Gyógyító pilleszárnyak - 43. fejezet

Tudom, sok volt a kihagyás, de köszönöm nektek, hogy türelmesen kivártátok, amíg túl leszek a vizsgaidőszakomon. :) Jó olvasást! :)






43. ÚJ CSALÁD










Az én hibám! Hogy szúrhatok el mindent ennyire? Fájdalmat okozok Isisnek, Vaniának, gondot a fiaméknak és a farkasoknak is… Talán sokkal könnyebb lenne nekik, ha egyszerűen csak eltűnnék és kész! – rágódtam magamban, miközben átugrottam egy nagyobb bokrot, aztán tovább rohantam. Edward felém kapta a tekintetét, de végül nem szólalt meg, csak összébb préselte az ajkait. Lehet, hogy egyetért velem, csak képtelen a szemembe mondani… Nem csodálkoznék rajta.


A széljárás megfordult, Vanessa pedig a folyó felé tartott. Ha átjut rajta, nem biztos, hogy megtaláljuk a nyomát a túlparton, akkor pedig nincs többé, aki korlátozza. Ez pedig mind tudtuk mit jelent. Sok-sok vért és kioltott életeket. Amik mind az én lelkemen száradnak majd, hiszen egy újszülött olyan, akár az állat. Ösztönből cselekszik, nem gonoszságból. Nekem viszont képesnek kellett volna legyek a gondolkozásra, mikor elhoztam Vancouverből Vanessát, mikor az ágyába bújtam, mikor a szavaim ellenére reményt adtam neki. És akkor is, mikor Isisnek adtam.


- Ott van! – mutatott Emmett maga elé. A távolban a női alak felkapaszkodott egy faágra, és átlendítve magát vagy húsz fával előrébb ért földet. Félig a földön, félig a levegőben halad – össze akar zavarni minket.


- Balra! – intett oda neki Edward, mire a testvére azonnal elindult a megadott irányba. Anélkül tértem le jobbra, hogy mondani kellett volna. Sokszor alkalmaztuk ezt a bekerítő taktikát vadászat közben, a különbség csak az volt, hogy az állatok nem tudhatták előre, mire készülünk.


A szél hangosan süvítve vágott el a fülem mellett, ahogy még jobban begyorsítottam. Én voltam a hajtó. Ez a szerep tökéletesen passzolt hozzám, lévén, hogy Edward után én futottam a leggyorsabban hármunk közül. Ahelyett, hogy egyenes irányba haladtam volna, oldalazni kezdtem egyre lejjebb tolva Vanessát az eredeti útvonaláról. Egyenesen Emmett felé, aki a másik oldalról elzárta az utat, akár egy hatalmas kőszikla torlasz.


Vaniának egyetlen lehetősége maradt: kislisszol kettőnk között előrefelé, mielőtt beszorítanánk. Az egyetlen, amire nem számíthat, hogy Edward leelőzi őt és egyenesen a karjaiba rohan.


Emmett alig láthatóan felém biccentett, mire mindketten visszafogtuk kissé az iramot. Csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, de Vanessa el tudjon rohanni kettőnk között. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor ez megtörtént. Most már nem lesz semmi gond, Edward elkapja, mi meg hátvédként segítünk neki.


Feléd tart! – üzentem meg neki.


A következő fél perc egy egész örökkévalóságnak tűnt. Le akartam már végre zárni ezt az egészet, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan. Ha Vanessa nem marad nyugton, a farkasok végezni akarnak majd vele, amit nem hagyhatok. Ha valakinek meg kell tennie, az én leszek…


- Carlisle! – A kiáltás egy tizednyi másodperces késéssel jutott el a tudatomig, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a nekem csapódó test meglepetést okozva a földre sodorjon. Vanessa nem egy szarvas volt, rájött, mire készülünk és ellentervet készített. Ahelyett, hogy Edward felé rohant volna, vállalta a kétszeres túlerőt és hátraarcot csinálva visszafordult.


Ahogy letéptem magamról és arrébb hajítottam, puffanva csapódott bele a talajba, ám azonnal talpra is ugrott. Beszélni akartam vele, de nem hagyott rá időt, ismét nekem ugrott. A fogai az arcom előtt csattogtak, ahogy a torkát szorítva megpróbáltam eltolni magamtól. A következő pillanatban Emmett ugrás közben átkarolta őt és magával rántotta. Kettős bukfencet csináltak összeölelkezve, majd egyik jobbra, másik balra gurult.


Tartottam tőle, hogy Vanessát nem csak az újszülöttek ereje, hanem a düh is spanolja, mert hiába igyekeztünk hárman – időközben Edward is visszafordult – elkapni, egyszerűen újra és újra kitört a gyűrűnkből. Fürgén szökellt arrébb, valahányszor úgy éreztem, most meglesz végre, és nem csak a földön kellett figyelnünk rá, hanem a fákra is felkapaszkodott dobbantóként használva a törzsüket.


Próbáljuk figyelemeltereléssel… - tanácsoltam végső megoldásként. Ez tűnt az egyetlen járható útnak, de Edwardnak nem nagyon tetszett az ötlet. – Van más terved? – érdeklődtem, miközben félreugrottam Vanessa elől és hagytam, hogy Emmett utána csapjon egy nagyot. Nagyot sóhajtott, aztán felém pislantott, hogy rendben.


Még kétszer kitértem a támadás elől, aztán mikor legközelebb Vania felém vetődött, teljes erőből nekiugrottam. A meglepetéstől képtelen volt megtartani az egyensúlyát és belém kapaszkodva bucskázott le egy kisebb domboldalról. Hogy ne tudjon talpra pattanni, belekapaszkodtam, és igyekeztem a földön tartani, de egy kicsit elszámoltam magam…


Mielőtt Edwardék bármit tehettek volna, a női test egy szempillantás alatt kifordult a kezeim közül és a felállás megcserélődött. Én vergődtem az ölelés fogságában. Vártam a fájdalmat, amit egy pengeéles vámpírfogsor okozhat, de végül egy kiáltás mozdulatlanságba dermesztett mindannyiunkat.


- Elég volt!


A Volturik mindig is tiszteletet parancsoló, lenyűgöző kiállással rendelkeztek, ezt annak is el kellett ismernie, aki félt tőlük vagy gyűlölte őket. A ruhájuk, a tartásuk, a hangjuk – mind-mind egy régi kor hűvös eleganciáját vetítette a jelen vásznára. Az, hogy Marcus napok óta a hegyekben élt, ezen semmit sem változtatott. Először észre sem vettem mellette a farkasokat és Alice-t, annyira lekötötte a figyelmemet.


A hangja, bár erőteljes volt – még sosem hallottam ezelőtt kiabálni -, nem tükrözött érzelmeket. Egyáltalán nem volt dühös, pusztán parancsot adott, és elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki. Nekünk pedig valahogy eszünkbe sem jutott ellenszegülni.


Csak most döbbentem rá, hogy ha Aro nincsen, vagy Marcus egy kicsit is agresszívabb és törtetőbb, akkor valószínűleg remekül elvezette volna egyedül is a Volturit.


- Ereszd el Carlisle-t! – jött az újabb utasítás. Vania keze megrezzent rajtam, de a szorítás nem lanyhult.


- Kihasznált, becsapott és elárult! – jöttek a vádak. Marcus félredöntött fejjel lépett még előrébb és összefonta maga előtt a kezeit – jelezve, nem készül támadásra.


- Kétlem, hogy Carlisle ilyesmit tett volna. Bárki másról elhinném, de ő képtelen lenne bárkinek is direkt ártani. Nem lehet, hogy te csaptad be saját magadat? – érdeklődött könnyed hangon.


Vanessa nem felelt, de még csak lélegzetet sem vett. Fel akartam nézni az arcába, de az ujjai a nyakamon megakadályozták ezt.


- Mondta neked valaha, hogy szeret vagy csak hallani akartad? Mondta, hogy párjának szeretne vagy csak álmodoztál róla? Kérte, hogy áldozatot hozz érte vagy magad döntöttél így?


- Érte tettem! Mindent érte tettem! Ő pedig eldobott azért a kislányért… - A fülem mellett sziszegő hang tele volt fájdalommal.


- Szerelmes lett.


- Nem!


- De, és ez egy vámpír esetében sokkal fontosabb kötelék, mint egy embernél.


- Nem!


- Te viszont nem vagy szerelmes belé, igaz? – Újabb lépés előre.


- De igen, az vagyok! Szeretem őt! – felszisszentem, ahogy az ujjak bilincse szorosabbra zárt. Edward aggódva moccant meg, de Alice felemelte a kezét, hogy maradjon. Talán látja, mi lesz ennek az egésznek a vége?


- Mindjárt megölöd. Szerinted ilyen a szerelem? – emelkedett az ívelt szemöldök a magasba. Marcus olyan volt, akár egy bölcs tanító, aki egy gyerekkel igyekszik megértetni, hogy rossz, amit tesz. – Emberként féltél, magányos voltál, kapaszkodóra volt szükséged és megtaláltad benne. Nem tehetsz róla, de most ez az ezerszeresére erősödött benned. Úgy érzed, nem tudsz nélküle létezni, de ez nem igaz – tárta szét a karjait.


A tekintete tiszta és nyílt volt, tudtam, hogy nem megtévesztésből beszél, hanem tényleg így gondolja. És valószínűleg Vania is érezte ezt, mert enyhült az ölelés körülöttem.


- Amíg attól rettegsz, hogy elveszíted, képtelen leszel lélegezni – a levegő a tüdődben akad és majd megfulladsz -, de ha egyszerűen elereszted őt… Felszabadulsz és a friss oxigén ismét el fog tölteni.


- Nem, ezt nem tudhatja.


- De igen, tudom. Sok-sok évszázaddal ezelőtt volt egy nő, akit az életemnél is jobban szeretem. Miután meghalt foggal-körömmel kapaszkodtam az emlékébe, semmi más nem érdekelt. Úgy éreztem, ha eleresztem őt, nekem is végem. Aztán rájöttem, hogy már rég nem a szerelem miatt ragaszkodom hozzá, hanem mert gyáva vagyok beismerni, egyedül maradtam.


- Mi… mi történt?


- Összeomlott körülöttem a megszokott kis világom, elő kellett bújnom a barlangomból, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon is létezem. Nélküle is. Ha én képes voltam ezt beismerni az igaz szerelem esetén, neked sokkal könnyebb lesz. Csak esélyt kell adnod magadnak. – A vörös szempár a farkasok felé fordult egy pillanatra, aztán visszanézett ránk. – Tudod, mi lesz, ha bántod őt? – kérdezte végül. Pár pillanatig csend volt, végül saját maga válaszolta meg a kérdését. – Azok a hatalmas farkasok és Carlisle vámpírcsaládja apró darabokra szed szét. Meg akarsz halni úgy igazán? – nézett a hátam mögé – biztos voltam benne, hogy a tekintete egyenesen a másik vörös tekintetbe vésődik. A farkasok halkan felmordultak – hogy Marcus szavait bizonyítandó, vagy mert rá akartak ijeszteni Vanessára, azt nem tudtam eldönteni.


- Ha elengedem, akkor is megölnek. Nem bíznak már bennem… - jött a halk válasz. Marcus megköszörülte a torkát.


- Mielőtt idejöttünk volt, egyezséget kötöttem a farkasokkal és biztos vagyok benne, hogy a Cullen klán is rábólint majd. De tiéd a döntés. Én változtattalak át, az én felelősségem vagy. Elviszlek innen messze, és hozzám fogsz tartozni. Ha te is akarod… - lágyultak el a vonásai egy pillanatra. Meglepett ráncok szaladtak végig a homlokomon. Csak nem…?


- Hozzád tartozni?


- Lehetek a tanítód, a barátod, a családod – ajánlotta fel Marcus. – De itt és most döntést kell hoznod!


Marcus önfeláldozása a barátságunk oltárán, igazán megható volt. Tisztában voltam vele, mennyire fontos számára Raphael, most mégis feladná a vegetáriánus életmód elsajátítását teljesen. Csak hogy elvigye a közelemből Vanessát és megoldja az én gondomat. Bár tehetnék valamit… Bár lenne valaki, aki segíthetné továbbra is és megtanítaná mindkettejüket az önuralomra…


- Ez nem rossz ötlet! – Edward most először szólalt meg, mire mindenki felé fordult.


- Mit terveztek? – feszült meg mögöttem Vania bizalmatlanul. Még mindig azt hitte, ki akarjuk játszani.


- Van néhány barátunk északon. Vegetáriánusok, mint mi…


- Denaliék? – kérdezett rá Marcus. Hát persze, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? – Aro számon tartotta őket is, mint nagyobb klánt, akik veszélyeztethetnek minket – magyarázta. Ez cseppet sem lepett meg, Aro mindenkit potenciális ellenségnek tekintett, akinek egy cseppnyi erő jutott – márpedig Tanyáék legalább annyira összetartóak voltak, mint mi.


- Biztos vagyok benne, hogy ha beszélünk velük, befogadnak titeket és segítenek a vegetáriánus táplálkozás betartásában – húzta elő a mobilját Edward, aztán felmorrant. A készülék két darabra esett a kezében – verekedés közben törhetett el.


- Tessék! – hajította felé a sajátját Alice mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy előre látta, mi lesz, mert már a kezében volt a készülék.


- Most már eleresztheted… - mialatt Edward telefonált, Marcus közvetlenül elénk lépett. Kezét Vanessa kezére fektette, de nem húzta le rólam. Megvárta, amíg magától mozdul és önálló döntést hoz. Ahogy szabaddá váltam, arrébb húzódtam Alice-ék mellé. – Rendben, helyesen döntöttél – biztosította róla gyengéd hangon.


Vania izmai még mindig megfeszültek – arra várt, hogy megtoroljuk a tetteit -, de lassan bólintott. A tekintete zavartan járta be Marcus arcát, hogy megismerkedjen annak a vonásaival, akivel mostantól élnie kell.


Hajnalig feszült csendben várakoztunk arra, hogy Denaliék megérkezzenek. Tanya semmit sem ígért telefonon Edwardnak, csak annyit, hogy eljönnek és megismerkednek a védencünkkel. Az, hogy befogadják az egyik ex Volturit, érthető módon nagyobb gondot jelentett számukra, mint Vania elszállásolása. Csak remélni tudtam, hogy Eleazar is meglátta Marcus igazi énjét, mikor még a testőrség tagja volt, és tisztában van vele, hogy nem kell tartaniuk tőle.


Szerinted belemennek? – kérdeztem Edwardtól, miközben a pár méternyire lévő fa felé pillantottam. Vania a tövében ült, és órák óta egyetlen szót sem szólt, de még csak ránk sem nézett, Marcus pedig mellette ácsorgott bizonyítva, hogy tényleg komolyan gondolta, és gondját fogja viselni.


- Úgy vélem, igen.


Ha nem, Marcus lehetőségeit is tönkretettem… - komorult el az arcom.


- Ez az ő döntése, és… nem csak miattad hozta meg – fordult ő is beszélgetésünk alanyai felé.


Mióta?


- Talán, amikor majdnem megharapta… Vagy már előtte is, mikor meséltél neki róla. Maga sem igazán tudja – vonta meg Edward a vállát. Kicsit szégyelltem, hogy nem Marcustól kérdezem meg ezeket a dolgokat, de jelenleg erre nem volt lehetőségem.


És Vanessa?


- Zavarodott. Egyelőre nem hiszem, hogy egy mankón kívül bármit is látna benne. De sosem lehet tudni, mit hoz a jövő – hadarta halk hangon.


Bár elfeledtetné vele, hogy létezem – kívántam. Edward válaszolni akart valamit, de a farkasok elvonták a figyelmét a mocorgásukkal. Mi is észleltük, amit ők: Denaliék feltűntek a hegyekben és felénk tartottak.


Ahogy végül kiléptek a fák közül, Marcus Vania felé nyújtotta a kezét és felhúzta a földről. Az előre esett vállaktól és lehajtott fejtől olyan érzésem volt, a lány átlépett a fásult beletörődés fázisába, amikor az embernek minden mindegy. Én is ezt éreztem, mikor Esme halála után a fotelemben üldögéltem. Bár nem tettem semmit a halálért, ha felgyulladt volna körülöttem a szoba, akkor mozdulatlanul vártam volna a végzet lángjait.


- Edward! – Tanya azonnal a fiam felé indult, hogy csókot nyomjon az arcára, de a többiek megálltak és várakozva fürkészték mind Jonathanékat, mind Marcusékat. – Carlisle! – következtem én, majd Emmett is a köszöntésnél. – Szóval, ő lenne az? – fordult végül Vanessa felé.


- Hálásak lennénk, ha engem és őt befogadnátok egy időre, amíg… Nos, amíg nem fejlesztünk ki elég önuralmat ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk – lépett előrébb Marcus.


- Miért akar egy Volturi vegetáriánus lenni? – mondta ki a társai fejében járó kérdést végül Carmen.


- Már nem vagyok a Volturi vezetője, lezártam a múltat – javította ki Marcus, aztán mély levegőt vett. – Van egy fiú, nemrég találkoztam vele. Most Carlisle barátai vigyáznak rá, de ha képes lennék úgy mellette élni, hogy ne akarjam megölni, lehetnék az… apja…


Carmen kérdőn fordult Edward felé, aki bólintott, hogy Marcus az igazat mondja. Az arcukon meglepettség suhant át, kissé távolabb léptek és sugdolózni kezdtek. Más esetben nem viselkedtek volna illetlenül, de ez olyasmi volt, amit meg kellett beszélniük. Arra, hogy egy vámpír embergyereket akarjon nevelni, valószínűleg nemigen akadt példa a világunkban, arra pedig főleg nem, hogy egy nomád vámpír vágyakozzon ez után.


- Hajlandóak vagyunk befogadni titeket. Egy feltétellel – tette hozzá Tanya. Edward felszisszent a hátam mögött.


- Mi lenne az?


- Gondolom, emlékszel az anyánkra, Sashára… - fürkészte az aranybarna szem a férfiarcot.


- Emlékszem rá. Aro elrendelte a megölését, mert törvényt szegett.


- Szerettük őt – feszült meg a női arc, mintha csak a minap vesztette volna el az egyetlen anyát, akit az emlékezete megtartott mindörökre. – Ha bocsánatot kérsz, amiért elvettétek tőlünk, mi tabula rasával indítunk.


- A döntést Aro hozta meg, ahogyan a legtöbb esetben, én pedig tartózkodtam mind a halálbüntetésre való szavazástól, mind a felmentéstől – kezdett bele Marcus. Fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni, így idegesen vártam a monológja végét. – Ám az anyátok az egyik legsúlyosabb szabályunkat szegte meg, ami miatt lelepleződhetett volna a létezésünk és a világunk. Mindazonáltal… - hajtotta le a fejét. - …tudom, milyen elveszteni egy szeretett személyt, ezért ha megkésve is, de sajnálom, hogy át kellett ezt élnetek. Részvétem! – ejtette ki végül a várt szavakat. Tanya egy pillanatig csendesen állt, aztán bólintott egyet.


- Köszönjük.


- Akkor a legjobb lenne azonnal indulni – sürgette meg a dolgokat Edward. Tanya arcán szomorú mosoly futott át, de végül ő is belátta, hogy ez túl feszült helyzet ahhoz, hogy vendégségként kezeljük.


- Carlisle… - Vanessa gyenge hangját hallva megfeszült minden izmom. Lassan fordultam felé és emeltem rá a pillantásomat – féltem tőle, hogy meggondolta magát és újra előröl kezdődik majd minden. – Megtennél értem valamit?


- Ha olyan, amire képes vagyok, megteszem – adtam magamnak kiskaput a biztonság kedvéért.


- Ne mondd el egyelőre a bátyámnak, hogy mi történt velem. Mondd, hogy megszöktem vagy bármit, jó? – A tekintete a földet fürkészte, mintha képtelen lenne rám nézni.


- Meddig tartsam titokban?


- Amíg nem beszélhetek velem én magam. Ha látja, hogy… rendben vagyok… Sokkal könnyebb lesz elfogadnia. Amint képes leszek rá, elmegyek hozzá – ígérte.


- Rendben – adtam a szavamat a kérésére. Kifújta a tüdejében tartott levegőt, aztán hagyta, hogy Marcus kézen fogja és maga után húzza. A következő pillanatban ők és Denaliék is már a hegyek felé száguldottak.


A farkasok lomha mozdulattal kászálódtak fel és várták az utasítást. Nate valószínűleg pihenőt adott nekik, mert La Push irányába indultak vissza magunkra hagyva minket.


- Menjetek ti is! – veregette hátba Emmettet Edward, aztán az ellenkezni akaró Alice-t irányba fordította és finoman meglökte.


- Jól van, jól van… - forgatta meg a húga a szemeit, mielőtt Emmett nyomába szegődött volna.


Tudtam, hogy mit szeretne Edward tőlem és miért szabadult meg a testvéreitől. Eddig nem akarta szóba hozni, de sejtettem, hogy észrevette a gondolataim között a terveimet, bármennyire is el akartam rejteni őket egyelőre. Leültem a fűbe, és megvártam, amíg ő is helyet foglal előttem.


- Biztos, hogy ezt akarod? – nézett a szemembe. Egyenesen a közepébe vágott, nem akart kertelni.


- Azt hiszem, szükségem van egy kis egyedüllétre. Rá kell jönnöm, ki vagyok, hogy boldoggá tudjam tenni őt.


- Nem fog neki tetszeni… - csóválta meg a fejét.


- Igen, tudom – mosolyodtam el kissé szomorkásan. – De okos, megérti majd.


- Utánad akar majd menni.


- Ezzel is tisztában vagyok, de majd te vigyázol rá.


- Mikor jössz vissza?


- Nem tudom… Talán pár hét… vagy hónap… - töprengtem. – De írok majd neki minden egyes nap és hívlak is titeket. Nem hagyom el őt! – biztosítottam róla, bár valószínűleg nem is kételkedett benne. – Visszajönnél velem a házhoz? Hagynék nálad neki egy levelet… - tápászkodtam fel. A mozdulataim lassúak voltak – egy részem itt akart maradni. Vele. A másik részem viszont tudta, hogy mennem kell.