Vakon hinni - 2. fejezet

A napsugarak vékony csíkokban hatoltak át a lehúzott redőny résein, a kis konyha hajnali félhomályban fürdött. Violet álmosan botorkált oda az almazöld szekrényhez, hogy előhalásszon egy instant kávéporos tasakot, keze vakon tapogatózott utána. Beletúrt a zacskóba, és csalódottan jött rá, hogy az utolsó darabot kaparintotta meg. A rendes kávéról spórolási célzattal le kellett mondania, de ennyi koffeinre egyszerűen szüksége volt. Az utóbbi éjszakák nyugtalanul teltek, úgyhogy már ébredéskor szinte leverte a fáradtság a lábáról.

Ásítva a bögréjébe szórta a port, aztán a csapnál feltöltötte vízzel. A mikró ajtaja kattanva csukódott be, az üvegtálca pedig azonnal halkan zúgó forgásba kezdett. Violet a várakozás perceit kihasználva, előszedte a pénztárcáját, és kiszórta a maradék aprót az asztalra. A kis érmék csengő hanggal koppantak a falaphoz. Látszólag soknak tűntek, az értékük mégis alig volt valami.

Violet lehunyta a szemét, és halkan motyogni kezdett, ajkai szinte némán mozogtak. Lora tanácsolta annakidején a pozitív hozzáállás módszerét – úgy gondolta, ha az ember hisz valaminek a sikerében, az össze is fog jönni -, de Violet csak az utóbbi napokban adta át magát annak a kétségbeesésnek, amelyben már szinte bármit kipróbált volna. Akár egy buta mantra mormolását is.

Az egyetemet már napok óta hanyagolta a munkakeresés miatt, de egyelőre mindhiába. A legtöbb helyen olyan munkaerőre volt szükség, aki teljes időben tud dolgozni, ahol pedig mégsem ez volt a hiba, ott a képzettsége hiányzott. Már az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen szünetelteti a tanulmányait, ám a félelem visszatartotta a cselekvéstől. Ha egyszer kiesik a rendszerből, nem biztos, hogy vissza is tud majd illeszkedni, az pedig végkép porrá zúzná a jövőjét.

A mikró jelzett, ezzel egy időben pedig az asztalon heverő mobilnak köszönhetően egy klasszikus hegedűjáték hangjai töltötték be a kis konyhát. Máskor, ha ismeretlen szám hívta, Violet nem vette fel, de most abban reménykedett, hátha az egyik munkával kapcsolatban jeleznek vissza.

- Tessék, Violet Niels!

- Szia! Percival Day vagyok, Amelia Day unokája. – A férfihang a másik oldalon karcos volt, mintha meg lenne fázva. Violet a mikró órája felé pislantott, hogy leolvassa az időt: a kijelző hét óra tizennégy percet mutatott.

- A nagymamád még nincs itt, de nemsokára meg kell érkeznie – állapította meg. A válla és a füle közé szorította a mobilt, hogy megszerezhesse a bögréjét. A kávé gőzölgött, viszont a porcelánfül csak kellemesen melengette az ujjait. Még sosem beszélt Mrs. Day unokájával, ám sokat hallott róla. Az öreg hölgy mindig lelkesen mesélt azokról a színházi előadásokról, amelyekre a férfi ingyen bejuttatta. Legalább annyira büszke volt rá, mintha a színház igazgatója vagy az egyik főszerepeket játszó színész lenne, nem pedig kellékes.

- Épp ezért hívlak. A nagyit az este baleset érte. – A bögre hangosan koppant az asztalon, hogy Violet felszabadult kezével megfoghassa a telefont.

- Hogy mi? De ugye, jól van? – A legrosszabb alternatíva alattomosan lopakodott be a tudatába felzaklatva a rémképekkel. Olyan régóta ismerte Mrs. Dayt, már vagy három éve. Kezdett ápolónőből családtaggá válni, szinte nagymamaként tekintett rá.

- Megbotlott és elesett. Szerencse, hogy el tudta érni a telefont. Az orvos azt mondta, combnyaktörés. Rendbe jön, de jó ideig nem kelhet fel. – A férfi kissé hadart, Violet kimerült agya pedig csak lassan tudta feldolgozni az információt. Lerogyott a konyhaszékre, miközben úgy érezte, zsongó méhek költöztek a fejébe. – Nagymama szörnyen érzi magát, de így nem tud édesanyádra vigyázni. Sajnálom.

- Persze, persze, ez nem is kérdéses. – Violet bűntudatosan birizgálta a bögre peremét. Annyit panaszkodott az elmúlt napokban Mrs. Daynek, hogy a nő még egy ilyen helyzetben is miatta aggódott. A lépcsőházból a zárt ajtón át hangos gyereknevetés szűrődött be a lakásba. Úgy tűnt, az iskolába induló szomszédgyerekek számára vidámabban kezdődött ez a nap. Violet egy sóhajjal próbálta tovaűzni a mellkasára nehezedő súlyt, nem sok sikerrel. – Jobbulást neki, és kérlek, nyugtasd meg, hogy majd megoldom valahogyan, rendben?

Néhány pillanatig csend volt a másik oldalon.

- És tényleg megoldod?

- Nem tudom – vallotta be Violet az igazat. – De mondd azt neki. Mrs. Daynek nyugodt pihenésre van szüksége, nem arra, hogy az én gondjaimon rágódjon – hadarta, hogy minél előbb letehesse. Nem volt több lelki ereje a beszélgetéshez, és rendeznie kellett a gondolatait. Egyedül, csendben. A torkát keserű íz töltötte el, holott még egy kortyot sem ivott a kávéjából. – Most mennem kell, de köszönöm, hogy ideszóltál! És még egyszer jobbulást a nagymamádnak! Szia! – rázta le gyorsan a férfit.

Lekuporodott a székébe, és átvette a lehetőségeit. Nem tartott túl sokáig, ugyanis, csak egyetlen utat látott: itthon kell maradnia, mert az édesanyjának huszonnégy órás felügyelet kell. Azt pedig, hogy mi lesz az egyetemmel és a munkakereséssel, átgondolja, ha már rendesen felébredt.

- Violet! – Épphogy meg tudta inni a kávét, hálószoba felől máris izgatott kiáltás hangzott fel. A mosoly-maszk azonnal az arcára simult, a megjátszás kezdett olyan ösztönössé válni számára, hogy az néha már őt magát is megijesztette. Besietett a hálóba, leült az ágy szélére, és végigsimított az alvástól kissé felpüffedt arcon.

- Mindjárt hozom a reggelit, anya.

- Violet, elfelejtettem… - Nyilvánvalóvá vált, hogy a nő szorong valami miatt. A szeme ide-oda járt, és a takarót morzsolgatta az ujjai között.

- Mit felejtettél el, mama?

- A tortát. Elfelejtettem elhozni a tortát.

- Milyen tortát?

- Violet születésnapjára. El kellett volna hoznom a tortát, de olyan sok minden járt a fejemben, és… Megígértem, hogy elhozom… – vonta be könnyfátyol a tekintetét, és csak egy hajszál választotta el a szívszaggató sírástól. Violet gyorsan közelebb mászott, és magához ölelte. Az éjszakai kézkrém illata még nem illant el, körbelengte az egész ágyat, ő pedig mélyeket lélegzett belőle, hogy elnyomja saját zaklatottságát. Az eset valóban megtörtént, ám tizenkét évvel ezelőtt. Akkoriban meg is sértődött miatta, azt gondolta, nem törődnek vele eléggé. Most, ha arra gondolt, hogy valószínűleg a betegség egyik korai előjeléről volt szó, legszívesebben visszaszívta volna minden bántó szavát.

- Semmi baj, elhoztam a tortát. Hallod, mama? Elhoztam – emelte fel a ráncok által épphogy csak kikezdett kezeket a takaróról, hogy hálacsókot nyomjon rájuk.

- Biztosan? Violet olyan jó kislány, megérdemli azt a tortát.

- Igen, mama, itt a torta, nem kell aggódnod.

- Akkor jó. Akkor jó. Violet olyan jó kislány – ismételte meg bólogatva, mintha csak a saját szavait akarná megerősíteni. Violet ajkán megremegett  mosoly.

- Csinálok reggelit, rendben? És ma egész nap itthon maradok veled. Csak ketten leszünk, mama, meglátod, nagyon jó lesz! – pattant fel az ágyról.

A torkát már percek óta kaparta a sírás, de csak az előszobába érve adta meg magát neki. A falnak dőlt, és szájára szorított tenyerével elfojtotta a hangokat. Mint mindig, most is csak néhány percet adott magának a kiborulásra, aztán gyorsan letörölte a megszökő könnycseppeket. Még az elején elhatározta, hogy erős lesz, és ez együtt járt azzal, hogy nem engedhette meg magának az igazi kiborulás luxusát.

Reggeli készítés alatt egyáltalán nem gondolkozott, csak automatikusan tette a dolgát. Pirítóst csinált, megvajazta, rákanalazott egy kis lekvárt, aztán egy bögrényi kellemesen langyos teával együtt tálcára helyezte a művét. A gondokat száműzte egy mélységes tömlöcbe, és rázárta az ajtót. Hét lakattal. Az egész önátverés volt, pillanatnyilag mégis élvezte. Egyszerűen csak együtt akart lenni az édesanyjával, mintha szabadnapot vett volna ki.

Az égiek valószínűleg támogatták az ötletét, vagy egyszerűen csak Lisbeth megérezte, mire van szüksége éppen a lányának, mert mikor Violet visszatért a hálószobába a reggelivel, már sokkal tisztább tudattal fogadta.

- Az angol irodalmat nagyon szeretem. Mr. Standish teljesen más szemszögből láttatja velünk a regényeket, és hagyja, hogy elmondjuk a saját gondolatainkat. – Violet már vagy negyed órája lelkesen mesélt az egyetemről kiélvezve a ritka és pillanatnyi örömöt. A szája fülig ért, és ez most valódi mosoly volt, nem az álarca.

- Boldognak tűnsz, ahogyan róla mesélsz… - A nő meleg tekintete fürkészve kutatta a vonásait.

- Mert igazán jó tanár.

- És milyen úgy egyébként? – görbültek felfelé Lisbeth ajkai. A betegségtől általában idősebbnek tűnt, de most a vonásai a valódi korát tükrözték. Violet a szempillái mögé bújtatta a pillantását, és fészkelődésbe kezdett az ágyon, aminek köszönhetően aprót reccsent a fakeret.

- Úgy egyébként?

- Tudod… Helyes pasi? – A mosoly vigyorrá változott, Violetnek pedig kacagnia kellett. Nyitott szájjal, hátravetve a fejét, tiszta szívből. – Hé, ne nevess ki, kisasszony! Így mondjátok, vagy nem?

- De, de igen. Így mondjuk – bólogatott hevesen, aztán elgondolkozva kibámult az ablakon. Olyan ritkán adatott meg a lehetőség az édesanyjával való beszélgetésre, hogy most mindenképpen meg akart felelni neki. Gyorsan felidézte maga előtt Mr. Standish-t, mert minél pontosabb leírást adhasson róla. – Nem igazán néztem meg eddig, de… Igen, azt hiszem, helyes – halkult le a hangja. Bizalmasan hajolt előre, és izgatottan folytatta. – Magas és a testalkata… olyan pont jó. Mármint, érted… Nem túl izmos, de nem is kövér. A negyvenes évei elején járhat, de egyáltalán nem hagyta el magát. Igazán… férfias. Legalább is, az öltöny alatt annak látszik. A haja olyan, akár a tengerparti homok a régi nyaralónál, tudod, ahová még a nagyapáékkal mentünk. A szeme is barna, viszont sötétebb. Talán az étcsokoládéhoz hasonlít a leginkább. Szemüveget hord, és ettől okosnak és megbízhatónak látszik. Nagyon kedves és odafigyelő – köszörülte meg a torkát, ahogy eszébe jutott a legutóbbi beszélgetésük és az átadott névjegy. A kis papírdarab azóta is a táskája mélyén pihent. Már rég ki akarta dobni, de nem jutott el odáig, hogy meg is tegye.

- Mennyi ideig is lesz még a tanárod? – Violet lélegzete elakadt egy pillanatra az incselkedéstől, aztán ismét kitört belőle a nevetés.

- De mama! Ő csak egy jó tanár, semmi több.

- Rendben, kincsem! – vonta meg a vállát a nő. Violet tovább tiltakozott volna, ha a hangos kopogtatás nem szakítja durván félbe az idillt.

Nem látott át a falakon, ennek ellenére pontosan tudta, hogy ki áll a küszöbön. Egyszerűen megismerte a dörömbölését, hiszen az utóbbi napokban többször is hallotta.

- Cssss… Maradj csöndben, anya! Mindjárt jövök! – mászott le az ágyról a szájára szorított mutatóujjal, aztán lábujjhegyen az ajtóig osont. Úgy mozgott, akár egy macska, hangtalanul és fürgén. A talpa kicsit fázott a padlón, de a papucs felesleges zajt keltett volna. Behúzódott az ajtó mellé, és lélegzetvisszafojtva reménykedett abban, hogy a kellemetlen látogató feladja és elmegy. Újabb, még türelmetlenebb kopogás hangzott fel, amitől önkéntelenül összerezzent.

- Tudom, hogy otthon van! – zengett fel odakint Mr. Wood hangja felzavarva a folyosó csendjét – félő volt, hogy összecsődíti az egész házat. Violet a száját rágcsálva lépett az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot a zárban.

- Mr. Wood – köszönt a főbérlőjének. A férfi mogorva arccal magasodott fölé, akár egy haragos óriás. – Tudom, hogy miért jött, és ígérem, hogy hónap elején fizetni fogok, de jelenleg…

- Nincsen pénze – vágott közben a férfi. – Ismerem már ezt a szöveget, és el kell mondanom, hogy nekem sincs. Nem jótékonysági intézmény vagyok, aki ingyen szállást ad a rászorulóknak, én is pénzből élek! – szaladt össze szigorúan az ősz, borzas szemöldök. – Három napon belül kell a lakbér!

- Három nap? – Violet kérdése halk nyekkenésnek hangzott. Egyetlen pillanat alatt teljesen leverte a víz, a folyosóról beszivárgó hideg levegőtől pedig egész testében borzongani kezdett, mintha láz gyötörné. Bele kellett kapaszkodnia az ajtóba, hogy meg tudja tartani a súlyát. Azt remélte, hogy csak az idegei játszottak vele, és rosszul hallott, de Mr. Wood együttérzés nélkül bólintott.

- Pontosan.

- Három nap alatt nem tudom összeszedni, én… Kérem, Mr. Wood, tudja, hogy az anyám beteg… - tört ki belőle a kétségbeesés. A világ néhány nap alatt a fejére omlott, ő pedig már fuldoklott a törmelékek alatt.

- Adja be egy intézetbe, és költözzön egy egyszobás lakásba, amit ki tud fizetni.

- Egy rendes intézet nagyon sok pénzbe kerül. Kérem, Mr. Wood!

- Utánanéztem én ennek! – A férfi tekintetében elégedett fény villant, miközben előhúzott egy kivágott újságcikket a mellénye zsebéből. Kisimítgatta, aztán átnyújtotta Violetnek. Az egész viselkedése fensőbbségessé vált, büszkeséggel töltötte el, hogy szívességet tehet egy rászorulónak. – Az állam által fenntartott intézetek ingyen ellátják a hasonló betegeket, akiknek nincs hová menniük. Itt írják, ni! – bökött az egyik mondatra.

- Ezeken a helyeken úgy bánnak a betegekkel, ahogyan egy állattal sem bánnék. Ki van zárva, hogy én ezeknek a kezére adjam az édesanyámat! – A Violetben szunnyadó vulkán lávája forrni kezdett a gyomra környékén, és elindult felfelé a torkán. A reszkető ujjak összegyűrték a cikket, és a férfi mellkasához vágták.

- Na, de…

- Három nap múlva kifizetem valahogyan! Viszlát, Mr. Wood! – csapta be az ajtót. Minden ízében remegett az idegességtől, és fogalma sem volt, hogyan nyugtathatná le magát. Nem várhatja el tőle senki, hogy csak úgy bedugja az anyját egy állami intézetbe! Azokon a helyeken nem gyógyulnak az emberek, hanem csak gyorsabban sorvadnak. – Köszönöm a nagy semmit! – suttogta maga elé. Lehunyta a szemét egy pillanatra, de a csörömpölés nem hagyott sokáig nyugtot neki. A léptei gyorsak voltak az aggodalomtól, de a fiatalos ruganyosság mintha kiveszett volna belőlük. – Anya!

Elsőként a földön heverő tálcát látta meg. A tányércserepek a barna teafoltban fürdőztek, mellettük a maradék pirítós feküdt magányos szigetként a káosztengerben.

- Anya, mit csinálsz? – ugrott oda a nőhöz, aki a lepedőt rángatta le éppen az ágyról. Mire kifeszegette a kezéből a fehér anyagot, már kissé lihegett a kimerültségtől. Vett néhány mély levegőt, aztán maga felé fordította Lisbeth-et. Érintése alatt a női kar görcsösnek tűnt, mintha egy nagyon élethű babát mozgatna.

- Tiszta lepedő kell. Kilöttyent a tea. Foltos lett, le kell cserélnem – hadarta a nő a saját ujjainak, aztán elindult a szekrény felé kikerülve Violetet. A lány tétován figyelte, ahogyan az ágyneműk között válogat, aztán ráhagyva a dolgot inkább a szilánkok eltűntetésére fordította a figyelmét.

- Ki kell találnunk valamit, mama – szólalt meg a tányér darabjait szedegetve, a tálcára helyezte őket a pirítósmaradékkal együtt. Pillantása a szilánkokra tapadt, egyáltalán nem nézett fel. Abba az illúzióba ringatta magát, hogy a nő még mindig figyel rá, érti, amit mond neki, és segít. – Nagyon nagy bajban vagyunk, és fogalmam sincs, hogyan oldhatnám meg.

- Ez jó lesz! Ez tiszta! – fordult felé Lisbeth ragyogó arccal, akárha gyémántra lelt volna. Az illúzió képe elpattant, darabjai a tálca romjai mellé hullottak.

- Igen, mama, az jó lesz – bólintott rá Violet. Homályosan látta csak, ahogyan az anyja ágyneműcserébe kezd, mert a könnyek elöntötték a szemét.

Kivitte a tálcát a konyhába, aztán egy szivaccsal meg némi mosószeres vízzel tért vissza. A szőnyeg sikálása, a monoton mozdulatok úgy hatottak, akár egy kikapcsoló gomb. Néhány percre csak a folt eltűntetésének feladata volt, semmi más. Csak akkor pillantott fel ismét, mikor rájött, hogy sajog mindkét karja és a térde is. Az ágyazás kissé lassan haladt, Lisbeth valamiért mégis boldognak és elégedettnek tűnt.

- Rendben, most már minden tiszta! – dobta Violet a szivacsot a vizes tálba, aztán halkan nyögve feltápászkodott a földről. Kényszeresen nyúlt a nadrágjához, hogy néhány söprő mozdulattal megszabaduljon a porszemektől, végül megigazgatta az ágyneműt az anyja után. – Vissza akarsz még feküdni egy kicsit vagy inkább üldögélnél a székedben?

- Ide – mutatott a székre a nő, aztán oda is sétált hozzá, és helyet foglalt benne. A hintaszéket két évvel ezelőtt kapta, hogy az ablak előtt ülve figyelhesse a kinti embereket és autókat. Az utca látványa valahogy megnyugtatta, akár órákig is képes volt egyhelyben ülni, és egyszerűen csak bámészkodni. – Bekapcsolná, kérem, a zenét? – intett ugyanúgy, ahogyan Mrs. Daynek szokott.

- Persze, mama. – Violet a régi lemezjátszóhoz lépett, és ráemelte a lemezre a tűt. A szaxofon hangja betöltötte a kis szobát.

Amikor még kislány volt, rituális szokásnak számított náluk, hogy főzés közben jazzt hallgattak. Lisbeth a tűzhely előtt állt, lába és csípője a zene ritmusára mozgott, kislánya pedig utánozni próbálta őt, mind a főzésben, mind a táncban. A mai napig, ha behunyta a szemét, látta maga előtt a nőt. Szőke hajával, kedves mosolyával és fehér, libbenős szoknyájával az angyalok szépségét is felülmúlta.

- Rendben, anyukám, pihenj csak! – lépett Violet a hintaszék háta mögé, egy csókot nyomott Lisbeth feje búbjára, aztán visszavonult a konyhába.

Mindig is a kis konyha volt az otthonuk középpontja, a hely, melynek falai biztonságot és nyugalmat sugároztak felé. Saját székére kuporodva felhúzta a lábait törökülésbe, aztán a mobilja után nyúlt. Napok óta csak halogatta a hívást, ám lassan túl kellett esnie rajta. Daren folyamatosan hívogatta őt és üzenetekkel bombázta a rögzítőjét, de képtelen volt visszahívni. Egyszerűen magányra vágyott, amelyet még az egyetlen, igazi barátjával sem tudott megosztani.

Az ujja egy pillanatig tétovázva meredt a hívógomb fölé, aztán végül megnyomta.

- Vio, micsoda meglepetés! – hallotta meg szinte azonnal a férfi hangját – elég gúnyosnak tűnt. – Megtisztelő, hogy végre felhívsz!

- Sajnálom. – Csak ennyit tudott kinyögni, de valószínűleg hallatszott a hangján az elmúlt napok terhe, mert Daren enyhülni látszott.

- Minden oké? Ugye, rendben vagy?

- Igen. Nem. Nem tudom… - hallatott Violet kétségbeesett nevetést.

- Az egyetemen vagy?

- Nem. Itthon.

- Nincs órád?

- De van, csak… Figyelj, át tudsz most jönni? – tért ki a válasz elől. Ráér majd személyesen kiönteni a lelkét, és elrontani mindkettejük kedvét.

- Persze. Azonnal indulok.

- Daren! – szólt gyorsan közbe, mielőtt a férfi letehette volna. – Hozz egy mai újságot, kérlek!