Gyógyító pilleszárnyak - 40. fejezet

Szeretettel várok mindenkit jövő hét szombaton (október 22.) 15 órakor Pesten az A38-as hajóra, ahol az új könyvem, a Kígyók sziszegése könyvbemutatója lesz. :) 


Ha valaki nem tud eljönni, de szeretne dedikált könyvet vásárolni, az 20% kedvezménnyel (+postaköltség) megrendelheti, ha ír egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. :) A szállítás ingyenes, ha más könyveket is rendeltek mellé (például Kitti és Benina új könyveit), és így 10000 Ft felett vásároltok. :)






40. HALÁLOSAN KOMOLY








KELLETT EGY KIS friss levegő, ezért lesétáltam a kertbe. Edward odafent maradt Vanessával, Isis pedig éppen vadászott – neki gyakrabban volt szüksége a táplálkozásra, mint nekünk. Telefonon azt a hírt kaptuk, hogy a quileute tanács meg akarja hallgatni a mi véleményünket is Marcus tettéről, mielőtt döntésre jut. Azt reméltem, hogy mindenféle gond nélkül megértik majd, hogy nem volt választása, de úgy tűnt, besokalltak.


Azok után, hogy befogadtak minket La Push-ba, biztosan azt várták, hogy kiemelkedően odafigyelünk, semmi hasonló ne történhessen meg. Igazuk volt, de a hibás nem Marcus volt vagy Alice, hanem én. Egyedül én. Felkészültem rá, hogy amint Vanessa átváltozik, elmondom ezt nekik, és vállalom, ha száműznek a területükről.


A női sikolyok lehallatszottak, én pedig legszívesebben elrohantam volna jó messzire, hogy ne halljam őket. A Harlannal való beszélgetést még mindig húztam-halasztottam. Gyerekkora óta ismertem és kedveltem őt, sokszor számíthattam rá, és megígértem neki, hogy vigyázok a húgára. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki ezek után. Miféle mentséget találhatnék magamnak.


Persze, vádolhatnám Vaniát. Ő sebesítette meg magát, ő akart átváltozni. De csak egy összezavarodott emberlány, akinek én kavartam fel a gondolatait és a lelkét. A szavaimmal elmondtam neki, hogy nem érzek semmit, de a szavak nem mindig jutnak el az emberi fülhöz, ha a szívben vágyak ülnek. Ezt tudnom kellett volna.


A szárnysuhogásra felkaptam a fejemet és a pillantásom azonnal Isist kereste. Végül a hátam mögül hallottam meg a zajokat, a következő másodpercben pedig ott ült már a vállamon. Ő volt most az egyetlen, aki egy kis boldogságot tudott lopni a zűrzavaros órákba.


- Jó, hogy itt vagy… Már kezdtél hiányozni – simogattam meg a nyakát, mire olyan hangot hallatott, mintha dorombolna. – Sikeres volt a vadászat? – érdeklődtem. Elégedetten felvijjogott, amit igenként értelmeztem.


Olyan jó lett volna hallani a hangját, látni az arcát. Így is kellemes volt a közelsége, de emberként még inkább vágytam rá. Halk sóhaj hagyta el a számat, mire érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat.


- Semmi baj – próbáltam megnyugtatni. Hirtelen felemelkedett a vállamról, és eltűnt a ház másik oldalán. Elindultam utána, de mielőtt még megkerülhettem volna a házfalat, a halk suttogás megállított.


- Maradj ott!


- Isis? – szaladt össze a szemöldököm meglepetten.


- Csak maradj. Nincs ruhám… - motyogta. Az első hőhullám után, ami végigszaladt a testemen, aggódva emeltem a tekintetemet az emeleti ablak felé.


- Változz vissza, az apád meg fog ölni mindkettőnket! – simultam a falhoz, hogy a lábaim önkéntelenül se tegyenek olyasmit, amit nem kéne. Csodálkoztam, hogy Edward még nem jelent meg, hogy Isist helyre tegye, engem pedig… Mivel nem tettem semmit, talán megúsznám egy szigorú atyai pillantással.


- Beszélni akarok veled… Gyere ide… - nyúlt ki a fal mögül a csupasz karja. Ellenkezni akartam, mégis odaaraszoltam a fal széléhez és megfogtam a kezét. A szíve hangosan dübörögni kezdett, nekem pedig minden tagom görcsösen megfeszült az önuralom okozta erőlködéstől. A gondolat, hogy Isis ott áll mellettem teljesen meztelenül, több volt, mint amit még nyugodtan el tudtam volna viselni. – Mi lesz ezek után? Ha az a nő átváltozott? – jött a kérdés, ami kicsit segített, hogy koncentrálni tudjak.


- Ez a quileute-októl függ. Bárhogy döntenek, elfogadom. – Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha elkergetnek a területükről, de úgy tűnt, Edward már meghozta a döntést a család nevében. Rólunk beszélt, nem csak rólam. Ez számomra azt jelentette, hogy ha nekem mennem kell, ők is csatlakoznak hozzám. Nem voltam biztos abban, hogy elvárhatok tőlük ekkora áldozatot…


- Ők is tudják, hogy nem vagyunk hibásak. Nem erre gondoltam… Mi lesz a nővel? És veled… Velünk… - remegtek meg az ujjai az enyémek között.


- Ha a mi utunkat választja, segítem benne. Ennyivel tartozom neki és a bátyjának. De ez semmin nem változtat! Szeretlek… - vallottam be. A halk szipogástól ösztönösen elő akartam lépni a fal rejtekéből, csak a határozott figyelmeztetés mozdulat közben megállított.


- Maradj! Jól vagyok.


- Isis…


- Tényleg. Jól vagyok. Csak…


- Csak?


- Annyira félek, hogy valami miatt elveszítelek. Abba belehalnék. – A halovány hang máris olyan volt, mintha erre készülne. Buta, buta lány!


- Nem fogsz elveszíteni, hallod? Erre itt és most szent esküt teszek neked! – szorítottam meg a kezét. – Nem fogsz elveszíteni!


- Oké… - jött a válasz, de nem volt valami meggyőző.


Sok mindenben bizonytalan voltam, hogy mi lesz velem, a családunkkal, hogyan tudnék segíteni Marcusnak és Vaniának, de egy valamihez nem volt kétségem. Hogy az Isis iránt érzett szerelmem az utolsó leheletemig fog tartani bármikor is jöjjön el az a pillanat.


- Szeretlek – ismételtem meg. Lehajoltam a kezéhez és egy csók erejéig hozzáérintettem a számat. Edward odafent mozgolódni kezdett, ezért szinte azonnal visszahúzódtam. – Változz vissza, mielőtt apád tényleg megöl – kuncogtam fel.


A keze lassan, kelletlenül csúszott ki a markomból. A következő pillanatban a sólyom hangosan visongva jelent meg a ház fölött, aztán ismét rám telepedett. Mintha csak hazaérkezett volna vagy a testem egy újdonsült kinövése lenne, valami hozzám tartozó.


Vagy egy óráig csak csendesen üldögéltünk. A kezem simogatta a puha tollakat, Isis pedig néha hozzádörgölte a fejét az arcomhoz. A benti hangok ellenére egy kicsit sikerült megnyugtatnia.


Mikor a neszek elég közel értek hozzá, hogy meghalljam őket, először nem értettem semmit. A tudatom mélyén persze, emlékeztem rá, hogy mire kértem a fiaimat, de a felszínen már teljesen máshol jártak a gondolataim. Jelen helyzetben kit érdekel egy ember, aki sem nekünk, de most már Vaniának sem tud igazán ártani?


Isisszel a vállamon mentem Jasper és Emmett elé, hogy az egyik nagy fa mellett bevárjam őket. Jasper tekintete azonnal az emeleti ablak felé vándorolt. Igazi hadvezér volt, akinek az első dolga felmérni a terepet. Ez a berögzülése még ennyi évszázad után sem halványult el.


- Tényleg igaz, amit Isabella mondott? Marcus volt?


- Igen.


- És most?


- A tanács meghallgat, miután letelt a három nap – közöltem. Szinte láttam a tekintetében, ahogy elkezdtek forogni az agytekervényei, hogy minden lehetséges jövőváltozathoz tervet készítsen. – Alice-nek semmi baja nem lesz. Ő nem hibás – tettem gyorsan hozzá.


- Tessék! – nyújtott át Emmett egy mappát, amire eddig nem is igazán figyeltem fel. – Néhány szép irat azokról a csalásokról és bűntettekről, amiket a legújabb ismerősünk elkövetett. Drog, prostik és más egyéb nyalánkságok… Tudtam, hogy nem tiszta a tag, de még annál is több mindent találtunk, mint vártam.


- Köszönöm – vettem át a mappát, és belekukkantottam. Emmettnek igaza volt, ennyivel a markomban tartom azt a fickót. Bár most már úgyis mindegy…


- Carlisle, van még valami… - vonta el a figyelmemet Emmett a gépelt sorokról.


- Micsoda?


- Pontosan nem tudjuk, de suttogtak valamit az emberek. Egy pletykát.


- Miféle pletykát? – csuktam be a mappát.


- Hááát…


- Állítólag Vanessának és Readennek volt valami közös ügylete.


- Ne már! Én akartam elmondani! – mordult fel Emmett. – Miért kell minden jó titkot lenyúlnotok előlem? Mindig ezt csináljátok! – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Úgy nézett ki, mint egy mogorva mackó, aki elől elcsenték a mézesbödönt.


- Máskor ne húzd az időt feleslegesen – forgatta meg a szemét Jasper. Isis megrázkódott a vállamon, mintha nevetne, és ha nem aggódtam volna túlságosan az előbbi információ miatt, lehet, hogy még én is felkuncogok.


- Mit értesz közös ügylet alatt? – szakítottam félbe a testvéri civódást.


- Nem tudom… Állítólag Vanessa átverte valamivel a tagot, de azt senki nem tudta, hogy mivel – vonta meg a vállát Jasper. – Viszont Edwardnak tudnia kell – intett a ház felé. Elgondolkozva fordultam hátra – ha tényleg van valami, miért nem szólt nekem róla?


- Beszélek vele – bólintottam.


- Én meg megkeresem Alice-t – ült ki újra az aggodalom Jasper vonásaira.


- Rendben, menjetek csak, köszönöm – biccentettem feléjük. Egyetlen pillanat alatt tűntek el a szemem elől.


Elgondolkozva indultam vissza a házba, és mikor beléptem a dolgozószobámba, meg sem kellett szólalnom, hogy választ kapjak.


- Ez az ő dolga, nem fogom elmondani, mert nem áll jogomban.


- Ennyi az egész? – vontam fel a szemöldökömet. Egy tizednyi másodpercre a lánya felé rebbent a tekintete, mintha neki is köze lenne a dologhoz, de nem értettem, hogyan lehet Vanessa titka összefüggésben Isisszel. Mikor rájött, hogy önkéntelenül is elárulta magát, azonnal kiült a bosszúság a vonásaira.


- Ennyi – jelentette ki. Hazudott.


- Rendben – ültem vissza a földre mellé. Isis leugrott a lábaimra és a mellkasomnak dőlt. Ha Vanessa tényleg valami igazán szörnyű bűnt követett volna el, Edward biztosan elmondaná. Nem keverne bajba minket a hallgatásával. De nem tudtam nyugodni ettől az egésztől.


Milyen ügylet lehetetett Vania és aközött az alak között? Ha Vania nem esküdött volna meg nekem, hogy sosem volt Readen szeretője, erre gyanakodtam volna, de úgy éreztem, az igazat mondta. Bár mennyire ismerhetem, ha még az sem tűnt fel, annyira kiborította a szakításunk, hogy vámpíreledelként veti magát Marcus elé?


Isis aprókat borzongott az ölelésemben, ez visszarántott a valóságba a gondolataim közül. Megpróbáltam kicsit eltolni magamtól, hogy ne fázzon a testemből áradó hidegtől, de nem hagyta magát. Csak még közelebb bújt hozzám.


Edward sanda pillantást vetett felénk, ezért kicsit határozottabban tessékeltem arrébb a konok kis sólymomat, hogy aztán a cuccaim közül előhalásszak egy pulóvert. Isisnek nem tetszett a közénk préselt ruhaanyag, mert csalódott pillantással helyezkedett el rajtam ismét, miután visszaültem.


A következő nap még az előzőnél is csendesebben telt. Mind tudtuk, hogy eljött az idő és ez nyomottá tette az eddig sem túl rózsás hangulatunkat. Edward sóhajtva lökte el magát a faltól én pedig felkeltem a padlóról. Majdnem letelt a három nap, Vania kiáltozásának sűrűségéből pedig kikövetkezhettük, hogy nemsokára itt a vég.


- Most menned kell! – pillantottam Isisre.


Nem maradhatott, a saját biztonsága miatt. Amint az átalakulás befejeződik, Vaniára olyan erővel fog rátörni a vérszomj, amit potenciális áldozat jelenléte nélkül is nehéz lesz majd kontrollálnia. Edward nem szólt közbe, rájöttünk, hogy Isis sokkal inkább hallgat rám, mint rá. Ha Edward akart tőle valamit, akkor ösztönös ellenkezésbe fogott, ha én kértem, majdnem azonnal teljesítette.


A sólyom kedvetlenül állt lábra, aztán ellökve magát a talajtól a karomon landolt. Kinyitottam az ablakot és óvatosan kisegítettem rajta.


- Minden rendben lesz – simogattam meg a fejét, aztán nógató mozdulattal indulásra késztettem. Ahogy a magasba emelkedett, máris hiányozni kezdett. Figyeltem, hogy tesz pár kört a ház fölött, aztán eltűnik az erdő fái között. Le mertem volna fogadni, hogy a közelben marad és nem megy haza. De a lényeg az volt, hogy Vaniától távol és biztonságban legyen.


Még egy teljes órát kellett várnunk. Csak hallgattam az egyre lassuló szívverést és egyáltalán nem vártam a végét. Bár meg tudtam volna állítani az átalakulást, bár vissza tudnám csinálni. Mikor végül az utolsó dobbanások is elhaltak, Edward és én készenlétbe helyezkedtünk.


Ez volt a sokadik átalakulás, amit végignéztem – Edward, Esme, Rosalie és Emmett előtt, mikor a Volturinál vendégeskedtem, jó néhány újszülött „világra jövetelét” láthattam -, mégis ideges voltam.


A női ajkak hirtelen éles levegőt szívtak maguk közé, aztán Vania szemei felpattantak. Láttam bennük a zavarodottságot. Ahogy az illatunk egy újabb, most már orron át beszívott, levegő kíséretében figyelmeztette, nincs egyedül, felpattant és ösztönösen a sarokba húzódott. A legtöbb vámpír ezt tette az első másodpercben, mielőtt kitisztult volna teljesen az elméje. A túlélőösztön vezetett minket is, akárcsak az emberek nagy részét.


- Nyugalom, semmi baj – emeltem fel a kezeimet és igyekeztem a lehető legnyugodtabban beszélni. Vania egy pillanatig csak bámult ránk, aztán megértette. Kinyújtotta maga elé a kezeit és úgy nézett rájuk, mintha valaki máshoz tartoznának. Megmozgatta az ujjait, aztán ökölbe szorította őket.


- Olyan vagyok, mint te – emelkedett rám a vöröslő tekintet. A zaklatottság szép lassan eltűnt belőle, a helyét pedig elégedettség vette át. – Olyan vagyok, mint te – ismételte meg maga elé motyogva, miközben mosolyra húzódott a szája. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a mosoly fintorrá váljon. Vania a torkára fonta a kezét és nagyot nyelt. Már azelőtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megszólalt volna. – Szomjas vagyok. Szörnyen szomjas vagyok…


- Kiviszünk vadászni az erdőbe – döntöttem el. Ha szomjazni hagyjuk, fokozatosan növekszik majd az agressziója, jobb, csírájában elfojtani. Edward egyetérthetett velem, mert nem szólt közbe. Gondolatban megmutattam neki a tisztást, ahová menni akartam. Távol feküdt minden kitaposott emberi útvonaltól és táplálékban gazdag volt. – Elmondom a szabályokat… Nem távolodsz el tőlünk, nem próbálsz megszökni, nem támadsz meg senkit!


- Rendben – bólintott hevesen. Beszélni akartam vele Readenről, az ostobaságról, amit elkövetett, a vámpíréletről, de tudtam, hogy jelen pillanatban csak egy valami érdekli: a vér. Képtelen lenne igazán koncentrálni rám, míg szomjas.


Edwarddal közrefogva őt elindultunk. Egyetlen másodpercre sem téveszthettük szem elől, és nem hagyhattuk, hogy letérjen más irányba, mint amerre menni akarunk. Láthatóan élvezte a rohanást, széttárta a karjait, mintha repülne és úgy kerülgette a fákat. Akár egy gyerek, aki repülőset játszik.


Abban a pillanatban, ahogy megtorpant, én is megéreztem az őzek illatát. Hárman voltak és tőlünk északra tartózkodtak. Mielőtt még engedélyt adhattunk volna rá, Vania ösztönösen utánuk indult – Edwarddal tartottuk az iramot.


Nem kellett elmagyaráznunk, hogyan vadássza le a prédát. Ez olyan automatikusan működött a fiatal vámpíroknál, akár egy csecsemőnél a tejszopás reflexe. Az őzek megérezték a veszélyt, de még mielőtt menekülőre foghatták volna, a női lábak elrugaszkodtak a földtől és ráugrottak az egyik állat hátára. A küzdelemnek gyorsan vége lett. Az őz rángatózva rogyott le, ahogy az éles fogak belemartak.


Edwarddal félrehúzódva vártuk, hogy az állat teljesen kivérezzen, aztán ismét rohanni kezdtünk Vania után. Egyetlen őz nem volt elég, hogy megszűntesse a szomjúságát. Emmett első alkalommal tizenhét vadat ejtett – hat medvét, hét szarvast és négy nyulat -, azt hittük, kipusztítja az erdő teljes vadállományát a hely mellett, ahol akkoriban éltünk. Rosalie nyolc szarvassal kezdett, Edward pedig hét szarvassal, aztán rátalált egy hegyi oroszlánra, rádöbbent, hogy annak jobb az íze, és rögtön le is terített belőlük hatot. Még Esme is öt szarvast és két őzet fogyasztott el, mire végül nagyjából megnyugodott. Hosszú napnak néztünk elébe…


- Van még valahol? – egyenesedett fel Vania végül a harmadik őz mellől. Az orrát az ég felé szegezte és vadul szimatolt, a szája körül tiszta vér volt, a ruhájáról nem is beszélve. Ha a vadászatot nem is, azt, hogy tiszták maradjunk a vadászat során, még nekünk is időbe telt elsajátítani.


- Menjünk tovább északra, ott bizto… - kezdtem bele a mondatba, de mielőtt befejezhettem volna, már meg is indult a mondott irányba. Sóhajtva Edwardra pillantottam, aztán utána vetettük magunkat.


A következő pár óra valamint hat őz és három szarvas után, Vania végre megállt és úgy tűnt egy rövid időre képes mással is foglalkozni, mint a vérrel. Leguggolt a folyó mellé és elvileg lemosakodott, gyakorlatilag nézegette az új valóját a víztükörben. A mutató- és hüvelykujja közé csippentette a felső ajkát és megvizsgálta a fogait, aztán végigtapogatta az arcbőrét és sokáig meredt a saját tükörkép-tekintetébe.


- Miért csináltad? – léptem hozzá közelebb. Edward hátrébb maradt egy fa mellett, hogy viszonylag nyugodtan tudjunk beszélni. Vania zavarodottan nézett fel rám, mintha olyasmit kérdeztem volna, amire nyilvánvaló a válasz.


- Hogy boldog lehessek veled. Így már egyenlők vagyunk… mindhárman… Újra van esélyem – vonta meg a vállát.


Kezdtem úgy érezni, egy sükethez beszéltem eddig. Vania semmit sem fogott fel a szavaimból, vagy teljesen félreértelmezte őket. El akartam mondani neki ismét, hogy Isist szeretem és ezen nem változtat semmi, de Edward figyelmeztetően megrázta a fejét. Talán látott valamit Vanessa gondolataiban, ami miatt úgy vélte, nem jó ötlet most, újjászületése első napján leszedni a hályogot a szeméről és feldühíteni.


Kifújtam a levegőt, amit a beszédhez szívtam be, és inkább visszanyeltem a szavakat. Majd később megbeszéljük, ha már megszokta az új helyzetet.


- Tudod, mindig azt hittem, hogy vámpírnak lenni szörnyű. Ahogy meséltél róla… De jó érzés – igazgatta meg a haját. – Még sosem éreztem magam ennyire erősnek, egészségesnek. Sosem volt bennem ekkora energia – egyenesedett fel.


- Igen, ez a jó oldala… - hagytam rá.


- A szomjúság nehezebb, de ha van elég őz és szarvas az erdőben, akkor megleszek – nevetett fel.


- Vanessa, ez nem ennyire egyszerű! – figyelmeztettem.


- Dehogynem! Tényleg jól bírom – bizonygatta.


- Mert még nem érezted egyetlen ember illatát sem – szólt közbe Edward. Lassan sétált közelebb hozzánk és egyenesen Vanessa szemébe nézett. – Ha megtörténik, az önuralmadnak nyoma sem lesz. Hiába ettél előtte tíz, húsz vagy száz őzet. Annyira kívánni fogod az embervért, hogy egyszerűen képtelen leszel ellenállni. Nincs jobb érzés, mint átharapni egy ember torkát. A fogad úgy hatol át a bőrön, a húson és az érfalon, mintha vaj lenne. Aztán az édes-fémes íz elönti a szádat. Olyan, mint egy ezerszeresére felerősített orgazmus. De tudod, mi jön ezután? – Vanessa összepréselt szájjal rázta meg a fejét. – A tudat, hogy megöltél egy embert. Valakinek az apját, férjét, fiát… Valakit, akit szerettek. Gyilkos. Ez lett belőled. Megérte? – vonta fel a szemöldökét. Kegyetlenül hangzottak a szájából a szavak, de úgy tűnt, hatottak. Vanessa lesütötte a tekintetét és még jobban elsápadt.


- Nem fogok embert ölni – motyogta maga elé.


- Az nem olyan egyszerű. Nem lesz választásod.


- Segítsetek! – vándorolt a vörös pillantás az arcomról Edwardéra, aztán vissza.


- Ahhoz az kell, hogy komolyan vedd az egészet. Ez nem játék! Hajlandó vagy erre? – Edward határozottsága igazi vezető jellemre vallott. Mivel közel álltam Vaniához, én képtelen lettem volna így viselkedni vele, épp ezért kellett Edwardnak átvennie az irányítást.


- Igen, hajlandó vagyok – jött a halk válasz.


- Rendben, akkor most visszamegyünk a házhoz és mindent megoldunk. Indulhatunk! – nyújtotta ki Edward a karját utat adva Vaniának. Lassan haladt el mellettünk, aztán néhány lépést után futni kezdett, mi pedig követtük.