Gyógyító pilleszárnyak - 36. fejezet

36. SZABÁLYOK








OLYAN VOLT, mintha csak álmodnék. Isis a kezemet fogta, az ujjai lágyan simultak az enyémek közé. Futás közben néha lepillantottam rá, ő pedig rám emelte a tekintetét. Ilyenkor a lélegzetem azonnal elakadt, neki pedig felgyorsult a szívverése. A gondolattól, hogy miattam ver ilyen hevesen, úgy éreztem, a lábaim mindjárt elhagyják a talajt. Rettegtem az Edwarddal való beszélgetéstől, mégis képtelen voltam lemondani a reményről, ami most megtöltötte a mellkasomat. Isis szeret engem, akar engem. Társának.


Legszívesebben a karjaimba kaptam volna, hogy megpörgessem. Biztosan kacagna. Olyan édes hangon, hogy minden egyes porcikám belebizseregne. Istenem, kérlek, add nekem őt!


Ahogy kiértünk a fák közül, emberi tempóra lassítottunk. Nem bántam, mert így elnyújthattam a sétánkat. Tartottam tőle, hogy Isis majd visszahúzza a kezét, mikor a házak közé érünk, de nem tette meg. Hogy azért, mert egyáltalán nem szégyellte, amit irántam érez, vagy mert úgy vélte, éjszaka senki nem lát meg minket, nem tudtam eldönteni.


A holdfényben olyan gyönyörű volt. Akár egy törékeny virágtündér. Egy régi ír mesekönyvben láttam hasonlót, de a rajz meg sem közelítette a valóságot. A bőre még fehérebbnek tűnt, ettől pedig az ajkai annyira kívánatosan vörös színt öltöttek, hogy majd belehaltam a vágyakozásba.


Mély lélegzeteket vettem, hogy lenyugtassam magam egy kissé, mert nem akartam Edwardot még jobban felidegesíteni. Így is valószínűleg minden önuralmára szüksége lesz, hogy ne tépjen darabokra. Csak az tartja vissza, hogy az apjaként neveltem és gondoskodtam róla több, mint száz éven át. És ez is csak hajszálnyi kötelék az apa-lánya láncokhoz képest.


Ahogy megláttam La Push túlsó szélén a házunkat, úgy éreztem, mintha a lábaim elnehezedtek volna. Nem éreztem fájdalmat, mégis alig bírtam megemelni őket. Isis ujjai simogató mozdulatot tettek a kézfejemen.


- Minden rendben lesz – mosolygott fel rám. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Megálltam, és a karjaim közé zárva megcsókoltam. A meglepettségtől élesen szívta be a levegőt, de a teste azonnal beleolvadt az ölelésembe.


Tudtam, hogy hibát követek el és a lehető legnagyobb ostobaság, amit teszek, de szükségem volt most erre. Erőt adott, hogy odaálljak Edward elé és ne rohanjak el megint a probléma elől. Igaza volt, egész eddig menekültem. Eleinte a magányba, aztán Vaniához, később Marcusszal a régi házba… Elegem volt a futásból!


Ahogy végül eleresztettem Isist, aprót tántorodott. Mosolyognom kellett a fátyolos szempáron, ami kissé elkábulva fürkészte az arcomat. Még egy apró puszit hintettem az ajkaira, aztán újra kézen fogtam, hogy továbbmenjünk.


A lábaim hirtelen felolvadtak és sokkal határozottabbnak éreztem magam. Beszélek Edwarddal és elmondom, mit érzek! Hogy az életemnél is jobban szeretem a lányát, és vigyázni fogok rá, amíg csak létezem. Ha kell könyörgök neki, hogy adja áldását ránk. Bármit megteszek ezért. Bármit.


Nem lepődtem meg, mikor az ajtó kinyílt előttünk anélkül, hogy lenyomtuk volna a kilincset. Edward feszültnek tűnt és ahogy a tekintete lekúszott az egymásba kapaszkodó kezeinkre, az arcvonásai csak még jobban megkeményedtek.


- Beszélnünk kell! – jelentettem ki, miután összeszedtem minden bátorságomat.


- Én is úgy gondolom. – Pár pillanatig farkasszemet nézve egymással álldogáltunk a küszöbön, aztán végül kijjebb nyitotta az ajtót. – Gyertek a nappaliba! – indult előre. Isisszel követtük őt.


Meglepődtem, mikor Isabella szívverését meghallottam és ott találtam a kanapén ülve, bár végül is, számíthattam volna a jelenlétére. Ő Isis édesanyja, legalább annyi joga van beleszólni az életébe, mint Edwardnak. Talán jobb is, hogy itt van… Nyugodtabbnak tűnt, mint a fiam – valószínűleg, mert ő pontosan tisztában volt azzal, mit érezhet a lánya a bevésődés miatt.


- Üljetek le! – intett Edward a fotelek felé. Elengedtem Isis kezét és leültem az egyikbe. Azt hittem, hogy ő majd a másikban foglal helyet, ezzel szemben az én fotelem karfáját választotta. Edward szeme megvillant, de nem szólt egy szót sem. A csend szinte látható szikrákat csiholt közöttünk – képtelen voltam sokáig elviselni.


- Szeretem… szeretem Isist. Ő pedig belém vésődött. Azt mondta, hogy már tudjátok… Megértem, ha megbotránkoztok, gyűlöltök és megvettek, de tényleg szeretem őt. – Igyekeztem határozottnak látszani és bár legszívesebben elbujdostam volna az engem pásztázó tekintetek elől, inkább álltam őket. Túl kell lennem ezen az egészen. Itt és most.


- A szabályok: - Edward hangja ellentmondást nem tűrő volt, de már ez az egyetlen szó is reménykedéssel töltött el. Ha vannak szabályok, akkor nem akar eltiltani minket egymástól. – Szakítasz azzal a másik nővel. Nem tűröm, hogy a lányomnak fájdalmat okozz!


- Ez természetes – bólintottam azonnal. Isis mellettem kényelmetlen mocorgásba kezdett. Nem igazán örültem, hogy előtte beszélünk Vaniáról. Legszívesebben visszapörgettem volna az időt, hogy mikor Vania az ágyába hív, határozott nemet mondjak. Mindenkinek könnyebb és fájdalommentesebb lett volna ez a megoldás.


- A második szabály, hogy figyelembe veszed, Isis még gyerek – szólalt meg ismét Edward. Rá akartam vágni, hogy ezt is elfogadom, de az említett felháborodott hangja megelőzött.


- Nem vagyok gyerek! – A vöröses szemöldök morcosan szaladt össze.


- De, igen, még az vagy. – Edward hangja halk volt. Nem vitatkozott, egyszerűen csak kijelentette az igazát és lezárta ezt a témát. Isis azonban nem akarta ennyiben hagyni.


- Nem, nem vagyok! – pattant fel és kihúzta magát. – Nő vagyok. Az, hogy nem akarod belátni, nem fog változtatni semmin.


- Isis… - próbáltam meg lecsillapítani. Megfogtam a csuklóját, hogy visszahúzzam magam mellé, de nem hagyta.


- Nem, Carlisle! – fordult felém kiszabadítva magát a szorításomból. – El kell fogadnia, hogy szeretlek és te is engem. És hogy nem egy ostoba kislány vagyok, hanem igazi nő, akinek vágyai vannak.


- Vágyai? – Edward úgy ismételte meg a szót, hogy egy pillanatra felmerült bennem, most kéne újra kézen ragadni Isist, és elfutni olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. A fiam hangja nyugodtnak tűnt, mégis ott éreztem benne a vibrálást. Mint mikor süt a nap, de valahogy a fejed mernéd tenni rá, hogy nem sokára dörgés és villámlás rázza majd meg az egész világot.


- Igenis azok – heveskedett Isis. Vagy nem vette észre a veszélyt, vagy egyáltalán nem tartott az apjától.


- Én biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk fékezni a vágyainkat, amíg el nem jön a megfelelő… idő – köszörültem meg a torkomat zavartan.


- És az mikor lesz? – Isis tekintetében szemrehányást láttam. Biztosan azt várta, hogy majd mellé állok. Az önző énem meg is akarta tenni, de az, amelyik szerette őt, ugyanúgy féltette a túl gyors tempótól, mint az apja. – Ha rajtatok múlna, apácaéletet kéne élnem, míg valaki máglyára nem vet!


- Ne mondj ilyesmiket! – Isabella úgy szisszent fel, mintha valaki máris tűzrakásba kezdett volna az udvaron, de Edwardot és engem is kirázott a hideg.


- Miért ne? Így igaz! Apa életem végéig úgy kezel majd, mint egy gyereket! – A barna szemek most fortyogó csokoládélávának tűntek.


- Amíg így viselkedsz, az is vagy… - jelentette ki Edward. Isis dühösen fonta össze maga előtt a karjait és a padlóra szegezte a tekintetét.


- Megengednétek, hogy öt percig négyszemközt beszéljek a lányotokkal? – vettem elő a józanabbik énemet. Ha a hangvétel továbbra is ilyen marad, abból csak mind rosszul jövünk ki. Isis pedig túl indulatos most ahhoz, hogy hidegfejjel és logikusan hallgassa végig a szüleit. Túlságosan akar engem… - Kérlek! – tettem hozzá. Isabella felállt a kanapéról, és megérintette Edward vállát.


Amíg kisétáltak a szobából, Isis nem foglalkozott velem, de amint egyedül maradtunk visszaült a karfámra és érdeklődő tekintettel várta, mit akarok mondani.


- Édesapádnak ez szörnyen nehéz – szólaltam meg végül csendesen.


- Tudom – hajtotta le a fejét.


- Akkor miért teszel rá még egy lapáttal? – hívtam fel a figyelmét a hibájára. Nem azért, hogy bántsam, hanem hogy rádöbbentsem, mit csinált rosszul.


- Mert nem bírom ki annyi ideig, amíg ő elismeri végre, hogy felnőtt vagyok – pirult el.


- Nekem is nehéz lesz.


- Tényleg? – nézett rám tátott szájjal, mire majdnem elnevettem magam. Azt hitte, hogy én nem pusztulok bele a vágyakozásba? Főleg, mikor így néz rám?


- El sem hiszed, hogy mennyire… - erősítettem meg a szavaimat. Ahogy az ölembe csúszott, egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem. Főleg, mert Edward odakint morgásba kezdett. Isist nem igazán foglalkoztatta ez a tény, a karjait a nyakamba fonta és a fejét a mellkasomnak döntötte.


- Annyira szeretlek – lehelte halkan. Elérzékenyülve simítottam végig a karján. – És ez néha úgy fáj – markolt bele az ingembe, miközben az arcát elrejtette a nyakam hajlatában. A hangjától a mellkasom hirtelen szorítani kezdett. Nem akarom, hogy szenvedjen!


- Sajnálom…


- Legszívesebben összeragasztanám magunkat valamivel, amit még apa sem tud széttépni. Csak hogy mindig ilyen közel lehessek hozzád – fűzte még szorosabbra az ölelését. A boldogságom akkor is néma tátogás lett volna, ha az életem múlik azon, hogy szavakba öntsem. Képtelen lettem volna elmondani azt, ami bennem lüktetett. Minden egyes fagyott sejtemben.


- Tudom, tudom, hogy így van, mert én is pont ezt érzem… - cirógattam tovább. – De tiszteletben kell tartanunk a szüleid érzéseit, és…


- És? – emelte rám a tekintetét.


- Hát… - mosolyodtam el. – Mindig az a gyümölcs a legédesebb, amiért igazán megküzdöttünk. Ha mohóságunkban éretlenül szakítjuk le, savanyú lesz és nem fog ízleni. De ha kivárjuk, míg megérik… A legédesebb, legzamatosabb gyönyört nyújtja majd. – Kellett pár másodperc, míg Isis ismét lélegezni kezdett. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá. Hogy szeret, kíván, kellek neki és szüksége van rám, és hogy minden igaz rám is fordítva.


Bár csak alig több, mint egy év telt el azóta, hogy ilyesmit éreztem Esme iránt, mégis egy egész örökkévalóságnak tűnt. Néha rám tört a lelkifurdalás, amiért ilyen hamar bele tudtam szeretni valaki másba, de ismertem Esmét. Ő megértené. Tudná, hogy ettől függetlenül ugyanúgy szeretem, amíg csak létezem.


- Azt hittem, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb… - szakított ki a gondolataimból Isis. Hamiskás mosoly ült az arcán jelezve, hogy önmagát gondolja tiltottnak számomra. Képtelen voltam tovább visszafogni magam – felnevettem.


- Túl okos és szemtelen vagy – ráztam meg a fejemet. Rám vigyorgott, aztán szép lassan elkomolyodott.


- Te is éretlennek tartasz még egy komoly kapcsolathoz? – kérdezett rá végül. Mély levegőt vettem.


- Mindkettőnket éretlennek tartom hozzá.


- Ezt nem értem – jelentek meg apró gondolkodóráncok a homlokán és az orra tövében. – Hogy lennél te éretlen?


- Azt hiszem, a családból te tudod a legjobban, hogy miken mentem keresztül – hajtottam le a fejem. A kezembe vettem az ujjait és játszadozni kezdtem velük. – Majdnem végig mellettem voltál… Kell egy kis idő, hogy ismét teljesen nyitott legyek arra, hogy igazi társ legyen mellettem.


- És Vanessa?


- Az… csak egy mentőöv volt. Hogy ne süllyedjek el teljesen. Egy tévedés – rándult meg a szám. Nehezemre esett erről beszélni, mert még mindig szégyelltem. Hozzá voltam szokva, hogy helyes döntéseket hozok, és mikor mégis megbotlottam, sokkal nagyobb csalódottságot éreztem, mintha más hibázott.


- És én?


- Te nem mentőöv vagy és nem tévedés. Bevallom, volt idő, mikor úgy hittem, a Sors büntet engem azzal, hogy beléd szerettem, de…


- De? – noszogatott továbbra is. Odakint Edward mozgolódásba kezdett. Letelt az öt percem, és már csak Isabella határozottsága tartotta vissza attól, hogy berontson a nappaliba.


- Rájöttem, hogy csak ajándék lehetsz. Hogy is lehetnél büntetés? – simítottam végig az arcán. – Éppen ezért csináljuk helyesen. Hogy örökké tarthasson. Már az is nagy szó, hogy Edward nem tépte le a fejemet, hagyjunk neki időt. És magunknak is.


- Rendben – érkezett a válasz egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Edward végszóra érkezett vissza a felesége kíséretében. Biztos voltam benne, hogy Isabella addig tartotta vissza, amíg csak képes volt rá.


- Hajlandóak vagyunk betartani a második szabályodat is. Mindketten – néztem Isisre figyelmeztetően, miközben megpaskoltam a kezét. Kelletlenül bár, de kikászálódott az ölemből és visszaült a karfára.


- Nyolc év – szólalt meg Edward. Isis arca hirtelen megint átvette a pirospaprika színét.


- Miért nem mindjárt száz?


- Annyiban is megegyezhetünk – vonta meg a vállát Edward és tartottam tőle, hogy nem viccel.


- Legyen tizenhét. – Isabella volt az, aki megmentette a helyzetet. Mielőtt Isis még jobban felháborodhatott volna, átvettem a szót.


- Külsőleg?


- Igen – bólintott megerősítve, hogy nem értettem félre. Isis teljesen felélénkült, Edward ezzel szemben teljesen elsápadt.


- De szerelmem… - tiltakozott.


- Én is annyi voltam, mikor mi… - emlékeztette Isabella.


- De te végigéltél tizenhét évet ténylegesen!


- Mert ember voltam. Isis viszont nem az. Már most sokkal okosabb, mint én tizenhét évesen voltam. Edward – fektette a tenyerét a férje arcára. – Nem láncolhatjuk meg. Tudod, hogy nem. – Pár pillanatig csend volt, aztán Edward majdhogynem nyafogó hangon szólalt meg.


- De ha ilyen ütemben nő, akkor az alig pár hónap lehet…


- Apa. – Ahogy Isis megszólalt, aggódva moccantam meg. Nem tudtam, mit akarhat mondani, de reméltem, hogy semmi butaságot. Felállt mellőlem, aztán odasétált a szüleihez. Isabella leült a kanapéra, hogy apa és lánya nyugodtan válthassanak pár szót. Néhány pillanatig csend volt, aztán Isis felnézett a sötétarany szempárba. – Nem fogsz elveszíteni. Tudok egyszerre két férfit is szeretni… - A következő pillanatban már Edward nyakában lógott. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rendesen meg tudja ölelni, amit végül úgy oldott meg, hogy ráállt a sziklakemény lábfejekre.


Biztos voltam benne, hogy ha Edward most ember lenne, a szemeiben könnyeket látnék. Így csak ellágyult vonásokkal viszonozta az ölelést.


- Tizenhét év… - motyogta végül beleegyezéseképpen.


- Ó, apa, köszönöm! – A rózsás száj elégedett puszit nyomott a márványsima arcra.


- Istenem, mibe mentem bele? – dörzsölte meg a szemét Edward.


- Olyasmibe, ami boldoggá tesz – mosolygott fel rá Isis. Az apja lehajolt, és puszit nyomott a feje búbjára.


- Minden szabály vonatkozik rátok, ami csak egy tizenöt éves lány randevúzási szokásaira igaz! – hívta fel rá ismét a figyelmünket. – Az is, hogy nincsenek éjszakai találkák! Ez most egy kivételes eset volt…


- És nappaliak? – rebegtette meg a szempilláit Isis.


- Engedéllyel. – A barna szemek várakozóan felém fordultak. Lassan felálltam a fotelből, kihúztam magam, és tettem előre egy lépést.


- Megengednéd esetleg, hogy holnap délután egy órácskát sétáljunk és beszélgessünk Isisszel? – kérdeztem őszinte tisztelettel, ahogyan egy udvarlónak kell viselkednie szíve választottjának az apjával.


- Négy órára Alice átmegy, hogy leváltson, fél ötkor várunk – kaptam meg az engedélyt.


- Köszönöm – biccentettem felé.


- Köszönöm, papa! – Isis elégedettsége engem is boldoggá tett. Teljesen kivirult a gondolattól, hogy mostantól hivatalosan is velem lehet. És az ezernyi kétség ellenére, ami mélyen még mindig ott lüktetett bennem, én is boldognak éreztem magam.


- Rendben, most viszont irány az ágyba, kisasszony! Késő van! – intett a lépcsősor felé Edward.


- Megyek, papa! Jó éjt! – engedelmeskedett Isis gondolkodás nélkül. Jó éjt puszit adott a szüleinek, aztán hozzám lépett, és az én arcomra is lehelt egy csókot. – Jó éjt, Carlisle! – Úgy ejtette ki a nevemet, mintha különleges lenne számára. Élvezettel, dallamosan, lágyan. Korábban nagypapának kellett hívnia, most már nyíltan használhatta a keresztnevemet.


- Jó éjt, Isis! – köszöntem el tőle. Figyeltem, ahogy ruganyos léptekkel kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnik az emeleten, aztán Edwardhoz fordultam.


- Köszönöm. Tudom, hogy ez milyen nehéz lehet…


- Túl lesz rajta – paskolta meg a férje vállát Isabella, aztán megragadta a kezét és kivonszolta a nappaliból.


- Talán… - húzódott fintorra a férfiszáj.


- Reggelre kialusszuk.


- Csak a magad nevében beszélj. Én vámpír vagyok… - jött a morgó válasz. Isabella közelebb hajolt Edward füléhez, én pedig a következő pikáns mondat után jobbnak láttam, ha távozok.


Csendesen osontam ki az ajtón, és már majdnem elindultam visszafelé, hogy leváltsam Alice-t, mikor a szemem sarkából megláttam a kisházat. Valami különleges erő szállta meg a lábaimat, és anélkül, hogy igazán megváltoztattam volna a tervemet, elindultam a fa felé. Gyors mozdulatokkal kapaszkodtam fel a létrán, aztán beléptem az ajtón.


Ha ténylegesen nem is lehettem most Isisszel, itt mégis együtt voltunk. Az illata beitta magát a falakba, és mindenhol ott volt a keze nyoma. A polchoz sétáltam, és megérintettem Isis könyveit, aztán az ujjam végigsiklott a kis asztalkán, ahol néhány rajza hevert. Egész jók voltak, és több is volt közöttük, amely engem ábrázolt.


Végül a párnáknál kötöttem ki. Arccal előre zuhantam közéjük, hogy aztán magamhoz öleljem őket és mélyen beszívjam az illatukat. Isis nemrég itt aludt, talán tegnap éjszaka. Szuszogva adtam át magam az élménynek, miközben felidéztem a csókjait. Emberként most attól tartottam volna, hogy elaludtam és csak álmodok, de ez számomra nem volt a lehetséges veszélyek között. Az életem pár óra alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett, és ez a színtiszta valóság volt. Ha elég türelmes leszek – már pedig így lesz -, akkor boldoggá tehetem Isist.


Úgy lubickoltam Isis illatában és a boldogságban, mintha valódi tenger lenne. Az ujjaim bele-belemarkoltak a párnákba, és sorban az orromhoz nyomtam őket. A zöld színű lehetett Isis kedvence, mert azon volt a legerősebb a rózsaillat – sokat ölelgethette.


A halk ajtónyitódás hallatán úgy esett ki a kezemből a párna, mintha valami bűnt követtem volna el. Először attól tartottam, hogy Edward jött ki a házból, mert megunta a gondolataim tombolását, aztán rájöttem, hogy két emberi szív dobogását hallom. Érdeklődve térdeltem fel, hogy kilássak az ablakon, és azonnal megjelentek a ráncok a homlokomon. Edan lopakodott a sötétben – kihasználva, hogy Edward épp a gyönyör homályán át észleli a világot -, és nem volt egyedül. Dave árnyékként követte őt.