Ki szeretne jönni velem a Balatonra? :)

Az egyik kedves olvasóm, Kata, meghívott engem a Balatonhoz, pontosabban Vonyarcvashegyre (ott van nyaralójuk). Olyan aranyos volt, hogy megengedte, hogy meghívjalak titeket is. :) Szóval, akinek van kedve, lehetősége július 19-én (jövő hét hétfő) eljönni, az szóljon nekem itt vagy mailben (spiritbliss24@gmail.com). :) Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. :)

A jelen boldogsága - 27. fejezet

27. HADITERV




IDEGESEN RÁGCSÁLTAM A KÖRMÖMET, miközben Esme mesét olvasott a kicsiknek. Isis és Edan mellettem feküdtek a kanapén, és élénk tekintettel hallgatták Hófehérke történetét, míg a testvérem elszórakoztatta magát azzal a szőnyegen, hogy eldobta a lehető legmesszebbre – körülbelül egy méterre – a plüsselefántját, aztán lelkesen utána mászott, és mikor elérte, vigyorogva csapkodta a földhöz a fülénél fogva.

Ha nem aggódom éppen halálra magam a hegyekben lévő családtagjaim miatt, akkor a gyerekek közötti különbségen emésztettem volna magam. Edward pont olyan volt, mint egy átlagos, korabeli külsőleg és belsőleg is, ezzel szemben Isis és Edan, mintha egy babatestbe zárt idősebb lélek lett volna. Feléjük fordultam, és megsimogattam mindkettejük pociját, mire gőgicsélő hangot hallattak, és a lábaik önkéntelenül rugdosni kezdtek – legalább valamire hasonlóan reagálnak, mint egy átlagos kisbaba.

Sóhajtva fordultam az ablak felé, mintha azon keresztül egészen a hegyekig láthatnék.

- Menj – hallottam meg Esme hangját.

- Tessék? – fordultam felé értetlenül.

- Menj, és tudd meg, mi történik – intett a kijárat felé a fejével.

- Nem lehet. Nem hagyhatlak itt egyedül a kicsikkel. Edwardnak igaza van – ráztam meg a fejemet. Bármennyire is szerettem volna tudni, minden rendben megy-e, a gyermekeim voltak az elsők. Nekem az volt az elsődleges és legfontosabb feladatom, hogy rájuk vigyázzak.

- Nem kell itt hagynod minket – mosolyodott el halványan Esme. – De én is aggódom, jól jönne valami bizonyosság – ismerte be.

- Hogy érted, hogy nem kéne itt hagynom titeket? – kérdeztem vissza, miközben Isis hasát simogattam körkörösen, amit ő nevetgéléssel jutalmazott.

- Elég, ha kimész a ház elé, és átváltozol… Csak kérd meg Jonathant, hogy engedjen be a fejébe – tanácsolta Esme. Az alsó ajkamat harapdálva pillantottam a gyerekek felé, aztán bólintottam.

- Oké, itt leszek kint, de ha bármi van, csak kiálts, és már itt is vagyok – nyomtam puszit a gyerekek homlokára. – Mindjárt visszajövök, kincseim… - ígértem nekik, aztán felálltam a kanapéról, és kisiettem a házból. Izgatottan vettem le a ruháimat, aztán megrázkódtam, és átváltoztam.

Jonathan, hallasz? – próbálkoztam. Néhány pillanatnyi csend után hallottam csak meg az ismerős hangot.

Te meg miért nem a kicsikkel vagy? – jött a kérdés.

Mert Esmével aggódunk. Csak hadd figyeljem, mi történik, jó? – kértem, miközben körülnéztem a szemén át. Már majdnem a hegyeknél voltak, csak alig pár percnyi utat kellett még megtenniük. – Kérlek…

Rendben – sóhajtott fel. – Hogy a fenébe csinálod ezt?

Mit? – értetlenkedtem.

Hogy bármit el tudsz érni nálam… - A nevetés, amit a belső hangja hallatott, egyszerre volt ironikus és kétségbeesett.

Sajnálom… - sunytam le a fejemet, miután lefeküdtem a veranda előtt a földre.

Mindegy… - váltott irányt Nate a falkát kivezetve a fák közül a hegyek lábához. Egy kevésbé meredek ösvényt választott a vámpírszagot követve, és pár másodperc után már hallotta is a fájdalmas kiáltásokat.

Mikor megláttam Russelt, a szívem összefacsarodott egy pillanatra. A sziklák tövében feküdt egy pokrócon, és úgy tűnt, rettenetesen szenved. Carlisle mellette térdelt a földön, de semmit sem tudott tenni érte – az átváltozás fájdalmait még a gyógyszerek sem csillapíthatták. Jasper és Gianna nem messze tőlük álldogált, és valahányszor Russel felordított, a női arc rándult egyet.

Biztos voltam benne, hogy már rég tisztában vannak a farkasok érkezésével, de csak akkor néztek fel, mikor Jonathanék közvetlenül eléjük értek.

- Edwardék mindjárt itt lesznek, akkor majd ő tolmácsol, addig foglaljatok helyet – intett a föld felé szék híján Carlisle, bár valószínűleg csak udvariasságból. Ő is jól tudta, hogy egy nomád vámpír közelében egyetlen farkas sem fog megpihenni.

A feszült várakozás alig egy percig tartott csak. Ahogy Edward, Alice és Emmett megérkeztek, a szívem gyorsabb ritmust vett fel. Edward az apja mellé sietett, majd Jonathan felé fordult.

- Azt kéri, mondd el, mi a tervünk ezután – tolmácsolta azt, amit én is láttam Nate fejében. Carlisle egy pillanatra Russelre szegezte a pillantását, aztán felnézett a farkasokra.

- Mindenképpen meg kell várnunk, amíg átváltozik. Utána természetesen, megpróbáljuk kontroll alatt tartani. Nem hagyjuk, hogy bárkinek is ártson a mi felügyeletünk alatt – ígérte, én pedig pontosan tudtam, mit jelent ez. Ha kell, véget vetnek majd Russel új életének, hogy megóvják az emberi életeket és a farkasokkal kötött szerződést.

Bár a gyomrom összeszorult a gondolattól, megértettem Carlisle-t. A remény volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Russel talán elég erős lesz… Nem! Russel biztosan elég erős lesz!

És a nőstény?

- Szükségünk van rá a Volturi miatt – pillantott hátra a válla fölött Carlisle, miután Edward elmondta a kérdést. – Ha megölnénk, azt hadüzenetnek vennék. Ha hazaküldenénk emlékezettörlés nélkül, Aro mindenképpen megtudná, mit terveztünk, és ezt megint csak hadüzenetnek vennék. Amint Russel… Nos, amint átváltozott, megpróbáljuk rávenni, hogy törölje Gianna emlékeit, ahogyan eredetileg is terveztük. Ez beletelhet egy kis időbe, mert eleinte csak a szomjúságával fog foglalkozni, semmi mással. Aztán pedig meglátjuk, mit lép a Volturi. Ha Russel átváltozásával megelégszenek egyelőre, akkor elnapolhatjuk a harcot, de alig hiszem, hogy ne találnának valami új indokot azonnal. Ha ez megtörténik, akkor tartjuk magunkat az eredeti haditervhez, és mi támadunk először – fejtette ki Carlisle a gondolatait.

És mi lesz aztán a nomáddal? Megharapott egy embert a területünkön! – nézett Edwardra Jonathan.

- Teljesítjük a kérést, amit Isabellának tolmácsoltál – felelte anélkül, hogy hangosan elmondta volna a többieknek, mire is válaszolt. Mivel Carlisle nem szólt közbe, ezért biztos voltam benne, hogy már korábban beszélt Edwarddal erről a kérdésről telefonon, és pontosan tudja, miről tárgyal most a fia Nate-tel. – Csak időt kérünk.

Nem akarjátok, hogy tudja, átadjátok majd nekünk őt, mi? – tűnt fel Jonathannak is a fordítás hiánya. – Rendben, de ajánlom, hogy tartsátok a szavatokat, amint vége a Volturi ügynek. – A hangja ellentmondást nem tűrő és halálosan komoly volt.

- Úgy lesz – ígérte Edward.

Még valami… - fordította egy kicsit hátra a fejét Jonathan, és Aidanra pislantott. Bár az ő gondolatait nem hallottam, Nate-től azonnal megtudtam, mit mondott neki. – Merre jártatok az elmúlt két napban?

- Ez nem olyan információ, amit meg szeretnék osztani veletek – rázta meg a fejét Edward. Carlisle kérdőn nézett rá. – Tudni akarják, hová utaztunk.

- Ó… - vett mély levegőt Carlisle. – Ebben megint csak a türelmeteket kérnénk. Az információ sorsdöntő lehet a Volturi elleni harcban.

Azt hiszitek, van köztünk olyan, aki elárulná egy gyilkos vérszívónak? – háborgott Jonathan.

- Önként nem, de ahogyan én ki tudom olvasni a fejetekből, mit gondoltok, úgy Aro is meg tudja tenni. Csak az kell hozzá, hogy megérinthesse egyikőtöket a pillanat egy törtrészéig – magyarázta Edward.

A közelünkbe sem jutna – hallottam Benjamin vakkantását Nate elméjében, mire a többiek is helyeslően vonyítani kezdtek. Edward halványan elmosolyodott, aztán hirtelen eltűnt, majd ismét megjelent azon a helyen, ahol korábban is állt. Jonathan dühösen nézte a mutatóujján lóbálózó rövidnadrágot, ami eddig Benji lábára volt kötözve. – Ez nem ér, nem is figyelmeztettél! – nyűgösködött a ruhadarab tulajdonosa.

- Szerinted, Aro fog? – vonta fel a szemöldökét Edward, majd Jonathanhoz fordult. – Ha csak egyetlen másodpercre el tudja vonni valamivel a figyelmeteket – márpedig, ha akarja, meg tudja tenni -, képes lesz hozzátok érni. Nem harcról van szó, nem fogjátok látni, hogy támadni akar, nem lesz időtök kicselezni. Csak egyetlen röpke érintés – lépett közelebb Edward Benjaminhoz. – Bocsánat a nadrág miatt – tette le elé a földre.

Rendben – morgolódott magában Nate. – De minden másról tudni akarunk. Aktívan ki akarjuk venni a részünket az egészből!

- Mindenről be fogunk számolni nektek, és természetesen, örömmel fogadjuk a segítségeteket, sőt, igazából máris megvan a szerepetek Jasper tervében – adta át a szót a testvérének Edward. Jasper egy figyelmeztető pillantást vetett Giannára, aztán előre sétált. Karjait összefonta a háta mögött, és fel-alá kezdett járkálni, mint egy igazi hadvezér.

- Mint már tudhatjátok, a Volturi székhelye a Volterra alatt lévő csatornarendszerben van, mely több száz ismert és kevésbé ismert alagútból áll – kezdte komoly hangon. – Abban biztosak vagyunk, hogy van legalább két, de valószínűleg, több alagút is, mely kivezet a városból, és amelyet csak és kizárólag Aro, Caius és Marcus ismernek. Ezeket az alagutakat többnyire vészhelyzet esetére tartják fenn.

Többnyire? – futott végig az agyamon a gondolat, mire Jonathan is felkapta a fejét. Edward dühösen összeráncolta az orrát, amiből tudtam, hogy a lehető legrosszabb kérdést tettem fel tudtomon kívül.

- Ez megint csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik, amit a terv biztonsága érdekében nem oszthatunk meg veletek – szűrte a fogai között. A farkamat a lábaim közé húzva szégyelltem el magam, amiért akaratlanul gondot okoztam, és megfogadtam, hogy mostantól tényleg csak figyelek. Szerencsére, Jonathan annyiban hagyta a dolgot, és nem kezdett megint erősködni. Jasper várt pár pillanatig, aztán folytatta.

- Három csoportra oszlunk majd. Az egyik csoport, amelyben muszáj benne lennie neki is – intett a fejével Russel felé, aki most csak zihálva kapkodta a levegőt, és nem igazán volt magánál. -, Aróék elé megy. Az ürügy valószínűleg az lesz, hogy Carlisle béketárgyalásokat szeretne kezdeményezni. Arónak muszáj lesz fogadnia, mert ha nem teszi, úgy azt közli a vámpírtársadalommal, hogy őt nem érdekli a béke. Ezt pedig nem engedheti meg magának – húzta elégedett mosolyra a száját Jasper, én pedig lélegzet-visszafojtva hallgattam őt.

- Szerencsére, a Volturinak fontos, hogy fenntartsa ezt a látszatot. Aro úgy gondolja majd, hogy meghallgatja Carlisle-t – természetesen a legfőbb emberei és egyéb tanúk jelenlétében, hogy igazolják a tetteit -, talál valami kivetni valót az ajánlatában, és jogszerűen elintézhet minket. Csakhogy erre már nem lesz ideje – állt meg hirtelen, és a farkasok felé fordult. – A két további csoport, amelynek ti is a tagjai lesztek, a város melletti erdőben várakozik majd egészen a jelig.

Mi lesz a jel? – érdeklődött Jonathan izgatott vakkantással jelezve Jaspernek, hogy kérdése van. Jasper Edwardra nézett, aki átvette tőle megint a szót egy pillanatra.

- Az egyik csoporttal maradok, apám szólni fog nekem, mikor kezdődik a harc, én pedig értesítelek titeket – magyarázta.

- Ami ezután következik, azt nagyon össze kell hangolnunk. Elég egyetlen hiba, és mind halottak vagyunk. – Megborzongtam Jasper mondataitól, és Jonathan is feszültebb lett. – Amikor Russel visszaadja Gianna emlékezetét, a második csoport behatol az alagutakba. Mikor a trónteremben ezt megtudják, valószínűleg, hatalmas haragra gerjednek. Carlisle feladata lesz, hogy valahogy elkerülje a harcot a trónteremben lévőkkel, míg a másik csoport tagjai a közelbe nem érnek. Amikor ez megtörtént, Gianna lebénítja azokat a vámpírokat, akik a biztos halált jelentenék számunkra. Pár másodperc lesz arra, hogy az első és második csoport elintézze őket. Ha ez sikerül, akkor megvan az esélyünk a győzelemre, ha nem, akkor mindennek vége – hallgatott el Jasper a nyomaték kedvéért, bár már így is olyan elmélyülten figyelték a szavait a többiek, hogy még levegőt is alig vettek.

- Maradjunk annál a változatnál, hogy sikerrel járunk – mosolyodott el megint Jasper, és le mertem volna fogadni, hogy a veszély ellenére élvezi a tervezgetést és a hadvezéri szerepet. Úgymond a vérében volt ez. Nem tudta volna megtagadni önmagát még úgy sem, hogy már régóta teljesen más életet élt Alice mellett, mint a találkozásuk előtt.

- A trónteremben ki fog törni a harc, a két bent lévő csapat pedig együttvéve is kevesebben lesz, mint a Volturi emberei. Képtelenség, hogy győzzenek – jelentette ki, mire a farkasok mozgolódni kezdtek, és értetlenül pislogtak egymásra. Az én lélegzetem is felgyorsult, ahogy megpróbáltam feldolgozni, amit Jasper mondott. Öngyilkos küldetésre készülnének? Az lehetetlenség! Nem áldoznának fel egyetlen családtagot sem azért, hogy a többiek túléljék.

Képesek lennétek…? – kérdezte zaklatottan Jonathan, mire Edward megrázta a fejét.

- Nem.

Akkor? – követelte feldúltan a választ. Az összes izmom megfeszült, miközben arra vártam, hogy Edward végre megszólaljon.

- Oszd meg, és uralkodj! – mondta végül, majd mint aki jól végezte dolgát Jasper felé biccentett, hogy magyarázza meg ő. Idegesen pattantam talpra, mert nem bírtam tovább egyhelyben feküdni, és vadul kaparni kezdtem a földet a lábammal.

- Ez megint csak összefügg a testvéreim utazásával – gondolkozott el Jasper. – De a lényeg annyi, hogy elérjük, hogy a Volturi egy része Aro ellen forduljon – vagy legalább is, kételkedni kezdjen benne. Ezzel csökkenthetjük azok számát, akikkel meg küzdenünk, mert hűségesek maradnak Aróhoz. A többiek valószínűleg, ha nem is segítenek nekünk, nem avatkoznak majd a harcokba. – Russel kiáltozása újra kezdődött, ami pár pillanatra elterelte mindenki figyelmét a megbeszélésről, aztán ismét félájult állapotba került.

- Jonathan az iránt érdeklődik, mi lesz a harmadik csoport feladata – szólalt meg Edward, miután csend lett.

- Nos, igen… A harmadik csoportba főként azok kerülnek, akik nem olyan képzettek még a harcban. Ők lesznek a hátvédek – vonta meg a vállát Jasper. – Ha az első két csoport száz százalékos sikerrel jár, akkor egyáltalán nem is lesz feladatuk. De ha a siker nem teljes… - hallgatott el megint egy pillanatra, mintha össze akarná szedni a gondolatait.

- Mint már mondtam, rengeteg alagút húzódik Volterra alatt – engedte előre mindkét karját, majd maga előtt ismét összefonta az ujjait. –, és biztosak vagyunk benne, hogy Aro volt annyira előrelátó, hogy néhány kivezesse őt vészhelyzet esetén a város falain kívülre. Nem tudjuk pontosan, hol vannak a kijáratok, de a legcélszerűbb hely, a város melletti erdőnek tűnik. Ott nem valószínű, hogy összefuthatnak a városbeliekkel, ha pedig harcra kerülne a sor, az kevésbé feltűnő az emberek számára az erdő mélyén.

- Szóval, a harmadik csoport tagjai odakint lesznek az erdőben, és ha valakinek sikerülne kiszökni az alagutak egyikén, akkor megállítják. Ha mindenki tartja magát a tervhez és a szerencse is mellettünk áll aznap, eltöröljük a föld színéről a Volturit – csillantak fel a sötétarany szemek lelkesen.

Ahogy véget ért a felvilágosítás, és Jonathan a többiekre is figyelni kezdett, rájöttem, hogy nem csak Jaspert lelkesíti fel a csata gondolata. Emmett arcán olyan vigyor ült, amilyet azelőtt még sosem láttam, pedig ő amúgy is, szinte mindig mosolygott, és Alice sem tűnt túl rémültnek – büszke szemekkel figyelte léte értelmét. Csak Rosalie, Edward és Carlisle arcán láttam, hogy semmi kedvük nincs ehhez az egészhez, és jobban örülnének a békességnek.

A farkasok reakciója sokféle volt. Jonathan elméjében nem nagyon tudtam szétválogatni a különböző gondolatokat – főleg, hogy a fiatalabb farkasokat még nem is ismertem -, de azt láttam, hogy van, akit izgatottá tesz a harc, és olyan is akad, aki csak kötelességből vesz részt benne, hogy megvédje a szeretteit.

- Van valakinek valami kérdése? – nézett szét Jasper, mint egy jó tanár, aki befejezte az órát.

- Ki melyik csapatba fog kerülni? – kérdezte Edward Jonathan helyett.

- Ezt még átbeszéljük. Először látni akarom, ki mire képes, és a harctudástól függően lesz beosztva mindenki a számára megfelelő csapatba – válaszolt Jasper.

Jonathan a falkája felé fordult, hogy kikérje a véleményüket. A tanácskozásuk nem tartott sokáig, és én, ha nem láttam volna Nate elméjébe, akkor is biztos lettem volna abban, hogyan döntenek majd. Sosem húzták ki még magukat a felelősség alól, és le mertem fogadni, hogy nem most fogják elkezdeni. Jonathan gondolatai pedig csak megerősítettek abban, amit úgyis tudtam.

Miután Edward elmondta a többieknek is, hogy döntött a falka, a farkasok még egy utolsó undorodó pillantást vetettek Giannára – Benji pedig a szájába kapta a földön heverő rövidnadrágját -, aztán elindultak lefelé a hegyről.

A közelben leszünk, ha segítség kell, szóljatok – üzente még Jonathan Edwardnak, mielőtt eltűntek volna az ösvényen.

Köszönöm – hálálkodtam neki, amiért beengedett a fejébe, és nem kellett bizonytalanságban töltenem ezt a pár órát. Bár most sem voltam nyugodtabb, de legalább tisztában voltam vele, mi vár ránk. A bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb volt… - Tartozom neked. Még eggyel…

Szerencséd, hogy nem fogom behajtani rajtad, mert egész életemben engem kéne szolgálnod lassan… - nevetett fel félig keserűen, mire összeszorult a szívem. Már amiatt is szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Jonathan néha olyan lépésekre kényszerül miattam, amit egyébként soha senki miatt nem tenne meg, de most még plusz teherként nehezedett rám az a tudat is, hogy az életüket kockáztatják majd a másik családom oldalán harcolva.

Szerencsém, hogy olyan testvérem és barátom van, mint te – ismertem be neki. Mikor meghallottam a motozást a házban, hátrafordultam. Esme az ablakban állt a gyerekekkel a karjában, és engem figyelt. – Megyek és elmondom Esmének, mi történt, már ő is nagyon aggódik – szólaltam meg végül. – Jó éjt, Nate!

Jó éjt, Isabella! – köszönt el, hogy vissza tudjak változni.

Miután behúzódtam a veranda takarásába, ismét emberbőrbe bújtam, és felöltöztem. Odabent Esme már izgatottan várt engem, ezért amint beléptem, azonnal leültem mellé, és suttogva mesélni kezdtem neki a Nate fejében látottakat. Szerencsére a kicsik már szundikáltak, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg bármelyikük is megért valamit abból, amit mondok. Nem akartam, hogy ők is aggódni kezdjenek, éppen elég volt, hogy az én gyomrom folyamatos görcsben volt, ami sehogy sem akart kioldódni.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – próbált megnyugtatni Esme, de feleslegesen. Bár a szavai magabiztosnak hangzottak, elég volt a szemébe néznem, hogy tudjam, ő is legalább úgy fél, mint én.

Pár percnyi csendes üldögélés után Esmével felvittük a kicsiket az emeletre, hogy a saját helyükön alhassanak tovább, aztán megágyaztam magamnak is, bár nem voltam biztos benne, hogy tudok-e akár csak egy szemhunyásnyit is aludni majd. Épphogy végeztem, mikor kinyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta.

- Hallgatózó… - lépett elém, mire elpirultam.

- Sajnálom – haraptam be a számat, de csak legyintett egyet.

- Azon lepődtem volna meg, ha nem teszed – nyomott nevetve csókot a számra, aztán magához húzott. A karjaim a nyakába kulcsolódtak, fejemet pedig a vállára hajtottam. Halk sóhaj hagyta el a számat, miközben újra és újra végigpörgött a fejemben, amiket Jasper mondott. – Nem kell idegeskedned – vette észre Edward a feszültségemet.

- Végül is, csak az összes szerettem élete forog veszélyben – markoltam bele az ingébe.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – felelte, mire belekuncogtam a mellkasába.

- Ezt Esmével begyakoroltátok? Pont ugyanezt mondta – néztem fel rá.

- Mert okos asszony – somolygott.

- A többiek is ugyanezt fogják mondani nekem? – néztem egyenesen a szemeibe. Láttam, hogy megrándul a szája széle, de végül elfojtotta a mosolyt.

- Megeshet…

- Mert ők is okosak, igaz? – forgattam meg a szemeimet.

- Úgy bizony – bólintott.

- De úgy látom, engem nem tartasz túlzottan okosnak… - bújtam ki az öleléséből, és duzzogva bemásztam a takaró alá. Lehunytam a szememet, de éreztem, ahogy megmozdul mellettem az ágy.

- Te vagy a legokosabb tizenhét éves, akivel valaha találkoztam – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. – Éppen ezért kell elhinned nekem, amit most mondok. Senkinek! Sem embernek, sem vámpírnak, sem farkasnak, még magának Istennek sem hagyom, hogy elválasszon minket egymástól. Te, Isis, Edan, Eddy és én örökre együtt leszünk. És az örökrét értsd szó szerint a mi esetünkben – csókolta meg a nyakamat.

A jelen boldogsága - 26. fejezet

Vacakol a blogspot, nem küldi el a hsz-eket. Mentsétek le magatoknak, légyszi, amit írtok, és próbálkozzatok többször... Nem tudom, mi lehet a gond... :-/

Nos, a meglepi... :) Nem túl különleges most, csak egy idő előtti fejezet A jelen boldogságából, mert láttam, hogy kíváncsiak vagytok, és sok mindenkit megviselt a függővég. :D Szandi sajnos, magánokok miatt nem tudta átnézni, de remélem, hogy nem írtam nagy hülyeségeket, és nincs benne sok hiba. :)



26. AGGODALOM



- EDWARD… - Carlisle aggodalmas hangja nem igazán segített abban, hogy megnyugodjak. Az összes tekintet felé fordult – még a kicsik is őt figyelték -, és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy történjen valami.

- Itt vagyok. – A számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy ne zokogjak fel a megkönnyebbüléstől. Az, hogy Alice csak úgy balesetet szenvedjen, legalább annyira képtelenség volt, minthogy a Télapó megjelenjen odakint a szánjával, így biztos voltam benne, hogy valami külső tényezőnek kellett történnie. Mindenféle szörnyűség futott keresztül az agyamon, a Volturitól kezdve az egyéb nomád vámpírhordákon át egészen a „maga Dracula jelent meg előttük, hogy megölje őket” gondolatig.

- Mi történt, fiam?

- Alice-nek látomása van… Meg kellett állítanom a kocsit – felelte. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam magam, és átvettem Jaspertől Edant. Szorosan magamhoz öleltem, hogy az illata és a közelsége lecsillapítson. – A francba! – mordult fel Edward, mire mindenki felkapta a fejét. Elég ritka volt tőle, hogy káromkodjon, így biztos voltam benne, hogy valami rosszat látott Alice.

- Mondd… - kérte Carlisle.

- Azonnal keressétek meg Giannát! – felelte idegesen. – Russellel van az erdőben, és el fogja veszíteni a fejét! – hallottam Edwardot, és rögtön elöntött a düh.

- Fogd meg – nyomtam Edant Rose kezébe, és az ajtóhoz indultam. Mielőtt még kinyithattam volna, Jasper és Carlisle megállítottak.

- Még csak most épültél fel a szülésből – figyelmeztetett Carlisle.

- Úgy gondolod, veszélyes számomra, ha átváltozom? – néztem a szemébe, és pontosan láttam ott a választ. A sebem már teljesen begyógyult, és máskülönben is egészséges voltam. – Akkor gyerünk! – léptem ki a verandára. Ha Gianna akár csak egy ujjal is hozzá mer érni Russelhez, én esküszöm, hogy megölöm – futott végig az agyamon, miközben a ruháim leszakadtak rólam.

Annyira vártam már, hogy ismét szabadon rohanhassak az erdőben, de jelenleg cseppet sem örültem annak, hogy meg kell tennem. A harag lángolva adta át az ösztöneimnek a helyet, és nem vágytam másra, mint elkapni annak a mocsoknak a torkát. Mikor végre megéreztem az illatát egy elégedett vonyítás hagyta el a torkomat. Hallottam magam mellett Jaspert és Carlisle-t, és mikor lefordultam a megfelelő ösvényre, tudtam, hogy követnek.

A látványra, ami a kis tisztáson fogadott, nem voltam felkészülve. A vér fémes szaga eltöltötte az orromat, még inkább előhozva az állati énemet. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak Gianna felé rohantam, aki még mindig Russel teste mellett térdelt, és rávetettem magam. Fogaim csattogva próbáltak belemarni a márványhúsba, de sajnos, nem jártak sikerrel. Gianna kifordult a mancsaim közül, és a tisztás másik végéig rohant.

Russel üvöltése egy másodpercre elterelte a figyelmemet. Aggódva fordultam felé – a nyakán lévő sebekből még mindig ömlött a vér. Carlisle már ott térdelt mellette, és az ingujjából letépve egy darabot megpróbálta elállítani a vérzést. Jasper a fák mellett állt meg, le sem véve Giannáról a szemét, de nem csinált semmi mást a figyelésen kívül. Russel teste kifacsarodott a kíntól. Pontosan tudtam, mit érez, és ez még jobban felbőszített. Igaz, hogy gondolkoztam ezen a lehetőségen is, de nem így. Nem Gianna által. És nem most.

Morogva és vicsorogva indultam el Gianna felé, aki védekezve kinyújtotta a kezét maga elé.

- Várj… Én nem akartam. Nem tehetek róla – próbált megnyugtatni, de engem nem érdekeltek az ócska kifogásai. Lassú léptekkel közeledtem felé, figyelve minden egyes mozdulatára – mint egy igazi vadász, aki becserkészi a vadat.

- Isabella! – Carlisle hangjára megtorpantam. – Igazat mond… Van itt egy vágás a harapás mellett. Azt hiszem, Russel direkt megsebezte magát. – Döbbenten fordultam vissza a kiabáló, rángatózó test felé, aztán megráztam a fejemet. Nem, ez lehetetlenség. Russel nem kockáztatta volna az életét! Hiszen, mennyi esély volt arra, hogy Gianna képes megállni, mielőtt végezne vele véglegesen. Semmi. Ennyire őrült még Russel sem lehet…

Ismét elindultam Gianna felé, aki még mindig mozdulatlanul, de megfeszülő izmokkal állt.

- Ha megölsz, azzal ártasz a családodnak – váltott taktikát, de túl dühös voltam logikusan átgondolni a dolgokat. Már éppen előre akartam vetni magam, mikor az izmaim hirtelen görcsbe rándultak, és mozdulatlanságra lettem kárhoztatva. Halk morgó hang tört elő a torkomból a tehetetlenség miatt, de tudtam, hogy csak pár pillanatig fog tartani. Utána pedig…

- Isabella, igaza van. – Jasper oldalra fordulva lépett be közénk, hogy mindkettőnket szemmel tudjon tartani. – Ha most megölnénk, Aro feldühödne, és esélyünk sem lenne megvédeni magunkat. Ez egy tökéletes ok lehetne számára, hogy kiirtsa az egész családunkat és akár a farkasokat is. Még az is lehet, hogy az embereket sem kímélné – tűntek már el egész falvak tűzvészben vagy más katasztrófák miatt – nézett a szemembe, miközben éreztem a nyugtató hatást, amit magából áraszt. A morgásom csillapodott, de amint ismét megmozdultak a végtagjaim, vicsorogni kezdtem. – Isabella, kérlek, nem akarok harcolni veled, de ha meg kell állítanom téged, megteszem. – Jasper szavaira meglepetten hallgattam el. Pár pillanatig a tekintetem összefonódott a könyörgő aranybarna szempárral, aztán dühösen fordítottam el a fejemet, és fel-alá kezdtem mászkálni tudomást sem véve a körülöttem lévőkről.

Tudtam, hogy Jaspernek igaza van, és csak azért fenyegetett meg finoman, mert a családunkat és engem is meg akart védeni, de a farkasösztönök annyira erősek voltak bennem. A düh, amit éreztem, minden sejtemben ott bizsergett, és csak amiatt nem tettem hülyeséget, mert nem akartam a halált hozni senkire – főleg nem Edwardra és a gyermekeinkre.

- Annyira szörnyen sajnálom. – Gianna lábujjhegyre emelkedve figyelte Jasper válla felett Russel kínlódását, és a tekintete elkínzott volt. Meglepetten mértem végig. Egyáltalán nem tűnt olyan elégedettnek, amilyennek egy vámpírt képzeltem, aki épp most ízlelt emberi vért. Igaz, a teste még mindig remegett, a lélegzetét visszafojtotta a vér miatt, de az arca…

Elfordítottam róla a tekintetemet. Nem érdekel a bűnbánata, mikor a barátom éppen a poklok poklát éli át. De hogy tehette ezt egyáltalán Russel? Pontosan tudta, milyen veszélyes… Miért nem keresett meg engem és Cullenékat? Miért nem hozzám fordult?

Ahogy végiggondoltam az utolsó beszélgetésünket, rádöbbentem az okára… Azt mondtam neki, ha nem lesz elég erős, az ellensége leszek. A baj az volt, hogy még mindig nem voltam biztos benne, el tudnám-e viselni a gondolatot, hogy embereket öl. Vajon, megbocsátható bűn ez, csak azért, mert egy barát követi el? – néztem végig Russel sápadt, meggyötört arcán.

- El kell vinnünk innen – állt fel Carlisle Russellel a karjában. Ha csak emberi ereje lett volna, biztosan elejti őt - Russel egész teste vonaglott, a végtagjai időről időre csapkodásba és rugdosásba kezdtek. – Felviszem őt a hegyekbe.

- Én is megyek – tett egy lépést előre Gianna izgatottan. Halk morrantást hallattam tiltakozásul.

- Tényleg jobb, ha velem jön. Kelleni fog valaki, aki segít megfékezni őt, mikor… - adott igazat Carlisle Giannának, de inkább nem fejezte be a mondatot, nehogy tovább hergeljen. Dühösen tettem egy újabb kört Jasper előtt.

- Visszaviszem Isabellát, aztán jövök én is segíteni – közölte Jasper. Mintha egy dacos gyerek lennék, akire vigyázni kell, nehogy bajt csináljon – préseltem össze sértődötten az állkapcsomat. Ellenkezni akartam, elmondani, hogy én is Russellel megyek, de tisztában voltam vele, hogy ez nem túl jó ötlet. Az állati ösztöneim jelen állapotomban, épphogy kezelhetőek voltak számomra. – Addig megleszel vele? – intett a fejével Gianna felé.

- Persze – bólintott Carlisle, miközben megpróbálta lefogni Russel bal karját.

- Ha bármi gond lesz veled, legközelebb nem fogom megállítani – nézett Gianna szemébe Jasper, miközben felém intett a fejével. -, sőt, segítek majd neki – fenyegette meg.

- Tudom – bólintott beletörődően Gianna, aztán nagy ívben kikerülve engem Carlisle után rohant.

Ahogy futni kezdtem az ellenkező irányba, a Cullen ház felé, a gondolataim és érzéseim teljesen össze voltak zavarodva. Talán emiatt vettem észre később a többieket, vagy talán azért, mert még mindig bennem volt, hogy hallanám őket, ahogyan korábban, mikor még a falkához tartoztam.

- Várj! – Jasper hangjára torpantam csak meg, aztán mikor meghallottam a felénk közeledő mancsok hangját, egyszerre ijedtem meg és örültem az érkezőknek.

Jonathan – szólítottam meg gondolatban.

Mi történt? Járőrözni voltunk, aztán megéreztük a vérszagot és kiabálást hallottunk – fékezett le előttem a három farkas – Nate állt legelöl vezetőként, mögötte pedig ott volt Ouray és egy fiatal farkas, akit emberként már biztosan láttam, de farkasként nem tudtam beazonosítani. Ouray lesütött tekintettel toporgott az alfája mellett, mint aki szégyelli magát – valószínűleg, a korábban történtek miatt nem tudott hová tenni minket.

Tétován pillantottam Jasperre, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék Nate-nek. Féltem, hogy ha megtudják, mi történt, rosszul reagálnak majd, bár reméltem, hogy már annyira van erős a barátságuk – vagy legalább is, szövetségük – Cullenékkal, hogy ne rajtuk verjék el a port.

- Történt egy kis… baleset… - szólalt meg halkan és óvatosan Jasper. – Kérlek, maradjatok nyugodtak, amíg mindent el nem mondunk – nézett Jonathanra, akinek a tekintetében egy pillanatra gondterheltséget láttam, de aztán bólintott. – Russel, nos, ő… Át fog változni vámpírrá.

Ez meg miről beszél? Határozottan megmondtuk, hogy nem tűrjük, hogy bárkit megharapjanak Forksban vagy a környékén! Ha megszegték a szerződést… - Nate belső hangja ideges volt, ahogy Ouray és a másik farkas is – vicsorogva mutatták ki a fogaikat. Tudtam, hogy Nate nem szeretne harcot kirobbantani, de szerződésszegés esetén nem lenne más választása.

Nem, ők nem tettek semmi rosszat! – játszottam végig azonnal az emlékeimet Jonathannak. A farkasok vad vonyításba kezdtek – igaz, hogy az én fejembe csak Nate látott be, de az övéből simán ki tudták olvasni, hogy mit is mutattam neki.

A francba azzal a kölyökkel és a vérszívóval! – mordult fel Jonathan. – Hol vannak most?

Carlisle felvitte őket a hegyekbe. Ha Russel átváltozik, jobb, ha távol van a várostól – magyaráztam.

Ugye, tudod, hogy ezt nem hagyhatom annyiban? – Nate tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, én pedig remegni kezdtem.

Cullenék nem tehetnek erről az egészről! Nem teheted őket felelőssé! – léptem közelebb. – Jonathan… Gondolj a kisbabáimra, Esmére, Alice-re, Carlisle-ra… Rám – vetettem be az utolsó, tisztességtelen adumat.

Akarom azt a vámpírt. Adjátok át! – emelte a magasba a fejét kifejezve ezzel, hogy most az ő kezében van a gyeplő, el kell fogadnunk, amit mond. – Cullenékat nem fogom megbüntetni. De ő csak egy gyilkos. És ha a fiú emberre vadászik, őt sem fogjuk kímélni – tette hozzá.

Megértem – bólintottam. – Csak egy kis időt szeretnék tőletek… Szükségünk lehet a Volturi ellen arra a… nőre. Russelről pedig gondoskodunk. Nem fog bántani senkit – ígértem, de ez nem számított hazugságnak. Jonathan a pajzsom ideiglenes hiányában teljesen tisztában volt a kétségeimmel, én csak egy lehetőséget kértem tőle, hogy Russel is a családunkhoz tartozhasson. - Ha nem járnánk sikerrel, megállítanám még azelőtt, hogy… - szorult össze a torkom. - Gondolj arra, mennyi ártatlan lenne veszélyben, ha a Volturi…

De most már nincs okuk támadni, nem? Russel volt az álindok. Ő átváltozik. Megkapták, amit kértek, ennyi – gondolta végig a dolgokat Jonathan. – Legalább is, egyelőre.

Ez így van. De ha Gianna meghal, az egy újabb lehetőség számukra, hogy végezzenek velünk és veletek is. Hadüzenetet jelentene a szemükben, ha megölnénk egy Volturi tagot - próbáltam meg érvelni. – Hagyd, hogy átbeszéljük ezt, Carlisle tudni fogja, mit kell tennünk – könyörögtem.

Alkonyatkor találkozunk fent a hegyeknél. Esme és Rosalie maradhat a gyerekekkel, de a többiek legyenek ott! – adta meg a lehetőséget Jonathan, mire én felszisszentem magamban. – Most meg, mi van?

A ma nem jó… - sunytam le a fejemet. – Edward, Emmett és Alice elutaztak, és valószínűleg, csak holnap jönnek vissza.

Hát ilyen nincs! Pont most támadt kedvük nyaralni, vagy mi? – dühöngött Nate. – Rendben – szusszantott egyet végül. – Amint visszatértek, hívjatok fel! Addig megpróbálom megmagyarázni a falkának és Josh-nak, hogy miért is nem tépjük le egy gyilkos vámpír fejét.

Sajnálom… - öntött el most már sokadszorra a bűntudat. Jonathan már annyiszor tartotta értünk a hátát, hogy össze sem tudtam számlálni. – Meghálálom majd… valahogyan… - ígértem, bár fogalmam sem volt, mivel köszönhetném meg ezt a hatalmas szívességet.

Mondjátok meg a dokinak, hogy itt járőrözünk a környéken. Ha nem bírna azzal a nősténnyel, csak egy kiáltás, és ott vagyunk – ajánlotta Jonathan, mire még nagyobb hála öntött el.

Köszönöm – motyogtam meghatottan.

Te vagy az én keresztem… - sóhajtott fel Jonathan. – Menjetek! – intett a fejével arra, amerre a házunk volt. Biccentettem Jaspernek, hogy kövessen, aztán ismét hazafelé iramodtam.

Jasper berohant előttem a házba, és mielőtt kiérhettem volna a fák közül, már ott is állt előttem az egyik ruhámmal. Behúzódtam a bokrok közé, aztán gyorsan visszaváltoztam, és felöltöztem.

- Sajnálom, hogy azt kellett tennem – utalt Jasper a korábban történtekre, miután összefoglaltam neki, hogy mit beszéltünk meg Jonathannal. Mély levegőt vettem, aztán megráztam a fejemet.

- Azt tetted, ami a legjobb volt mindannyiunknak. Elvesztettem a fejemet, nem tartozol bocsánatkéréssel – simítottam végig a karján, miközben beléptünk a nappaliba. Isis és Edan azonnal felkapták a fejüket Esmével és Rosalie-val egyetemben. A testvérem teljesen nyugodtan játszadozott tovább a mackójával, és nem igazán vette észre, hogy valami furcsa történik körülötte.

Isis kapálózva mozgolódni kezdett Rosalie karjában, és nyűgösködő hangot hallatott, miközben felém nyújtotta a karjait. Odasiettem hozzájuk, és a karomba vettem őt. Most egyáltalán nem ellenkezett, sőt – úgy bújt hozzám, mintha sosem akarná, hogy elengedjem. Ahogy megérintette az arcomat, megértettem… Félt, hogy bajom esik, és soha többé nem láthat engem, és szörnyen sajnálta, hogy visszautasított a múltkor.

- Semmi baj, kincsem, itt vagyok már – öleltem magamhoz beszívva az illatát. – Ne haragudj, hogy itt hagytalak. A mami nagyon-nagyon szeret téged – suttogtam a fülébe, aztán egy puszit nyomtam a pufók arcocskára. – Gyere ide te is – nyújtottam a másik karomat Edan felé, akit Esme tartott. Óvatosan átadta nekem, hogy őt is megölelgethessem. – Elmondanád nekik, mi történt? Én felviszem őket – tátogtam oda Jaspernek. – Nem akarom, hogy hallják…

Isis kíváncsian emelte rám a tekintetét, mire önkéntelenül elmosolyodtam. Amennyire Edan hasonlított Edwardra, Isis pont annyira volt olyan, mint én.

Jó egy órámba telt, mire a kicsiket megetettem és elaltattam. Éppen elszunnyadtak, mikor halkan kinyílt az ajtó, és Esme bedugta a fejét a résen.

- Bejöhetünk? – kérdezte suttogva, mire bólintottam. Leült az ágy szélére kicsi Edwarddal a kezében, aki már szintén kezdett elbóbiskolni. A feje Esme mellkasára dőlt, a szemei pedig épphogy csak nyitva voltak még. Óvatosan megsimogattam a fejét, mire félálomban elmosolyodott, aztán Esmére próbáltam koncentrálni. – Jasper és Rose Carlisle után mentek.

- Most mi lesz? – kérdeztem aggódva.

- Megoldjuk, mint mindig mindent – csapkodta meg a kézfejemet finoman, aztán elkomorult az arca. – Sajnálom a barátodat.

- Nem értem, miért csinálta… - ráztam meg a fejemet. – Meg is halhatott volna – derengett fel előttem a kép, ahogyan Gianna a teste mellett térdel, és éppen a véréből iszik. Megborzongtam.

- Mi segíteni fogunk neki – ígérte Esme.

- Tudom. De mi van, ha nem akarja majd?

- Ne aggódj olyasmi miatt, amit még nem tudhatunk – húzta a fejemet a vállára Esme, aztán engem is finoman ringatni kezdett. Felhúztam a lábaimat az ágyra, és lehunytam a szemeimet, aztán csak hallgattam, ahogy dúdolgat.

A következő napot Esmével és a három kicsivel töltöttem. Carlisle egyszer felhívott minket, hogy elmondja, a lehetőségekhez képest minden rendben van, de ezen kívül semmi különös nem történt. Szerettem volna én is ott lenni a többiekkel Russel mellett, hogy ha magához tér, én legyek az első, akit meglát, de Carlisle úgy gondolta, ez nem lenyugtatná őt, hanem csak felizgatná. Igaz, hogy a vérem illata nem volt olyan vonzó egy vámpír számára, mint egy normális emberé, de „ha ló nincs, szamár is jó” alapon én is épp elég ízletesnek tűnhettem egy szomjazó újszülött számára.

Éppen vacsorához készülődtünk, mikor hirtelen megéreztem Őt. Nem hallottam egyelőre semmit odakintről, nem is láttam az ablakon keresztül, mégis tudtam, hogy közeledik.

- Vigyáznál rájuk? – bíztam a gyerekeket Esmére, aztán felpattantam az asztal mellől, és kisiettem a ház elé. A garázs előtt járkáltam fel-alá, és mikor végre meghallottam az autó keltette halk zörejeket, heves dobogásba kezdett a szívem. Alig bírtam kivárni, hogy megérkezzenek – legszívesebben én futottam volna eléjük.

Mikor bekanyarodtak a ház elé, és lefékeztek nem messze tőlem, észbe kapni sem volt időm. Edward kipattant a kocsiból, és úgy ölelt magához, mintha hónapokig távol lettünk volna egymástól – megértettem őt, mert én is pont így éreztem. Felemeltem a fejemet, és lehunytam a szemeimet – kérnem sem kellett, hogy csókoljon meg, azonnal tudta, mit akarok.

- Hé, hé, gerlicéim… Dolgunk van – zökkentett ki Alice hangja. Láttam, hogy összevigyorognak Emmettel, aztán a ház felé indulnak.

- Hiányoztál – suttogta Edward egy utolsó csókot nyomva a számra, aztán kézen fogott, és a testvérei után vezetett.

- Nekem jobban – vallottam be elpirulva, mire ragyogó mosoly ült ki az arcára, de láttam rajta, hogy ezt lehetetlenségnek tartja.

- Vidámak vagytok… - állapítottam meg. Vajon, nem szólt nekik még senki az itthon történtekről? – Sikerült elintézni azt, amiért mentetek? – érdeklődtem elhalasztva a másik témát. Olyan jó volt látni, hogy Edward kicsit boldog, hogy minél később akartam ezt elrontani.

- Igen, úgy tűnik, hogy sikerült – bólintott, aztán hirtelen megtorpant a verandán, és megint felém fordult. – Sajnálom… - komorult el a tekintete. Hát mégis tudja…

A könnyeimet lenyelve bújtam vissza újra az ölelésébe, aztán vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam, és legyen elég erőm elengedni őt.

- Jonathanék találkozni akarnak velünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább – szólaltam meg végül.

- Tudom, Jasper felhívott – vált gondterhelté Edward arca. – Amint láttam a kicsiket, odaszólok La Push-ba, hogy megérkeztünk. – Fáradt sóhajjal követtem Edwardot az ebédlőbe, és egyetlen porcikám sem várta kivételesen, hogy a másik családommal találkozzunk.

Isis, ahogy meglátta az apját, eltolta magától a vérrel félig teli cumisüveget – ez, a mohóságát ismerve, felért egy igazi vallomással -, és azonnal kikövetelte a figyelmet. A gondok ellenére elégedett melegséggel a mellkasomban figyeltem, ahogy Edward csillogó szemekkel öleli magához őt és Edant is, majd az öcsémet is köszönti egy puszival.

Pár hete még álmodni sem mertem arról, hogy igazi családom lesz, most pedig… Mindenem megvolt, amire csak valaha vágytam. Ez pedig egyszerre töltött el földöntúli boldogsággal és halálos rettegéssel. Eddig valahányszor úgy éreztem, tökéletes az életem, mindig történt valami, ami elrontotta.

Mikor Edward félrevonult a konyhába telefonálni, összeszorult a gyomrom. Hiába próbáltam Emmettre és Alice-re koncentrálni, akik a kicsiknek bohóckodtak éppen, egyszerűen képtelen voltam megnyugodni.

- Rendben, indulunk – tért vissza Edward a konyhából, de nem jött be hozzánk, csak megállt az ebédlő bejáratánál. Alice és Emmett azonnal felpattantak, és én is elindultam utánuk. – Te meg hová mész? – vonta össze a szemöldökét Edward rám meredve.

- Veletek – jelentettem ki.

- Esme nem bír egyedül három gyerekkel – intett a fejével a hátam mögé. – Tudod, hogy nem engedheti Edyt a kicsik közelébe.

- Akkor maradjon Alice – próbálkoztam, de Edward tekintetéből kiolvastam a választ. – Rendben, neki kell a képessége, bár a farkasok között nem is működik rendesen – morcoskodtam. – Emmett? – fordultam fogadott bátyám felé, aki vetett egy futó pillantást Edwardra, és csak aztán felelt.

- Tudod, hogy imádom a babáidat, és bármit megtennék értük – nézett a szemembe, de mielőtt még örülni kezdhettem volna, egyetlen mondatával lerombolta a reményeimet. – Kivéve, hogy szembeszálljak Edwarddal. Bocs – vonta meg a vállát halvány bocsánatkérő mosollyal az arcán, aztán kisietett Alice-szel együtt a házból.

- Ez nem igazság! – fordultam megint Edwardhoz. Közvetlenül elém lépett, és a tenyerét az arcomra csúsztatta.

- Isisnek és Edannek rád van szüksége – fúrta a tekintetét az enyémbe, amitől remegni kezdett a lábam. – Nem lesz semmi baj, hamarosan jövök – nyomott egy csókot a számra, aztán kiszáguldott a testvérei után.

- Ajánlom is – motyogtam, miközben visszasétáltam a nappaliba. Edan nyugtalan pillantással méregetett, mire mosolyt kényszerítettem az arcomra, de a rossz előérzetem nem akart elmúlni.