A jövő reménysége - 1. fejezet

A mailek többségére már sikerült válaszolnom, de az itteni kritikák még mindig hátravannak. Bocsánat... Holnap megpróbálok azokra is választ adni, és ezenkívül megírom a külön kiemelt kérdéseitekre is a kis válaszaimat. :) Még egy kis türelmet kérek, köszönöm szépen. :)



A jövő reménysége



1. HIBÁK



ORROM A LEVEGŐBEN KERESTE a kijelölt szagot közvetlenül a testem rázkódása és átalakulása után. Igaz, hogy a napok során a bűz elviselhetőbbé vált, de egyáltalán nem hasonlított arra a kellemesen kábító illatra, ami korábban a „prédámat” jellemezte. Lábaim földdarabokat szaggatva a talajból rohantak nem messze álló célom felé, és amint a közelébe értem, a fogaim önkéntelenül kivillantak a számból. Az erő, amivel a kőkemény mellkashoz csapódtam, valószínűleg szilánkosra törte volna bármelyik halandó ember bordáit, de egy vámpírnak maximum némi kellemetlenséget okozott.

Alice tompa puffanással csapódott a földbe, keze a nyakamnak feszült, ahogy próbálta távol tartani vicsorgó fogaimat az arcától. A tudatom egy része bele akart marni, de a másik rész elszörnyedt a gondolattól is.

Nyugalom – hallottam a fejem mélyén a hangot, amelynek engedelmeskednem kellett. Szükségem volt egy kis időre, míg a testem elernyedt a fehér ujjak szorításában. Amint teljesen önmagam voltam, hátraugrottam néhány szőrcsomót hagyva Alice markában. A visszaváltozást most már könnyebb volt irányítani, mint a kezdetekben – de a szétesésem még mindig ugyanolyan kezelhetetlen volt.

Amint két lábbal álltam a földön, egy fürdőköpeny terült hátulról a vállaimra. A fiúknak természetes volt, hogy minden kellemetlen érzés nélkül egymás előtt változtak oda és vissza, de én frusztrálva éreztem magam meztelenül.

- Jól van, ügyes voltál! – dörzsölte meg a vállaimat Nate. Hálásan rámosolyogtam – bár belül egyáltalán nem voltam elégedett magammal -, majd azonnal Alice-hez léptem.

- Sajnálom. – Megszokott szertartássá vált számomra, hogy egy-egy ilyen támadás után sűrű bocsánatkérések szakadnak fel a mellkasomból.

Két hétig csak a farkasokkal gyakoroltam az átváltozást és a visszaváltozást. Jonathan nem kímélt – szinte reggeltől estig újra és újra és újra próbára tett. Aztán, mikor már egész jól ment az önkéntes ide-oda alakulás, úgy döntött, hogy szükségünk van egy segítőre. Kézzel, lábbal és mancsokkal is tiltakoztam Alice felhasználása és veszélybe sodrása ellen, de hiába. Nate és Alice pont ugyanolyan makacsok voltak ez ügyben. Végül csak úgy voltam hajlandó belemenni a dologba, hogy a farkasok biztosítottak róla, letépnek Alice-ről bármi áron, ha ténylegesen veszélyben lenne.

Ő volt az egyetlen, aki tudta, mivel próbálkozom, és hogyha egy halvány lehetőségem is van rá, akkor nem hagyom el Edwardot és a Cullen családot örökre. Szinte szóról szóra emlékeztem annak a levélnek a tartalmára, amit alig több, mint két hete csúsztattam a kezébe annál a szörnyű búcsúzásnál. Bocsánatot kértem benne minden szóért, amivel fájdalmat okoztam nekik, és megkértem, hogy semmiképpen se hagyja, hogy Edward vagy a család bármelyik tagja elhagyja Forksot, amíg nem tudom, képes leszek-e legyőzni önmagam, és arra is, hogy vigyázzon nagyon, nehogy Edward valami hülyeséget csináljon.

Rettegtem attól, hogy fogja magát, és nekiindul felkeresni a Volturit, de miután Jonathan először felhívta Alice-t, és személyesen találkoztunk, megnyugodtam egy kissé.

- Elhitettem a többiekkel, hogy látomásom volt – mesélte Alice három napja. Egy kidőlt fatörzsön üldögéltünk – ő az egyik végén, én pedig a másikon, elég nagy távot hagyva magunk között. – Nagyon erősen kellett koncentrálnom Edward előtt, de ebben az állapotban… Szóval, most könnyebben átverhető – komorult el mindkettőnk arca. Edward állítólag ki sem lépett a szobájából, mióta elváltunk egymástól. Még vadászni sem ment el a többiekkel. Valahányszor arra gondoltam, hogy mennyire szenvedhet, úgy éreztem, a szívem kiszakad a helyéből, és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne induljak el azonnal régi otthonom felé.

- Mit mondtál nekik? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Hogy ha bármelyikünk elhagyja most Forksot, akkor valami szörnyűség történik… Esmével… - harapta be a száját Alice. – Ő az, aki miatt mindannyian bármit megtennénk, és egyikünk sem kockáztatná meg, hogy baja essen.

- Sajnálom, hogy miattam hazudnod kellett – a lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám.

- Ha ezen múlik, hogy végül Edward és te boldogok legyetek, akkor nem bánom – vonta meg Alice a vállát.

- Szeretlek, Alice. – Ösztönösen meg akartam ölelni őt, de végül a biztonsága miatt inkább csak egy mosolyt küldtem felé.

- Akkor, még egy próba? – zökkentett ki az emlékekből Jonathan hangja. Alice-re pillantottam. Ha rajtam múlt volna, reggeltől estig gyakoroltam volna, de Alice-t sem használhattam ki túlságosan.

- Majd holnap – feleltem minden ellenérzésem ellenére. – Lassan úgyis haza kéne menned, nehogy furcsállják, hogy folyton eltűnsz… - fordultam Alice felé.

- Igen, igaz – bólintott. – Jasper már így is gyanít valamit, de szerencsére, nem kérdezősködik. Nem szívesen hazudnék neki… - húzta el a száját. – Akkor holnap jövök a szokott időben – mosolygott rám. – Sziasztok! – emelte intésre a kezét, aztán egy másodperc alatt elszelelt.

Otthon – jelenleg a régi Black házban húztam meg magam, amit tényleg gyönyörűen felújítottak a fiúk – vettem egy hideg-meleg zuhanyt, hogy ne aludjak el addig, amíg Edwardot meg nem etettem és ágyba nem dugtam, aztán mikor ezzel kész voltam, magam is lefeküdtem. Az első pár napban még nem mertem az öcsém közelben sem lenni, aztán pedig csak felügyelet mellett, mert a hirtelen rám törő érzelemhullámok miatt bármikor átváltozhattam és árthattam volna neki. Juliette vigyázott rá, és csak miután a gyakorlásnak hála az emberek közelében már tudtam uralni magam, akkor hoztam „haza” Edwardot.

Sokáig csak meredten fürkésztem a hófehér plafont, miközben néha letöröltem egy-egy könnycseppet, ami Edward arcának látomásától hagyta el a szemeimet. Néha annyira fájt a hiánya, hogy úgy éreztem, beleőrülök, vagy jobb esetben belehalok. Ilyenkor próbáltam arra gondolni, hogy nem sokára újra vele lehetek, de ez az egész olyan elkeserítően távolinak tűnt, hogy nem nagyon tudott megvigasztalni.

Lassan merültem álomba, és az sem volt jobb, mint az ébrenlét. Éreztem az undort, ahogy a jéghideg kéz durván fogdos, a hányingert, ahogy a számra nyomja a sajátját, és a pánikot, ami akkor a barlangban az uralma alá hajtott. Szinte minden éjszaka ezeket a képeket láttam magam előtt, valahányszor lehunytam a szemeimet, és az ébredés is mindig ugyanolyan volt.

A forró verejték kicsapódott a testemen, a hálóing rám ragadt, és a reszketést csak alig tudtam megállítani. Olyan kevésen múlt… Nem az életem. Inkább a józan eszem. Nem tudtam volna elviselni ép ésszel, ha az a szörnyeteg tényleg megteszi, ha… Kipattantam az ágyból, és a mosdóig sprintelve futottam, hogy a padló helyett a vécécsészébe üríthessem a gyomrom tartalmát.

Jonathan mondta el, mi is történt. Hogy hogyan találtak rám végül…

A farkasok voltak azok, akik értesítették Cullenékat arról, hogy mi történt velem. Miután a rendőrség elvitte Benjamint és Joshuát, a többiek utánam jöttek az erdőbe. Akkor még azt hitték, hogy csak elrejtőztem, nehogy elfogjanak. Aztán megérezték Dominic illatát, megtalálták a rendőrök holttesteit, és teljesen pánikba estek. Jonathan és Daniel azonnal követni kezdték a nyomunkat, miközben Aidan elrohant a Cullen házhoz.

Edward állítólag magán kívül volt. Átkelt a folyón Alice-szel, Jasperrel és Carlisle-lal együtt – Esme, Rosalie és Emmett az öcsémre vigyázott -, és bár ott elvesztették a nyomunkat – nem véletlenül, mivel nem is lehettek arra nyomok már -, tovább kutatott, hátha újra rám talál. Senki sem tudott hatni a józan eszére, így csak mentek utána, nehogy valami baja essen. Kivéve Jaspert. Ő volt az egyetlen, aki képes volt tiszta fejjel, logikusan, igazi stratégaként gondolkozni. Visszatért az utolsó helyre, ahol még érezték az illatomat, és a környéken kezdett keresgélni – a szabadlábon lévő farkasokkal együtt.

Persze, a vízesés miatt sosem talált volna meg illat alapján. Már azt hitte, hogy tévedett, mikor visszajött, ahelyett, hogy Edwardékkal tartott volna, de aztán megérzett engem. A vágás a nyakamon – ami azt hittem, az életem végét jelenti majd – mentett meg végül. Ahogy Dominic belém harapott, és a testemet elöntötte az a hihetetlen fájdalom, Jaspernek csak annyi ereje maradt a velem együtt átélt érzéstől, hogy telefonáljon Edwardéknak, merre keressenek tovább.

Edward volt a leggyorsabb a családból, ő ért vissza a legkorábban. Jasper segítségével nagyjából be tudták tájolni a helyet, ahol lehetek, és bár az illatomat nem érezhették, a fájdalom okozta sikolyok és kiáltások végül, ha a vízzúgás miatt tompán is, de elértek hozzájuk.

Jasper volt az, aki rám talált, és nekem még csak lehetőségem sem volt megköszönni neki eddig.

A csaphoz mentem, és kiöblögettem a számat, hogy megszabaduljak a kesernyés íztől, aztán megmostam az arcomat. A szemem alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek, ahogy szembenéztem a tükörképemmel. Furcsa érzés volt látni magam, mivel az utóbbi pár hét alatt olyan sokat változtam.

Bár nem lettem olyan magas és izmos, mint a fiúk, talán, mert nő voltam, vagy mert csak negyedrészt folyt quileute vér az ereimben – hiszen apám csak Jacob nagypapa révén volt indián, és a nagyi, valamint anyu is kívülállók voltak -, de azért nőttem jó pár centit, és az eddig nem létező izomzatom is előbukkant a semmiből. Juliette azt is felajánlotta, hogy levágja a hajamat, hogy farkasként kicsit rövidebb legyen a bundám, de mivel több változást már nem tudtam volna elviselni – és mellesleg mindig is pocsékul állt nekem a rövid haj -, visszautasítottam az ajánlatát. Inkább elviselem, a hosszú, meleg bundát, semmint hogy megszabaduljak azon kevés testrészeim egyikétől, amit szeretek magamon.

Kinéztem a fürdőszoba kis fenti ablakán. Odakint még sötét volt – mikor visszamentem a nappaliba, a faliórára pillantva kiderült, hogy hajnali három van -, de éreztem, hogy már nem leszek képes visszaaludni. Halkan kiosontam a ház elé – nem mertem messzebb menni az öcsém miatt -, és leültem a legalsó lépcsőfokra. A farkaslét egyik előnye volt, hogy nem kellett pokrócot hozni magammal a hideg ellen.

Hallottam a halk lépéseket felém közeledni, de nem foglalkoztam velük – azt hittem, elhaladnak majd mellettem, mint általában. Hátrahajtottam a fejem, és a csillagokat figyeltem.

- Nem tudsz aludni? – hangzott fel közvetlenül mellettem a kérdés. Lassan fordítottam Joshua felé a fejemet. Fölém magasodva pillantott le rám mélybarna szemekkel, és elég rémisztőnek is hathatott volna, ha a kezeiben nem lett volna ott Nyuszi kisasszony. Így viszont alig bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak a látványtól, de aztán inkább megfegyelmeztem magam. Joshua az utóbbi időben már kevesebbet piszkált – bár lehet, hogy csak azért, mert került, és épp ezért kevesebbet is találkoztunk -, de még mindig nem voltunk puszipajtások. Nem is igazán értettem, miért jött most ide hozzám…

- Mint láthatod – vontam meg a vállam.

- Megint rémálmod volt… - A mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Ezt meg honnan…? – kezdtem felháborodva. Még mindig képes voltam elzárni bizonyos dolgokat a többi farkas elől, így a gyengeségemet is próbáltam eltitkolni.

- Néha hallani, ahogy kiabálsz – felelte, mire elpirultam.

- Nagyszerű! Akkor egész La Push tud már róla… - morogtam magam elé.

- Csak én. – Kíváncsian néztem fel Joshra magyarázatot várva. – A többiek vagy járőröznek vagy mélyen alszanak. Nem hiszem, hogy meghallották volna.

- És te miért vagy fent? – érdeklődtem, miközben egy fadarabbal piszkálgatni kezdtem a port, csigavonalat rajzolva bele.

- Mondjuk, hogy néha hasonló cipőben járok, mint te – nevetett fel keserű-mély hangon.

- Ó! – feleltem nagyon értelmesen, amitől megint csak fülig pirultam. Összerezzentem, mikor Joshua csak úgy szó nélkül lehuppant mellém, mintha régi, jó barátok lennénk. Meglepett az a hirtelen jött közvetlenség, és gyanakvóvá is tett.

- Róla álmodsz, igaz? Arról a szörnyetegről? – Joshua kérdésétől mintha hatalmas kősziklák keletkeztek volna a gyomromban. – Én is a saját szörnyetegemről álmodok, pedig azt sem tudom valójában, hogy néz ki – túrtak bele az erős ujjak a puha nyúlszőrbe finoman.

- Sajnálom – pillantottam együtt érzően Joshra.

- Ne tedd! – a barna szempár gyűlölettől szikrázva nézett vissza rám, én pedig ijedten húzódtam hátrébb pár centit. – Ez segít emlékezni arra, hogy ki vagyok, és mi a dolgom. Bárhol is van az a vérszívó, egyszer elkapom, és megölöm. Addig pedig, amíg megtalálom, irtom a társait.

- Nem mind olyanok, mint a szörnyetegeink – próbálkoztam óvatosan. Nem akartam feldühíteni Joshuát, de azt sem volt jó látni, hogy ennyire tele van gyűlölettel. Egy embernek sem lenne szabad ilyesmit magában hordoznia, mert ez a fajta erős érzés csak rombolni és pusztítani képes.

- Hát persze… - húzódtak gúnyos mosolyra Josh ajkai. – Cullenék a civilizált gyilkosok. Csak azért, mert úgy tesznek, mintha emberek lennének, még nem azok.

- Emberségesebbek, mint sok ember! – Nem bírtam ki, hogy ne pillantsak kihívóan a sötétbarna szemekbe. Azt vártam, hogy Joshua majd idegesen felugrik, a fejemhez vág néhány sértést, aztán elrohan, ehelyett, hangosan nevetni kezdett. Megütközve figyeltem az arcát, amíg abba nem hagyta. – Min nevetsz? – a hangom gyerekesen duzzogósra sikeredett.

- Tudod, vicces, hogy te ezt tényleg el is hiszed… - törölgette a könnyeit, aztán az arca, amin eddig mosoly volt, hirtelen megkeményedett. – Először azt hittem, hogy csak biztonságot nyújtanak neked, és mivel úgy érzed, nincs kihez fordulnod, bebeszélted magadnak ezt a hülyeséget önmegnyugtatásként. De… te… tényleg ennyire naiv és ostoba vagy – rázta meg a fejét.

- Ha így gondolod, akkor mi a fenét akarsz tőlem? – pattantam fel a sértődöttségtől dühösen. – Nem muszáj velem beszélgetned, egyszerűen csak hagyj békén! – kiabáltam. Csak még jobban felhergelt, hogy Josh teljes nyugalommal ült még mindig velem szemben, és simogatta a nyulát.

- Azért vagyok itt, mert úgy látom, hogy minden naivságod és ostobaságod ellenére tanulékony vagy… Talán, idővel rá tudlak döbbenteni, hogy tévedsz – vonta meg egyszerűen a vállát.

- Soha napján – vetettem oda neki, aztán el akartam menni mellette a lépcsőn, de az egyik keze a bokámra fonódott. Szikrázó szemekkel néztem le rá, és azon gondolkoztam, hogy belerúgok.

- Majd meglátjuk… - mosolygott rám, aztán elengedte a lábam, felállt, és lassú léptekkel elindult a saját háza felé.

Ha Edward nem aludt volna még mindig odabent, akkor biztosan hangos robajjal vágtam volna be magam mögött az ajtót. Így csak óvatosan becsuktam, és magamban fortyogva vonultam az ágyamhoz. Levetettem rá magam, és különféle kínzási módszereken gondolkoztam egy bizonyos farkas számára. Hogy is juthat olyasmi az eszébe, hogy én valaha másképp tudnék nézni Cullenékra? Szeretem őket, és ezen senki és semmi nem változtathat. És nagyon jól tudom, hogy mik ők és milyenek. Nem vagyok se naiv, se ostoba!

Dühösen simítottam végig ott a bokámon, ahol az előbb még a forró ujjak fonták körbe. Joshua nem tud semmit! Nem értheti ezt az egészet, mert nem ismeri Cullenékat. Ő nem látta sosem a vámpírok jó oldalát. Belefúrtam a fejem a párnámba, miközben próbáltam elfelejteni a lábam bizsergését, ami arra emlékeztetett, minek is tart Josh, de egyszerűen nem ment.

Ide-oda forgolódva vártam ki, míg a nap felkelt, miközben az érzelmeim szorító köteléke az eddigieknél sokkal jobban fojtogatott. Talán, az idő múlása, a rémálmom vagy a Joshuával való vitám miatt, de végül egy őrült terv fogalmazódott meg a fejemben. Látnom kellett őt. Ha csak egy másodpercre is, de muszáj volt.

Tudtam, hogy Juliette már korán reggel fent szokott lenni. Mindig reggelivel várta az őrjáratból hazaérkezőket, így gyorsan felöltöztem, elláttam Edwardot, aztán elindultam vele Danielékhez. Még volt egy kis időm Alice érkezéséig…

Juliette örömmel vállalta magára az öcsém felvigyázását. Megkértem, hogy szóljon Jonathannak, hogy elmentem sétálni, de az óránkra visszaérek, aztán elindultam az erdő felé. Igaz, hogy úgy gyorsabban haladtam volna, de nem mertem átváltozni farkassá. Biztonságosabb volt most az emberi formám.

Mielőtt átléptem volna a határt, úgy pillantottam körbe, mintha fegyveres őrök lesnének rám a bokrokból, hogy lepuffantsanak, amint megteszem a végső mozdulatot. Végül, persze, semmi sem történt, azon kívül, hogy a szívverésem felugrott kétszázra. Igaz, hogy a szerződés csak egyoldalú volt – vagyis csak Cullenék nem jöhettek át a mi térfelünkre -, mégis úgy éreztem, mintha valami törvényt szegnék épp meg.

Gyorsabb léptekkel haladtam a célom felé, óvatosan, nehogy belebotoljak út közben valakibe, akibe nem kéne, miközben azon gondolkoztam, hogy nem lenne szabad ezt tennem. Nem csak hogy tiltott volt, de még önkínzás is. Ennek ellenére a láthatatlan erő nem hagyta, hogy visszaforduljak – a lábaim, mintha önkényesen működtek volna.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem veszélyes rá nézve. Hiszen, elég távol leszek tőle, így nem tudom majd bántani. Az egyetlen, akiben kárt okozhatok, az saját magam, és azt is csak lelkileg. De megéri…

Kiszemeltem egy elég magas fát, ami közel volt a házhoz – de mégsem annyira, hogy megérezhessék a szagomat, vagy észrevegyenek -, és gyakorlott mozdulatokkal másztam fel a törzsön, meglepve saját magamat is. Még mindig furcsa volt, hogy ügyesebb és gyorsabb vagyok, mint régen. Mikor elég magasra értem, a torkomban dobogó szívvel fordultam a ház irányába, és hálát adtam a hatalmas üvegfalak tervezőjének.

Próbáltam ráfókuszálni Edward szobájára – a farkaslátásommal, szinte tisztán ki tudtam venni még a polcon álló könyvek borítóján a címeket is -, és elakadt a lélegzetem. A szobormerev test a kanapén ült a falnak támaszkodva, és olyan mereven bámult maga elé, mint egy viaszbábu.

Alice mondta, hogy Edward rossz állapotban van, de tudni és látni két különböző dolog volt. Az a valami ott bent, nem az az Edward volt, akit ismertem. Nem volt benne semmi élet. Belül is pont olyan halottnak látszott, mint amilyen a teste volt, és ez engem is halálra rémisztett. A kezeim remegve szorították az ágat, amin térdeltem, miközben próbáltam megnyugodni egy kicsit – sikertelenül.

Aztán hirtelen megdermedtem. Edward megmozdult, és az éjfekete szempár, mintha egyenesen rám nézett volna. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Ilyen messziről nem vehetett észre, ha nem tudta pontosan, mit is kell keresnie – márpedig honnan tudhatta volna, hogy itt vagyok…

De bármennyire is lehetetlen volt, mégis csak tudta. Olyan hirtelen pattant fel, és lépett az ablakhoz, hogy még én is nehezen követtem nyomon. Hosszú, hófehér ujjai az üveghez simultak, mintha meg akarna mögöttük valamit érinteni, miközben a mellkasa legalább olyan gyors ütemben emelkedett és süllyedt, mint az enyém. A láthatatlan és széttéphetetlen zsineg összekötötte a tekintetünket.

Aztán hirtelen eltűnt a szemeim elől. Egyetlen ugrással hagytam el a fát, és futni kezdtem az ellenkező irányba. Hallottam a távolból a jellegzetes suhanó hangot, de próbáltam nem törődni vele. El kellett érnem a határt, mielőtt Edward utolért volna, de ez így emberi tempóban lehetetlennek tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, ha Edward emberi formámban beér, vagy ha farkas formát öltök, veszélyeztetve ezzel az életét. Talán, ha ember maradok, meg tudom állni, hogy ne változzak önkéntelenül át, és ártsak neki – futott végig az agyamon a gondolat, miközben átugrottam egy kisebb bokrot.

Aztán nem volt már min vacillálnom, mert tudtam, hogy késő. Oldalra kapva a fejemet még láttam a felém suhanó testet, de nem tudtam tenni az ellen, hogy nekem ütközve a földre gyűrjön. A testem azonnal remegésbe kezdett – Edward közelsége és a feldúltság, amit ez okozott az önuralmam korlátjait feszegette.

- Eressz el! Eressz! – kiabáltam neki kétségbe esve – a gondolat, hogy bármelyik pillanatban átváltozhatok, miközben alig pár milliméternyire vagyok tőle, rémisztőbb volt mindennél -, de Edward mintha meg sem hallott volna. Ahelyett, hogy minél távolabbra menekült volna tőlem, még közelebb akart préselődni a testemhez. Karjai körbeöleltek, mit sem törődve a csapkodásommal, mint egy kúszónövény, aminek létszükséget jelent a táplálékot adó fába való kapaszkodás. Csakhogy én nem fa voltam, hanem egy húsevő virág, ami bármelyik pillanatban összezárhatta körülötte a szirmait.

Behajlítottam a lábamat, és akkorát rúgtam Edward hasába, amekkorára szükség volt ahhoz, hogy lerepüljön rólam – ahogy földet ért, azonnal talpra ugrott, és hitetlenkedő szemekkel bámult rám. Gyorsan felpattantam, és remegő lábakkal hátráltam előle.

- Most… elmegyek… - közöltem vele remegő hangon. Kezeim ökölbe szorulva próbáltak meg küzdeni a remegés ellen, ami újra és újra átfutott a testemen, mint egy áramütés. Nem mozdult, ezért tettem még egy lépést hátra.

- Várj! – Megálltam mozdulat közben, és nem bírtam ki, hogy ne pillantsak Edwardra. – Miért jöttél ide? – a hangja halk volt.

- Nem tudom… Múló gyengeség volt – ráztam meg a fejem. – Többet nem fordul elő – ígértem, aztán hátat fordítottam, és elindultam.

- Nem akarok nélküled élni – hallottam meg a suttogását, és úgy éreztem magam, mint akit gyomron rúgtak. – Kérlek, Isabella… Nem tudok nélküled élni.

- Én… - motyogtam magam elé, de mielőtt megtörhetett volna az önuralmam, felkaptam a fejemet. Nem messze valaki mozgott a fák között, és ismerős illatot hozott felém a szél. – Most mennem kell. Itt vannak értem – szólaltam meg. Nem mertem újra Edward felé fordulni, mert tudtam, hogy akkor elvesznék. – Sajnálom.

- Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz.

- Szeretlek – ismertem be. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúztam el, aztán rohanni kezdtem arra, amerre a társaim vártak.




És még egy kis plusz meglepetés a fejezethez... Isabella levele Alice-hez. Először a fejezetbe akartam betenni, de valahogy nem illett bele, viszont megírtam, és úgy gondoltam, hátha érdekel titeket. :)



Drága Alice!


Kérlek, amit most is leírok, ne mondd el senkinek! Legyél minden erőddel azon, hogy Edward elől is eltitkold, mert nem akarom, hogy még jobban szenvedjen. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e legyőzni önmagamat, de erőmön felül próbálkozni fogok vele, hogy ne kelljen örökre elszakadnom tőletek. Ha mégsem sikerülne, jobb Edwardnak, ha csak egyszer csalódik, és a remény miatt nem kell újra szenvednie, mikor ismét elveszti azt.
Két dolgot szeretnék kérni tőled, mert nincs más, akihez fordulhatnék. Kérlek, ne hagyd, hogy Edward elmenjen Forksból, amíg nem tudom biztosan, sikerrel járok-e vagy sem. Ha leküzdeném az akadályokat, de ő elmenne, abba biztosan belehalnék. Találj ki bármit, hogy itt maradjatok mindannyian!
A másik, hogy vigyázz Edwardra, amíg távol vagyok. Ne hagyd, hogy valami hülyeséget csináljon!
Szeretem őt és titeket is, minden más, amit mondtam a búcsúnál csak színjáték volt Edward meggyőzésére. Kérlek, ne haragudj rám!

Barátnőd és testvéred: Isabella