Gyógyító pilleszárnyak - 47. (UTOLSÓ) fejezet

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok az elmúlt években, végigkövettétek a Twilight fic trilógiámat, és Carlisle +1 ficét. Bocsánat, amiért a befejezésre ennyit kellett várni, az életem új útra lépett a könyveim megjelenése óta, és egy időre elszállt az ihletem a fichez. Elrontani pedig nem akartam. :) Most segített kicsit a BD2 mozifilm, remélem, ti is annyira élveztétek, mint én. :) 

Remélem, hogy bár a ficírás korszaka lezárult nálam (ficregényeket már nem szeretnék írni, csak néha egy-egy ficnovellát, ha ihletem támad, köztük egy hosszabb Edan novellát is), velem tartotok továbbra is, és a saját történeteim, regényeim legalább annyira elnyerik majd a tetszéseteket, mint a ficeim tették. :) 

Szóval, köszönök szépen mindent! Boldog, békés, szeretetben gazdag karácsonyt nektek! :)



47. GYÓGYÍTÓ PILLESZÁRNYAK

Behajítottam a bőröndömet a bérelt kocsi csomagtartójába, aztán a kormány mögé ültem, és indítottam. Csak három nap telt el azóta, hogy magára hagytam Isist, mégis úgy hiányzott, mintha évekig nem láthattam volna. Még mindig ideges voltam a vancouveri események miatt. Több száz évvel a hátam mögött sem tudtam eldönteni, hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem. Majd az idő eldönti, én pedig csak remélhetek…

Kezembe vettem a kórlapot, és átfutottam a nyomtatott sorokat és a kézzel írt, kissé kusza, orvosi megjegyzéseket. A félhomályban is tökéletesen láttam mindent, és az olvasottaktól gondterhelt ráncba szaladt a szemöldököm. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó…

- Hogy van? – Vanessa hozzám beszélt, de a tekintete rémülten szegeződött a testvérére. Harlan egy kórházi ágyon feküdt, a teste nagy része lepedősátor alatt volt, hogy ne érjen hozzá semmi a fájó hólyagokhoz. Telenyomták fájdalomcsillapítóval, mégis halkan nyöszörgött.

Visszatettem a kórlapot az ágy végébe, aztán közelebb léptem Vanessához. Tartottam tőle, hogy ha elmondom a tényeket, kiborul – nem elég erős még egy ekkora traumához. Marcus ösztönösen követte a példámat, érezte, hogy most szükség lehet a segítségére, és bár Eleazarék az ajtó előtt maradtak, várakozó feszültséggel figyeltek minket.

- A teste kilencven százaléka másod- és harmadfokú égéseket szenvedett – közöltem. Vania pontosan tudta, hogy mit is jelent ez, hiszen tanult róla, mégis értetlenül emelte rám a tekintetét. – Nagy fájdalmai vannak, amiket az orvosok igyekeznek csökkenteni, de nem valószínű, hogy a szíve sokáig bírja.

- Harlan erős – rázta meg a fejét.

- Tudom, de ezek a kínok egy erős ember szervezetét is szörnyen megviselik, és… még ha esetleg ki is tart… a teste… - mély levegőt vettem. Orvos létemre nem tudtam, hogyan mondhatnám ki. – A teste olyan mértékben károsodott, hogy azt nem lehet helyre hozni.

- De igen! Helyre lehet!

- Vanessa… - Marcus hátulról, gyengéden megérintette a vállát, de ő mintha észre sem vette volna. Mielőtt még megszólalt volna, tudtam, hogy mit fog mondani. Egyszerűen az arcára volt írva, hogy a végső megoldást tartja az egyetlen elfogadhatónak.

- Átváltoztathatjuk. Átváltoztathatod! – Az apró, de erős ujjak megragadták a kezemet. Összeszoruló torokkal néztem a vörös szempárba, amely könyörögve láncolt magához. A fájdalma és kétségbeesése beivódott az íriszembe, teljesen át tudtam érezni. – Kérlek, Carlisle! Könyörgök neked! – Várta, hogy igent mondok, de ez koránt sem volt ennyire egyszerű. Sóhajtva húztam ki magam a kezei közül, aztán Harlan felé fordultam.

- Nem tudom, ő akarná-e… - fürkésztem a férfiarcot.

- Kit érdekel! A családod tagjait sem kérdezted meg, hanem te döntöttél. – Vania kétségbeesésébe düh vegyült. Szinte szikrázott körülötte a levegő, mintha valamiféle energiamező venné körül érzékelhető auraként.

Odakint az eső rázendített, és a cseppek egyre zajosabban ropták a kórház parkolójában álló autókon és az épület tetején. A nővér még mindig a számítógépen pötyögött a pultja mögött, gyanítottam, hogy nem a betegaktákkal foglalkozik, hanem inkább játszik valamit, mivel a billentyűk nyomogatása túl ütemesnek hangzott. Orvosként az volt az első gondolatom, hogy ki kéne rúgni, bár jelenleg jól jött a hanyagsága számunkra, mert zavartalanul lehettünk a kórteremben.

- Az más… - ráztam meg a fejemet.

- Miben más? Abban, hogy akkor a te szükségedet szolgálta az átváltoztatás? A te vágyaid előbbre valóak? – szorultak ökölbe a női kezek. Igyekeztem nyugodtságot árasztani magamból, hogy ne tápláljam a benne lobogó tűzet.

- Akkor tudtam, hogy az én felelősségem lesz kordában tartani, akit átváltoztatok. Hogy a családomhoz fog tartozni az illető. De hogyan adhatnék gyilkos hatalmat és vágyakat valakinek, akire egyáltalán nem lesz befolyásom? Vanessa, értsd meg, ez hatalmas teher. Ha rosszul sül el, emberek százainak, ezreinek a halála szárad majd a lelkemen.

- Ez csak kifogás! – lépett felém. Felkészültem rá, hogy meg kell majd állítanom, de végül Marcus hangja tette meg helyettem.

- Én megteszem. – Mind felé fordultunk. Aggódva próbáltam olvasni Marcusban, és úgy láttam rajta, komolyan gondolja. Vanessát figyelmen kívül hagyva léptem a barátom elé. Meg kellett értetnem vele, hogy az mivel járhat, mert az érzései szemellenzőként takarták el előle a valóságot.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Most próbálsz leszokni az embervérről, ha megkóstolod, oda minden eddigi erőfeszítés – figyelmeztettem halkabbra véve a hangomat. Tudtam, hogy a többiek is hallanak, de így mégis bizalmasabbnak tűnt. – Hajlandó lennél lemondani a gyermekről? – vetettem be az adumat. Vanessa lélegzete elakadt, tisztában volt vele, hogy ez a döntő pont. A választás ideje. Tartottam tőle, hogy megpróbálja befolyásolni valahogyan Marcust, de csak csendben várta a válaszát. Ahogy a férfi ránézett, még a tekintetét is lesütötte.

- Raphael számára nem csak én vagyok. Azt mondtad, jól bánnak vele, szeretik. De Vanessa…- Kinyújtotta a kezét, és finom kényszerrel rávette őt arra, hogy végre ránézzen. – Nem fogsz semmivel sem tartozni. Ha akarod, örökre melletted maradok, de bármikor el is mehetsz a testvéreddel, nem tartalak vissza, nem várok el semmit. – A tekintetük néhány másodpercre összefonódott egymással, némán megvitattak mindent, aztán Marcus a kórházi ágyhoz lépett.

A skót táj egy kicsit elterelte a gondolataimat. Mindig gyönyörűnek találtam a hegyeket, a méregzöld füvű réteket és erdőket, a természet friss és érintetlenül hagyott Paradicsomát. Persze, a modern világ hatásai ide is elértek, de vidéken mintha kicsit megállt volna az idő. Olyan… otthonosnak találtam.

Ahogy elértem Simon birtokának a határát, és megláttam a kastélyszállót, izgatottság lett úrrá rajtam. Tegnap beszéltem Isisszel telefonon, de nem mondtam meg neki, hogy visszajövök. Meglepetést akartam okozni neki, látni a kivirágzó rózsákat az arcán, a tekintetében lobbanó életlángot. És hallani, ahogy a szívverése meglódul.

Épphogy csak leparkoltam, mikor az ajtó kivágódott, és ő már röppent is felém. Sikkantva ugrott a karjaim közé, én pedig felkaptam, kacagásra késztetve megpörgettem a levegőben, aztán megcsókoltam. Úgy, mintha hetek óta szomjaznék, és az ajkai közül enyhülést hozó nedű fakadna.

- Itt vagy! Megjöttél! – vigyorgott rám, mikor elszakadtunk egymástól. Kicsit kapkodta a levegőt, és még sosem láttam ennyire izgatottnak. Adtam magamnak néhány pillanatot, hogy magamba szívjam a látványát, aztán megfogtam a kezét, és az épület felé indultunk. – Miért nem mondtad, hogy jössz? Nem is számítottam rád. Olyan gonosz vagy, hogy nem is szóltál! – csapott aprót a karomra a szabad kezével, az elhadart monológ végén, de az arcáról nem olvadt le a széles mosoly. Ahogy megtorpant, én is megálltam, de csak újra lábujjhegyre pipiskedett, hogy lophasson egy csókot, aztán már indult is tovább. – Gyere! Gyere, gyere! – húzott be maga után a házba.

- Carlisle! – Szállásadónk mosolyogva fogadott az előtérben. Meg akartam köszönni neki, hogy vigyázott Isisre, míg távol voltam, de az említett tovább vonszolt a lépcsők felé.

- Bocsánat, Simon, de most elrabolom, úgyhogy nem ér rá! – kacsintott felé Isis, mire a férfi legalább annyira elpirult, amennyire én tettem volna, ha képes vagyok rá.

- Ez nem volt valami illedelmes! – fedtem meg Isist a szobánkba érve. A következő pillanatban egy lökést éreztem a mellkasomnál, aztán már az ágyon feküdtem, ő pedig fölöttem térdelt. – Ahogyan ez sem – tettem hozzá derűsen. Mikor előre hajolt, és közvetlen közelről megütötte az orromat a friss rózsaillat, minden sejtemen végigvágtatott a vágyakozás. A fülemhez hajolt, éreztem a cimpámon az ajkai érintését.

- Sok nem illedelmes dolgot akarok most csinálni veled… - susogta. Mindig meglepett, mikor ennyire nyíltan beszélt, mégis mozdulatlanná válva hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

Az ajka puhán és forrón nyomódott a torkomnak, végigjárta az állam vonalát, aztán rátalált a számra. Morogva kaptam utána, miközben ujjaim befurakodtak a selymes-illatos hajtincsek közé. Istenem, mennyire hiányzott! Az ő ízét kellett éreznem ahhoz, hogy elfelejthessem azt a másikat…

- Várj! – A hangom határozottabb volt, mint amilyennek magamat éreztem. Marcus szomjas tekintettel fordult felém. Nem fogja kibírni… - Megteszem. Megteszem én.

- Carlisle! – Vanessa megkönnyebbült sóhajjal ugrott a nyakamba. Talán ő is félt, hogy Marcus nem elég erős leállni, amikor kell, vagy sajnálta volna, ha minden eddigi erőfeszítése ellenére megszegné a diétáját és visszaesne.

- Nem a te kötelességed, Carlisle! – sütötte le a tekintetét Marcus, hogy elrejtse előlem a gyengeségét.

- Tudom – bólintottam. Lefejtettem Vanessa karjait a nyakamból, aztán átvettem Marcus helyét az ágy mellett. Ez nehéz lesz…

Ha megpróbálnám most kivinni innen Harlant, ordítana az égési sérülések okozta fájdalom miatt. Ha itt harapom meg, ordítani fog az átváltozás fájdalma miatt. Gyorsnak kell lennem!

- Nyisd ki az ablakot! – intettem Vanessának, mire kapkodva elfordította a kilincset. A hűvös éjszakai levegő belopakodott és megtöltötte a kis szobát. Emberként vacogtunk volna, de így egyáltalán nem volt ránk hatással a behatoló.

Lehajoltam Harlanhoz, és óvatosan végigsimítottam a homlokán. Verejtékes volt a kínoktól, amelyek torz grimaszba fagyasztották az arcát. A tenyeremet finoman a szájára fektettem, aztán oldalra fordítottam a fejét. Az életadó ér ott lüktetett kékeslila színben pompázva.

Mély levegőt vettem, majd fogaimat a puha húsba mélyesztettem. Az eddig nagyjából mozdulatlan test ívbe hajlott alattam a rémülettől és a kíntól. Harlan szája kiáltásra kerekedett, de erősebben rányomtam a tenyerem, hogy halk nyüszítésen kívül képtelen legyen más hangot kiadni. A vér íze fémes gyönyörrel áradt szét a torkomban, mégis leálltam.

Abban a pillanatban, ahogy a méreg hatni kezdett, felkaptam Harlant, és kivetettem magam az ablakon. Talpra érkeztem, és azonnal a tengerpart felé vettem az irányt. A torkom úgy égett, mintha valaki tüzet gyújtott volna benne, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Harlannak végül is nagyobb szenvedést kell kiállnia, az enyém semmiség az övéhez képest. A méreg okozta kín elnyomta azt, amit az érintésem okozott neki. Miközben azon voltam, hogy ne törjem össze rohanás közben a rángatózó testet, átfutott az agyamon a gondolat, vajon Isis megérzi-e rajtam az embervér ízét, ha megcsókol. Nem akartam, hogy érezze…

- Valami baj van? – érintette meg Isis az arcomat. Gondterhelt ráncok jelentek meg az orra tövében, amiket azonnal el akartam tüntetni. Életem egyetlen és legfőbb célja, hogy Isis sose bánkódjon vagy aggódjon semmi miatt, és mindig boldognak érezze magát.

- Hiányoztál. Örülök, hogy végre itt vagyok, veled.

- Elmondod, mi volt? Vancouverben… - tette hozzá, mikor nem válaszoltam. Megráztam a fejemet, mire a tekintete elsötétült.

- Oké – feküdt vissza a mellkasomra, de a tagjai olyan merevek voltak, mintha gipszbe öntötték volna őket.

- Isis? – kopogtattam meg játékosan a feje búbját, hogy rám nézzen. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, aztán felpattant rólam, és térdre nyomta magát.

- Utálom azt a nőt. Utálom a gondolatot, hogy vele voltál, és azt is utálom, hogy nem tudom, mit csináltatok – fonta össze maga előtt a karjait. Felkönyököltem, és a vonásait fürkészve próbáltam rájönni, mit kéne most mondanom, mivel nyugtathatnám meg.

- Mindörökre letudtam a tartozásomat Vanessa felé, soha többé nem fogok találkozni vele – jelentettem ki, de csak még mélyebb lett a ráncocskája.

- Letudtad a tartozásodat? – ismételte el. – Hogyan?

- Megtettem egy nagy szívességet neki.

- Elkísérted a testvéréhez, hogy elmondhassa, mi történt vele? – találgatott.

- Nem. Ez volt az eredeti terv, de változott.

- Változott?

- Muszáj erről beszélnünk? Inkább gyere ide! Hiányoztál! – ismételtem el, miközben bekanalaztam őt a karommal magam mellé. Folytatni akartam, amit abbahagytunk, de nyűgösen húzódott el tőlem. Halkan felsóhajtottam. Esmével ez sokkal egyszerűbb volt. Ő hagyta, hogy akkor és arról beszéljek neki, amikor és amiről szeretnék, nem akart kihúzni belőlem olyasmiket, amiket még nem voltam kész elmondani. Isis teljesen más volt. Vad és akaratos. Fiatal és betöretlen. Bosszantó és csodálatos. – Átváltoztattam Harlant – mondtam ki.

- Mi? – Újra felült az ágyban, de ezúttal másféle aggódással nézett rám. Most miattam aggódott.

- Jól vagyok. Igaz már rég ízleltem utoljára embervért, de… minden rendben volt. Minden rendben van – javítottam ki magam. Isis tekintete fátyolossá vált, majd a könnycseppek egymás után szöktek meg a szeméből. – Szerelmem, kérlek! – törölgettem meg az arcát. El akartam tüntetni a bánata nyomait, mert majd a szívem szakadt a tudattól, hogy én okoztam neki csalódást és bánatot. – Ez csak egyszeri alkalom volt. Harlan súlyosan megsérült, meghalt volna, ha… - Isis megrázta a fejét, hogy hallgassak, én pedig képtelen voltam folytatni. Néhány másodpercig csend volt, aztán az csokoládébarna íriszben hirtelen ijesztő lángok gyúltak.

- Az a szemét kis dög! Ha még egyszer meglátom, én biztos, hogy letépem a fejét! – Összerezzentem a meglepetéstől, ahogy megérintette a torkomat. Hangjával ellentétben az érintése szelíd és védelmező volt. – Azt mondja, szeret, miközben a saját érdekei miatt hagyja, hogy szenvedj! – remegett meg az ajka.

- Azt hiszed, szenvedtem? – értettem meg végre a kiborulása valódi okát, és ettől úgy éreztem, megolvadt a halott szív a mellkasomban.

- Tudom, hogy szenvedtél – szólalt meg olyan hangon, mintha ő most is érezné azt a kínt, amit az enyémnek tulajdonít. – A szomjúság éget és fáj, de ha még egy kis ízelítőt is kapsz a megváltásból, annál rosszabb. – Ahogy az ajkába harapott, rájöttem, hogy a saját emlékeit meséli. Tudtam, hogy Vania vérének megízlelése után nem lehetett könnyű dolga, de csak most tudatosult bennem, hogy cserbenhagytam. Akkoriban alig foglalkoztam vele, inkább Vanessával töltöttem az időmet. Pedig lehet, hogy Isisnek szüksége lett volna rám… – Nem volt joga szenvedést okozni neked! Nem volt joga arra kérni, hogy…

- Cssst… - fektettem a mutatóujjamat az ajkára. Nem hagyhattam, hogy tovább rágja magát miattam. Soha többé nem hagyom cserben őt, soha. – Vége van. Már nem fáj.

- De…

- Cssst… - ismételtem meg. – Jelen pillanatban csak egy valamire szomjazom, és az nagyobb kínt okoz, mint bármi más. Csókolj meg! – fúrtam a tekintetem az övébe. A rossz érzések keménysége lassan olvadt fel benne, hogy végül kavargó csokoládévá váljon.

Most én gördültem fölé, és kóstoltam végig a porcikáit. Egészen addig ízlelgettem, míg egész testében reszketni nem kezdett. Fél kézzel gomboltam ki a blúzát, miközben a reakcióit figyeltem. Kipirult arccal, lehunyt szemmel élvezte az érintésemet. Ahogy gyengéden tenyerembe zártam az egyik mellét, felnézett rám, szempillái pilleszárnyakként megrezzenve keretezték a lélektükröt, amely összehegesztette a szívem repedéseit, és új életre keltett. Lehajoltam, és csókot leheltem mindkét szemhéjára. Az én gyógyító pilleszárnyaim…