A múlt árnyai - 29. fejezet

A fejezet 16 éven aluliaknak nem ajánlott...


29. ÁTVÁLTOZÁS



VÁGYTAM A HALÁLT, pedig korábban rettegtem tőle. De most, úgy hittem, az egyetlen dolog, ami elmulaszthatja ezt a kibírhatatlan fájdalmat, az, ha megszűnök létezni. Olyan volt, mintha már egy örökkévalóság óta égnék a pokol legmélyebb bugyrában, és rettegéssel töltött el a gondolat, hogy soha nem lesz vége. Hallottam a saját gurgulázó sikoltozásomat, ami irányíthatatlanul és akaratlanul tört elő az ajkaim közül. Öklendezve próbáltam megszabadulni a torkomba folyó vértől, de csak visszanyelni sikerült.

Aztán a fájdalom lángjai közepette hallottam egy ismerős hangot. Fájdalmasan és dühösen üvöltött, mintha a lelkét szaggatta volna valaki épp darabokra. Morgást hallottam és több csattanást, olyan volt, mint valami kutyaviadal. Mikor kinyitottam a szemem, újabb remegő roham tört rám, és a láva forrósága egyre közelebb kúszott a szívemhez, ami most már olyan gyorsan vert, mint egy tam-tam dob egy extázissal fűtött szertartáson. Tudtam, hogy amint eléri a méreg, örökre megáll. Aztán egy újabb csattanás után meghalhattam, mert egy angyal szállt le mellém. Szemeim ráfókuszáltak a gyönyörű arcra, és bumm…

A szívem olyan erővel ütött egyet, hogy egy pillanatra elfelejtettem az őrjítő fájdalmat. Újfajta lángok kerítették hatalmába a testemet, már nem fájdalmasak, inkább izzóak. Minden, ami eddig történt velem, nem számított. Mintha az eddigi kötelékek, amik a világhoz kötöttek, megszűntek volna létezni. A múltam csak egy átutazás volt, semmi több, azért, hogy elérkezzek ehhez a pillanathoz. Hogy egy új és minden eddiginél erősebb lánc kössön hozzá. Ahhoz a valakihez, aki a világom közepét alkotja. Edward…

Aztán az angyalomat valami elragadta tőlem hirtelen. Kiabálni akartam, hogy ne menjen el, ne hagyjon magamra. Minden erőmet összeszedtem, hogy elfordítsam a fejemet, és lássam, hová tűnt, megtudjam, miért hagyott magamra. A düh lángolva terjedt szét a sejtjeimben, mikor megláttam, mi történt. Az angyal egy démonnal küzdött.

Morgás tört elő a torkomból. A vér ízét még mindig éreztem, de már kaptam levegőt. Minden porcikám vibrálni kezdett, miközben minden egyes idegszálam darabokra akarta cincálni a démont. Az angyal lábai a magasba emelkedtek, ahogy a démon a torkánál fogva a falhoz nyomta. Nem hagyhatom, hogy bántsa, nem hagyhatom, hogy baja essen! – lüktetett az egyetlen gondolat a fejemben.

A düh és kétségbeesés, bombaként robbantotta fel a testemet, és a detonáció eloltotta az összes lángot, ami eddig kínzott. A másodperc egyetlen töredéke alatt ugrottam talpra, fel sem fogva, hogy mi történik velem. Lábamról csörögve esett le a lánc, mintha kitágult volna. Egyetlen cél vezetett: megölni a démont, aki bántja Edwardot.

Az egész alig pár pillanat alatt játszódhatott le. Olyan egyszerű volt… Sokkal egyszerűbb, mint gondoltam volna. A démon csak az utolsó pillanatban fordult felém, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Elengedte Edwardot, és maga elé tartotta a karjait, de ez nem állíthatott meg. Felugrottam, fogaim belemartak a márványkemény húsba, és úgy vitték át, mint kés az olvadt vajat. Hallottam az ordítást, és a lábaim a levegőbe emelkedtek, ahogy Dominic megpróbált lerázni magáról. Ki akartam nyújtani a kezeimet, hogy megkapaszkodjam benne, de az ujjaim valamiért nem akartak görbülni, csak végigszánkáztak a sima mellkason.

Nem gondolkoztam ezen. Nem számított volna az sem, ha lebénulok, és sosem tudom többé használni a kezeimet. Csak egyvalami hajtott, széttépni, darabokra szaggatni, hogy Edwardnak ne eshessen baja. Hirtelen a földre zuhantam, és mikor rájöttem, hogy Dominic karja még mindig a számban van, morogva dobtam le a földre.

Dominic rémülten hátrált, mikor vicsorogva újra közeledni kezdtem felé.

- Nyugalom, Isabella… - suttogta azon a halk, hátborzongató hangon, amitől egyszerűen rosszul voltam. Megfeszültem, és a hidegtől, ami végigfutott a hátamon megborzongtam. – Tudom, hogy nem akarsz bántani – mondta, én pedig a szemébe akartam köpni, hogy életem leghőbb vágya a halála, de szavak helyett hangos vonyítás hagyta el a számat. A döbbenet ostorként csapott végig rajtam. Mi történt velem? Rémülten pillantottam a fal mellett álló Edwardra, aki elkerekedett szemekkel bámult vissza rám, mintha szellemmé váltam volna.

A következő pillanatban olyan sok dolog történt, hogy nem volt időm végiggondolni semmit. Edward a nevemet kiáltotta, láttam, ahogy Dominic felém veti magát vicsorogva, és hallottam végül az őt eltérítő csattanást, amit Edward nekiütődő teste okozott.

A barlang megremegett. A két verekedő felé fordultam, miközben az ínyem visszahúzódott a fogaimról. Edward megragadta Dominic karját, és a háta mögé csavarta. Hallottam a csontok és inak ropogását, és nem tétováztam. Valamiféle ösztön tudta, hogy mit kell tennem – a nyakra mentem, ami védtelenül és szabadon maradt.

Hallottam a hörgést, ami Dominic torkából tört elő, de nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy soha többé egy ujjal se érhessen Edwardhoz. A lábak összecsuklottak, de a fogaim még mindig nem eresztették a zsákmányt. Aztán hirtelen felkaptam a fejemet. Újabb démon – kapcsolódott be valamiféle vészjelzés a tudatomban. Eleresztettem a még mindig meg-megvonagló testet, és figyelmeztetően morogva fordultam a barlang bejárata felé.

Az alak körvonalai ismerősnek tűntek, de az illata… Bűzlött. És valami azt súgta, hogy ellenség. Az egész testem megfeszült, hogy felkészüljek az ugrásra és átharapjam a torkát, de amint beljebb jött, és megláttam, összezavarodtam. A tudatom egy része barátként ismerte fel az újonnan érkezettet, míg a másik követelte, hogy tépjem szét. Szűkölve ráztam meg a fejemet. Nem értettem az egészet.

- Mi a…? – Jasper arcán kivehető volt a színtiszta döbbenet. – Ő… Isabella? – pillantott rám majd Edwardra. Még mindig nem értettem a dolgot. Mi a bajuk? Miért néz rám mindenki ilyen furcsán, és mik ezek az érzések bennem? Bármennyire is próbáltam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gondolatot, hogy a veszély még mindig fennáll. Hiába tudtam, hogy Jasper áll előttem, a testem úgy reagált rá, mintha védenem kéne magam.

- Isabella… - az imádott hang felé fordítottam a fejemet. Edward felemelt kezekkel közeledett felém, és egyenesen a szemeimbe nézett. Oda akartam menni hozzá, hogy a nyakába vessem magam, érezzem az ölelését, a bőre megnyugtató hidegét, ehelyett morgás hagyta el a számat. Összezavarodott tekintettel néztem vissza rá. Nem értettem, miért morgok és miért ugrásra készek az izmaim még mindig. – Isabella… Én vagyok az, Edward.

Igen, tudom, ki vagy. Hogy ne tudnám? – akartam felelni, de valamiért nem voltam képes megformálni a megfelelő szavakat. Kétségbeestem, és ezt vinnyogó hanggal sikerült csak Edward tudtára hoznom.

- Semmi baj, Isabella. Minden rendben – Edward hangja lágy, nyugtató és dallamos volt, mégsem múlt az izgalom, ami átjárta az egész testemet. Aztán újabb lépések zaját hallottam, de ezúttal az érkezők illata kellemes volt. Két magas és izmos alak jelent meg Jasper mellett. Mikor felismertem őket megkönnyebbült vakkantás hagyta el a számat.

Jonathan közelebb jött hozzám, Daniel pedig intett Jaspernek és Edwardnak, valószínűleg azért, hogy hátráljanak el tőlem. Nem értettem, mi ez az egész… Jonathan teste rázkódni kezdett, és a következő pillanatban ott állt előttem a már jól ismert barna színű farkas.

Aztán olyasmi történt, ami sokkolt engem. Egy képet láttam magam előtt. Egy hófehér, dús bundájú, hatalmas farkas képét. Igaz, hogy a nyakán volt egy elég mély seb, és a lábán is véres volt egy kissé a szőr, de gyönyörű volt. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a látomás hirtelen, és csak még jobban összezavarodtam.

Ez te vagy, Isabella! – hallottam meg a hangot a fejemben. Elkerekedett szemekkel pillantottam az előttem álló farkas szemébe, és tudtam, hogy igazat mond. Félrehajtott fejjel nézett rám egy ideig, mintha ő is valamin meglepődött volna, aztán közelebb jött hozzám. Nem hallom a gondolataidat, te hallod az enyémeket?

Bólintottam a fejemmel.

Rendben, ezzel ráérünk később is foglalkozni. Most vissza kell változnod. Tanácstalanul nyüszítettem fel. Azt sem értettem, hogy lett ez belőlem, hogyan tudnám visszacsinálni az egészet? Csak koncentrálj! Gyerünk, menni fog!

Behunytam a szemeimet, és próbáltam elképzelni magam előtt az emberi testemet. Aztán ismét felnéztem, de Jonathan pillantásából tudtam, hogy nem sikerült. Újra! – utasított, én pedig valami miatt nem tudtam ellenkezni vele. Mintha a szava parancs lett volna a számomra, amit lehetetlenség nem teljesítenem.

Kétségbeesve pislantottam Edward felé, aki engem figyelt. Meg akartam ölelni őt. Annyira akartam. Elképzeltem, ahogy a karjaimat a nyaka köré fonom, és belefúrom az arcomat a nyakába. A testemet apró remegés rázta meg. Edwardot akarom, Edwardot akarom – ismételgettem magamban mantraként, egyre több és erősebb remegést kiváltva magamból. Aztán jött az újabb robbanás, nem olyan erős, mint az előző, de furcsa érzés volt.

Éreztem, ahogy a lábaim megindulnak Edward felé, először csak lassan, aztán pedig, egyre gyorsabban. A szívem a torkomban dobogott – furcsa érzés volt, mivel már fel voltam készülve rá, hogy soha többé nem érzem az ütemét. Aztán a karjaim kinyúltak, és Edward ott volt közöttük.

Hallottam, ahogy Jasper és a farkasok kivonszolják a barlangból Dominic testrészeit, de nem akartam felnézni. Elégetik és vége. Örökre. Csak érezni akartam Edward illatát, ami még mindig ugyanolyan édes és megnyugtató volt.

- Ne… - nyöszörögtem, mikor Edward óvatosan eltolt magától. Ujjaim olyan erővel szorították az ingét, hogy beletelt pár másodpercbe, mire finoman lefeszegette őket.

- Csak egy pillanat – suttogta, aztán gyorsan kigombolta és levette az ingét, majd a vállaimra terítette. Rádöbbentem, hogy eddig meztelen voltam, és végigsöpört rajtam az a gondolat is, hogy miért. Reszketve kezdtem sírni. Azt hittem, hogy nem élem túl ezt az egészet, és a rettegés is elterelte a figyelmemet eddig, de most, hogy újra biztonságban voltam, tudatosultak bennem a történtek. – Semmi baj… - Edward halkan susogott, miközben kezei az inget gombolgatták rajtam. – Hazamegyünk, rendben? – mikor bólintottam, a karjaiba vett. A barlang kijáratánál becsuktam a szememet, és csak hagytam, hogy Edward lemásszon velem a sziklafalon. Éreztem az apró vízcseppeket, amik a vízesésből fröccsentek ránk, és hallottam a robajlást.

Miután szilárd talajra értünk, megéreztem a füst bűzös szagát is. Belefúrtam a fejem Edward vállába, mert hányingerem lett a gondolattól, hogy belőle lélegzek be valamit.

- Hazaviszem, te szólj a többieknek, hogy megvan – hallottam meg Edward hangját. Sejtettem, hogy Jasperhez beszél, de nem volt erőm felnézni. Alig két percbe telt, mire megérkeztünk a házhoz. A többiek addigra már ott toporogtak a verandán – Carlisle és Alice elénk lépett, mikor Edward megállt a lépcső aljában.

- Isabella… - Alice hangja ijedt volt. Meg akartam nyugtatni, de úgy éreztem, ha felpillantok rá, és a szemeimbe néz, az nem segít túl sokat ebben. Fáradtnak és üresnek éreztem magam. Mintha minden gondolatot és érzést kiszippantottak volna belőlem. Az egyetlen, ami még most is megmaradt, az igényem Edward közelségére.

- Carlisle, meg kéne vizsgálnod – éreztem, hogy elindultunk fel a lépcsőkön. Edward a szobámba vitt, és lefektetett az ágyamra.

- Mi történt? – kérdezte Carlisle, ahogy leült mellém az ágy szélére. – Ez… Ez az, aminek látom? – Óvatosan félredöntötte a fejemet, és közelebb hajolt a nyakamhoz. Próbáltam nyugodt maradni, de ez a fajta közelség zavart, és Carlisle-nak is olyan furcsa és zavaró illata volt – facsarta az orromat.

- Megharapta – felelte Edward fojtott hangon.

- Kiszívtad a mérget? – pillantott fel a fiára Carlisle.

- Nem.

- Akkor hogy…? – Carlisle értetlenül meredt újra a sebemre. – Az lehetetlen, hogy nem hatott rá! – hirtelen, mintha a hangja izgatottabb lett volna.

- Ő, átváltozott, csak… - Carlisle mély levegőt véve szimatolt felém.

- Ez… Ez nem lehet… - a döbbenet tisztán kivehető volt az arcán, én pedig kezdtem egyre feszültebb lenni. Egy csomó kérdés cikázott át az agyamon, amik mind akörül forogtak, hogy mi lesz most, hogy az vagyok, ami. Az egész életem, mintha egy csapásra száznyolcvan fokos fordulatot tett volna, és én ott ültem a sötétben teljesen összezavarodva. Át akartam ölelni a térdeimet, és olyan kicsire összehúzni magam, amekkorára csak sikerül, de a testem mozdulatlan fásultságban vegetált. Mintha belül megdermedtem volna, mint egy kocsonya.

Kopogtattak az ajtón, én pedig rémülten ugrottam meg. Edward megérintette egy pillanatra a vállamat. Alice dugta be a fejét a kis résen, az arca még mindig feszült volt – nyomát sem láttam annak a mindig vidám mosolynak, ami szinte a névjegye volt.

- Itt a táskád – nyújtotta át Carlisle-nak az orvosi kellékeket. – És hoztam egy kis vizet is, Isabellának.

- Köszönöm, Alice – vette át Carlisle mindkettőt, majd visszaült az ágyra. Alice is közelebb jött, és ahogy felpillantottam rá, láttam az ő arcán is a meglepettséget. Az orra aprókat rándult, miközben hitetlenkedve szimatolt a levegőbe, aztán Edwardra nézett megerősítésként. Halkan felnyögött a felismeréstől, aztán kisietett a szobából.

Automatikusan ittam pár kortyot a vízből, amit Carlisle a számhoz emelt, aztán a poharat átadta Edwardnak, hogy megvizsgálhasson. Nem akartam gondolkozni, sem a történteken, sem azon, hogy mi vár most rám. Behunytam a szemem, és próbáltam kiüríteni a fejemet. Éreztem Carlisle kezét – ami most még hidegebbnek tűnt, mint eddig -, ahogy a sebeimet lekezelte, és próbáltam mélyeket lélegezve legyőzni az érintése okozta apró, önkéntelen remegéseket.

- Rendben – szólalt meg végül. – A kisebb sebek estére be is gyógyulnak teljesen, a nyakadnak kicsit több idő kell, azt hiszem, elég mély volt a vágás, de azzal sem lesz gond – magyarázta. Kellett egy kis idő, amíg megemésztettem, hogy milyen gyorsan gyógyulok. Talán… Talán, ezért is nem volt nyoma annak, amit Dominic tett velem. Talán, már akkor is hamarabb gyógyultam. Bele kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy ne zokogjak fel újra. – Akkor… pihenj egy kicsit – állt fel Carlisle, de a kezem önkéntelenül nyúlt ki, hogy megragadja a csuklóját. Tudnom kellett az igazat…

- Meg kéne vizsgálnod… máshol is… - sütöttem le a szemeimet. Ujjaim elengedték Carlisle-t, és a takarót kezdték szorítani. A torkom összeszorult a visszanyelt könnyektől.

- Máshol is megsérültél? – tette vissza az ágyra a táskáját.

- Nem tudom… - a hangom halk volt. – Elájultam egy időre, mikor… és… azt mondta, hogy… - A testem erőteljes remegésbe kezdett, miközben próbáltam megmagyarázni, mi is történt.

Nem… Meg kell nyugodjak… Nyugalom… - motyogtam magamban. Vettem pár mély lélegzetet, hogy elmúljon a remegés, és próbáltam úgy gondolni az utóbbi napra, mint egy meg nem történt rémálomra. Az senkinek sem használ, ha kiborulok. Főleg most…

Hálás voltam Carlisle-nak, amiért hagyott nekem pár pillanatot, hogy összeszedjem magam.

- Lehet, hogy megerőszakolt – mondtam ki, miközben az ujjaim elfehéredtek a takaró körül. Edward kezében az üvegpohár reccsenve tört darabokra, hogy aztán a darabok tompán hulljanak a szőnyegre. Nem mertem felnézni rá, ahogyan Carlisle-ra sem. Tudtam, hogy nem az én hibám az sem, ha Dominic igazat mondott, mégis szégyelltem magam a történtek miatt.

- Edward, kimennél, kérlek! – szólalt meg Carlisle. Edward egy pillanatig tétovázott, aztán elindult az ajtó felé. Egy részem megrémült attól, hogy elmegy. Egy láthatatlan kötelék vissza akarta húzni őt hozzám attól rettegve, hogy ha túl messzire megy, az elszakíthatatlan lánc szorítása fájdalmat okoz majd nekem. Egy másik részem viszont megkönnyebbült, hogy ezt nem fogja végignézni. Mikor meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó, felpillantottam. – Hátradőlnél, kérlek… - ahogy fekvő helyzetbe kerültem, Edward inge feljebb csúszott.

Az arcom égni kezdett, de szó nélkül hagytam, hogy Carlisle felhúzza a lábaimat szülőpózba. A gumikesztyű csattanó hangja úgy visszhangzott a fülemben, mintha közvetlenül mellette csapódott volna Carlisle csuklójának. Összeszorítottam a fogaimat, hogy rákényszerítsem magam, ne húzódjak el a keze elől. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és próbáltam kizárni a tudatomból azt, ami velem történik. Figyeltem, ahogy néhány madár átszeli az eget – meglepődtem, mikor a csivitelésüket is tisztán hallani kezdtem. Csak most figyeltem fel rá, hogy a világ sokkal élesebb és hangosabb lett. Alice hangja felhallatszott a földszintről, holott a falak vastagsága miatt, nem hallhattam volna őt, és Edward lélegzését is hallottam. Gyorsabb volt, mint általában. Az ajtó előtt toporgott, cipője halkan kopogott, ahogy fel-le járkált. Szinte láttam magam előtt az arcát, a vonásai valószínűleg bűntudatosak és aggódóak lehettek.

Halkan felszisszentem, mikor valami kellemetlen nyomást éreztem a lábaim között.

- Bocsánat – motyogta Carlisle. Pár pillanat múlva összecsukta a lábaimat, és rám hajtotta a takarót.

Rettegve fordítottam vissza az ablak felől a tekintetemet, és néztem Carlisle-ra, aztán visszafojtott lélegzettel vártam, hogy levegye a kesztyűket, és elmondja nekem az igazat.

- Nem történt semmi – nézett rám.

- Biztos? – fürkészve figyeltem az arcát, és könnycseppek indultak el a szemeimből, mikor észrevettem a megkönnyebbülést a vonásain. – Köszönöm – suttogtam, aztán az oldalamra fordultam, és belefúrtam a fejemet a párnába.

Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Hallottam, ahogy Carlisle felemeli a táskáját – a bőr és az ágynemű találkozása halk, súrlódó hangot adott, aztán az ajtó kinyílt, Carlisle kilépett a folyosóra, Edward pedig visszatért a szobába.

Muszáj volt ránéznem. Nem csak azért, mert látni akartam az arcán, hogy mit érezhet és gondolhat, hanem egy belső késztetés miatt is, amely nem tudta elviselni, ha pár percnél tovább nem részesülhet Edward látványában, és a tudatban, hogy ott van mellettem. Belefúrtam a pillantásomat a mézszínű szemekbe, és igyekeztem biztonságérzetet meríteni belőlük.

Nem akartam elaludni, de végül úgy csukódtak le a szemhéjaim, hogy észre sem vettem. Annyira kimerült lehettem szerencsére, hogy az álmok messzire elkerültek. Mikor legközelebb felébredtem már sötét volt. Azonnal felültem az ágyban, és pillantásom Edwardot kereste. Az ablak mellett állt, de ahelyett, hogy kifelé nézett volna, engem figyelt elgondolkozva. A sötétben is tisztán láttam az arcvonásait.

- Edward… - szólaltam meg. Odasétált az ágyhoz, és megállt mellette. Megragadtam a kezét, és lehúztam magam mellé. Szükségem volt a közelségére. Kinyújtotta a kezét, és simogatni kezdte az arcomat. Hálásan bújtam bele az érintésébe.

- Itt járt a rendőrség – szólalt meg pár pillanat múlva. Elakadt a lélegzetem. Annyira zavart voltam az elmúlt pár órában, hogy a rendőrök ki is mentek a fejemből. Mintha egy másik életben üldöztek volna…

- Josh – hirtelen összerándult a gyomrom. – Mi van Joshuával? – a fejem kezdett kitisztulni, és hirtelen előtérbe kerültek azok a dolgok, amikkel a halál küszöbén és sokkos állapotban nem voltam képes foglalkozni.

- Jól van. Beszedett egy golyót a vállába, és Carlisle-nak elég szép summát kellett letennie óvadékként érte, de már otthon van – felelte Edward. Megpróbáltam feljegyezni gondolatban, hogy ezért hálát kell mondanom Carlisle-nak. Már, ha lesz még rá lehetőségem…

- Le fognak tartóztatni? – éreztem, ahogy a szorongás elönti a bensőmet. Igazából, nem az zavart, hogy bezárnak egy szűk cellába. Azt még kibírtam volna, ha muszáj. De ha elszakítanak Edwardtól… Abba bele fogok halni. Lehetetlenségnek tűnt, hogy kibírjam messze tőle.

- Nem – mosolygott rám halványan Edward. – Tudják, hogy nem te voltál.

- Honnan? – izgatottnak kellett volna lennem, de csak tompán éreztem valami reményfélét.

- Jasper átkutatta a barlangot, miután elhoztalak. Carlisle és én utána néztünk pár hasonló ügynek, és az ilyen pszichopaták általában gyűjtők is egyben. Eltesznek ezt-azt emlékbe az áldozataiktól, hogy… - magyarázta, de megállítottam. Tudtam nagyjából, hogy mire gondol – épp elég thrillert és krimit néztem már életem során hozzá -, és nem akartam hallani.

- Mit talált Jasper? – kérdeztem inkább. Edward szavaiból úgy vettem ki, hogy ő volt az, aki valószínűleg rálelt valami bizonyítékra Dominic ellen.

- Annak a… szörnyetegnek… – torzult el Edward szép arca a dühtől. – …volt egy ereklyés doboza. Az egyik kő alá rejtette. Voltak benne fényképek, levelek, különböző tárgyak és még egy-két dolog, ami bizonyítja, hogy több gyilkosságot is elkövetett, és hogy a szüleidet is ő… - hallgatott el Edward, hogy ne okozzon fájdalmat. – Ezen kívül az erdőben, a halott rendőrök holtteste mellett találtak tőle sáros lábnyomokat, amik egyeztek a barlangban lévőkkel. Ki akarnak majd kérdezni, de szabad vagy. Semmivel sem gyanúsítanak már.

- Az jó – bólintottam. Edward az arcomat fürkészve fogta meg a kezemet.

- Nem is örülsz neki? – kérdezte végül.

- De, de igen – sóhajtottam. – Csak… Még nem fogtam fel teljesen. Kell egy kis idő, amíg… - A szemeim megteltek könnyekkel. Összeszorítottam a szemhéjamat, de nem tudtam megakadályozni, hogy kicsorduljanak. Edward a mellkasához húzott, és simogatta a hajamat, amíg meg nem nyugodtam egy kicsit. A bőre hidege még az ingén keresztül is szinte perzselte az arcomat.

- Meg kéne beszélnünk azt is, hogy mi lesz most… - szólalt meg egy kis idő múlva.

- Hogy érted ezt? – emeltem fel a fejem, és az arcomat törölgetve felnéztem rá.

- Jonathan azt mondta, hogy beköltözhetnél a régi Black házba, ha akarsz… - kezdte Edward bizonytalanul. Az ujjaim ökölbe szorultak hirtelen.

- Azt akarod, hogy elmenjek? – valami forrón marni kezdte a gyomromat, és elindult a torkom felé.

- Nem, én csak… Lehet, hogy szeretnél a saját… fajtáddal lenni most, hogy… - Edward az ágyra szegezte a tekintetét. Eddig eszembe sem jutott, hogy el kell hagynom ezt a házat, hogy el kell hagynom Edwardot... Remegni kezdtem, és rémülten kapkodtam a levegőt. Mi lesz velem, ha nem akarnak velem lenni, mert farkassá váltam, ha nem mehetek Cullenék és Edward közelébe? A gondolattól átjárt a pánik.

- Nem, nem, nem – ráztam a fejem, miközben ujjaim belemartak Edward karjába. Úgy kapaszkodtam belé, mintha bármelyik pillanatban kitéphetnék a kezeim közül, és elvihetnék tőlem.

- Tudom, hogy most még zavart vagy, de nyugodtan át kéne gondolnunk mindent... Nem akarom, hogy miattam bármit megbánj később, és… - folytatta a monológját Edward. – Nem lenne olyan nehéz, mint itt… Tudom, hogy milyen ösztönök vannak benned irántunk, és bármennyire is szeretlek, nem várhatom el, hogy… szenvedj a közelünkben. A farkasok pedig… - A fejemben összemosódtak a szavak. Csak annyit értettem meg, hogy el kell mennem. Hogy elküldenek. El Edward közeléből. Nem láthatom őt. A rémült gondolatok visszhangoztak a fejemben, miközben éreztem, hogy a szívem veszett gyorsasággal kezdi püfölni a mellkasomat. – Isabella? Isabella, nyugodj meg! – hallottam a kérlelő hangot, de már nem tudtam engedelmeskedni neki. Egy dolgot akartam, megértetni Edwarddal, hogy maradni akarok, hogy nem tudok élni nélküle!

A remegés olyan erővel hullámzott végig a testemen, hogy időm sem volt felfogni és megállítani. Éreztem, ahogy a sejtjeim darabokra robbannak, és az érzés sötét ketrecbe zárta az emberi énemet, kieresztve a farkast. Elrugaszkodva ugrottam a hideg mellkasnak - valami reccsenés félét hallottam, de nem foglalkoztam vele -, és vicsorogva meredtem a sötétarany szemekbe.