Gyógyító pilleszárnyak - 42. fejezet

42. VÁMPÍRÉRZÉSEK








ISIS SÓHAJTVA állt fel a sír mellől és hátat fordítva nekem a legszélső tölgyfához sétált. Egyik kezét a törzsre fektette és az erdő sűrűjébe bámult. A hallgatása óráknak tűnt, pedig csak percek teltek el. A mellkasomat furcsa érzés szorította össze – fogalmam sem volt, mi fog történni, de úgy éreztem, valami rossz vár ránk.


- Nem tudom, mit tegyek… - hallottam meg végül Isis halk hangját.


- Mit tegyél? – szaladtak végig ráncok a homlokomon.


- Az életemnél is jobban szeretlek téged. Annyira… annyira, hogy ha nem vagy velem, alig tudok lélegezni – szorultak ökölbe a kezei, miközben halkan zihálni kezdett. – De nem tudom, jó-e, ha magamhoz kötlek. Nem lehetek önző, annál mélyebb, amit érzek. Sokkal mélyebb. Még ha bele is halok – éreztem meg a könnyek sós illatát. Nem bírtam tovább, felpattantam, és három lépéssel mögötte termettem.


- Miről beszélsz? – fordítottam meg a vállánál fogva. A nedves szemeket látva a rossz érzésem, csak erősödött.


- Arról, hogy talán nem vagyok elég jó neked – sütötte le a tekintetét.


- Ennél nagyobb ostobaságot még sosem hallottam! – horkantam fel, de csak még elkeseredettebb képet vágott. – Isis! – ráztam rajta aprót, hátha észhez tudom téríteni.


- Esme volt a tökéletes társ számodra. Hogy érhetnék fel hozzá? Vanessa már felnőtt és többet tapasztalt, mint én. Ő már igazi nő. Igaz, ő sem pótolhatja soha a nagymamát, de több mindent tud adni neked, mint én. Tudom, nem sokára én is nagyobb leszek, de ő már most felnőtt és… vámpír. Olyan, mint te. Én csak egy korcs keverék vagyok. Egy genetikai mutáns, aki lehet, hogy pár év alatt száz évessé öregszik, aztán meghal – hadarta kétségbeesve a szavakat, amelyek bennem is rettegést keltettek. – Hogy várhatnám el, hogy szeress, ha bármikor elveszíthetsz? Hogy akarhatnám, hogy újra átéld, amit egyszer már át kellett? – pillantott a sír felé.


- Isis… - A reményvesztettség úgy söpört át rajtam, akár egy tornádó.


- Eddig nem gondolkoztam – szipogott. – Önző voltam. Akartalak és mindent megtettem azért, hogy meg is kapjalak. De hiba volt. Hatalmas hiba. Főleg most, hogy van számodra jobb társ is, aki akár örökre is melletted maradhat.


- Nem, Isis, nem! – ráztam a fejemet.


Annyi mindent el akartam mondani neki, de képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Lehajtottam a fejem, hogy egy pillanatig ne lássam az arcát és mély lélegzetet vettem.


- Az öregedésetek lassulhat. Meg is állhat. Nem tudjuk, hogyan működik a szervezetetek, de bármit megteszek azért, hogy örökre velem legyél. Készítek egy szérumot vagy csodát teszek. Ha kell, eladom a talán még létező lelkemet is az ördögnek – néztem fel rá végül izzó tekintettel.


Képes lettem volna bármire, hogy megmentsem őt, ahogyan Esméért is odaadtam volna bármit. Másképp szerettem életem két asszonyát, de a szerelmem ereje és odaadása ugyanolyan erős volt.


- Orvos vagy, Carlisle, nem isten – ült ki szomorú mosoly Isis arcára.


- Akkor sem tudhatod, mi lesz! Ostobaság azért megfutamodni, mert félünk a jövőtől. Nem hagyom! – határoztam el magam. – Eddig is tisztában voltam azzal, ki vagy, és ismertem a veszélyeit. De nem érdekel, mert szeretlek!


- Akkor… miért nem tudtad levenni a gyűrűt? – csuklott el Isis hangja a kérdés végére. Lepillantottam a kezemre.


- Honnan tudod, hogy…? – akartam feltenni a kérdést, de még be sem fejeztem, már rájöttem a válaszra. A tekintetem az ég felé vándorolt. Elég fás volt ahhoz a terület, hogy ne vegyek észre egy madarat – főleg a gyász súlyának terhe alatt -, de a tisztásra simán be lehetett látni odafentről.


- Szeretek a közeledben lenni – festette komorrá a bűnbánat a gyönyörű arcocskát.


- Gyere! – fogtam meg Isis kezét és visszahúztam a sírhoz. – Esme… ő volt a korábbi életem szerelme. Sosem fogom elfelejteni és sosem fog megszűnni az iránta érzett szerelmem.


- Én ezt nem is várnám el soha! – tiltakozott azonnal.


- Tudom – mosolyodtam el. – De, ha ezt megérted, akkor hogy várhatod el, hogy az új életem szerelmét elfelejtsem és ne szeressem tovább? – simítottam végig az arcán, mire nagyra kerekedtek a szemei. Megértette. – Ha a megismerkedésünkkor tudtam volna, hogy Esme… Hogy mi történik majd vele… És hogy nem változtathatok rajta, bármit is teszek, akkor is őt választottam volna. Mert megérte! Ha csak egyetlen percre lehetett volna az enyém, akkor is megérte volna azért a percnyi boldogságért. Épp ezért nem hagyom, hogy eldobd a mi boldogságunkat. Mindegy, hogy egy percnyi lesz vagy örökké tart, én akarom!


Nem vártam meg, hogy válaszoljon, egyszerűen csak előre hajoltam és megcsókoltam. A könnyei íze beszivárgott az ajkaim közé édes-keserűvé téve a pillanatot.


- A gyűrűt tényleg nem tudtam levenni – szólaltam meg ismét a homlokomat az övének döntve. – De nem azért, mert nem szeretlek, vagy mert az érzéseim irántad gyengébbek, mint iránta. Egyszerűen csak… kell valami, ami emlékeztet arra, van remény – értettem meg. Ahogy kimondtam a szavakat, tényleg megvilágosodtam. Már pontosan tudtam, miért dermedtek le a tagjaim, mikor megpróbáltam lehúzni az ujjamról a jegygyűrűmet. – Ha szörnyen kilátástalannak tűnik minden és iszonyatosan szenvedsz a magánytól, akkor is jöhet valaki, aki fényt lop az életedbe. A gyűrű arra emlékeztet, hogy már itt vagy nekem. Hogy nem kell egyedül kuporognom egy sötét sarokban a múltamat siratva, hanem élhetek a boldog jövőért. Bármeddig is tartson!


- De, Carlisle…


- Semmi de! – szóltam rá. – Ha még egyszer olyan butaságot veszel a fejedbe, hogy elhagysz, én… - Az első ötlettől, ami eszembe jutott – el fogom fenekelni -, zavartan hagytam félbe a mondatot. Teljesen ártatlan gondolatnak indult, aztán rádöbbentem, Isis már nem kisgyerek, én pedig nem nagyapaként funkcionálok mellette.


- Te? – csillant végre élet a barna szempárban.


- Megkérem apádat, hogy jó alaposan mossa meg a konok fejedet! – váltottam tervet.


- Nem lehetsz ennyire gonosz velem! – A kuncogása zene volt füleimnek.


- Vámpír vagyok. Ha akarok, ennél még sokkal gonoszabb is tudok lenni.


- Azt nem hiszem – rázta meg a fejét, amitől a vörös tincsek ide-oda libbentek. – Te vagy a legeslegjobb lélek az egész világon! Olyan jó vagy, hogy még a benned élő vámpír ösztöneit is teljesen egyedül legyőzted.


- Ne becsülj túl! – figyelmeztettem.


Hosszú évekig meghagytam mindenkit abban a hitben magam körül, hogy tökéletes vagyok. Tökéletes ember, tökéletes orvos, tökéletes apa, tökéletes férj és tökéletes vámpír. Talán, mert így jobban össze tudtam tartani a családomat. Példaképre volt szükségük, hogy kitartsanak. Aztán Esme halála felborított mindent, amiben korábban hittünk.


Edward szép lassan beletanult a családfő szerepébe, és bár nem akart megfosztani a posztomtól, mégis átvette az irányítást. Nem mintha ez zavart volna, sőt! Büszkeséget éreztem, akárhányszor csak rápillantottam.


Az én nevelésem, az én fiam!


Valahol mélyen még hálás is voltam a szerepcseréért. A terhek szép lassan lepotyogtak a vállaimról, mert már nem várta el tőlem senki, hogy tökéletes legyek. Úgy bukkant elő az esendő énem, akár egy fuldokló, aki hosszú percek után jutott csak a felszínre levegőért. Egy akkora trauma után, amit átéltem, nem is ment csodaszámba, hogy nem tudtam tovább palástolni a hibáimat.


Talán Esme volt az egyetlen, aki igazán ismert. Gyenge pillanataimban neki megsúgtam a sötét gondolatokat, amik az én fejemben is ott zúgolódtak. Nem mintha ettől kevésbé tartott volna tökéletesnek, sőt. Talán ő volt az, aki leginkább ilyennek látott. A hibáimmal, vétkeimmel együtt tisztelt és szeretett. És bár korábban attól féltem, csalódást okozok majd a gyermekeimnek – főleg Edwardnak -, legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy tűnt, mégis képesek elfogadni akkor is, ha hibázok.


- Olyan vagyok, mint bárki más – vallottam be neki. – Gyere, el kell mesélnem pár dolgot! – húztam arrébb a fűbe. Tiszta lappal akartam kezdeni, hogy megismerje a múltam minden részletét, és ezáltal engem is.


Tökéletesebb helyet nem is kívánhattam volna a vallomásomhoz. Ha Esme nem is lehetett jelen ténylegesen, hinni akartam benne, hogy velünk van. Segít engem, hogy őszintén elmondhassak mindent, ahogyan korábban neki is tettem.


- Amit most hallani fogsz, lehet, hogy kicsit ijesztő lesz, de azt akarom, hogy a társam legyél. Igazi társ. És csak remélni tudom, hogy nem ábrándulsz ki belőlem teljesen – mosolyodtam el, hogy a szavaim élét tompítsam. Pár pillanatig a kezét szorongattam, hogy erőt gyűjtsek, aztán beszélni kezdtem.


Az emberi életemmel kezdtem. Legalább is azzal, amire még emlékeztem belőle. Ennyi idő elteltével csak emlékfoszlányok maradtak, és valamiért – talán, mert túl sokkolóak voltak – inkább a rossz maradt meg tisztábban. Meséltem apámról, Geraldine-ról, az átváltozásomról. Azokról a pillanatokról, amikor egyetlen hajszálon múlt, hogy nem lett belőlem gyilkos.


Miközben beszéltem Isis csendesen hallgatott. Néha egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha idő kéne neki feldolgozni a tényeket, de nem szakított félbe.


Bevallottam azt is, hány ember halálát néztem végig tétlenül a Volturinál vendégeskedve, és hogy a magány önzése vett rá Edward és Esme átváltoztatására. Felidéztem minden tettemet és döntésemet, amelyeket látszólag határozottan hoztam meg családfőként, de valójában rettegtem a következményektől.


Mire az utolsó szót is kimondtam, úgy éreztem magam, mint egy halandó, aki lefutotta a Maratont. Lelkileg kimerültem, de a megkönnyebbüléstől teljesen felszabadultam.


- Most már mindent tudsz rólam. Nincs titkom előtted – néztem Isisre. A homlokán apró ráncok mélyedtek, az ajkait egymáshoz préselte, a tartása pedig merev volt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy a bevésődés ellenére mégis sikerült elrettentenem magamtól, de ahogy végül a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem erről van szó.


- Köszönöm. – A következő pillanatban Isis már a nyakamba borulva ölelt magához. Olyan szorosan, hogy ha ember lettem volna, valószínűleg fuldokolni kezdek. – Köszönöm, szerelmem! Köszönöm.


- Mit köszönsz? – simítottam végig a haján és a hátán. A kezeit az arcomra simította, pont úgy, ahogyan gyerekkorában tette, az érzések pedig keresztüláramlottak rajtam. Megkönnyebbülés, elfogadás, szerelem és… önbizalom? – Kérdőn pislantottam fel rá, mire rám vigyorgott.


- Ha tudnád micsoda megkönnyebbülés, hogy vannak hibáid! – nevetett fel. – Igaz, még így is sokkal jobb vagy, mint én, de legalább van esélyem, hogy felérjek hozzád.


- Összebeszéltél apáddal? – vontam fel gyanakodva a szemöldökömet.


- Mármint miben?


- Lényegtelen – legyintettem, aztán újra magamhoz öleltem. – Akkor így is szeretsz? Ilyen tökéletlenül?


- Így még jobban! – biztosított róla. – Végül is a lányokat vonzzák a rosszfiúk, nem tudtad? – vágott ártatlan arcot.


- De tudtam. Ostoba egy ösztön – tréfálkoztam. – Még jó, hogy én annyira nem vagyok rosszfiú – fintorodtam el.


- Most meg le akarsz beszélni magadról? – rebegtette meg a szempilláit huncutul, mire kitört belőlem az önfeledt nevetés.


- Soha!.


A következő pár percet egymás csendes szeretgetésének szenteltük, de sajnos véget kellett vetnem neki. Nem akartam túl messzire menni és még meg kellett beszélnünk valamit.


- Beszélek Vaniával – játszadoztam Isis kezével. – Határozottan elmondom neki, hogy téged szeretlek, és nincs esély arra, hogy ez megváltozzon. De…


- Segítened kell neki, hogy ne váljon belőle gyilkos – fejezte be a mondatot helyettem. A hangja nyugodtnak tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg annak is érzi magát. Már nem használta rajtam a képességét, pedig az nagyban megkönnyítette volna a helyzetemet.


- Ha azt akarod, hogy küldjem el, megteszem. Nem akarom, hogy miattam szenvedj! – nyomtam csókot az ujjaira. – Te vagy a legfontosabb!


- Ha ezt kérném tőled, sosem bocsátanál meg magadnak, én pedig magamnak. Segítened kell neki! Vagyis segítenünk… - javította ki magát. – Beszélni szeretnék vele. – Az ötlettől hirtelen megmerevedtem, és megjelent a lelki szemeim előtt, ahogyan Vania fogai sólyom felé kapnak.


- Szó sem lehet arról, hogy a közelébe menj! – tiltakoztam. Ez volt a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam tőle.


- Carlisle… - mosolyodott el úgy, mintha valami butaságot mondtam volna. Hirtelen kihúzta a kezét az enyémek közül és feltérdelt. – Tudod… - indultak az ujjai felfedezőútra a mellkasomon lefelé. -, van a modern kornak egy csodás találmánya…


- Isis! – A lélegzetem elakadt, ahogy elérte a nadrágomat és a kezét a zsebébe fúrta. A szeme diadalittasan megvillant, aztán az orrom elé emelt valamit. Kellett a másodperc egy tizednyi része, hogy felfogjam, a mobilomat lengeti előttem.


- …telefonnak hívják. Arra jó, hogy beszélhess valakivel, aki jó messze van tőled – fejezte be a kiselőadását vigyorogva. Megforgattam a szemem és megkönnyebbülten kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.


- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Még így sem – adtam hangot a kételyeimnek. – Jócskán benne vagyok a felnőttkorban, magamnak kell lezárnom a dolgaimat. – Isis pár pillanatig az arcomat fürkészte, aztán bólintott.


- Rendben, de még ma meg kell tenned. Azt akarom, hogy zárd le!


- Megteszem – biztosítottam róla. – Csak azt nem tudom, hogy vehetném rá Jonathanékat, hogy Vania itt maradhasson a közelben… Nem mehetek el, de nem hagyhatom őt sem magára – mondtam ki a legnagyobb aggodalmamat.


- Beszélek a falkával és anya is támogatni fog. Nate bácsi… hallgat rá – pirult el. Szóval, tudja, hogy a farkasok vezetője mit érez Isabella iránt. – Munkamegosztás. Te lezárod a dolgokat Vanessával, én pedig elrendezem a többit.


- Bár ennyire egyszerűen menne – kívántam a határozottságát látva.


- Egyszerű lesz! Holnapra minden rendben, ígérem! – nyújtotta felém az ajkait, aztán lelkesen talpra pattant. – Most pedig gyerünk, oldjuk meg a gondjainkat! – Megvárta, amíg én is felállok, aztán újabb csókot nyomott a számra búcsúként, majd elindult a fák közé.


- Isis! – A hangomra megtorpant és érdeklődve fordult vissza. Felemeltem a kezemet és a gyűrűmre mutattam. – Nemsokára leveszem – ígértem. A szája felfelé szaladt, aztán aprót bólintott.


- Amikor úgy érzed… - hagyta rám a döntést. Az elmúlt fél órában a beszélgetésünk alatt volt időm kitalálni, mikor és hogyan fogok megválni a gyűrűmtől. Mivel ez egy hatalmas lépés lesz az életemben, méltó módot kellett találnom rá.


Megvártam, amíg Isis teljesen eltűnik a szemem elől, aztán hazafelé indultam. Míg a házhoz értem, ezerféleképpen elpróbáltam, mit mondok majd pontosan Vaniának, de ahogy ténylegesen egy szobába kerültem vele, minden ostobaságnak tűnt. Edward az ablak mellől rám nézett, aztán bólintott. Kifelé menet még biztosított róla, hogy ha szükség lenne rá, a közelben lesz, aztán magunkra hagyott.


- Beszélnünk kell, nagyon komolyan! – csuktam be Edward mögött az ajtót, bár ő és Emmett is tökéletesen hallhatták így is, úgy is a szavainkat.


- Vele voltál, igaz? – vicsorodott el egy mély levegővétel után Vania.


- Tisztáznom kellett vele a helyzetet.


- Tisztázni? Elmondtad neki, hogy felelős vagy értem és nem hagyhatsz magamra?


- Ő kért arra, hogy segítsek neked továbbra is – próbáltam megértetni vele Isis önzetlenségét.


- Akkor rájött, hogy ideje lemondania rólad. – A női vonásokra látható megkönnyebbülés ült ki.


- Erről szó sincs! – tiltakoztam. – Vanessa… - léptem közelebb hozzá. – Emlékszel, mikor arról a könyvről beszélgettünk, amit ajánlottam? – jutott eszembe az ötlet, amivel elmagyarázhatom a helyzetet. – Szóba került, milyen az igazi szerelem, és hogy milyen férfira vágysz…


- Valakire, aki udvarias, kedves, odaadó és okos – húzódott mosolyra a szája, miközben elismételte azokat a jelzőket, amiket akkor is felsorolt. – Olyanra, mint te.


- Tévedsz – csóváltam meg a fejemet. – Mondtál még valamit… - elgondolkozva meredt maga elé. Az emberi életünk jó része azonnal kiesett, amint átváltoztunk, főleg, ha egyébként sem akartunk emlékezni rá. Rosalie esete volt erre a legjobb példa – mikor magához tért a házunkban, tudta, mit tett vele a vőlegénye és a barátai, de a részletek elmosódtak, hogy fel tudja dolgozni a történteket. – Azt mondtad, úgy szeressen téged, ahogy te szereted őt. Vania, én erre sosem leszek képes.


- De kedvelsz! – tört ki belőle.


- Igen, így van. Kedvellek. De ennek nincs köze a szerelemhez. És soha nem is lesz – mondtam ki végre, amire eddig csak finoman célozgattam. Nem akartam megbántani Vaniát, vagy ami még rosszabb, összetörni a szívét, de ez volt az a pont, ahol muszáj volt határozottnak lennem. Nem húzhattam tovább ezt a lépést. – Isis életem szerelme és vele akarok lenni, amíg csak meg nem szűnök létezni. Szörnyen sajnálom! – Vania kezei ökölbe szorultak és lehajtotta a fejét. Sötét haja az arcába omlott eltakarva előlem az érzéseit. – Ettől függetlenül segítek neked. Nem foglak magadra hagyni. Barátként…


- Nem a barátságod kell! – Edward keze odakint a kilincsre csúszott, én pedig aggódva léptem hátrébb egyet.


- Sajnálom, de csak azt adhatom! – feleltem határozottan. Pár pillanatra a vörös szempár az arcomra szegeződött.


- Nem hagyhatsz el! Szükségem van rád! – húzódtak hátra Vanessa ajkai elővillantva a fogsorát egy vicsor kíséretében. Kezdte megérteni, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok.


- Nem hagylak el, segítek neked – ismételtem meg.


- Gyűlölöm őt! – Hirtelen ugrott a mellkasomnak, ettől pedig mindketten a földön kötöttünk ki. Azt hittem, belém fog marni, de a következő pillanatban eltűnt fölülem – Edward letépte rólam és a szoba másik felébe hajította.


Újabb támadásra számítva pattantam fel, de Vanessa csak remegve meredt rám – a tekintetében annyi vád volt, hogy szinte biztos voltam benne, mi lesz a következő mondata.


- És téged is gyűlöllek! – Az üvegszilánkok csilingelő hangja örökre bevésődött volna akkor is az elmémbe, ha nem vámpír vagyok. Vanessa a csukott ablakon át ugrott ki, és egy szempillantás alatt eltűnt az erdő fái között. Még láttuk, ahogy Emmett utána iramodik, aztán mi is ugrottunk Edwarddal.