Gyógyító pilleszárnyak - 37. fejezet

Kíváncsi vagyok nagyon a véleményetekre, úgyhogy örülnék most a hsz-eknek. :) Mármint, máskor is örülök, de most még annál is jobban. :D








37. A ZÖLD KÖNYV










IGYEKEZTEM ÓVATOS LENNI, nehogy Edan kiszúrjon, ám ez eléggé nehézzé vált, miután a nyílt tengerpart felé vették az irányt Dave-vel. A sziklák rejtekében maradtam széljárással szemben. Egyáltalán nem tetszett, hogy az unokám ezzel a suhanccal tölti az idejét. Már rég haza kellett volna küldenünk. Nem tudtam, mibe rángatta bele, de abban biztos voltam, hogy semmi jóba.


Már a távolból láttam a part végében a tábortüzet, de csak akkor jöttem rá, kik rakhatták, mikor a tenger felé pillantottam – két fiatal lány lubickolt a habok között. Nekik tovább tartott észrevenni Edanék érkezését, de mikor ez megtörtént, azonnal elindultak kifelé.


Úgy éreztem magam, akár egy kukkoló. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyes, amit teszek, mert egyszerűen nem fordíthatok hátat és sétálhatok el. Edan éppen a lázadó tinédzserkorszakát élte. Ilyenkor sok hibát képesek elkövetni a fiatalok. Én pedig, ha megvédhetem őt akár egytől is, akkor meg fogom tenni. Még akkor is, ha emiatt utál majd. Ennyivel tartozom Edwardnak. Főleg, hogy én magam is annyi gondot okozok neki.


Takarásba húzódtam, hogy kivárhassam az események végét, hátha mégsem kell közbelépnem. Bíztam Edanben, de azzal is tisztában voltam, hogy mindenki elvéti néha a helyes utat.


A két lány idősebbnek nézett ki, mint Edan, talán Dave-vel egykorúak lehettek. Abban biztos voltam, hogy nem la push-iak. Nem csak a fehér bőrük és világos hajuk miatt, hanem mert annyi kencét viseltek magukon, amennyit egy quileute nő szégyellt volna. Igaz, a törzs nagy része igyekezett modernizálódni minden szempontból, de az alaptermészetüket nem tudták levetkőzni. Az asszonyaik és lányaik még mindig visszafogottabbak voltak, mint fehérbőrű társaik.


- Sziasztok! – Mindkét lány csábos mosollyal az ajkain állt meg a fiúk előtt. Bár még semmi sem történt, bárki a fejét merte volna tenni arra, mire készülnek. Teljesen nyilvánvaló volt.


- Nina, Beth, ő itt Edan! – vette át az irányító szerepét Dave. Talán a városból ismerhette a lányokat, ami tekintve, hogy milyen társaságban forgott, nem tűnt túl jó ajánlásnak.


- Helyes fiú vagy – lépett közelebb Nina Edanhez, és végigsimított az arcán. – Örülök, hogy megismerhettelek.


A beszélgetés további része egyszerű flört volt, amit főleg a lányok irányítottak. Nem igazán értettem az egészet. Arra számítottam, hogy Edan nem igazán lesz kezdeményező, ahhoz túlságosan visszahúzódó volt, de mintha teljesen hidegen hagyta volt az egyértelmű közeledés. Ha pedig tényleg nem érdekli a mellette ülő lány, mit keres egyáltalán itt?


- Naaa, gyere úszni! – negyed óra múlva Beth nyávogó hangon igyekezett magával csábítani Dave-et a hullámok közé. Nyugtalanul rezzentem össze. Kezdődik. A két pár szétválik, hogy ne zavarják meg egymást az intim pillanatokban. Még mindig bíztam abban, hogy Edan az utolsó pillanatban mégis jó döntést hoz, bár egyelőre nem úgy tűnt, mintha erre lenne esély.


- Nem uncsi az indiánok között élni? – érdeklődött Nina, amint Dave és a barátnője eltűntek a habok között.


- Igazán kedves emberek – piszkálgatta meg egy bottal Edan a tűz alatti fadarabokat.


- És szépek az indiánlányok? – húzódott közelebb a lány. Kivette Edan kezéből a botot, aztán játszani kezdett az ujjaival. A barna tekintet nem fordult felé, csak meredten bámulta a lángokat.


- Nem igazán tudom…


- Hogyhogy nem tudod? – emelkedett a magasba a szőke szemöldök.


- Még sosem figyeltem meg őket ilyen szemmel – ismerte be Edan. Legszívesebben hátraarcot csináltam volna, mert kínosan érintett, hogy kihallgatok egy olyan beszélgetést, ami egyáltalán nem rám tartozik.


- És engem szépnek találsz? – nyúlt Edan arcához, és maga felé fordította. A mosolya alapján biztos volt benne, hogy a válasz igen lesz, de a hallgatás végül elbizonytalaníthatta. Már azt hittem, Edan feláll mellőle és egyszerűen otthagyja, mikor hirtelen előre hajolt és a száját a lányéhoz nyomta. Elég sokáig tartott a csók, és már azon gondolkoztam, hogy elő kéne bújnom, hogy szétkergessem az alkalmi párt, mikor végre Edan elhúzódott.


Nina kipirulva kapkodta a levegőt és a kissé zavaros tekintete alapján elégedett lehetett a mellette ülő fiú teljesítményével. Ezzel szemben Edan tartása, mintha letört lett volna. Egy ilyen csók után más tini kiugrott volna a bőréből, de az ő vállai előre estek, a fejét pedig lehajtotta, mintha szégyellne valamit.


Ahogy Nina újra előre hajolt, a férfikéz finoman megragadta a vállát, és eltolta magától.


- Sajnálom, ez nem megy – rázta meg az unokám a fejét.


- Micsoda? – A lány pont olyan zavarodottnak érezhette magát, mint én. Éreztem, hogy valami baj van, és megőrjített a tudat, hogy nem tudom, mi az.


- Ez az egész – pattant fel hirtelen Edan. – Biztosan szép vagy, de… Én nem éreztem semmit. – A kijelentés dühös ráncokat festett a női homlokra.


- Nem éreztél semmit? – ismételte meg.


- Nem, sajnálom.


- Akkor veled van a gond. – Nina mérgesen felkászálódott és csapkodni kezdte a combjairól a homokszemeket. Látszott rajta, hogy megsértődött Edan kijelentésén. – Már megbocsáss, de ha semmit nem érzel e láttán – mutatott végig magán. -, és ha megcsókolsz, akkor impotens vagy buzi vagy.


- Te semmit sem tudsz! – Edan nyugodtsága egyetlen másodperc alatt foszlott semmivé. Az arcára kiülő vicsor szinte állati volt. Most jött el az idő, hogy közbelépjek, bár nem amiatt, amire eredetileg számítottam.


- Mi folyik itt? – léptem elő a szikla mögül úgy, mintha csak most érkeztem volna. A felbukkanásom elég volt ahhoz, hogy pár pillanatra elterelje Edan figyelmét. Tudtam, hogy addig kellett elrendeznem a helyzetet, míg magához nem tér a megilletődöttségéből, mert az újabb kiborulást elkerülhetetlennek tartottam.


- Maga meg ki? – érkezett az első flegma kérdés felém.


- A fiú rokona vagyok, akinek jelenleg otthon kéne lennie, nem itt – feleltem magabiztosan. Azt nem mertem megemlíteni, hogy nagyapai kötelék fűz össze minket, mert egy kívülálló nem tudta volna összeegyeztetni ezt a tényt a látszólagos tíz-tizenkét év korkülönbséggel. – És úgy vélem, neked sem kéne itt lenned az éjszaka közepén – tettem hozzá.


- Tudja mit? Igaza van! – horkant fel a lány, miközben felszedegette a cuccait a tűz mellől. – Egy igazi férfi mellett lenne a helyem ahelyett, hogy egy tehetetlen kisfiúra pazarlom az időmet – mérte végig Edant, aztán a barátnőjével nem foglalkozva elcsörtetett a másik irányba.


Magamban számoltam a másodperceket, de csak háromig jutottam, mikor Edan felébredt a sokkból.


- Mit keresel itt? Követtél? – húzta ki magát újra felvéve az öntudatos tinédzser álcáját, aki szembeszáll minden őt korlátozó felnőttel.


- Igen – vallottam be az igazat. Meglepett arcot vágott, aztán ismét elsötétült a tekintete.


- Nincs jogod ahhoz, hogy leskelődj utánam és kihallgass!


- A nagyapád vagyok – emlékeztettem, mire felhorkant. – Most pedig irány haza, és örülhetsz, hogy nem szóltam apádnak!


- Te ne parancsolgass nekem és legfőképp, ne tegyél szívességet! – mutogatott felém. Tudtam, hogy mostanában nem túl kezelhető, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kifordult magából. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy ez nagyrészt az aktiválódott alakváltó-génnek köszönhető.


- Edan, talán tudnék segíteni. Sejtem, miért vagy mostanában ennyire nyugtalan. Holnap esetleg megvizsgálhatnálak…


- Nem! – lépett hátrébb riadtnak tűnő arccal. – Nem tudsz te semmit – rázta meg a fejét.


- Más vagy, mint egy átlagos fiú, ez teljesen normá… - kezdtem volna bele a megnyugtatásába, de nem volt lehetőségem befejezni. Sarkon fordult és rohanni kezdett vissza La Push felé. Egyetlen másodperc alatt gondoltam végig, mit tegyek, aztán utána indultam. Valami teljesen kiboríthatta, mert vámpírgyorsasággal száguldott keresztül az emberlakta területen, és még alig értük el az erdő szélét, mikor átalakult. Gyorsan körbenéztem ellenőrizve, nem látott-e meg valaki minket, aztán továbbrohantam. Mire beértem Edant, már egy hatalmas fa alatt feküdt. Mikor meglátott, felkelt, és hátat fordítva nekem, ismét lefeküdt.


- Ez nehéz időszak lehet neked, de talán segíthetek. Hidd el, semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszik. Ezt ma éjszaka megtanultam – sóhajtottam fel. Vártam pár másodpercet, hátha Edan reagál, aztán mikor nem tette, egyszerűen leültem a fűbe. Fél óráig bírta a nyomasztó csendet, aztán feladta az ellenállást. Lomha mozdulatokkal feltápászkodott, és várakozóan rám nézett. A pulóveremhez nyúltam és lehúztam magamról.


- Tessék! – dobtam elé, aztán elfordítottam a fejemet. Mire visszanéztem Edan már emberi alakban ült a földön.


- Tévedsz – törte meg a csendet elsőként.


- Miben? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Fogalmam sem volt, mire érti.


- Hogy nem olyan szörnyű, mint elsőre látszik – hajtotta le a fejét.


- Ha esetleg tényleg így lenne, akkor is nyugodtan elmondhatod. Tudod, hogy a családod bármit megbocsát neked – biztosítottam róla. Pár percig ismét csend borult ránk, de nem szólaltam meg újra. Hagyni akartam, hogy Edan mindent megemésszen magában.


- Azt hiszem, valami baj van velem – nézett fel rám végül.


- Baj? – rémültem meg. – Rosszul érzed magad vagy hasonló? – járta végig a tekintetem minden látható porcikáját. Nem láttam az arcán fájdalmat és más külső jele sem volt, hogy esetleg orvosi gondjai lennének.


- Isis annyi idős, mint én – kezdte egy nyilvánvaló ténnyel. – Tudom, hogy szerelmes beléd, és… - Mély levegőt vett, mintha nehezére esne folytatni, de mégis megtette. - …és testileg is kíván. – Zavartan merevedtem meg. Nem számítottam rá, hogy ilyesmikről fogunk beszélgetni.


- Szóval, ez a baj? – értettem meg. Edan egyszerűen félti a húgát tőlem, de mivel szeret minket, így nem tehet semmit. Pont azt érzi, amit Edward, csak ő még túl fiatal ahhoz, hogy igazán kezelni tudja. Marad a frusztráció és a hisztik. – Megértem, hogy bajod van azzal, amit iránta érzek. Ez csak úgy jött. Sokáig próbáltam legyőzni magamban, de egyszerűen nem megy – komorult el az arcom. – Sajnálom. – A halk, kétségbeesett nevetés összezavart. – Edan?


- Nem mondom, hogy nem zavar a dolog, de nem ez a gond – nézett a szemembe. Láttam a pillanatot a tekintetében, amikor elhatározta, hogy egyszerűen csak kimondja a dolgot és túl lesz rajta. – Isis annyi idős, mint én, és szexuális vágyat érez egy férfi iránt. Nekem is ilyesmit kéne éreznem a nők iránt, de semmi. Érted? Semmi – rejtette a kezébe az arcát. – Valami rosszul működik bennem.


- Edan…


- Valahogy egy lány sem érdekel itt. Dave azt mondta, talán, mert nem jönnek be az indiánlányok.


- Ezért próbálkoztál Ninával. – Bólintott. – Edan, ez nem jelenti azt, hogy baj van veled – mosolyodtam el.


- És ha… tényleg meleg vagyok? – suttogta halálra váltan, mintha a kimondott szavakért is büntetést kaphatna. Az a lány még nagyobb terhet tett az ifjú vállakra egyetlen ostoba mondatával. Elég egyetlen elültetett bizonytalanság-mag, hogy az kicsírázva növekedésnek induljon. Csodás…


- A férfiak hoznak… izgalomba? – igyekeztem finoman feltenni a kérdést, hogy ne érezze magát még rosszabbul. Bár kissé kínos volt ez a téma, nem akartam Edant cserben hagyni. Ha én is ódzkodva beszélek a szexről és a homoszexualitásról, hogy várhatnám el tőle, hogy ne szégyellje magát.


- Nem tudom – harapta be a száját. – Ők sem igazán.


- De éreztél már efféle izgalmat, igaz? – igyekeztem orvosi szempontból megközelíteni a problémát. Testileg elég érettnek tűnt már ahhoz, hogy a hormonjai ugyanúgy felbolyduljanak, mint egy átlagos tizenévesnek.


- Én… igen – vörösödött el a füle. – De az önkéntelen volt. Nem egy nő vagy egy férfi váltotta ki. Én nem is tudom…


- Figyelj, Edan… - néztem rá, és megvártam, amíg rám emeli a tekintetét. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, így számomra is egyszerűbbé vált, hogy elmagyarázzam, mit gondolok. – Mindenki másképp éli meg ezt az egészet. A lányok egyébként is korábban érnek testileg és lelkileg is. Az, hogy Isis mit érez, nem jelenti, hogy neked is ilyesmit kell érezned bárki iránt. Ha még nem állsz készen rá, az nem baj, érted?


- És ha mégis meleg vagyok? – kérdezte újra, de ezúttal nem fordította félre a pillantását.


- Akkor meleg vagy. Mi a gond ezzel? – vontam meg a vállamat. – Felőlem marslakó is lehetsz, attól még az unokám vagy. Edward és Isabella fia és Isis testvére. Ez az égvilágon semmin sem változtat.


- De nem akarok más lenni – préselte össze az ajkait, mire majdnem felnevettem.


- Vámpír és alakváltó vagy, Edan. Ennél másabb már nem lehetsz. De ettől még olyan vagy, mint bárki más. Szeretsz, félsz, érzel fájdalmat és örömet. Más vagy és ugyanolyan. Mint minden egyes élőlény ezen a világon – próbáltam megértetni vele a világ rendjét. – Tudod mit? Adok neked valamit! – pattantam fel hirtelen. Tétovázva állt fel maga elé kötve a pulóveremet.


Mikor beléptünk a házba, Edward azonnal mozgolódásba kezdett – valószínűleg csak nemrég jött rá, hogy a fia kiszökött. Hallottam, ahogy halkan felkel az ágyból és az ajtó felé indul.


Maradj, kérlek! Ezt hadd intézzem el én… - kértem gyorsan. Pár pillanatig csend volt, aztán Edward visszabújt Isabella mellé. Megkönnyebbülve mentem fel az emeletre a nyomomban Edannel.


A dolgozószobám könyvespolcán egyáltalán nem kellett keresgélnem. Ha a vámpírmemóriámnak köszönhetően nem emlékeztem volna arra, hová is tettem pontosan, akkor is hamar megtaláltam volna a vastag könyvet. Smaragdzöld borítója volt ezüstszín betűkkel. Egy kissé már megkopott, de még így is gyönyörű volt.


A szoba ajtaja kinyílt előttem, én pedig mosolyogva léptem be a helyiségbe. Mikor először jártam ebben a hálószobában, kíváncsiság munkálkodott bennem. Sok mindent hallottam a városban Lord Hardwickről, de nem tudtam, mi igaz belőle és mi nem.


Az öreg Lord betöltötte már a kilencvenegyet, mégis az a szóbeszéd járta, hogy minden héten nőket és férfiakat hivat magához, hogy kedvüket töltsék egymásban. Akkor még arra gyanakodtam, hogy ez csak egy pletyka, de mint később kiderült, tévedtem.


- Dr. Cullen! Hogy van? – próbált feljebb ülni az ágyban Hardwick, mikor meglátott, de nem volt túl sok ereje, hogy sikerrel járjon. Már régóta szív- és egyéb problémákkal küzdött, amik az utóbbi pár hétben teljesen legyengítették.


- Ezt nekem kéne kérdeznem, azt hiszem… - feddtem meg, amiért kivette a szót a számból.


- Az utolsókat rúgom – vigyorgott rám fogatlanul.


- Ne mondjon ilyet! – sóhajtottam bosszúsan. – Megvizsgálom, aztán adok valamit, amitől hipp-hopp rendbe jön.


- Hagyja csak, teljesen felesleges. De nem baj – rázott aprót a fején. – A mennyország gyönyörét több milliószor átéltem, most már kíváncsi vagyok az igazi mennyországra is – csillantak fel a szemei. Elővettem a sztetoszkópomat és a hálóruháját kigombolva úgy tettem, mintha meghallgatnám a szívét. Elég gyengén és szabálytalanul verdesett.


- A mennyország még várhat egy kicsit – biztattam.


- A városiak biztosan megkönnyebbülnének, ha sietnék egy kicsit ezzel az utazással…


- Butaság! – mordultam fel, bár nagyon jól tudtam, hogy igaza van.


St. Coldreg városka lakói erkölcstelennek tartották a Lordot, és csak azért tűrték meg, mert a pénzét a város fejlesztésébe fektette. A probléma csak annyi volt, hogy a polgármester a szobalánnyal csalta a feleségét, Miss Melissa annyira volt szűz tizenöt éves hajadon létére, mint én, és még napokig tudtam volna sorolni a véletlenül kihallgatott és megtudott titkokat, amelyek bizonyították a lakók álszentségét. Annyi volt csak a különbség köztük és Hardwick között, hogy míg ők elhallgatták a vágyaikat és tetteiket, addig a Lord nyíltan felvállalta őket.


- Ugyan, doktor… Ön is tudja, hogy mindenki úgy hiszi, pokolra kerülök és azt remélik, hogy minél előbb – legyintett.


- Ön jó ember, nem fog a pokolra kerülni – forgattam meg a szemem. Hardwick hatalmas összeggel támogatta a kórházat valamint a helyi árvaházat és sosem élt vissza a pénzével. Az egyetlen bűne az volt, hogy hatalmas szexuális étvággyal rendelkezett. De hát, kinek ártott azzal, hogy aktív nemi életet élt? Senkinek.


- Tudom. Nem is félek ettől. Jó barátságban vagyok én Istennel! – emelte a tekintetét az ég felé, aztán hirtelen elmélkedővé váltak a vonásai. Mikor ismét rám nézett, már tudtam, hogy valamire meg fog kérni. – Odamenne az íróasztalomhoz?


- Persze – álltam fel mellőle.


- Van rajta egy zöld színű könyv, idehozná? – Felemeltem a szépen kötött könyvet, és az ágyhoz mentem vele.


- Parancsoljon – nyújtottam át óvatosan – nem voltam biztos benne, hogy a gyenge karok meg tudják-e tartani a súlyt.


- Ez itt egy amolyan naplóféleség… Benne van az életem, a gondolataim… Tessék! – adta vissza nekem. – A magáé!


- Hogy mondja? – meredtem a könyvre. – Én ezt nem fogadhatom el! – tiltakoztam.


- Nem akarom, hogy velem együtt ez is eltűnjön, és nincs más, akire rá tudnám bízni. Egy öregember tanácsai a fiatalság számára. Talán még jól jön önnek, a gyermekeinek, unokáinak… Sosem lehet tudni…


Lord Hardwick halálának éjszakáján elolvastam mind a nyolcszázhuszonhét oldalt, és úgy éreztem, hálás lehetek a Sorsnak, amiért egy különleges embert sodort elém. Több száz éves vámpír létemre olyasféle tiszteletet éreztem egy ember iránt, amilyet csak egy tanító érdemelhet ki.


- Tessék, olvasd el! – adtam át a jó ideje magammal hordozott kincsemet Edannek.


- Mi ez? – szaladt össze a szemöldöke.


- Egy okos ember gondolatai férfiakról, nőkről, szerelemről, szexről és a homoszexualitásról is. Egyedi példány, vigyázz rá, kérlek! – tettem hozzá, hogy megértse, micsoda kincset bíztam rá. Magához szorította az ajándékomat, bólintott, aztán az ajtó felé indult. – És Edan… - A hangomtól megtorpant és kíváncsian nézett vissza rám. – Ha bármi kérdésed lenne, nem értesz valamit vagy esetleg csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. Bármikor megtalálsz – biztosítottam róla.


- Köszönöm – ült ki hála a vonásaira.


Nagyon régóta most először tűnt úgy, hogy egy kicsit megnyugodott. Talán csak arra volt szüksége, hogy elmondja valakinek a nyomasztó gondolatait, és az a valaki hangosan kimondja számára: „Semmi baj.”


Ahogy magamra maradtam, elégedettség töltött el. A ma este igazi fordulópont volt számomra – végre megint önmagam lehettem. Az utóbbi idők zavarodottsága eltűnt, tisztán láttam mindent és pontosan tudtam, mit kell tennem. Vezetőként és nagyapaként viselkedtem. Kezdtem úgy érezni, a régi Carlisle újra feltámadt.