Új utószilveszteri tali időpont

Szóval, a betegségem miatt az új időpont 2010. január 9-e, szombat. 11 órakor találkozunk a vasútállomáson. Valószínűleg, a hideg miatt a váróban leszünk, de tuti megismer majd mindenki, mert viszünk táblát, és amúgy is Twilight-láz csillog majd a szemünkben. :D
A tervek szerint, a Tea-tárba megyünk ezek után, ahol lesz lehetőségünk beszélgetni, játszani és teázni. :)
A találkozó körülbelül délután 5-6 óráig tart, de én addig maradok, amíg ti maradni akartok (csak az utolsó buszt kell elérnem haza :D).
Mindenki, aki jönni szeretne, írjon nekem egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. Írjátok meg, honnan jönnétek, és ha másik városból, akkor azt, hogy mikorra ér be a buszotok, vonatotok, és kimegyünk elétek. :)

Szeretettel várunk mindenkit! :)

A jelen boldogsága - 3. fejezet

3. NŐVÉR




AHOGY AZ AJTÓ hirtelen kinyílt, ijedten rezzentem össze. Edward olyan falfehér arccal állt a küszöbön, mintha szellemet látott volna. Carlisle megmerevedett mozdulat közben, ahogy a tollat az asztalra akarta tenni, én pedig riadtan pislogtam hol egyikükre, hol másikukra.

- Megígérted, hogy nem hallgatózol… - szólaltam meg halkan. Biztos voltam benne, hogy Edward csak amiatt törhetett ránk, mert kihallgatta Carlisle gondolatait. Miért kellett ilyen kíváncsinak lennie… Pedig nem volt szükséges, hogy ő is aggodalmaskodjon előre, hiszen, még semmi sem volt biztos.

- Carlisle. – Edward úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdőre vonó szavaimat.

- Megvizsgálom. Semmi ok az aggodalomra. – Carlisle nyugtatónak szánt, ám bizonytalan hangja kezdett engem is megrémiszteni. Azt hittem, ennyi év orvosi gyakorlat után már könnyebben megy neki a páciens szeretteinek lenyugtatása, de úgy látszik, ehhez nem lehetett hozzászokni – vagy csak nehezebben ment, ha az alany az ember fejébe látva tudta, hogy mit gondol valójában az orvos. Nem igazán értettem, mi is ez a nagy kiborulás részükről, hiszen, ez az egész csak egy múlandó rosszullét volt, amit ha a méreg is okozott, akkor sem volt halálos.

- Na jó, elég volt a halotti torból, az istenért… - nevettem fel kényszeredetten, mire Edward összerezzent, és bár nem hittem, hogy ez lehetséges, még jobban elsápadt. – Hé, fiúk… Ez csak méreg… Amire immunis vagyok. Semmiség. Igaz? – vékonyodott el a hangom, ahogy egyre bizonytalanabbá váltam. – Igaz?

- Persze, csak egy kis semmiség. Azonnal megvizsgállak – bólintott Carlisle megtörve a szoba fagyosságát. – Előkészítek pár dolgot, addig… megtennéd, hogy fehérneműre vetkőzöl? – tette a fiókjába zavartan a papírt, amin a levelezésünket folytattuk, aztán kisietett a szobából.

- Miért nem szóltál, hogy még mindig szédülsz? – Edward hangja olyan hűvös volt, hogy aprót borzongtam.

- Mert tudtam, hogy ki fogsz borulni. Pedig semmi szükség rá – vontam meg a vállamat, miközben elindultam a szobánk felé. A farkassá válás egyik hátulütője az volt, hogy bár egy egyszerű ruhát a lábamra tudtam kötni, de egy bugyit és melltartót nem hurcibálhattam magammal mindenhová. – Hé! – meglepetten nyögtem fel, ahogy a hideg kéz a karomra fonódva megállított, és megperdített a tengelyem körül. – Edward… - pislogtam riadtan a sötétarany szemekbe. Edward tekintete kemény volt és olyan érzelmek kavarogtak benne, amiket nem tudtam értelmezni. Egy másodpercig fogságban tartott a pillantásával, aztán mintha valami sokkból ébredt volna, az ujjai eleresztettek.

- Menj! Carlisle mindjárt elkészül – mondta halott hangon.

- Edward, ez… ez nem a te hibád – remegett meg a hangom. Pont azért akartam titokban tartani előtte a rosszulléteimet, mert szörnyű érzés volt ilyen önmarcangoló állapotban látni őt, és biztos voltam benne, hogy magát vádolná minden miatt. – Ha a méreg miatt is van ez az egész, nem vagy hibás. Tudtuk jól, hogy immunis vagyok, de enyhén mindig is reagálhat a méregre a szervezetem. Hát, majd elmúlik idővel. Csak ne fújjuk fel a dolgot. Kérlek… - nyúltam a keze felé. Nem húzta el, de nem is szorította meg az őt fogó ujjaimat.

- Menj… - motyogta maga elé lehajtott fejjel, aztán végre szorított egy aprót a kezemen, majd elengedett. Alig egy perc volt csak, amíg gyorsan felkaptam a fehérneműmet, és magamra rángattam egy fürdőköpenyt – a folyosón mégsem rohangálhattam félpucéran -, mégis mire visszaértem a dolgozószobába, teljesen más képet nyújtott, mint amikor elhagytam.

Az íróasztal a fal mellé volt tolva, a helyén pedig egy kórházi vizsgálóasztal állt. De nem is a gyorsaság lepett meg, amivel a fiúk átrendezték a helyiséget, hanem az, hogy egészen másra számítottam. Gondoltam, Carlisle először is, levesz egy kis vért, hogy ellenőrizze a méreg rám gyakorolt hatását, mint mikor az ellenanyagon kísérletezett. Aztán megvizsgálja a szívemet, meg egyéb apróságok. Ehelyett egy ultrahanggép állt az asztal mellett, amit – a rajta lévő logó alapján – Carlisle valószínűleg, a kórházból nyúlt le.

- Felfeküdnél az asztalra? – kérte tőlem. Edward a szoba sarkába húzódott.

- Erre miért van szükség? – kérdeztem, miközben megpróbáltam elhelyezkedni a kényelmetlen asztalon. Nem tetszett a gondolat, hogy Carlisle meg akarja vizsgálni a bensőmet. Persze, emberi esetekben hallottam már olyasmiről, hogy egy mérgezés súlyosabb károsító hatással volt a belső szervekre, de én egy farkas voltam. Sokkal erősebb, mint bármelyik ember…

- Csak biztosra akarok menni – kapcsolta be a gépet Carlisle.

- Gondolod, hogy valami súlyosabb bajom van? – Halkítottam le a hangom, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy Edward még jobban felizgassa magát. Ahogy hátrapislogtam láttam, hogy a földet bámulja merőn. A testtartása merev volt, és a kezei ökölbe voltak szorulva.

- Semmi olyan, amit ne tudnék orvosolni – kaptam egy halvány-szomorú mosolyt Carlisle-tól, amit nem tudtam hová tenni. – Ez egy kicsit… vagyis… te úgysem fogod annyira érezni… - nyomott a zselés anyagból a hasamra kissé zavartan, aztán bekapcsolta az ultrahangos gépet. Feszült érdeklődéssel figyeltem a monitort, és csak alig pár másodpercre volt szükségem, hogy rájöjjek, mit is látok. Elsápadva kerekedtek el a szemeim.

- Ez a méhem… Te a méhemet vizsgálod? – vontam kérdőre Carlisle-t. Mikor anyu Edwarddal volt terhes, mindig én kísértem el az orvoshoz ultrahangra, mert apunak dolgoznia kellett, így jól tudtam, mit is látok a képernyőn.

- A terhesség tüneteit produkáltad.

- Mi? Mi? Én nem. Én nem lehetek… - összeszűkült szemmel próbáltam kivenni valamit a homályos szürke-fekete-fehér ködből, miközben a szívverésem felgyorsulva jelezte az izgatottságomat. Fogalmam sem volt, mi ütött hirtelen belém, de annyira látni akartam azt a kis, alig bab méretű valamit, aminek anno az öcsém is kinézett, hogy szinte bármit megadtam volna érte. Aztán hirtelen pofoncsapásként ért a tény, amivel eddig is tisztában voltam, mégsem tudatosult bennem eléggé. – De Edwardnak nem… Ő nem… - motyogtam zavarodottan magam elé, aztán Carlisle vizsgálódó kezével mit sem törődve felültem, és Edward felé fordultam. – Te nem… De azt hittétek, hogy én… Azt hitted, hogy én mással? Ezért voltál dühös? Azt hitted, hogy… De én csak veled. Tudod, hogy csak veled… - A hirtelen jött érzelmi sokktól elakadt a szavam, és éreztem, hogy remegni kezdek. Edward két lépéssel átszelte a szobát, és a kezei közé vette az arcomat.

- Persze, persze, hogy tudom! Sosem gondolnék ilyesmire… - nyomott egy fagyos csókot a homlokomra. – Soha.

- Hát akkor? – követeltem a választ.

- Egy időben kutatásokat végeztem a fajtánkkal kapcsolatban – szólalt meg Carlisle. – Volt néhány legenda és történet, ami arról szólt, hogy démonok teherbe ejtettek embernőket. De nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget, mert valószínűbbnek tűnt, hogy egy-egy félrelépést akartak ezzel leplezni, minthogy tényleg teherbe estek volna. Nem volt semmi bizonyíték arra, hogy ez valóság lehet. Ezek a mítoszok jutottak eszembe a tüneteidről, és ezek izgatták fel annyira Edwardot.

- Akkor nem… - pislogtam fel Edwardra.

- Sosem kételkednék benned – simított végig az arcomon. Kellett pár pillanat, amíg megnyugodtam egy kicsit, de aztán a gondolataim ismét visszatértek a jelenbe.

- Akkor… kisbabám lesz? Ez tényleg lehetséges? – Önkéntelen mozdulattal nyúltam a hasamhoz, még az sem zavart, hogy a géles anyag összekeni a kezem.

- Nem vagy terhes. – Carlisle hangja sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint pár perccel korábban. Fogalmam sem volt, miért, de ez bosszantott. Mintha a gyerekem valamiféle nehézség vagy teher lett volna, ami miatt aggódnia kell. Vagyis, kellett volna… Ha létezne…

- Biztos, hogy… - fordultam vissza az ultrahangos monitor felé. – Megnéznéd még egyszer? – kértem, és eleresztve Edwardot visszafeküdtem. Carlisle nyomott még egy keveset az átlátszó anyagból a hasamra, aztán újra megvizsgált. – Semmi – mondtam ki helyette, amit láttam.

- Akkor azok a legendák, csak legendák maradnak – nyújtott felém pár papírtörlőt Carlisle mosolyogva, én pedig cseppet sem lelkesen elkezdtem letisztítani magam a zselétől. Miután végeztem, leugrottam a székről, és azonnal szédelegve kapaszkodtam bele Edward ingébe, ami halkan megreccsent.

- De akkor mitől vannak ezek a tünetek? – kérdeztem, miután visszanyertem az egyensúlyomat.

- Leveszek tőled egy kis vért, és megnézzük a mérgezést is, de szerintem… ezek csak lelki tünetek – mormolta maga elé elgondolkozva Carlisle.

- Lelki tünetek? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül. Tényleg elég sok minden történt velem az utóbbi időben, de amennyi rossz dolgot átéltem már, nem hittem volna, hogy bármi is hatással lenne a fizikai állapotomra.

- Úgy vélem, ezek álterhesség tünetei. – Carlisle elővett egy kémcsövet a vérvételhez, miközben beszélt.

- Mint a kutyáknál? – kérdeztem bizonytalanul. Carlisle elmosolyodott, mintha valami gyerekes butaságot mondtam volna. West kan kutya volt, de a szomszédunkban lakott Lizzy, a nőstényspániel, aki többször is szenvedett már ebben a betegségben.

- Az embereknél is elő szokott fordulni – világosított fel Carlisle. – De azért menjünk biztosra – kötötte meg a könyökhajlatom fölött egy kicsivel a gumiszalagot. Félrefordítottam a fejem, amint elővette a tűt, és vissza sem pislantottam addig, míg nem csapolta le a megfelelő vérmennyiséget.

Miután Carlisle elvégzett még néhány kisebb nőgyógyászati és egyéb vizsgálatot, magára hagytam. Edward időközben kisomfordált a szobából, és a folyosón várt rám. A vonásai bár már nem voltak annyira kemények, mint alig fél órája, mégis gondterheltnek tűnt. Nekem sem volt a legjobb kedvem, ezért csak megfogtam a kezét, és magam után húztam a szobánkba.

Fáradt mozdulatokkal szedtem össze a zuhanyzáshoz kellő cuccokat, míg Edward az ablakon kibámulva elgondolkozó arcot vágott. Nem szerettem, mikor ennyire elmélkedik valamin – az mindig azt jelentette nála, hogy valami miatt marja magát.

- Nem jössz velem? – léptem a háta mögé végigsimítva a lapockáján.

- Most inkább nem – rázta meg a fejét. Egy másodpercig még várakozva néztem rá, aztán egy fáradt sóhaj után egyedül indultam a mosdóba.

A zuhany alá állva forróra állítottam a víz hőmérsékletét – számomra így is még csak langyos érzést keltett -, aztán gépiesen mosakodni kezdtem. Olyan zavarossá vált minden… Nem értettem, Carlisle és Edward miért viselkedtek úgy, mikor azt hitték, kisbabát várok, mintha valami szörnyű betegségben szenvednék, ahogyan azt sem, hogy Edward miért volt továbbra is ilyen hideg. Carlisle szinte biztos volt benne, hogy csak ártalmatlan és az egészségemre egyáltalán nem káros álterhesség tüneteit produkálom, így nem kellett aggódnia értem.

Számomra ez az egész egyáltalán nem volt ijesztő. A mérgezést idővel kihevertem volna, a terhesség pedig… Nagyon ritkán jutott eszembe, hogy milyen lenne kisbabát szülni és anyának lenni, de amikor Carlisle felvetette ezt a lehetőséget, egyáltalán nem félelmet éreztem. Valami furcsa, izgatott várakozás bizsergetett végig, mint mikor megtudtam, hogy testvérem lesz. Csak sokkal erőteljesebb…

Megdermedtem, mikor rájöttem, hogy már percek óta a hasamat simogatom a szappanos kezemmel. Azonnal lemostam magamról a habot, és elzárva a vizet kiléptem a zuhanykabinból.

Nem gondolhattam ilyesmikre. Nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy a Carlisle által fellelt mondáknak akár csak egyetlen szavuk is igaz, épp ezért nem álmodozhattam és vágyakozhattam valami után, amit sosem kaphatok meg. Biztos voltam abban, hogy Edwarddal akarom leélni az egész életemet – bármeddig is tartson -, ahogyan azt is tudtam a kezdetektől, hogy ezáltal le kell mondanom az anyaságról.

Sóhajtva dörgöltem végig magam egy törölközővel, aztán felvettem a hálóingemet, és megmostam a fogamat. Forró kezeimmel a hajam végét szárítgatva léptem ki végül a folyosóra, de azonnal meg is torpantam a meglepetéstől. Rosalie éppen felért a lépcsősoron, és a szobájához vezető folyosóra akart ráfordulni. A pillantása egy másodpercig rám tapadt – biztos voltam benne, hogy tudja, mi történt Carlisle dolgozószobájában -, aztán biccentett egyet felém, és tovább indult. Magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy kinyúljak felé, és megragadjam a csuklóját, mégis megtettem. A teste megmerevedett egy pillanatra, én pedig azonnal mentegetőzve engedtem el.

- Bocsánat… - ráztam meg a fejem.

- Szeretnél beszélni velem? – hallottam meg a hangját. Meglepetésemre egyáltalán nem volt olyan kemény, mint amilyenre számítottam.

- Nem tudom – bizonytalanodtam el. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék Rosalie-nak, mégis úgy éreztem, hogy ő tudna a leginkább rendet tenni a zűrzavarban, ami most a fejemben és a mellkasomban uralkodott.

- Na gyere… - vett mély levegőt, és mire észbe kaptam volna, már a hátán ültem, és a nyakába kapaszkodtam. – Elrabolom egy kicsit a farkasodat, nem sokára visszahozom… - pillantott Edward ajtaja felé, ezért biztos voltam benne, hogy nem hozzám, hanem hozzá beszél már.

Hagytam, hogy kifusson velem a házból, és csak a fülembe zúgó szél hangját hallgattam teljesen kiürült fejjel. Mire megálltunk és a lábam ismét talajt fogott, éreztem, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint alig pár perccel ezelőtt.

- Jobb? – zökkentett ki a futás öröméből Rosalie kérdése.

- Igen, sokkal – mosolyodtam el halványan. Még mindig volt egyfajta távolságtartás bennem Rose felé, amit talán az váltott ki belőlem, hogy mindig olyan hűvösnek tűnt, de ez sokat oldódott a kezdetek óta. Félelem helyett inkább valamiféle tiszteletté alakult át bennem, amit egy szigorú tanító iránt érzünk, akinek igyekszünk erőnket megfeszítve megfelelni, hogy kivívjuk az elismerését.

- Mikor elönt a keserűség amiatt, amit nem kaphatok meg, ez segíteni szokott.

- Én nem hittem volna, hogy van bármi is, amire Edwardon kívül még ennyire vágynék – vallottam be.

- Én mindig is akartam gyereket – indult el a fák között Rosalie, a tekintete pedig a távolba meredt. – Aztán így alakult – tárta szét a kezeit. – A mai napig van, hogy legszívesebben ordítanék és toporzékolnék, hogy én nem ezt akartam, de mit változtatna, ha megtenném?

- Hát igen… Az ember törődjön bele a sorsába, ha az megváltoztathatatlan… Vagyis… a vámpír és a farkas… - javítottam ki magam zavartan. Tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, de valamiért egyszerűen nem tudtam abbahagyni. – És hozza ki abból a legjobbat, amit kapott.

- Amíg ember voltál, gyűlöltelek. – Az őszinte mondattól hirtelen megtorpantam.

- Miért? – néztem fel rá. Nem voltam dühös, amiért így érzett, csak egy kissé szomorú. Tudni szerettem volna, mivel bántottam meg annyira, hogy egy olyan erős érzelmet váltsak ki belőle, mint a gyűlölet.

- Mert ahogyan a nagyanyádnak, neked is volt választásod. Vagyis… akkor még úgy hittem, hogy lesz. Bellát Edward taszította rá az útra, ami ki volt jelölve a számára, mikor elhagyta őt. Véleményem szerint, ez volt a lehető leghelyesebb lépés, hogy boldoggá tegye Bellát. Edward mellett ő is mindig érezte volna a hiányt, még ha benne ez nem is tudatosult tizenhét évesen. Úgy gondoltam, pont olyan bolond vagy, mint ő, amiért önként lemondanál arról a csodáról, hogy anya legyél – pillantott rám.

- És most? Most is gyűlölsz még? – igyekeztem a lehető legkönnyedebben feltenni a kérdést, de a gyomrom azért csomóban volt. Rosalie kacaja csengő harangjátékként törte meg a csendet.

- Olyan fontos ez számodra? – mosolygott rám.

- Testvérek vagyunk… - vontam meg a vállam továbbra is a lazaságot tettetve.

- Testvérek – bólintott elgondolkozva. – És sorstársak. Azt hiszem, már nem gyűlöllek – nézett felém újra, miközben elhaladtunk egy mohás tölgyfa mellett. Az ujjai végigsimítottak a törzsén, miközben próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. – Ami nem jelenti azt, hogy szeretlek… De azt hiszem, nekem az ilyesmihez idő kell. Mondjuk, hogy olyan vagyok, mint egy nővér, aki néha nyűgnek és tehernek érzi a húgát, de azért mellette áll, ha szükséges.

- Nővér. Ez megfelel – fojtottam el egy mosolyt.

- Már nincs értelme haragudnom rád. A bevésődés kényszere miatt esélyed sincs választani…

- Ez nem kényszer! – tiltakoztam azonnal.

- Belehalnál, ha Edward nélkül kéne élned? – állt meg hirtelen, majd felém fordult. A szemeiben nem volt semmi gonoszság – tudtam, hogy nem megbántani akar -, egyszerűen csak úgy hitte, igaza van.

- Nem tudnék élni Edward nélkül, de…

- Akkor a bevésődés egy kényszer – indult tovább. Bosszúsan sóhajtottam egyet. Idegesített, hogy a bevésődést lehetetlenség szavakkal megmagyarázni a kívülállóknak. A legtöbben valamiféle láncnak képzelték, ami hozzáköt valakihez anélkül, hogy esélyed lenne a szabadulásra, de azt nem fogták fel, hogy ha a lánc eltűnne, akkor sem akarnánk a szabadságunkat.

Úgy döntöttem, jobb, ha nem vitatkozom Rosalie-val. Higgyen, amit akar, ha ez szükséges ahhoz, hogy megkedveljen. Fogalmam sem volt, miért is fontos ez nekem annyira, de valamiért az volt.

- A lényeg, hogy ha már a családunkhoz tartozol, segítenem kell elfogadni a helyzetedet. Anno nekem Esme segített nagyon sokat. Mindenkinek kell egy támasz, hogy talpon tudjon maradni, ha magától összerogyna – magyarázta Rosalie. Kezdtem úgy érezni, hogy élvezi ezt a szerepet. Mint a híres emberek feleségei, akik azért jótékonykodnak, mert semmi máshoz nem értenek, de mégis valami fontosat akarnak tenni – vagy csak fontosnak szeretnének látszani.

Nem bántam, ha így is volt. Az életben a legtöbb kapcsolat kölcsönös adok-kapokon alapult. Rosalie fontosnak érezhette magát, mert szükségem volt rá, én pedig cserébe szilárd tartóoszlopot nyertem, ami segített betömni a lelkemen lévő lyukat – vagy legalábbis, eltakarni.

- Amikor Carlisle megemlítette az ötletet, hogy terhes lehetek, akartam, hogy az legyek – ismertem be.

- Edwardnak ezt ne mondd el. Csak rágná magát, amiért nem tudja megadni neked, amit szeretnél. – Rosalie hirtelen felhúzódzkodott az egyik faágra, és a lábait keresztbe téve felült rá.

- Nem igazán tudok hazudni neki… - pirultam el, és zavartan beharaptam az ajkamat.

- Azért ment már párszor… - túrt bele a szőke tincseibe Rosalie. Még vörösebb lettem a bűneimmel való szembesítéstől. Rose nem kedveskedett csak azért, hogy óvja a lelkemet, ő a szemembe mondta az igazat, úgy ahogy volt. Csupaszon és kíméletlenül.

Igaza volt, hazudtam már Edwardnak, de csak és kizárólag akkor, ha úgy éreztem, ez szolgálja az érdekeit. Talán, a babakérdést is tekinthetném ilyesminek, és akkor könnyebb lenne.

- Nyugi, mindenki füllent néha annak, akit szeret. Ezek a kegyes hazugságok. Például, ha Emmett mond egy szörnyű viccet, én nevetek és úgy teszek, mintha tetszett volna, mert tudom, hogy ettől jó kedve lesz. És ha jó kedve van, az nekem is jó – vigyorodott el kéjesen. A papucsommal zavartan piszkálgatni kezdtem egy a fűben heverő kavicsdarabot. – Esme és Alice is ezt teszi. Minden nő ilyen. Szeretjük a párunkat, ezért arra terelgetjük, amerre kell. Úgy, hogy észre sem veszi, hogy nem egyedül teszi meg a lépéseket. Idővel majd belejössz ezekbe a praktikákba.

- Aham – motyogtam bizonytalanul. Ahogy felpillantottam Rosalie-ra, olyan gyönyörűnek és magabiztosnak tűnt, mint a régi filmekben a dívák, de én... Én csak egy egyszerű lány voltam. Persze, ha el akartam valamit érni, ki tudtam használni, hogy nő vagyok, de ezek csak apró játékok voltak. Semmi közük nem volt az élet olyan fontos kérdéseihez, mint például a szülővé válás.

- A hiányérzetet pedig ki lehet tölteni mással. Persze, időről időre rátör az emberre, ez ellen nem lehet tenni, de ha eltereled a figyelmedet, nem lesz gond. Ott van például az öcséd. Nekem és Esmének sokat segített. – Most először láttam Rosalie arcán természetes és boldog mosolyt, talán azóta, hogy egyáltalán megismertem. – Ő egy igazi ajándék.

- Igen, tudom – helyeseltem. – Már az is csoda, hogy egyáltalán megszületett. Általában a nők nem szülnek olyan későn, mint… anyu… - futott át rajtam a jól ismert szomorúság, mint mindig, mikor a szüleimre gondoltam.

- Tudod, hogy már jó pár métert meg tud tenni egyedül, támasz nélkül? – vigyorgott rám Rose büszkén. Leugrott elém az ágról, aztán kisimította az arcába hullott fürtöket.

- Igen, Esmével megmutatták a múltkor – bólintottam. – Köszönöm, Rosalie.

- Ne érzelgősködj, farkas, mert legközelebb Emmettel kell megvitatnod a gondjaidat – ragadták meg újra a karomat a fehér ujjak, a következő pillanatban pedig már Rosalie hátán voltam megint. – Indulhatunk?

- Igen – fűztem a karjaimat a kecses nyak köré.

A visszaúton nem beszélgettünk tovább, de nem bántam most a csöndet. Igyekeztem megemészteni a Rosalie által mondottakat. Vajon, tényleg mindig bennem lesz ez az üresség? És ha igen, akkor eddig miért nem éreztem? Miért csak most jött elő bennem? Talán, az esküvő gondolata volt az oka… Az olyan végleges… És utána jönnének normális esetben a gyerekek. Lehet, hogy a tudatalattim érzi, hogy így kéne történnie. De nem így fog – könyveltem el magamban.

Rosalie egyenesen az emeletre vitt, és amint letett a földre, már el is tűnt a folyosón –valószínűleg, nem akarta kivárni, hogy megint hálálkodni kezdjek neki. Nyugodtabb állapotban léptem be a hálószobába, de amint megláttam Edwardot, tudtam, hogy nem fog sokáig tartani a lelki békém. Az ágyon ült maga elé meredve, és csak akkor nézett fel rám, mikor becsuktam az ajtót.

- Gyere, ülj le ide mellém! – nyújtotta ki felém a kezét, és halvány, de cseppet sem természetes mosolyt varázsolt az arcára. Tétován engedelmeskedtem a kérésének a szívemmel a torkomban. – Azt hiszem, van pár dolog, amit meg kell beszélnünk – szólalt meg pár pillanatnyi csend után ijesztően komoly hangon. Nyeltem egyet, mert kiszáradt a torkom az idegességtől, és csak aztán válaszoltam neki.

- Hallgatlak…

Saját regény friss

Frissítettem a saját regényemet a másik blogon. Akit érdekel, itt találhatja: http://spiritblissoldala.blogspot.com/

A ficem új fejezete holnap jön majd este felé, ha minden jól megy. Bocsánat, amiért a saját regényemmel eddig várattalak titeket...