést fog okozni.

Tisztában voltam a bevésődés hatásaival. Hogy az alakváltó képtelen sokáig távol lenni a bevésődése tárgyától, mert az szó szerinti kínokat okoz számára. De vajon nagyobbakat, mint olyasvalaki mellett lenni, aki csak barátként szereti az embert?

Azért jöttem fel ide, hogy kitisztuljon a fejem, most mégis zavarosabb volt minden, mint alig egy órája.

Úgy indultam vissza a régi házunkhoz, akár egy harcos, aki vereséget szenvedett a döntő csatában. Legyőztek. Elvesztem az érzéseim sodrásában, és hiába kapálóztam, csak egyre mélyebbre süllyedtem.

Teljesen magamba zuhanva értem végül haza, és még Alice jókedve sem tudott felderíteni. Vigyorogva sietett elém, ahogy beléptem az ajtón, és úgy tűnt, valami miatt szörnyen izgatott.

- Gyere, mutatok valamit! – ragadta meg a kezemet.

- Alice, még csak most ért vissza… - forgatta meg a szemét Jasper, de nem állította meg. Tisztában volt vele, hogy ha a kedvese valamit a fejébe vesz, akkor maga a jóisten sem veri ki onnan.

- Nekünk nincs szükségünk szusszanásnyi időre – kacagott fel.

- Marcusszal minden rendben volt? – kérdeztem rá. Bár nem úgy tűnt, mintha gond lett volna vele, nem örültem, hogy egyedül hagyták kint a kertben.

- Persze. Segített egy keveset… Majd meglátod! – vigyorgott fel rám Alice, aztán kitárta előttem a hátsó ajtót. –Tádádádáááám! – sietett előre, miközben széttárta a karjait. A tekintetem bejárta a gyommentes, felásott és beültetett kertet. – Rózsák lesznek főleg, de ültettünk mást is. Nem tetszik? – komorult el hirtelen az arca.

- De… Ez nagyon… - El akartam mondani Alice-nek, hogy mennyire csodálatos, amit tett, de képtelen voltam rá. Esme a legnagyobb kétségbeesés közepén is képes volt fényt lopni az életembe. Még úgy is, hogy már nem volt közöttünk.