Gyógyító pilleszárnyak - 41. fejezet

Először is elnézést, amiért csak most kaptok új fejezetet. Tudom, hogy sokan hiányoljátok, mert mostanság nem hetente jön, ezért gondoltam, hogy előre szólok, hogy lelkileg fel tudjatok készülni a csúszásokra... Vizsgaidőszakom lesz, három szigorlat és nyolc vizsga vár rám, úgyhogy nincs fix időpont a frisselésre, hanem írom, ahogy tudom. Két héten belül biztosan jön majd fejezet mindig, lehet, hogy hetente is, szóval, érdemes mindig felnézegetni ide, de biztosat a vizsgaidőszak alatt nem tudok ígérni. A diplomám múlik most azon, hogy az összes szigorlatom és vizsgám sikerüljön, úgyhogy kérlek, legyetek türelmesek. Köszönöm. :)


A másik, hogy betegen írtam ezt a fejezetet, átnéztem, hogy ne legyen benne hiba, de ha mégis találnátok, akkor nézzétek el nekem. :) És persze, kíváncsian várom a véleményeket, biztos, hogy inspiráló és gyógyító hatással is lesznek rám. :) Jó olvasást! :)






41. DÖNTÉS








AGGÓDTAM. Nem csak a tanács döntése, hanem a tanácskozás lefolyása miatt is. Vanessa nem állt még készen arra, hogy élők közelében legyen. A farkasok vére nem volt túl vonzó, de egy szomjas újszülöttnek épp elég csábító volt, hogy gondot okozzon. Edward pont ugyanígy gondolhatta, mert amint alkonyodni kezdett, Vanessa elé sétált és belekezdett a szabályok felsorolásába.


- Menni fog – bólintott legújabb vámpírtagunk, mire Edward arcizma megrándult.


- Ne vedd félvállról a dolgot! Ha ezt teszed, hibázni fogsz, és a mi létezésünket is kockáztatod! – morogta dühösen.


- Mellettetek maradok, visszatartom a levegőt és nem szólalok meg, majd te beszélsz helyettem – ismételte el a hallottakat Vania. Edward pár pillanatig az arcát fürkészte, aztán hátrébb lépett. Valószínűleg elégségesnek gondolta az eltökéltséget a női elmében. Vanessa hozzám sétált és felmosolygott rám. Zavartan fordultam Edward felé.


- Indulunk?


- Igen, menjünk – nyitotta ki az ajtót előttünk.


Már az erdő közepén jártunk, mikor a vijjogó hang és a szárnyak surrogása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül. Meglepetten emeltem az arcom az ég felé.


Mit keres itt? – szorult össze a gyomrom. Edward valószínűleg pont annyira nem örült a dolognak, mint én, mert hallottam magam mellett a morgását és bosszús tekintettel meredt a hívatlan kísérőre.


- Megmondtam neki, hogy maradjon otthon! Miért nem lehet csak egyetlenegyszer szót fogadni?


- Ez az a sólyom, aki megmentett? – torpant meg Vanessa meglepetten. Csak most jöttem rá, hogy vele nem közöltük még az információt, hogy léteznek más állati alakot öltött quileute-ok is, nem csak farkasok. Ahogyan azt sem, hogy egyikük Isis. – Mit keres itt?


- Ő is alakváltó – foglalta össze Edward. Valószínűleg direkt hagyta ki belőle a lényeget – nem akarta a találkozó előtt felzaklatni Vanessát. A női tekintet egy ideig még követte a felettünk köröző madarat, aztán tovább indultunk a hegyek felé. Nagyon ajánlottam Isisnek, hogy le ne merjen szállni, míg a helyzet veszélyes… Néha annyira makacs volt! Hiába tiltottunk neki valamit Edwarddal, csak azért is megtette. Akár egy gyerek…


Mert az is – emlékeztettem magam rá. Egy részem ujjongott, mikor megkaptuk az engedélyt: Isis biológiai tizenhét évessé válása után felnőtt szerelmi életet élhetünk. Egy másik pedig úgy érezte, hiába néz ki úgy, mint egy felnőtt, túl korai lenne… Annyira korai…


Mély levegőt vettem. Most nem elmélkedhettem ezen. Nem csak Edward miatt – nem jött volna túl jól, ha most elterelem a figyelmét -, hanem mert nekem is koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi gond. Amint a barlang közelébe értünk, lelassítottunk és szemmel tartottuk Vania minden egyes rezdülését – és a fiamnak köszönhetően minden gondolatát is.


- Mély levegő! – jött Edwardtól a figyelmeztetés, amint megláttuk a távolban a farkasokat. Hallottam, ahogy Vania éles lélegzetet vesz, aztán csend lett. Már rég tettem ilyesmit, de most elmormoltam magamban egy imát, hogy minden rendben menjen. A családomnak és nekem is szörnyű végkifejlet lenne, ha el kéne hagynunk La Push-t. Végre kezdtük összeszedni magunkat, Isabellának és az ikreknek pedig szükségük volt a rokonaik közelségére.


Ahogy megérkeztünk, előre akartam lépni, hogy felvegyem a tárgyalás fonalát, de végül félbehagytam a mozdulatot. Edward megelőzött ebben, és ösztönösen átvette az irányítást.


- Üdv! – lépett Jonathan elé, aki farkas alakban várakozott társaival együtt. Marcust és Alice-t nem láttam, valószínűleg a barlangban hagyták őket. Jasper is velük lehetett, mert éreztem az illatát és a hatását is. Hirtelen valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam és gyanítottam, hogy ezzel a többiek is így vannak.


- Igen, de én fogok tolmácsolni. A biztonság kedvéért – szólalt meg ismét Edward. Kicsit zavaró volt a számomra a hiányos kommunikáció. Ilyen érzés lehet egy ember számára végighallgatni egy telefonbeszélgetést. Azt hallja, mit mond a mellette álló, de a vonal másik végéről kapott válasz már nem jut el a füléig.


- Jonathan arra kér, meséld el, mi történt – fordult hátra Vaniához. Pár pillanatig csak néztek egymásra, aztán Edward megszakította a szemkontaktust. A hangja érzelemmentessé vált, csak közvetítette az általa hallottakat.


- Azt hiszem, megzavarodtam teljesen. Csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom elveszíteni Carlisle-t. Nem a vámpír hibája és nem is Alice-é. Csak az enyém. Megvágtam magam, hogy a vámpír ne tudjon ellenállni nekem. Tudtam, hogy ha megérzi a vérem illatát, akkor nem állíthatja majd meg senki és semmi. Én akartam ezt. Én vagyok a felelős.


A vámpír. Vania úgy beszélt Marcusról és Alice-ről, mintha külön fajba tartoznának. Ezt már korábban is észrevettem nála. Engem – annak ellenre, hogy tudta, mi vagyok – emberként kezelt, ahogyan a családom tagjait is. Viszont, ha más vámpírokról beszélgettünk, láttam a tekintetében a félelmet, amit egy démon felismerése okoz.


Csak most utólag fogtam fel, hogy valószínűleg az egész helyzetet rosszul kezeltem. Elhitettem vele, hogy különbség van vámpír és vámpír között. Persze, nem vagyunk mind egyformák. Mi próbálunk uralkodni magunkon, helyesen élni. De ettől még éppolyan veszélyesek vagyunk, mint egy nomád. Marcus sem gonosz, nem olyan, mint Aro volt. Vagy Jane. Ők élvezték a gyilkolást, a fájdalmat, a könnyeket. Mégis mind öltek embert. Még én is, bár csak átváltoztatás céljából. De megtettem Edwarddal, Esmével, Rosalie-val és Emmettel is.


El kellett volna magyaráznom neki, hogy mit jelent ez az egész. Meg kellett volna értetnem vele, ki is vagyok. És akkor most nem tartanánk itt.


Vanessa téved, én vagyok az egyetlen felelős. Én és senki más.


Pár pillanatra nyomasztó csend ereszkedett ránk. A farkasok hangtalanul beszélték meg a hallottakat.


- Csak egy ostoba lány! – csattant fel hirtelen Edward, mire Vanessa összerezzent mellettem. Ösztönösen közelebb lépett hozzám, mintha védelmet keresne.


- Neked kéne a legjobban tudni, miféle perverz, őrült dolgokra tudja az embert rávenni a szerelem… - szorult ökölbe a fiam keze. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e, ha továbbra is ő folytatja a tárgyalásokat. Tartottam tőle, hogy a vita hevében olyasmit találnak mondani egymásnak a falka alfájával, amit nem kéne. Részéről az újabb gondolat egy morgás kíséretében tört elő, ami szintén nem jósolt túl sok jót. Nem igazán volt ínyére, amit Edward az orra a alá dörgölt, még ha igaz is volt.


- Nem, tényleg nem ugyanaz! – bólintott Edward, de fogalmam sem volt, mire helyesel. Jonathan is meglepődhetett a hirtelen jött egyetértéstől, mert félredöntött fejjel kérdőn fürkészte a márványarcot. Mikor Edward ismét szólásra nyitotta a száját, már sejtettem, hogy az előbbi mondata csak színtiszta irónia volt. Halovány mosoly ült ki az ajkai szegletére. Egy ismeretlen azt gondolta volna, hogy élvezi a gonoszkodást, de én tudtam, hogy csak muszájból teszi.


- Te tisztában voltál azzal, mit teszel. Tudtad, hogy mivel jár együtt. Ő nem gondolkozott. Fogalma sem volt róla, mibe vág. Ez a különbség! – foglalta össze kemény hangon, miközben egyenesen a farkasszemekbe nézett.


Ahogy megéreztem az apró kezet a tenyerembe csúszni, odafentről hangos vijjogás hasította keresztül az eget. Vanessára pislantottam, úgy tűnt, tényleg fél – valószínűleg most jutottak el a lehetséges következmények a tudatáig. Tudtam, hogy Isisnek rosszul eshet, de most nem ereszthettem el őt. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és ha már eddig nem tettem, most helyesen kellett cselekednem. Szüksége volt rám. Isis majd megérti. Majd beszélek vele később.


- Rendben, azt hiszem, ez elfogadható büntetés – született végül néma megegyezés. Mikor Edward felénk fordult, a női ujjak még erősebben kapaszkodtak belém, szinte már fájt a szorításuk.


- Alice és mi nem vagyunk felelősök. Minden lehetséges lépést megtettünk, hogy elővigyázatosak legyünk. Nem fognak megbüntetni minket – közölte.


- És Marcus? – pillantottam aggódva a barlang bejárata felé.


- Ő is vétlen. Ha egy oroszlán elé húst dobsz, ne csodálkozz, ha megeszi… - vonta meg a vállát. – Az egyetlen kikötés, hogy amint sikerült leszoktatni az embervérről, azonnal el kell hagynia a környéket.


- Eddig is ez volt a terv – nyugodtam meg kissé, de ahogy a mézszín tekintet Vanessára vándorolt, ez az érzés nyomtalanul elpárolgott. Edward róla még nem ejtett szót és valószínűleg nem ok nélkül hagyta utoljára.


- Vanessával mi lesz?


- Elismerik, hogy csak ostobaság volt, amit tett és megérdemli az esélyt – közölte Edward. – De… - Az ernyedni kezdő kéz ismét megfeszült.


- De?


- El kell mennie most azonnal a környékről. – Vania szemei elkerekedtek, aztán heves fejrázásba kezdett. – Ez a legjobb megoldás. Életben maradsz, újrakezdheted…


- Nem! – szakadt ki a női torokból a korábban beszívott levegővel együtt. Edward azonnal éberebb lett én pedig felkészültem rá, hogy ha kell visszatartsam Vanessát a karja árán is. Megmarkoltam a kezét és igyekeztem visszahúzni. Ha a farkasokra támad, az életét nem tudom visszaadni, de egy leszakadt végtagot bármikor a helyére teszek.


- Nyugalom! – próbálkozott Edward, miközben egy láthatatlan nyugtató hullám szaladt keresztül rajtunk Jaspernek köszönhetően. Még mindig nem bújt elő a barlangból – valószínűleg a farkasok parancsoltak rá és Alice-re, hogy ha a tárgyalások pozitív végkimenetelére vágynak, akkor vigyázzanak Marcusra -, de hallott minket és megpróbált segíteni.


- Carlisle-lal maradok. Vele maradok! – Vanessa ösztönösen mélyet lélegzett, ahogy elfogyott az utolsó csepp oxigén is a tüdejéből. A vonásai rögtön megváltoztak. A düh helyét ellágyult, vágyakozó arckifejezés váltotta fel.


- Tünés! – Edward megragadta Vania másik karját, én pedig a parancsnak engedelmeskedve húzni kezdtem magam után.


Minden erőnket be kellett vetnünk, hogy el tudjuk őt távolítani a farkasoktól, miközben arra is figyelnünk kellett, hogy ne marjon belénk, miközben megpróbál kiszabadulni. Meg sem próbáltunk beszélni hozzá, tudtuk, hogy teljesen felesleges. Jelen pillanatban a saját bátyját is gondolkodás nélkül megölné, a vérszomj átvette a tudata felett a teljes hatalmat.


Már az erődben jártunk, mikor Isis hangos vijjogása egy pillanatra elvonta a figyelmemet. Csak nehezítette volna a dolgunkat, ha leszáll és Vanessa megérzi az ő vérének az illatát is. El akartam mondani neki, hogy maradjon odafent, de a vállamba hasító fájdalom kiáltásra késztetett. A következő másodpercek gyorsan peregtek. Edward letépte rólam Vanessát és a földre hajtotta, de mielőtt lefoghattuk volna, a sólyom eltökélten rontott neki. Pengeéles fogak a hegyes csőr és karmok ellen.


A látványtól, ahogyan Isis egy vámpírral harcol miattam, lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan lépjek közbe úgy, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam.


Előrelendülve átkaroltam és magamhoz öleltem a sólymot, hogy a saját testemmel védjem. Reméltem, hogy Edward le tudja majd fogni Vaniát annyi időre, míg biztonságban nem lesz. Háttal csapódtam be a földbe, apró darabkákat szakítva ki belőle, amelyek mellettünk hullottak alá.


Rögtön talpra pattantam még mindig óvatosan szorítva Isist, aztán megragadtam két oldalról és az ég felé lendítettem, ahogyan egy postagalambot szoktak útjára indítani. Egy ekkora madárnál ez elég bizarrul nézhetett ki, de kevés volt az időnk, én pedig azonnal a magasban akartam tudni. Gépiesen tárta szét a szárnyait, de azonnal megfordult a levegőben és ahelyett, hogy elrepült volna, ismét felénk tartott.


- Maradj! – Edward hangján éreztem, hogy nagy erőfeszítésébe kerül a földön tartani Vanessát, ezért nem udvariaskodhattam.


- Menj innen! – kiáltottam Isisre. Egy pillanatra meglepetten merevedtek meg a szárnyai. – Hallod? Tűnj el innen! – ismételtem meg.


Visszafojtott lélegzettel vártam, hátha ismét el kell kapnom, mielőtt Vanessának nekimenne, de végül egy kört leírva hátat fordított nekünk és távolodni kezdett. Gondolkodás nélkül ugrottam Edwardék mellé, és elkaptam Vania kiszabadult kezét még mielőtt belemarkolhatott volna a vörösesbarna tincsekbe, megszabadítva a skalpjától a fiamat.


– Maradj! – szóltam most már én a foglyunkra. A rángatózás végeláthatatlan percek múlva enyhült csak – ha mindhárman emberek lettünk volna, már rég feladjuk Edwarddal a próbálkozást.


Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor az alattunk lévő test végre elernyedt és a vörös tekintetbe visszatért az értelem.


- Mit… mit tettem? – szörnyedt el, ahogy észrevette a vállamon a felszakadt inget. Szerencsére nem tépett ki belőlem húsdarabot, de a fognyoma biztosan megmarad örök emlékként.


- Nyugodj meg, semmi baj! – szólaltam meg halkabb hangon.


- Megtámadtalak – remegett meg a szája, mintha a sírás fojtogatná.


- Elvesztetted a fejedet. A legjobbakkal is előfordult – adtam meg számára a felmentést, de a lelkifurdalásán ez nem sokat segített.


- Elereszthetünk? – érdeklődött Edward. Még mindig görcsösen markolta a női alkart.


- I… igen – jött a lassú bólintás. Készenlétben maradva visszahúzódtunk, de Vanessa a földön maradt és nem mozdult. Mintha ültében kövült volna meg. Aztán egyszer csak kitört belőle a kétségbeesett szóáradat. – Nem mehetek el innen nélküled! Inkább öljenek meg, az sem érdekel, de melletted akarok maradni! Carlisle, kérlek, segíts! – A női karok hirtelen a nyakam köré tekeredtek és ölelésbe húztak.


Adjanak egy hetet! – kértem fel Edwardot az üzenetközvetítő szerepére. Egyelőre fogalmam sem volt, mi lenne a helyes cselekedet, de abban biztos voltam, nem az, hogy kilököm Vanessát a nagyvilágba. Az sem vele, sem a leendő áldozataival szemben nem lenne túl tisztességes. – Hazaviszem őt, beszélj Jonathannal!


- Gyere, hazamegyünk! – fejtettem le a karokat a nyakamból, aztán felhúztam Vanessát a földről. – Mindent elrendezek, de most induljunk – fogtam meg a kezét.


A házig csendben voltunk mindketten. Nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek, Vaniát pedig valószínűleg gyötörte a bűntudat. Az arcáról szinte olvasni lehetett az érzelmeket. A szája lebiggyedt, a szemeit lesütötte, ha nem lett volna vámpír, biztos, hogy futás közben nekiszalad egy fának, annyira máshol jártak a gondolatai.


Mikor beléptünk a lakásba, elsétált a lépcsőkorlátig, ráhelyezte a kezét, aztán mélyet sóhajtott. Becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem.


- Ugye, nem hagyod, hogy elszakítsanak minket egymástól? – jött az aggódó kérdés.


- Vanessa…


- Nem hagyhatsz magamra! Meg kell tanítanod arra, hogyan legyek vegetáriánus! – perdült meg hirtelen és a tekintetével az enyémbe kapaszkodott.


- Meg foglak tanítani, bármi is legyen – ígértem meg. Nem volt más választásom. Vanessa az én felelősségem, tennem kell azért, hogy a lehető legjobban felkészítsem a mi utunkra. Nem csak azért, hogy megmentsem a leendő áldozatai életét, hanem hogy megmentsem a lelkét. Annyira érzékeny volt, nem akaszthattam a nyakába a gyilkosságok terhét, amelyeket biztosan elkövetne, ha nem állnék mellette.


- Köszönöm – termett előttem és mire észbe kaptam volna a szája már az enyémet kereste. Megragadtam a karjait és eltoltam magamtól.


- Ez nem jelenti, hogy van olyan: mi. Vanessa… Szerelmes vagyok Isisbe. Amit tettél… teljesen felesleges volt – komorult el az arcom.


- Ne mondd ezt! – csattant fel. – Még belém szerethetsz. Még van időm… - motyogta inkább magának, mint nekem, aztán mielőtt még ismét tiltakozásba kezdhettem volna, felrohant az emeletre. Hallottam, ahogy leül az ablak alá – a háta súrolta a falat. Nem mentem utána, helyette a lépcső második fokát választottam. Ott vártam meg, míg Edward végre hazaér.


Az elmémet teljesen kiürítettem, nem akartam gondolkozni. Sem Vanessán, sem Isisen, sem semmi máson. Kellett egy kis szünet, mielőtt meghozom a fontos döntéseket.


- Mit mondtak? – kérdeztem, amint Edward átlépett a küszöbön. Emmett odakint dudorászott mély hangon – a testvére megkérhette, hogy odakint őrködjön, amíg beszél velem.


- Egy hét, nem több.


- Köszönöm.


- Carlisle, ezt le kell zárnod – nézett rám nagyon komolyan.


- Tudom. El fogom intézni a dolgot… valahogyan… - túrtam bele a hajamba.


- A valahogyan nekem nem elég jó. Úgy oldd meg, hogy Isisnek ne fájjon! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ez most nem kérés, hanem elvárás, amelyet ha nem teljesítek, annak súlyos következményei lehetnek.


- Nem fogok neki szenvedést okozni – bólintottam.


- Akkor menj és keresd meg, én vigyázok addig rá – biccentett az emelet felé. – Isis eléggé kiborult, mikor elzavartad. Ostobaság volt beleavatkoznia, de csak téged védett.


- Tudom – álltam fel lassú mozdulatokkal, majd az ajtóhoz sétáltam.


- Carlisle!


- Igen? – fordultam hátra a verandáról.


- Egy sírnál keresd… - ráncolta össze a homlokát, majd mikor értetlenül pislogtam rá, folytatta. – A fejében egy elhagyatott sírt láttam. Egy kis dombocskát márványkővel.


- Tudom, tudom hol van – dadogtam. Fogalmam sem volt, Isis honnan szerzett tudomást a sírról, de biztos voltam benne, hogy az Esmének állított emlékhelyről van szó.


Ahogy futni kezdtem a sír felé, az elmém teljesen kikapcsolt. A száguldás mindig jót tett nekünk, ellazított. Ezt valószínűleg még az emberi életünkből örököltük. A halandók is sokszor a futást választják, ha zsong a fejük a gondolatoktól. Vagy felpattannak egy motorra – esetleg beülnek az autóba -, és órákon át csak élvezik a gondtalan szabadságot.


Csak akkor lassítottam, amikor már pár méternyire voltam a sírtól. Isis emberi alakban térdelt előtte, ujjai a követ simogatták. A mellkasom összeszorult a látványtól. Tartottam tőle, hogy esetleg féltékenység támad benne Esme iránt, de úgy tűnt, a szeretet, amit tőle kapott, erősebbnek bizonyult.


- Hiányzik a nagyi – törte meg a csendet Isis hangja. Megérezte a jelenlétemet, de nem fordult felém.


- Nekem is – vallottam be. Mellé sétáltam és letérdeltem. A barna tekintet lassan fordult felém és az arcomról azonnal a karomra vándorolt.


- Jól vagy? – érintette meg az ingemet a szakadás fölött.


- Igen, már begyógyult. Semmi bajom – biztosítottam róla. – Sajnálom, hogy rád kiabáltam – sütöttem le a szemem bűntudatosan. Pár pillanatig nem kaptam választ, aztán Isis felsóhajtott.


- Igazad volt. Nem tudta, mit tesz, nem kellett volna bántanom őt. Csak megvédted.


- Azt hiszed, őt védtem? – szaladt össze a szemöldököm.


- Miért, nem? – bizonytalanodott el a vékonyka hang.


- Persze, hogy nem! – simítottam a tenyeremet Isis arcára. – Nem akartam, hogy bajod essen. Halálra rémültem a gondolattól, hogy egy őrjöngő vámpír közelében vagy.


- Én pedig a látványtól, hogy az a vámpír beléd mar – simítottak végig az ujjai a hegemen. A gyengéd érintésbe beleremegtem. – Mi lesz most? Vanessával? Velünk?


- Nem tudom még. Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak. De meg fogom oldani! – tettem hozzá gyorsan az aggódó homlokráncok láttán. Előre hajoltam, hogy nyugtató csókot nyomjak a meggypiros ajkakra, de Isis pont úgy húzódott el tőlem, ahogyan nemrég én Vaniától. Kellemetlenül facsarodott össze a halott szív a mellkasomban.