Gyógyító pilleszárnyak - 38. fejezet

Rám jött az ihlet. :D Ajándékfejezet. :)


Ezen kívül... Aki nem szokott facebookozni és még nem tud róla... :) Október 22-én, szombaton, 15 órakor lesz Pesten a Kígyók sziszegése című könyvem könyvbemutatója. A pontos helyszín még attól függ, hányan leszünk, úgyhogy aki facebookon még nem jelezte, az jelezze itt hsz-ben, ha jönne. Köszönöm. :)








38. ELSŐ RANDEVÚ








Alice volt talán az egyetlen a családból, akiből a lelkesedésen kívül semmilyen más érzést nem váltott ki a hír, hogy Isis és én szerelmesek lettünk egymásba. Hogy azért, mert már előre látta a jövőnket és így volt ideje feldolgozni a hírt, vagy mert szimplán ő volt a legőrültebb kis démon, akivel valaha találkoztam – és akit volt szerencsém a lányomnak nevezni -, azt nem tudtam eldönteni.


- Ííígy… Tökéletes – csapta össze a kezét vigyorogva, miközben megszemlélt az új ingemben, amit ő választott ki. Állítólag a színe ment a szememhez, de volt egy olyan sejtésem, hogy Isisszel összeöltöztetett minket.


- Minden rendben lesz, ugye? – érdeklődtem. Elém lépett, a kezeit a vállaimra fektette, aztán lábujjhegyre emelkedve a szemembe nézett.


- Nagyon jól fogjátok érezni magatokat – felelte. A nevetés hirtelen tört ki belőlem, mire értetlenül felhúzta a pisze orrát.


- Úgy értettem, jól meglesztek Marcusszal, igaz? Még sosem hagytam másra a közös vadászatot… - aggodalmaskodtam.


- Nyugi, nem hagyom, hogy az őzeken és oroszlánokon kívül másból is falatozzon. Na jó, még pár medve belefér – vonta meg a vállát tréfálkozva.


- Figyelj oda rendesen! Nagyon jól halad, de még mindig nehéz legyőznie a szenvedést – emlékeztettem.


- Tudom, ne aggódj, nagyon óvatos leszek – ígérte. – És most hess, hess, keresd meg a gerlepárodat. Vagyis sólyom… - kuncogott fel a viccén, miközben én megforgattam a szemeim.


- Sok sikert, barátom! – Marcus a lépcsőfordulóban álldogált a fal mellett, akár egy szobor. A karjait összefonta maga előtt, az arcára pedig kiült a kerítők elégedettsége. Biztos voltam benne, hogy arra gondol, nélküle még mindig az üres szobában üldögélve sajnálnám magam. Igaza volt.


- Köszönöm. Mindent – biccentettem felé, miközben elhaladtam mellette.


A lépcsőket kettesével szedtem és futva tettem meg az utat az erdőn át. Csak akkor jöttem rá, hogy túl hamar ideértem, mikor már a házak között sétáltam. Nem akartam még tíz perccel sem korábban érkezni, mint ahogy Edward engedélyezte a látogatásomat, nehogy azt higgye, nem tartom tiszteletben a szabályait.


Eredetileg úgy terveztem, hogy még az Isisszel való találkozóm előtt meglátogatom Vaniát és tisztázok vele mindent, de Alice annyira lefoglalt az öltözködéssel, hogy végül lemondtam erről. Tíz perc alatt nem tisztázhatók a szívügyek, ehhez akár órák is kellhetnek. Főleg, ha szegény lány kiborul. Márpedig ez várható volt sajnos…


- Doki! – Benjamin messziről integetett nekem, mikor a házuk felé közeledtem. Az arcára kiülő vigyor alapján valószínűnek tűnt, hogy Lupéval minden rendben megy. Csak most döbbentem rá, hogy ő pont abban a helyzetben van, mint Isis is. Bevésődött egy nála sokkal idősebb személybe, akivel egyelőre nem mutatkozhat nyilvánosan.


- Szia! – köszöntem neki és megálltam a kerítés mellett. Letette a gereblyét, amivel eddig a lehullott leveleket húzta egy halomba, aztán odasündörgött hozzám. – Mi a helyzet? – érdeklődtem. Rátámaszkodott a kerítésre és bizalmasan közelebb hajolt.


- Szeret engem – suttogta. A szája lassan húzódott vigyorra elővillantva a hófehér fogakat. – Tegnap este kimondta. És én is neki.


- Akkor a tegnap este a szerelem éjszakája volt – mosolyodtam el. A barna szemek kíváncsian néztek rám, de még nem álltam készen arra, hogy bárkit is beavassak. – Örülök, hogy boldog vagy.


- Magának is köszönhetem. Egy csomó jó tanácsot adott. Köszönöm – hálálkodott, ahogyan én korábban Marcusnak.


- Igazán nincs mit. Most mennem kell, de tényleg örülök neked – akartam elindulni, de visszatartott.


- Doki, még egy perc… - kérte, miközben a barnás arcbőrt pír futotta el. – Segítene nekem még valamiben? – Már az előbb is suttogott, de most még halkabbra vette a hangját.


- Az attól függ, de mondd csak. Ha tudok, segítek – ígértem.


- Nos, szóval… A testvéremtől és a többiektől nem kérhetek ilyesmit, mert tartok tőle, kiakadnának. Az itteni üzletben ismernek, úgyhogy ott sem próbálkozhatok. Ha pedig a városba mennék, megkérdeznék, mi dolgom arra… Nem tudna esetleg beszerezni nekem egy csomag… izé… - vakarta meg a tarkóját zavartan. – Szóval, óvszer kéne – sütötte le a tekintetét. Mély lélegzetet vettem, csak hogy legyen pár másodpercem átgondolni a válaszomat, és csak aztán kezdtem bele.


- Az igazság az, nem hiszem, hogy készen álltok már ilyesmire – mondtam ki nyíltan a véleményemet. A fiatal arc elkomorult.


- Kész vagyok rá, és szeretnék felelősségteljes lenni. Ezért fordultam magához. Szóval, vagy segít, vagy szerzek másként, de nem tarthat vissza – jött a határozott kijelentés.


- Lupe is ugyanígy érez?


- Mondtam már, hogy szeret.


- De azt is mondta, hogy szerinte ezt testileg is ki kéne már fejeznetek egymás felé? – pontosítottam a kérdésemen.


- Ezt így nem mondta ki, de szeret és én is őt. Akkor meg? – vont vállat Benjamin.


- Tudod, mit? Ha megkérdezed tőle, és ő igent mond, segítek neked. Így rendben van? – próbáltam meg a helyes útra vezetni. Szinte biztos voltam benne, hogy Lupe nemet fog mondani a kérdésére és remélhetőleg a bevésődésére jobban hallgat majd, mint rám.


- Rendben – egyezett bele kevésbé lelkesen.


- Akkor majd még beszélünk erről – zártam le a beszélgetést egy búcsúintést követően.


Ahogy a házunk felé közeledtem, izgatottság száguldott keresztül rajtam. Már csak harmincnégy lépés és láthatom Isist. Harminc… Huszonöt… Tizenöt… Tíz… Öt… Négy… Három… Kettő… Egy…


- Carlisle! – A csillogó szemek látványától a világ hirtelen sokkal szebb és jobb hellyé vált számomra. Mire észbe kaptam volna, Isis már a nyakamban lógott és úgy ölelt magához, hogy azt hittem, soha többé nem ereszt el. Nem bántam volna…


Végül a halk torokköszörülés miatt toltam el magamtól. Edward szigorú arccal ült a fotelben és minket bámult.


- Edward! – biccentettem felé.


- Másodpercre pontos voltál – szólalt meg elismerő hangon. Elmosolyodtam. Tudta, hogy már kint toporgok egy ideje és értékelte a gesztust.


- Arra gondoltam, hogy esetleg megnézhetnénk Isisszel egy filmet. Már ha megengeded, hogy itt maradjunk a nappaliban – vetettem fel az ötletet. Úgy véltem, Edwardnak sokkal könnyebb lesz a helyzet, ha szem előtt tarthat minket így első alkalommal. Egy újabb gesztust akartam adni neki.


- Isabella, Eddy és Edan Saorééknél van, megígértem nekik, hogy ha megjössz, én is átmegyek. De ti csak maradjatok nyugodtan – állt fel. Ez pedig az ő bizalomajándéka volt számomra.


- Rendben, köszönöm – könnyebbültem meg.


- Ó, Carlisle! – fordult vissza Edward a küszöbről. – Ha bármivel próbálkozna, elvárom, hogy felnőtt legyél! – emlékeztetett. Isis durcás arccal fonta össze maga előtt a karjait. Egy kissé emlékeztetett Benjaminra.


- Így lesz! – ígértem. Bólintott, aztán kifordult a helységből. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódik mögötte.


- Végre! – Isis vigyorogva fűzte a karjait a nyakamba és megcsókolt.


- Ne, ne, ne! – fogtam le a karjainál. – Most tettem ígéretet apádnak.


- Úgy utálom, hogy belelát a fejünkbe! – sóhajtott fel Isis bosszúsan.


- Ha nem látna, akkor sem tehetnénk. Bizalmat szavazott nekünk, nem árulhatjuk el – néztem a szemébe. Szerettem volna, ha megérti, mennyit jelent ez számomra. Pár pillanatra a csokoládébarna tekintet az enyémbe fonódott, aztán Isis elmosolyodott.


- Te vagy a legeslegjobb ember az egész világon! – simítottak végig az apró ujjak az arcomon.


- Nem vagyok jó és nem vagyok ember. Csak tisztelem Edwardot és szeretlek téged – akartam eloszlatni az illúzióit, de a mosolya csak még szélesebb lett.


- Akkor dvd? – húzott a kanapéhoz. – Akarsz pattogatott kukoricát? – kuncogott fel. Úgy látszik, nagyon megmaradt benne az eset, amikor felrobbantottam a mikróban a nassolni valót.


- Nem, de neked csinálhatok, ha kérsz – ajánlottam fel. Elgondolkozó arcot vágott.


- Ha elszúrod megint és újra megmentesz a gyilkos kukoricáktól, akkor kérek! – húzott tovább.


- Isis… - figyelmeztettem újra. Ez nehéz menet lesz…


- Jól van, jól van! Akkor csak beteszek egy filmet – lépett a dvd-állványhoz. Némi keresgélés után kihúzott egy lemezt a helyéről, és behelyezte a lejátszóba. -, bekapcsolom – nyomta meg a megfelelő gombot. –, aztán bevackolom ide magam melléd. Jó közel – helyezkedett el a kanapén hozzám bújva.


Az izmaim megfeszültek, ahogy szinte félig rám feküdt. A feje a vállamon nyugodott, a keze a combomon lévő kezemen. Eddig úgy gondoltam, a vér csábításának ellenállni az átalakulásom első pár hónapjában a legnagyobb kihívás volt, amivel valaha szembe kellett néznem. Tévedtem. Ez most azt is felülmúlta.


Az ujjaim begörbülve markolták meg a kanapé karfáját, hogy visszafogjam magam. Isis csupasz válla ott gömbölyödött nem messze tőlük. Olyan egyszerű lett volna végigcirógatni. Vagy megcsókolni. Elég! Nem gondolhatok ilyesmikre! Csak mély levegő, Carlisle! Mély levegő!


- Hadd mutassak ajtót! Ott az ajtó! – Isis kuncogva suttogta az egyik szereplővel együtt a szöveget. Valami gengszter és komornyik keveréke lehetett. – Ez a legjobb vígjáték, amit valaha láttam! – pislantott fel rám. – Szerinted nem? – érdeklődött.


- De. De igen – helyeseltem, bár a film címét sem figyeltem meg. Túlságosan lekötött egy sokkal érdekesebb néznivaló.


- A főszereplő pasi a legjobb. Arnold Schwarzenegger, ugye? – jött a következő kérdés. Isis beletúrt a hajába, aminek köszönhetően az egyik tincse lehullott a vállára.


- Ühüm… - A szám túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy szavakat formálhassak. A rózsaillat eltöltötte az orromat és kikapcsolta az agyamat.


- Carlisle, nem is figyelsz! – A forró test elhúzódott tőlem, Isis pedig feltérdelve az arcomba bámult.


- Mi? – nyögtem. – De, de figyelek! – kezdtem heves bólogatásba.


- A főszereplő Sylvester Stallone – vonta fel a szemöldökét jelezve, hogy lebuktam. – Nem érdekel a film? Válasszak mást?


- Nem, én csak… Megtennéd, hogy arrébb ülsz? – csúszott ki a számon kétségbeesve. Isis egy pillanatig mozdulatlanul fürkészte az arcomat, aztán csak teljesítette a kérésemet. Meglepetten fújtam ki a levegőt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz.


A következő fél órát csendes filmnézéssel töltöttük. Néha-néha Isis felé pillantottam, hogy olvashassak a vonásairól. Azt gondoltam, kemény harc lesz majd megértetni vele, hogy meg kell tartanunk a megfelelő távolságot, így nem tudtam hová tenni a mostani viselkedését. Talán számára nem is olyan nehéz ez az egész. Mi van, ha szeret engem, de még nem vonzódik hozzám úgy, ahogyan én hozzá. Nekem kínszenvedés volt, hogy nem érhetek hozzá, de ő nyugodtan tűrte a testi hiányomat.


- Valami baj van? – fordult felém kissé nyűgösen, mikor sokadszorra is felé tévedt a tekintetem. – Még valami kívánság? Esetleg üljek ki a tornácra, hogy egyáltalán ne zavarjalak?


- Hogy mondhatsz ilyen butaságot? – szaladt végig mély ránc a homlokomon.


- Úgy tűnik, egyáltalán nem is akarsz velem lenni. Ha így van, nyugodtan mondd meg. Még mindig jobb, mint tudni, hogy szenvedést és nyűgöt okoz számodra velem tölteni az időt – sütötte le a szemét. Mostanra a bosszúság eltűnt a vonásairól, csak mély szomorúság maradt.


- Még egyszer megkérdezem, hogy mondhatsz ilyen butaságot?


- Akkor meg mi van? Alig vártam, hogy végre itt legyél, megérinthesselek, érezhessem az illatodat, a bőrödet, te meg száműzöl a kanapé másik végébe… - remegtek meg a rózsaszín ajkak.


- Ó, Isis! – sóhajtottam fel. – Én csak… Figyelj… - vettem ki a kezéből a távirányítót és leállítottam a filmet. Közelebb csúsztam hozzá és a tenyerembe vettem a kezeit. – Én is szeretnélek megérinteni, érezni, de tudod, hogy nem szabad.


- Tudom, hogy nem szeretkezhetünk még, és beletörődtem – mondta ki szemrebbenés nélkül a szavakat. – De miért ne bújhatnék hozzád, miért ne ölelhetnélek meg? Ebben semmi rossz nincs. Apa sem köthet bele! – Újabb mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat ahhoz, amit mondani akarok.


- Isis, én kívánlak téged. – A kijelentésemtől egy pillanatra benne akadt a szó. – Olyan nagyon kívánlak, hogy ha csak hozzám érsz, úgy érzem, képtelen vagyok eleget tenni Edward elvárásainak. Családfő, orvos, vámpír és férfi vagyok. Erről hajlamos mindenki megfeledkezni, de így van.


- Most is… kívánsz? – Isis elhaló hangja és a nagyra nyíló ártatlan szempár emlékeztetett arra, mennyire így van. Csak egy bólintásra futotta a lelki erőmből. Isis légzése felgyorsult, miközben a tekintetünk összeolvadt. Ismét olyan érzések cikáztak keresztül rajtam, mint nemrég a kunyhóban. A testem és a lelkem pulzálva követelte a másik felét. Akár egy mágnes, ami elé valami akadályt tettek. Azon át is érzékeli a vonzódást, de nem érintheti vonzódása tárgyát.


- Ne! – tértem észhez, mikor Isis előre mozdult. Ismét megragadtam a karjait és próbáltam távol tartani magamtól.


- Bízz bennem! – jött a halk kérés. – Nem teszek semmi rosszat. Bízz bennem! – Az ujjaim lassan nyíltak szét. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem-e, de képtelen voltam megtagadni a bizalmat Isistől. Behunytam a szemem, mikor az egyik lábát átvetette rajtam. Nem ült az ölembe, csak fölöttem térdelt. – Maradj így… - éreztem meg a leheletét az arcomon. Nem mertem felnézni, mert féltem attól, hogy akkor teljesen elveszek. Féltem önmagamtól.


Bár a látás adományától megfosztottam magam, a többi érzékem tökéletesen működött. Isis játszott velem. Nem tudtam, hogy kínzásnak vagy bűn nélküli élvezetnek szánja-e, de nem is érdekelt. Mindkettő volt egyszerre. A lehelete végigcirógatta az arcomat, éreztem a számon, a nyakamon. Aztán egyszer csak az ujjai is megjelentek. Nem érintett meg, mégis tudtam, hogy ott van a keze a bőrömtől alig pár milliméternyire. Imitálta a simogatást, a csókokat, az érintéseket, én pedig remegni kezdtem, akár egy szűzlány a nászéjszakáján. Képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasom emelkedett teljesen rendszertelenül, ahogyan a levegőt kapkodtam, mintha csak az életem múlna az oxigénen. A sejtjeim bizseregtek, lüktettek.


Az agyam egyik leghátsó zugában azt mérlegeltem, mit kapunk ezért Edwardtól, de a veszélyérzetemet olyannyira elnyomta a kínzó élvezet, hogy nem igazán érdekelt. Nem nyúlok Isishez, ő sem ér hozzám. Még csak meg sem csókolom. Nem teszünk semmi rosszat – áltattam magam, de a halk nyögés, ami elhagyta a számat, nem erről árulkodott. Ahogyan az ágyékom türelmetlen mocorgása sem.


Aztán Isis egyszer csak eltűnt előlem. A hiányérzettől meglepetten pattantak fel a szemeim. A tekintetem végül megtalálta őt a sarokban – úgy nézett rám, mint egy riadt állat, akit épp most készül felfalni az oroszlán. Talán ő maga sem sejtette, hogy a játéka egyáltalán nem játék. Az arca kipirult, a tekintete vágyakozva csillogott, a levegőt pedig betöltötte a félreérthetetlen feromonillat.


- Ezt nem kellett volna – törtem meg a csendet rekedten. – Sajnálom. – Az én hibám volt az egész, hiszen nekem kellene irányítanom. Isis csak próbálgatja a szárnyait, de még nem áll készen arra, amire én igen. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – álltam fel a kanapéról. Isis megmoccant, de végül nem állított meg. Valószínűleg ő maga sem értette az érzéseit. Szeretett és kívánt engem, talán gondolatban érdekesnek is találta az ötletet, hogy szeretkezzünk, de a lelke még nem volt elég érett ehhez. Úgy viselkedett, ahogyan egy normális tinédzserlány tette volna, ha szerelmes.


- Visszajössz? – hallottam meg a hangját a küszöbről.


- Ha apád engedélyt ad rá, igen – bólintottam.


- Holnap? – jött az újabb bizonytalan cincogás. Képtelen volt sokáig távol lenni tőlem, ahogyan én is tőle. Együtt lenni is némi kínnal járt, de az sokkal rosszabb volt, ha nem láthattuk egymást egyáltalán.


- Megkérdezem. Ígérem – tettem hozzá, mikor aggodalmat véltem felcsillanni Isis tekintetében. – Szeretlek – búcsúztam el tőle, és még mielőtt válaszolhatott volna, kisiettem a házból. A friss levegő egy kissé kitisztította a tudatomat, de még mindig el voltam kissé varázsolva. Fogalmam sem volt, hogy fogjuk kibírni addig, míg Isis elég nagy nem lesz ahhoz, hogy feleségül vegyem. Lehetetlen küldetésnek tűnt, amit Edward és az élet elvárt tőlem.


- Carlisle! – A kiáltást hallva megtorpantam, bár legszívesebben elfutottam volna a felelősség elől. Mély lélegzetet véve fordultam meg, és igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, míg Vania odaért hozzám. Az arcán tétova mosoly ült, ami azonnal el is halt, amint hátraléptem, mikor üdvözlőcsókot akart adni.


- Jó, hogy… jó, hogy jössz – köszörültem meg a torkomat.


- Tényleg? – tért vissza a bizakodás a tekintetébe.


- Igen – bólintottam, aztán elgondolkozva körbenéztem. – Van kedved sétálni és beszélgetni?


- Persze, örömmel – karolt belém, mielőtt még megakadályozhattam volna. Nem tudtam, hogy nem veszi észre a távolságtartásomat vagy csak nem akar tudomást venni róla, hogy még egy kicsit tovább áltathassa magát.


- El kell mondanom valamit neked – szólaltam meg pár méter után. A női kéz megremegett a karomon.


- Carlisle, kérlek…


- Beszéltem vele. Elmondtam neki, mit érzek és ő is ugyanúgy érez irántam – hadartam el, nehogy meggondoljam magam.


- Ez nem változtat semmin, már megbeszéltük. Bűn vele lenned.


- Most még igen. De tudod, hogy micsoda, gyorsan felnő. Szeretem őt.


- És én csak egy ember vagyok. Hozzá képest semmi – cövekeltek le a női lábak.


- Ez nem igaz – nyúltam Vania álla alá, hogy a szemébe tudjak nézni. – Gyönyörű, értelmes nő vagy. Biztos vagyok benne, hogy…


- Ne! Ezt ne! – lépett el mellőlem és tiltakozva felemelte a kezét. – Nem akarom hallani, hogy a te hibád, nem az enyém, és hogy majd nem sokára találkozom az igazival, aki úgy szeret, ahogy megérdemlem. Kérlek, tisztelj annyira, hogy nem dobálózol ezekkel az ostoba közhelyekkel. Ez a valóság, nem egy tündérmese – nézett rám dühösen.


- Sajnálom, nem akartalak megbántani.


- Persze, hogy nem. Én vagyok a hülye. Te megmondtad, hogy nem illünk össze, de én becsuktam a fülemet. Nem hallottam meg, amiket mondtál – törölt le egy kicsorduló könnycseppet. – De most már hallom.


- Vania… - nyúltam utána, de nem engedte, hogy hozzáérjek.


- Most hagyj! – indult el visszafelé faképnél hagyva.