Vakon hinni - 3. fejezet

Daren Sharp nem igazán számított jóképű férfinak – fekete haj, sötétbarna szem, horgas orr, sápatag arcbőr és kissé törékeny testalkat –, mégis volt benne valami, ami vonzotta a nőket. Talán az, hogy igazi elvont művészléleknek tűnt, világfájdalommal és rejtélyekkel övezve. Nem szívesen beszélt sem önmagáról, sem semmi másról, ezért mindenki azt hitte, hogy lappang a múltjában valami sötét titok. Kivéve Violetet. Ő totyogós kora óta ismerte őt, és tisztában volt vele, hogy a csendessége mögött egyetlen dolog van: egyszerűen ilyen a természete. Azt pedig a Sors fintorának tartotta, hogy barátját hidegen hagyta az összes nő, aki a lábai előtt hevert.

Daren most a kis lakás hűtőjének támaszkodott, és őt figyelte. Violet a piros filc végét rágcsálta, miközben szeme a hirdetések sorain futkározott. Semmi, semmi, semmi. Ahogy az oldal aljára ért, lapozott egyet, és figyelmen kívül hagyva Daren bámulását, tovább olvasott.

- Na, elmondod végre, mi ez az egész? – törte meg végül a férfi a csendet. Amint megérkezett, Violet csak kikapta a kezéből az újságot, aztán munkához is látott. Még annyit sem vetett oda neki, hogy: fapapucs.

- Kirúgtak, nincs pénzem, és három nap múlva ki kell fizetnem hatszáz dollárnyi hátralékot a lakbérre – foglalta össze érzelemmentesen. – Szakképzett eladó, referenciával rendelkező babysitter, nyugdíjas takarító… Komolyan nincs állás egy huszonéves, szakképzetlen egyetemistalány számára? Ja, de! Fiatal, vonzó lányok jelentkezését várják a szórakoztatóiparba – macskakörmözött a levegőbe az ujjaival bosszankodó arcot vágva. – Lassan tényleg ott tartok, hogy elmegyek prostinak – koppant a homloka az asztalon egy nyögés kíséretében. Nem látta Darent, de a mordulásából ítélve el tudta képzelni, milyen képet vág. Megcsikordult a mellette lévő szék lába, ahogy kihúzták, és hallotta a farmernadrág halk súrlódását.

- Hülyeségeket beszélsz! – Néhány héttel ezelőtt még rávágta volna, hogy igaza van, de most már nem ment. Bele sem mert gondolni, hány olyan lány flangálhat az utcákon, aki csak azért vállalta ezt a „munkát”, mert ugyanolyan kilátástalan helyzetben van, mint ő. Ha nem rosszabban.

- Az igazság az, hogy már nem is ítélem el annyira azokat, akik megteszik. Kár, hogy nekem nincs gyomrom hozzá! – fintorodott el. Ahogy felrémlett előtte Rick irodája, a gyomra enyhe rángatózásba kezdett. Átlagosnak mondható tapasztalata volt szexuális téren, eddig csak és kizárólag olyanokkal bújt ágyba, akik iránt érzett valamit. Nem azt a mesebeli, igaz szerelemet, hanem vonzalmat, lángolást. A gondolattól, hogy egy vadidegen érjen hozzá, egyszerűen kirázta a hideg.

- Én egyáltalán nem sajnálom. Nem helyes eladni magadat.

- Mondod te, akinek mindene megvan! – csúszott ki a száján ostoba mód, de a keménnyé szilárduló vonásokat látva azonnal rájött, mekkorát hibázott. Barátja szülei három éve haltak meg, és Violet tudomása szerint, pont annyi pénzt hagytak hátra maguk után, amennyiből Daren öregkoráig békésen eléldegélhet. Általában nem nagyon beszéltek erről, úgyhogy sok részlet homályban maradt Violet számára, de ezt egyáltalán nem tartotta furcsának. Barátja mindig is megtartotta magának az érzéseit és gondolatait. – Daren, úristen, ne haragudj! Tudod, hogy nem úgy gondoltam!

- Persze, tudom. Hagyjuk! – A férfi felállt a helyéről jelezve, hogy távozni készül. A nyakában lógó piros-citromsárga sál egyik felét hátradobta, hogy befedje a nyakát, és kesztyűje után nyúlt.

- Kérlek! Daren, kérlek! Nem úgy gondoltam, bocsáss meg nekem! Tudod, hogy néha össze-vissza fecsegek… – Violet megragadta az immár kesztyűs kezeket, és a bűnbánattól tágra nyílt szemekkel pislogott fel a haragvó arcra. A kínos csend feszültségteli  hálóval szőtte át az egész helyiséget, aztán a légkör Darennel együtt megenyhült. Violet bűvereje hatott.

- Nem érdemled meg, de… Rendben. Nem értem, miért nem tudok rád haragudni, pedig megérdemelnéd! Túl gyenge vagyok… - szabadult meg Daren ismét a kesztyűitől, és letekerte a sálát.

- Nem, te túl jó vagy! Köszönöm – emelkedett lábujjhegyre Violet, hogy puszit nyomjon a férfi arcára. – Ülj vissza, csinálok kakaót! – perdült a konyhapult felé. Levette a pillangómintás dobozt a felső konyhapolcról, ám ahogy felnyitotta, helyesbítenie kellett. – Vagyis teát. Csak az van itthon.

A következő néhány perc a csendé és a ráérős mozdulatoké volt. Míg a forró víz készült, Violet kitette az asztalra a cukrot és a félbevágott, kissé már megszottyadt citromot, aztán előkotorta a dobozból az utolsó filtereket.

- Figyelj csak! – Daren hangjában volt valami, ami miatt Violet rosszra számított.

- Igen? – fordult meg úgy, mint aki halálos lövésre vár.

- Ugye, tudod, hogy ha tehetném, segítenék? De a pénz nagy része le van kötve, és egyszerűen nincs lehetőségem rá, hogy…

- Csitcsitcsit! Nem tartozol magyarázattal – helyezte Violet mutatóujját a saját szájára, miközben nevetést csalt elő belőle a megkönnyebbülés. A képzelt pisztoly mégis visszakerült a tokjába.

Daren odasétált az ablakhoz, de a figyelmét csak néhány pillanatig adományozta a kinti világnak, mielőtt újra megszólalt volna.

- De én szeretném megmagyarázni – döntötte el végül. Látszott rajta, hogy ez most fontos számára, ezért Violet aprót bólintott. Letette a filtereket a konyhapultra, hogy jelezze, minden figyelmét neki szenteli. –  A szüleim elég sok pénzt takarítottak meg számomra, mint tudod – fonta össze a férfi maga előtt az ujjait, ez okot adott neki arra, hogy lebámuljon a kezeire. Violet alig mert lélegezni, nehogy megzavarja – olyan ritkán beszélt komoly dolgokról, így mikor mégis belekezdett, az igazi megtiszteltetésnek tűnt. – Gondoskodtak rólam. Nemcsak azzal, hogy félretettek számomra egy nagyobb összeget, na jó, mondjuk ki, egy kisebb vagyont, hanem azzal is, hogy megkötötték a kezemet. Én nem értek a pénzügyekhez, és hajlamos vagyok…

- Mindenkinek segíteni? – fejezte be a mondatát Violet egy őszinte mosollyal, amit ő egy kissé szomorkással viszonzott.

- Minden hónapban csak annyi pénzt kapok kézhez, amennyire szükségem van a mindennapi élethez. Mr. Hoch, a szüleim ügyvédje nagyon szigorúan betartja a végrendeletet.

- Helyes. Kell valaki, aki megvéd önmagadtól! – froclizta a lány. Mindketten emlékeztek arra az esetre, mikor egy hajléktalan még az új sportcipőt is lekönyörögte a férfiról. Zokniban és átfagyva jelent meg a kávézóban, ahová Violettel találkozót beszélt meg, de egyáltalán nem bánta meg a felelőtlen adományozást. Sőt, mikor Violet fejcsóválva naiv bolondnak nevezte, ő csak vigyorgott.

- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. – A barna tekintet összefonódott a zölddel, hogy az kiolvashassa belőle az őszinteséget.

- Semmi baj. Nem a te dolgod megoldani az életemet – rázta meg a fejét Violet, aztán visszafordult a teáscsészékhez. A kék madaras sorminta szomorkás nosztalgiát varázsolt az arcára, amit azonnal le is rázott magáról, nehogy Daren az ő beszélgetésüknek tulajdonítsa, és félreértse.

Az édesapja mániája volt a repülés, először csak álmodozott róla, aztán amint összegyűlt rá a pénz, befizetett egy pilótatanfolyamra is. Miután meghalt abban a szörnyű balesetben, Violet mindenből madármintásat vett. Ostobaság volt, de ezzel mégis itt tartott egy darabot az apja szelleméből.

- Nézd csak, ez egész jól hangzik! – Violet összerezzent az újságpapír zörgésére, észre sem vette, hogy Daren mikor kezdett böngészésbe. – Részmunkaidős munkatársat keresünk értékesítéshez, akár diákmunkaként is. És itt lehet érdeklődni – nyomta a férfi a hirdetést az orra alá. Végigolvasta a néhány sornyi szöveget, aztán a mobilja után nyúlt. Nagyot kellett nyelnie, mert túl száraznak érezte a torkát a beszédhez.

A telefonálás nem az ő művészete volt. Begörcsölt már attól is, ha szemtől szemben kellett idegenekkel beszélnie, az pedig, hogy még az arcukat sem látta, csak még rosszabb volt. Zavarta, hogy nem érzékeli a reakcióikat, a mimikájukat, és ezt csak tetézte, hogy az ősrégi mobilja miatt még azt sem értette rendesen, mit beszélnek, és sokszor vissza kellett kérdeznie, mint egy hülyének.

Sokáig csak a megszokott búgás visszhangzott a fülében, mire végül halk kattanással valaki fogadta a hívást.

- Jó napot kívánok! Violet Niels vagyok, olvastam az újságban a hirdetésüket. Az után szeretnék érdeklődni, hogy… Igen… Igen. Oh, rendben, köszönöm – szakították félbe az ideges hadarását. Ahogy teltek a másodpercek, a szája egyre lejjebb konyult. Mire kinyomta a hívást, elszállt a maradék lelkesedése is.

- Na, mit mondott?

- Ó, a hirdetés feladója semmit. Viszont a rendőrnyomozó, aki felvette, azt mondta, hogy az ürge épp szökésben van, ugyanis átvert egy csomó embert, akik a hirdetésére jelentkeztek. Aztán közölte, hogy mázlim van, amiért csak most próbálkoztam, és nem előbb – foglalta össze a beszélgetés lényegét. Néhány pillanatig csend volt, végül a fiú eltökélten megragadta az újságot.

- Nem baj, találunk mást!

A lelkesedés parazsa, amely a kutatás kezdetekor még fűtötte őket, olyan gyorsan hűlt ki, akár az előttük várakozó tea. Ehhez valószínűleg a borongós idő is nagyban hozzájárult. A napsugarak szép lassan elbújtak egy összefüggő, fekete felhőfal mögé, így fel kellett kapcsolni a villanyt is, hogy lássanak valamit a betűkből. Mire eljött az ebédidő, Violet úgy érezte, teljes mértékben lecsapolták az erőcsakráit. Ez Lora szójárása volt arra, mikor néhány vevő teljesen kikészítette őket.

- Mennem kell… - Daren egy sóhajjal jelezte a sajnálkozását, és tétován mozdult csak meg. – Délután találkozóm van az egyik szaktársammal. Muszáj megírnunk egy referátumot.

- Rendben – hajtotta össze az újságot Violet. Ülve akarta kivárni, amíg a férfi felveszi a kabátját, de az úgy ráncigálta fel magára szerencsétlen ruhadarabot, hogy végül nem bírta tovább, és fejcsóválva felállt. Gondoskodó mozdulattal igazította meg a begyűrődött kapucnit és gallért, aztán megszemlélte az eredményt.

- Kösz, anyuci – fintorgott rá Daren. A vonásai annyira fiatalok voltak, Violet sokszor úgy érezte magát mellette, mintha az idő megállt volna, és még mindig ötévesek lennének.

- Bolond – forgatta meg a szemét, aztán az ajtó felé indult. Daren gyorsan kinyúlt a keze után, és elkapta.

- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Amiben tudok, segítek.

- Igen, tudom. És köszönöm. – Ahogy barátja ölelésébe bújt, a gyermekkori biztonságérzet illúziója néhány pillanatra könnyebbé tette a puszta lélegzést is számára. Daren mellett mindig biztonságban volt és lesz. Csak akkor sújtott le rá a realitás, amikor becsukódott a férfi mögött az ajtó, és rájött, hogy a fenti elméletben egyetlen pont hibádzik: hogy Daren jön, aztán megy. Nem lehet mindig mellette, hogy megvédje.

Az ebéd két szendvics elkészítéséből állt, az egyiket magának szánta, a másikat pedig az édesanyjának. Nem volt túl tartalmas étel, de a holnapra gondolva spórolnia kellett.

Lisbeth-et ugyanott találta, ahol hagyta, az ablak előtt ringatózott a székében, ám az elméje odakint járt a többi ember között. Violet sokszor gondolkozott azon, vajon tényleg a valós világot látja az ablakon túl, vagy amit elképzel. Bármi is volt a látvány, elsimította a ráncait. Bizarr volt, de kicsit irigyelte őt. Szinte bármit megadott volna azért, hogy néhány órára valaki törölje a fejéből a gondok emlékét.

- Gyere, mama, eszünk egyet, de előtte beveszed a gyógyszereidet! – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre, aztán a nyakában lógó, apró kulccsal kinyitotta a gyógyszeres fiókot. Muszáj volt zárni a biztonság kedvéért, nehogy a nő olyasmihez is hozzájusson, ami veszélyes lehet számára.

Egy pohár vízzel és a szükséges négy tablettával a markában lépett oda az ívesre faragott hintaszékhez, hogy aztán leguggolva mellé, az édesanyja kezébe nyomja a poharat. Néhány pillanatig csak elnézte a vonásait, ahogy a szeme izgatottan jár ide-oda, aztán szólalt csak meg.

- Tessék, ezt vedd be! – emelte az első szem bogyót a női szájhoz, de az ajkak dacosan préselődtek egymáshoz. Egy ellenkező kisgyerek képe jelent meg Violet előtt, aki megmakacsolja magát. – Mama, kérlek! – sóhajtott fel, és erőteljesebben próbálkozott. Türelmes akart lenni, de sokszor igazi erőpróbát kellett kiállnia, melyben az ellenfél önmaga volt.

Csak a szeme sarkából látta a csillanást, akár egy hullócsillag röpke látogatását, aztán elvesztette az egyensúlyát és hátraesett. A fejébe tompa fájdalom hasított, arca nedvessé vált, pedig esküdni mert volna rá, hogy nem sír. Először nem értette, mi történt, aztán szédelegve felnyomta magát, és lenézett a padlóra – körülbelül két centivel került el a tenyere egy éles üvegszilánkot. A pohár…

Újabb tárgy repült felé, ezúttal egy könyv. Sarka a könyökének koppant, ahogy ösztönösen a feje elé kapta a karját. Fájt, de a teste sajgását sokkal könnyebben viselte, mint a fülébe hatoló szavakat.

- Meg akar ölni! Segítség! Megmérgez, meggyilkol! – Az éles hang egyáltalán nem hasonlított az édesanyjáéhoz, mintha megszállta volna valami, és most az használná a hangszálait.

Violet térden kúszott az ágy mögé, hogy összeszedhesse magát egy kicsit. Fedezékéből felnyúlva kezdett kutatni a gyógyszeres fiókban, és ezúttal egy ampullát és egy fecskendőt vett elő. Gyűlölte ezt. Régebben már attól is lezsibbadt, ha egy kórházsorozatban az orvos injekciót adott a betegének, mostanra pedig szinte heti rendszerességgel neki kellett ugyanezt megtennie az anyjával.

- Csssss, nyugodj meg, kérlek! – egyenesedett fel végül. Lassan mozgott, akárha egy riadt állatot akarna becserkészni. A teleszívott fecskendőt a háta mögé rejtette, szíve a torkában dobogott.

- Ne gyere közelebb, te gyilkos! Meg foglak ölni, hallod? – A száj, amely korábban azt mondta neki, mennyire szereti, most úgy átkozta, hogy Violet legszívesebben forró ólmot öntött volna a saját fülébe.

- Csak nyugalom, nem foglak bántani… Kérlek, anya... Semmi baj! – ismételgette a nyugtató szavakat, míg végül be nem kényszerítette a nőt az egyik sarokba.

A következő néhány percet örökre el akarta felejteni. Azt is, hogy az anyja, hogyan próbálta megütni, és azt is, ahogyan végül a nő fölé kerekedve leszorította a földre, és beadta neki a nyugtatót. A rángatózó test lassan ellazult az ölelésében, miközben ő végig ringatta és beszélt hozzá. Butaságokról, apróságokról, olyasmikről, amikről úgy gondolta, szép emlékeket idézhetnek fel a zavarodott elmében.

Amint az ágyához támogatta a nőt, és megbizonyosodott róla, hogy álomba merült, a fürdőszobába tántorgott. Kissé szédelgett a fejére mért ütéstől, és elfáradt. Mintha ezer éve aludt volna utoljára. Úgy is nézett ki. A tükörből visszanézett rá valaki, de alig ismerte fel a női alakban önmagát. Nem a vonásai változtak meg, vagy az orra nőtt nagyobbra, hanem a tekintete… A tekintetéből veszett ki valami fény, amit korábban Violet Nielsként azonosított.

- Nem megy. Nem bírom tovább, nem megy. – A hangosan kimondott szavakba beleremegett. Amit eddig csak múló problémaként, rossz álomként fogott fel, az most hirtelen túl valóságossá vált. Lábai felmondták a szolgálatot, és a földre rogyott.

A barack színű csempe, amelyet pont azért választott, mert tavaszi melegséget árasztott magából, most hideg volt, fázott tőle. Összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak tudta, és átölelte a vállát pont úgy, ahogyan régen az anyja tette vele. Annyira vágyott arra a vigaszt nyújtó melegségre, és hogy nem kaphatta meg, csak ezerszer tragikusabbá tette a helyzetet.

Nem vette észre, mikor aludt el, de ahogy felriadt, már vacogtak a fogai. A sírástól égő szemekkel vergődött talpra, és igyekezett legyűrni az újra rátörő szédelgést. Mély levegőt véve támolygott ki a fürdőből, hogy aztán – egy kötelességtudó hálószoba-ellenőrzés után – lerogyjon az ágyára.

Néhány percig csak bágyadtan figyelte, ahogyan a lemenő nap sugarai narancssárga fénybe vonják a falakat, aztán a könnyei ismét potyogni kezdtek. A kétségbeesés hűvös, nedves köpenyként burkolta magába.

Félig az ágyra hasalva nyújtózkodott a táskájáért, hogy előhalásszon a zsebéből egy zsebkendőt, mikor a kezébe akadt a kissé keményebb papírdarab. Csak akkor jött rá, hogy a professzortól kapott névjegykártyáról van szó, mikor előhúzta és megnézte: Dr. Robert Burret, pszichológus.

A név egyszerű, fekete betűkkel volt írva, semmi különleges nem volt benne, mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. Próbálta egyedül megoldani, baráthoz is fordult, de talán épp azért nem ért célt, mert egy kívülálló szemével kellene néznie a helyzetét.

Az ajkába harapott, és próbált túllépni az ellenérzéseken. Mr. Standish azt mondta, nem csak az őrültek fordulnak pszichológushoz, és talán, ha megteszi, az nem is a gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg.

Ezúttal a vonalas telefont használta, mert semmi kedve nem volt kimászni a konyhába a mobiljáért. Gyorsan tárcsázott, nehogy meggondolhassa magát. Végül is veszteni valója nem igazán volt több.

- Dr. Burret rendelője, miben segíthetek? – A férfihang meglepte egy pillanatra, mert női asszisztensre számított, de végül összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni.

- Én… A nevem Violet Niels, segítségre lenne szükségem – szipogta. Mikor rájött, hogy ezzel valószínűleg leleplezte a korábbi sírógörcsét, kínos fészkelődésbe kezdett.

- Értem. Ahogy látom… be tudom írni jövő kedden három órára – jött a bizonytalan válasz, és mintha valami papírzörgést is hallott volna a háttérben. Nem hitte volna, hogy van még olyan ember a világon, aki papír naptárat használ a telefonja vagy a számítógépe helyett. Ez egy pillanatra megzavarta, de a torokszorító, fullasztó érzés szinte azonnal visszatért.

- Nem, nem érti! Nekem most kell a segítség! – kapaszkodott kétségbeesetten az utolsó szalmaszálba. – Én próbáltam erős lenni, igazán próbáltam, de egyszerűen fogalmam sincs, mit tegyek. Talán, ki kéne állnom a sarokra, még akkor is, ha utána undorodni fogok saját magamtól, vagy egyszerűen csak ketté kéne osztanom anyám gyógyszereit, hogy aztán bevegyük őket mindketten, és vége legyen ennek az egésznek.

- Meg akar halni? – A kérdés döbbentette csak rá, hogy mit is mondott. A szavak csak úgy ösztönösen törtek elő belőle, egyáltalán nem gondolta át őket. Sosem vágyott korábban a halálra, mégis jól esett egy pillanatig a gondolat, hogy ezzel megszüntethetné minden gondját és baját. Már éppen válaszolni akart, hogy megnyugtassa az asszisztenst, mikor az megelőzte. –  Hol van most?

- Tessék?

- Van a West és Ernst sarkán egy kis kávézó, találkozhatnánk ott tíz perc múlva.

- Találkozni?

- Igen, már épp zárni készültem, de ha szüksége van egy kis beszélgetésre, én örömmel…

- Ön Dr. Burret? – Violet hirtelen megvilágosodott. Szabad kezével a homlokára csapott, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leteszi a telefont. Biztos volt benne, hogy a pszichológus már ezután az egy perc után is tiszta idiótának tartja.

- Igen. Igen, én vagyok. – A válasz kissé tétován érkezett, ami csak alátámasztotta a félelmeit. Menekülési ösztöne újabb kiutat keresett, hogy elfelejthesse ezt a nagyon rossz ötletet anélkül, hogy Mr. Standish-nek gondot okozna, vagy az orvos ráküldené az ápolókat.

- Az anyám… beteg. Nem tudom egyedül hagyni, és nincs senki, akit megkérhetnék, hogy vigyázzon rá… - foglalta össze gyorsan a problémát. Biztos volt benne, hogy a következő mondattal megkapja majd a korábban felajánlott jövő heti időpontot, amit lemondhat majd valami mondvacsinált ürüggyel, de késett a válasz. Ha nem hallotta volna a másik légzését, talán azt is hiszi, hogy megunták őt, és letették. De végül Dr. Burret mégis megszólalt.

- Nem szoktam ilyesmit csinálni, de ha megadja a címét, szívesen odamegyek.