A jelen boldogsága - 25. fejezet

Szandi sajnos, ma nem tudta lebétázni a fejezetet, Freeb nézte át. Köszönöm neki. :)



25. FÉK




EDAN NYUGTALANUL PISLOGOTT FEL RÁM, miközben próbáltam etetés után elaltatni. Olyan volt, mint az apja, pontosan tudta, hogy mikor vagyok feszült. Isis mellette feküdt az ágyon, és nyugodtan nézelődött. Felemeltem az ágy szélére akasztott csörgőjátékot, és megrázogattam a kisfiam orra előtt, hogy eltereljem a figyelmét. A testvéremnél ez mindig bevált, de Edan értetlen arcot vágott – mintha azt akarta volna mondani nekem, hogy: Szép, szép, de mihez kezdjek vele?

Felsóhajtottam, és körülnéztem a szobában. Mikor megláttam a cd-lejátszót, felderült az arcom. Ha Edan tényleg annyira hasonlít Edwardra, ez biztosan be fog jönni. Felkeltem az ágyról, és elindítottam azt a lemezt, ami éppen a lejátszóban volt. Egy zongoradarab szólalt meg, de azt nem tudtam volna megmondani, ki a szerző.

Kíváncsian figyeltem Edant, aki egy pillanatig csak feküdt mozdulatlanul, aztán mozgatni kezdte a lábacskáit – ütemre. Elvigyorodtam, és visszatelepedtem mellé az ágyra. Olyan csodás volt csak nézni az én két csöppségemet – mielőtt anya lettem volna, el sem tudtam képzelni, hogy ez ilyen hatalmas és erőteljes érzelem lehet.

Annyira belemerültem a gyönyörködésbe, hogy nem is hallottam meg Edward érkezését. Csak abból tudtam, hogy belépett a szobába, hogy a két gyönyörű, mogyoróbarna tekintet az ajtó felé fordult, és vidám babagügyögés üdvözölte őt.

- Szia! – mosolyogtam rá leplezve a kíváncsiságomat és aggodalmamat. Az arcán egy másodpercig átszellemült mosoly volt, aztán hirtelen komollyá vált.

- El kell mennem egy pár napra… - lépett beljebb. A szívem a torkomba ugrott, és kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam, és megszólaljak.

- Miért?

- Muszáj elintéznünk valamit Emmettel és Alice-szel – sütötte le a szemeit a szőnyegre, amiből tudtam, hogy ennél többet nem szívesen osztana meg velem.

- Veszélyes? – tettem fel a legfontosabb kérdést, ami foglalkoztatott.

- Nem. Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét azonnal Edward. – Csak beszélünk pár régi ismerőssel, és a Denali klán is velünk lesz, úgyhogy semmi baj nem lehet… - tette hozzá, hogy megnyugtasson.

- Szóval, Tanya is ott lesz… - húztam el a számat, megjátszva a féltékenységet. Már régóta nem tartottam Tanyától – tökéletesen biztos voltam a férjem szerelmében és hűségében. Edward még közelebb jött hozzám, és letérdelt elém.

- Tudod jól, hogy Tanya egyáltalán nem érdekel – jelentette ki komolyan.

- Persze – fordultam a gyerekek felé, hogy Edward ne lássa az arcomon a kezdődő mosolyt. Edan kíváncsian figyelt engem, mire cinkosan rákacsintottam, hogy ne aggódjon. Valamiért biztos voltam benne, hogy érti, amit mondunk… Vagy legalább is, egy részét.

- Isabella – hallottam meg Edward sóhaját. – Hát, nem bízol meg bennem? – kérdezte szomorúsággal a hangjában, mire meginogtam. Nem tudtam elviselni még egy kis móka kedvéért sem, hogy Edward szenvedjen.

- Bolond, nem gondoltam komolyan – fordultam meg azonnal, hogy a szájára nyomjam az enyémet. Fél percnyi kábulat után eltolt magától – túl hamar véleményem és a vágyaim szerint -, én pedig igyekeztem összeszedni a gondolataim széthullott gyöngyeit. – Sajnálom, azt hittem, vicces lesz – mosolyogtam Edwardra félszegen.

- Szóval, nem vagy féltékeny? – vonta fel a szemöldökét.

- Azt nem mondtam – kuncogtam fel. – Minden nőnemű egyedre féltékeny vagyok, aki a közeledben lehet, amikor én nem tudok… De tudom, hogy ők ezerszer féltékenyebbek rám, mert nem kaphatják meg azt, ami az enyém…

- Pontosan. A fagyott, kőkemény szívem, csak a tiéd – ígérte, mire incselkedően beharaptam az alsó ajkamat.

- Tudom, de ki mondta, hogy most a szívedre gondoltam… - szélesedett ki a vigyorom, miközben azért el is pirultam. Edward fejcsóválva húzta olyan félmosolyra a száját, amitől mindig erős szívdobogásom lett.

- Ejnye, Mrs. Cullen… Akkor mire gondolt? – búgta. A testem annak ellenére, hogy alig pár órája szerelmeskedtünk, azonnal reagált rá.

- Megmutatom majd később… - ígértem a kicsik felé pillantva. – Mikor indultok? – tértem vissza a kellemetlenebb témákra.

- Sötétedéskor. Alice szerint, ma sütni fog a nap…

- Akkor emberek közé mentek? – lepődtem meg. Valamiért azt hittem, hogy vámpír-elintéznivalójuk akadt, és fel sem merült bennem egyéb lehetőség.

- Mondjuk úgy, hogy jobbnak látjuk emberi eszközökkel utazni, és igen, ehhez kénytelenek vagyunk emberek közé menni – húzta el a száját Edward. – Pedig mennyivel egyszerűbb lenne futni, és önerőből átúszni az óceánt – nevetett fel vágyakozóan, de én valahogy nem tudtam osztozni az örömében.

- Az… óceánt? – nyögtem. Máris Volterrába készülnének? De hát, Edward azt mondta, hogy csak ő, Emmett és Alice mennek a családból. Jasper biztosan nem hagyna ki egy ilyen harcot – főleg, ha élete szerelme is részt vesz benne…

- Igen – bólintott.

- Hová mentek? – markoltam bele a takaróba.

- Romániába – felelte, mire meglepetten néztem rá. Egyáltalán nem erre a válaszra számítottam, de megkönnyebbültem tőle. Volterránál bármi jobb… - Mondjuk úgy, hogy van ott valaki, akinek fontos információja van a számunkra. De jobb, ha ennél többet nem tudsz.

- Miért? – bosszankodtam kissé.

- Mert minél kevesebben tudnak róla, annál kevesebb személy van veszélyben.

- Veszélyben? Azt mondtad, hogy nem lesz veszélyes… - ráncoltam össze a homlokomat.

- Az út nem is. Ha kiderül, miért megyünk, az már igen. De nem fog kiderülni, úgyhogy nem kell aggódnod – nyomott egy puszit az orrom hegyére Edward. Elkeseredetten felsóhajtottam.

- Mintha az olyan könnyű lenne… És mikor jössz vissza? – kérdeztem gyorsan. – Csak hogy tudjam, mikortól kezdhetek el tényleg aggódni – fintorogtam viccesen Edwardra, bár teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam.

- Két nap… Meglátod, még fel sem fogtad, hogy elmentem, már itt is leszek – simított végig az arcomon.

- Azt kétlem – fektettem a tenyeremet a kézfejére belebújva az érintésébe.

A következő két nap bizonyította, hogy nekem volt igazam. Miután Edwardék elindultak, pokoljárás kezdődött a szobánkban. Isis és Edan általában jól aludtak, de a kislányomat most, mintha megszállta volna valami – torka szakadtából üvöltött egész éjszaka. Hiába vettem a karomba, hiába ringattam vagy próbáltam meg vérrel és tejjel etetni, semmi sem nyugtatta meg – csak akkor jöttem rá, hogy az apukája hiányzik neki, mikor végre rá tudtam venni, hogy használja rajtam a képességét. Már hajnalodott, és kezdtem én is a sírógörcs határára sodródni – ami miatt Edan is zaklatottabbá vált -, mikor kopogtattak az ajtón.

- Jasper! - derült fel az arcom, amint megláttam őt az ajtó résében. Ahogy belépett, Carlisle is követte egy mérőszalaggal és egy kisebb mérleggel. – Könyörgöm, segíts… - néztem Jasperre kétségbeesett szemekkel. Ahogy kimondtam a kérésemet, máris éreztem, hogy megszáll a nyugalom, és Isis is elcsendesedett a kezemben. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Egész éjjel ez ment. Megmentetted az ép elmémet, ezer hálám!

- Igazán nincs mit… - biccentett felém. – Sajnálom, hogy csak most jöttem, de vadászni voltam – tanulmányozta félrehajtott fejjel Isist, miközben Carlisle lepakolta a kezében lévő dolgokat az íróasztalra.

- Átveszed? – kérdeztem Jaspertől, mire ijedt szemeket meresztett rám.

- Mármint, hogy én?

- Persze – bólintottam, és elindultam felé a kislányommal. – Csak amíg lemérjük Edant…

- Félek, ez nekem nem fog menni – tiltakozott olyan arccal Jasper, mintha arra kértem volna, igyon a véremből.

- Ó, dehogy is nem! Az öcsémet is fogtad már… - vontam meg a vállamat somolyogva.

- Igen, de csak pár pillanatig, és ő sokkal nagyobb már, és… - Jasper lélegzete és szava elakadt, mikor óvatosan a kezébe fektettem Isist. A nagy barna szemek érdeklődve fürkészték az új barátot – Jasper csak egyszer jött be hozzánk a szülés után, mert a napokat általában odakint töltötte Russellel és a farkasokkal, de a kicsik akkor éppen aludtak.

- Látod, kedvel téged… - vigyorodtam el, mikor Isis felemelte a kezét, hogy megérintse Jasper arcát. Jasper közelebb hajolt hozzá, és hagyta, hogy az apró ujjak viháncolva megcsapkodják az állát.

- Jöhet Edan – fordult felém Carlisle mosolygó tekintettel. A kisfiamhoz siettem, aki már azelőtt nyújtotta felém a karjait, hogy lehajoltam volna hozzá.

- Gyere, kincsem – puszilgattam meg, aztán felfektettem a pelenkázó asztalra, és elkezdtem kibontani a ruháiból. Önkéntelenül gügyögő hangon beszélgettem vele, pedig tudtam, hogy Edan sokkal komolyabb és értelmesebb, mint egy korabeli kisbaba. De én annyira szerettem volna egy kicsit normális anyukának érezni magam, hogy képtelen voltam lemondani ezekről az apróságokról.

Carlisle hümmögve lemérte Edan testhosszát és súlyát, aztán felírta egy füzetbe – mintha nem tudta volna anélkül is megjegyezni -, majd elvégzett pár egyszerűbb vizsgálatot.

- Minden rendben, igaz? – kérdeztem aggódva.

- Azon kívül, hogy gyorsabban fejlődik, mint egy átlagos kisbaba, igen – nyugtatott meg. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne kérdezzem meg, mi lesz, ha ez a gyors ütem nem lassul le és áll meg. A gondolattól, hogy elveszíthetem a gyermekeimet – alig pár éven belül -, szinte megőrültem.

Mikor a szülés után Edward óvatosan és félve a reakciómtól elmondta nekem, hogy a műtét sikerült, de közben sok vért vesztettem, és a burokkal együtt a méhemet is el kellett távolítani, szinte fel sem fogtam a dolgot. Úgy tettem, mintha nem is hallanám őt, hiszen, volt két gyönyörű kisbabám, akik – úgy gondoltam -, örökre velem maradnak majd, és ez akkor, pillanatnyilag, teljesen boldoggá tett.

De most, szinte örültem, hogy nem lehet több gyermekem. Ha Isist és Edant… Ha elveszíteném őket… Soha többé nem pótolhatná másik gyerek a hiányukat, és úgysem lennék képes ismét szülni, csak hogy újra és újra átéljem a fájdalmat. Ha a kisbabáimmal az történne, ami Esme gyerekével, én is meg akarnék halni, ahogyan ő emberi életében, és valószínűleg, csak Edward miatt nem tennék semmi hülyeséget.

- Isabella… - Carlisle hangjától összerezzentem, gyorsan kitöröltem egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, aztán megpróbáltam azonnal elkergetni a szörnyű gondolatokat.

- Felöltöztetem – nyúltam Edan felé, aki engedelmesen bújt bele a ruhácskájába, és mikor a karjaimba vettem az arcát kedveskedve a vállam és a nyakam hajlatához fúrta.

Furcsamód, ő sosem harapott meg engem, mint Isis, pedig biztosan érezte az ereimben csordogáló vér illatát. Nem tudtam eldönteni, hogy benne kevésbé erősek a vámpírgének, vagy csak nem akar bántani engem még ilyen apró módon sem – bár az anyai ösztöneim azt mondták, hogy a második a valódi ok.

- Most visszafekszünk, kis hercegem – tettem be kissé vonakodva a bölcsőjébe végül. Ahogy elnéztem őt, rájöttem, hogy kár volt új bölcsőre pénzt költenie Alice-éknek, mert pár nap múlva már egy igazi kiságyra lesz szükségünk…

- Jöhet Isis – fordultam Jasper felé, aki még mindig átszellemült arccal ringatta a kislányomat. – Látod, mondtam, hogy tetszeni fog – mosolyodtam el, és végigsimítottam a szőkésvörös tincseken – Isis haja egy árnyalattal világosabb volt, mint a testvéréé, és valamivel hosszabb is. – Na, gyere, kisszívem – próbáltam meg kivenni Jasper karjából, mire nyűgösen felnyöszörgött, és még erősebben kapaszkodott Jasper pólójába. – Hmmm… Azt hiszem, elcsábítottad a lányomat – nevettem fel, de Jasper, mintha meg sem hallotta volna. – Csak nehogy az apja megtudja. Tudod milyen, mikor féltékeny… - jutottak eszembe azok az idők, amikor Edward úgy gondolta, hogy van valami gyengéd érzelem Jasper és közöttem. A legbolondabb ötlet volt, ami valaha keresztülfutott az agyán, de szerencsére, mostanra kiverte a fejéből teljesen. – Jasper, jól vagy? Jasper… - csattogtattam meg az ujjamat az orra előtt, mire Isis felém fordult. Abban a pillanatban, ahogy levette a tekintetét Jasperről, ő összerezzent, és végre rám pillantott. Carlisle odasétált hozzánk, és legalább olyan értetlen arcot vághatott, mint én.

- Ez… Furcsa volt – nyögte Jasper, ahogy átvettem tőle Isist. – Mintha megbabonázott volna – rázta meg a fejét laposakat pislogva.

- Megbabonázott? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Isis nevetve próbálta meg utánozni az ujjaival az előbbi csattintásomat.

- Én… Ahogy rám nézett… Egy pillanatra úgy éreztem, bármit megtennék érte – dörzsölte meg az arcát Jasper. – Ilyet eddig csak kétszer éreztem… Mikor Maria elismerését akartam elnyerni bármi áron, és Alice iránt. Bár az Alice iránti milliószor erősebb érzés. De ez… Ez már majdnem megközelítette azt… - motyogta hitetlenkedve.

- Egy újabb képesség? – szólalt meg Carlisle mellettem elgondolkozva.

- Biztosan – bólintott Jasper. – Igaz, bármikor harcolnék azért, hogy megvédjem a kisbabáidat – nézett rám. -, de saját akaratomból, nem pedig azért, mert úgy érzem, nincs más választásom. Ez bizarr volt… - borzongott meg. Elgondolkozva fürkésztem Isis arcát, aki vigyorogva figyelte a beszélgetésünket, és valahogy túl elégedettnek tűnt.

- Azt mondod, azt érezted, bármit megtennél érte, mert nincs más választásod? – kérdeztem elismételve Jasper korábbi szavait.

- Pontosan – bólintott. – Mintha csak azért éltem volna, hogy azt tegyem, ami boldoggá teszi őt.

- Ez a bevésődés – nyögtem fel, mire Jasper arca még sápadtabb lett, mint eredetileg, és Carlisle is elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Nem vésődhetett belém – tiltakozott kétségbeesve Jasper. Már éppen el akartam magyarázni neki, hogy szerintem, nem is ez történt, mikor Isis megérintette az arcomat, és megmutatta az érzéseit. Azok között nyoma sem volt a bevésődésnek, viszont annál inkább éreztem az elégedett jókedvet, amit valószínűleg, az új képesség felfedezése okozott.

- Nem is vésődött – ráztam meg a fejemet, mire Jasper megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Istenem, ilyet ne csinálj velem többet… Tudod, mit kaptam volna Alice-től, ha arra érkezik haza, hogy… Ó, istenem, életemben nem rettegtem még ennyire – nevetett fel, és idegesen a hajába túrt.

- A bevésődés első látásra történik, és csak akkor, ha már képes valaki felvenni a farkas alakot – magyaráztam. – Valamint, a farkas érezi azt, amiket te az előbb, és nem a bevésődés tárgya.

- Igen, tudom, de ők… mások… - intett a fejével Isis és Edan felé. – Ugye, biztos, hogy…

- Teljesen biztos – bólogattam kissé idegesen.

- Ha képes ilyesmit kiváltani másokból, az elég nagy hatalom… - hajolt közelebb Isishez Carlisle. A barna tekintet összefonódott az aranyszínnel, ami azonnal olyan bambává vált, mint Jasperé az előbb. Mély levegőt vettem, és csak aztán szóltam rá a kislányomra.

- Isis, elég volt! – mondtam neki határozott, de azért kedves hangon. Carlisle azonnal megrázkódott, és zavartan felegyenesedett.

- Ez tényleg furcsa érzés… De legalább most már biztos, hogy nem bevésődés, hanem egy másik képesség. Vagy… - gondolkozott el egy pillanatra. – Lehet, hogy nem is másik képesség…

- Nem másik? – kérdeztem vissza, hogy megmagyarázza.

- Talán, fejlődött a képessége. Az érzéseit érintés által tudja megmutatni másoknak. Lehet, hogy a farkasgének hatására a bevésődés okozta érzéseket is át tudja adni, csak ez egy olyan erőteljes érzés – sokkal erőteljesebb, mint bármely másik -, hogy ehhez nem kell megérintenie senkit, elég csak ránéznie – fejtette ki az elméletét Carlisle, miközben az izgatottságtól csillogó tekintettel figyelte Isist.

- Ez azt jelenti, hogy legalább olyan erős természetes védelmi rendszerrel rendelkezik, mint a bátyja – tette hozzá Jasper.

- Ezt meg, hogy érted? – érdeklődtem.

- Hogy bánthatnál valakit, akiért képes lennél meghalni? – vezetett rá a képesség előnyeire Jasper egy kérdéssel. – És ha valakire mégsem hatna, vagy túl sokan támadnának rá, akkor is mindig lesz olyan, aki segíti majd őt az élete árán is.

- Ó… - vigyorodtam el. – Nekem vannak azt hiszem, a legügyesebb gyerekeim az egész világon – pusziltam össze Isis arcát, mire gügyögve csapkodni kezdett a karjaival. El sem hittem, hogy ekkora szerencsém lehet. Edan és Isis is olyan áldásokkal rendelkezett, amelyek megvédték őket a külső bajoktól.

Már csak azt reméltem, hogy a belső bajokat is képesek leszünk legyőzni vagy maguktól elmúlnak majd… Ironikus lenne Istentől, ha mások helyett a saját szervezetüktől kéne féltenem őket – szorult össze a mellkasom.

A délelőtt és a koradélután hamar eltelt. A kicsik – főleg Isis – mellett, nem lehetett unatkozni. Már három óra elmúlt, mikor Rosalie segítségével lementem velük a nappaliba, és fél percbe sem telt, hogy a család itthon maradt tagjai mind körénk gyűljenek.

Esme és Carlisle a testvéremmel letelepedett a kanapéra, míg a többiek leültek mellénk a földre terített pokrócra. Az öcsémet nem mertük addig a gyerekeim közelébe engedni, amíg Isis és Edan nem voltak tisztában azzal, hogy mekkora az erejük, és hogy a fogaikat nem használhatják a melegvérűek megkóstolására. Egyedül én voltam védett a vámpírméregre a családból – a farkasok közül pedig Joshua -, ezért pedig szörnyen hálás voltam a sorsnak. Fogalmam sem volt, hogy viselném, ha nem lehetnék együtt a gyerekeimmel, de nem is akartam elképzelni…

- Isis, nézd csak! – ültette Rosalie az ölébe a kicsit, miközben én Edant ringattam. Rose egy labdát emelt a lányom arca elé, majd megrázta azt. A csörgő hangra Edan meglepetten összerezzent, de mikor rámosolyogtam, azonnal megnyugodott.

Annyira csendes és félénk volt, épp ezt imádtam benne. Gyengéden simogatni kezdtem az arcát a mutatóujjammal, a külvilágról pedig teljesen megfeledkeztem. Egészen addig, míg valami zörögve neki nem csapódott az Edan mellkasa előtt átfont karomnak.

Meglepetten kaptam fel a fejemet, és Isis morcos tekintetével találtam szemközt magam – apró ajkait összepréselve ráncolta össze az orrát -, nem messze mellettünk pedig ott feküdt a labda, amivel az előbb játszott.

- Féltékeny – kuncogott fel mellettünk Jasper, aki érintés nélkül is tisztában volt a kislányom érzéseivel. – Azt akarja, hogy vele foglalkozz.

- Ó, értem… Gyere, kincsem – adtam Edant neki, aztán át akartam venni Rose-tól a kislányomat, de ő elfordította a fejét, és a kanapén ülők felé nyújtózkodott. – Na, gyere ide anyuhoz – próbálkoztam ismét, de hiába. Összeszoruló torokkal figyeltem, ahogy Isis még előrébb dől, hogy felhívja magára Carlisle-ék figyelmét, miközben rólam tudomást sem vett.

- Nyugalom kedvesem, majd elfelejti – mosolygott rám együttérzően Esme, mire lelkiismeret-furdalással küszködve bólintottam egyet. Carlisle végül felállt a kanapéról, és odasétált hozzánk.

Ahogy felemelte a földről Isist, hatalmas vigyor jelent meg a gyermeki arcon. Elnézve őket, azon elmélkedtem, vajon, tényleg többet foglalkozom-e a kisfiammal, mint Isisszel, és jogos-e a sértődése, de ha mélyen magamba néztem, tudtam, hogy őt is ugyanannyira szeretem, mint a testvérét. Meg kell tanulnom jobban kimutatni ezt – döntöttem el magamban.

A hegedűk hangjára, mind Carlisle felé pillantottunk, aki szabad kezével a zsebéhez kapva előhúzta a mobiltelefonját, aztán megpróbálta anélkül a füléhez emelni, hogy Isis kiszedje a készüléket a kezéből.

- Ott vagytok? – A szívem hevesen dobogni kezdett, mikor a másik oldalon meghallottam, ahogy Edward egy rövid igennel felel, aztán engem kér. Azonnal felpattantam a földről, és elvettem Carlisle-tól a mobilt.

- Edward? Minden rendben? – kérdeztem azonnal.

- Persze, semmi gond – felelte, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Nemrég szállt le a repülőgépünk. Most épp úton vagyunk, Alice nem hagyta, hogy vezessek, de így legalább, fel tudtalak hívni.

- Mondd meg neki, hogy ezer hálám – nevettem fel halkan.

- Hallotta… - Szinte láttam magam előtt, ahogy Alice vigyorog, Edward pedig elfintorodik. – Elintézzük, amiért jöttünk, aztán rohanok vissza hozzátok – ígérte.

- Ajánlom is. Egy csomó mesélni valóm van, pedig még csak tegnap este mentél el… - haraptam be a számat. Eddig lekötöttek a gyerekek, de most szinte lángolt bennem az a hiányérzet, amit Edward távolléte miatt éreztem.

- De minden rendben van veled és a kicsikkel, ugye? – vált aggodalmassá Edward hangja.

- Persze. Persze, semmi gond – nyugtattam meg gyorsan. – Mi csak reggel rájöttünk, hogy Isis… - A hirtelen fékhang félbeszakított, aztán a másik oldalon csend lett. – Edward? – szóltam bele a mobilba, de nem kaptam választ. – Edward? Edward, mi történt? – Ijedt szemekkel néztem fel Carlisle-ra, aki azonnal átadta Isist Rosalie-nak, és kivette a kezemből a telefont. A kezem reszketve hanyatlott le, miközben a sokktól könnyel teltek meg a szemeim.

Béna vagyok, ez van... :D

Azt hiszem, hogy most megveregethetem a vállamat, hogy milyen béna vagyok... :D

Egy csomóan küldtek nekem linkeket, csatolt dokumentumokat, amelyek a saját írásaikat tartalmazták. Én ezeket szépen felcimkéztem gmailen, hogy mikor lesz időm, sorban beleolvasgatok ezekbe, és írok nektek véleményt. Az előbb voltam olyan béna (ne kérdezzétek, hogy csináltam, nem tudom... :D ), hogy az összes "elolvasandó történet" cimkés mailt kitöröltem véletlenül. *nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen kínjában*

Bocsánat a bénaságomért... *könyörgően pislog*

Szóval, aki szeretné, hogy beleolvassak az írásaiba, és mondjak neki egy rövidke véleményt, az küldje el nekem megint a linkjét vagy a csatolt dokumentumát a spiritbliss24@gmail.com címre. Előre is nagyon köszönöm! :)

És ha valaki nem kapna választ olyan 1 hónapon belül, az csipogjon nálam mailben vagy itt, mert akkor 3 eshetőség áll fenn:
1. még tényleg nem volt időm beleolvasni, de hamarosan meg fogom tenni.
2. elolvastam, írtam véleményt is, csak az illető nem kapta meg a mailemet valami postafiók hiba miatt (ez sajnos, már többször előfordult).
3. egyáltalán nem is kaptam meg a mailjét, amelyben elküldte az olvasni valót nekem, a 2. pontban is írt hiba miatt, és így fogalmam sincs róla, hogy olvasnom és véleményeznem kéne (ilyen is előfordult már sajnos).

Köszönöm még egyszer mindenkinek, hogy újraküldi az írásait, és ismételten elnézést a bénaságomért!

II. nyári olvasói találkozó

Tegnap kérdezték tőlem többen, hogy mikor és hogyan lesz a II. nyári olvasói találkozó, úgyhogy idejét láttam már kiírni a dolgot...

Most úgy tűnik, hogy 2010. augusztus 20-22-ig lesz az olvasói találkozó Pécsett (de amint megtudom, kik jönnének, és nekik megfelel-e az időpont vagy mást szeretnének, megbeszéljük, hogy tényleg ez lesz-e...).

A szállást egyelőre úgy tűnik, hogy biztosítani tudom ingyenesen. :) A létszámtól és időjárástól függ, hogy beosztjuk, ki hol aludjon majd (nálam és még pár barátom felajánlotta, hogy befogadnak éjszakára embereket) vagy pedig az egyik barátom és olvasóm felajánlotta, hogy lehet táborozni a kertjükben jó idő esetén. Minden esetre, szeretném megoldani, hogy a szállás mindenkinek ingyenes legyen, mert tudom, hogy az utazás is sokba kerül. :-/

Szóval, akit érdekel a találkozó, és szeretne jönni (az egyik, kettő vagy akár mindhárom napra), az írjon nekem egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre, és felveszem a jelentkezőket egy külön google-csoportba, ahol megbeszélhetjük egymás között a részleteket. :)

Az étellel, programokkal kapcsolatos dolgokat elolvashatjátok a korábbi bejegyzésemben itt: http://twilightfic.blogspot.com/2010/05/ii-nagy-nyari-olvasoi-talalkozo.html

Örömmel és szeretettel várok mindenkit! :)