A jelen boldogsága - 2. fejezet

Igen, tudom, tudom, ígértem kérdezz-feleleket, de ma karácsonyoztunk a farkasfalkával, és az elmúlt pár napot ajándékkészítéssel töltöttem... Bocsánat... *pirul* És mivel számomra fontosabb, hogy a ficcel haladjunk, ezért inkább ezt írtam meg abban a pár órában, amikor volt egy kis időm. Remélem, hogy nem gond... Esküszöm, hogy holnap lesz kérdezz-felelek. Komolyan. Tényleg. Becsszó. :D

Jah, és elkészültek az ajándékok a nyerteseknek végre. :D Szóval, két ünnep között megy hozzájuk majd a postásbácsi, számítsanak rá. :D Bocsánat, hogy ezzel is ennyit késtem... *még jobban pirul*



2. TEÓRIÁK




ÚGY FALTAM BE AZ ELÉM TETT csirkecombokat, mintha ezer éve nem ettem volna már, pedig alig pár órája ebédeltem csak. De ezek az illatozó, fűszeres húsdarabok olyan tökéletesek és ínycsiklandóak voltak, hogy nem tudtam ellenállni nekik. Juliette és Saore isteni szakácsnő volt, és amúgy is lehetetlenség lett volna bármilyen a főzőkanaluk alól kikerült étel visszautasításával megpróbálkozni anélkül, hogy ne húznák fel az orrukat.

Az iskolából hazafelé jövet Edward kitett a határnál, hogy beugorhassak La Push-ba. Csak azért, mert most éppen tökéletesen boldognak éreztem magam, nem akartam elhanyagolni a másik családomat, és persze, el akartam újságolni a lánykérésem hírét is. Amióta Edward megkérte a kezemet, azóta nem vettem le az ujjamról a gyűrűt, de most, mielőtt megérkeztem volna Danielék házához, gyorsan zsebre vágtam. Úgy akartam közölni a nagy hírt, hogy mindenki jelen van, aki fontos szerepet játszik az életemben.

- Azt hiszem, sütök még egy adagot – állt fel az asztaltól Juliette, hogy a sütőhöz lépjen. Nyammogva néztem fel rá. – Ha így folytatod, mire ideérnek a fiúk, már csak a tál marad nekik – nevetett fel. Elpirulva pillantottam a már félig üres edényre. Saore is felkelt a helyéről, ahol eddig csendesen üldögélt, és kiment a kertbe, hogy hozzon még krumplit a püréhez. Bár még mindig nem beszélt túl sokat, jó volt látni, hogy végre reagál a jelenlétünkre, és kezd magához térni.

- Bocsánat…

- Semmi gond. Örülök, hogy értékeled a főztünket – mosolygott rám.

- Mostanában folyton éhes vagyok… Már tudom, hogy miért esznek a fiúk annyit… - emeltem a számhoz egy újabb ropogós combot, aztán a villámmal egy adag savanyú káposztát is utána küldtem. Juliette elgondolkozva fürkészte az arcomat.

- Szédelegsz, sokat eszel, és csak úgy falod a savanyú dolgokat… - ült vissza mellém, és zavaróan tovább bámult. – Nem veszed tolakodásnak, ha kérdezek valamit?

- Öhm… Kérdezz… - tettem le a villámat egy pillanatra, hogy igyak egy kortyot.

- Szóval, te és… Edward… Ti szoktatok? Egyáltalán a vámpírok képesek…? – Juliette elvörösödve kereste a szavakat, és mikor rájöttem, mit is akar kérdezni, az én arcom is kipirult, és egy pillanatra félő volt, hogy megfulladok a narancslétől.

- Ez miért lényeges? – tértem ki a válaszadás elől, miközben ösztönösen birizgáltam a gyűrűsujjamat a hüvelyujjammal, aztán mikor rájöttem, mit csinálok, gyorsan az asztal alá rejtettem a kezemet. A jegygyűrűm annyira az ujjamhoz nőtt, hogy a levétele hiányérzetet okozott.

- Csak mert egy nő akkor produkál ilyen tüneteket… nos… ha várandós – bökte ki, miközben az ajtót figyelte – valószínűleg, nem akart Saore előtt beszélni erről a témáról. Egy másodpercig csend volt a konyhában, aztán kitört belőlem a zavart nevetés.

- Mi? Hogy terhes? Én? – halkítottam le a hangomat, és közelebb hajoltam hozzá. – Hidd el, az lehetetlenség… - ráztam meg a fejemet.

- Akkor ti nem…? – vonta fel a szemöldökét Juliette.

- Hát… de… - ismertem be lesütött szemekkel. – De a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha lehetne, Esme és Rosalie már rég szültek volna. A testük nem képes arra, hogy megfoganjon és kihordjon egy gyereket – magyaráztam azt, amit a nagyi naplójában olvastam még régebben.

- De ez nem jelenti azt, hogy a vámpírférfiak nemzőképtelenek… - Összevont szemöldökkel néztem rá.

- Nem, de Edward mindig úgy beszélt, mint aki biztos abban, hogy nem lehet gyereke – emlékeztem vissza néhány beszélgetésünkre. Edward akkor még folyton arról győzködött, hogy nem illünk össze, mert ő nem tud megadni nekem mindent – ebbe beleértve a saját gyerekeket is -, amire vágyom. – Szóval, teljesen biztos, hogy nem várok kisbabát.

- Értem – bólintott Juliette. – És ha más oka van ezeknek a tüneteknek, ami ezzel kapcsolatos? – fűzte tovább az elmélkedésének fonalát.

- Mi más?

- A vámpírméreg halálos a farkasokra.

- Rám nem.

- Igen, pont ez az… - állt fel ismét a székről Juliette, és a polcról levéve a fűszereket, nekiállt a húsok ízesítésének. – Mi van, ha nem csak a szájukban lévő… testnedvek vannak hatással az emberi és farkas szervezetre? Nem feltétlenül halálos hatással, hanem csak… gyengítő hatással. Ez magyarázná, hogy mitől szédülsz, és hogy miért akar a tested folyamatos energia-bevitelt.

- Gondolod, hogy Edward… izé… mérgező hatással van rám? – haraptam be a számat.

- Nem tudom. De nem ártana beszélned a dokival, nehogy valami gond legyen belőle – pislogott aggodalmasan rám Juliette. A befűszerezett húsokat egy olajos tepsire helyezte, aztán betette a sütőbe.

- Ha Carlisle talál valamit, Edward soha az életben nem ér hozzám többé – sóhajtottam fel elkeseredetten. Eddig eszembe sem jutott, hogy az éhségem és a szédelgésem bármi kapcsolatban lenne a nem régóta aktív szexuális életemmel, de Juliette elmélete hihetőnek tűnt – valóban azóta kezdődtek a tüneteim, amióta a réten először szerelmeskedtünk Edwarddal.

Éppen elég akadályt hágtunk már át Edwarddal ahhoz, hogy végre együtt lehessünk, miért kell a sorsnak egy újabbat elénk gördítenie? Bosszúsan toltam el magam elől a tányéromat, és legszívesebben azonnal hazamentem volna, hogy beszéljek Carlisle-lal. Mielőtt végső kétségbeesésemben elrohanhattam volna, meghallottam a fiúk kurjantás szerű hangjelzését, amivel azt közölték a házban lévőkkel, hogy hazaérkeztek – ez egy bevett szokás volt a quileute-ok körében -, rá pár pillanatra pedig kinyílt az ajtó, és Joshua kivételével mind besereglettek a konyhába.

- Isabella! – Jonathan azonnal hozzám lépett, és felhúzva a székről megölelt. Azóta, hogy benyugtatózva házi őrizetben tartottak, csak egyetlen egyszer beszéltem vele telefonon, amikor is bocsánatért esedezett a történtek miatt. Természetesen, ahogyan Carlisle-t és Edwardot, őt is biztosítottam arról, hogy megértem a tetteit és nem haragszom rá. – Örülök, hogy itt vagy… - mosolygott rám eltolva magától egy kicsit. – Féltem, hogy… - hagyta félbe a mondatát zavartan.

- A testvéreim vagytok még mindig… Hogyne jöttem volna – szorítottam meg a kezét. Megnyugodva bólintott, aztán mikor elengedtem, leült az asztalhoz a megszokott helyére. Mikor a többiek látták, hogy szent a béke, tovább beszélgetve követték az alfájuk példáját.

- És mi újság vámpírfalván? – vigyorgott rám Daniel.

- Megvagyunk – mosolyodtam el halványan.

- Alice jobban van? – érdeklődött Jonathan. Meglepődtem, mikor felnéztem rá, és rájöttem, hogy nem csak egy udvariassági kérdést tett fel, hanem tényleg aggodalmat látok a szemeiben.

- Fogjuk rá… Kell egy kis idő, mire kiheveri az egészet… - szomorodtam el hirtelen.

- Sajnálom, hogy ezen át kellett esnie. Szörnyű volt úgy látni… - A hirtelen csendből, ami átjárta az egész szobát, érezhető volt, hogy mindenkire nagy hatással volt az a pár perc.

- És a doktor? – Benji hangja törte meg a hallgatásunkat. – Szörnyű lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem mondhatta el neked az igazat. Legalább akkora, mint nekünk… - Egyik meglepetésből a másikba estem alig pár perc alatt. Jonathan aggódik Alice miatt, Benjamin pedig Carlisle lelkiismeret-furdalásáról beszél – ami azt jelenti, hogy hinnie kell a lelke létezésében, hiszen, ami nincs, az nem is érezhet bűntudatot. Persze, Benji már korábban is nyitott a vámpírok felé, de akkor csak miattam tette – hogy engem támogasson.

- Még mindig lelkiismeret-furdalása van, de majd ő is megnyugszik idővel.

- És… átjön még La Push-ba? – harapdálta a száját Benjamin. Furcsálló pillantást küldtem felé.

- Benjamin hódítási tanácsokat kért a dokitól – válaszolt a kimondatlan kérdésemre Daniel röhögcsélve. – Azt hiszi, hogy egy felnőtt nő majd odafigyel rá, ha megtanulja a régimódi udvarlás szabályait.

- Igenis használni fog! És akármit is mondtok, akkor is megpróbálom! – vágott duzzogó arcot Benji. –A doktor azt mondta, hogy vigyek neki valami kedves ajándékot, amivel kifejezem az iránta való érzéseimet. Csak még ki kell találnom, hogy mit… - gondolkozott el.

- Vigyél neki egy csörgőt, azt majd rázogathatja az ő babucija előtt – rázott meg egy csirkecombot Benjamin orra előtt Daniel gúnyolódva.

- Szerintem, az ajándékozás nagyon jó ötlet – szóltam közbe ellökve Daniel kezét az útból, és Benjire néztem. – A lányok örülnek az ajándékoknak. Nem kell semmi drága, inkább valami olyasmi, amiből látja, hogy fontos neked. Valami szimbolikus… – magyaráztam.

- Értem – harapott bele eltöprengve Benjamin az ételbe. Aidan azonnal felpattant a helyéről, mikor Saore belépett a házba, és átvette tőle a kisebb kosárnyi krumplit.

- Segítsek megpucolni? – ajánlottam fel, de Saore nemet intett, és leülve a fal melletti padocskára, kezébe vette a kiskést. Aidan vállalva a kockázatot, hogy a testvérei felfalják előle az összes húst, mire végez, leült a kedvese mellé, és ő is dolgozni kezdett. Pár percig csak az evőeszközök csörgése hallatszott, aztán Jonathan lenyelve az utolsó falatot is megtörölte a száját.

- Lassan mennem kell… Betanítom az újoncokat.

- Ne! Még ne… - kértem gyorsan, mikor fel akart állni a helyéről. Mozdulat közben megdermedt, aztán visszaült a székre. – Előtte mondanom kell valamit… Szerettem volna, ha Josh is itt van, ő is jönni fog?

- Nem hiszem… - rázta meg a fejét Jonathan. – Próbáltam beszélni vele, de eléggé maga alatt van.

- Értem. Sajnálom… Lehet, hogy ki kéne várnom, amíg jobban lesz… - bizonytalanodtam el. Joshua ugyanúgy a családhoz tartozott, mint a többiek, és nem akartam kihagyni az életem egy ilyen fontos híréből.

- Jaj, ne már! Most már nem hagyhatod félbe! – panaszkodott Dan, aztán azonnal ösztönösen fel is jajdult, mikor Juliette a háta mögött elmenve finoman üstökön legyintette. A fiúk arcát elnézve felsóhajtottam.

- Na jó, rendben… - adtam meg magam. – Nem akarom, hogy álmatlan éjszakáitok legyenek, és ezen elmélkedjetek – kuncogtam fel, aztán felálltam, hátat fordítottam a többieknek, és a zsebembe nyúltam. Jó érzés volt újra visszahúzni az ujjamra a gyűrűt, mert már hiányzott.

Mikor újra a többiek felé fordultam, kinyújtottam magam elé a kezemet, hogy lássák a meglepetésemet. Juliette úgy sikkantott fel, mintha őt magát jegyezték volna el. Azonnal izgatottan hozzám sietett, és átölelt, míg a fiúk először kissé értetlenkedve meredtek a csillogó gyémántra, és csak lassan jutott el a tudatukig, hogy mit is jelent.

- Hozzámész Cullenhoz? – tette fel a bizonyosság kedvéért a kérdést Daniel. Kissé félve bólintottam.

- Huhh… - simított végig a tarkóján gondterhelten. Reszketni kezdett a kezem az idegességtől, míg vártam a folytatásra. – Kinek van ötlete, milyen nászajándékot lehet adni egy vámpírnak? – nézett végül körbe. Pár másodperc múlva mindenki rázkódott a nevetéstől. Mindenki végigölelgetett és gratulált végül, aztán Juliette és Saore megkért, hogy meséljem el, hogyan is történt a leánykérés. Zavartan próbáltam meg kihagyni a kényes részleteket úgy, hogy mégis átadjam, milyen varázslatos is volt a pillanat. Csak akkor vettem észre, hogy eggyel kevesebben vagyunk a kis helyiségben, mikor befejeztem a sztorit.

- Egy pillanat, és jövök – mosolyogtam Juliette-re, aztán kilopóztam a házból. Jonathan az egyik almafa mellett állt, és lehunyt szemekkel szívta magába a koraesti, friss levegőt. Tudtam, hogy hallja a jöttömet, de nem reagált semmit, míg meg nem érintettem a karját.

- Biztos, hogy ezt akarod? – jött a kérdés teljesen érzelemmentes hangon, de tudtam, hogy ez csak színjáték. Sokkal több érzés kavaroghatott most Nate-ben, mint amit fel tudtam volna sorolni.

- Szeretem őt.

- És biztos, hogy most akarod? Annyira… fiatal vagy. Rengeteg időd van még… - fordult felém. Ahogy rám nézett, a szemeiben olyan vihar kavargott, ami kissé megijesztett.

- Szeretem őt – ismételtem meg önmagamat. – És amíg csak élek, szeretni fogom. Akkor meg mire várnék? – pillantottam rá könyörgő szemekkel. Annyira szerettem volna, ha megérti és áldását adja rá.

- Értem – bólintott. – Ajánlom neki, hogy vigyázzon rád, mert ha nem… - hirtelen két meleg kar fonódott körém, és az arcom Jonathan mellkasához simult. – Szeretlek – suttogta a mély hang a fülembe.

- Én is szeretlek téged. – Jó pár percig csak álltunk egymást ölelve, aztán Nate egy sóhajjal elengedett. Mikor ismét rám nézett, már halvány mosoly játszott az ajkain.

- Szóval, férjhez kell adnunk… - gondolkozott el.

- Hát, nagyon úgy tűnik – fogtam meg a kezét, miközben a ház felé húztam. – Szeretném, ha Carlisle és te kísérnétek majd Edwardhoz – pislogtam fel rá visszafojtott lélegzettel.

- Ez természetes – szorította meg finoman az ujjaimat. Ahogy fel akartam lépni a veranda lépcsőjére, a szédülés hirtelen tört rám megint. Lehunytam a szemem, és kissé előrehajolva igyekeztem összeszedni magam, miközben megéreztem Jonathan engem tartó kezét a derekamon.

- Isabella… Mi a baj? – A hangja aggódó volt.

- Semmi… Semmi baj – feleltem, miközben igyekeztem nem tudomást venni a szemeim előtt táncoló villogó fénykarikákról. – Ez csak egy kis szédülés…

- Szédülés? – Ahogy felnéztem, egy aggodalmasan csillogó, sötétbarna szempár nézett vissza rám.

- Igen, de ez normális. Benji is szédeleg, mikor nagyon kimerült – próbáltam meg semmiségnek feltűntetni a dolgot.

- Kimerült vagy? – A hüvelykujjával végigsimított a szemeim alatti bőrfelületen.

- Egy kicsit… - ismertem be. Nem sokat aludtam az elmúlt pár napban, bár ezt nem igazán bántam. De lehet, hogy ez is közrejátszott a rosszullétekben. Legalább is, ebben reménykedtem. Jobb teóriának tűnt a fáradtság, ha a másik lehetőség a mérgezés volt.

- Akkor menj… - Jonathan egy másodpercre megakadt, aztán folytatta. - … haza, és pihenj. Megmondom a többieknek, hogy elfáradtál – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Rendben – bólintottam.

- Elkísérjelek? – kaptam egy újabb féltő pillantást.

- Nem kell, rendben leszek – egyenesedtem ki, miután a szédülés elmúlt. Jonathan lassan elvette a kezét a derekamról, figyelve, hogy nem akarok-e megint összecsuklani. Mikor látta, hogy rendben leszek, a karja maga mellé hanyatlott.

- Biztos, hogy…

- Teljesen – mosolyodtam el. – Jó éjt! – Még intettem egyet, aztán elindultam. Tényleg rám fért volna már egy kiadós alvás… De azért egy órácskát adhatok magamnak és Edwardnak – kuncogtam fel halkan, ahogy elértem a fákat, aztán azonnal el is komorultam. Direkt nem változtam át, hogy át tudjam gondolni sétálás közben a délutáni beszélgetésemet Juliette-tel. Vajon, tényleg lehetséges lenne, hogy amiatt vagyok gyengébb és éhesebb, amit mondott? Nem akartam, hogy ez legyen az oka. Már előre hallottam, ahogy Edward magát vádolja a történtek miatt, és megfogadja, hogy soha többé nem szeretkezik velem a testi épségem védelmében.

Mire elértem a Cullen házat, annyira beleéltem magam ebbe a lehetőségbe, hogy megfájdult a fejem.

Edward éppen akkor lépett ki a verandára, mikor én elsétáltam az utolsó fa mellett, és mosolyogva figyelte, ahogyan közeledek felé. Igyekeztem én is a lehető legvidámabbnak látszani, bár a feszültségtől összeszorult a gyomrom.

- Valami baj van? – kérdezte azonnal. – Rosszul fogadták? – nézett a kezem felé pillantásával a gyűrűmet keresve.

- Nem… Nem, egész jól fogadták, csak elfáradtam – bújtam a mellkasához, mikor magához húzott egy ölelésbe.

- Akkor ágyba kéne bújnunk… - simítottak végig a hűvös ujjak a hátamon, mire halkan felnevettem.

- Még a végén megunsz az esküvőnkig...

- Sosem foglak megunni – csúsztak a hosszú ujjak az arcom két oldalára, aztán Edward lehajolt, és megcsókolt. Egy halovány szédelgés emlékeztetett arra, hogy még el kéne intéznem valamit azelőtt, hogy engedek a csábításnak. A mézarany szemek kérdőn pislogtak rám, mikor elhúzódtam.

- Előbb beszélnem kell Carlisle-lal – magyaráztam.

- Miről? – húzta fel kíváncsian a jobb szemöldökét Edward.

- Az titok… Az esküvővel kapcsolatos. De nem ér hallgatózni! – pirítottam rá előre, remélve, hogy elég meggyőző vagyok ahhoz, hogy bevegye a kis füllentésemet. Nem kell, hogy ő is előre aggodalmaskodjon, mikor még semmi sem biztos.

- Rendben, ígérem, hogy nem fülelek – bólintott.

- Köszönöm – nyomtam ismét egy röpke csókra az ajkaimat a szájára, aztán beléptem a házba, és felsiettem az emeletre. Abban a másodpercben, hogy kopogtam, már hallottam is Carlisle hangját. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobájába.

- Isabella… - nézett rám még mindig túl bűntudatos szemekkel. – Ülj le… Mit tehetek érted?

- Nos… Először is lenne egy kérésem… - léptem közelebb hozzá kikerülve a székeket.

- Miről lenne szó?

- Nos… Az esküvőről. Jonathannal már beszéltem, és megkértem, hogy kísérjen az oltár elé, és veled is beszélni szerettem volna… - kezdtem. Carlisle szemeiben hirtelen kihunyt a csillogás, és egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Mi az? – kérdeztem kiesve a szerepemből.

- Semmi… Végül is, számítottam erre… - rázta meg a fejét, és halvány mosollyal nézett fel rám. – Csak… valamiért… szerettelek volna én átadni a fiamnak. De érthető, hogy egy testvéredet választod.

- Nem, nem, félreértettél! – tiltakoztam azonnal. – Én azt szeretném, ha ketten vállalnátok el ezt a feladatot. Jonathan és te. Mert nem tudnék választani… - sütöttem le a szemeimet. – Nate olyan, mint a testvérem, te pedig… - pillantottam fel végül. - ...mintha az apám lennél. Ugye, elvállalod?

- Persze, persze, hogy el! – Carlisle tekintete ismét ragyogóvá vált, keze finoman végigsimított az arcomon. – Bevallom, elszomorított volna, ha nem én kísérhetem az oltárhoz a lányomat… - Anélkül, hogy akartam volna, kicsordult egy könnycsepp a szememből, de Carlisle ujjai azonnal letörölték.

- Köszönöm – léptem közelebb hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Megköszörültem a torkomat, hogy visszanyerjem a hangomat, aztán folytattam a kellemetlenebb résszel a beszélgetést. – Lenne itt még valami… - emeltem fel egy tollat az asztalról, és a szokásos módszerhez folyamodtam. A Cullen házban csak akkor lehettem biztos abban, hogy négyszemközt marad a mondandóm, ha írásban kommunikáltam.

Szükségem lenne az orvosi tudásodra… - írtam. – De nem akarom, hogy Edward tudjon róla. Csak feleslegesen idegesítené magát…

Carlisle szemei végigfutották a sorokat, aztán beleegyezően bólintott, de a tekintetéből sütött az aggodalom.

Néhány napja folyamatosan szédülök, és szörnyen éhes vagyok. Többet eszek, mint a fiúk, pedig az nagy szó… - próbáltam meg kissé elviccelni a dolgot, hogy Carlisle ne aggódjon túlságosan értem, és egy mosolyjelet tettem a papírra, mintha csak chatelnénk.

Egy pár napja? – fürkészte az arcomat, miután leírta a kérdését.

Mióta én és Edward… - vörösödtem el. – Juliette-nek az jutott eszébe, hogy talán, a testem így reagál a… méreganyagra… - reméltem, hogy Carlisle anélkül is megérti, hogy pontosan megmagyaráznám, mire is gondolok pontosan. – Lehetséges, hogy igaza van? – Carlisle összeráncolt homlokkal meredt a papírlapra, és elég gondterheltnek tűnt.

- Carlisle… - szólaltam meg, mikor már vagy két perce vártam a válaszra.

- El kell végeznem néhány vizsgálatot – közölte olyan arccal, amitől a gyomrom diónyi nagyságúra zsugorodott.

Infók az új fejezetről, kérdezz-felelekről és egyebekről

Túl vagyok a vizsgákon egészen januárig most, úgyhogy holnap megírom nektek a kérdezz-feleleket, és remélhetőleg, minden kérdésetekre kaptok választ majd. Ezzel kapcsolatban annyit szeretnék kérni, hogy akinek van kérdése, vagy azt szeretné, hogy magyarázzak el neki valamit, de a kérdését még 3 fejezettel korábban tette fel, az írja le ehhez a bejegyzéshez még egyszer. Csak mert a legújabb fejezeteknél átnézem újra, hogy ki mit kérdezett, mert ez az aktuális, de minden régi fejezetet, amihez még nem írtam kérdezz-feleleket, és amiknél a kérdések felére az új fejezetekben már megkaptátok a választ, nem lenne időm újraolvasni. Előre is köszönöm, hogy megkönnyítitek a dolgomat. :)

Van egy rossz hírem is számotokra. Szandi elutazik előkarácsonyozni a tesójához holnap, és csak kedden fog ráérni elolvasni az új fejezetet. Így csak kedden lesz friss mindenképpen. Sajnálom, de hát, karácsony van... :) Remélem, hogy a kérdezz-felelek kárpótol majd titeket egy kicsit. :)

Aki banner vagy linkcserét szeretne, az írjon a mail címemre. Annyi hsz van, hogy mire kiszűrök minden cserekérőt, megőszülök. :D Mailben megbeszéljük, rendben? :) Köszönöm. :)

Amit még szerettem volna... Olvastam az első fejinél a hsz-eket, és csak annyi, hogy akár lesz baba, mint Meyernél, akár nem, bízzatok egy kicsit jobban bennem. Eddig is volt, amiben követtem Meyert, hiszen az alap is az övé, és volt, amiben egyedi utat választottam, de azt hiszem, mindig meg tudtam úgy oldani a dolgokat, hogy azok végső soron egyediek és sajátok legyenek. Emlékezzetek csak, mikor Isát farkassá tettem és nem vámpírrá, akkor is elégedetlenkedtetek, hogy ez így nem lesz jó, aztán a többségetek még mindig itt van (legalább is, remélem... :D ). Szóval, egy kis bizalmat kérek. :) Bármi is lesz, igyekszem a tőlem telhető legizgalmasabbra megírni a történetet, ahogyan eddig is igyekeztem. Ne ítélkezzen előre senki. Az olvasók egyik fele ne utálja előre a történetet akkor, ha babát akar, és mégsem lesz, a másik fele pedig ne utálja előre a történetet akkor, ha nem akar babát, és mégis lesz. Mert bárhogy is alakul majd a történet, én nagyon igyekszem, hogy végső soron mindenki elégedett legyen, és mindenkinek átadjak vele jó érzéseket és érdekes gondolatokat.
Persze, ha már végigolvastátok a történetet, és úgy sem tetszik a 3. könyv, akkor nyugodtan lehet utálni, az nem zavar, csak ne előre tegyétek. :D Várjátok meg, hogy hogyan alakítom a szálakat, hátha képes vagyok megváltoztatni a mostani meglátásotokat akár babapártiak vagytok, akár anti-babások. :)

Szóval, kedden lesz folytatás, és talán kiderül, hogy mi is a helyzet Isával, addig türelem és kitartás. :) Jó karácsonyi készülődést mindenkinek! :)

A jelen boldogsága - 1. fejezet

Még mindig el vagyok maradva egy csomó mindennel, de nézzétek el, holnap is vizsgám lesz, és sokat tanultam a hétvégén. :P Viszont, szünetekben megírtam nektek az új fejezetet. Remélem, tetszeni fog nektek. :)

Akik írtak nekem mailt... Megkaptam őket, csak még nem volt időm válaszolni, de fogok mindenképpen, csak egy kis türelmet kérnék még. Köszönöm. :)


1. ÉTVÁGY




AHOGY MEGÉREZTEM a friss tojásrántotta illatát beszivárogni a szobába, azonnal kipattantak a szemeim. Ez volt életem legcsodálatosabb hétvégéje, és bár szívesen lemondtam volna az emberi szükségleteim kielégítéséről – annak az egynek a javára, amiben egyedül Edward tudott a kedvemre tenni -, sajnos, a testem nem hagyta, hogy megfeledkezzem róluk. Óvatosan felültem, aztán az ujjaimat néhányszor végighúztam a hajamban, hogy ne nézzek úgy ki, mint egy szélvészt túlélt szénakazal.

Belebújtattam a lábam a papucsba, és felálltam. A világ egy pillanatra megint meginogott, de már nem igazán foglalkoztam vele. Egész hétvégén szédelegtem – Edward túl nagy hatással volt rám ilyen nagy adagban. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott, mivel is töltöttük az egész hétvégét. Annyira boldog voltam, miután hazaértünk a mezőnkről, hogy még az sem nagyon érdekelt, hogy Emmett kaján csillogással a szemében sietett elénk, és majdnem a földig hajolva, egy „További szép napot, asszonyom!” köszöntéssel adta az értésemre, hogy már mindenről tudnak. Aztán elém járult az egész család, és a nedves-sáros ruháinkkal mit sem törődve, megölelgettek minket.

Először nem értettem, honnan tud minden Cullen arról, hogy mostantól „igazi nő” lettem, de aztán Edward felvilágosított, mikor felmentünk a fürdőszobába, hogy Emmett csak a gyűrű miatt asszonyomozott le, mert bár Alice egy látomás miatt tud a másik nagy eseményről is, kivételesen tapintatos volt, és megtartotta magának az információt, hogy ne hozzon zavarba.

Persze, nem lehetett túl sokáig titokban tartani a dolgot – főleg, hogy aznap éjszaka már a saját ágyunkban szerettük egymást újra. Az első alkalom is elsöprő érzés volt, ezért azt hittem, ennél jobb már nem is lehet, de tévedtem. Most, hogy elmúlt a kapkodás és az ismeretlen és egymás felfedezése okozta feszültség, sokkal nyugodtabban és lassabban ki tudtuk élvezni a pillanatot.

Mosolyogva kötöttem össze a derekamon a hálóköntösömet, aztán elindultam a konyha felé az orromat és a gyomromat követve.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – vigyorgott rám Emmett az ablak mellől. Kezében a mai újságot tartotta, de biztos voltam benne, hogy csak amiatt jött le ilyen korán a konyhába, hogy elsüssön pár pikáns poént.

- Neked is jó reggelt! – köszöntem, aztán Edward mögé surrantam, és hátulról magamhoz ölelve őt a válla fölött átnéztem a serpenyőbe. – Mmm… Jól néz ki…

- Remélem, ízleni is fog – kaptam válaszul egy ragyogó mosolyt. Mióta igent mondtam Edward lánykérésére, a jókedve lankadatlannak bizonyult. A legtöbb férfiból a házasság és az elkötelezettség gondolata pánikot váltott volna ki, de ő felhőtlenül boldog volt a gondolattól, hogy a felesége leszek.

- Biztosan – bólintottam. Egy puszit nyomtam a nyakára, aztán a konyhapulthoz sétáltam, és leültem. – Farkaséhes vagyok.

- Az jó, mert elég nagy adagot sütöttem – emelte le a serpenyőt a tűzhelyről, aztán a tartalmát egy tányérra öntötte, és elém tette.

- Köszönöm – szúrtam bele a villát az egyik tojásdarabba, és már emeltem is a számhoz, de Edward keze megragadta a csuklómat. Kérdőn pislogtam rá, miközben a gyomrom hangosan megkordult.

- Forró, előbb fújd meg… - tanácsolta. Emmett halkan felröhögött, és az újság megrázkódott a kezében, de ahogy Edward villámló szemekkel ránézett, elhallgatott. Nem értettem, miről is van szó, de most jobban érdekelt a reggeli, mint Emmett viccei.

Úgy habzsoltam be a tojást, mintha napok óta nem ettem volna semmit, aztán mikor végeztem, a hűtőhöz léptem, és kitártam. Elgondolkozva vizsgálgattam a tartalmát, aztán kiemeltem belőle egy csokis pudingot.

- Még mindig éhes vagy? – vonta fel a szemöldökét Edward, miközben a tányéromat a mosogatóhoz vitte.

- Ühüm – motyogtam, és a fiókból elővett kanálról lenyalogattam a pudingot. Emmett kezében ismét reszketni kezdtek a lapok, de egész addig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, amíg Edward fel nem mordult halkan. – Mi az? – néztem Emmettre összeráncolt homlokkal, de ő csak a fejét rázta, miközben összepréselte az ajkait. Bosszúsan sóhajtottam fel. – Na már, mi az?

- Nem mondhatom el – hirtelen tört ki belőle a nevetés. – Sajnálom, Edward… Abbahagyom… Tényleg… - próbálta megrendszabályozni magát pár mély lélegzettel. Kérdőn néztem szívem vámpírja felé, aki figyelmeztető pislantást küldött a testvérének, aztán úgy tett, mint aki nagyon belemerült annak az egy szem tányérnak az elmosogatásába, amiből a tojást ettem.

Megforgattam a szemeimet, és próbáltam nem foglalkozni a fiúk viselkedésével. Ahhoz képest, hogy idősebbek voltak, mint a világ legöregebb embere, néha pont úgy viselkedtek, mint az óvodások.

- Felmegyek készülődni – dobtam ki a szemétbe az üres műanyagdobozkát. Edward bólintott egyet. Megbeszéltük, hogy ma már tényleg bemegyünk az iskolába, egyfelől, mert nem akartam újabb igazolást kérni Carlisle-tól – a végén még azt hiszik, kivételez velünk, és segít a lógásban -, másfelől, mert már nagyon szerettem volna beszélni Russellel. Még mindig szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért cserbenhagytuk. Megpróbáltam párszor felhívni, de sosem jött oda a telefonhoz, ezért elhatároztam, hogy muszáj személyesen próbálkoznom.

Biztos voltam benne, hogy úgy hiszi, az egész sérülésem csak kitaláció. Be kellett neki bizonyítanom, hogy ha tudtam volna, tényleg elmegyek a kerti sütésre a családommal együtt. Persze, a részleteket nem árulhattam el neki, és a sebemet sem mutathattam meg – valószínűleg, egy ilyen sérülés okára kíváncsi lett volna, én meg nem mondhattam azt, hogy egy majd ember nagyságú farkas kitépett belőlem egy darabot –, de kitaláltam, hogy ismét bekötözöm az oldalamat, és megmutatom neki a fáslit bizonyítékképpen.

- Az előtérben várlak – szólt utánam Edward.

- Oké – kiáltottam vissza, aztán elindultam a lépcsők felé.

- Én meg megnézem, mit csinál Rosalie – hallottam még Emmett hangját, aztán a következő pillanatban már ott sétált mellettem. – Büszke vagyok Edwardra… Rose tíz gazellát is leterít, ha tökéletesen kielégítem – súgta oda nekem egy vigyor kíséretében.

- Emmett! – hangzott fel a konyhából Edward fenyegető kiáltása, mire a megszólított behúzott nyakkal süvített el mellettem. Elvörösödve haraptam be a számat, ahogy rájöttem, miért is vihogott egyfolytában, amíg ettem.

- Ne haragudj, én igyekeztem megfegyelmezni… - nyomott egy csókot a homlokomra Edward, miután lezuhanyoztam, felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat, aztán lementem hozzá a földszintre.

- Lehetetlen küldetés – legyintettem lemondóan, és a fejemet megemelve a számat nyújtottam Edwardnak. Miután megcsókolt, a nyakába kapaszkodva öleltem magamhoz. Egyrészt, mert minden pillanatban vágytam a közelségére, másrészt, mert muszáj volt megkapaszkodnom valamiben, mielőtt a ringlispíl érzéstől összecsuklottam volna.

- Jól vagy? – simított végig a hideg kéz a hátamon.

- Persze – emeltem fel a fejemet, és rámosolyogtam Edwardra. Valahányszor megszédültem az utóbbi pár napban, azonnal aggodalmasan nézett rám, így tegnap este óta inkább eltitkoltam, ha mozogni kezdett velem a világ. Nem értettem, miért félt ennyire, hiszen, farkasként még csak meg sem fázhattam. Egyszerűen csak a vérnyomásom az engem ért sok élmény miatt ingadozott egy kicsit. Ez ugyanúgy normálisnak számított nálunk, mint az, hogy a elfáradunk, ha sokáig nem tudtunk valami miatt aludni.

- Biztos, hogy… - kezdte volna Edward, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Csak azon gondolkoztam, hogy ezek szerint, a vámpír és a farkas nők mégsem működnek annyira másképp – karcoltam végig a fogammal Edward állát finoman, hogy aztán a csúcsára egy csókot nyomjak, aztán mielőtt még elpirulhattam volna, elindultam az ajtó felé.

A garázs elé érve szomorkás sóhaj hagyta el a számat. Reménykedtem benne, hogy Alice is velünk tart, de valahol sejtettem, hogy még nem készült fel rá. Persze, érthető volt a viselkedése… Ha Edwardot veszítettem volna el majdnem, valószínűleg, én is a pár centiméteres közelségében akartam volna maradni jó ideig.

- Alice helyre fog jönni – nyitotta ki előttem az anyósülés felőli ajtót Edward, de a hangja nem volt túl magabiztos.

- Az én hibám… - haraptam be az alsó ajkamat.

- Már hogy lenne a te hibád? – fordította el a slusszkulcsot, aztán a gázba taposott.

- Mert nem tudtam nyugton maradni. Ha nem szököm meg, és nem rohanok Alice-ékhez, akkor sosem kell átélnie azt a szörnyűséget – borzongtam meg. A látvány, ahogy életed szerelme a halálba menetel, iszonyatos érzés lehet – főleg, ha az ember nem tehet semmit, hogy megakadályozza.

- A helyedben mindannyian ezt tettük volna. Csak meg akartad védeni a családodat, ahogyan mi is. Néha az… ember hoz rossz döntéseket, amelyekről először azt hiszi, helyesek – igyekezett Edward megnyugtatni a lelkiismeretemet.

Sóhajtva döntöttem neki a fejemet az ablaknak, és kivételesen örültem, hogy Edward úgy vezet, mint egy autóversenyző húszliternyi kávé után – minél hamarabb érünk az iskolába, annál előbb terelődik a figyelmem majd más dolgokra. Megszorítottam a hűvös ujjakat, ahogy Edward a kezemre fektette őket.

Ahogy a városba értünk, Edward lassított, hogy ne keltsünk feltűnést, én pedig bámultam a munkába és iskolába igyekvő embereket. Már majdnem teljesen elbambultam, mikor meghallottam a halk morranást magam mellől.

- Mi az? – fordítottam arra felé a tekintetemet, amerre az aranybarna szempár nézett. Mikor észrevettem Russelt, izgatottan csúsztam feljebb az ülésben. Dave és a haverjai előtte álltak, és éppen kitépték a kezéből a hátizsákját.

- Álljunk meg! – rángattam meg Edward karját. Russel összepréselt szájjal pillantott körbe, mintha a körülötte lévő emberektől várna segítséget, de biztos voltam benne, hogy valójában azon gondolkodik, vajon ha a nyílt utcán használná a képességét, akkor lebukna-e. Nem hagyhattam, hogy megkockáztassa…

Edward ismét kelletlenül morgott egyet, aztán mégis lefékezett a járda mellett.

- Maradj itt! – szólt rám, aztán feltépte az ajtót, és magabiztos léptekkel a fiúkhoz sétált. Épphogy csak fenyegetően megállt Dave-ék előtt, ők máris hátrálni kezdtek, és az arcukon egyértelműen látszott, hogy – bár maguk sem tudják, miért -, tartanak Edwardtól. Alig pár pillanat múlva – miután Edward közölte velük, hogy a rendőrségi statisztikák szerint, egyre valószínűbb, hogy az embernek baja esik fényes nappal a nyílt utcán is – úgy iszkoltak el, mintha ostorral hajtották volna őket.

Kinyitottam a kocsiajtót, és odasétáltam Edwardékhoz.

- Szia, Russel! Elvigyünk? – mosolyogtam rá kissé feszülten. Az arca megrándult, ahogy rám nézett.

- Gyalog megyek – jelentette ki, miközben felszedte az utcakövön heverő táskáját. Leporolta, a hátára dobta, aztán hátat fordított nekünk, és elindult az iskola felé.

- Russel, várj! – kocogtam utána Edward minden ellenkezését figyelmen kívül hagyva.

- Hagyj békén, légy szíves! – nézett rám egy másodpercig fájdalmas-dühös tekintettel.

- Nagyon sajnálom, ami történt. Hogy… hogy nem tudtunk elmenni a kerti sütésre. Megsérültem, és egyszerűen képtelen voltam még mozogni is, nemhogy másra – lépkedtem mellette, miközben a gyomrommal a torkomban vártam a reakcióját. Hirtelen megtorpant, és felém fordult.

- Hogy sérültél meg? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.

- Csak egy buta baleset volt – válaszoltam. Igyekeztem hihetően elmondani a már jól betanult szöveget, de a tükörnek sokkal könnyebb volt hazudni, mint magának Russelnek. Éreztem, hogy a homlokomra kiül a verejték, de igyekeztem nem törődni vele. – Rosszul léptem, és legurultam a lépcsőről. Elég csúnyán megütöttem az oldalamat.

- Mutasd! – fúródott a zöld tekintet az enyémbe. Kapkodó mozdulatokkal emeltem meg a felsőmet, hogy láthassa a kötést. – Mutasd a sebet! – követelte.

- Nem vehetem le a gézt – ráztam meg a fejem, és segélykérően pillantottam Edward felé, aki még mindig ott állt a járda szélén, ahol hagytuk.

- Miért? – Russel hangja türelmetlen volt. Tudtam, hogy nem hisz nekem. Sosem ment túl jól a hazudozás – az esetek kilencvenkilenc százalékában lebuktam eddig.

- Az utca közepén vagyunk – mondtam ki az első magyarázatot, ami eszembe jutott.

- Akkor üljünk vissza a kocsitokba, és mutasd ott – intett a fejével az autó felé Russel. Tehetetlenül haraptam be a számat. – Gondoltam… - keményedett meg a tekintete. – Azt hittem, te más vagy, de tudod mit? Keress magadnak mást, akivel szórakozhatsz, mert engem már nem tudsz átverni.

- Russel… - szóltam utána könyörgő hangon, de mintha meg sem hallotta volna, továbbment.

Elkeseredve sétáltam vissza az autóhoz, és behuppantam az anyósülésre. Edward újra megfogta a kezemet, és a hüvelykujjával vigasztalóan cirógatott, miközben ismét gázt adott.

Csak akkor mozdultam meg újra, amikor Edward leparkolta az autót az iskola előtt. Vettem egy mély levegőt, aztán kinyitottam az ajtót. Egy pillanatra elfeledtette velem a Russel-közjátékot, és halványan mosolyt csalt az arcomra, ahogy Edward kipattant, és emberien gyors lépésekkel megkerülte a kocsit, hogy ki tudjon segíteni. Számára sokat jelentettek ezek a gesztusok, ezért a helyemen maradtam, amíg be nem nyújtotta értem a kezét.

A folyosón a nyüzsgés ugyanolyan mértékű volt, mikor megjelentem, mint első alkalommal, és ugyanúgy utánam fordultak a fejek is. Valószínűleg, elég feltűnő volt, hogy alig pár napnyi iskolapadban ülés után azonnal kivettem a betegszabadságot jó időre. Hirtelen tört rám a klausztrofóbia, de nem akartam Edward előtt kiborulni, mert akkor egész nap aggodalmaskodott volna miattam.

- Ki kell mennem a mosdóba… - súgtam oda neki, és elengedve a kezét sietős léptekkel vettem az irányt a megadott ajtó felé. Két lány éppen akkor hagyta el a helyiséget, amikor én elé értem, és ők is érdeklődő tekintettel mértek végig.

Odabent szerencsére, csak egyetlen lány maradt, aki el volt foglalva a sminkje kiigazításával, így nem nagyon figyelt rám. Gyorsan megmostam az arcomat a csapnál, aztán egy kéztörlővel megtörölgettem magam. Kinyílt az ajtó és újabb diákok léptek be. Mikor észrevettek, egyikük a barátnőjéhez hajolt, és a fülébe súgott. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy felháborodjak-e vagy nevessek. Végül egy harmadik megoldás mellett tettem le a voksomat – büszkén felemeltem a fejemet, és magam elé szegezve a tekintetemet elvonultam mellettük.

- Miért nem figyelmeztettél, hogy vegyem le a gyűrűt otthon? – léptem bosszúsan Edward mellé. Mikor a tekintete elkomorult, csak akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam. – Sajnálom… Én nem… Nem akarom levenni… Csak…

- Pletykálnak – nézett Edward szikrázó szemekkel a mellettünk elsétáló sugdolózó csoportra, mire azok azonnal elhallgattak.

- Két lány a mosdóban arról tanakodott, hogy még azelőtt elveszel-e, hogy meglátszana a pocakom… - ráncoltam össze a homlokomat dühösen. – Mintha csak azért akarhatnál elvenni, mert… - hirtelen elpirultam, és sokkal melegebbnek éreztem a folyosó hőmérsékletét, mint előtte. – Tudod…

- Ne foglalkozz velük! – nyomott egy puszit a halántékomra Edward, mielőtt beléptünk volna az irodalom terembe. Tétovázva pillantottam Russel felé, de mielőtt még elkezdhettem volna azon elmélkedni, milyen kínos lesz ötven percet eltölteni egy padban vele a történtek után, Edward magával húzott, és lenyomott Alice üres helyére.

- Mire gondol? – halkítottam le a hangomat, ahogy Edwardhoz hajoltam. Kérdőn pillantott rám. – Russel… Nagyon mérges, igaz?

- Nem igazán mérges… Inkább szomorú. És magányos – nézett a megadott pad felé Edward. – Bízott benned, és azt hiszi, elárultad.

- Ez olyan szörnyű… - A fejem hangosan koppant a padon.

- Megbocsát majd – hallottam meg Edward hangját a fülem mellett.

- Tényleg? – fordítottam oldalra a fejemet. Edward a karján feküdt, az arca pedig olyan közel volt hozzám, hogy csak egy kicsit kellett volna arrébb mozdulnom egy csókhoz. Elkábulva néztem a mézarany tekintetbe, és csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, amikor Edward kelletlenül felemelkedett. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy Mr. Bauer bejött a terembe, és elkezdte az órát.

Szédelegve nyitottam ki a füzetemet, aztán igyekeztem Edward közelsége helyett az órára koncentrálni – nem túl sok sikerrel. Hirtelen forróság szaladt végig az egész testemen, és fülledtnek éreztem a tüdőmbe beszívott levegőt. Előhalásztam a táskám zsebéből egy hajgumit, és felfogtam a hosszú tincseket, de ez sem igazán segített. Csak annyit értem el vele, hogy bizseregni kezdett a nyakam azon a helyen, ahol annyira szerettem, ha Edward megcsókolja.

Alig pár perc után bosszús sóhajjal húztam ki a hajgumit, és a padra hajítottam. Edward érdeklődve nézett felém, de csak megráztam a fejemet. Nem értettem, mi ütött belém. Ennyire nem hiányozhat máris a szex…

Ahogy Edward keze a pad alatt megérintette a combomat, halkan felnyögtem. Kikerekedett szemekkel fordultam felé, de ő lehajtott fejjel meredt a füzetére.

- Miss Black, válaszolna a kérdésemre? – Ijedten rezzentem össze, ahogy meghallottam Mr. Bauer hangját közvetlenül mellettem. Fölém magasodva állt kezében a tankönyvvel, és szúrós tekintettel méregetett. – Már ha képes egy percre abbahagyni az álmodozást…

- Én… - végigcsordult a hátamon a hideg veríték, miközben pánikolva próbáltam rájönni, mit is kérdezhetett a tanár úr, és én miért nem vettem észre korábban, hogy itt áll alig pár centire tőlem, és hozzám beszél.

- Anafora. – Edward szája alig láthatóan mozdult meg, és olyan halkan suttogott, hogy csak én hallhattam.

- Anafora – ismételtem meg, amit súgott, aztán megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, mikor Mr. Bauer egy bólintás után tovább haladt a padok mellett.

- Miért nem figyelmeztettél? – sziszegtem Edward felé.

- Szerinted, mit csináltam az előbb? – vonta fel a szemöldökét a pad alá pillantva.

- Ó… - értettem meg elpirulva. – Szóval, az volt a figyelmeztetés…

- Jól vagy? – Edward hangja aggodalmasan csengett.

- Persze, miért ne lennék – vontam meg a vállamat, miközben igyekeztem nem tudomást venni az engem pásztázó tekintetről, ami forróságot hagyott maga után a bőrömön.

- Furcsán viselkedsz.

- Hallucinálsz – vettem a kezembe a ceruzámat, és firkálgatni kezdtem szokás szerint. Edward még pár pillanatig figyelt engem aztán ismét a tanár felé fordította a pillantását.

Ahogy megszólalt a csengő, Russel felpattant a helyéről, és kivágtatott a teremből. A következő két órán – amire Edward nem járt velem – azon kívül, hogy próbáltam nem tudomást venni a rólam szóló suttogásokról, Russelen törtem a fejemet. Fogalmam sem volt, mivel tudnám kiengesztelni őt, de abban biztos voltam, hogy meg akarom próbálni.

Még akkor is ezen gondolkoztam, mikor az óra végeztével kiléptem a teremből. Edward mosolyogva várt az egyik szekrénynek dőlve, aztán megfogta a kezemet, és az ebédlő felé terelt. Ahogy megláttam az üveg mögötti tányérokat, halkan korogni kezdett a gyomrom. Felkaptam egy tálcát, és Edwarddal együtt beálltam a sorba.

Russel megint egy félreeső asztalnál ült teljesen egyedül. Szívesen ültem volna mellé, de biztos voltam benne, hogy most nem értékelné ezt az ötletet. Végül egy üres asztalhoz ültünk Edwarddal – nem akartam megkockáztatni egy botrányt, épp elég volt az a sok pletyka, ami már így is keringett rólam az iskolában.

- Mi az? – néztem fel Edwardra, mikor halkan megköszörülte a torkát.

- Tényleg sokat eszel mostanában… - meredt a tálcámra. Ahogy lepillantottam, elkerekedtek a szemeim. Vagy három embernek elengedő étel sorakozott rajta.

- Uh… Észre sem vettem, hogy ennyi mindent hoztam… - kuncogtam fel. – Azt hiszem, előtört belőlem a farkas – suttogtam oda Edwardnak. – A fiúk is mindig rengeteget esznek… - emeltem fel a késemet és a villámat, majd nekiálltam a rántott húsnak és sült krumplinak.

- Igen, ez igaz – bólintott Edward kisimult vonásokkal.

- Nyugi, nem fogok elhízni – vigyorogtam rá, és nagyot haraptam a savanyú uborkából. Válaszul egy szemforgatást kaptam.

- Bolond.