Pályázat

Sziasztok!

Csak gondoltam, gyorsan összefoglalom, kiktől is kaptam a novella-pályázatra írást... Akinek a neve nincs itt felsorolva, de küldött nekem mailben novellát, az csipogjon nekem. :)

A pályázók:

Aby
Charlotte90
Chi
Freeb
Fummie
Kiss Judit
Lulu
Szupcsi
Tia
Viky

Köszönöm szépen, hogy ennyien neveztetek! :) Mindenkiét el fogjuk olvasni, mindenki fog véleményt kapni a novellájáról, és kiválasztjuk a 3 győztest is, akinek az írása felkerül az oldalra. :)

Meglepetés...

Nos, nem, a meglepetés nem a saját könyvemmel kapcsolatos sajnos. Pedig jó lett volna. :D Nem is valamilyen más szemszögből megírt novella. Hanem...

Elkezdtem A múlt árnyait megírni Edward szemszögből. :D Egyelőre csak az első fejezet van meg, de szép sorban fogok haladni. Remélem, hogy örültök neki. Régen elég sokszor kértétek, csak akkoriban nem volt időm rá, viszont, most, hogy nincs egyetem, ez is belefér. :)

Mivel ez egy hosszabb lélegzetű dolog lesz, így nem akarom összekeverni a főblogomon A jelen boldogságával, ezért az alblogomra fogom feltenni A múlt árnyai - Edward nézőpont új fejezeteit mindig. :)



Az első fejezetet itt találhatjátok: http://twilightfic2.blogspot.com/



Kíváncsian várom a véleményeteket! :)

A jelen boldogsága - 10. fejezet

10. JUHARSZIRUP




VALAKI FELEMELT A FÖLDRŐL, és az ágyamra helyezett. Éreztem, ahogyan egy hűvös kar szorosan magához ölel, és még közelebb bújtam az ismerős illatú testhez. A hajamat és homlokomat egy ajak hintette csókokkal, míg a hátamat ujjak cirógatták gyengéden. Lassan elapadtak a könnyeim, és szörnyen fáradtnak éreztem magam. Mély sóhajjal hunytam le a szemeimet, és ajkaim vakon kezdtek kutakodni a mellettem fekvő ajkai után. Mikor megtaláltam őket, azonnal elmélyítettem a csókot. Éreznem kellett Edwardot. Tudnom kellett, hogy megéri feladni az anyaságot az igaz szerelemért. Ahogy megéreztem az egyedi zamatát, azonnal könnyebb lett.

- Isabella… - A halk suttogó hang meg akart állítani, de nem hagytam magam.

- Kérlek, szükségem van rád! – feleltem, miközben kezemet befúrtam a férfiing alá, és végigsimítottam a márványkemény, sima mellkason. Muszáj volt megérintenem őt, de ennyi nem volt elég. Abbahagytam a simogatását, és ujjaim a nadrágjához vándoroltak. Éreztem, hogy megfeszül a teste egy pillanatra, de hagyta, hogy kicsúsztassam a helyéről a gombot, és lehúzzam a cipzárt. Még sosem érintettem őt ennyire nyíltan és gátlások nélkül, de most körülfonni őt az ujjaimmal, és érezni, hogy kíván, megnyugtató és egyben felemelő érzés volt.

Fölé gördülve húztam magam térdelő helyzetbe, és magamba fogadva azonnal mozogni kezdtem. Csípőm vad ütemet diktált, miközben lehunyt szemmel húztam Edward kezét a mellemhez. Finoman masszírozott, de én most nem erre vágytam. Ráfektettem a kezem az övére, aztán összeszorítottam az ujjait. Az enyhe fájdalom, amit éreztem, élővé tett. Biztosított róla, hogy Edward ott van mellettem, bennem. A részem és az életem.

Fogalmam sincs, mennyi idő után, kielégülten és fáradtan bújtam Edwardhoz, és megpróbáltam aludni egy keveset, de a pillantása szinte égette az arcomat. Éreztem, hogy figyel engem, és szinte láttam magam előtt az aggódó ráncokat a homlokán.

- Semmi bajom… - motyogtam magam elé még mindig csukott szemmel.

- Ezt te magad sem hiszed el – hallottam meg Edward hangját fél percnyi csend után. – Ha elmondod, talán…

- Nem tudsz segíteni! – jelentettem ki, és az arcomat belefúrtam a nyakhajlatába.

- Mert nem tudom megadni neked azt, amire vágysz? – kérdezte kitalálva a kiborulásom okát. Nem akartam erről beszélni. Nem volt mit mondanom. Bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elfelejteni az érzést, hogy anya akarok lenni, de azt is tudtam, hogy nincs mit tenni. Mi értelme lett volna újra és újra beszélni róla, ha megváltoztathatatlan a jövőm.

- Hol a testvérem? – tértem ki a válaszadás alól. Mostanra tisztult ki a fejem annyira a gyászból és a kéjből, hogy rájöjjek, valaki kivette a kezemből őt, és most nincs a szobában.

- Alice vigyáz rá. Jót tesz neki most Jasper közelsége, azt hiszem… - felelt Edward szomorkás hangon.

- Biztosan megijedt miattam… - szorultak össze az ujjaim a takarón. A kisgyerekek megérzik, ha a mellettük lévő felnőttnek valami baja van. Pont, mint Jasper… A feszültség, a fájdalom, a boldogság, minden érzés kihat rájuk. Ha az öcsém csak feleannyira átérezte a fájdalmamat, akkor szörnyen megijedhetett. – Sírt… - jutott eszembe hirtelen. Hallottam a fülemben a hangját, miközben a földön zokogtam, de nem fogtam fel, hogy mit is jelent. Talán, jobb is, hogy nincs saját gyerekem. Rossz anya lennék. Csak bántanám őt, ahogyan a testvéremet. Nem tudnék rendesen gondoskodni róla, mert önző vagyok. Mert csak a saját gondjaim érdekelnek. A saját fájdalmam.

- Isabella… - Edward megemelkedett, én pedig rájöttem, hogy megint potyognak a könnyeim. Megráztam a fejemet, és összeszorítottam a számat. Nem akartam Edwardot is bántani, épp elég volt, hogy én szenvedek. – Kérlek, mondd el! Esküszöm úgy érzem, megszakad a szívem, pedig ez lehetetlenség már… - simult az erős tenyér az arcomra. Felnyitottam a szememet, és Edward tekintete olyan fájdalmas volt, mintha csak ő maga is átélte volna, amit én.

- Pocsék anya lennék – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, bármennyire is magamba akartam fojtani őket. Edward arcvonásai ellágyultak, a tekintete pedig kavargó mézzé változott.

- Csodálatos anya lennél – érintette egy másodpercre a száját az enyémhez. – Annyira sajnálom, hogy elveszem ezt tőled. Ha bármit tehetnék…

- Elég, hogy velem vagy – leheltem apró csókot az arcomat simogató kézre, aztán halk sóhajjal bújtam vissza Edward nyakához. A szám nem hagyta abba a kényeztetést, és pár pillanat múlva hallottam, hogy Edward légzése felgyorsul. – Gyere! – húztam magamra.

Óvatosan hatolt belém, és az összeolvadásunk után lágyan hullámzott együtt a testünk. Ezúttal a szeretkezésünk olyan volt, mintha egy felhőn lebegtem volna. Puha, lassú, finom… Éreztem, ahogy újabb könnycseppek csorognak végig az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy a gyönyörűség vagy a fájdalom miatt. Talán, mindkettő…

Másnap reggel fáradtan ébredtem, és magamban megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni. A szemeim feldagadtak és égtek. Fintorogva néztem szembe a tükörképemmel, és nem nagyon akaródzott elhagynom a fürdőszobát. Edward arcán látni az önvádat, amit én okoztam neki, rosszabb volt, mint a saját érzéseim. Végül persze, az iskola miatt nem volt más választásom, mint kimenni…

Hallottam, hogy Edward a konyhában matat, hogy összedobjon nekem valamit reggelire, de először Alice és Jasper hálószobája felé indultam. Mielőtt még kopoghattam volna, kinyílt előttem az ajtó.

- Gyere be! – lépett hátrébb a küszöbről Jasper. Elpirultam az aggodalmas pillantástól, amivel az arcomat fürkészte. Nem akartam, hogy gyengének tartsanak, vagy ami még rosszabb, sajnáljanak.

- Szia, Isabella! – köszöntött Alice. Az ágyon feküdt a könyökén támaszkodva, mellette pedig az öcsém éppen egy játékautót próbált darabokra szedni. Azonnal odamentem hozzájuk, és végigsimítva a puha bababuksin egy puszit nyomtam a tetejére. Még mindig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért kiborultam a testvéremmel a karomban, de úgy tűnt, hogy ő már el is felejtette a dolgot. Hatalmas vigyorral mutatta meg nekem a játéka letört ajtaját.

- Uh, ugye, figyeltetek, hogy ne nyelje le a darabokat? – vontam össze a szemöldökömet aggodalmasan.

- Persze – bólintott Alice kissé sértődötten. Bocsánatkérően néztem rá, mire megenyhült az arckifejezése. Tudtam, hogy vigyáznak az öcsémre, csak ösztönösen csúszott ki a számon, amit a vészjelző vijjogott a fejemben. – Rosalie vett neki egy csomó játékautót. Azt hiszem, Edy baba számíthat rá, hogy minimum a tizenötödik, maximum a tizennyolcadik születésnapjára kapni fog egy… Hát, ha addig nem jön ki valami új és jobb márka, egy Mazdát, ezüst színűt – meredt a távolba Alice tekintete. Felnyögtem a gondolattól, hogy a kisöcsém egy sportkocsiban fog repeszteni a veszélyes utakon. Ahogy most ránéztem, olyan törékenynek tűnt. Ösztönösen emeltem a karjaimba, kivéve a kezéből a játékautót – minden veszélyforrás játékos előzményét.

- Nem lesz szüksége autóra – jelentettem ki. – Lesz neki egy farkasa, aki elszállítja biztonságosan bárhová – pusziltam meg a babaarcot. Edward kapálózva próbált visszahajolni az ágyhoz a játéka miatt, és nyűgösen nyöszörgött.

- Bárhová? – kuncogott fel Alice. – Azért azt megnézném, ahogyan berohansz egy plázába farkasként Edy babával a hátadon.

- Hát, akkor majd megtanulok én vezetni! – csattantam fel bosszúsan. – Lemegyünk reggelizni! – fordítottam hátat az ágynak.

- Valami rosszat mondtam? – hallottam még Alice halk kérdését Jasperhez, ahogy kiléptem a folyosóra. Mire leértem a lépcsőkön már el is párolgott az indokolatlan harag, amit éreztem. Nem is értettem, mi ütött belém…

- Sajnálom, Alice… Csak rossz passzban vagyok… - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy úgyis hallotta. Megpróbáltam vidámabb képet nyújtani, ezért mosolyogva léptem be a konyhába, de Edwardot nem tudtam becsapni.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben elém tett egy hatalmas torony sziruppal leöntött palacsintát.

- Jól – bólintottam, aztán a testvéremet átvettem a bal karomba, hogy a jobbal meg tudjam fogni a villámat. – Huh, ez jó édes… - nyögtem fel az élvezettől becsukott szemmel.

- Azt mondják, hogy az édesség boldogsághormonokat termel – felelt Edward.

- Oh… - néztem le a palacsintára, aztán felmosolyogtam rá. – Azt hiszem, igaz… - emeltem még egy falatot a számhoz. Edward kissé megkönnyebbülten engedte ki a levegőt a tüdejéből. Rossz érzés volt, hogy aggodalmat okoztam neki. Gyorsan elpusztítottam a tányéromon lévő ételt egy-egy kisebb falatot az öcsémnek ajándékozva – bár Edward készített neki sárgarépapürét, ő mégis azt akarta inkább, amit én eszem -, aztán felálltam a székről.

A világ hirtelen mozdult meg, én pedig alig bírtam megtartani a karomban lévő testet. Szerencsére, Edward azonnal mellénk ugrott, és megtámasztott.

- Vedd át… - suttogtam. Éreztem, ahogy az öcsém súlya eltűnik a kezemből, és végre mindkét kézzel megtámaszkodhattam a pulton.

- Carlisle! – Edward hangja hangosabb volt, mint kellett volna. Biztos voltam benne, hogy már megint aggódik értem. – Isabella megint szédül… - mondta valószínűleg az apjának. A szemeim csukva voltak, és igyekeztem mélyeket lélegezni. Egy kéz megfogott a könyökömnél fogva, és lenyomott a székre. Éles, bántó fény hasított a szemembe, ahogy valaki felhúzta a szemhéjamat. A nemtetszésem kinyilvánításaként morgolódva próbáltam elhúzni a fejemet.

- Jól van, ezt vedd be! – A számhoz nyomtak valami tablettát. Szétnyitottam az ajkaimat, aztán hagytam, hogy megitassanak egy pár korty vízzel. Pár perc múlva úgy éreztem, jobban vagyok, ezért kinyitottam a szemeimet. A világ forgása tényleg leállt szerencsére, csak még egy kicsit gyengének éreztem magam.

- Isabella? – Edward rémült pillantással rázogatta a kezében kisebbik névrokonát. Olyan szépek voltak együtt… Mély levegőt vettem, és csak aztán szólaltam meg.

- Jól vagyok. Elmúlt.

- Jól van, üldögélj még pár percet… - simított végig az arcomon Carlisle, aztán Edward felé fordult. – Te is érzed? – kérdezte tőle.

- Igen – szimatolt bele a levegőbe Edward, mielőtt válaszolt volna.

- Mit? Mit éreztek? – kérdeztem izgatottan. Tudtam, hogy Carlisle a képességeinek köszönhetően sokkal többet meg tud állapítani illatok és hangok alapján, mint egy átlagos orvos, de nem értettem, mire gondol.

- Befalt egy csomó juharszirupot – tette hozzá Edward.

- Hé, mi van már? – csattantam fel.

- A vérednek sokkal édesebb az illata, mint korábban. Megugrott a vércukorszinted – kezdett bele a magyarázatba Carlisle végre, hogy aztán azonnal abba is hagyja.

- És ez mit jelent? – ráncoltam össze az orromat bosszúsan egy mély szippantás után a levegőből. Én nem éreztem más illatúnak a véremet, de valószínűleg csak azért, mert folyton belélegeztem az illatát, és megszoktam.

- Teleetted magad cukorral, amitől túlságosan megugrott a vércukorszinted. Nem tudom, hogy ez a farkasoknál lehetséges-e egyáltalán… Nem hallottam még olyat, hogy egy farkas beteg lenne… - elmélkedett Carlisle aggodalmasan fürkészve az arcomat.

- Beteg? – szorult össze a gyomrom. – Mi bajom?

- Cukorbetegségre tippelnék, ha ember lennél… De a korábbi vérvizsgálatok nem mutattak ki semmit. Nem értem, még sosem szúrtam el ilyesmit… - rázta a fejét kételkedve. – Leveszek egy kis vért, aztán lefekhetsz pihenni.

- Mi? Nem, nekem iskolába kell mennem. Nem lóghatok folyton, mert gyanút fognak – tiltakoztam azonnal.

- Ha beteg vagy, az nem lógás. A cukorbetegség nem vicc! – Meglepetten pislogtam Carlisle-ra. Még sosem láttam ennyire szigorúnak. Nem értettem az okát… - Hozom a táskámat – sietett ki a konyhából.

- Ez meg mi volt? – tátogtam oda Edwardnak még mindig döbbenten.

- Még sosem volt olyan, hogy ne tudta volna, kinek mi a baja. Aggódik érted, és bosszantja, hogy pont veled kapcsolatban nem jön rá a megoldásra, miközben idegen embereken erőfeszítés nélkül segít – magyarázta Edward a plafon felé emelve a tekintetét, mintha azon át olvasná ki Carlisle fejéből a gondolatokat. – Úgy gondolja, tudnia kéne, hogy mivel gyógyíthatja meg a lányát – nézett vissza rám Edward. Egyszerre kavargott a tekintetében ugyanaz az aggodalom, ami Carlisle-t is ette és a meghatottság.

- Nem kéne aggódnia, tényleg nincsen semmi bajom – pattantam fel a székről, hogy bebizonyítsam. – És unom már, hogy folyton csapoltok. Esküszöm, akkor is kevesebb vért vesztenék, ha innátok – forgattam meg a szemeimet. Nagyot sóhajtottam, mikor Edward szemei összeszűkültek. Nem értette a poént…

- Köszönöm, hogy átvetted – nyújtottam ki a karomat az öcsémért.

- Gondoltam, nem örülnél neki, ha le találna pottyanni – köszörülte meg zavartan a torkát Edward, mikor az öcsém érdeklődve rátalált a gallérja szélére, és némi húzogatás után megpróbálta megenni az anyagot.

- Most már visszaadhatod, mielőtt leeszi rólad a ruhát. Báááááár… - képzeltem el egy pillanatra a bizarr lehetőséget egy vigyor kíséretében. Edward közelebb lépett hozzám, de ahelyett, hogy átadta volna a testvéremet, hozzám hajolt.

- Ha ruha nélkül akarsz látni, csak egy szavadba kerül… - Az ő vigyora sokkal kápráztatóbbra sikerült. Egy másodpercig elkerekedett szemekkel pislogtam rá, aztán hirtelen az öcsém füléhez kaptam, és rászorítottam a tenyerem.

- Ne előtte, az istenért! – szisszentem fel. – És add már ide! – próbáltam meg átvenni tőle az apró testet, de nem hagyta.

- Szó sem lehet róla. Jön egy újabb szédülés, és leejted – rázta hevesen a fejét.

- Inkább valld be, hogy szereted tartogatni – húztam gunyoros mosolyra a számat, de az Edward arcán végigsuhanó fájdalmas érzés rádöbbentett, hogy ez most tényleg nem volt jó poén. – Sajnálom… Én…

- Semmi baj. – Edward visszalépett a fal mellé, mikor Carlisle megjelent a táskájával a kezében. A vérvétel a szokásosan zajlott. Már kezdett tényleg napi rutinná válni, és a vértől való rosszullétem még enyhén sem jött elő.

- Most pedig menj fel pihenni – zárta le a kis kémcsövet Carlisle.

- Kérlek… Hadd menjek iskolába! – néztem rá a lehető legmeghatóbb kiskutyaszemekkel. Nem akartam itthon ücsörögni, hogy a rossz gondolatok újra megszállják a fejemet. Az iskolában nem volt időm és lehetőségem összeomlani, de a szobába zárva mivel terelhetném el a figyelmemet…

- Isabella, ez tényleg nem játék… - sóhajtott fel Carlisle.

- Tudom – bólintottam. – De Edward ott lesz velem, és vigyáz rám. Ha valami baj van, azonnal hoz is haza. Igaz? – pillantottam segélykérően életem párjára.

- Ne nézz rám! Én sem tartom jó ötletnek, hogy elhagyd a házat ilyen állapotban – emelte fel szabad kezét bocsánatkérően.

- Áruló! – nyújtottam ki a nyelvemet felé.

- Isabella velünk jön az iskolába – hangzott fel Alice hangja a konyhaajtóból. – Láttad? – kérdezte Edwardtól, aki elhúzta a száját, de bólintott. – Gyere, menjünk a kocsihoz! Addig Edward felviszi a kicsit Esmének és Rosalie-nak – nyújtotta ki felém Alice a kezét. Gyorsan egy puszit nyomtam a testvérem halántékára, aztán megfogtam Alice-t, és hagytam, hogy maga után húzzon.

- Köszi – suttogtam neki már az előtérben. – Megőrültem volna itthon…

- Nem én irányítom a látomásaimat – vonta meg a vállát. Aggodalmas pillantást vetett az emelet felé. Csak most jutott eszembe, hogy a máglya óta most először látom Alice-t külön Jaspertől.

- Ha itthon szeretnél maradni, miattam nem muszáj… - kezdtem volna, de Alice megrázta a fejét.

- Mint mondtam, nem én irányítom a látomásaimat. Iskolába fogok menni ma – jelentette ki valószínűleg inkább saját magának, mint nekem. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, aztán kiterelt rajta.

Alice bármennyire is nyugodtnak akart látszani az autóút alatt, nem nagyon sikerült neki. A vámpírok általában képesek voltak mozdulatlan szoborként egyhelyben ülni, de Alice körme most idegesen kapargatta a bőrülést, a tekintete pedig ide-oda ugrált az utastér és a kinti táj között.

- Ha nyomot hagysz, mérges leszek… - szólalt meg Edward úgy két perccel az indulás után. Annak köszönhetően, hogy tövig nyomta a gázpedált, már majdnem félúton voltunk.

- Hagyd békén! – figyelmeztettem. Egy kissé megijesztett, hogy nekem kell megvédenem Alice-t. Máskor biztosan visszaszólt volna valami csípőset, de most úgy tűnt, hogy észre sem vette a kis párbeszédünket. Edward valamit még morgolódott magában halkan, de többet nem szólt rá Alice-re.

Gyorsan megérkeztünk az iskolához, de nem bántam. A nyüzsgés, az emberek közelsége legtöbbször idegesített, de most kifejezetten élveztem. Amíg a folyosón várakoztunk a kémia terem előtt – a tanár nem engedett be egyedül minket, mondván, semmi kedve új állást keresni, ha felrobbantaná valamelyikünk az iskolát -, figyeltem a körülöttem lévők beszélgetését. Csak most jöttem rá, hogy eddig nem is igazán tudtam, kikkel járok egy iskolába – sőt, még azt sem, hogy kikkel járok egy órára.

Az előző életemben tisztába voltam a régi iskolám minden pletykájával – hogy ki kivel jár, kit utál, mit csinált a hétvégén -, de most, hiába hallgattam végig, hogy egy Susan Harris nevű lány bele van zúgva valami Trevorba, és hogy Bonnie Evans egy házibulin úgy berúgott, hogy összehányta a szülei drága szőnyegét, valahogy egyáltalán nem hozott izgalomba, amit megtudtam.

- Baj van? – kérdezte Edward a fülemhez hajolva.

- Nem, semmi gond – ráztam meg gyorsan a fejemet. Bosszantott, hogy bármennyire is igyekszem, már nem érdekelnek azok a dolgok, amelyeknek érdekelniük kéne. Még csak tizenhét éves voltam – igaz, közeledett a következő születésnapom -, mégis más voltam, mint a többiek. És nem csak a farkasságom miatt. Megváltoztam, és velem együtt az igényeim is változtak. Nem értettem, hogy a többieket hogy érdekelhetik ilyen apró butaságok, miközben az élet sokkal nagyobb és fontosabb dolgokról szól.

- Sziasztok! – lépett elénk Russel hirtelen. Örültem, a társaságának, és annak is, hogy megzavarta az előző gondolatmenetemet, amiről biztosan tudtam, hogy nem lett volna túl vidám vége.

- Ó, jó, hogy itt vagy! – mosolyodott el végre Alice – túl boldogan. Mindhárman kissé meglepődtünk a lelkes fogadtatástól, de mikor Alice előhúzott egy listát a táskájából, már kezdtem sejteni az öröme tényleges okát. – Készítettem egy zenelistát, de ha van valami kedvenced, akkor szólj, és letöltöm neked. Ez pedig az ételek listája. Amiket a múltkor vettünk, már nem frissek, úgyhogy újból el kell mennünk vásárolni, és most te is velünk jössz! – közölte.

- Uh, igen, erről elfelejtettem szólni nektek – csaptam a homlokomra. – Te meg honnan…? – fordultam Alice felé. – Erről is… tudod, mid volt? – halkítottam le a hangomat.

- Igen. Ezért kellett ma eljönnöm – vonta meg a vállát.

- Szóval, iskola után vásárolni megyünk megint… - borzongott meg Edward. – Készülj fel a szenvedésre – nézett bizalmasan Russelre. – Ha a nők egyszer beszabadulnak egy bevásárló-központba, ég óvjon minket férfiakat – sóhajtott fel színpadiasan.

- Na szép! Mióta vagy ilyen soviniszta? – tettem csípőre a kezemet.

- Ez nem sovinizmus, ez tény – válaszolt Edward helyett Russel fülig érő szájjal.

- Láttál már ilyet? Összefogtak! – karoltam át Alice vállát. - Ez bosszút kíván! – pillantottam rá. Jó volt látni, hogy Edward megpróbál kicsit barátkozni Russellel, és reméltem, hogy Alice-t is még jobban felrázza majd ez a kis nemek közti civakodás. Ezen kívül, ez a viccelődés kicsit segített elhitetni magammal, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki régen voltam – egy felhőtlen életet élő tinédzserlány -, még ha valójában csak pillanatnyi színjátékot is játszottunk.

- Na és, hogyan akartok bosszút állni? – vigyorgott ránk Edward, aztán megkopogtatta a fejét. Összepréselt szájjal gondolkoztam egy percig, aztán elvigyorodtam. A tervem egyszerű volt és mégis nagyszerű!

- Majd mindenki időben megtudja! – kacsintottam Alice-re, mire visszamosolygott. Tudta, hogy azért nem mondok neki semmit még, nehogy Edward kiolvassa a fejéből.

- El az útból fiatalok! – terelt szét minket a kulcsot rázva Mr. Bromwell, hogy az ajtóhoz férjen, aztán félreállva az útból beengedett minket. Alice és én léptünk be először a terembe, a fiúk pedig követtek minket.

- Van okunk tartani tőlük? – hallottam meg Russel halk suttogását. Alice-szel összenevettünk.