46.
KÖTELESSÉG
Kissé gondterhelten kerestem ki a
csomagomból az útlevelemet. Már három hónapja itt voltunk Skóciában, ezért rég
nem volt szükségem rá. A körutunkat Brazíliával kezdtük, de az Esme-szigetet
messze elkerültük – úgy éreztem, nem lenne illő kettesben mennünk pont oda
–, azután átmentünk Afrikába. Ahogy előre sejtettem, Isis imádta Egyiptomot.
Napokig keringtünk a sivatagban,
hogy minden egyes fennmaradt piramist és egyéb érdekességet megnézhessen. Elég
veszélyes volt – bár Isis az izgalmas szót használta rá –, mert az állandó
napsütés miatt nem kerülhettem az emberek szeme elé. Nappal elhagyatott
részeket jártunk be, éjszaka pedig felkerestük a szokásos
turistalátványosságokat.
Egyszer majdnem rajtakaptak
minket a Kheopsz-piramisban, de Isis talált egy elhagyatott járatot, ahol
elrejtőzhettünk a biztonsági őr elől. Hogy utána mi történt ott, azt
felfoghatnánk sírgyalázásnak is – de Isis fordításában csak egy izgató kaland
volt.
Sajnos Európa nagy részén rövid
időt tölthettünk, mivel nappal nem tudtam elhagyni a szállodai szobánkat.
Éjszaka azért bejártuk Londont, Párizst, Rómát és Madridot is, de Isis hamar
ráunt a nappali tétlenségre, és inkább tovább akart menni. Skócia tökéletes
hely volt számunkra. Egyfelől, mert a három hónap nagy részében borús idő volt,
másfelől, mert egy beavatott ismerősöm világvégi kastélyszállójában szálltunk
meg, ahol nem kellett elrejtőznünk akkor sem, ha előkandikált a nap a felhők
mögül.
Isist megfogta ez a hely – a táj,
a kultúra, az emberek… Eddig itt töltöttük a legtöbb időt, és szinte már az
egész környéket bejártuk. Összeismerkedtünk pár kedves emberrel is, akikről
tudtam, hogy – a szállásadónk mellett – vigyáznak majd Isisre, amíg távol
leszek, mégis vonakodtam magára hagyni őt.
- Miért nem mehetek veled? –
hallottam meg Isis sóhaját az ajtó mellől. Bár háttal álltam neki, már percek
óta érzékeltem, hogy figyel engem. A sejtjeim valamiért bizseregni kezdtek,
valahányszor rám emelte a tekintetét.
- Ezt egyedül kell elintéznem –
mondtam el sokadszorra. Tegnap este, miután Vania felhívott, már megbeszéltük
ezt, de Isis nem tudott megnyugodni. Még mindig látványosan megfeszült
bármilyen apró dologtól, ami egykori vetélytársnőjére emlékeztette, a telefonhívás
pedig teljesen felkavarta.
Rossz volt így látni – ha nem
lettek volna kötelességeim Vania felé, biztos, hogy nemet mondok neki. De
miattam változott át hozzánk hasonlóvá, miattam kell távol élnie a testvérétől,
így az a legkevesebb, hogy elkísérem hozzá, mikor elmondja neki, mi történt, és
vállalom a felelősséget Harlan előtt.
- Nem akarom, hogy menj, rossz
érzésem van. – A meleg tenyér a hátamra simult, hogy magára vonja a
figyelmemet.
- Nem lesz semmi gond, Isis –
fordultam felé, de az elkeseredett pillantástól csak még inkább összeszorult a
mellkasom. Olyan nehéz volt bármire is nemet mondanom ennek az angyalnak… –
Két, maximum három nap, és újra itt leszek, aztán folytatjuk a világ
felfedezését. Kettesben – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Maradj, ígérem, hogy nem bánod
meg! – váltott taktikát egy csábító pillantás kíséretében, miközben ujjai
végigsimítottak a mellkasomon. A próbálkozás most igazi nevetést váltott ki
belőlem.
- Kis boszorkány! – Csak egy apró
puszit akartam nyomni az ajkára, de végül igazi csók lett belőle. Ahogy Isis az
ágyra akart dönteni, kényszeredetten bontottam ki magam az öleléséből. – Ne
csináld ezt velem, kérlek!
- Rendben – költözött hirtelen
szomorúság a tekintetébe. Ahogy el akarta hagyni a szobát, a keze után nyúltam,
és visszahúztam magamhoz. Nem nézett rám, ezért az álla alá nyúltam, és feljebb
toltam a fejét.
- Ennyire szörnyű neked nélkülem?
– kérdeztem rá halkan. Azóta, hogy rátaláltam a kis faházban olyan szörnyű
állapotban, pár óránál hosszabb időre nem hagytam még magára. – Megint
szenvedni fogsz, ha…?
- Nem! – vágta rá azonnal
félbeszakítva a kérdésemet, aztán megerősítésképpen kissé nyugodtabban is
megismételte. – Nem. Akkor nem tudtam, mikor jössz vissza vagy visszajössz-e
egyáltalán. Azért volt olyan szörnyű az egész. Most… Szörnyen hiányozni fogsz,
de nem lesz bajom.
- Biztosan? – vizsgálgattam a
vonásait, hogy azokból olvassam ki az igazságot. Mindig attól féltem, hogy csak
azért mond vagy tesz valamit, mert én úgy akarom, mert nekem úgy jó. A
bevésődés miatti megfelelési kényszere néha elbizonytalanított az okait illetően.
- Esküszöm! De attól még nehéz
lesz nélküled. Főleg, hogy… - harapta el végül a mondat végét, és az alsó ajkát
szégyenlősen a fogai közé vette.
- Főleg hogy? Hogy Vaniához
megyek? – tippeltem meg a befejezést. A pirulásából úgy értelmeztem, hogy helyesen.
– Téged szeretlek, te vagy az életem. Vaniához már az égvilágon semmi közöm.
Letudom a kötelességeimet, aztán visszajövök hozzád – próbáltam megértetni
vele.
A tudat, hogy a kapcsolatom
Vanessával olyan mély sebeket hagyott benne, hogy azok még most sem gyógyultak
be teljesen, elkeserített. Ilyenkor arra vágytam, bár kitörölhetném a múltat a
fejéből vagy visszamehetnék az időben, hogy másképp döntsek. De nem lehetett,
így csak egyet tehettem – napról napra bizonyíthattam neki, hogy a szívem az
övé és senki másé.
- Buta vagyok, igaz? – pislogott
rám.
- Szó sincs róla! – tiltakoztam.
– Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, és csak remélni tudom, hogy idővel
sikerül majd helyre hoznom teljesen.
- Ne beszéljünk erről, jó? –
lépett ismét közelebb hozzám, és a vonásairól eltűntette a gondok nyomait.
- Rendben. Inkább kísérj el a
birtok széléig… - tettem zsebre az irataimat, és felemeltem egy kisebb csomagot
az ágy mellől. Valójában nem volt szükségem a benne lévő holmikra, de a
repülőtéren furcsállták volna, ha üres kézzel szállok fel a gépre. Simontól, a
szállásadónktól már délután elköszöntem, így most csak odaintettem neki, mikor
elhaladtunk a kert mellett – épp néhány virágpalántát ültetett.
- Légy jó, vigyázz magadra, és ne
aggódj, rendben? – búcsúzkodtam Isistől, miközben a taxis, akit a birtok elé
rendeltem, betette a csomagomat a csomagtartóba.
- Siess… haza… nagyon… - kérte
tőlem minden egyes szó után csókkal ösztönözve.
Isis addig integetett utánam,
amíg csak tudott, én pedig hátrafelé forgolódva ittam az emlékezetembe az
alakját. Csak akkor dőltem hátra az ülésben, mikor egy kanyar után már nem
láthattam őt, a sofőr pedig azonnal beszélni kezdett. Valahogy a taxisok
génjeiben van a beszélgetési kényszer…
Míg fel nem ültem a repülőre, nem
volt időm igazán hiányolni Isist, de amint tehetetlenül a székembe süppedtem, a
gondolataim máris visszatértek hozzá. Ha nekem ennyire elviselhetetlen, mikor
távol van tőlem, vajon neki milyen lehet? Hogy könnyítsek a terheimen,
lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogyan a mezőn fekszünk. Pont, mint
tegnap még a hívás előtt.
Isis vörös haja selymes lepelként terült szét a méregzöld füvön. A bőre
fehér volt, de az arca két oldalát apró tűzrózsák festették meg, és amint
hozzájuk értem, csak erősebb lett a színűk. Hallottam, ahogy a légzése
kapkodóvá válik, a szíve pedig rendszertelenül és gyorsan verte az ütemet.
Mikor a telefon megszólalt, először azt hittem, hogy Edward az. Megint.
Amióta csak elindultunk, napjában többször is felhívott minket. Eleinte azt
hittem, hogy engem akar ellenőrizni, mert a történtek után nem tud teljesen
bízni bennem, de így fél év után kezdtem rájönni, hogy csak hiányzik neki az
egyetlen szem lánya. Kész csoda volt, hogy elengedett minket kettesben, miután
Isisszel elmondtuk a családnak a közösen szőtt terveinket – bár sejtéseim
szerint a döntését nagyban befolyásolta Isabella ráhatása.
- Carlisle! – Az ismerős hangtól megfeszültem, és Isis is aggódva
ráncolta össze a homlokát.
- Vanessa? Miért hívtál? – kérdeztem rá azonnal, hogy elkerüljem a
felesleges köröket.
- Itt az idő, és szeretném, ha elkísérnél. – Nem kellett
megmagyaráznia, mire gondol, pontosan tudtam. A mogyoróbarna tekintet, ami
eddig rám szegeződött, most félrefordult és a tájat kezdte fürkészni.
- Mikor és hol?
- Holnap hajnalban a sikátorban, ahol akkor találkoztunk, mikor
magaddal vittél Forksba – jött a válasz. Isis megmoccant mellettem, de továbbra
sem nézett rám.
- Ott leszek – nyomtam ki a hívást köszönés nélkül. Nem érdekelt, mit
gondol rólam Vanessa, csak az volt a fontos, hogy minél előbb megbeszélhessem a
dolgot Isisszel, és eltűntessem a gondterheltség felhőit a feje fölül. Ahogy
felém fordult végül, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom…
Ahogy a gép rázkódni kezdett,
felnyitottam a szemem, bár semmi gond nem volt – a pilóta a fülkében egy
légörvényt említett csak. A mellettem ülő nő kissé zölden szorította a szék
karfáját, miközben a szája aprókat mozdult. Más nem hallotta őt, de én tudtam,
hogy egy imát mormol. Kedvesen rámosolyogtam, hátha a gesztus segít
elfeledtetni vele a félelmeit. Egy pillanatig kábán bámult rám, aztán mire
észbekapott, a rázkódásnak már vége is szakadt.
Leszállás után azonnal felvettem
a csomagomat, és taxiba szálltam. Szerencsére az utak kihaltak voltak, mivel
már jócskán benne jártunk az éjszakában. Az ablakon át a házakat fürkésztem,
miközben azon járt az agyam, vajon milyen lesz Vaniát újralátni. Teljesen
túltette már magát rajtam? Vagy még mindig titkon reménykedik? Nagyon reméltem,
hogy már nem…
Mióta Marcus elvitte magával,
egyáltalán nem kerestem őket, és ők sem engem, így fogalmam sem volt róla, mi
van velük. Annyi biztos, hogy a vérszomjukat, ha nem is teljesen, de nagyjából
már megtanulták kezelni, máskülönben most nem mennénk Harlanhoz…
- Itt álljon meg, kérem! –
szóltam a taxisnak két utcával a találkozóhely előtt – jobbnak láttam az utolsó
métereket gyalog megtenni. Kivette a bőröndömet a csomagtartóból, aztán fizetés
után elhajtott.
Mély levegőt véve indultam el, és
alig másfél perc múlva már a kihalt sikátorban várakoztam. Milyen régen is
volt, mikor Vanessával először találkoztunk itt. Akkor még Isis gyerek volt, én
pedig csak a nagyapja. Akkor még halott voltam. Mintha évszázadokkal ezelőtt
lett volna vagy egy másik életben…
Ahogy meghallottam a lépések zaját,
tekintetemet a sikátor bejáratára szegeztem. Négy alak tűnt fel a félhomályban,
de én tisztán és élesen láttam a vonásaikat. Marcus és Vania jöttek elől.
Marcust valószínűleg azért hozták magukkal, hogy Harlan lássa, jó kezekben van
a húga, bár nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet volt-e. Ha véletlenül
rosszul sülnének el a dolgok, könnyebb lenne egy megvadult vámpírt megállítani,
mint kettőt.
Carmen és Eleazar tanítványaik
háta mögött haladtak. Mikor megláttak, elmosolyodtak, és Carmen aprót intett
felém. Viszonoztam mindkét gesztust, aztán a figyelmem áttért az elől
haladókra.
- Carlisle, barátom! – állt meg
tőlem két méternyire Marcus, és köszöntésképpen tiszteletteljesen biccentett.
Vanessa egy lépésre lemaradt tőle, és félve nézett fel rám. Furcsa volt a zöld
tekintet helyett egy aranybarnába pillantani.
- Szia! – törtem meg én a
közöttünk lévő csendet, amiért hálás sóhaj szökött ki a női ajkakon.
- Köszönöm, hogy eljöttél,
Carlisle!
- Így kellett tennem, ez nem is kérdés
– biztosítottam róla. – Hogy vagy? – mérte végig, mintha külsőleg akarnék
leolvasni róla mindent.
- Jól… Bár még nehéz – ismerte
be. – De nem húzhatom tovább a dolgot, Harlan napról napra idegesebb.
Beszéltünk telefonon, és már azon volt, hogy megkerestet, ha nem vagyok
hajlandó találkozni vele. Azt mondta, téged is keresett, de a fiad azt mondta
neki, hogy hosszú időre elutaztál, a régi mobilszámod pedig már nem él.
- Öhm… Igen… A mobilom… balesetet
szenvedett – fogalmaztam kissé árnyaltan. Valójában Isis és én egy alkalommal
olyan hevesek voltunk, hogy a nadrágom zsebében felejtett készüléket apró
darabokra zúztuk. – De Edward nem említette, hogy bárki keresett volna –
ráncoltam össze a homlokomat. Erre majd még rá kell kérdeznem nála, nem
titkolhatja el a rám tartozó dolgokat, bármennyire is meg akarja védeni a
lányát! – Képes leszel majd uralkodni magadon?
- Igen – bólintott Vanessa, de
elkaptam, ahogy bizonytalanul hátrapillant Denaliékre.
- Ha nem, mi itt vagyunk.
Vigyázunk, hogy ne legyen baj! – fektette a kezét Carmen a női vállra
megnyugtatásképpen.
- Nagyon szépen haladnak
mindketten, nem hinném, hogy probléma lenne – lépett előrébb Eleazar is.
A mondatait érezhetően
dicséretnek szánta – a gondolat, hogy elégedett Marcusékkal, könnyített a
lelkifurdalásomon. A megkönnyebbüléstől csak későn vettem észre a tekintetében
az üzenetet, de mikor rájöttem, mit szeretne, zavartan megköszörültem a
torkomat, és bólintottam.
- Egy kis időre elrabolnám
Carlisle-t, addig várjatok meg itt. Utána indulunk a bátyádhoz – közölte a
terveinket, mielőtt elindult volna ki a sikátorból.
Miközben a város széle felé
haladtunk, Eleazar egy szót sem szólt, így tudtam, olyasmit akar mondani,
amiről nem akarja, hogy mások – valószínűleg Marcus és Vania – is hallják. Ez
egy kissé ismét idegessé tett, ezért a lehető leggyorsabban túl akartam esni a
beszélgetésen, hogy megtudjam, mi is a gond.
Végül annak a helynek a közelében
álltunk meg, ahol anno Vanessát hagytam, mikor elmentem a testvéréhez
megmondani, hogy magammal viszem őt Forksba. Eleazar határozottnak tűnt, csak
abból tudtam, hogy kissé zavarban van, hogy nem fogott bele azonnal a beszédbe.
- Nos, én… Bevallom, egy kicsit
aggódom Marcus és Vania miatt… - kezdte végül.
- Mégsem haladnak olyan jól? –
szaladt össze a szemöldököm. – Ha úgy gondolod, nem készek még a találkozásra,
inkább forduljunk vissza, és intézzük el ezt később – tanácsoltam. Nem akartam,
hogy baj legyen. Nincs szükségünk arra, hogy egy embernek baja essen, főleg nem
Harlannak. Örök lelkifurdalása lenne Vaniának és nekem is, ha történne vele
valami…
- Nem, nem erről van szó – rázta
meg a fejét. – Inkább arról, amit éreznek egymás iránt. Úgy látom, hogy Marcus
kifejezetten vonzódik Vanessához, de ő csak afféle támaszként, mentorként
tekint rá, aki mellett biztonságban van.
- Igen, ez valószínűleg így van –
erősítettem meg azt, amit első pillanattól éreztem.
- Marcus úgy érzi, hogy lassan
képes lesz uralkodni magán annyira, hogy visszakérje tőletek a fiút.
- Te nem támogatod ezt az
ötletét?
- De, ha továbbra is ilyen
ütemben fejlődik az önuralma, akkor nyugodt szívvel magához veheti a gyereket,
de… Félek, hogy vajon tényleg tovább fog-e fejlődni. – Kérdő pillantással néztem rá, ezért
folytatta. – Mi lesz, ha egyszer bevallja az érzéseit Vanessának, aki
visszautasítja? El tudja majd fogadni? Továbbra is támogatni tudják egymást
ennek ellenére? És Vanessa, hogy fogadná?
- Szerintem nagyon is tisztában
vannak egymás érzéseivel.
- Más tisztában lenni velük, és
más, mikor tényleg a szemedbe mondják őket. Az megöl minden reményt…
- Igaz – sóhajtottam fel. – Azt
szeretnéd, ha rávenném Marcust, tegye meg minél előbb a vallomását? –
találgattam a gondolatait.
- A barátja vagy, hallgat rád és
bízik benned. Valamennyire bennünk is, de veled mégis csak szorosabb a
kapcsolata… Még az előtt túl kell esnie rajta, hogy visszakapja a fiút. Ha
utána is minden rendben, akkor elég erős ahhoz, hogy felnevelje, ha nem…
- Arra inkább ne is gondoljunk –
ráztam meg a fejemet.
Önző módon azt akartam, hogy
Marcusék együtt maradjanak, hogy szeretőkként vagy barátokként az teljesen
mindegy volt. Amíg egymásnak támaszt nyújtanak, addig a felelősségem Vania
életének tönkretételében sokkal kisebb tehernek tűnt.
- Miután elintéztük a dolgokat
Vanessa testvérével, beszélek Marcusszal – ígértem meg végül, bár semmi kedvem
nem volt hozzá.
Ha ember lettem volna, biztos,
hogy gyomorgörccsel küzdve indulok vissza a többiekhez, de így sem volt túl
kellemes a visszaút. Átgondoltam, mit is fogok mondani majd Marcusnak, ő hogyan
reagálhat, nekem pedig melyik helyzetben mit kell majd tanácsolnom neki. A
Harlannal való beszélgetés mellett ez a gond egyáltalán nem hiányzott most a
nyakamba…
Mikor visszaértünk, láttam a
kérdést Marcusék arcán, de végül nem kérdeztek rá, hogy miről is beszéltünk.
Valószínűleg úgy gondolták, valami magándologról, ami nem tartozik senki másra,
csak és kizárólag ránk.
Vanessa mereven állt a fal
mellett, és a tekintetét a földre szegezte. Bár a szívverése már nem árulta el,
biztos voltam benne, hogy szörnyen izgatott. Szereti a bátyját, régóta nem
találkozott vele, és most olyasmiket kell elmondania, amik mindent
megváltoztatnak majd a kettejük viszonyában – ez épp elég ok arra, hogy ne
legyen nyugodt.
Már korábban elmélkedtem azon,
mire is számíthatok Harlannal kapcsolatban. Először valószínűleg nagyon dühös
lesz – nem is csoda, minden oka megvan rá -, aztán valószínűleg tudni akarja,
hogy Vania a helyzet ellenére tényleg jól van-e. Azt elképzelni sem tudtam,
hogy esetleg eltaszítja őt magától azért, amivé lett. Harlan ahhoz túlságosan
szerette a húgát, talán az életénél is jobban.
- Készen állsz? – fordult Marcus
Vanessához. A hangja halk és megnyugtató volt, valami bársonyos melegséget
ontott magából.
- Igen, mehetünk.
- Minden rendben megy majd –
lépett Marcus a nő mellé, és gyengéden megérintette a karját. Vanessa felnézett
rá, aztán halovány, bizakodó mosoly ült ki az arcára.
Bár a korkülönbség elég nagy volt
– sokkal nagyobb, mint Isis és az én esetemben -, valahogy mégis el tudtam
képzelni őket egy párként. Nem csak azért, mert számomra kényelmes lett volna,
ha egy párt alkotnak, hanem kívülálló szemmel nézve is.
Marcust érdekelték a tudományok
és a művészetek, Vanessa elég művelt és érdeklődő volt ahhoz, hogy közös témát
és szenvedélyt találjanak. Marcus gondoskodó típus volt, Vanessa gondoskodásra
és odafigyelésre vágyott. Marcus megérdemelte volna a boldogságot ennyi év
magány után, Vanessa pedig megválthatta volna végre őt.
Ahogy követtem őket Harlan vörös
lámpás háza felé, jól megfigyeltem mindkettejüket. Marcus egészen kivirágzott
annak ellenére, hogy az új életmód nem lehetett könnyű számára. Még a bőre is
egészségesebb színűnek tűnt, és a szemeibe visszaköltözött az élet csillogása.
Vanián a változás nem volt ennyire nyilvánvaló. Még abban sem voltam biztos,
hogy bekövetkezett-e nála ilyesmi – bár az, hogy nem láttam túl meggyötörtnek
jó jelnek tűnt. Talán elfelejtett már engem, és tovább tudna lépni. Talán csak
idő kell neki, hogy megszeresse Marcust férfiként is, nem csak a
védelmezőjeként.
Még két utcányira voltunk a
célunktól, mikor a halovány füstszag megütötte az orromat. Túl erős volt ahhoz,
hogy egy odaégetett vacsora terméke legyen, de túl gyenge ahhoz, hogy a tűz,
amelyből származik, még mindig égjen. Vanessa meggyorsította a lépteit, mintha
csak megérezte volna, pontosan mi is történt.
Ahogy befordultunk a sarkon, a
női lábak megtorpantak egy pillanatra, aztán vámpírgyorsasággal rohanni kezdtek
a romos, kiégett épület felé. Eleazar és Carmen gondterhelten pillantottak
körbe, de szerencsére, nem járkáltak a környéken. Most, hogy a kupleráj
leégett, nem volt miért erre jönniük.
- Mi történt itt? Meg kell
tudnom, mi történt itt! – fordult felénk kétségbeesve Vania, miután beértük.
Körbejárta a romokat, de nem talált közöttük senkit. Ha volt is bent valaki a
tűz idején, valószínűleg már kórházban van, vagy…
- Hová mész? – Eleazar elkapta a
karját, mielőtt még eltűnhetett volna a városban.
- Van egy kocsma nem messze
innen, ott biztosan tudják, hol van Harlan – magyarázta türelmetlenül rángatva
a karját.
- Tudom, merre van, majd én
megyek – léptem közbe, mielőtt még Vania elveszti a fejét az aggodalomtól. –
Igyekszem vissza, és megtudom, mi van a testvéreddel – ígértem, hogy kissé
megnyugtassam őt. Összepréselte az ajkait, aztán bólintott. A következő
pillanatban már a kocsma felé rohantam.
