Vakon hinni - 6. fejezet

Az Úr teljes irányítást élvez szolgája teste, lelke és szelleme felett heti hét napon át huszonnégy órában, míg a szerződést valamelyik fél fel nem mondja.

(…)

A szolga köteles teljesíteni Ura parancsait. Élete legfontosabb feladata, hogy Urát boldoggá tegye mindenféle módon, ahogyan csak lehetséges, heti hét napon át huszonnégy órában, míg a szerződést valamelyik fél fel nem mondja.

(…)

Amennyiben a szolga hibát követ el, rosszul viselkedik vagy ellenkezik, az Úr az általa legmegfelelőbbnek vélt büntetés szabhatja ki rá. A büntetés eszközei lehetnek: bilincsek, vessző, ostor, viasz, csipeszek…

Violet képtelen volt továbbolvasni, úgy lökte az ülésre a laptopot, mintha az égetné a combjait. Eszébe jutott egy régi film, amiben oszlophoz kötöztek egy fekete rabszolgát, és véresre verték egy ostor segítségével. Úgy érezte, mintha máris rávágtak volna egyet a hátára, menekülni akart, el innen minél messzebbre.

- Álljunk meg! Most! – Épphogy csak lehúzódtak, máris nyúlt az ajtóhoz, ám a záró pöcök hirtelen kattant egyet.

- Várj! – Violet mozdulatlanságba fagyott, pedig arra készült, hogy rángatni kezdi az ajtót, és addig visít, míg ki nem engedik. A rádöbbenés, hogy az első parancsszót teljesítette, megalázó és bosszantó volt. Bármennyire is reszketett, felszegte a fejét és kihúzta magát. Egyszer egy pszichológiai tanulmányban azt olvasta, hogy aki áldozatként viselkedik, azt úgy is kezelik, hát, ő nem lesz áldozat!

- Azt ígérte, bármikor elmehetek! – emlékeztette az ismeretlent. Minden maradék határozottságát belesűrítette ebbe az egy mondatba, és elégedett volt magával, amiért a hangja nem csuklott el. Érezte, hogy apró verejtékcseppek lepik el a homlokát, de ha felemelte volna a kezét, hogy letörölje őket, biztosan lelepleződik a kézremegése. A tüdejében tartott levegővel várt, a hangszóróból viszont csak halk elektromos zümmögés hallatszott.

Ösztönösen megugrott, ahogy a pöcök újra pattant egyet és az ajtó kinyílt. Annyira meglepte a dolog, hogy bár gondolatban már rég kiugrott a kocsiból és hazafelé menekült, a valóságban egyszerűen nem mozdultak a lábai. Csak akkor jött rá, hogy a tenyerét a mellkasára szorítja, mikor tudatosult benne, milyen gyorsan dübörög a szíve alatta.

- Bármikor elmehetsz, de arra kérlek, ne tedd! Hallgass meg! – A hangszóró egy kissé eltorzította a mély hangot, de még így is kellemesnek tűnt. Ha Violet más helyzetben hallja, valószínűleg bizalmat kelt benne, és egy kedves, szimpatikus férfit képzel mögé. Ám az ismeretlen nem egy titokzatos munkaadó, ahogyan remélte. Egy szadista, akivel biztosan nem stimmel valami, ha a nők bántalmazását élvezi.

Kipillantott az ablakon – emberek siettek el mellettük a járdán. Annyira egyszerű lett volna beállni közéjük, és itt hagyni ezt az egész őrületet, valami mégis tétovázásra késztette. A rémület ott munkált benne, valahányszor eszébe jutottak a tájékoztató szavai, mégis… Eddig nem bántották. És elengednék, ha úgy akarná. Az ötven dollár pedig olyan sok pénz az ő helyzetében...

- Hagyja nyitva az ajtót, és ne menjünk tovább! – Ujjai fehéredésig szorították a táskáját, és minden idegszála feszülten figyelt. Elhatározta, hogy pénz ide vagy oda, amint tényleges veszélyben érzi magát, egyszerűen kiugrik a kocsiból, és elmenekül. Ez a biztosítókötél-gondolat segített abban, hogy koncentrálni tudjon.

- Rendben. De nem kell félned! Hidd el, nem esik semmi bajod!

- Mondja ezt az, aki ostorral akar verni. – A mondat egy kissé gunyorosra sikeredett, de csak a félelemnek köszönhetően.

- A beleegyezésed nélkül sosem tenném. Violet… - Halk sóhajtás töltötte be az utasteret, mintha a másik a megfelelő szavakat keresné. – Hogyan is magyarázhatnám ezt meg neked… Tény, hogy van néhány különleges szexuális igényem, de nem vagyok sem pszichopata, sem közveszélyes.

Az autó mellett elhaladt egy viháncoló diákokból álló csoport. Biztosan osztálykiránduláson voltak, és úgy tűnt, élvezik. Annyira irrealisztikus volt a helyzet. Odakint úgy ment tovább az élet, ahogyan mindig, ám a fekete bőrülésen ülve Violetet már az sem lepte volna meg, ha feltűnik egy öltönyös nyúl zsebórával a kezében.

Elképzelte maga előtt Daren arcát, és szinte hallotta a kérdéseit: Miért ültél be ebbe a kocsiba? És miért vagy még mindig itt? Teljesen elment az eszed? Külső szemlélőként valószínűleg ő maga is hasonló értetlenséggel állna a döntései előtt, de résztvevőként összekuszálódtak a gondolatai.

- Fogalmam sincs, mit kéne most mondanom. Az sem tudom, miért nem indulok máris. A válaszom úgyis, határozott nem – szólalt meg végül hangosan is. Remélte, a másik belátja majd, nem ő a megfelelő nő a „különleges szexuális igények” kiélésére, odaadja a beígért pénzt, és azonnal elengedi. Végül is, aki megengedhet magának egy sofőrt, az biztosan nem ér rá feleslegesen pocsékolni a drága idejét. Önkéntelenül is elképzelte D-t, és egy gazdag üzletember képe jelent meg előtte. Akinek a munka mellett nincs ideje rendes kapcsolatokat ápolni, és fontos számára a diszkréció.

- Miért nem gondolod át legalább?

- Az nem elég indok erre, hogy bántani akar? – Ahogy Violet kimondta, a tarkóján vigyázzba álltak a pihék, és a feszültség ismét felerősödött benne. Kellemes volt a biztonságérzet hamis illúziójába burkolózni, de a tájékoztatóban ott állt feketén-fehéren a valóság.

- Nem akarlak bántani.

- Korbácsról, verésről és egyéb kínzásokról szól az a tájékoztató – mutatott Violet a laptopra.

- Ha így látod, nem olvastad el elég alaposan.

- Nem értem… - rázta meg a fejét. A vállára igazgatta a táskáját, miközben újra és újra az utca felé pislantott. Nem akart itt lenni, kínosan érezte magát, és zavarta, hogy egy ismeretlennel ilyesmikről kell társalognia. Az pedig még jobban, hogy nem is látja ezt az ismeretlent.

- Úgy érzem, túl sok ez most neked… Elmagyarázhatnék ezer dolgot, de így sosem fogod megérteni. – Violet megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Hát, ennyi volt, a férfi végre rájött, hogy ez a szolga szerep nem neki való. Már az járt a fejében, hogyan búcsúzhatna el, vagy egyáltalán kell-e mondania valamit, mielőtt kiszáll az autóból, mikor lerombolták az illúzióit. – Csináljuk másképp…Csak annyit kérek, olvasd el rendesen a tájékoztatót és beszélj Selenával.

- Miért? Ennek semmi értelme… - nyögött fel türelmetlenül.

- Azzal, hogy megteszed ezt, nem veszítesz semmit, igaz? – Violet homlokán apró ráncok jelentek meg.

- Nem, lényegében nem. – Ha ez kell ahhoz, hogy végre hazamehessen, akkor kivételesen legyen meg az Úr akarata.

- Csodás! – A fekete választóüvegen kis ablak nyílt és egy apró tálca csúszott be az utastérbe. A kíváncsiság ott munkált Violetben, mégis megjátszotta a teljes érdektelenséget. Nem nyúlt oda megnézni, mit is kapott, míg fel nem szólították rá. – Vedd el őket nyugodtan!

- Mik ezek? – érdeklődött, miközben lepakolta a tálcát. Lopott pillantást próbált vetni a kis lyukon át a sofőrre, de csak a vállát látta, semmi többet.

- Egy mobil, aminek a gyorshívóján bármikor el tudsz érni, ha kérdésed lenne. Vagy ha csak beszélgetni akarsz… - csukódott vissza az ablak. Violet nem mondta ki hangosan, hogy erre igencsak kicsi az esély, ezért a Hang zavartalanul folytatta a felsorolást. – A kisebb borítékban ötven dollár van, ahogyan ígértem, a nagyobban pedig a tájékoztató nyomtatott változata. Három napod van átgondolni az egészet, Selena addig mindenben a rendelkezésedre áll. Vasárnap este pedig végleges választ várok tőled!

- Rendben. – A telefon és a borítékok elpakolása nehezebb műveletnek bizonyult, mint Violet sejtette. Ügyetlenül begyömöszölt végül mindent a táskájába, aztán behúzta a cipzárt.

- Megengeded, hogy visszavigyünk a lakásodhoz? – érdeklődött a Hang barátságosan. Violet újra kipillantott az utcára, hogy felmérje a lehetőségeit. A város közepén voltak, ha most kiszáll, vagy másfél óra, mire hazaér, ha viszont marad, akkor további harminc percen át el kell viselnie ezt a fojtogató légkört. – Ígérem, hogy továbbra sem esik bajod! – érezte meg a tétovázást az ismeretlen. A sóhaj, amellyel Violet újra becsukta az ajtót, a kelletlen megadásé volt.

- Oké. – A motor ismét felberregett, ő pedig az ablak felé fordult, és teljesen kizárta a külvilágot. A fejében kavargó gondolatok mind elsőbbséget akartak szerezni maguknak, ám végül újra és újra egyetlen egynél kötött ki, amely szinte kísértette. Nem tudhatta, hová hívja a Selenától kapott levél, a lelke mélyén mégis sejtenie kellett, hogy nem egy egyszerű munkamegbeszélésre. Ennek ellenére belevágott. Még csak meg sem rágta a lehetőségeket, fel sem háborodott. Nem mondott azonnal nemet, elkeseredésében csak ráhagyta élete irányítását a sorsra és egy vadidegenre, lesz, ahogy lesz. Akár egy szolga.

Dühösen felszisszent, aztán azonnal az ajkára harapott – nem akarta, hogy D. vagy a sofőr rájöjjön, mennyire összezavarodott. A kocsi utastere hirtelen olyan szűknek és levegőtlennek tűnt. Topogni kezdett a lábával, de ez nem volt elég, hogy lenyugtassa magát. Minél inkább belemászott a cselekedetei okába, annál nagyobbá vált a haragja.

Az autó végül leparkolt a ház előtt, ő pedig tétovázás nélkül nyúlt az ajtónyitóhoz. Már fél lábbal a járdán állt, amikor a Hang ismét jelentkezett.

- Violet! – Nem mozdult, de nem is ült vissza rendesen, hogy megtartson egy keveset az önbecsüléséből. – Ha elég bátor leszel igent mondani, esküszöm, hogy boldog leszel mellettem! – A mondat utáni csend szinte bántó volt, Violet nem bírta néhány pillanatnál tovább – válasz nélkül, hátra sem nézve rohant a bejárathoz. A tájékoztató verésről, kínzásról szólt, az idegen szavai mégis pont az ellenkezőjét ígérték. A lépcsőt választotta, bár fogalma sem volt, hogy a lift épp működőképes-e. A mozgás segített, hogy egy időre – legalább néhány percre – kikapcsolja a gondolatait. Mire előkereste a kulcsait, az előző órák tényleg csak egy furcsa álomnak hatottak.

- Hazaértél – állapította meg Selena a tűzhely mellől egy csapásra bebizonyítva, hogy mégis valóságról van szó. Röpke szemvillanással mérte csak végig Violetet, aztán a serpenyő fölött megbiccentette a kezében lévő üveget. Az olívaolaj aranyló folyamként bukkant elő az üvegből. Violet némán meredt rá, végül összeállt a fejében, hogy mit talál furcsának ebben az összképben.

- Te főzöl! – fedezte fel a konyhapulton várakozó húst. Selena megvonta a vállát, miközben visszazárta az üveget.

- Édesanyád alszik, ezért úgy gondoltam, összeütök valamit. Tudom, nem tartozik a munkaköri leírásomba, de szeretek főzni. Mézes-mustáros csirkemell lesz, szereted? – emelte fel Selena a tálkát, amelyben kikeverte a pácot. Violet két lépéssel a hűtőnél termett, és feltépte az ajtaját.

- Ez még néhány órája totál üres volt! – meredt a teli polcokra. Alulra kerültek a zöldségek és gyümölcsök, középre a különböző tejtermékek, felülre pedig szalámik és egyéb finomságok. Az ajtóban friss narancslé várakozott, a tojástartó tele volt pakolva, és észrevett egy üveg mogyorókrémet is abból a márkából, amit mindig is imádott. Gyomra megkordult a csábító látvány és az illatok érzékcirógatásától, de dühe háttérbe szorította az éhséget. A telepakolt polcok beigazolták a gyanúját – teljes testében remegni kezdett, ahogy belegondolt, mi történhetett volna.

Feldúltan fordult meg, és dühösen meredt Selenára, de a nő hirtelen jött kacagása kizökkentette.

- Ne félj, nem hagytam egyedül édesanyádat! - fektette finom vonalú kezét a lány vállára.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy az ételek maguktól felrepültek ide? – Violet hangja még mindig kétkedő volt, de egyre bizonytalanabb – Selena egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit éppen hanyagságon kaptak.

- Lényegében… igen – terelte arrébb egy gyengéd mozdulattal Violetet, aztán kivette a hűtőből a narancslevet, és magyarázás közben megtöltött vele egy poharat. – Szóltam telefonon az Úrnak, hogy fel kéne tölteni a készleteket, ő intézkedett, és egy futár felrepítette a teli szatyrokat a lépcsőkön át egészen a lakásajtóig – nyújtotta át az innivalót.

- Ez nem a valóság. – Violet úgy hajtotta fel a narancslevet, ahogy az erős alkoholt szokás, aztán kimerülve lehuppant a konyhaasztal mellé, és a karjára borult. Túl sok volt neki ez az egész. A szerződés, a beteges ajánlat, az ismeretlen, aki nem mellesleg ápolónőt és teli hűtőt biztosít számára úgy, hogy nem számíthat viszonzásra… Ki lehet, és miért pont őt választotta ki?

- Kiborultál, igaz? – Gyengéd érintést érzett a fején, de nem nézett fel. – Nekem könnyebb volt, mert már átéltem a poklot, ezért úgy gondoltam, annál rosszabb már úgysem jöhet. Ha ilyen ártatlanul léptem volna át az Úr küszöbét, valószínűleg én is megijedek. Na, tudod, mit? Gyere, segíts nekem főzni, addig mesélek neked az Úrról és erről az életről! – kocogtatta meg Selena a vállát.

- Azt hittem, nem beszélhetsz róla – motyogta Violet a karjába.

- Nem mondhatok el mindent, de most, hogy az Úr már beavatott téged, sok mindent megoszthatok veled. Gyerünk, egy csomó dolgunk van, munkára!

Vakon hinni - 5. fejezet

Violet lábai alól még sosem fogytak el ilyen gyorsan a lépcsőfokok. Hálát adott a mozgásérzékelőnek, mert a sötétben biztosan összetörte volna magát, a villany kézi felkapcsolása pedig másodperceket rabolt volna el az idejéből.

Lihegve rontott be az ajtón, és gondolkodás nélkül egyenesen a hálószoba felé vette az irányt. Eszébe sem jutott az óvatosság, ahogyan az sem, hogy fegyvert keressen, amivel védekezhet. Az adrenalin teljesen kikapcsolta az agyát, a testét viszont felpörgette. Úgy érezte, ha három fegyveres férfira lelne a kis szobában, azokat is fél kézzel intézné el. Ha egy pillanatra megáll, rádöbben ennek képtelenségére, de a gondolkodás most luxus lett volna számára.

A nagy elán a küszöbön ért véget, mikor a látványtól földbe gyökerezett a lába. Egy ideig zavartan próbálta felmérni a helyzetet, de nem igazán sikerült neki. Egy ismeretlen, fiatal nő éppen plédet terített a hintaszékben üldögélő édesanyja vállára. Sok mindenre számított – például egy betörőre, aki feldúlja a lakást -, de ez a kedves, gondoskodó gesztus meglepte.

- Á, gondolom, ön Violet! Nagyon örülök! – Ahogy a nő észrevette, elé sietett, és kezet nyújtott neki. Violet tétovázva rázta meg. Az ujjak melegen simultak a tenyerébe, mire rájött, hogy az övéi viszont jéghidegek az aggodalomtól.

- Én… ezt… nem értem. – Meg akarta dörzsölni a halántékát, de félúton elfelejtette, miért is emelte fel a karját, így az visszaesett a törzse mellé.

- Selena vagyok, képzett ápolónő. Mostantól én fogok vigyázni az édesanyjára. – Violet kimondta az egyetlen értelmes magyarázatot, ami beugrott neki.

- Daren küldte? – El sem tudott képzelni más lehetőséget. A barátja elintézte valahogyan, hogy plusz pénzt kapjon az örökségéből, csak azért, hogy segíthessen rajta. Selena nem válaszolt, csak egy borítékot húzott elő a köpenye zsebéből.

- Ezt önnek küldték, kérem, olvassa el!

- Ki… ki küldte? – Violet magas összegben mert volna fogadni arra, hogy épp egy groteszk álmot lát. Talán még fel sem ébredt, csak azt álmodta, hogy igen. De a levél az ujjai között olyan valósnak tűnt – a papír érzete, a zizegése.

- Nem mondhatok semmit, minden ki fog derülni a levélből, amit tudnia kell – rázta meg a fejét a nő. Ide-oda lebbenő, szőke, loknis tincseivel inkább hasonlított egy játék babára, mint nővérre. Violet meredten bámulta a fehér borítékot, amelyre a nevén kívül semmit sem írtak. – Kérem, menjen nyugodtan, üljön le, és olvassa végig! Én vigyázok az édesanyjára, nem kell aggódnia érte! – Lágy, de határozott érintést érzett a vállán, és mire észbe kapott, már ki lett terelve az előszobába. Átfutott az agyán, hogy visszamegy, és elzavarja a betolakodót, ám a kíváncsiság mégis erőt vett rajta.

Az ágya szélére ült le, hogy ráláthasson az anyja szobájának ajtajára, aztán kivette a levelet a borítékból. Nem volt lezárva, az írója vagy nagyon megbízott Selenában, vagy nem látta gondnak, ha a nő is elolvassa a sorokat. Ahogy egy másik papírdarab is az ölébe hullott, érdeklődve emelte fel, és hirtelen a tüdejében akadt a lélegzet. Egy csekk… Háromszáz dollárról…

Megremegett a keze, miközben széthajtotta a levelet. Elsőre a gyöngybetűs kézírás tűnt fel neki, ami teljes ellentétben állt a saját, gyors macskakaparásával.

Kedves Violet!

Azért írok neked, mert tisztában vagyok vele, milyen kilátástalan helyzetben vagy. Megoldást ajánlok. Mint valószínűleg már észrevetted, van a borítékban 300 $, ez a tiéd. Nem kell érte semmit tenned, ajándék.

A nővért azért küldtem, hogy személyesen is beszélhessünk. Tudja a dolgát, nyugodtan ráhagyhatod édesanyádat, garantálom a biztonságát. Fél óra múlva egy kocsi vár a ház előtt, gyere, és hallgasd meg az ajánlatomat! Ha megteszed, pusztán a fáradtságodért kapsz még 50 $-t. A beszélgetésünk nem kötelez semmire, eldöntheted szabadon, hogy elfogadod-e az általam felvázoltakat vagy sem. Ha igent mondasz, újabb 300 $ üti a markodat, valamint havi 500 $ mindaddig, míg az egyezségünk tart.

Várlak, és mindent megbeszélünk!

D.

Violet újra és újra végigolvasta a levelet – a dollárjelek szinte vonzották a szemét. Megoldódhatna az egész élete, ha ennyi pénzt keresne, de a világ egyszerűen nem így működik. Az ember nem kap állást anélkül, hogy egyáltalán jelentkezne rá, és nem hajigálnak hozzá pénzkötegeket, hacsak nem viszik cserébe a lelkét.

Kissé meggyűrte a papírdarabot, miközben felpattant. Most azonnal válaszokat akart. Mikor belépett a hálószobába, Selena úgy pillantott fel rá, mintha a fejébe látna, és pontosan ismerné a zavarodottságát.

- Ki küldte? – lengette meg Violet a levelet. A hangja elég erélyesre sikeredett ahhoz, hogy kizökkentse Lisbeth-et az ablakon túli látvány szemléléséből. A nő nyugtalan fészkelődésbe kezdett, míg Selena a vállára nem fektette a tenyerét. Az érintésre a nő szinte azonnal ellazult, és a légzése nyugodttá vált. Ha mást nem is, azt el kellett ismernie Violetnek, hogy a nővér pontosan tudja, mit csinál.

Amint Selena úgy ítélte, a betegével minden rendben, otthagyta az őrhelyét, és közelebb lépett Violethez.

- Sajnálom, de nem mondhatom el. – Violet igyekezett visszafojtani a türelmetlenségét, az előző napi kitörés még élénket élt az elméjében, és ez óva intette mindenféle meggondolatlanságtól.

- Nem mondhatja el? Miért? – váltott halkabbra.

- Parancsba kaptam. – Egy pillanatig viccnek tűnt az egész, de Violetnek rá kellett jönnie, hogy mégsem az. Meghökkenve fürkészte az ápolónő arcát, hátha megérti. Elképzelni sem tudta, kinek lehet akkora hatalma, hogy bármit is megtiltson egy másik embernek. Talán a főnöke lehet, aki kirúgná, ha beszélni kezdene? De mire fel ez a titkolózás? Azt remélte, hogy ennél zavarodottabb már nem lehet, ám Selena következő mondatai még kuszábbá tették a fejében keringő ötleteket. – Az Úr kiléte titok. Viszont… - Selena még közelebb lépett hozzá, és egyszerre bizalmas hangnemre váltott, mintha már régóta ismernék egymást, sőt, barátnők lennének. – Figyelj, nem kell félned, higgy nekem! Az Úr tisztességes, ha beülsz az autóba, nem esik bajod. Te magad döntheted el, hogy aláírod-e a szerződést, és bármikor eljöhetsz. Az Úr jó ember.

- Az Úr, az Úr… Ki ő, valami isten? – A tapasztalat azt súgta Violetnek, hogy most azonnal tépje össze a levelet, zavarja el Selenát, és felejtse el ezt az egészet… Az ösztönei viszont úgy találták a nő igazat mond. A tekintetében nem látott semmit, ami arra utalt volna, hogy át akarja verni. – Ennyi pénzt nem adnak tisztességes munkáért – rázta meg a fejét elsősorban önmagát győzködve. Felemelte a csekket, és újra megnézte a szépen kanyarintott nullákat.

- Nézz rám! – A határozott tónusú hangra Violet azonnal felpillantott a kék szempárba. Nem értette, miért rándult mosolyra Selena ajka – mintha jót derült volna valami viccen. A nő leült az ágy szélére, és megpaskolta maga mellett a takarót. Violet tétován indult meg, végül helyet foglalt a felkínált helyen.

- Egyszer régen én is bajba kerültem – kezdett bele a történetébe Selena. Kezeit összefűzte az ölében, de tekintetét a mellette ülőnek adta – talán, ez a fajta őszinte nyitottság érte el azt, hogy Violet félretegye a helyzet bizarrságát, és igazán odafigyeljen rá. – Nem volt hol laknom, nem volt pénzem, nem voltak lehetőségeim. Szerencsétlenségemre, én a rossz emberbe futottam bele először – sóhajtotta ki magából a múlt terheit. – Azt ígérte, kiutat mutat nekem, de csak drogot adott, függővé tett, aztán kiküldött az utcasarokra. – Violet kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de minden gondolata hülyén hangzott volna. Nem akart ítélkezni, és azt sem tudta, hogyan nyújthatna vigaszt egy ismeretlennek. Végül Selena megkönnyítette a helyzetét, mert nem várt a válaszára, hanem egyszerűen csak folytatta. – Úgy gondoltam, vége az életemnek, csak vegetáltam napról napra. Aztán jött az Úr, meglátott bennem valamit, és megmentett. Megszabadított attól a mocsoktól, segített leszoknom, támogatta, hogy elvégezzem az ápolónő képzőt, munkát keresett nekem.

- Ez valami szekta? – A kérdés logikusnak tűnt a mondottak után, ám a kacagás, amit kiváltott, mégis elbizonytalanította Violetet.

- Nem, nem szekta. Én ateista vagyok.

- Akkor kicsoda az Úr? Jó, tudom, nem mondhatod el – szívta vissza a másik kedélyes hunyorgását látva. Helyette egy másik fontos kérdést tett fel: – Mit kellett tenned cserébe a segítségért? – Kissé zavarba jött, ám úgy tűnt, a beszélgetőpartnere már számított erre a témára.

- Semmi olyat, amit ne akartam volna én is megtenni – jelentette ki határozottan. Nem látszott az arcán megbánás, félelem vagy iszonyat, sőt, teljesen nyugodtnak és békésnek tűnt. Egy az életével elégedett nőnek. Violet annak ellenére irigyelte az érzést, hogy még mindig a homályban tapogatózott. Talán neki is összejönne, bármiről is van szó…

- Ha lemegyek… nem kötelezem magam semmire, kiszállhatok abból a kocsiból bármikor, igaz? – Hallotta már egyszer Selena szájából, mégis újabb megerősítésre volt szüksége.

- Nem kötelezed és eljöhetsz bármikor – ígérte. – Hoztam kávét, a konyhában van. Idd meg, öltözz át, aztán indulj! James fél óra múlva lent vár.

- James? – Violet először azt hitte, a nő elszólta magát az ismeretlen levélíró nevével kapcsolatban, ám csalódnia kellett.

- Az Úr sofőrje.

- Sofőr… - Beleszédült a gondolatba. Még soha nem ismert senkit, akinek sofőrje lett volna. Lehet, hogy egy híres ember áll a háttérben, és tényleg valami munkáról van szó? Mondjuk, egy nagymenő színésznek vagy politikusnak megbízható titkárnőre van szüksége, aki nem adja ki a titkait. De miért pont ő?

Kissé kábultan indult el a konyhába remélve, hogy a kávé majd segít rajta, de miután megitta, sem érezte magát okosabbnak. Egy része, azt kiáltozta neki, hogy ez valami átverés, csőbe fogják húzni, baja esik, elrabolják, megerőszakolják vagy megölik. Annyi mindent hallott már a híradóban lány- és szervkereskedőkről, sorozatgyilkosokról és hasonlókról… De a lakbér, a munkanélküliség, az anyja gyógyszerei… A levél alapján, már csak azzal, hogy beül abba a kocsiba, ki tudja fizetni a lakbérelmaradás jó részét, és talán ez meglágyítaná Mr. Wood szívét. Időt nyerhetne.

A nagy hálószoba felé sandított, aztán némi tétovázás után a mobilját felkapva ment a fürdőszobába. Szüksége volt egy mentőövre, amely biztonságérzetet ad számára, hogy ne hátráljon meg, és merjen kockáztatni.

Daren, ha esetleg estig nem kerülnék elő, szólj a zsaruknak! Mrs. Serrano tudja, ki járt nálam! – pötyögte be az sms-t. Bízott abban, hogy Darenre a végsőkig számíthat baj esetén, Mrs. Serrano pedig látta Serena arcát, tud személyleírást adni róla, ha szükséges.

Gyors zuhanyt vett csak, aztán a köntösébe bújva mezítláb átslattyogott a szobájába, hogy felkutasson valami megfelelő ruhát.

- Készen vagyok! – állt meg végül a háló előtt. Fogalma sem volt, mit kéne felvennie, ezért a szokásos munkainterjús öltözékét választotta. Egy fekete térdig érő szoknyát és egy csinos fehér felsőt. A fekete blézert egyelőre a karjára terítette.

- Úgy nézel ki, mint egy gimnazista lány – mérte végig Selena.

- Öltözzek át? Van még egy… - kezdett bele, de leintették.

- Nem, nem, ez tökéletes lesz. Igazán tökéletes! – A kék szempárban valódi lelkesedést látott, ezért kissé megnyugodott, hogy mégsem nyúlt félre annyira. – Akkor ne izgulj, sok sikert! És vigyázok édesanyádra! – mosolyodott el Selena, mikor észrevette, hogy a lány a válla mellett elhajolva az asszony felé pislant.

- Rendben. Nem vagyok normális, de megyek! – igazította meg Violet remegő kézzel a táskáját. A lépcsőházban a gyomra vad rángásba kezdett, de nem hagyta eluralkodni magán a pánikot. Lesietett a lépcsőkön, és gondolkodás nélkül lépet ki a kapun. Csak akkor torpant meg, amikor észrevette a ház előtt várakozó kocsit. A hátsó ajtó azonnal kinyílt, így kétsége sem lehetett, hogy ebbe kell beülnie.

Most még megfordulhatna… Még megtehetné… A tudata visítva tiltakozott, mégis bemászott a hátsó ülésre. Becsukta az ajtót, és kicsit megkönnyebbült, mikor az nem záródott be. Csak ezután nézett tétován körbe. Az utas- és vezetőteret egy fekete, átláthatatlan fal választotta el egymástól, amitől megint bizalmatlanná vált. Már azon volt, hogy az ajtónyitóhoz kap, mikor a motor beindult és kigurultak a forgalomba.

Általában szerette a csendet, de most csak egyre idegesebb lett tőle. A környéket fürkészte. Azt hitte, hogy majd kicipelik a város szélére, ahol senki nem látja és hallja, ehelyett az élettől nyüzsgő városközpontban köröztek. Ha az egyik pirosnál kipattanna az autóból, és sikoltozni kezdene, máris tucatnyian sietnének a segítségére. A biztonság kedvéért újra ránézett az ajtó záró gombjára, ami le volt nyomva.

Felidézte maga előtt az anyja arcát, hogy tudja miért is vállal ekkora kockázatot, de így is nehezére esett nyugton ülni. Hirtelen csak egy gyenge nőnek érezte magát, akire ezernyi veszély várhat. A Rick irodájában történtek után megfogadta, hogy soha többé nem lesz elesett, mégis legszívesebben összegömbölyödve behúzódott volna egy sarokba, akár egy sündisznó, akitől ellopták a tüskéit.

- Hová megyünk? – csúszott ki a száján, bár abban sem volt biztos, hogy a sofőr hallja-e őt egyáltalán. Jó ideig csend volt, ő pedig már lemondott a válaszról, mikor a kissé recsegő hang betöltötte a teret.

- Örülök, hogy eljöttél! – Violet megugrott, és a mellkasára szorította a kezét. Valahonnan halk nevetés hallatszott, ő pedig úgy kapkodta körbe a fejét, mintha szellemeket keresne. Mikor végül észrevette szemben az apró hangszórót, kissé megkönnyebbült. Aztán meglátta mellette a kamerát is, és a tudat, hogy figyelik, messze fújta ezt az érzést. – Nem kell félned, a főúton kering az autó, míg mi beszélgetünk, és bármikor hazavitetheted magad.

- Ki maga? – Szégyenkezve jött rá, hogy a hangja szinte cincogásnak hat, ezért kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak tűnjön.

- Nem az a fontos, hogy ki vagyok, hanem, hogy ki lehetek számodra.

- Ezt meg, hogy érti?

- Nézz magad mellé! – Az utasításra Violet lepillantott az ülésre. Korábban nem is figyelt fel az ott heverő, lapos, fekete táskára. Vagyis észrevette, de nem foglalkozott vele, mert nem hitte, hogy neki tették oda. A kezébe vette, majd kérdőn fordult vissza a hangszóróhoz. Egyre inkább érdekelte, mi is folyik itt, és mivel eddig semmiféle rossz nem érte, a pulzusa kezdte felvenni a szokásos ritmust.

- Nyisd ki! A jelszó „vakon hinni” – közölte a Hang. Violet az ölébe fektette a táskát, és kicipzározta. Egy fekete laptop került elő belőle. Ahogy felnyitotta azonnal felugrott egy kis ablak, ami a jelszót követelte. Többször is újra kellett kezdenie a gépelést, mert folyton félreütött, végül sikerült megnyitnia az adott dokumentumot.

 - Egy tájékoztató – vonta magára a figyelmét a Hang ismét. Violet ösztönösen előrébb csúszott az ülésen, tekintetével megkereste a kamerát. – Olvasd el figyelmesen, és utána ha van valami kérdésed, örömmel válaszolok!

Violet mély levegőt vett, megigazította a laptop monitorját, hogy ne legyen túl sötét, és igyekezett a betűkre koncentrálni. A Hang egyáltalán nem sürgette, hagyta, hogy a saját ütemében haladjon.

Az Úr-szolga kapcsolat alapjai és szabályai. A cím először nem jutott el a tudatáig, ám mikor továbbolvasott, a felismerés sokkoló erővel vágta fejbe. Szinte beleszédült.

Azért hívták ide, hogy szexrabszolga legyen.

Vakon hinni - 4. fejezet

Violet az ujjait tördelve ült a konyhában. Két lábát szorosan összezárta, mintha szoknya lenne rajta, és lesütötte a szemét. Nyitva volt a kis ablak, mégis nehézkesnek érezte a levegőt, szinte figyelnie kellett arra, hogy ne kezdje el kapkodni, mint egy asztmás vagy egy felhevült fruska.

Már ezerszer is megbánta, hogy felemelte a telefonkagylót, és felhívta Dr. Burretet. Nem igazán erre számított, mikor elképzelte őt. A filmekben a pszichológusok mindig idősek, alacsonyak, kicsit pocakosak és ősz kecskeszakállat meg szemüveget viselnek, amitől szörnyen bölcsnek tűnnek. Nos, ebből csak a szemüveg stimmelt.

Az előtte ülő férfi mintha egy divatmagazin oldaláról sétált volna le. Miután a melegre hivatkozva levette a zakóját, Violetnek kiszáradt a szája a fehér ing alatt is jól kivehető izmok láttán. Első tippelésre a harmincas évei közepén járhatott, és az elvárt ősz szakáll helyett simára borotvált arccal rendelkezett. A vonásai kissé élesek voltak, ettől pedig alapjában véve szigorúnak tűnt volna, ha a dallamosan mély, férfias hang nem ellensúlyozza ezt, amint beszélni kezd.

- Khm… - köszörülte meg végül Violet a torkát, és felpislogott a fekete szemekbe. Maga sem értette, miért, de kényelmetlenül érezte magát – mintha épp most készülne meztelenre vetkőzni egy vadidegen előtt. Egy vonzó vadidegen előtt. – Most beszélnem kéne, igaz?

- Csak, ha szeretne.

Violet újra a kezére pislantott. Szeretne? Mikor megtalálta a névjegyet, még igen volt a válasz, de most valahányszor meg akart szólalni, olyan hülyén érezte magát. Mivel is kezdhetné, vagy úgy egyáltalán, mit szeretne elmondani?

- Mi a baja az édesanyjának? – A doktor megérezhette a tétovaságát, és úgy döntött, kezébe véve az irányítást segít a kérdéseivel. Ha már harapófogót nem hozott magával…

- Alzheimer – mondta ki Violet, miközben lopva a hátsó szoba felé pislantott. Ritkán ejtette ki ezt a szót, mert olyan volt, akár valami démon, akit a nevével idéznek meg.

- Memóriazavarok, gondolkodászavar, esetenként agresszió vagy egyéb pszichés tünetek – sorolta a férfi úgy, mintha csak önmagának akarná bizonyítani, hogy tudja a leckét. – Hogyan kezdődött?

- Néhány apróság kiment a fejéből. Elfelejtette, hová tette le a kulcsait, vagy hogy bekapcsolta a tűzhelyet. Aztán három éve lett komolyabb, akkor már előfordult, hogy a neve sem jutott eszébe… vagy az enyém – fűzte hozzá Violet, de azonnal meg is bánta. Távol állt tőle, hogy sajnálatot vagy együttérzést akarjon kivívni. Egy pillanat alatt összeszedte magát, hogy panaszkodás helyett, csak a tények érzelemmentes összefoglalásával folytassa. – Felvettem mellé egy ápolónőt, Mrs. Dayt, aki vigyázott rá napközben. Így az egyetem mellett elmehettem dolgozni, hogy fizetni tudjam az ellátását, az orvosságait és a saját tandíjamat.

- De most történt valami, igaz?

- Kirúgtak. – Violet igyekezett, de a kutakodó szempár kereszttüzében páncélja úgy pattogzott le róla, akár a festék egy megviselt falfelületről. Nem tehetett mást, csak magatehetetlenül tűrte. Végül mégis kitört belőle az elmúlt napok feszültsége – minden egyes szóval egyre nehezebbnek érezte a saját súlyát, mégsem tudott elhallgatni. – A főbérlőnk folyamatosan zaklat, mert el vagyok maradva a lakbérrel, ma pedig három napot adott nekem a fizetésre, különben le is út, fel is út. Közben az ápolónőnk, aki hajlandó lett volna néhány hétig ingyen is vállalni anyám ellátását, balesetet szenvedett, mást pedig nincs miből fizetnem. Így itthon ragadtam, se egyetem, se munkakeresés. Anya pedig ma kiborult, olyasmiket… olyasmiket mondott nekem, amiket más az ellenségének sem, és egy poharat vágott a fejemhez – érintette meg önkéntelenül is a helyet, ami még mindig sajgott.

Csak a feldúltsága és a meglepetés ereje dermesztette mozdulatlanságba, mikor Dr. Burret egyetlen szó nélkül felállt a székéről, és elé lépve lehajolt hozzá. Ahogy tapogatva vizsgálni kezdte az apró puklit, Violet azt is elkönyvelhette, hogy nem csak a külseje más, mint az általa elképzelt tipikus pszichológusnak, hanem az illata is. Fűszeres, izgató férfiparfüm, amely első lélegzetre végigcsiklandozza az ember orrát, hogy aztán libabőrt okozzon minden erre alkalmas testtájékán. Elgondolkozott azon, milyen márka lehet, de hiába ismerte a legtöbbet a munkája miatt, most nem ugrott be a megoldás.

- Fáj a feje?

- Tessék? – Idegenektől nem volt hozzászokva ilyesfajta közvetlenséghez, mégis ahelyett, hogy el akart volna húzódni, inkább még közelebb vágyott. Zavartan pislogott a férfi szájára, hátha onnan le tudja olvasni, mit is szeretne, mert a szavai valahogy összemosódtak a fülében.

- A feje. Fáj? A fejsérülésekkel nem szabad viccelni! – szaladt össze borúsan a sötét szemöldök.

- Nem, nem fáj. Csak egy aprócska ütés volt, semmi komoly – húzódott hátrébb, mikor ismét felé nyúltak. A férfi keze megállt a levegőben, aztán leereszkedett.

- Nem mondta komolyan, hogy meg akar halni, igaz? – Violetnek túl sok volt a hirtelen témaváltás. Remélte, hogy ez nem kerül szóba, mert olyan hülyén érezte magát tőle. Gyengének és ostobának, aki nem képes helyrehozni az életét, helyette inkább nyavalyog.

- Gondoltam rá, de nem. Nem mondtam komolyan – vallotta be. Dr. Burret megkönnyebbülve fújta ki az eddig visszatartott levegőt, ami furcsa gondolatot ébresztett Violetben. Talán kifogta az egyetlen pszichológust, akinek még sosem volt dolga öngyilkosjelölttel?

- Helyes. Egy ilyen szép, fiatal nőnek élnie kell! – bólintott visszatérő magabiztossággal, miközben Violet sikeresen elvörösödött a rejtett bóktól. – Mostantól tilos ilyen bolondságokon járatnia az eszét!

- Tilos? – kuncogott fel a helyzet irrealitásán. Egy bódító illatú idegen itt áll fölötte, és szabályokat állít fel számára, mintha az apja lenne. Vagy a férje.

- Igen, tilos. Megtiltom, és elvárom, hogy mint a páciensem, tartsa magát ahhoz, amit mondok! – A halvány mosoly egészen ellágyította a férfi szögletes vonásait.

- Igenis! – Violet jobb keze a halántékához lendült, szalutált, aztán zavarában beharapta a száját. Már olyan régen használta ezt a gesztust. Gyerekként, ha az édesapja utasította vagy megkérte valamire, ő így reagált. Egy közösen megnézett filmből leste el a mozdulatot, és egyszerűen megtetszett neki. Tétován eresztette vissza az ölébe a kezét, és igyekezett elővenni a józan eszét. – Akkor a páciense vagyok? Mr. Standish mondta, hogy egyelőre nem tudok fizetni, igaz? – jött zavarba. A telefonban meg sem kérdezte, tartozik-e majd valamivel azért, ha házhoz jönnek hozzá. Annyira zavarosak voltak akkor a gondolatai, hogy valamiért eszébe sem jutott.

- Igen… igen, mondta. Betettem magát a non profit páciensek közé – ült vissza a helyére Dr. Burret.

- Köszönöm.

- Ne tegye. Adókedvezményt kapok a jótékonysági munkáim után. – Violet újabb visszafogott, mégis szívből jövő mosolyt kapott, amelytől a saját szája is felfelé görbült. Egyre inkább kezdte úgy érezni, mégis jót fognak tenni neki ezek a kezelések. A doktor már most elérte, hogy vidámabb legyen, pedig alig negyed órája érkezett csak.

- És most? – tette fel végül azt a kérdést, amire a leginkább kíváncsi volt.

- Most?

- Most mit csináljak? – Nagyra nyílt szemekkel várta a megváltó tanácsot, amely egyetlen pillanat alatt leoldja a kötelet, amely napok óta egyre szorosabban tekeredik a nyaka köré.

- Azt szeretné, ha én mondanám meg, mit kezdjen az életével? – keményedett meg hirtelen a sötét tekintet. Violet a szájához emelte a kezét, aztán mikor rájött, hogy majdnem rágni kezdte a körmét, tétován eresztette vissza az ölébe, és összefonta az ujjait.

- Nem teheti, igaz? Ez az én életem – csüggedt el. Dr. Burret jelenléte teljesen összezavarta. A férfi határozott kisugárzása olyan biztonságérzetet keltett benne, hogy egy pillanatig azt érezte, soha többé nem szükséges a problémáival foglalkoznia. Tisztában volt vele, hogy felnőtt nő, akinek önálló döntéseket kell hoznia, mégis erre képtelen kislánnyá változott néhány pillanat alatt. – Tudom, hogy igaza van, de sokkal könnyebb lenne, ha csak azt kéne tennem, amit mások mondanak. Semmi felelősség, semmi döntéshelyzet, csak békés bólogatás – mondta ki hangosan is, ami a fejében járt. Igazából csak most tudatosult benne, hogy mindig is ilyen volt. Először a szüleinek akart megfelelni, aztán a tanárok elvárásának. Mindig volt valaki, aki megmondta neki, mi a cél, ő pedig mindent megtett azért, hogy teljesítse. Most először adódott olyan helyzet, ami önállóságot követelt volna tőle, és ő azonnal el is bukott.

- Tényleg erre vágyik?

- Nem tudom. – Violet lassú mozdulatokkal felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált. A felismerés önmagáról még inkább felzaklatta. Odakint az éjszaka olyan nyugodtnak tűnt, miközben az ő élete maga volt az őskáosz. – Fogalmam sincs, mit akarok, azon kívül, hogy végre ne kelljen aggódnom semmi miatt. Egy csomó ostobaság jár a fejemben.

- Mondtam, hogy az öngyilkosság tilos! – ismételte meg a doktor sokkal szigorúbban mint korábban. Violet a fejét rázta.

- Nem arra gondoltam. – Néhány pillanatra elgondolkozott azon, vajon beszéljen-e a történtekről, végül a megérzéseire hallgatott. – Tudja… mikor kirúgtak, vissza akartam könyörögni magam – fonta össze maga körül a karjait, de így is libabőrös lett a felsője alatt. – A főnököm egy szemétláda. Visszavett volna, ha én… Ha…

- Ha?

- Ha nyújtok neki bizonyos szolgáltatásokat – rándult meg Violet arca a fintortól, a gyomra pedig enyhe centrifugába kezdett. Egészen eddig senkinek sem beszélt erről, mintha a szégyen az övé lenne, és nem Rické. Talán, mert gondolatban már rég továbbfűzte az eseményeket, annak ellenére, hogy halálra rémült a lehetőségtől. – A felvetéstől is rosszul vagyok, de talán, ha összeszedem magam… - képtelen volt hangosan is befejezni a mondatot, ám Dr. Burret így is megértette.

- Képes lenne prostituálni magát? – A kérdés nem hangzott olyan vádlón, mint azt Violet várta volna. Összeszedte magát, és hátrapislantott a férfira, de nyomát sem látta az arcán ellenérzéseknek.

- Ezt úgy mondja, mintha jó ötletnek tartaná…

- Pénzt szerezhetne egyszerűen – vonta meg a vállát a doktor.

- Miközben idegeneknek adnám oda magamat. Ki tudja kiknek, és ki tudja, mit várnának el tőlem. Nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is elvennék… - háborodott fel Violet, aztán hirtelen belécsapott a felismerés villáma. – Várjunk! Át… maga most átvert! – Tátott szájjal és egy félbemaradt kézmozdulattal bámult a férfira.

- Inkább csak rávezettem. Vannak, akik nem tudnának bárkivel együtt lenni, és szerintem Ön ilyen nő – mérte végig, aztán megállt a tekinteténél.

- Szóval, ott tartok, ahol korábban. Vagyis sehol.

- Így érzi?

- Igen… Nem – módosította mégis a véleményét. Próbálta megfogalmazni, mi is kavarog benne, de olyan nehéz volt még önmaga számára is megérteni. – Igazából, annak ellenére, hogy még mindig fogalmam sincs, mit tehetnék, kicsit jobban vagyok.

- Néha az is segít, ha valaki ítélkezés nélkül meghallgatja a legtitkosabb gondolatainkat. Örülök, hogy segíteni tudtam, még ha csak egy kicsit is – fűzte hozzá Dr. Burret. Violet igyekezett elfojtani a kitörni vágyó ásítást, de végül nem járt sikerrel. A fáradtságtól könnyes szemekkel emelte a kezét a szája elé.

- Áh, bocsánat… - A férfi az órájára pillantott, aztán a zakója után nyúlt. – Késő van, és fáradt. Feküdjön le, pihenje ki magát, aztán holnap újult erővel kezdjen neki a napnak! Este pedig megint benézek Önhöz, és átbeszélünk mindent – ígérte.

- Dr. Burret! – lépett Violet a férfi után, mikor az ajtóhoz indult. Olyan határozottan tette meg a néhány lépésnyi utat, hogy a lány azt hitte, magától elfordítja majd a zárban várakozó kulcsot, de végül félrehúzódott, és megvárta, hogy kiengedjék. – Tudom, hogy ez nem kötelessége. Hogy ingyen vállaljon, és még házhoz is jöjjön… Szóval… hálásan köszönöm!

- Igazán nincs mit! Menjen aludni, Violet! Jó éjt! – A mozgásérzékelős folyosói világítás azonnal felkapcsolódott, ahogy a doktor átlépte a küszöböt. Nemrég vezették csak be, hogy a ház spórolhasson az áramon, de egyelőre még nem látszott meg a számlákon az előnye.

Violet figyelte, ahogyan a férfi lesétál az első lépcsősorról, a fekete nadrág tökéletesen rásimult a fenekére, és mozgás közben minden egyes izmot megmutatott. Kellett némi idő, hogy a lány rájöjjön, tekintete nem illő helyekre is elkalandozott, de mikor észrevette, gyorsan visszalépett a lakásba, és bezárkózott. Ujjai alatt a hűvös kulcs enyhítőnek tűnt, az ősz ellenére, túl meleg volt a lakásban.

Első útja az anyjához vezetett. Nem akarta megzavarni a kis szoba félhomályát, ezért nem kapcsolta fel a villanyt. A bevilágító holdfény épp elég volt ahhoz, hogy láthasson. Leült az ágy szélére, és egy darabig csak figyelte a nőt. Az álom békésen elsimította a vonásait, mintha a délutáni roham soha meg sem történt volna.

Violet azt találta a legfurcsábbnak, hogy először nem a dulakodásuk jutott eszébe, hanem ezernyi más emlék. Az apró veréb, amit hazahozott a játszótérről, megsérült a szárnya, az anyja pedig meggyógyította; a közösen épített homokvár a családi nyaraláson; a mentás csirke, amelyet a szülei úgy utáltak, mégis minden hálaadáson megsütötték neki, mert ő viszont odavolt érte. Ezek a szeretetteljes emlékek még mindig képesek voltak elnyomni a rosszat, Violet pedig csak remélni tudta, hogy ez így is marad.

- Szeretlek, mama! – simogatta meg a nő arcát, aztán nehéz szívvel a gyógyszeres fiókhoz hajolt egy újabb ampulláért.

Mire a zuhanyrózsa alá került, minden olyan békésnek tűnt. A forró víz végigbizsergette a bőrét, lehunyta a szemét, és csak élvezte. Nem tudta eldönteni, hogy a fáradtság vagy a kezelés hatott-e így rá, de igazából nem is érdekelte. Ahogy a tusfürdő illata belengte a kis kabint, újra felderengett előtte Dr. Burret arca. Szüksége van a beszélgetésekre, most már tisztán érezte. Meglepte, hogy egy idegennek sokkal könnyebben meg tudott nyílni, de pontosan tudta az okát is. Egyszerűen nem volt következménye, főleg, hogy biztosítéknak ott volt erre az orvosi titoktartás is. Ha egyszer újra eljut az egyetemre, meg fogja köszönni Mr. Standish-nek a névjegyet.

Hangos sóhaj hagyta el a száját, ahogy a mosakodó szivacs végigsiklott a mellén. Eddig nem volt tudatában annak, hogy fel van izgulva, de most erősödött a combjai közt a lüktetés, és egy újabb dörzsölő mozdulattól a bimbója is kőkeménnyé vált. Már felidézni sem tudta, mikor szexelt utoljára, és vagy három hét is eltelt azóta, hogy magához nyúlt. A stressztől egyszerűen nem tudott eléggé ellazulni ahhoz, hogy kiélvezze a teste nyújtotta örömöket, és ez csak fokozta a feszültségét.

Lehunyta a szemét, és az ujjai közé vette az egyik mellbimbóját. Az olyan érzékeny volt, hogy az apró szorításától is el tudott volna élvezni. Mély lélegzetet véve a homlokát a csempének támasztotta, aztán szabad kezét a lábai közé csúsztatta. A fejében lassan összeállt egy kép, szinte érezte az elképzelt férfit, amint a hátához simul, saját ujjai helyett az övét képzelte magába. A férfi a nyakába csókolt, gyengéden, ajkait épphogy csak a bőréhez érintve, ő mégis úgy érezte, elektromos áramot vezettek a testébe.

Aggódom önért, Miss Niels, mostanában túl feszült… - Mr. Standish hangja mély és érzéki volt, tele ígéretekkel. Közvetlenül a füléhez hajolva beszélt hozzá. Az ujjak határozottan de finoman jártak ki és be a hüvelyében, és a nedvességtől egyre könnyebb feladatuk volt.

Violet az alsó ajkára harapott, de a zihálása így is visszhangot vert a kis üvegkabin falairól. A saját hangja mellé képzelte a férfias nyögéseket, és ez elsodorta egészen a határvonalig, amin már egyensúlyozni is maga volt a gyönyörűség.

Élvezz el, most! – A felszólítás már Dr. Burret hangján érkezett, de Violetnek nem volt ideje elcsodálkozni a váltáson, mert a legbelső izmai parancsszóra rándultak össze. Bal keze elengedte a mellét, és a csempét kaparva próbált támaszt találni, miközben ő maga repült.

A kielégültség teljesen lezsibbasztotta az agyát, és segített, hogy ne kezdjen megint gondolkozni. Ahogy ágyba került, szinte azonnal magával is ragadta az álom, és mikor hajnalban felébredt, hálás volt ezért a néhány óra nyugodt pihenésért. Mostanság féléber forgolódásra volt csak képes, és az energiatartalékai már érezhetően megcsappantak.

„Új nap, új lehetőségek” mottóval lerúgta magáról a takarót, és akkorát nyújtózkodott, hogy azt egy macska is megirigyelhette volna.

Ahogy kitámolygott a konyhába, rájött, hogy lassan ölni tudna egy igazi kávéért. Előhalászta a pénztárcáját, és bár korábbi számvetésének köszönhetően pontosan tudta az összeget, kiborította a benne lévő aprót a pultra. Talán egy pohárral megengedhetne magának… Csak egy kávé, ennyit igazán megérdemel…

A bal szomszédot választotta végül. Egyfelől, mert a jobb szomszédja egy zsémbes öregúr volt, másfelől, mert tudta, hogy a Serrano család már fent van ilyen korai órán is – a gyerekek nagy ramazurit csapva készülődtek az iskolába, ami a folyosóra is kihallatszott.

Mrs. Serrano szinte azonnal kinyitotta az ajtót, amint bekopogott rajta. Kedves asszony volt, egy iszákos férjjel, aki a napjai nagy részét a kocsmában töltötte, és három gyerekkel – igazi ördögfiókák -, akiket imádott.

- Jó reggelt, kedvesem! – A nő arcára azonnal mosoly ült ki, ahogy meglátta, ki toporog a küszöbén.

- Önnek is Mrs. Serrano! – Odabent valami hangosan csattant, mintha leejtettek volna egy nagyobb tárgyat. A nő azonnal bűnbánásba kezdett.

- Túl hangosak voltunk? Felébresztettünk? Szörnyen sajnálom, csak tudod, a kicsik összevesztek, és…

- Nem, nem, szó sincs ilyesmiről! – szakította félbe Violet a mentegetőzést. Sosem zavarta a gyerekek zajongása, sőt, inkább élvezte, hogy van egy kis élet a házban. A szürke hétköznapokra igazán ráfért egy kis felhőtlen, gyermeki hangzavar. – Az igazság az, hogy kérni szeretnék valamit…

- Mondd csak! – A nő megragadta a derekánál fogva Marcót, aki megpróbált kispurizni az ajtófélfa és a lába között. Az alig öt éves kisfiú foghíjas vigyorral simult az anyai karok közé, mintha megadta volna magát a korlátozásnak, de a tekintetében csillogó csintalan fény egészen másról árulkodott.

- Az édesanyám még alszik, de nem merem egyedül hagyni. Csak leszaladnék ide a sarokra egy kávéért, öt perc lenne az egész, nem több. Megtenné, hogy figyel addig rá? – foglalta össze a helyzetet Violet. Kinyúlt, hogy összeborzolja Marco haját, aki kuncogva pirult el az érintésétől.

- Persze, drágám! Menj csak!

- Hálásan köszönöm! Sietek, ígérem! – Violet gyors léptekkel vette az irányt a lépcső felé. Úgy szedte a fokokat, hogy kis híján hasra esett, de végül a fekete korlát megmentette – még időben sikerült megkapaszkodnia benne.

A kávézó körülbelül tizenöt lépésnyire volt a szomszéd ház sarkában, de nem csak a közelsége miatt szerették a környék lakói. Kellemes kis hely volt, finom kávéval és friss péksüteménnyel. Ahogy Violet belépett az ajtaján, hallotta a feje fölött a megszokott csilingelést. Azt gondolta, hogy ilyenkor még üres lesz a hely, mégis öten álltak előtte. Egy sálba burkolózott férfi idegesen topogott a pult előtt, miközben elkészítették a forró Moccacinóját – espresso kávé, tejhab és csokoládé keveréke, a folyékony mennyország. Violetnek ismerős volt, de nem tudta hova tenni, és bármennyire is szuggerálta, egyszerűen nem nézett felé, hogy jól megfigyelhesse. Végül az előtte álló két fiatal nő elterelte a figyelmét. Először azt hitte, hogy a szomszédjaikról pletykálnak éppen, aztán szép lassan összeállt a fejében a kép: az esti sorozat éppen aktuális részéről volt csak szó.

Mire Violet a kávéjához jutott, már jó tíz perc is eltelt a Mrs. Serranónak tett ígérete ellenére. A papírpoharat egyensúlyozva rohant visszafelé, valószínűleg ezért is nem vette észre a nyíló ajtót.

- Mrs. Serrano! – Elég groteszk pózban sikerült megállnia, de legalább nem borította nyakon a kávéjával a nőt. – Egyedül hagyta az anyámat?

- Nem, nem, nyugalom, kedvesem – mentegetőzött a nő, de Violet  kérdő pillantását látva gyorsan folytatta. - Megjött közben az ápolónő, én pedig gondoltam, most már jó kezekben van az édesanyja.

- Mrs. Day itt van? De az nem lehet…

- Ó, nem. Nem ő. Az új ápolónő. Nagyon kedvesnek tűnt… - mosolygott továbbra is rendületlenül Mrs. Serrano, miközben Violetnek diónyira zsugorodott a gyomra. Új ápolónő… Valaki ápolónőnek kiadva magát éppen odafent van az anyjával? – Valami baj van, kedvesem? – Mrs. Serrano homlokán ráncok jelentek meg, ám Violet nem foglalkozott a magyarázkodással. Elhajította a korábban hőn áhított kávét, és rohanni kezdett a lépcsők felé.