Varázslatos realitás 22.

Peternek volt egy háza. Nem egy lakása, egy háza. Pontosabban egy háztömbje. Nagyon kevés ember tudott róla. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a nagyapja unokája volt. Illetve leginkább annak, hogy nem csak ő, de az édesanyja is egyke volt, így a nagyapja bármennyire gyűlölte őt, nem tudott mást tenni, mint ráhagyni a vagyonát. Persze egy része az anyja irányítása alatt maradt, de Peternek jutott annyi, hogy többek között vett egy házat.

Arról, hogy az a tömb az övé, a lakók többsége nem tudott. Mással intéztette az ügyeket, csak egy ott lakó magányos fiú volt, akinek a szomszédban lakó fiatalasszony néha főtt ételt vitt át, mikor azt látta, hogy már megint soványabb.

Mr. Glanville pont tudta, hogy kicsoda ő. Egy nagyon gazdag, nagyon befolyásos család egyetlen igazi örököse, akiről még a cégek vezetői se tudták, hogy egyáltalán valaha át akarja-e majd venni a vezetést vagy örökre az ő kezükben maradhat.

Utált erről beszélni, így amikor a lány rákérdezett, nem tudta, mit mondjon. Csak a vállát vonogatta, és hirtelen esetlen kamasznak érezte magát, akivel vagy gonoszkodnak, vagy irigykedő megjegyzéseket tesznek rá.

Peter már csak arra emelte fel a fejét, hogy a lány a nyelvét nyújtogatja, érdeklődve fordult meg, de csak két gyereket látott, akik fütyültek. Ráadásul hamisan. Úgy állt ott, mint aki két körből kimaradt és nem érti a játékszabályokat. Az ismeretlen jókedvűen elfordult tőle és elindult a járdán elhagyott festékesdobozok felé. Peter nagy levegőt vett. Úgy gondolta itt az ideje egyenlíteni. Két nagy lépéssel utol érte a lányt.

- Segítsek vinni őket?

Gyógyító pilleszárnyak - 1. fejezet

Hát íme a Carlisle szemszög 1. fejezete. Remélem, tetszeni fog... :) Kíváncsian várom a véleményeteket. :) Jah, igen... Ne feledjétek, hogy A múlt árnyai trilógiához várom vagy itt vagy mailben a pár mondatos véleményeteket, ami bekerülhet a három könyv végére ajánlóként. :) A legjobb véleményírónak pedig ajándékot is adok. :) Kérlek, a helyesírásra figyeljetek, és írjátok a vélemény végére a neveteket és a korotokat. Köszönöm. :)






1. CONTRA VIM MORTIS NON EST MEDICAMEN IN HORTIS





Fájdalom. Folytonos fájdalom.

Ez az érzés szőtte át létem minden egyes pillanatát. No, nem testi kínokat éreztem. Az szinte lehetetlenség lett volna az én esetemben. Bent fájt. Az űr. A hiánya. Olyan kimondhatatlanul, hogy az egyetlen, ami miatt nem töltöttem az öröklétet egy sarokba kuporodva, a tehetetlenségtől ordítva, egy apró lányka volt, aki újra és újra emlékeztetett rá, mennyire szeret engem. Az unokám. Isis.


Már semmi sem volt ugyanolyan. Először végezni akartam magammal. Új máglyát rakni és belesétálni vagy könyörögni Marcusnak, hogy segítsen most utoljára. Hogy tudnék ebben a világban élni Nélküle… De valami visszatartott attól, hogy megtegyem. Vagyis inkább valaki. Isis rettegett attól, hogy mi lenne a családunkkal, ha én sem lennék, és nem hagyhattam, hogy ő félelemben éljen. Érte kellett küzdenem. Legyőznöm saját magam. Félre tenni a fájdalmam, és összeszorított fogakkal tovább létezni. Össze kellett tartanom a családot, amely leginkább egy alappillér nélküli rogyadozó házhoz hasonlított.

A baj csak az volt, hogy én magam is romokban hevertem. Fogalmam sem volt, hogyan vegyek úgy levegőt, hogy ne érezzem a falakba ivódott illatát, vagy hogy tartsam úgy nyitva a szemem, hogy ne lássam a haja libbenését, valahányszor a szellő megmozdítja a függönyöket. Mindenhol ott volt. A mosolya, a nevetése, a melegsége.

Hónapokba telt, míg egyáltalán képes voltam megmozdulni. Csak ültem a dolgozószobám bőrfotelében, amit még Ő választott ki nekem, és meredtem magam elé. A múltban éltem, emlékek között. Sorra vettem őket boldogan kínozva önmagamat, mint egy mazochista.


„- Nos, hogy tetszik? – Esme lelkesen várta a véleményemet. Épphogy csak beköltöztünk a házba, máris nekiállt berendezni, akár egy igazi otthont. Mellette az is volt. Végigvezetett a nappalin, az ebédlőn, a konyhán és a szobákon, a sort pedig a dolgozószobámmal zárta. Egy mahagóni fából készült íróasztal, perzsaszőnyeg, hatalmas könyvespolc, a régi festményeim a falon és a bőrfotel.

- Tökéletes – néztem a szemébe, és bár a szoba is tetszett, egyáltalán nem arra értettem.

- Gyere, próbáld ki! – ragadott kézen és odavezetett a fotelemhez. – Kényelmes? – érdeklődött olyan figyelmesen, mintha meghúzhatnám a hátamat, ha kényelmetlenül ülök. Az illata bizsergette az orromat, és ahogy rám nézett… Szinte fájt az a hatalmas szerelem, amit iránta éreztem.

- Nézd meg magad… - rántottam finoman az ölembe, mire felnevetett.


- Ejnye, Carlisle! Légy jó! – nyomott csókot a számra. Bár egy ember olyan keménynek érezte volna a testét, mint egy szikla, számomra puha és meleg volt. A dereka köré fontam a karjaimat, és a mellkasomhoz húztam őt. Csak csendben ültünk egymást ölelve, miközben hallgattam a lélegzését.”


- Nagypapa… - kellett pár pillanat, mire újra képes voltam felfogni magam körül a valóságot. Isis előttem állt és nagy szemekkel nézett fel rám. Olyan gyorsan nőtt, hogy szinte napról napra látni lehetett a változást. Már körülbelül öt évesnek nézett ki. Széles, hófehér masni volt a hajában, ami illett a pirospozsgás arcocskájához. Boldognak kellett volna lennie, de a tekintetét gyermekhez nem illően aggodalom homályosította el. 

Lehajoltam hozzá, és az ölembe ültettem. Tenyere azonnal az arcom két oldalára tapadt és éreztem, ahogy elönt a szeretet. A fájdalom ott volt a háttérben, de most csak tompán lüktetett bennem. 

Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Isis képessége lassacskán olyanná vált számomra, mint a drog. Ellazított, elnyomta a kínt. Tudtam, hogy nem lenne szabad ennyire hozzászoknom, de képtelen voltam lemondani róla. Ez volt az egyetlen dolog, ami még képes volt valamiféle örömet szerezni nekem. Az egyetlen dolog, amit minden nap alig vártam.

Isis halkan megköszörülte a torkát. Mintha nem akart volna megzavarni a pihenésben, de mégis úgy érezné, hogy mondania kell valamit.

- Igen? – kérdeztem, miközben felnéztem rá. A száját rágcsálva mélyet sóhajtott, mint aki próbálja eldönteni, mit is kéne tennie, aztán elhúzta a kezeit és lecsúszott a karjaimból a földre. Ahogy megszakította a köztünk lévő érzelmi kapcsolatot, fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Figyeltem, ahogy az ajtóhoz lépdel és kitárja.

- Nagypapa… – fúródott a mogyoróbarna tekintet az enyémbe. – A többiek is annyira szeretnek, mint én. – Egy pillanatnyi csönd után Isis felém nyújtotta a kezét, én pedig amióta visszajöttünk, most először álltam fel a fotelből. A mosoly, amit a tettemért kaptam, megérte a megerőltetést.

Ahogy kéz a kézben lesétáltunk az étkezőbe, hirtelen mindenki elhallgatott. Döbbenten és kíváncsian meredtek rám, mint akik nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Érthető reakció volt tőlük. Jó ideje egyáltalán nem láttak. Eleinte be-bejöttek hozzám, de mikor nem reagáltam a jelenlétükre, inkább békén hagytak.


Isis volt az egyetlen, aki nap mint nap meglátogatott és akivel szóba álltam. Vele küldték fel a zacskós vért is számomra, mert vadászni sem voltam hajlandó. Eleinte nem akartam táplálkozni egyáltalán, aztán Isis rávett, hogy mégis igyak egy keveset. Csak azért tettem meg, mert már kezdett az ő illata is csábítani…


Az ebédlő asztalán egy jegyzettömb hevert. Edwardék éppen összeírták az emberi szövetségeseinket, akik segíthettek Aro felkutatásában. Odafent is hallottam a pusmogásukat, csak igyekeztem nem tudomást venni róla. Hamisítók, csempészek és egyéb alvilági figurák nevét szedték össze, akik hozzájárultak ahhoz, hogy gyorsan és gond nélkül szerezzük be az iratainkat vagy bármi mást, amire szükségünk van éppen, és tudhatnak bizonyos rejtélyes eltűnésekről és halálesetekről, amelyet a fajtánk okozhatott.

Arónak muszáj volt vadásznia, így vagy egy teljesen elhagyatott helyen kellett meghúznia magát, mint egy sivatag vagy őserdő, vagy egy nagyváros forgatagában rejtőzködött, ahol pár csavargó és drogos eltűnése nem kelti fel az átlagos emberek figyelmét, csak azét, aki tudja, milyen nyomokat keressen. Az első helyszín esetében kevés táplálékhoz jutott volna, így valószínűleg az utóbbit választotta. Legalább is Jasper ezzel az elmélettel állt elő múlt héten a többieknek.

- Van egy ismerősöm Vancouverben is – törtem meg a csendet rekedt hangon. Az utóbbi időben csak ritkán beszéltem és kizárólag Isisszel, ezért furcsa volt mások előtt is megszólalni. Még saját magam számára is idegennek tűnt a hangom.


A jég látszólag megtört és mindenki fellélegzett. Visszafordultak az asztal felé, és próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem zárkóztam volna be hónapokra a szobámba, és nem éreznék most is a mindent betöltő gyászt és szomorúságot. Így könnyebb volt mindenkinek. Tettettük, hogy minden rendben van. Végül is, az egész életünk egy nagy színjáték, miért ne játszhatnánk egy újabb darabot…

- Hogy érhetjük el? – kérdezte Jasper, miután Rosalie kiterelte Isist a helyiségből. Igaza volt, ez nem gyerek fülének való téma. Semmi szükség arra, hogy a kicsiket is belekeverjük.


- Sehogy. Elmegyek hozzá – jelentettem ki. Harlan elég óvatos volt, ezért folyton cserélgette a telefonszámát, és csak egy bizonyos módon üzenhettem neki, ha találkozót akartam kérni. De elég sok embert ismert, ezért szinte bármilyen információt meg tudott szerezni eddig, amit csak kértem tőle.

- Rendben, akkor Jasper, Emmett és én elkísérünk – bólintott Edward. – Este indulhatunk akár – nézett a többiekre, de megráztam a fejem. Nem akartam, hogy a gyermekeim célja valaki elpusztítása legyen. Még akkor sem, ha az a valaki az egyetlen lény ezen a világon, akit gyűlölök. Ez az én feladatom volt, eddig sem lett volna szabad rájuk hagynom ezt az ügyet. A Szeretet helyét nem vehette át a Bosszú. Ő sem akarta volna.

- Nem. Egyedül megyek – jelentettem ki határozottan.


- Szó sem lehet róla – tiltakozott Edward azonnal. Bár én nem voltam gondolatolvasó, szinte biztos voltam benne, hogy attól tart, nem jönnék vissza. Nem azért, mert mások ártani tudnának nekem, hanem mert félő volt, hogy megint összeomlok. Magam sem voltam biztos abban, hogy nincs-e igaza, mert a józaneszem egyetlen vékony cérnaszálon függött.

- Ez az én dolgom – jelentettem ki, mire a bronzvörös szemöldök összeszaladt.

- Ez a mi dolgunk – javított ki Edward nyugodtnak tűnő hangon, de biztos voltam benne, hogy odabent kavarognak az érzései.

- Én nem akarom, hogy… - kezdtem, de elakadt a hangom. Nehéz volt megfogalmazni a gondolataimat. Mintha az agyam nem akart volna úgy működni, ahogyan eddig. Mintha az is megfásult volna a szívemmel együtt. Kerestem a megfelelő szavakat, hogy elmondhassam, mit érzek. - …hogy tönkre menjetek ti is ebben. Ez… elég, ha csak engem… - túrtam bele idegesen a hajamba. Egy lágy érintés a karomon félbeszakította a döcögős kísérletemet. Isabella kedvesen mosolygott rám, mint aki azt mondja, „semmi baj, csak nyugodtan”. Most tudatosult bennem, hogy Isis tőle örökölhette a képességet, hogy egyetlen pillantásával, egyetlen mosolyával erőt tud adni az embernek. Mély levegőt vettem és egy pillanatra lehunytam a szemem. – A bosszú felemészti az embert. Nekem már úgyis mindegy, de nektek még nem – sikerült végre elmondanom, amit akartam. – Van, akinek szüksége van rátok, egy társ, gyerekek. Hagyjátok rám ezt az egészet és éljétek az életeteket – néztem végig rajtuk.

Egy pár pillanatig csend volt, aztán Edward elém lépett.

- Egy család vagyunk. A te életed, a mi életünk. Ha nem akarsz velünk dolgozni, akkor majd külön szálon folytatjuk. De folytatjuk! – fúródott a sötétarany tekintet az enyémbe határozottan. – De ha együtt dolgozunk, nagyobb az esélyünk. Te döntesz! – fonta össze Edward a mellkasa előtt a karjait.

- Nem igazán hagytok nekem választást. – Egyszerre éreztem elkeseredettséget és büszkeséget. – Rendben, velem jöhettek – egyeztem bele végül. – Szükségünk lesz egy nagyobb összegű készpénzre.

- Alice, Jasper, elintéznétek? – kérdezte Edward. Alice bólintott, aztán kézen fogta Jaspert, és elhagyták az ebédlőt. – Még valami? – érdeklődött Edward, mire megráztam a fejem. – Rendben, akkor sötétedéskor indulunk – jelentette ki. Ahogy felmértem a helyzetet, ő vette át a hiányom miatt a családfő szerepét, és nagyon jól csinálta.

A nap hamar véget ért. Nem igazán tudtam, mivel foglaljam el magam, ezért visszazárkóztam a dolgozószobámba és csak vártam. Indulás előtt pár perccel Isabella bekopogott hozzám, hogy menjek le.

- Vigyázzatok magatokra, kérlek! – Az ebédlőasztalnál ülve figyeltem, ahogy Isabella Edwardtól búcsúzkodik. Alice éppen Jasper fülébe susmorgott, és még Rose is lejött elköszönni Emmettől. Szegény nem viselte túl jól a helyzetét. Néhanapján hallottam, ahogy elüldözi maga mellől Emmettet, pedig ha tudta volna, milyen szörnyen szerencsés… Ahogyan a többiek is. Mindegyiküknek volt valakije, aki arra kérhette őket, „siess vissza hozzám”. Mindenkinek, kivéve…

- Nagypapa, ugye, hamar visszajössz? – Isis a szoknyácskája szélét gyűrögetve toporgott előttem, nekem pedig megrándult a szám. Tévedtem. Megrendülten néztem a gyermeki szempárba, ami olyan erőt adott nekem, amelyről sejtelme sem volt. Nem tudtam, elmondták-e neki, hová is megyünk vagy magától jött rá, de biztos voltam benne, pontosan tud mindenről.

- Igyekszem – biztosítottam róla. Lesütötte a tekintetét.

- Mi a baj? – nyúltam az álla alá két ujjal, hogy megemeljem a fejét és a szemébe tudjak nézni.

- Semmi – rázta meg a fejét, de az alsó ajka reszketni kezdett. A következő pillanatban sírva próbált felmászni az ölembe. Gyorsan felhúztam, és magamhoz ölelve ringatni kezdtem.

- Hé, hé… Mi történt, kincsem? – Isabella és Edward aggódva léptek oda hozzánk, én pedig vonakodva adtam át nekik Isist. Jól esett, hogy törődhettem valakivel. Hogy volt egy személy, akinek igazán szüksége volt még rám. Figyeltem, ahogy Isabella a karjába zárja a kislányát, és a mellkasomat elöntötte a fájdalom.

„- Nézd, kincsem, itt a finom tejecske… - Esme lágy, dallamos hangon beszélt Edyhez. A női kar, amely egy sziklát is erőfeszítés nélkül tört volna félbe, olyan gyengéden tartotta azt az apró csecsemőt, mintha szappanbuborék lenne, amely bármikor szétpukkanhat. Annyira gyönyörűek voltak így együtt, hogy sokszor azt képzeltem, Edy a saját fiunk. Kettőnké.

A rózsás babaszáj mohón kapott a cumisüveg után, és azonnal szívni kezdte a tápszert. Esme csillogó szemekkel itta magába a látványt, ahogyan én is. Nem bírtam tovább, leültem melléjük a kanapéra, és hol a női, hol a babaarcot simogattam.”

- Nem lesz semmi baj, drágám. Visszajövünk – fogta meg Edward Isis kezét. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de az emlék okozta kín halk zihálásra késztetett.


- De mi van, ha… - kezdett bele a gyermekhang, aztán elakadt a sírástól.

- Nézz rám, Isis! – kérte Edward, mire a barna szempár rá emelkedett. – Csak beszélünk valakivel. Egy gyenge emberrel. Ígérem neked, hogy holnap estére itt leszünk mind, épségben. Hiszel nekem? – dörzsölgette finoman az aprócska ujjakat.

Összepréselt szájjal próbáltam visszatartani a mellkasomat szorító fájdalmas kiáltást. A szoba sarkába pillantottam, ahol Edy és Edan együtt játszottak a földön ülve, és azon gondolkoztam, miért… Mindig próbáltam helyesen élni. Úgy, hogy másoknak segítsek. Még azután is, hogy szörnyeteggé váltam. Legyőztem a szomjúságomat, sosem öltem embert. Életeket mentettem. Azt hittem, ez számít valamit… Azt hittem, hogy Isten majd megbocsát azért, hogy akaratlanul azzá váltam, amivé. Hát, hol itt a szeretet, hol a kegyelem?

Remegve pattantam fel és sietős léptekkel hagytam el a házat. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, megfulladok. Egy fatörzsnek dőlve, lehunyt szemmel vártam, hogy megnyugodjak, de a kezem még mindig ökölbe szorult, és hiába próbáltam, nem tudtam kinyújtani az ujjaimat. Talán mégis jobb lenne véget vetni ennek az egésznek…

- Carlisle, jól vagy? – hallottam meg Edward hangját. Kinyitottam a szemem, és bólintottam. – Ha gondolod, mehetünk egyedül… Vagy halaszthatjuk későbbre is – ajánlotta.

- Nem. Minden rendben – feleltem gyorsan. – Isis jól van? – pislantottam a ház felé. Az apró orrocska az ablakhoz préselődött, és úgy figyelt minket.

- Aggódik – komorult el Edward arca. – Igazából mind aggódunk.

- Harlan nem veszélyes. Nem túl jó életű, de megbízható – magyaráztam.

- Nem is miatta aggódunk – vett mély levegőt Edward, és csak aztán folytatta. – Carlisle… Mi csak… Szeretnénk, ha tudnád, hogy szükségünk van rád, és örülünk, hogy megint itt vagy velünk – mondta. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Hogy köszönöm? Vagy sajnálom, hogy ennyire elzárkóztam előlük? Minden olyan butaságnak tűnt. – Nem kell megköszönnöd vagy bocsánatot kérned. Nincs miért. – Edward keze a vállamra simult. – Csak ígérd meg, hogy továbbra sem csinálsz butaságot – nézett a szemembe, mintha ő lett volna az én apám. A hangja és a tekintete nem volt vádló. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki leginkább tudta a családból, hogy mit is érzek most. Nem a gondolatolvasás miatt, hanem mert ő is átélt valami hasonlót. Elvesztette, akit szeretett, még ha nem is úgy, ahogyan én.

„- Ígérd meg nekem, fiam! Kérlek, ígérd meg! – reszkető kézzel szorítottam Edward vállát. Alice-nek újra és újra ugyanaz a látomása támadt. Edward a Volturi előtt… A gondolat is megrémisztett.

- Akarom. Nem is tudod, hogy mennyire szeretnélek megnyugtatni titeket. De nem tehetem. Ez… néha úgy érzem, hogy elviselhetetlen – rázta meg a fejét, nekem pedig majd megszakadt a régóta halott szívem.

- Gondolj Esmére. Gondolj az anyádra. Ő belehalna. Szó szerint belehalna. Tudom, hogy mennyire fáj, hidd el, tudom, de… A fiunk vagy. Nem veszíthetünk el – néztem rá könyörögve.”

Nem ígérhetek olyasmit, amit lehet, hogy nem tudok betartani, sajnálom – feleltem gondolatban azt, amit ő is válaszolt nekem sok-sok évvel ezelőtt. – Ez… Ez az élet rendje. Egyszer még nekünk is el kell mennünk. Talán… Talán, ha az ikrek felnőnek, és már nem lesz rám szükségetek. Én… semmire sem vágyom jobban, minthogy újra Vele lehessek. – A gondolataim csapongtak, de nem akartam hangosan kimondani ezeket a szavakat. Féltem, hogy meghalják a többiek. Hogy Isis meghalja. Edward arcán a fájdalom és az együttérzés suhant keresztül.

- Tudom, és megértem, de nekünk mindig szükségünk lesz rád.

- Ez nem igaz. Máris csodásan helyettesítesz – mosolyodtam el halványan.

- Csak amíg jobban nem leszel! – tiltakozott.

- Edward, én sosem leszek jobban – próbáltam megértetni vele a kegyetlen tényeket.

- Egy évvel ezelőtt még én is ezt hittem, és most… Most van egy gyönyörű feleségem és két szép gyermekem – próbált Edward kétségbeesetten meggyőzni. A valódi kora ellenére most csak egy riadt kisfiút láttam magam előtt, aki belekapaszkodik az apja lábába, hogy az ne tudjon elmenni a munkába. Ne tudja magára hagyni.

- Edward, az más… Te újrakezdhetted.

- Talán, te is újrakezdheted majd egyszer. Mármint… - hirtelen zavarba jött, és szégyenkezve hajtotta le a fejét. Pontosan tudtam, mire gondolt, de az képtelenség volt. Őt és Isabellát egymásnak teremtették. De számomra csak egy asszony létezett és őt örökre elvesztettem. – Akkor csak azt ígérd meg, hogy a közeljövőben nem teszel semmit – váltott témát gyorsan.

- A közeljövőben nem fogok – ígértem. A vonásai megkönnyebbülten ellágyultak.

- Rendben, akkor azt hiszem, indulhatunk – fordult a ház felé. Jasper és Emmett jöttek ki az ajtón. Valószínűleg eddig nem akartak megzavarni minket, de most meghallották a végszót.

Futás közben igyekeztem nem az emlékeimen rágódni. Valahányszor előbukkant egy kép, pár másodpercre lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Ez egy kicsit segített. Hamar elértük a partot és úszva mentünk tovább egy olyan szakaszon, ahol nem volt gyakori a hajóforgalom. Szinte észre sem vettem, mikor értük el Kanadát, annyira gépiesen csináltam mindent. Csak a többiekre szegeztem a pillantásomat és mentem utánuk. Mint egy tudatlan, csordaszellemmel rendelkező állat. Így könnyebb volt. Nem kellett gondolkoznom, sem éreznem. Csak tettem, amit a többiek.

Akkor szedtem csak össze magam egy kicsit, mikor Vancouverbe értünk. A keresett városrész elég lepukkant volt. Romos, régi bérházak, még nappal is sötét sikátorok és szegény emberek. Halandóként nem szívesen járkáltam volna egy ilyen környéken. Tökéletes búvóhelynek számított egy magunkfajtának vagy bárkinek, aki el akart rejtőzni a világ szeme elől.

Volt pár óra napfelkeltéig, de még lézengtek néhányan az utcákon. Főleg prostituáltak és a kuncsaftjaik. Itt minden fordítva működött. Éjszaka zajlott az élet, nappal pedig meghúzták magukat az emberek. Ahogy elhaladtunk két miniszoknyás lány előtt, hallottam a suttogásukat. Megrémisztettük, mégis lenyűgöztük őket. Az egyik még azt is megemlítette, hogy akár ingyen is szívesen lenne bármelyikőnkkel. Ha tudta volna, mik is vagyunk, sosem mondott volna ilyen ostobaságot. Egy hívogató mosolyt küldött felém, mire megfeszült az arcom és elsötétült a tekintetem. A mosolya azonnal eltűnt és félrefordította a fejét. Okos lány…


Végül egy kocsma előtt álltunk meg. Előhúztam a zsebemből azt a papírfecnit, amit még otthon írtam – egyetlen mondat állt rajta: „Contra vim mortis non est medicamen in hortis.” A halál ereje ellen nincs orvosság a kertekben. -, aztán Edwardhoz fordultam.


- Jobb lenne, ha kint maradnátok. Csak beadok valamit, egy perc – kértem. Nem akartam, hogy így négyen túl nagy feltűnést keltsünk odabent. Edward feszülten bólintott.


Ahogy beléptem a kocsmába, így is minden szem rám szegeződött. Már jártam itt párszor, ezért pontosan tudtam, mit kell tennem. Elhaladtam a pult előtt, és a hátsó ajtóhoz léptem. Három kopogás, aztán két rövid, majd betoltam a cetlit az ajtó alatt. Ennyi volt. Fél perc múlva ismét odakint voltam a többiekkel.

- És most? – érdeklődött Jasper. A tekintete élénkebb volt, mint máskor. Bizalmatlanul fürkészte a környéket.


- Most várunk – dőltem neki a kocsma melletti kőfalnak. A többiek követték a példámat egyetlen szó nélkül. Éppen megjelentek a nap első sugarai, mikor a kocsmából egy nagydarab férfi lépett ki és egyenesen felénk indult. Próbált határozottnak tűnni, de négyünket látva még az ő arca is elbizonytalanodott.


- Jöjjön utánam! – állt meg előttünk pár lépésnyire, és egyenesen rám nézett.

- Hol van Harlan? – ráncoltam össze a homlokomat. Eddig ez nem így ment. Beadtam az üzenetet, szóltak Harlannak és ő maga jött el a találkára.

- Odaviszem hozzá – felelte a férfi.

- Miért nem ő jött? – tettem fel a kérdést.

- Mondjuk úgy, hogy nem hagyhatta ott az éppen aktuális ügyét – magyarázta rejtélyesen. Edward felé pillantottam, aki összevont szemöldökkel figyelte a küldöncöt, aztán alig észrevehetően bólintott egyet felém, hogy minden rendben.


- Akkor vezessen minket – egyeztem bele.


- Nem, nem. Csak maga! – mutatott rám. – A többiek maradnak.


- Szó sem lehet róla! – ellenkezett Edward, de felemeltem a kezem.


Nem lesz semmi gond. Hamarosan visszajövök – néztem rá határozottan. Tiltakozásra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg.

- Indulhatunk – intettem a férfinak.

Varázslatos realitás 21.

Charlotte elképedt. Ritkán esett meg vele, hogy valami igazán meglepte, de ez most pont az a helyzet volt. Hogy az ismerős-ismeretlen felbukkanása volt-e az ok, vagy az, hogy Mr. Glenville egy pillanat alatt behódolt neki, maga sem tudta volna megmondani.

- Csak annyira, amennyire neked szokásod megmenteni engem a seggfejektől – felelte végül némi fáziskéséssel. – Ezt meg hogy a fenébe csináltad? A pasas egyszerűen kezelhetetlen, te meg csak jössz és paff, egy szavaddal meggyőzöd? – akart csettinteni az ujjával, de kesztyűben nem igazán jött össze. A fiú mosolyogva megvonta a vállát, de zavartan fordította a föld felé a tekintetét. Charlotte biztos volt benne, hogy valamit titkol. Gondolatban felírta a zöld folt mellé ezt is a kiderítésre váró rejtélyek listájára.

Mikor meghallotta a gyerekpusmogást a háttérben, oldalra hajolt, hogy kilásson a fiú mellett. Maxie-ék vigyorogva mutattak rá, majd megmentőjére, aztán csókokat hintettek a levegőbe és megrezegtették a szempillájukat. Charlotte mosolyogva nyújtotta rájuk a nyelvét, mire a fiú kíváncsian hátrapillantott. Maxie-ék hirtelen abbahagyták a jelzéseket, és fütyörészve az eget kezdték fürkészni. Kicsit sem feltűnő…

Charlotte jókedvűen sarkon fordult, hogy összeszedje a festékeit.