Gyógyító pilleszárnyak - 44. fejezet

44. CSAK ESTE…








Az Esme-szigetén lévő kis ház szívfájdító nyugalommal töltött el. Lesétáltam a verandáról és a part felé vettem az irányt. A Nap minden erejét bevetve sütött le a világra, a bőröm pedig, akár az apró tükördarabok, csillogva verte vissza a fényét. Itt nem kellett rejtőzködnöm, mert senki sem láthatott meg, enyém volt az egész sziget. Csak hétvégén jött át motorcsónakkal egy férfi és egy nő, akiket azért fogadtam, hogy néha kitakarítsák a házat, és megóvják az enyészettől, de szombatig még két teljes napom volt egyedül. Végigjártam minden helyet, amelyhez csodás emlékeim fűződtek és visszaidéztem a szerelmes pillanatokat, amelyek annyira boldoggá és teljessé tettek.


***


Esme a szikla szélén állt, gesztenyebarna hajával játszadozott a szél. Bár túl messze voltam még tőle és a széljárás sem kedvezett, mégis úgy véltem, érzem az illatát. Az emlékezetem bármikor vissza tudta idézni a fahéj és liliom keverékét. Ahogy felé sétáltam, felébredt bennem a vágy, hogy a tincsei közé temessem az arcomat.


Hátrapillantott rám, hívogatóan, aztán elmosolyodott, nekem pedig felmelegedett a mellkasom a látványtól. Ahogy karjait a magasba emelte, és a habok közé vetette magát, olyan kecsesnek és törékenynek tűnt. Gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat, aztán követtem őt.


***


A melegbarna szempár a csodálattól kitágulva szívta magába a látványt. A növényzet ezerárnyalatú zöldje, az ég kékje, a vízesés csillámló habja, mind-mind lenyűgözték őt.


- Carlisle, ez gyönyörű! Ilyen lehet a mennyország is… - sóhajtott fel kissé keserű felhanggal.


- Nem csak ilyen lehet. Ez a mennyország. Kettőnk mennyországa – fordítottam magam felé, hogy megízleljem a tiltott gyümölcsnél sokkal édesebb ajkakat.


***


A zene lágy dallama teljesen elvarázsolt. Egyik tenyeremben Esme törékenynek tűnő kezét tartottam, míg a másik a csípőjére simult. Átszellemülve keringőztük körbe a hatalmas szobát. Egy pillanatig azt képzeltem, egy bálon vagyunk. Az emberek tekintete ránk szegeződik és csendben suttogva megjegyzik egymásnak: „Micsoda gyönyörű pár! Tökéletesen illenek egymáshoz!”.


Néha kedvem támadt megosztani másokkal is azt a határtalan boldogságot, amit Esme nekem ajándékozott minden egyes nap, néha pedig úgy éreztem, el kell rejtenem őt a világ szeme elől, hogy megóvjam ezt a tökéletes szerelmet mindörökre.


A tű ugrott egyet és új szám következett. Egy gyorsabb foxtrott. Esme nevetése visszhangot vert a falakról, mikor kipörgettem. A tekintete kacéran fúródott az enyémbe, én pedig biztos voltam benne, hogy ezt a számot már nem táncoljuk végig – vagy legalább is nem a szokásos módon. Megmarkoltam a csípőjét és egyetlen mozdulattal megemeltem. A lábai körém fonódtak, keze a nadrágomat igyekezett meglazítani. Mire a szám következő taktusa felcsendült, mi már egymás részei voltunk és a zene ritmusát követve kergettük a gyönyört.


***


Kisétáltam a tengerből és leheveredtem a ruháim mellé a homokba. Jól esett az úszás, legalább annyira kikapcsolt, mintha körberohantam volna párszázszor a szigetet. Tapogatózva megkerestem a mobiltelefonomat, aztán csak bámultam rá.


Az elmúlt két hónap során csak sms-eket küldtem haza, hogy tudják – főleg Isis -, minden rendben van velem. Attól tartottam, ha hallom a hangját, az megzavar majd az elmélkedésemben. Mostanra viszont szinte fizikai fájdalmat éreztem a hiánya miatt. Mély levegőt véve nyomtam meg végül a gyorshívót, aztán a fülemhez helyeztem a készüléket.


- Carlisle? – Edward aggódónak tűnt.


- Igen, én vagyok.


- Nem számítottam rá, hogy hívni fogsz, de örülök neki.


- Történt valami? – ráncoltam össze a homlokomat. Valahogy furcsa volt a hangja, engem pedig rossz érzés öntött el.


- Nem, semmi különös – tagadott túl gyorsan.


- Beszélhetek Isisszel? – kérdeztem azonnal. Attól tartottam, valami baja esett, csak nem akarja elárulni nekem, de a válaszától megkönnyebbültem.


- Tartsd egy kicsit, azonnal adom! – A másodpercek gyomorszorító lassúsággal teltek, míg végül meg nem hallottam az ismerős hangocskát.


- Szerelmem? – Halovány volt kissé, mégis boldogsággal töltött el.


- Isis, kedvesem… Én csak… - hirtelen fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék. A levelemben részletesen elmagyaráztam neki, miért akarok távol maradni az otthonomtól és tőle egy ideig. – Csak hallani akartalak egy kicsit. Minden rendben odahaza? – kérdeztem, bár arra voltam valójában kíváncsi, hogy vele minden rendben van-e.


- Igen, minden rendben. Te jól vagy?


- Nagyon jól vagyok. De azért hiányzol – tettem hozzá, hogy tudja, mit érzek.


- Te is nekem. – Pár pillanatig csend volt, és már kezdtem attól félni, megszakadt a vonal, mikor Isis ismét megszólalt. – Mikor jössz haza?


- Még nem tudom… Hamarosan – húztam fel a lábaimat. Jó érzés volt Isisszel beszélgetni, mégis valami olyan furcsa volt. – Biztos, hogy minden rendben?


- Persze, semmi gond. Edannel nemsokára lemegyünk úszni a tengerhez, jön velünk még pár barát is. Az is lehet, hogy kint maradunk éjszakára táborozni – vált lelkessé a hangja. Örülni akartam, hogy nélkülem is jól érzi magát, mégsem tudtam. – Most… mennem kell… Már várnak rám! Szeretlek, szia! – szakadt meg a vonal anélkül, hogy elköszönhettem volna. Csak szorongattam a telefont és egy hang szüntelenül azt zakatolta a fejemben, hogy baj van. A megérzés olyan erősen tört rám, hogy képtelen voltam szabadulni tőle.


Felpattantam a homokból és a házhoz száguldottam – kérdés sem volt, hogy nem maradok tovább. A bőröndömet alig két másodperc alatt pakoltam össze, aztán már írtam is az üzenetet a személyzetnek:


A nyaralásomat magán okok miatt megszakítottam. Kérem, továbbra is foglalkozzanak a házzal a megbeszéltek alapján.


Dr. Carlisle Cullen


A cédulát az ajtóra ragasztottam, és a stéghez siettem, ahol a motorcsónak indulásra kész állapotban várakozott. Miközben a habokat szeltem, végig azon járt az eszem, mi történhetett odahaza. Az egyik pillanatban biztos voltam benne, hogy valamit eltitkolnak előlem, a másikban szinte láttam magam előtt a döbbent arcokat, ahogy betoppanok a házba, és kiderül, hogy minden a legnagyobb rendben.


Többször is megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül nem tettem meg. Hogy is élvezhetném a pihenést úgy, hogy közben nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy Isisszel tényleg minden rendben van? Inkább nézzenek paranoiás, vén bolondnak, semmint hogy a vízben áztassam a lábamat, miközben odahaza Isis valami miatt szenved.


Ahogy partot értem Rióban, azonnal telefonáltam a reptérre, és lefoglaltam egy jegyet haza. Az utcán hömpölygő embertömegben szinte lehetetlenség volt taxit fogni, de végül sikerült leintenem egyet.


- Üzleti út? – érdeklődött a sofőr. Alacsony, köpcös, brazil férfi volt melegbarna szemekkel.


- Nem, nyaralni voltam, most pedig hazamegyek – feleltem röviden és tömören, a hangszínem mégis túl barátságosra sikeredhetett, mert Marcellt – ez a név állt a műszerfalra kitűzött igazolványra – beszélgetésre sarkallta.


- Csak így egyedül? Mi múlt nyáron huszonketten mentünk sátorozni. Nagy banzáj volt! Gianni, a legkisebb unokaöcsém, öt éves. Beleesett a folyóba, és majdnem megfulladt. Visongtak is a nők rendesen, aztán kihúztuk és öt perc múlva már megint a vízben tapicskolt. Bátor egy kölyök az! – hadarta el egy levegővel, aztán a combomon nyugodó kezemre pillantott. – Összekapott az asszonnyal, ezért a kényszernyaralás? – biccentett a gyűrűm felé. Zavartan megköszörültem a torkomat.


- Nem, ő… elhunyt – mondtam ki most először hangosan valakinek ezt a tényt. Marcell arcáról hirtelen leolvadt a mosoly, a tekintetében együttérzés csillant.


- Jaj, szörnyen sajnálom! Nem akartam tapintatlan lenni, bocsássa meg nekem! – kezdett mentegetőzésbe.


- Nem, semmi baj. Már jó ideje történt… - simítottam végig a jegygyűrűmön. Nem akartam egy vadidegennel megbeszélni az érzéseimet, a szavak mégis önkéntelenül törtek elő belőlem. – Tudja… Van most egy lány… Szeretem őt és ő is engem, de valamiért még képtelen voltam levenni. Szeretnék továbblépni, de valahányszor le akarom húzni az ujjamról, valami visszatart.


- Ki mondta, hogy Önnek kell levennie? – fordult felém a barna tekintet.


- Tessék?


- Talán nem az a feladata, hogy levegye, hanem csak annyi, hogy hagyja, más húzza le az ujjáról… - vonta meg a vállát Marcell egyszerűen. Meglepetten pillantottam le ismét a kis aranykarikára. Tényleg ennyire egyszerű volna?


- Lehet, hogy igaza van… - dőltem hátra az ülésben elgondolkozva. Az út további részében meghallgattam még pár családi történetet, de csak a vámpírságomnak köszönhettem, hogy fel tudtam idézni a mondottakat, amikor Marcell kérdezett tőlem valamit. A szívem és az agyam már réges-régen otthon járt egy kis faházban egy vörös hajú, fiatal nő társaságában.


- Sok boldogságot, doktor úr! Szurkolok magának! – intett búcsút Marcell, miután kiszedte a bőröndömet a taxi csomagtartójából. Köszönetet mondtam neki, aztán a reptéri váró felé indultam.


Még volt bő félórám indulásig, amit fogalmam sem volt, hogyan töltsek el. Megkergülve toporogtam a bőröndöm mellett, miközben a falra szerelt óra másodpercmutatóját szuggeráltam. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az idő megállt volna, hogy nekem itt kelljen töltenem az öröklétet.


Mikor végre a tizenkettes számhoz ért a nagymutató, megkönnyebbülve emeltem fel a bőröndömet. A becsekkolás szerencsére gördülékenyen és gondmentesen ment, de mire elfoglalhattam a helyemet, az idegességem ismét a tetőfokára hágott. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni a tehetetlenséget. Legszívesebben kiszálltam volna a repülőből, hogy futva induljak útnak, de erre az emberek között nem volt lehetőségem.


- Egy italt? – lépett mellém a stewardess. Valószínűleg ő is észrevette, hogy valami nincs rendben velem, csak arra nem jött rá, hogy az emberi nyugtatószerek nem valók nekem.


- Köszönöm, de nem kérek – ráztam meg a fejemet. Egy tizednyi másodpercig várt még, hátha meggondolom magam, de aztán továbbhaladt a székek között.


Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitalálni, mit fogok majd mondani Isisnek, de néhány mondat után olyan ostobán éreztem magam. Amit éreztem, azt egyszerűen lehetetlennek tűnt szavakba önteni. Szeretlek. Te vagy az életem. Nem tudok nélküled létezni. Mind igaz, mégsem adná át, ami valójában ott lüktet minden egyes sejtemben.


Talán vihetnék valami ajándékot a szavaim mellé. De mit? A virág elcsépelt próbálkozás lenne, az ékszer szintén. Isis ennél sokkal különlegesebb meglepetést érdemelne. Töprengve meredtem az előttem lévő üléstámlára, míg fel nem tűnt, hogy a jobboldali székben utazó idősebb hölgy az arcomat fürkészi. Pislogás! Évtizedek óta nem ment ki a fejemből, hogy pislognom kell emberek között, de most teljesen megfeledkeztem róla. Vajon mennyi ideje bámulhatok magam elé rezzenéstelenül?


Zavartan fordítottam az ablak felé a fejemet, és izgatottan hajoltam előrébb, mikor észrevettem néhány sólymot nem sokkal alattunk. Ostoba gondolat volt, hogy Isis is köztük lehet, mégis jól megnéztem mindegyiket, hátha felfedezem közöttük a jól ismert madarat. Mikor nem így történt, csalódottság öntött el.


Becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék, így ismét elmerülhettem a gondolataimban anélkül, hogy bárkinek feltűnő lenne. Az elmélkedésem alig pár perc alatt teljesen öntudatlanul átfordult valami másba. Az orromban éreztem Isis friss rózsaillatát, ujjaim között tapintottam haja selymét, az ajkam a vöröslő, duzzadt ajkakat csókolta. Erőszakkal kellett kiszakítanom magam az álmodozásból, hogy ne kerüljek kényelmetlen helyzetbe.


Mikor a pilóta közölte, hogy kössük be az öveinket, mert hamarosan leszállunk, az izgatottság ismét erőt vett rajtam. Ujjaim a szék karfáján doboltak, akár egy ideges kiskamaszé, aki az első randevúra tart. Az elsők között hagytam el a repülőgépet, aztán megszerezve a csomagomat, azonnal taxit fogtam.


A sofőr ezúttal sokkal hallgatagabbnak bizonyult, és minden bizonnyal igencsak meglepődött, mikor a semmi közepén megállíttattam az autót mondván, az út további részét gyalog akarom megtenni. Ahogy odaadta a bőröndömet és visszafordult, láttam az arcán, hogy tiszta őrültnek tart. Amint látóhatáron kívülre ért, begyalogoltam a fák közé és rohanni kezdtem La Push irányába. Ha a szívem képes lett volna a dobogásra, most biztosan a torkomon ugrott volna ki.


Csak akkor lassítottam le ismét, mikor a fák ritkulni kezdtek és feltűntek előttem a quileute-ok házai. Köszöntem pár ismerősnek, akik odakint munkálkodtak a kertjeikben – a többségük már nagyjából elfogadta a jelenlétünket -, de senkivel nem álltam le beszélgetni. Azt hittem, hogy mikor megjelenek otthon, mindenki meglepődik majd, de mikor kinyílt a bejárati ajtó, Edward arcán csak megkönnyebbülést láttam.


- Reméltem, hogy hazajössz… - sietett elém.


- Tényleg baj van, igaz? – ráncoltam össze a homlokomat. Tekintetem a kisház felé fordult, ahonnan egyetlen szívdobogás hangja szűrődött ki. Azonnal tudtam, hogy ki is rejtőzik ott.


- Megesketett, hogy nem mondok egy szót sem, de…


- Mi történt? – Az izgatottságom ismét aggodalomba váltott át. – Megsérült? Baja esett?


- Nem, semmi ilyesmi, csak… A többiek Saorééknél vannak, én is megyek, te pedig beszélj vele – biccentett a fa felé. – Carlisle… - fogta meg a karomat, mikor el akartam indulni. A tekintete nagyon komoly volt. – Csak este jövünk haza – közölte. Meglepetten fürkésztem az arcát, olyan érzésem támadt, mintha engedélyt adott volna valamire, de mielőtt rákérdezhettem volna, már ki is került, és elindult a földút felé.


Ahogy a fához léptem, azt vártam, hogy kinyílik majd a kisajtó és Isis a nyakamba ugrik, de nem bukkant fel. Komor arccal másztam fel a létrán, aztán beléptem a házikóba. Ha a szívdobogás és légzés nem leplezi le Isist, észre sem vettem volna. Úgy nézett ki, mintha egy hegyomlás színes párnasziklái maguk alá temették volna.


- Isis… - Semmi válasz. Talán alszik?


Ahogy letérdeltem mellé és arrébb tettem az arcát takaró párnát, a lélegzet a tüdőmben akadt. A mogyoróbarna szempár tompán, élettelenül meredt maga elé – ha nem hallom még mindig a szívverését, biztosan halottnak hiszem.


- Isis! – Kezeim megragadták a vállát és felhúzták őt ülő helyzetbe. A tagjai úgy mozdultak, akár egy rongybabáé, engedelmesen, akarat nélkül. Kétségbeesve ráztam meg, de egyáltalán nem reagált. – Isis, az istenért, ne csináld ezt velem! – Tehetetlenül meredtem rá, miközben a mellkasomhoz húztam és simogatni kezdtem az arcát. – Isis, kérlek! Mi bajod? Hol fáj? – Miért nem mondta Edward, hogy ilyen állapotban van? Miért nem szóltak és hívtak haza korábban?


A szám megkereste a telt ajkakat. Butaságnak hangzott, de életet akartam lehelni belé, akár úgy is, hogy a saját lelkem adom át neki. Mikor a szája megmoccant az enyém alatt és haloványan viszonozta a csókot, megkönnyebbülten rázkódott meg a mellkasom a néma, szaggatott sóhajtástól.


- Képzellek? – jött a halk, erőtlen suttogás.


- Nem, nem, itt vagyok – csókoltam végig az arcát. A tekintetében halovány láng lobbant, de még mindig nem volt az igazi. – Úristen, Isis! Ez az én hibám? Miattam van? Miért nem szóltál, hogy ennyire… hogy ha elmegyek, az neked ennyire… - túrtam a hajamba kétségbeesve. Számítottam arra, hogy mindkettőnknek nehéz lesz a távolságot elviselni, de koránt sem hittem volna, hogy a bevésődés miatt Isisnek ilyen szörnyűségeken kell átmennie.


- Időre van szükséged… - motyogta. Legszívesebben a falba vágtam volna a fejemet, de sajnos, az nem nekem ártott volna. A bevésődött mindig a bevésődése érdekeit tartja szem előtt, akkor is, ha abba belepusztul. Én pedig önző módon nem gondoltam bele abba, milyen következményei lehetnek, ha ilyen sokáig fizikailag távol maradok az én sólymomtól.


- Nem, nincs szükségem. Már nincs. Isis, nézd! – tartottam az arca elé a kezemet. Ha ő ekkora áldozatot tudott hozni értem, én is elég erős leszek érte!


Mély levegőt vettem, aztán egyszerűen csak megtettem. Azt vártam, hogy a gyűrű majd ragaszkodik az ujjamhoz és feszegetnem kell, de olyan könnyedén csúszott le róla, mintha csak olajba nyúltam volna. Ahogy üressé vált az ujjam, egyszerre lett úrrá rajtam a nosztalgikus szomorúság és a reménykedés.


- Ez a múlt – mutattam fel neki a jegygyűrűmet, aztán letettem a hátunk mögött lévő asztalkára. – Te pedig a jelen vagy. És a jövő. Bocsáss meg, kérlek! – fektettem a tenyeremet az arcára. A szeme tágra nyílva meredt rám, miközben kapkodni kezdte a levegőt. Most már itt volt, velem volt.


- Carlisle?


- Pár éven belül feleségül veszlek, amint megtehetem anélkül, hogy apád vámpír létére infarktust kapjon – próbáltam viccelődve eltűntetni a szomorúságot, amit eddig okoztam neki. – De addig is… Itt vagyok melletted és nem megyek többé sehova! – öleltem magamhoz szorosan. A törékeny test megremegett a karjaim között.


- Biztos, hogy készen állsz rá? – A hangja halkan suttogott a fülem mellett. Még most is az én érdekeimet helyezi előtérbe. Istenem, mennyire szeretem!


- Teljesen biztos – jelentettem ki határozottan. Elhúzódott kissé tőlem és a tekintetét az enyémbe fúrta. Az ujjaim nem bírták megállni, cirógatni kezdték az arcát. Olyan sápadtnak tűnt, és a szemei alatt elterülő fekete karikák sem tetszettek. – Mikor ettél utoljára? – kérdeztem aggódva.


- Nem… nem tudom… - köszörülte meg a torkát. – Apa hozott fel ételt… valamikor – pillantott az asztal felé, amin még érintetlenül ott feküdt egy kissé megszikkadt szendvics.


- Hozok neked valami emberi ételt, aztán ha kicsit visszatér a színed, elmegyünk vadászni is – határoztam el. Ahogy megpróbáltam felkelni, a vékony ujjak görcsösen megmarkolták a ruhámat. A szívem belesajdult az önkéntelen, kétségbeesett mozdulatba. A karomba emeltem Isist és vele együtt ugrottam le a fűbe.


A konyhába érve leültettem a székre, de amint elléptem mellőle, talpra pattant és a nyomomban járva figyelte, ahogyan főzésbe kezdek. Gyorsan átkutattam a hűtőt és a szekrényeket, aztán a spagetti mellett döntöttem. Isisnek gyors és tápláló ételre volt most szüksége, így azonnal munkához láttam.


Főzés közben egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, de a tudat, hogy Isis ott áll mellettem, egészen felmelegítette a mellkasomat. Jó érzés volt a közelemben tudni, olyan otthonos. Pedig sokáig azt hittem, már soha többé nem érzek ilyesmit senki mellett.


- Gyerünk, edd meg mind! – tettem le végül az asztalra a tányérra púpozott tésztát. Isis tétován pislantott fel rám, és csak azután ült le, hogy én is kihúztam a széket és helyet foglaltam. – Ehető? – érdeklődtem, miután lenyelte az első falatot.


- Nagyon finom – jelent meg halovány mosoly az arcán. Szabad kezét az enyémre fektette, míg a másikkal újabb falat ételt tett a szájába. A bőre langyossá melegítette a kézfejemet.


- Bocsáss meg nekem! – tört ki belőlem pár perc után. A villa megállt a kezében és értetlenség csillant a tekintetében. – Hogy önző voltam, és szó nélkül elmentem.


- Nem szó nélkül – utalt a rövidke búcsúlevelemre, amellyel meg akartam magyarázni a döntésemet és megnyugtatni a lelkiismeretemet.


- Lényegtelen. Nem lett volna szabad megtennem! – préseltem össze a számat dühösen. Így utólag legszívesebben jól megráztam volna azt a múltbeli Carlisle-t, aki ezt az ostoba döntést hozta, nem gondolva a következményekkel.


- Szükséged volt egy kis nyugalomra – mentegetett egyre hevesebben. Kedvem támadt a karomba kapni és örökké ölelni ezt a kis csodát.


- De nem olyan áron, hogy te szenvedj! Fel kellett volna hívnotok, hogy jöjjek haza! Nem is értem, Edward miért nem tette meg! – morgolódtam.


- Megesküdtem neki, hogy ha értesítenek téged, soha többé nem szólok hozzájuk – jött a nagyon komoly válasz. Más tinédzser esetében ez buta és betarthatatlan fenyegetésnek tűnt volna, de ahogy a sápatag vonásokat figyeltem, egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Edwardék komolyan vették.


- Soha! Soha többé ne akard feláldozni magad miattam, te buta, önzetlen, édes angyal! – hajoltam oda hozzá, hogy minden egyes szónál csókot leheljek az arcára. – Ígérd meg! Tegyél szent esküt!


- Nem lehet – rázta meg a fejét hevesen.


- Dehogynem lehet! – határoztam el, hogy kicsikarom belőle az ígéretet.


- Nem. Teli van a szám! – ragadta meg a villáját, hogy gyorsan teletömje magát tésztával. Próbálta ő is elviccelni a komoly dolgokat, hogy ne kelljen megbeszélnünk őket, de nem hagyhattam.


- Csak akkor tudok nyugodt szívvel melletted maradni, ha tudom, hogy nem ártasz magadnak miattam. Isis, ígérd meg! – fogtam a két kezem közé az állát. Az állkapcsa rágott még párat, aztán lenyelte a falatot.


- Csak ha te is megígéred, hogy sosem áldoznád fel magad miattam – fúródott a barna tekintet az enyémbe. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán fújtatva eleresztettem. Képtelen lennék ilyen ígéretet tenni!


- Kérsz még? – kérdeztem pár perc múlva, mikor az asztalon lévő tányér üres lett.


- Nem, köszönöm.


- Akkor menjünk vadászni? – ajánlottam fel.


- Nem, kicsit… elfáradtam – harapta be az ajkát Isis. Azonnal felpattantam és a karjaimba emeltem.


- Felviszlek a szobádba.


- Inkább a kisházba, kérlek… - nézett rám ellenállhatatlanul. Gondolkodás nélkül a kert felé indultam vele. A nyakamba kapaszkodott és körém fonta a lábait, míg felmásztam vele a létrán, aztán a párnákra húzott magával.


- Carlisle… - érintette meg finoman a kezemet. Zavarba hozott az, amit a tekintetében láttam, az pedig még inkább, amit ő láthatott az enyémben.


- Aludj, itt maradok melletted – próbáltam hátrébb húzódni, de nem eresztett.


- Apáék nincsenek itthon – mondta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangja rezdülését, ami azt jelezte, ezt nem csak egy céltalan megjegyzésnek szánta. Mikor előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, mélyet sóhajtottam. Pár percre átadtam magam az élvezetnek, aztán a józan eszem visszakérte az irányítást.


- Aludj…


- Nem aludni akarok – kaptak utánam a mézédes ajkak.


- Gondolj apádra! – figyelmeztettem, bár inkább magamat kellett emlékeztetni arra, miért is nem hódíthatom meg az érzéki szerelem földjét. Isis kezei az ingem felé nyúltak nem törődve az ellenkezéssel.


- Szükségem van rád. Ő is tudja. Most már nagyon is jól tudja! Kérlek, Carlisle… Kérlek… - A könyörgés olyan kétségbeesett volt, mintha az élete múlna rajta, mit válaszolok.


„Csak este jövünk haza.” – visszhangzott a fejemben, én pedig meggyőztem magam arról, hogy engedélyt kaptam ezzel a négy egyszerű szóval. Előre hajoltam és megcsókoltam Isist. Olyan szenvedéllyel, amit csak egyféleképpen lehetett kioltani.