Gyógyító pilleszárnyak - 39. fejezet

39. OSTOBA LÁNY








A lelkiismeret több ok miatt is gyötört. Megbántottam Vanessát és az Edwardnak tett ígéretemnek sem tettem teljesen eleget. Az egész létemet úgy töltöttem, hogy megpróbáltam jó lenni és senkinek sem ártani, de mostanában minden korábbi erőfeszítésemet sikerült semmissé tennem a hibáimmal.


Letörten ültem le a szobám padlójára, a könyökömet a felhúzott lábamnak támasztottam, a tenyeremmel pedig eltakartam az arcomat. Alice és Marcus még nem jöttek vissza a vadászatról, valószínűleg messzebbre elkalandozhattak és estig vissza sem érnek majd.


Ahogy megcsörrent a mobilom, sóhajtva nyúltam a zsebemhez – Edward neve a kijelzőn összerántotta a gyomromat. Mély levegőt vettem, aztán fogadtam a hívást. Nem bújhattam el előle, mint egy gyáva féreg. Vállalnom kell a tetteim következményét – bármi is a büntetés, amit kitalált számomra.


- Szia! – szólaltam meg halkan. A feszültségtől alig bírtam lélegezni, mintha egy több százezer tonnás kőszikla ülne a mellkasomon.


- Elmentél, mire visszaértünk – jött a vád. Igaza volt, megfutamodtam, bár nem tudatosan. Meg kellett volna várnom őt, hogy személyesen beszéljek vele és valljam be a bűneimet.


- Sajnálom. Nem tudom, Isistől mennyit tudsz, de gyenge voltam. Nem történt semmi végzetes, csak…


- Tudom – szakított félbe. – Isis mindent elmesélt. Azt is, hogy az ő hibája volt, te mindent megtettél, hogy távol tartsd magadtól.


- Ez így nem teljesen igaz – ült ki szomorú mosoly az arcomra. Az, hogy Isis meg akart védeni, felmelengette a mellkasomat, de nem hagyhattam. – Én vagyok a hibás. Nemet kellett volna mondanom vagy egyszerűen csak felállni és eljönni, mielőtt… Szóval felnőttként kellett volna viselkednem, ahogyan kérted. De nem tettem. – A másik oldalról tompa nevetés hallatszott fel. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.


- Carlisle… Tény, hogy elfogult vagyok, ha a lányomról van szó, ahogyan az is, hogy a hideg kiráz a gondolattól, hogy te és ő… - köszörülte meg halkan a torkát. – De ismerem Isist. Neki ellentmondani felér egy lehetetlen küldetéssel. Megtetted, amire kértelek. A lányom ép és sértetlen.


- Isabella korteskedett értem, igaz? – tippeltem meg.


- Igen – nevetett fel Edward újra. – Elsőre meg akartalak fojtani, de másodikra… Igaza van. Mint mindig… - Szinte láttam magam előtt, ahogy a férfiajak fintorba rándul. – De ezt ne áruld el neki – halkította le a hangját.


- Nem fogom – biztosítottam róla. Néhány pillanatnyi bátorságmerítés után szólaltam meg ismét. – Megígértem Isisnek, hogy megkérdezem, holnap találkozhatunk-e, de ha nemet mondasz, tökéletesen megértem…


- Gyere át vacsorára! Családi vacsorára – nyomta meg a szót. – Talán így könnyebb lesz mindenkinek.


- Rendben. Ennem ugye, azért nem kell? – kérdeztem rá aggódva. Bár megérdemeltem volna, hogy Edward legyömöszöljön a torkomon egy háromfogásos menüt.


- Jó büntetés lenne! – kuncogott bele a telefonba kitalálva a gondolataimat. – De nem, nem kell. Csak végignézzük, ahogy a többiek megvacsoráznak. És esetleg utána beszélhetnénk… Edanről – tette hozzá. – Bevallom, aggódom érte. Mások fejéből olvasok ki gondolatfoszlányokat arról, mi lehet vele, de velem semmit sem oszt meg. Ma beszélni akartam vele, de meg sem hallgatott.


- Nehéz korszakon megy most át.


- De veled beszélt. Sőt, még Dave-vel is beszélt. Nem értem, miért nem bízik bennem… Valamit rosszul csinálok, de fogalmam sincs, mit. Segítenél? – tette fel bátortalanul a kérdést.


- Nem vagyok biztos benne, hogy tudok-e. Mostanában… nem vagyok túl jó apa – komorultam el kissé. Amíg Esme élt, összetartotta a családunkat. Együtt éltünk, nem egymás mellett. Idejét sem tudtam, mikor beszélgettem csak úgy minden ok nélkül valamelyik gyerekemmel. Elhanyagoltam őket, Edwardot pedig egyenesen hátba szúrtam.


- Jó apa vagy. Csak… Már nem tökéletes.


- Sajnálom – sóhajtottam csalódottan. Nem Edward szavai bántottak – igaza volt -, hanem hogy nem tudtam megfelelni a saját elvárásaimnak és a gyermekeim igényének.


- Ne tedd! Tudod… Elmúlt a lelkifurdalásom.


- Ezt nem értem – ráztam aprót a fejemen.


- Furán fog hangzani, de amíg azt gondoltam, tökéletes vámpír, apa és férj vagy, mindig igyekeztem megfelelni neked. De persze, sosem érhettem fel hozzád. Tudod, milyen frusztráló ez? – érdeklődött derűsnek tűnő hangon. – Mióta tudom, hogy te sem vagy hibátlan, úgy érzem, nem vagyok olyan szörnyen gonosz.


- Nem tudtam, hogy így érzel – ültem feljebb gondterhelten.


- Én sem tudtam, míg meg nem változott minden. Bevallom, először fájt, hogy lezuhantál a piedesztálomról, de aztán… megkönnyebbültem. Így nincs akkora nyomás. És azt hiszem, egész jól boldogulok. El tudom fojtani a vámpír énemet, jó férj vagyok, a családot is egészen jól elirányítottam eddig… Csak ez az apaság nehezebb, mint hittem.


- Az apaság mindenkinek nehéz – mosolyodtam el. – De hidd el, ügyesen csinálod. És Edannel is rendbe jönnek majd a dolgok. Csak rá kell találnia önmagára.


- Gondolod, hogy tényleg… más az érdeklődése?


- Nem tudom. De ha így van, mit számít?


- Semmit. Azt akarom, hogy tudja – jött a határozott válasz.


- Szerintem a szíve mélyén tudja. Csak önmagával is tisztáznia kell, kicsoda és mit szeretne. Nem lesz gond – ígértem meg.


- Akkor holnap?


- Holnap – erősítettem meg. – Viszlát, fiam! – köszöntem el.


Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen fog menni ez a beszélgetés. És hogy Edward végre ismét megnyílik majd előttem. Pont olyan helyzetben voltam vele, mint ő Edannel. Eltávolodtunk és idő kellett, hogy újra egymásra találjunk. De most ismét igazán beszéltünk. Nem csak az illedelmes formalitások miatt, hanem mert jól esett. Alig negyed órája még nem hittem volna, hogy ma még jól érezhetem magam a bőrömben, de most így volt.


Felpattantam és kisétáltam a hátsó kertbe. Csak most jöttem rá, hogy egy jó ideje nem érzékeltem már Esmét. Régebben, mikor csak ültem a szobámban nagyrészt egyedül, sokszor láttam felderengeni az alakját, éreztem az illatát az orromban, vagy véltem felfedezni a függöny lebbenésében a tincsei selymességét. Ez segített elviselni a hiányát. A tény, hogy mostanra már nem volt szükségem képzelődésre, édeskeserű ízt hagyott maga után.


Már csak egyetlen dolog volt hátra, hogy tényleg le tudjam zárni a múltat. Kellett egy hely, ahol bármikor felidézhettem őt és elmondhattam, hogy ha tovább is léptem, nem felejtem el soha. Egy hely, ami életben tartja mindenki számára az emlékét az örökkévalóságig. Az ötlet hirtelen jött, de azonnal véghez akartam vinni – átszökellve a kerten futni kezdtem a hegyek irányába.


Ahogy a fölém magasló kőóriáshoz értem, lelassítva jártam körbe, hogy megtaláljam a megfelelő felületet. Végül ráleltem egy sima márványfalra, ami jónak tűnt. Úgy vájtam ki a nekem kellő formát, mintha vajban nyúlkáltam volna. A morzsalék a lábam mellé potyogott, de végül kiemelhettem a sziklafalból a kőtáblát. Még pár mozdulattal simává csiszoltam a felszínét, aztán óvatosan írni kezdtem bele az ujjamat finom vésőként használva.


Mikor elkészültem elérzékenyülve szemléltem meg a művemet. Olyan tökéletes volt, amilyet csak Esme érdemelt. Kissé nehéz szívvel emeltem fel és rohantam vissza vele az erdőbe. Emlékeztem egy helyre, amit kedvelt. Tele volt apró sárga és kék virágokkal és méregzöld fűvel.


A sírkövet pár centire lenyomtam a földbe, hogy biztosan megálljon a talpán, aztán kikapartam előtte egy kis lyukat. A földtől mocskosak lettek a körmeim, de nem igazán érdekelt.


Felemeltem a kezemet és csak bámultam az egyszerű aranyjegygyűrűt, ami Esmét hozzám kötötte és engem hozzá. Míg a halál el nem választ. Ezt mondtuk. Akkor még úgy véltem, az örökkévalóságot értjük ez alatt és bíztam benne, hogy a halál nem talál ránk soha. Ha a világ elpusztul, mi akkor is összekapaszkodva szeretjük egymást a semmi közepén lebegve. Nem így történt.


Megfogtam a gyűrűt, de képtelen voltam lehúzni az ujjamról. Olyan volt, mintha hozzám tartozna. A testem részévé vált az évtizedek során. Összeszorítottam a fogaimat és koncentráltam. Leveszem. Le tudom venni. Képes vagyok rá!


Remegni kezdtem a lelki megerőltetéstől, de a gyűrű ott maradt a helyén. Kétségbeesett mordulással dőltem hátra a földön és a hajamba fúrtam az ujjaimat. Miért nem megy? Szeretem Isist. Miért nem megy?


Már kezdett besötétedni, mikor feladtam a próbálkozást. Egyszerűen nem értettem önmagam. Le akartam zárni az előző életemet, de az agyam mintha lefagyasztotta volna a testemet, hogy megakadályozza a tényleges cselekvésben.


El akartam köszönni Esmétől, miután feltápászkodtam a földről, de ez sem ment. Amíg a gyűrű rajtam van, magammal hordozom őt. Éppen ezért ostobaságnak tűnt egy kőtáblához és egy kitúrt üreghez beszélni. Ezért is akartam otthagyni az egyetlen dolgot, ami ténylegesen megmaradt tőle. Talán majd holnap… - biztattam magam.


Az újabb telefoncsörgés még azelőtt állított meg, hogy hazaindulhattam volna. Azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert Jonathan nem szokott csak társalgás céljából hívogatni.


- Igen?


- Doktor, magával van a lány? – jött a kérdés minden bevezető nélkül.


- Vanessa? – fogtam fel pár pillanat után. – Nem, nincs.


- Eltűnt a cuccaival együtt, míg nem voltam otthon. Körbekérdeztem mindenkit, de senki nem látta.


- Azonnal indulok! – vágtam rá. Az én hibám! Nem lett volna szabad csak így az arcába mondanom az igazat és elengedni ennyire zaklatottan.


- Igen? – emeltem ismét a fülemhez a mobilt, mikor újra megszólalt. Alice hangjától meglepődtem, nem rá számítottam.


- Baj van! Későn láttam meg, azt hiszem, mert bizonytalan és változtatja a döntéseit. Egyedül nem biztos, hogy… - hadarta. – A fenébe! Csak nyugalom! Ne gyere közelebb, hallod? Ez őrültség! – Tartottam tőle, hogy az utolsó pár mondat már nem nekem szólt.


- Alice, merre vagytok pontosan? Alice! – kiabáltam a telefonba, de a hívás már megszakadt. Dühösen vágtam zsebre, aztán rohanni kezdtem arra, amerre Alice általában vadászni ment. Ha okos, olyan helyre vitte Marcust, amit jól ismer. De mi a fene történhetett? Kiről beszélt Alice?


Tisztában voltam vele, hogy La Push felé kéne tartanom, hogy segítsek megkeresni Vanessát, de nem hagyhattam Alice magára a bajban. Ha Marcus rátámad… Megtippelni sem tudtam volna, hogyan végződne egy ilyen harc, de mindenképpen szörnyű kimenetele lenne. Miért is kellett ráhagynom a vadászatot? Ennél őrültebb döntést még soha az életben nem hoztam! A gondolat, hogy Isis közelében tölthetek egy délutánt, teljesen elvette a józan eszemet!


Az aggodalomtól elszorult torokkal fordultam le az ismerős ösvényre, és átfutott rajtam a megkönnyebbülés. Alice és Marcus illata beszivárgott az orromba. A közelben kell lenniük.


- Alice! – futottam tovább, és megpróbáltam hívni őt, hátha meghallja és válaszol nekem. – Alice, merre vagy? Alice!


- Carlisle, erre! – jött végül a kiáltás tőlem jobbról. Az első, amit megéreztem, a vérillat volt, aztán kiérve a fák takarásából megláttam Alice-t is. Fel-alá járkált vértől mocskos kezeit maga előtt tartva. Mikor észrevett, megtorpant és felém fordult. – Sajnálom. Sajnálom, próbáltam megállítani, de nem ment. Ezt elszúrtam – pillantott a háta mögé.


Elakadt a lélegzetem, ahogy tudatosult bennem, hogy egy test fekszik az egyik fa mellett. Csak egyetlen tizedmásodpercig tétováztam, aztán kikerülve a lányomat, odaguggoltam a sebesült mellé. Már az illatából tudtam, hogy kicsoda, de ahogy megfordítottam, mégis sokkolt a látvány.


- Mi a fenét csináltál? – motyogtam magam elé.


- Szörnyen sajnálom. – Alice valószínűleg azt hitte, hozzá beszélek, pedig a dühös kérdést Vaniának szántam.


Levettem az ingemet, aztán a nyakára szorítottam, amelyből még mindig ömlött a vér. Ájultságából hirtelen tért magához, valószínűleg a fájdalom ébresztette fel. A zöld tekintet kikerekedve bámult rám, aztán a női ajkat elhagyta az első kínnal teli sikoly.


- Carlisle, segíts! Ez nagyon fáj! Ég a fejem, égek! – csapkodott felém a kezeivel. Megpróbáltam finoman lefogni, miközben a gondolataim zavarodottan kavarogtak. Most még végezhetnék vele. Megakadályozhatnám, hogy hozzánk hasonló legyen belőle.


- Hogy történt? Hogy került ide? – fordultam Alice-hez megfeszülő arccal.


- Reggel talán meghallhatta, hová jövök, és… Egyszer csak felbukkant. Szörnyen feldúlt volt. Mondtam neki, hogy menjen el, de csak azt hajtogatta, hogy emberként semmit sem ér, esélye sincs. Amíg meg nem vágta magát, én le tudtam fogni Marcust, de utána… Az én hibám! Figyelnem kellett volna a gondolatait, de én csak Marcusra koncentráltam!


- Át akart változni? – szörnyedtem el. Mert emberként esélye sincs… Isisszel szemben. – Ostoba! Ostoba lány! – morogtam, de a sikoltozása miatt valószínűleg nem hallotta. – Hol van Marcus? – jutott eszembe hirtelen.


- Mikor sikerült leszednem róla és rájött, mit tett, elmenekült. Utánamegyek! – jött az elsietett ajánlat.


- Szó sem lehet róla! Egyedül semmiképpen! – ráztam meg a fejemet. – Hívd a bátyádat és mondd el neki, mi történt! – adtam ki az utasítást. Alice bólintott egyet, aztán elővette a telefonját és távolabb sietett.


- Carlisle, meghalok… - vonta ismét magára a figyelmemet Vania. A vonásai eltorzultak, a homlokára pedig verejtékcseppek ültek ki.


- Meg akarsz halni? – kérdeztem halkan. A szemébe a fájdalom mellé rémület költözött. – Most még megóvhatlak az átváltozástól. Véget vethetek a szenvedésednek. – Egyszerűen csak le kell vennem a nyakáról a kezemet. Biztosan elvérezne, mielőtt a mérgezés visszafordíthatatlanná válik.


- Nem, nem. Nem akarok meghalni – rázta a fejét, miközben a teste újra és újra görcsbe rándult. – Ne hagyj meghalni! – kapaszkodtak bele az ujjai a vállamba, aztán visszahanyatlott a földre.


- Tudod, mi lesz akkor? Nézz rám! Vanessa! – fogtam meg az állát, de a zöld írisz már zavaros volt a szenvedéstől. Valószínűleg azt sem tudta, hol van és ki vagyok.


- Edward idejön. Mi lesz most? – guggolt le mellénk Alice.


- Visszaviszem Vaniát a régi házba, ti pedig keressétek meg Marcust – foglaltam össze a terveimet, aztán óvatosan a karjaimba vettem a női testet. Emberként erre nem lettem volna képes a rángatózás és csapkodás miatt, de még így vámpírként is nehezemre esett a művelet. Féltem tőle, hogy összetöri magát, ha véletlenül megüt – bár valószínűleg meg sem érezné a törött csont fájdalmát a mostani lángolás mellett. – Alice – torpantam meg az első lépés után. – Nem a te hibád. – Aprót bólintott, de nem igazán hitt nekem.


A kezemről már csöpögött a vér, mire a házhoz értem. Reméltem, hogy Marcus nem érzi meg a magam után hagyott nyomokat, mert nem örültem volna, ha most ránk tör. Épp elég gondot okozott az, hogy Vaniát biztonságba helyezzem. Lefektettem őt a dolgozószobám padlójára és egy újabb ruhadarab után néztem az áthozott cuccaim között, amire kicserélhetem a szétázott ingemet. Az övemmel nyomókötést készítettem, hogy a kezeim szabadon maradhassanak. Ennél többet nem tehettem.


A sarokba kuporodva figyeltem az átváltozást, és csak azért nem fogtam be a füleimet, mert úgysem segített volna semmin. Olyan ostoba voltam. Azt hittem, Vanessa majd elfogadja a döntésemet és egyszerűen továbblép. Meg sem kérdeztem, mit érez, mit akar, kihasználtam, aztán elhajítottam. Szemétláda! Az vagyok. Erre nincs jobb szó.


Hallottam, ahogy odalent kinyílik az ajtó, de nem mozdultam. Edward volt az. Ezer közül is felismertem volna a lépéseit. Az ajtó nyikorgás nélkül tárult fel, aztán csak megállt a küszöbön és tudomásul vette a szeme elé táruló képet.


- Ezt elszúrtam – néztem fel rá.


- …tuk. Egy család vagyunk – jelentette ki.


- Marcus?


- Jonathanékkal feltereltük a barlanghoz, ahol régen Russelt őriztük. Megadta magát harc nélkül. Iszonyatosan sajnálja, hogy cserben hagyott és elárult – közvetítette Edward a kiolvasott gondolatokat. – Alice elmondta a falkának, hogy pontosan mi is történt, remélhetőleg megértik, hogy nem a mi hibánk volt – préselte össze az ajkait. Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen kitört belőle a düh. – Mi a fene ütött ebbe a bolondba?


- Én. Az én hibám. Megmondtam neki, hogy köztünk vége mindennek. Azt mondta, ő csak egy ember. Isishez képest semmi. Tudnom kellett volna, mire készül – szorult ökölbe a kezem. Vania felordított és a testvérét hívta, hogy segítsen neki. Harlan… Hogy mondom majd el neki, mi történt a húgával?


- Én is figyelhettem volna a gondolatait. Vagy Alice a döntéseit. És Jonathannak sem kellett volna egyedül hagynia. Marcus pedig visszafoghatta volna magát – sorolta Edward.


- Honnan tudhattátok volna a húgoddal, hogy figyelnetek kell rá, és Jonathan feladatai közé sem tartozott, hogy a nap minden percét vele töltse. Azt hittük, La Push-ban biztonságban van, nem kell felügyelni. Marcus pedig minden erejével próbálkozik, de még nem elég erős. Ha egy kiéhezett ember elé ételt vetnek, nem kérdezi meg, honnan van.


- Te pedig nem láthattál a fejébe. Ez az ő döntése volt. Az ő hibája – fordult Vania felé.


- Ha a falka nem így gondolná, vállalom a teljes felelősséget – jelentettem ki határozottan. Halkan felhorkantott.


- Mostanában újra és újra emlékeztetnem kell téged erre, de nincs olyan, hogy te, csak olyan van, hogy mi – lépett beljebb. Tiltakozni akartam, de tudtam, hogy úgyis felesleges. Edward odasétált hozzám és leült mellém.


- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – sóhajtottam fel.


- Most már mindegy. Visszacsinálni úgysem tudjuk. Azt kell kitalálnunk, mi legyen ezután – jött a bölcs felelet.


Mély csendbe merültünk mindketten, csak a sikoltozó, kérlelő hang töltötte be a szobát. Igazság szerint fogalmam sem volt arról, mihez kéne kezdenem. Mostantól Vanessa még inkább az én felelősségem. Eddig bármikor hazaküldhettem volna a bátyjához, de most már nem tehetem meg ezt. Nekünk kell vigyázni rá, megtanítani, hogy kezelje a vérszomjat és ha nem sikerül, vagy végezni vele, vagy útjára engedni a tudattal, hogy minden általa megölt ember vére a lelkemen szárad.


És Isis… Az első pillanattól vetélytársak. Isis még az illatát sem bírja elviselni. Hogyan tehetném a családunk részévé anélkül, hogy mindkettejüknek fájdalmat okoznék?


A halk kaparászó hangra mindketten az ablak felé fordultunk. A sólyomtest nem bírta sokáig egyensúlyban tartani magát a vékony párkányon, ezért ellökte magát, tett egy kört, aztán ismét visszaszállt bezörgetni az üvegen.


- Mondtam neki, hogy maradjon otthon! – pattant fel Edward. Kitárta az ablakot, és mire felálltam, már be is segítette a szobába Isist. Karmai lyukakat martak a fehér ingujjba, ahogy elhelyezkedett az apja kinyújtott alkarján. A sólyomszemek nem foglalkoztak velünk, egyenesen a földön hánykolódó testre szegeződtek. Vania fekete haja izzadtan tapadt az arcába, a fogai pedig már véresre marták az ajkait.


- Mit csinálsz itt? – jött az atyai kérdés szigorú hangon, mire Isis lassan felé fordult. – Nem érdekel, arra kértelek, maradj otthon a testvéreddel! – A madár megrebbentette a szárnyát.


Úgy szerettem volna én is hallani a gondolatait. Haragszik most rám? Aggódik, amiért ilyen helyzetbe hoztam? Fél a következményektől, amik a falka döntésével együtt járnak?


- Tudod, hogy három napig úgysem tehetünk semmit, de nem lesz baj. – A hangos vijjogás egy pillanatra majdnem elnyomta Vania hangját. – Menj haza és maradj ott! – fordult megint az ablak felé Edward és a karját előemelte. Azt hittem, Isis majd kivergődik a szűk ablakon, ehelyett, újra vad csapkodásba kezdett, és leugrott a padlóra.


- Isis! – sóhajtott fel Edward türelmetlenül, de a szólított nem foglalkozott vele. Leült a lábam mellé, szépen eligazgatta a szárnyait, aztán ismét Vanessát kezdte bámulni.