Gyógyító pilleszárnyak - 31. fejezet

A hétvégi találkozó  nagyon-nagyon jó volt! :) Majd összeszedem a többiektől a képeket és, ha lesz időm, írok beszámolót is. :) És még mindig várom a Kígyók sziszegéséhez az ajánlókat! :)

31. KÖZELEDÉS

A SÓLYOM VISSZATÉRT. Megkönnyebbültem, mikor három nappal később észrevettem körözni a ház fölött, bár azt nem értettem, miért követ engem. Talán a farkasok nem bíznak Marcusban és ezt a szegény újoncot bízták meg azzal, hogy jó távolságból megfigyeljen minket? Bár Jonathan már szinte barátként viselkedett velünk, egy idegen nomád közelsége nem feltétlenül nyugtathatta meg, még akkor sem, ha mi vigyázunk rá. Vagyis én. És még csak nem is túl jól – jutott eszembe a korábbi incidens.

Úgy tűnt, hogy a madár jól van, de ez cseppet sem enyhített a lelkifurdalásomon. Ahogy kiléptem a hátsó kertbe, vijjogva ereszkedett lejjebb, aztán leszállt az egyik fára. Tétovázva pillantottam hátra – Marcus az emeleten volt, hallottam a légzését. Megkértem rá, hogy ha nem vagyok közvetlenül mellette, semmiképpen ne maradjon teljes csendben. Nem akartam megbántani, de… Így biztonságosabb.

Óvatos léptekkel mentem közelebb a fához, miközben figyeltem a vendégem morajait. A sólyom megmozgatta a szárnyait, aztán csőrével eligazgatott néhány felborzolódott tollat – mintha ki akarta volna csinosítani magát számomra. Majdnem felnevettem az ostoba gondolatra. Miért akarna egy quileute tetszeni nekem állati alakjában?

- Hello! – köszöntem neki. Bocsánatot akartam kérni tőle amiatt, hogy a múltkor hagytam megsebesülni, de nem tehettem. Edward azt mondta, Isis törölte a fiú fejéből az emlékeket, hogy ne okozzanak gondot a farkas-vámpír szövetségben.

A szavak ott ültek a nyelvem hegyén, de mégsem tudtam, mit is mondhatnék. Beszéljek az időjárásról? Az olyan ostoba dolognak tűnt. Vagy mondjam el, hogy Marcusszal minden rendben? Úgyis tudja, hiszen legalább olyan jól hallanak az alakváltók, mint a vámpírok.

Az agyam valahogy leblokkolta önmagát. Annyira ki akart találni valami jó témát, hogy végül már semmi sem jutott eszembe. Miért akarok ennyire beszélgetni egy madár alakba bújt quileute-tal?

Összerezzentem, ahogy a hatalmas szárnyak kitárultak. A fesztávuk nagyobb volt, mint egy átlagos sólyomé. Megfigyelőnk elrugaszkodott az ágtól, aztán tett egy kört a fejem fölött, majd ismét ereszkedni kezdett. Ezúttal egyenesen a bal vállamra. Egy embert valószínűleg megsebesített volna ezzel a madár, de engem nem. A karmai átszakították az ingemet, ám a bőrömön nem ejtettek karcolást.

A meglepettségtől teljesen ledermedtem, aztán a jobb kezem önkéntelenül emelkedett fel. Meg kellett érintenem a puha tollakat. Csak miután már megtettem, jutott eszembe, hogy a madár akár belém is vájhatta volna a csőrét, ahogyan Marcusba. Visszafojtott lélegzettel siklattam végig az ujjaimat a szárnyain, de a fájdalom elmaradt. A sólyom lehajtotta a fejét és az arcomhoz dörgölte magát. Szinte sokkolva jöttem rá, hogy jól esik a közelsége. Egy madárnak, egy alakváltónak. Mi a fene?

Zavartan néztem fel a barna szemekbe, amik érdeklődve fürkésztek, és egy őrült gondolat született az elmémben. Nem, az nem lehet… Azt Edward elmondta volna. Miért titkolná? Mi oka lenne erre? Ostobaság! Annyira szeretnék vele lenni, hogy már téveszméket gyártok, csak hogy a hiányát csökkentsem.

- Ahogy látom, szeret téged. – Marcus hangjára a madár megrezzent velem együtt, de nem repült el. Aggódva fordultam meg – tartottam tőle, hogy az állat majd ismét nekimegy a barátomnak és újra megsérül. Izgatottan mocorgott karmaival újabb helyeken szántva végig az ingem fehér anyagát.

- Mi csak… - kezdtem magyarázkodásba, ám végül mégsem folytattam. Minden vagy ostobán vagy túl perverzen hangzott.

- Igazán szép sólyom. Legalább is most, hogy nem akar végezni velem… - kuncogott halkan az ex Volturi. – Igazán éles a csőröd, hallod-e? – tapogatta meg a nyakát. Felszisszentem, mire a vörös szemek kérdőn fordultak felém. Marcusnak nem mondtam el, hogy az alakváltó memóriájában blokkolva lett ez az emlék. Nem találtam fontosnak elmagyarázni, mit is tett Edward és Isis. Rémülten ráztam meg a fejem remélve, hogy Marcus megérti, hallgasson. Értetlenül pislogott rám, de végül témát váltott. – Kíváncsi lennék az emberi alakjára… - fordult újra a madár felé. A gondolattól izgatottság futott végig rajtam. Én is látni akartam, de tudtam, hogy ez jelenleg úgyis lehetetlen.

- Nem hiszem, hogy meg tudná most mutatni. Nem maradhat védtelen, mikor…

- Egy nomád vámpír van a közelében. Nos, ez érthető – biccentett Marcus. Úgy tűnt, nem vette sértésnek a dolgot. – Majd egyszer… Ha sikerül leszoknom.

- Sikerülni fog – biztosítottam róla.

- Raphael hogy van? – érdeklődött. Reggelente Jasper és Alice kijöttek ide, hogy én be tudjak menni La push-ba. Tettem egy ellenőrző körutat a kórház, Jonathan háza és a saját házunk vonalában. Nokomis és Edward rendesen végezték a munkájukat, úgyhogy a betegek miatt nem volt miért aggódnom. Lupe és a többiek már hazamehettek és csak ellenőrzésre jártak vissza, ennek ellenére Benjamin még mindig sok időt töltött a kórházban. Délutánonként, a tanórák végeztével segített Nokomisnak, és úgy tűnt, élvezi a munkát. Mikor tegnap bent jártam, arról érdeklődött, milyen orvosi vagy ápolói iskola található a közelben.

Vania helyzete már aggasztóbb volt. Bár jól kijöttek Jonathannal, mégsem élhetett vele az örökkévalóságig. Főleg, hogy az emberek már így is pusmogni kezdtek. Igaz, észrevettem, hogy Nate néha lopva megbámulja az én szeretőmet, de azzal is tisztában voltam, hogy soha nem közeledne olyasvalakihez, aki a védelme alatt áll.

Vania úgy tűnt, észre sem veszi az izmos, jóképű indiánférfit. A tekintete álmodozóvá vált, valahányszor meglátogattam, ez pedig igazán megrémisztett. Még mindig képtelen voltam beszélni vele az érzéseimről. Egyszerűen, ha megláttam a zöld szempárt, képtelenné váltam a rossz hírek közlésére. Nem akartam szomorúságot látni a csillogó íriszben.

Megkértem Emmettet, hogy szaglásszon körbe Vania lakásánál és a főiskola környékén. Hátha visszatérnek azok, akiket a lány zaklatója küldött. Marcust nem mertem sokáig magára hagyni, így szükségem volt a családi segítségre. Emmett örült a kérésemnek – végre lefoglalhatta magát valamivel. Megkérdezte Rose-t is, hátha vele akar tartani, de ő még nem állt készen arra, hogy La Push-on kívüli emberekkel találkozzon. Az arcát így is mindig igyekezett a haja mögé rejteni, pedig már annyira megszoktuk a sebhelyeket, hogy egyáltalán nem is tűntek fel. Rosalie-hoz tartoztak és ő még így is gyönyörű volt. Talán szebb, mint korábban, mert a külseje nem homályosította el a belső erényeit. Csak erre magának is rá kellett döbbennie és el kellett fogadnia. Már jó úton járt, de még kellett egy kis idő…

Isist nem láttam azóta, hogy Vaniát La Push-ba hoztam. Hiába mentem el a házunkhoz minden reggel, sosem bújt elő a szobájából, én pedig féltem bemenni hozzá azok után, ami történt. Ő valószínűleg nem vette észre a fizikai vonzalmamat, de engem megrémisztett a gondolat, hogy ilyesmit gerjeszt bennem a közelsége. A szerelem egy dolog, a testiség egy másik. Erre még nem állt készen. Velem semmiképpen, de reményeim szerint mással sem. A szexhez még túl fiatal volt.

Ami igazán bosszantott, hogy míg én nem lehetek Isisszel, addig Dave ott van a közelében. Nem értettem, hogy történhetett, de a fiút mintha kicserélték volna. Már rég nem volt semmi baja, Edward mégsem zavarta haza. És Edan is barátságosan viselkedett vele. Velem viszont…

Be kellett ismernem legalább önmagamnak, hogy féltékeny vagyok. És nem csak Isisre. Tudtam, hogy bolondság, de Dave mintha átvette volna a helyemet. Isis vele beszélgetett, nem velem. Edan kedvelte őt, rám viszont valami érthetetlen oknál fogva dühös volt. Edward távolságtartó volt és megkönnyebbült, hogy messze tudhat Isistől, miközben Dave-et befogadta és nem tartotta távol a lányától. Még sosem éreztem dühöt valaki iránt, aki valójában nem tett semmi rosszat, így a mostani érzéseim csak még több terhet róttak a vállaimra. Csak még gonoszabbnak éreztem magam tőlük.

- Jól van – válaszoltam meg Marcus kérdését. – Saore igazán megkedvelte és a fiú is őt, de nagyon hiányol téged még mindig. Nem sokat beszél, de ha megszólal, felőled kérdez. Arra… Arra gondoltam, hogy esetleg találkozhatnátok – vetettem fel az ötletet. A sólyom megmozdult a vállamon, mintha nyugtalanná tenné a javaslatom.

- Én… Nem is tudom. Lehet, hogy ez még korai – láttam meg az aggodalmat Marcus tekintetében is. Látszólag jól viselte az új életmódot, de a pár nappal ezelőtti eset is világosan megmutatta, hogy belül még mindig hatalmas küzdelmet folytat önmagával.

- Lehet, hogy az… De talán, ha a közelében vagy, megszokod a… nehézségeket – fejeztem ki magam finoman. A nehézségek egyet jelentettek az égető kínnal, ami folyamatosan marja a torkunkat. Sosem szűnik, maximum elviselhetővé enyhül.

- Talán… - fürkészte a földet a vöröslő tekintet. – De ha nem?

- Itt leszünk. Megvédjük tőled. Hidd el, nem eshet baja. Ha nem lennék ebben teljesen biztos, sosem javasolnám a kísérletezést – próbáltam megnyugtatni. A sólyom tollai puhán siklottak az ujjaim között. Éreztem a szívverését, ami gyors volt, mintha félne tőlem, de ennek más jelét egyáltalán nem adta.

- Nem is ettől tartok – rázta meg a fejét Marcus. – Csak… Nem akarom, hogy olyan állapotban lásson és rájöjjön, jobb neki nélkülem. Nem akarom, hogy szörnyetegként gondoljon rám. Így is… Ha felnő és megtudja, hogy én végeztem az apjával, biztosan meggyűlöl majd.

- Tudni fogja, hogy nem direkt tetted. Nem gonoszságból. Baleset volt. Mint mikor az esős úton megcsúszik valaki kocsija és semmit sem tehet, hogy megállítsa az ütközés előtt. Ennyi. Egy szörnyű baleset – győzködtem.

- Túl elnéző vagy, Carlisle. Mindig is az voltál mindenkivel. Kivéve magaddal – mosolygott rám. A sólyom feje előre-hátra billegett, mintha igazat adna neki.

- Csak azt várom el magamtól, amit muszáj.

- Ez nem teljesen igaz… döntötte félre a fejét Marcus. – Megvonod magadtól a szerelmet, pedig nem lenne muszáj. – Felszisszentem a témát hallva. Egyfelől, mert semmi kedvem nem volt erről beszélni, másfelől, mert nem akartam, hogy a sólyom egész La Push-sal közölje, hogy egy perverz szemétláda vagyok. Valahol mélyen hinni akartam, hogy nem árulna el, de nem bízhattam ebben a szentimentális megérzésben. A sólyom megmerevedett a vállamon és Marcus felé fordította a tekintetét.

- Ezt most inkább hagyjuk… - kértem.

- Szakítanod kéne azzal a lánnyal az erdőből, mert nem szereted. És el kéne mondanod a másiknak, hogy mit érzel iránta – tett Marcus úgy, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Az apró szív a tenyerem alatt még gyorsabb ritmust vett fel.

- Marcus! – figyelmeztettem újra. Bocsánatkérően felemelte a kezét.

- Csak gondold át. Talán ő is szeret téged. Sosem tudhatod… - fordult a tekintete a sólyom felé, aztán elhallgatott. Kicsit későn döbbent rá, hogy bármennyire is úgy tűnik, mégsem vagyunk egyedül. Végül mielőtt válaszolhattam volna, hátat fordított nekem és visszasietett az emeletre. A sólyom még mindig azt a helyet bámulta, ahol korábban állt. Csak akkor fordult felém, mikor felsóhajtottam. Marcus túl optimista, ha rólam van szó, de ha önmagáról, akkor nyoma sincs ennek a tulajdonságának.

- Felejtsd el, amit hallottál, jó? – kértem a madarat. A tekintetében, mintha kimondatlan kérdést láttam volna. – Ez bonyolult és magánügy. Nem is tudom, miért beszélek róla neked. Mintha csak egy egyszerű sólyom lennél. Bár az lennél… - kúszott a kezem a nyakára. Egyetlen mozdulatba került volna, hogy elvegyem az életét, de meg sem rezzent. Bízott bennem. Persze a falkájával kötött egyezség miatt nem is kellett tartania tőlem, mégis jobban esett volna, ha csak a lényem ad okot a hitére.

- Ha csak egy madár lennél, elmondhatnám minden titkomat, minden bánatom, minden kétségemet. Sokkal könnyebb lenne… Marcus nem tudhat mindent, mert szégyellem magam, Edward pedig… Ő tudja, és ha nem is ítél el, már nem úgy tekint rám, mint korábban. Te meghallgathatnál, nekem pedig nem kéne attól tartanom, hogy elmondod valakinek a titkomat vagy szörnyetegnek tartasz. De ez nem lehetséges, nem igaz? Hiszen, nem csak egy egyszerű madár vagy – sóhajtottam fel ismét a keserűségtől. Pár pillanatig nézett engem, aztán a fejét ismét az arcomnak dörgölte. Mintha csak a bizalmamat kérte volna.

Vajon ki lehet? Melyikük lehet? Próbáltam rájönni a kilétére azáltal, hogy végigvettem magamban az összes fiatal indiánt. Talán valaki, akinek segítettem. Akit elláttam a kórházban. Ezért ilyen hálás nekem. Ezért bízik bennem.

- Ki lehetsz? – csúszott ki a számon a kérdés hangosan is. – Tudom, hogy védtelen lennél, ha átváltoznál itt és most – pillantottam az emeleti ablak felé. – De egyszer, máshol, elárulhatnád. Ismerlek, igaz? – pásztáztam az arcát, hátha rájövök magamtól is a titokra. A tekintete az enyémbe fonódott megint felgyújtva a gyanúmat.

Az egyik pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy Ő az, a másikban viszont ostobaságnak tartottam az egészet. Egyszerűen nem lehet Ő. Edward nem engedné a közelembe soha! Még ilyen alakban sem. Főleg azok után, hogy megsebesült miattam – érintettem meg a heget a tollak alatt, amiket Marcus fogai hagytak hátra. A seb már begyógyult, de a félkör alakú nyom örökre ott marad.

Hát, persze! A nyom! Csak rá kell jönnöm, kin található! – értettem meg izgatottan. Ez a nyomozás jobban feltüzelt, mint a Vania zaklatója iránti. Rosszul éreztem magam ettől, de nem tehettem róla, egyszerűen így volt.

A sólymom felvijjogott halkan, aztán megrebbent a szárnya. Összeszorult a halott szívem, mikor megértettem.

- Menned kell? – Valahogy jobban éreztem magam a közelében, így nem akartam, hogy magamra hagyjon. Megint hozzám dörgölőzött, aztán felemelkedett a vállamról. Ahogy megszűnt az érintése, rám tört a hiányérzet. Nem vagyok normális… - néztem utána, miközben eltűnt a fák fölött La Push irányába.

Alig egy másodpercre rá vettem észre Edward közeledését. Ha nem lettem volna a sólyommal elfoglalva, már korábban is észleltem volna, de teljesen lekötött a gyönyörű állat. Érdeklődve fordultam abba az irányba, ahonnan a fiam várható volt, és mikor előbukkant az egyik cédrusfa mögül, elésétáltam félútig.

- Minden… rendben? – érdeklődött, és kissé izgatottnak tűnt. Körbepásztázta a területet, mintha keresett volna valakit.

- Persze. Valami baj van? – kérdeztem rá.

- Baj? – nézett rám zavartan.

- Miért jöttél? – Az arca elkomorult. Mintha elfelejtkezett volna arról, hogy mostanában nem igazán kereste a társaságomat.

- Csak látni akartam, hogy vagy – vonta meg a vállát végül, miután rendezte a vonásait. Pár pillanatig kínos csend volt, aztán újra megszólalt. – Fáj, hogy a kapcsolatunk ilyen irányt vett – csillant szomorúság a tekintetében.

- Nekem is – ismertem el. – A fiam vagy.

- Te pedig az apám. Pont ezért annyira… Dühös vagyok rád – szorult ökölbe a keze.

- Meg is érdemlem – bólintottam vállalva a felelősséget.

- Néha én is így gondolom. Néha pedig… A legkevésbé sem akartam beleszeretni Isabellába, és ha maga az atyaúristen parancsolná, akkor sem tudnám kitépni a szívemből – hallatszott ki a szenvedélyes szerelem a hangjából. Az a fajta, ami a legnagyobb gyönyört és a legnagyobb kínt okozza egyszerre. – A racionális énem tudja, hogy nem tehetsz semmiről. De itt – emelte a kezét a mellkasához arra a helyre, ahol a szívének kellett volna dobognia, ha én nem harapom meg sok-sok évtizeddel ezelőtt. -, a bennem élő apa azt mondja, lényegtelen, hibás vagy-e vagy sem.

- Igen, tudom – szorult össze a torkom.

- De a bennem élő fiú meg akar bocsátani… - A megenyhülő hangra felkaptam a tekintetemet. Jól értettem? – Carlisle… - lépett előrébb Edward. – Most távol vagyunk mindentől, távol a gondoktól. Mi lenne, ha újra felépítenénk, ami volt, hátha elmúlik a haragom és a dühöm?

- Kevés dolog van, amire ennél jobban vágynék – ismertem el. Valójában csak egy volt, de erre igyekeztem nem gondolni. Nem akartam elrontani semmit.

- Átjöhetnék hozzád néha, hogy beszélgessünk – ajánlotta fel Edward.

- Rendben, legalább nem fogok unatkozni – egyeztem bele örömmel, bár nem az unalom elűzése derített fel leginkább. – Be… be akarsz jönni? – mutattam az ajtó felé.

- Inkább maradjunk idekint – rázta meg a fejét. – Még túlságosan hiányzik ez az egész – mérte végig az épületet, de tudtam, hogy nem a deszkákat, falakat és szobákat hiányolja, hanem az itt töltött éveket. Lassú léptekkel sétálni kezdett, tekintete végigjárta a gyomos kertet – láttam az ő arcán is az elmerengő szomorúságot, amit én is éreztem, valahányszor láttam a pusztulását. – Ő tudta volna, mit kell mondani. Ha az érzésekről volt szó, mindig felismerte a helyes utat – mosolyodott el halványan. Esméről beszélt, nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam.

- Eszembe jutott, hogy rendben hozom – guggoltam le és az ujjaimmal kitéptem néhány zöld gyomot. Szétmorzsoltam az ujjaim között a leveleket és a földre szórtam a hamvakat.

- Ha megpróbálom felidézni az édesanyám arcát, pár pillanat alatt szertefoszlik és Esméé veszi át a helyét – csúszott ki a vallomás a száján. – Már jó pár évtizede így van. Ezt még soha senkinek nem mondtam el, pedig neki el kellett volna. Lelkifurdalásom volt miatta, és azt hittem, van még időm bevallani.

- Tudta, hogy úgy szereted, mint az édesanyádat – biztosítottam róla.

- Igen, de jó lett volna, ha tőlem is hallja.

- Hallotta, mikor szeretettel néztél rá. Mikor megadtad neki az anyáknak járó tiszteletet és szeretetet. Hidd el, ez ezerszer többet számított neki minden szónál. – Edward bólintott, de nem voltam biztos benne, hogy enyhítettem-e a bánatát. Hiszen az enyémet sem tudta semmi sem enyhíteni. Még az sem, hogy beleszerettem valaki másba. Attól még Esme ugyanúgy ott élt a szívemben.

Ha most egy csoda folytán visszatért volna a halálból, ketté kellett volna szakítanom magam, mert képtelen lettem volna eldönteni, kinek adjam a szívemet. Az Esme iránti szerelmem halhatatlan, és csak azért voltam képes másba beleszeretni, mert már célnélküli is. Nincs kinek adnom. Olyan, mint egy gyertyaláng, ami lobog, de nincs fölötte kéz, amelyet megmelengethetne.

- Hallottam, hogy megbízást adtál Emmettnek – váltott témát Edward, mielőtt mindketten végleg belesüppedhettünk volna a gyászba.

- Nem akartam Marcust másra bízni, és gondoltam, ő örülni fog, ha kimozdulhat.

- Mit tervezel?

- Ráijesztek az illetőre és az embereire.

- Gondolod, hogy ez elég lesz? – érdeklődött.

- Remélhetőleg… A legtöbb ember többre értékeli az életét, mint a bosszút egy nőn, aki nemet mondott. Nem tudja, hogy úgysem bántanám.

- És ha mégis elég bátor?

- Akkor a rendőrséghez fordulunk – mondtam el, amin tegnap este gondolkoztam. – Nem feledhetjük el, hogy egy emberről van szó. Emberi eszközökkel kell megoldanunk a dolgokat.

- Egyetértek. Bár szívesen eltörném a nyakát az ilyeneknek… - rándult meg Edward arca. – De már megtanultam, hogy az önbíráskodás nem helyes. Keserves tapasztalat volt.

- Bárcsak megóvhattalak volna ettől a tapasztalattól. – Legalább milliószor végiggondoltam már, mivel tarthattam volna vissza Edwardot akkoriban, de még mindig nem volt semmi ötletem. Próbáltam érvekkel, szép szóval, lelkifurdalást keltve – egyik sem működött. Edward túl fiatal volt, hogy az atyai tanácsot hallva megfogadja azt, ne pedig fellázadjon ellene.

- Nem lehet megóvni azt, aki nem akarja – vette le rólam a felelősséget. – Erre most kezdek rájönni… - fújta ki elkeseredetten a levegőt a tüdejéből.

- Ezt meg hogy érted?

- Edan pont olyan, mint én voltam régen.

- Nem hisz az elveinkben? – kerekedtek el a szemeim.

- Nem, nem erről van szó szerencsére – rázta meg gyorsan a fejét. – Egyszerűen csak lázad minden ellen. Főleg ellenem. Mintha haragudna valami miatt, amiről azt sem tudom, hogy elkövettem.

- Én is ezt érzem. Sokszor úgy néz rám, mint egy idegenre – értettem egyet.

- Egyedül Isabellára hallgat.

- És ő mit mond? – érdeklődtem.

- Hogy csak eltúlzom a dolgot. Edan egyszerűen próbálja túlélni a kamaszkort, mint bármelyik gyerek, és ha túl lesz rajta, elmúlik majd minden gond magától. De Isabella elfogult, ha Edanről van szó.

- Ez igaz – mosolyodtam el. Anya és fia lelke egyszerűen eltéphetetlen lánccal lett egymáshoz kötve. Ahogyan Edward és Isis lelke is. – De talán tényleg csak ennyiről van szó. Edan jó gyerek.

- Túl sok időt tölt mostanság azzal a Dave-vel. Tartok tőle, hogy rossz hatással lesz rá.

- Akkor miért nem küldöd haza? – tettem fel a kérdést, ami gyötört.

- Mert azzal talán még inkább magamra haragítanám a fiamat. És Isist is. – A név hallatán összerándult a gyomrom. Újabb kérdést akartam feltenni, de egy távoli reccsenésre mindketten felkaptuk a fejünket. Alig fél perc kellett csak Emmettnek, hogy előttünk teremjen.

- Családi gyűlés van és nem szóltatok? – vigyorgott ránk.

- Csak beszélgettünk. Van valami híred? – tudakoltam, bár az arcára volt írva a válasz.

- De van ám! – közölte velem elégedetten.