Vakon hinni - 1. fejezet

A levegő fülledt volt a zárt terembe zsúfolódott emberek miatt. Sűrű papírzizegés és motozás jelezte, hogy a jelenlévők már igencsak indulnának. Violet Niels is aggódva pillantott az órájára, miközben lába az asztal alatt egyre gyorsabb iramban verte a tamtamot. Fehér tornacipője csak tompa hangot hallatott, valahányszor a földhöz verte, így nem zavarta meg a közelében ülők nyugalmát.

A diákok hozzászokhattak már, hogy néhány professzor kicsivel tovább tartja az órát, de a húsz perc így is kirívó esetnek minősült. Violet máskor igazán élvezte Mr. Standish stílusát – a tanár olyan szenvedéllyel tudott beszélni az elemzett regényekről, az írásról és az irodalomról, hogy az őt is eltöltötte valami furcsa, bizsergő tettvággyal –, de most képtelen volt odafigyelni rá.

Körbenézve konstatálta, a társai sem örülnek a hosszabbításnak. Ám míg a többiek pusztán unatkoztak, éhesek vagy szomjasak voltak, esetleg a mosdó után vágyakoztak, addig Violet aggódott. Igazán aggódott. Már rég haza kellett volna telefonálnia, hogy minden rendben van-e. A fejében cikázó kérdések, mások számára furcsán hatottak volna, neki mégis a mindennapjaihoz tartoztak. Mi van, ha Mrs. Day elaludt? Vagy elfelejtette beadni a gyógyszereket? És ha az édesanyját feldúlta valami apróság, ő pedig nem tudja megnyugtatni a hangjával?

- Következő órára olvassák el a hand out végén megadott szakirodalmat! A viszontlátásra! – eresztette végre útjára a diákokat Mr. Standish, aztán pakolászni kezdett az asztalán.

A szék lába megcsikordult a padlón, ahogy Violet felállt. Gyorsan begyűrte hiányos jegyzeteit a mappájába, fogta a táskáját, és rohant is az ajtó felé. Oly közel volt a szabadság, bal lába már a küszöböt érintette, mikor a mély hang megtorpanásra késztetve elpárologtatta a reményeit.

- Miss Niels! – Fájdalmas fintorba rándult az arca, de mire megfordult, kényszerű mosollyá alakította át. Mostanság sokszor rángatta fel ezt a maszkot magára, hogy mások ne láthassanak le a lelke legmélyére. Ő sem szívesen nézett bele, mert a legtöbbször sötétnek és feneketlennek tűnt. Egy kavargó mocsár, amely bármikor elnyelheti.

- Igen, Mr. Standish? – Minden akaraterejére szükség volt, hogy visszasétáljon a tanári asztal mellé. A professzor rendes stócba rendezgette a papírjait, csak azután pillantott fel rá. Megigazította az orrán ülő szemüveget, majd finoman megköszörülte a torkát.

- Elolvastam a leadott dolgozatok felét tegnap. Az öné is köztük volt – szólalt meg halkan. Violet arrébb lépett egyet, hogy elengedje maga mellett az egyik évfolyamtársát, aztán ismét a professzorra fordította a figyelmét.

- Valami… valami gond volt vele? – szaladt össze a szemöldöke. Tudásához képest rendesen megírta, a formai kritériumoknak és megadott karakterszámnak is megfelelt. Igaz, nem nevezte volna a legjobb munkájának, de így is biztos volt a jó jegyben.

- Nincsen gond – mosolyodott el halványan Standish. – Pusztán érdekes a… témája. Arra gondoltam, megkérdezem… Minden rendben van? – A melegbarna szempár nyugtalanul fürkészte Violetet, neki pedig kellemetlen gombóc költözött a torkába. A kiselőadások közben mindig szinte kereste a férfi tekintetét, mert megnyugtató volt látni benne az elégedettséget, de olyankor olyasmiről kellett beszélnie, amit szeret. Az élete viszont koránt sem tartozott ebbe a kategóriába egy jó ideje. – Tudom, semmi közöm hozzá, de aggódom önért, Miss Niels!

- Én… - Violet zavartan lesütötte a szemét, és a mappa szorításától egyre fehéredő ujjait figyelte. Mellkasa mélyén ott forrongott minden egyes szó, mégis képtelen volt hangosan kimondani őket. A kitörés csak egy hajszálon múlt, de a pillanat hamar elhamvadt. – Jól vagyok, Mr. Standish – burkolta határozottságba a hangját. Nem panaszkodhat egy vadidegennek, akit heti egyszer másfél óráig hallgat, de valójában semmit sem tud róla – azon kívül, hogy szenvedélyesen szereti a modern, angol irodalmat.

A pár másodpercnyi csend még jobban megtépázta Violet amúgy sem éppen nyugodt idegeit. Attól tartott, a férfi néma hadviselésbe kezdett, hogy kiszedje belőle a titkait, de végül mégis megszólalt.

- Értem.

- Akkor elmehetek?

- Igen, de ezt tegye el! Egy barátom, aki ingyen is vállal olyanokat, akiknek nincsen pénze kezelésre. – Violet tétován vette át a kis papírlapot, de mikor elolvasta a rajta lévő betűket, tiltakozva nyújtotta vissza.

- Nincs szükségem pszichológusra, nem vagyok bolond! – préselte egymáshoz az ajkait. A korábbi bizonytalanságnak nyoma sem volt, előre esett vállai megemelkedtek, tekintete a férfira szegeződött, álla pedig dacosan meredt a magasba. Ahogy a professzor ujjai gyengéden a cetlit tartó kezére simultak, megrezzent kissé, de nem húzódott el.

- Tisztában vagyok vele. De nem csak a bolondoknak van szüksége segítségre – tolta vissza a férfi néhány centivel a cetlit. A mozdulat határozott volt, de cseppet sem erőszakos, Violet végigborzongott tőle, pillanatnyi megingását pedig Standish biztatásnak vette. – Kérem, csak tegye el! Nem kötelező elmennie, de ha mégis úgy érzi, hogy beszélnie kell valakivel, akkor legalább megteheti. Kérem!

- De…

- Megnyugtatna a dolog. Ugye, nem akarja, hogy ön miatt aggódjak éjjel-nappal? – emelkedett magasba a barna szemöldök. Violet tépelődve fordította félre a tekintetét. Odakint bár már érezhető volt az ősz csípőssége, a napsütés mégis a tavasz látszatát keltette. Előrelátón egy kötött garbót vett fel reggel, most mégis inkább megszabadult volna tőle, mert túl melegnek érezte.

 Az érzelmi zsarolás nyilvánvaló volt a tanár részéről, Violet mégsem érezte úgy, hogy kényszeríteni akarná. Talán, mert látta a férfin az őszinte aggódást, talán, mert a lelke mélyén ő maga is tudta, hogy szüksége lehet a segítségre. Mélyet sóhajtott, aztán bólintott egyet.

- Rendben, köszönöm. – Ha több ideje van, talán tovább tiltakozik, de most minden egyes szóval csak még egy percet veszteget el. Végül is, a tanár csak törődik vele, ami kedves tőle. Főleg, hogy a többi professzor a diákok nevét sem hajlandó megjegyezni – az arctalan tömeg effektus. A táskája zsebébe csúsztatta a névjegykártyát, aztán kissé türelmetlenül nézett fel.

- Most már…

- Igen, mehet – biccentett mosolyogva a férfi. A vonásai lágyabbnak tűntek, mintha megkönnyebbült volna, hogy letudta ezt a beszélgetést.

Violet normális tempóban indult az ajtó felé, de amint átlépte a küszöböt, rohanni kezdett a női mosdó felé. Mások furcsán néztek rá – a diákok többsége mindig ráérős tempóban közlekedett a folyosókon jelezve, hogy övék a világ minden idejével együtt -, de nem igazán érdekelte. Azon kevesek közé tartozott, akik nem barátkozni vagy szórakozni jöttek az egyetemre, hanem azért, hogy tanuljanak és utat építsenek maguk számára egy jobb jövő felé. Keze már futás közben a mobilja után tapogatózott, így mire bevágódott a megszokott ablakmélyedésébe a fülkék mellett, már csak annyi dolga volt, hogy megnyomja az egyes gyorshívót.

- Miss Niels? – Ahogy meghallotta a vonal végén az ápolónő hangját, azonnal darálni kezdte a kérdéseit.

- Mrs. Day, bevette anyám a gyógyszerét? Nem volt gond? Evett valamit? Sikerült elaltatni?

- Természetesen beadtam a gyógyszert, és minden rendben. Az édesanyja megevett egy nagy tányér zöldséglevest ebédre, aztán aludt egy órácskát – kapta a kedves, megnyugtató választ. Mrs. Day tisztában volt vele, hogy nem az ő szaktudásában kételkedik, hanem egyszerűen csak az alaptermészetéhez tartozik ez az aggodalmaskodás. Az anyjától örökölte, ő is ilyen volt, mielőtt a betegség kifordította magából. Ötödikeseket tanított, akikre heti öt nap nyolc órában kellett vigyáznia. És ott volt Violet is, az örökmozgó. Akire, ha nem figyeltek, azonnal bajba keveredett – legalább is a nő mindig így mesélte.

- Most ébren van?

- Igen. Odatartom a füléhez a telefont. – Halk morajlás hallatszott a másik oldalon, aztán csend.

- Mama, én vagyok az, Violet – remegett meg a lány kezében a telefon.

- Violet? – A gyengécske hang fél pillanat alatt lelassította az eddig nyugtalanul dörömbölő szívet. Violet önkéntelenül nekidőlt a hideg csempéknek, aztán mikor rájött, hogy ez nem túl higiénikus, kiegyenesedve söprögette le a láthatatlan bacilusokat az oldaláról.

- Igen, mama, én vagyok. Még itt vagyok az iskolában, gyorsan ebédelek egyet, aztán rohanok dolgozni. De este megyek haza hozzád, és olvasok majd neked a Vörös és feketéből. Jó lesz? – érdeklődött bizonytalanul. Tinédzserként került először a kezébe ez a könyv, és imádta, pár napja pedig újra belekezdett amolyan esti mese gyanánt az anyjának. Valamiért lenyugtatta a nőt, ha hallotta a hangját. Ezért is telefonált haza minden nap, amikor csak ideje engedte.

- Violet, mikor… mikor érsz haza?

- Este, mama, este – ismételte meg. – Nyolc óra körül. Sietek, ahogy csak tudok! – Néhány pillanatig nem érkezett válasz. Violetnek már mozdult az ajka, hogy újra beszélni kezdjen, de végül megelőzték.

- Siet? Hová siet? Kivel beszélek? Halló? – A félig tiszta pillanatok egyetlen elátkozott varázsütésre véget értek. Violet arra eszmélt, hogy egy könnycsepp csiklandozza végig a nyakát. Amikor diagnosztizálták a betegséget az anyjánál, úgy gondolta, nincs szörnyűbb érzés annál, minthogy elfelejtesz mindent, aztán ahogy súlyosbodott a helyzet, rá kellett jönnie, hogy van: ha téged felejtenek el. A szájára szorította a kezét, mintha vissza akarná tuszkolni magába a fájdalmat, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Violet vagyok, mama – suttogta a mosdó csendjébe. Keserűsége enyhe visszhangot vert a csempéken.

- Miss Niels, én vagyok. – Ismét az ápolónőnél volt a telefon. Violet gyorsan ledörgölte a nedvességet az arcáról, mintha telefonon át is megláthatnák, aztán megköszörülte a torkát.

- Jól van a mama?

- Igen, csak kifáradt. Nyugodjon meg, estig minden rendben lesz.

- Igen, igen, tudom. Köszönöm.

Ahogy a vonal megszakadt, Violet a csaphoz sietett. Szüksége volt a hűvös vízre, hogy lemossa magáról a beszélgetés fájdalmát, és tiszta fejjel tudja folytatni a napot. Mostanában egyre többször érezte, hogy a kettősélet terhei alatt megroppannak a vállai. Mások előtt boldognak kellett tűnnie, sőt, sokszor még önmagával is elhitette, hogy minden rendben van, csak hogy képes legyen a feladataira koncentrálni. Ám időről időre eljött egy-egy gonosz pillanat, amely karmos mancsával kiragadta a képzelt burokból, ilyenkor pedig hirtelen elfogyott a levegője.

Ahogy felegyenesedett, pillantása kerülte a tükröt. Egy törlőpapírral felitatta a nedvességet az arcáról, aztán az órájára pislantott, és fáradtan konstatálta, hogy már nem lesz ideje rendesen megebédelni.

Az automata a folyosó végén várakozott. Violet nem gondolkozott, csak bedobta a résen az aprót, és megnyomta a megszokott gombot – nem ez volt az első eset, hogy lemaradt a meleg ebédről.

A csokoládé halk koppanással pottyant le, ám mikor lehajolt, hogy kivegye, hiába tapogatózott. Ujjai épphogy csak súrolták a zöld csomagolópapírt, de nem érte el. Vagy két perce ment el a türelemjátékra, míg végül egy tollal sikerült kilökdösnie a beszorult csokoládét, ám a siker azonnal megkeseredett a szájában, amint felegyenesedett. Az egyik terem mellett egy sálba burkolózott férfi állt – valószínűleg az egyik tanársegéd -, és bár a száját nem látta, a szeme csillogása alapján le merte volna fogadni, hogy jót röhög a bénázásán.

Magában puffogva fordult sarkon, és lendületes léptekkel indult a kijárat felé. Egy percre sem állt meg, még a csokoládé csomagolását is rohanás közben tépte fel a fogával, és az édes rudat a szájába véve halászta elő a metrójegyét.

Mire felugrott az érkező kocsira, a csoki fele már szétolvadt. Az utolsó pillanatban kapott utána, mielőtt kettétörve a nagyobb darab a földre pottyanhatott volna. A nyögéssel kísért mozdulat annyira groteszkre sikerült, hogy halk kuncogást váltott ki utastársaiból.

- Mindig ez a kapkodás, Niels! – A röhögő hangra Violet arcizma megrándult. Legszívesebben úgy tett volna, mintha süket lenne, de végül a saját érdekében elvetette ezt az ötletet. Viszont az ellenszenvet meg sem próbálta letörölni a vonásairól, ahogy megfordult.

- Mr. McLear! – üdvözölte a férfit, aki a Sors fintorának köszönhetően a főnöke volt. A McLear’s üzletközpont tulajdonosa egyik nap felébredt, és úgy döntött, hogy az alkalmazottai nyakára hozza elkanászodott fiát. Ennek már hat hosszú hónapja. Azóta Rick McLear kirúgta Mrs. Blade-et, a ruhaosztály vezetőjét, csak mert túlkorosnak találta a harminc éve alkalmazotti viszonyban álló nőt, felvett két fiatal szőkét a helyére, akik dolgozni nem, de riszálni nagyon tudtak, valamint olyan szabályokat hozott, amik csak megnehezítették mindenki életét. Az alkalmazottak kitartó és csendes gyűlölettel adóztak irányába.

- Megint késésben vagy, a héten már harmadszorra… - jegyezte meg nem feddő, hanem inkább élvezettel teli hangon.

- Ahogyan ön is – emlékeztette Violet arra, hogy éppen egy metrón utaznak. Bár azt nem értette, miért. Korábban még sosem futottak össze itt, és azt is tudta, hogy a férfinak van egy vadiúj Porsche-ja. – A különbség csak annyi, hogy magától nem von le ezért, nem igaz?

- Amit szabad Jupiternek nem szabad a kis ökörnek. Vagy úgy is mondhatnám, amit szabad a főnöknek, azt nem szabad az alkalmazottnak – vonta meg a vállát. Violet dühöngve fordított neki hátat. Mikor megállt a metró, azonnal kisprintelt a nyíló ajtón – semmi kedve nem volt az áruházig együtt menni ezzel az alakkal.

- Menekülünk, Niels, menekülünk? – Az erős kéz a vállára csapott hátulról, neki pedig viszketni kezdett a tenyere. Végül elfojtotta a pofozkodási késztetést, helyette összegyűrte az üres csokoládépapírt, és belevágta a kukába, ami mellett épp elhaladtak.

- Csak jó munkaerőként sietek a melóhelyre – morogta a fogai között. Rick vihogva felvette a tempóját, de ezen kívül csendben maradt.

A következő néhány utca New York – Tokio távolságnak tűnt Violet számára. A szürke utcaköveket bámulta, de közben végig magán érezte kísérője pillantását. A McLear’s hátsó bejáratához érve az idegei már cafatokban lógtak.

- Aztán gyorsan öltözz, különben egy húszas is összejön levonásként! – fordult le Rick végül az irodája felé. Violet képzeletben felemelte a középső ujját, miközben szó nélkül továbbhaladt az öltözők felé.

Kapkodva lerángatta magáról a nadrágját és felsőjét, és belebújt az egyenruhájába: egy rövid szoknyácska és egy topp a McLear’s logójával. Korábban elég volt egy logós kötényt kötniük maguk elé, és kitűzni a nevüket, hogy a kedves vevő meg tudja szólítani őket, de Rick úgy vélte, az egyenruha jobbat tesz majd az üzletnek.

Violet szorongva húzogatta lejjebb a szoknyáját, végül feladta a lehetetlen küldetést, és bezárta a szekrényét. Nem szerette mutogatni a lábát, az pedig főleg kellemetlen volt számára, hogy alig néhány centin múlt a fehérneműje színének nagy nyilvánosságra hozása is.

Ahogy végigsietett az áruházon, úgy érezte, mindenki megbámulja, akár egy húsdarabot. Már majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy csak bebeszéli magának az egészet, mikor az elektronikai osztály mellett elhaladva az egyik férfivevő éhes tekintettel végigmérte, aztán rávigyorgott. Violet fázósan összefonta maga előtt a karjait, és lesütötte a szemét.

- Az anyukád? – Ahogy bevágódott a pult mögé, Lora, a munkatársnője aggodalmasan hajolt oda hozzá. Azon kevés ismerőse közé tartozott, akinek elárulta az anyjával kapcsolatos titkát. Neki is csak azért, mert a lány egyszer rajtakapta, amint az öltözőben sírt. Akkor egyszerűen csak elpattant benne valami, és kitört belőle minden. Lora azóta egyfajta barát lett. Igaz, hogy a bevásárlóközponton kívül sosem találkoztak, mégis megbízott benne.

- Jól van. Csak a tanár tovább tartotta húsz perccel az órát. Bocsánat, hogy egyedül kellett itt szenvedned! – suttogta bűnbánó szemekkel. Gyorsan elrendezte maga előtt az üvegcséket, aztán felkészült a munkára lélekben is. Át kellett hangolódnia, mert tartott tőle, ha a lelki állapota kiül az arcára, nem vonzza majd a vevőket, hanem elijeszti.

- Semmi gond, egyelőre nem voltak túl sokan – kapott feloldozó mosolyt Lorától.

- Elnézést, ebből a márkából van férfiváltozat is? – lépett oda egy vevő a pultjukhoz, így a következő öt perc azzal telt, hogy Lora a raktárban kutatott, Violet pedig igyekezett szóval tartani a hölgyet. A férjének keresett parfümöt a harmadik házassági évfordulójukra.

Lényegében szerette ezt a munkát. Érdekes volt különböző emberekkel találkozni, beszélgetni velük, megismerni az életük egy-egy apró részletét. A legtöbben azonnal megnyíltak előtte, mintha valamiféle varázsereje lenne – Lora kisugárzásnak nevezte.

- Itt is vagyok! – jelent meg végül a lány egy apró, tengerkék üvegcsét tartva a kezében. – Sajnos, abból a márkából nincsen férfiváltozat, de találtam egy hasonló illatú parfümöt azonos árban. Parancsoljon! – fújt rá egy keveset az illatpárnácskára, és a hölgy felé nyújtotta. Hogy a vétel megtörtént-e, Violet már nem tudta meg, mert újabb lehetséges vásárló lépett a pultjukhoz.

A következő órák parfümminták mutogatásával teltek. Violet a hosszú hónapok során megszokta már az állandó illatorgiát, most mégis úgy érezte, irritálja a sok egymással keveredő parfüm. Szó szerint fellélegzett, mikor végre elérkezett a záróra, és elhagyhatta a helyét. Fájó lábakkal botorkált végig az áruházon, és igyekezett elfojtani egy hatalmas ásítást. Az egyetem és a munka estére szinte kiszippantotta belőle az erőt. Alig várta, hogy végre ágyba kerülhessen.

- Szerinted, mit akarhat az a féreg? – Lora finoman oldalba lökte az öltöző felé menet, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Mármint ki?

- Hát, Rick. Nem olvastad a körüzenetét?

- Nincs otthon számítógépem, és nem volt időm ma bemenni az egyetemi könyvtárba. Miről van szó? – szaladt ráncba Violet homloka.

- Hogy fél nyolckor, vagyis öt perc múlva – nézett Lora az órájára. – megbeszélés lesz.

- A francba! Nekem haza kell érnem! – Mrs. Day csak nyolcig volt fizetve, és még sosem fordult elő, hogy Violet nem szólt előre, ha késett. – Nem mondta, meddig tart majd ez az izé?

- Nem hiszem, hogy sokáig, mert Cicuska azzal dicsekedett, hogy fél kilencre asztalt foglaltattak a La Pentában – utalt az egyik új és nagyon szőke munkatársra, aki megkapta a főnök macája címet is.

- Hát, remélem… - lökte be Violet az öltöző ajtaját, aztán a szekrényéhez lépett, és előkereste a ruháit. Megkönnyebbülés volt ismét farmerbe bújnia. Gyorsan összefogta a haját, aztán felkapta a táskáját.

A pihenő alig tíz lépésnyire volt az öltözőtől, de mire odaértek, már mozdulni sem lehetett a tömegtől. Szabad szék híján a fal mellé húzódtak, aztán csak hallgatták a halk mormolást. A többség azt találgatta, miről is lesz szó, de volt, aki csak a vacsorát tervezgette a családjának. Egy idő után Violet fülében összefolyt a sok hang, és olyanná vált, akár a tengermorajlás. Már majdnem leragadt a szeme, mikor az ajtó kinyílt.

- Mindenki itt van? – Rick McLear érkezésére az emberek elhallgattak. Violet eddig a falnak dőlt, de most kiegyenesedett, és az álom szinte azonnal tovaszállt a szeméből.

Rick a szemben lévő fal elé sétált, hogy mindenki rálásson, aztán lecsapott egy méregzöld mappát a kissé rozoga kávézóasztalra.

- Nos… Az utóbbi időben a bevétel visszaesett, a kiadások pedig nőttek. Aki tud számolni – bár kétlem, hogy sok ilyen lenne köztetek, mert akkor jobban állnánk –, az tudja, hogy ez azt jelenti, változások következnek. Vagyis leépítések lesznek – nézett végig az embereken. Újra halk hangzavar tört ki, ahogy mindenki ijedt sutyorgásba kezdett. Violet gyomrába kellemetlen szorítás költözött, és aggódó pillantást váltott Lorával. – Itt a lista, amelyen azoknak a neve szerepel, akiknek a munkájára továbbra is igényt tartunk, ők holnap értesítést kapnak a további változásokról. A többieknek mondanám, hogy köszönjük az eddigieket, de azért rúgtuk ki őket, mert nem végeztek jó munkát, szóval… - tárta szét a karjait, aztán megfordulva a faliújságra tűzte a névsort, majd kisétált.

Violet megvárta, amíg a tömeg szétoszlik – ki megnyugodva, ki feldúltan -, végül maga is a papírhoz lépett. Szemével a V kezdőbetű után kutatva végigfuttatta mutatóujját a sorokon, miközben a gyomrát kínzó görcs egyre erősebbé vált. A nevek egyre csak fogytak és fogytak…

- Na? – Lora a háta mögül próbált leskelődni.

- Te rajta vagy – közölte vele, aztán sóhajtva megfordult. – Én viszont nem.

- Nem mondod? – Barátnője megkerülte őt, és átolvasta a neveket, hogy végül tényként elkönyvelhesse a hallottakat. – Ez nem igazság! Késtél néhányszor, de ezerszer jobb munkát végzel, mint például az a kis liba!

- Csak tudnám, hogyan fogom fizetni az egyetemet meg Mrs. Dayt – huppant le Violet gondterhelten az egyik felszabadult székre. Hirtelen a súlyokat még nehezebbnek érezte a vállán, pedig még fel sem fogta igazán. Eddig legalább tudta, hogy a fáradtsága nem hiábavaló, most viszont, fogalma sem volt, mihez kezdjen.

- Menj be, Rickhez, és beszélj vele! – fektette Lora a lány vállára a kezét. A hangja együttérző volt, ami hálával töltötte el Violetet. – Egy seggfej, de… Veszteni valód nincsen.

- Gondolod?

- Persze, menj! De gyorsan, mielőtt elindul libaetetésre… - forgatta meg a szemét kicsalva ezzel barátnőjéből egy halk kuncogást.

- Oké – hozta meg végül Violet a gyors döntést. Nem akarta átgondolni, mert a tétovázás biztosan egyet jelentene a meghátrálással.

- Megvárjalak?

- Nem, menj csak!

- Remélem, holnap találkozunk! – Lora együttérző-biztató mosollyal igazította vállára a táskáját.

A folyosó végén lévő iroda ajtaja csukva volt, de Violet még hallotta odabent a motozást. Mély levegőt vett, és gyorsan bekopogott, mielőtt meggondolhatta volna magát. A szíve a torkába ugrott, és vadul dobogva jelezte félelmét.

- Niels! – Rick meglepődött, valószínűleg másra számított, egy szőkébb, nagyobb mellű látogatóra, de hamar összeszedte magát. Megfegyelmezte a vonásait, és érdeklődve mérte végig a látogatóját. Violet tenyere nedvessé vált az idegességtől, és ahogy megszólalt, magasabbnak tűnt a hangja, mint egyébként.

- Beszélhetnék önnel?

- Van még miről? – emelkedett magasba a férfi szemöldöke, aztán meg sem várva a választ visszasétált az asztalához. A lekezelő bánásmód egyáltalán nem segített, de mivel az ajtó nyitva maradt, Violet igyekezett nem elutasításnak venni a dolgot.

- Kérem. – Hatalmas megerőltetés volt kimondani a szót, mégis megtette. Rick becsukott egy mappát az asztalán, aztán visszafordult felé, és intett, hogy jöjjön.

Az iroda sokkal kisebbnek tűnt Violet számára, mint mikor még Mr. From birtokolta. Talán, mert Rick a tér nagyságát figyelmen kívül hagyva – vagy valamit kompenzálva – egy hatalmas mahagóni íróasztalt választott magának.

- Szóval, miről is lenne szó? – A férfi elégedett képét látva Violetnek kedve támadt szó nélkül elmenekülni, de a helyzete nem engedte meg számára a gyávaságot. Ha csak magára kéne vigyáznia, nem vállalta volna ezt a megalázó helyzetet, de sokkal több volt a vállán ennél.

- Szükségem van a munkára. Kérem, vegyen vissza! – szorította ökölbe a kezét, miközben lehajtott fejjel a padlót bámulta. Érezte, hogy a forróság felkúszik a nyakán, és elönti az arcát.

- Hetente több alkalommal késtél, sokszor képtelen voltál a munkádra koncentrálni – sorolta Rick a hibáit, aztán a hüvelykjével dörzsölgetni kezdte az alsó ajkát, mintha elgondolkozott volna. – Miért is kéne új esélyt adnom?

- Az anyám… az anyám beteg. Kell a pénz, hogy megfelelő ellátást kaphasson. Én igyekezni fogok, csak… Az egyetem és anyám mellett nem könnyű. – Violet tekintete a kezére tévedt, ujjai úgy morzsolgatták a táskája szíját, mint egy zavart diáklányé. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy megbízható, komoly munkaerő. Egy mély levegőt után eltökélten nézett fel a férfira. – De kell a munka!

- Tényleg kell? – A Rick szemében felvillanó furcsa kis fény vészjelzést indított be Violetben, mégis bólintott.

A következő pillanatban a férfi egyetlen mozdulattal húzta tövig a sliccét, Violet pedig önkéntelenül hőkölt hátra. El akart fordulni, de képtelen volt levenni a tekintetét a férfi kezéről. Az agya egyszerűen kiürült, és csak a sokk maradt.

- Mit… mit csinál?

- Teszünk róla, hogy legyen miért itt tartanom – vonta meg Rick lazán a vállát, miközben a nadrágjába nyúlt. Az előbukkanó hímvessző keményen meredt az égnek. Violet gyomrában felkavarodott az ebédként elfogyasztott csokoládé, és a korábban arcába tóduló vér egyetlen másodperc alatt kifutott belőle.

- Na, mi lesz, kell a munka? – Ahogy Rick közelebb lépett, Violet megperdült, feltépte az ajtót, és csak rohant. Az ösztönei bírták mozgásra, azok juttatták ki az épületből és segítették abban, hogy a helyes utcán forduljon le.

Már a metrólejáróban volt, mikor végre képes volt megálljt parancsolni a lábainak. Neki kellett dőlnie a hűvös falnak, mert szédült, és mintha minden erő kiszállt volna a testéből. Az emberek nagy ívben kikerülték őt, valószínűleg úgy nézhetett ki, mint aki beteg és mindjárt okádni fog.

Néhány nyugodt pillanatra volt csak szükség, hogy a riadtság tehetetlen dühvé alakuljon át benne. Úgy viselkedett akár egy ostoba, gyenge kislány. Megalázták, ő pedig ahelyett, hogy megvédte volna magát, szégyenkezve elmenekült.

Mire megérkezett a metró, a vérében fortyogó harag forráspontra hevült benne. Úgy szorította a kapaszkodót, mintha csak az ex-főnöke nyaka lenne. Magában ezerszer végigjátszotta a jelenetet, de minden egyes alternatívában máshogyan reagált, mint a valóságban. Hol leordította Rick fejét, hol jól bokán rúgta, az egyik változatban pedig a papírvágó késsel szabadította meg a felkínált testrészétől.

Hazaérve remegő kézzel kereste elő a kulcsait, és csak ekkor kezdett el tudatosulni benne, hogy Rick McLear a legkisebb gondja. Kettesével szedve a lépcsőfokokat szaladt fel a harmadikra, aztán az lakásajtó előtt fújtatott párat.

Ahogy végül belépett a lakásba, csend fogadta. Bezárta az ajtót, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Mrs. Day az asztalra könyökölve szundikált, de ahogy a lány belépett a helyiségbe, azonnal felriadt.

- Sajnálom, Mrs. Day! Tudom, hogy késtem, és… Sajnálom – kezdett Violet azonnali mentegetőzésbe. A kék szempár olyan kedvesen nézett vissza rá, hogy hirtelen megindultak a könnyei. Nem akart sírni, míg haza nem küldi a nőt, de az idegei egyszerűen megadták magukat. A mai nap az utolsó kavicsdarabkákat tette hozzá a hegyomláshoz, ami egyenesen a fejére zúdult, és maga alá temette.

- Ugyan, ugyan, kedvesem, én nem haragszom. Ez csak egy kis késés, nem kell sírni miatta… Gyere, ülj le, drágám! – pattant fel az öreg hölgy, hogy átadja a helyét. Violet a fejét rázva huppant le a székre.

- Nem… nem az a baj, Mrs. Day.

- Akkor micsoda? Ugyan, biztosan nem ennyire szörnyű! Csinálok egy teát, és közben elmeséled! – fordult a tűzhely felé. Violet többször elmagyarázta már neki, hogy a mikróban sokkal egyszerűbb és gyorsabb felforralni a vizet, de a nő valamiért ragaszkodott a régi módszerhez. Violet most az egyszer egyáltalán nem bánta. Amíg a víz szép lassan felforr, legalább nem marad egyedül.

- …és fogalmam sincs róla, miből élünk addig, míg nem találok új munkát – szipogta egy hosszú beszámoló végén. A perverz részletektől megóvta az idős asszonyt, de azon kívül mindent elmondott neki. A ráncos arcon ülő mosolyt nézve tényleg nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet.

- Nehéz ügy, de megoldjuk. Én szívesen kiváltom Lisbeth gyógyszereit, és néhány hétig ráér a fizetés is.

- Nem várhatom el, hogy…

- Nem vársz el semmit. – A ráncos kéz nyugtatóan paskolta meg az övét. – Édesanyádnak nem csupán az ápolónője vagyok, hanem a barátja is, ennyit megtehetek érte. Értetek.

- Ó, Mrs. Day! Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül! – sóhajtott fel Violet kissé megkönnyebbülve.

Mire Mrs. Day elé helyezte a csészét, már teljesen új színben látott mindent. Megissza szépen a teáját, megnyugszik, alszik egy nagyot, aztán holnap újult erővel néz szembe a nappal, és keres valami új munkát. Így lesz. Minden rendben fog jönni...