Spirit Bliss Twilight fanfiction oldala

Gyógyító pilleszárnyak - 43. fejezet

2012-01-24T18:42:00.000+01:00

Tudom, sok volt a kihagyás, de köszönöm nektek, hogy türelmesen kivártátok, amíg túl leszek a vizsgaidőszakomon. :) Jó olvasást! :)

43. ÚJ CSALÁD

Az én hibám! Hogy szúrhatok el mindent ennyire? Fájdalmat okozok Isisnek, Vaniának, gondot a fiaméknak és a farkasoknak is… Talán sokkal könnyebb lenne nekik, ha egyszerűen csak eltűnnék és kész! – rágódtam magamban, miközben átugrottam egy nagyobb bokrot, aztán tovább rohantam. Edward felém kapta a tekintetét, de végül nem szólalt meg, csak összébb préselte az ajkait. Lehet, hogy egyetért velem, csak képtelen a szemembe mondani… Nem csodálkoznék rajta.

A széljárás megfordult, Vanessa pedig a folyó felé tartott. Ha átjut rajta, nem biztos, hogy megtaláljuk a nyomát a túlparton, akkor pedig nincs többé, aki korlátozza. Ez pedig mind tudtuk mit jelent. Sok-sok vért és kioltott életeket. Amik mind az én lelkemen száradnak majd, hiszen egy újszülött olyan, akár az állat. Ösztönből cselekszik, nem gonoszságból. Nekem viszont képesnek kellett volna legyek a gondolkozásra, mikor elhoztam Vancouverből Vanessát, mikor az ágyába bújtam, mikor a szavaim ellenére reményt adtam neki. És akkor is, mikor Isisnek adtam.

- Ott van! – mutatott Emmett maga elé. A távolban a női alak felkapaszkodott egy faágra, és átlendítve magát vagy húsz fával előrébb ért földet. Félig a földön, félig a levegőben halad – össze akar zavarni minket.

- Balra! – intett oda neki Edward, mire a testvére azonnal elindult a megadott irányba. Anélkül tértem le jobbra, hogy mondani kellett volna. Sokszor alkalmaztuk ezt a bekerítő taktikát vadászat közben, a különbség csak az volt, hogy az állatok nem tudhatták előre, mire készülünk.

A szél hangosan süvítve vágott el a fülem mellett, ahogy még jobban begyorsítottam. Én voltam a hajtó. Ez a szerep tökéletesen passzolt hozzám, lévén, hogy Edward után én futottam a leggyorsabban hármunk közül. Ahelyett, hogy egyenes irányba haladtam volna, oldalazni kezdtem egyre lejjebb tolva Vanessát az eredeti útvonaláról. Egyenesen Emmett felé, aki a másik oldalról elzárta az utat, akár egy hatalmas kőszikla torlasz.

Vaniának egyetlen lehetősége maradt: kislisszol kettőnk között előrefelé, mielőtt beszorítanánk. Az egyetlen, amire nem számíthat, hogy Edward leelőzi őt és egyenesen a karjaiba rohan.

Emmett alig láthatóan felém biccentett, mire mindketten visszafogtuk kissé az iramot. Csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, de Vanessa el tudjon rohanni kettőnk között. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor ez megtörtént. Most már nem lesz semmi gond, Edward elkapja, mi meg hátvédként segítünk neki.

Feléd tart! – üzentem meg neki.

A következő fél perc egy egész örökkévalóságnak tűnt. Le akartam már végre zárni ezt az egészet, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan. Ha Vanessa nem marad nyugton, a farkasok végezni akarnak majd vele, amit nem hagyhatok. Ha valakinek meg kell tennie, az én leszek…

- Carlisle! – A kiáltás egy tizednyi másodperces késéssel jutott el a tudatomig, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a nekem csapódó test meglepetést okozva a földre sodorjon. Vanessa nem egy szarvas volt, rájött, mire készülünk és ellentervet készített. Ahelyett, hogy Edward felé rohant volna, vállalta a kétszeres túlerőt és hátraarcot csinálva visszafordult.

Ahogy letéptem magamról és arrébb hajítottam, puffanva csapódott bele a talajba, ám azonnal talpra is ugrott. Beszélni akartam vele, de nem hagyott rá időt, ismét nekem ugrott. A fogai az arcom előtt csattogtak, ahogy a torkát szorítva megpróbáltam eltolni magamtól. A következő pillanatban Emmett ugrás közben átkarolta őt és magával rántotta. Kettős bukfencet csináltak összeölelkezve, majd egyik jobbra, másik balra gurult.

Tartottam tőle, hogy Vanessát nem csak az újszülöttek ereje, hanem a düh is spanolja, mert hiába igyekeztünk hárman – időközben Edward is visszafordult – elkapni, egyszerűen újra és újra kitört a gyűrűnkből. Fürgén szökellt arrébb, valahányszor úgy éreztem, most meglesz végre, és nem csak a földön kellett figyelnünk rá, hanem a fákra is felkapaszkodott dobbantóként használva a törzsüket.

Próbáljuk figyelemeltereléssel… - tanácsoltam végső megoldásként. Ez tűnt az egyetlen járható útnak, de Edwardnak nem nagyon tetszett az ötlet. – Van más terved? – érdeklődtem, miközben félreugrottam Vanessa elől és hagytam, hogy Emmett utána csapjon egy nagyot. Nagyot sóhajtott, aztán felém pislantott, hogy rendben.

Még kétszer kitértem a támadás elől, aztán mikor legközelebb Vania felém vetődött, teljes erőből nekiugrottam. A meglepetéstől képtelen volt megtartani az egyensúlyát és belém kapaszkodva bucskázott le egy kisebb domboldalról. Hogy ne tudjon talpra pattanni, belekapaszkodtam, és igyekeztem a földön tartani, de egy kicsit elszámoltam magam…

Mielőtt Edwardék bármit tehettek volna, a női test egy szempillantás alatt kifordult a kezeim közül és a felállás megcserélődött. Én vergődtem az ölelés fogságában. Vártam a fájdalmat, amit egy pengeéles vámpírfogsor okozhat, de végül egy kiáltás mozdulatlanságba dermesztett mindannyiunkat.

- Elég volt!

A Volturik mindig is tiszteletet parancsoló, lenyűgöző kiállással rendelkeztek, ezt annak is el kellett ismernie, aki félt tőlük vagy gyűlölte őket. A ruhájuk, a tartásuk, a hangjuk – mind-mind egy régi kor hűvös eleganciáját vetítette a jelen vásznára. Az, hogy Marcus napok óta a hegyekben élt, ezen semmit sem változtatott. Először észre sem vettem mellette a farkasokat és Alice-t, annyira lekötötte a figyelmemet.

A hangja, bár erőteljes volt – még sosem hallottam ezelőtt kiabálni -, nem tükrözött érzelmeket. Egyáltalán nem volt dühös, pusztán parancsot adott, és elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki. Nekünk pedig valahogy eszünkbe sem jutott ellenszegülni.

Csak most döbbentem rá, hogy ha Aro nincsen, vagy Marcus egy kicsit is agresszívabb és törtetőbb, akkor valószínűleg remekül elvezette volna egyedül is a Volturit.

- Ereszd el Carlisle-t! – jött az újabb utasítás. Vania keze megrezzent rajtam, de a szorítás nem lanyhult.

- Kihasznált, becsapott és elárult! – jöttek a vádak. Marcus félredöntött fejjel lépett még előrébb és összefonta maga előtt a kezeit – jelezve, nem készül támadásra.

- Kétlem, hogy Carlisle ilyesmit tett volna. Bárki másról elhinném, de ő képtelen lenne bárkinek is direkt ártani. Nem lehet, hogy te csaptad be saját magadat? – érdeklődött könnyed hangon.

Vanessa nem felelt, de még csak lélegzetet sem vett. Fel akartam nézni az arcába, de az ujjai a nyakamon megakadályozták ezt.

- Mondta neked valaha, hogy szeret vagy csak hallani akartad? Mondta, hogy párjának szeretne vagy csak álmodoztál róla? Kérte, hogy áldozatot hozz érte vagy magad döntöttél így?

- Érte tettem! Mindent érte tettem! Ő pedig eldobott azért a kislányért… - A fülem mellett sziszegő hang tele volt fájdalommal.

- Szerelmes lett.

- Nem!

- De, és ez egy vámpír esetében sokkal fontosabb kötelék, mint egy embernél.

- Nem!

- Te viszont nem vagy szerelmes belé, igaz? – Újabb lépés előre.

- De igen, az vagyok! Szeretem őt! – felszisszentem, ahogy az ujjak bilincse szorosabbra zárt. Edward aggódva moccant meg, de Alice felemelte a kezét, hogy maradjon. Talán látja, mi lesz ennek az egésznek a vége?

- Mindjárt megölöd. Szerinted ilyen a szerelem? – emelkedett az ívelt szemöldök a magasba. Marcus olyan volt, akár egy bölcs tanító, aki egy gyerekkel igyekszik megértetni, hogy rossz, amit tesz. – Emberként féltél, magányos voltál, kapaszkodóra volt szükséged és megtaláltad benne. Nem tehetsz róla, de most ez az ezerszeresére erősödött benned. Úgy érzed, nem tudsz nélküle létezni, de ez nem igaz – tárta szét a karjait.

A tekintete tiszta és nyílt volt, tudtam, hogy nem megtévesztésből beszél, hanem tényleg így gondolja. És valószínűleg Vania is érezte ezt, mert enyhült az ölelés körülöttem.

- Amíg attól rettegsz, hogy elveszíted, képtelen leszel lélegezni – a levegő a tüdődben akad és majd megfulladsz -, de ha egyszerűen elereszted őt… Felszabadulsz és a friss oxigén ismét el fog tölteni.

- Nem, ezt nem tudhatja.

- De igen, tudom. Sok-sok évszázaddal ezelőtt volt egy nő, akit az életemnél is jobban szeretem. Miután meghalt foggal-körömmel kapaszkodtam az emlékébe, semmi más nem érdekelt. Úgy éreztem, ha eleresztem őt, nekem is végem. Aztán rájöttem, hogy már rég nem a szerelem miatt ragaszkodom hozzá, hanem mert gyáva vagyok beismerni, egyedül maradtam.

- Mi… mi történt?

- Összeomlott körülöttem a megszokott kis világom, elő kellett bújnom a barlangomból, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon is létezem. Nélküle is. Ha én képes voltam ezt beismerni az igaz szerelem esetén, neked sokkal könnyebb lesz. Csak esélyt kell adnod magadnak. – A vörös szempár a farkasok felé fordult egy pillanatra, aztán visszanézett ránk. – Tudod, mi lesz, ha bántod őt? – kérdezte végül. Pár pillanatig csend volt, végül saját maga válaszolta meg a kérdését. – Azok a hatalmas farkasok és Carlisle vámpírcsaládja apró darabokra szed szét. Meg akarsz halni úgy igazán? – nézett a hátam mögé – biztos voltam benne, hogy a tekintete egyenesen a másik vörös tekintetbe vésődik. A farkasok halkan felmordultak – hogy Marcus szavait bizonyítandó, vagy mert rá akartak ijeszteni Vanessára, azt nem tudtam eldönteni.

- Ha elengedem, akkor is megölnek. Nem bíznak már bennem… - jött a halk válasz. Marcus megköszörülte a torkát.

- Mielőtt idejöttünk volt, egyezséget kötöttem a farkasokkal és biztos vagyok benne, hogy a Cullen klán is rábólint majd. De tiéd a döntés. Én változtattalak át, az én felelősségem vagy. Elviszlek innen messze, és hozzám fogsz tartozni. Ha te is akarod… - lágyultak el a vonásai egy pillanatra. Meglepett ráncok szaladtak végig a homlokomon. Csak nem…?

- Hozzád tartozni?

- Lehetek a tanítód, a barátod, a családod – ajánlotta fel Marcus. – De itt és most döntést kell hoznod!

Marcus önfeláldozása a barátságunk oltárán, igazán megható volt. Tisztában voltam vele, mennyire fontos számára Raphael, most mégis feladná a vegetáriánus életmód elsajátítását teljesen. Csak hogy elvigye a közelemből Vanessát és megoldja az én gondomat. Bár tehetnék valamit… Bár lenne valaki, aki segíthetné továbbra is és megtanítaná mindkettejüket az önuralomra…

- Ez nem rossz ötlet! – Edward most először szólalt meg, mire mindenki felé fordult.

- Mit terveztek? – feszült meg mögöttem Vania bizalmatlanul. Még mindig azt hitte, ki akarjuk játszani.

- Van néhány barátunk északon. Vegetáriánusok, mint mi…

- Denaliék? – kérdezett rá Marcus. Hát persze, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? – Aro számon tartotta őket is, mint nagyobb klánt, akik veszélyeztethetnek minket – magyarázta. Ez cseppet sem lepett meg, Aro mindenkit potenciális ellenségnek tekintett, akinek egy cseppnyi erő jutott – márpedig Tanyáék legalább annyira összetartóak voltak, mint mi.

- Biztos vagyok benne, hogy ha beszélünk velük, befogadnak titeket és segítenek a vegetáriánus táplálkozás betartásában – húzta elő a mobilját Edward, aztán felmorrant. A készülék két darabra esett a kezében – verekedés közben törhetett el.

- Tessék! – hajította felé a sajátját Alice mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy előre látta, mi lesz, mert már a kezében volt a készülék.

- Most már eleresztheted… - mialatt Edward telefonált, Marcus közvetlenül elénk lépett. Kezét Vanessa kezére fektette, de nem húzta le rólam. Megvárta, amíg magától mozdul és önálló döntést hoz. Ahogy szabaddá váltam, arrébb húzódtam Alice-ék mellé. – Rendben, helyesen döntöttél – biztosította róla gyengéd hangon.

Vania izmai még mindig megfeszültek – arra várt, hogy megtoroljuk a tetteit -, de lassan bólintott. A tekintete zavartan járta be Marcus arcát, hogy megismerkedjen annak a vonásaival, akivel mostantól élnie kell.

Hajnalig feszült csendben várakoztunk arra, hogy Denaliék megérkezzenek. Tanya semmit sem ígért telefonon Edwardnak, csak annyit, hogy eljönnek és megismerkednek a védencünkkel. Az, hogy befogadják az egyik ex Volturit, érthető módon nagyobb gondot jelentett számukra, mint Vania elszállásolása. Csak remélni tudtam, hogy Eleazar is meglátta Marcus igazi énjét, mikor még a testőrség tagja volt, és tisztában van vele, hogy nem kell tartaniuk tőle.

Szerinted belemennek? – kérdeztem Edwardtól, miközben a pár méternyire lévő fa felé pillantottam. Vania a tövében ült, és órák óta egyetlen szót sem szólt, de még csak ránk sem nézett, Marcus pedig mellette ácsorgott bizonyítva, hogy tényleg komolyan gondolta, és gondját fogja viselni.

- Úgy vélem, igen.

Ha nem, Marcus lehetőségeit is tönkretettem… - komorult el az arcom.

- Ez az ő döntése, és… nem csak miattad hozta meg – fordult ő is beszélgetésünk alanyai felé.

Mióta?

- Talán, amikor majdnem megharapta… Vagy már előtte is, mikor meséltél neki róla. Maga sem igazán tudja – vonta meg Edward a vállát. Kicsit szégyelltem, hogy nem Marcustól kérdezem meg ezeket a dolgokat, de jelenleg erre nem volt lehetőségem.

És Vanessa?

- Zavarodott. Egyelőre nem hiszem, hogy egy mankón kívül bármit is látna benne. De sosem lehet tudni, mit hoz a jövő – hadarta halk hangon.

Bár elfeledtetné vele, hogy létezem – kívántam. Edward válaszolni akart valamit, de a farkasok elvonták a figyelmét a mocorgásukkal. Mi is észleltük, amit ők: Denaliék feltűntek a hegyekben és felénk tartottak.

Ahogy végül kiléptek a fák közül, Marcus Vania felé nyújtotta a kezét és felhúzta a földről. Az előre esett vállaktól és lehajtott fejtől olyan érzésem volt, a lány átlépett a fásult beletörődés fázisába, amikor az embernek minden mindegy. Én is ezt éreztem, mikor Esme halála után a fotelemben üldögéltem. Bár nem tettem semmit a halálért, ha felgyulladt volna körülöttem a szoba, akkor mozdulatlanul vártam volna a végzet lángjait.

- Edward! – Tanya azonnal a fiam felé indult, hogy csókot nyomjon az arcára, de a többiek megálltak és várakozva fürkészték mind Jonathanékat, mind Marcusékat. – Carlisle! – következtem én, majd Emmett is a köszöntésnél. – Szóval, ő lenne az? – fordult végül Vanessa felé.

- Hálásak lennénk, ha engem és őt befogadnátok egy időre, amíg… Nos, amíg nem fejlesztünk ki elég önuralmat ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk – lépett előrébb Marcus.

- Miért akar egy Volturi vegetáriánus lenni? – mondta ki a társai fejében járó kérdést végül Carmen.

- Már nem vagyok a Volturi vezetője, lezártam a múltat – javította ki Marcus, aztán mély levegőt vett. – Van egy fiú, nemrég találkoztam vele. Most Carlisle barátai vigyáznak rá, de ha képes lennék úgy mellette élni, hogy ne akarjam megölni, lehetnék az… apja…

Carmen kérdőn fordult Edward felé, aki bólintott, hogy Marcus az igazat mondja. Az arcukon meglepettség suhant át, kissé távolabb léptek és sugdolózni kezdtek. Más esetben nem viselkedtek volna illetlenül, de ez olyasmi volt, amit meg kellett beszélniük. Arra, hogy egy vámpír embergyereket akarjon nevelni, valószínűleg nemigen akadt példa a világunkban, arra pedig főleg nem, hogy egy nomád vámpír vágyakozzon ez után.

- Hajlandóak vagyunk befogadni titeket. Egy feltétellel – tette hozzá Tanya. Edward felszisszent a hátam mögött.

- Mi lenne az?

- Gondolom, emlékszel az anyánkra, Sashára… - fürkészte az aranybarna szem a férfiarcot.

- Emlékszem rá. Aro elrendelte a megölését, mert törvényt szegett.

- Szerettük őt – feszült meg a női arc, mintha csak a minap vesztette volna el az egyetlen anyát, akit az emlékezete megtartott mindörökre. – Ha bocsánatot kérsz, amiért elvettétek tőlünk, mi tabula rasával indítunk.

- A döntést Aro hozta meg, ahogyan a legtöbb esetben, én pedig tartózkodtam mind a halálbüntetésre való szavazástól, mind a felmentéstől – kezdett bele Marcus. Fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni, így idegesen vártam a monológja végét. – Ám az anyátok az egyik legsúlyosabb szabályunkat szegte meg, ami miatt lelepleződhetett volna a létezésünk és a világunk. Mindazonáltal… - hajtotta le a fejét. - …tudom, milyen elveszteni egy szeretett személyt, ezért ha megkésve is, de sajnálom, hogy át kellett ezt élnetek. Részvétem! – ejtette ki végül a várt szavakat. Tanya egy pillanatig csendesen állt, aztán bólintott egyet.

- Köszönjük.

- Akkor a legjobb lenne azonnal indulni – sürgette meg a dolgokat Edward. Tanya arcán szomorú mosoly futott át, de végül ő is belátta, hogy ez túl feszült helyzet ahhoz, hogy vendégségként kezeljük.

- Carlisle… - Vanessa gyenge hangját hallva megfeszült minden izmom. Lassan fordultam felé és emeltem rá a pillantásomat – féltem tőle, hogy meggondolta magát és újra előröl kezdődik majd minden. – Megtennél értem valamit?

- Ha olyan, amire képes vagyok, megteszem – adtam magamnak kiskaput a biztonság kedvéért.

- Ne mondd el egyelőre a bátyámnak, hogy mi történt velem. Mondd, hogy megszöktem vagy bármit, jó? – A tekintete a földet fürkészte, mintha képtelen lenne rám nézni.

- Meddig tartsam titokban?

- Amíg nem beszélhetek velem én magam. Ha látja, hogy… rendben vagyok… Sokkal könnyebb lesz elfogadnia. Amint képes leszek rá, elmegyek hozzá – ígérte.

- Rendben – adtam a szavamat a kérésére. Kifújta a tüdejében tartott levegőt, aztán hagyta, hogy Marcus kézen fogja és maga után húzza. A következő pillanatban ők és Denaliék is már a hegyek felé száguldottak.

A farkasok lomha mozdulattal kászálódtak fel és várták az utasítást. Nate valószínűleg pihenőt adott nekik, mert La Push irányába indultak vissza magunkra hagyva minket.

- Menjetek ti is! – veregette hátba Emmettet Edward, aztán az ellenkezni akaró Alice-t irányba fordította és finoman meglökte.

- Jól van, jól van… - forgatta meg a húga a szemeit, mielőtt Emmett nyomába szegődött volna.

Tudtam, hogy mit szeretne Edward tőlem és miért szabadult meg a testvéreitől. Eddig nem akarta szóba hozni, de sejtettem, hogy észrevette a gondolataim között a terveimet, bármennyire is el akartam rejteni őket egyelőre. Leültem a fűbe, és megvártam, amíg ő is helyet foglal előttem.

- Biztos, hogy ezt akarod? – nézett a szemembe. Egyenesen a közepébe vágott, nem akart kertelni.

- Azt hiszem, szükségem van egy kis egyedüllétre. Rá kell jönnöm, ki vagyok, hogy boldoggá tudjam tenni őt.

- Nem fog neki tetszeni… - csóválta meg a fejét.

- Igen, tudom – mosolyodtam el kissé szomorkásan. – De okos, megérti majd.

- Utánad akar majd menni.

- Ezzel is tisztában vagyok, de majd te vigyázol rá.

- Mikor jössz vissza?

- Nem tudom… Talán pár hét… vagy hónap… - töprengtem. – De írok majd neki minden egyes nap és hívlak is titeket. Nem hagyom el őt! – biztosítottam róla, bár valószínűleg nem is kételkedett benne. – Visszajönnél velem a házhoz? Hagynék nálad neki egy levelet… - tápászkodtam fel. A mozdulataim lassúak voltak – egy részem itt akart maradni. Vele. A másik részem viszont tudta, hogy mennem kell.

Mi van a lámpa alatt? Váljon valóra minden álmod! - Karácsonyi Könyvszalon és első KönyvmolyCON

2011-12-14T20:07:00.000+01:00

Nézz be a lámpa alá, ajándékok várnak!

Lámpagyújtás
Karácsonyi Könyvszalon és Első KönyvmolyCON
az arany hétvégén (dec. 16-18.), a WestEnd City Centerben

A könyvszeretet három napos ünnepe.
Három nap, három csoda! – mint a mesében.

1. csoda: csak itt kapsz ajándékot a hét legelismertebb és legkedveltebb kiadótól.

Könyvmolyképző, Agave, Ciceró, Gabo, Jaffa, Park, Ulpius-ház
A Lámpagyújtásra szóló ajándékaidat itt nézd meg:
www.lampagyujtas.hu

2. csoda: csak itt vár igazi sztárparádé – 14 bestseller szerző dedikál.
Legyen a karácsonyi ajándékod még különlegesebb és még személyesebb.

Hogy kikkel találkozhatsz, itt tudod meg:
www.lampagyujtas.hu

3. csoda: Ilyen még nem volt Magyarországon!
ARC-ot kaphatsz egy a jövő Könyvhétre megjelenő kötetből.
Mi az az ARC? Mi az a könyv?
Ide nézz be, és megtudod:
www.lampagyujtas.hu

+1 meglepetés, hogy még jobban érezd magad:
a Lámpagyújtáson nonstop könyves akadályversenyen vehetsz részt,
extra nyereményért, egy Twilight díszkötetért.

Ne hagyd ki! Ez az idei legizgalmasabb könyves esemény.

A könyv a legszebb ajándék!

Találd meg szeretteidnek és magadnak a tökéletes ajándékot
és a tökéletes olvasnivalót az ünnepekre és az utánra!

Tudod, az ajándékozást mi kezdjük.

20% kedvezmény
és exkluzív ajándékok várnak.

Lámpagyújtás

Váljon valóra minden álmod!

Regisztrálj itt az ajándékokért:

www.lampagyujtas.hu

Már csak ennyit kell aludnod
a Lámpagyújtásig:

Twilight novella

2011-11-14T19:06:00.000+01:00

Pár hete, mikor még nagyon beteg voltam, és az agyam nem állt rá a Gyógyító pilleszárnyak írására és a Démoni érintés javítására, írtam egy Twilight fic novellát. :) Most elkezdem szép lassan kipakolni a részeit a honlapomra, hogy legyen mit olvasnotok, amíg a GYP új fejezeteire vártok. :) Nagyon örülnék, ha hagynátok nekem hátra valami véleményt, hogy tudjam, érdekel-e titeket a történet folytatása. :)

A történet egy újabb „Mi lett volna, ha…” sztori, mint A múlt árnyai is volt. :) A novella a New Moon közepéig veszi figyelembe az eredeti történetet, Edward elhagyta Bellát, Bella leugrott a szikláról, de Jacobbal együtt, ezért Alice nem látta őt, nem jött vissza, ahogyan Edward sem. Tudjátok, csak a szokásos… :D

Viszont! A végzet most nem vár olyan sokáig, mint A múlt árnyai esetében. Bella tovább éli az életét Edward nélkül, ám 7 évvel később a Sors ismét egymás útjába sodorja őket. De a helyzet bonyolult, Bella már feleség és anya. Vajon el tudja felejteni a múltat és képes a jelennek és a családjának élni? Vagy a végzet ismét Edwardhoz sodorja majd?

Bár csak egy novelláról van szó, garantálom az izgalmakat és fordulatokat. :) És azt is, hogy aki az eredeti könyvben utálta Bellát és Jacobot, az most szeretni fogja őket is, pedig karakterhű maradtam. :D

Itt elolvashatjátok az első részt: A kettéhasadt szív

Gyógyító pilleszárnyak - 42. fejezet

2011-11-12T21:28:00.002+01:00

42. VÁMPÍRÉRZÉSEK

ISIS SÓHAJTVA állt fel a sír mellől és hátat fordítva nekem a legszélső tölgyfához sétált. Egyik kezét a törzsre fektette és az erdő sűrűjébe bámult. A hallgatása óráknak tűnt, pedig csak percek teltek el. A mellkasomat furcsa érzés szorította össze – fogalmam sem volt, mi fog történni, de úgy éreztem, valami rossz vár ránk.

- Nem tudom, mit tegyek… - hallottam meg végül Isis halk hangját.

- Mit tegyél? – szaladtak végig ráncok a homlokomon.

- Az életemnél is jobban szeretlek téged. Annyira… annyira, hogy ha nem vagy velem, alig tudok lélegezni – szorultak ökölbe a kezei, miközben halkan zihálni kezdett. – De nem tudom, jó-e, ha magamhoz kötlek. Nem lehetek önző, annál mélyebb, amit érzek. Sokkal mélyebb. Még ha bele is halok – éreztem meg a könnyek sós illatát. Nem bírtam tovább, felpattantam, és három lépéssel mögötte termettem.

- Miről beszélsz? – fordítottam meg a vállánál fogva. A nedves szemeket látva a rossz érzésem, csak erősödött.

- Arról, hogy talán nem vagyok elég jó neked – sütötte le a tekintetét.

- Ennél nagyobb ostobaságot még sosem hallottam! – horkantam fel, de csak még elkeseredettebb képet vágott. – Isis! – ráztam rajta aprót, hátha észhez tudom téríteni.

- Esme volt a tökéletes társ számodra. Hogy érhetnék fel hozzá? Vanessa már felnőtt és többet tapasztalt, mint én. Ő már igazi nő. Igaz, ő sem pótolhatja soha a nagymamát, de több mindent tud adni neked, mint én. Tudom, nem sokára én is nagyobb leszek, de ő már most felnőtt és… vámpír. Olyan, mint te. Én csak egy korcs keverék vagyok. Egy genetikai mutáns, aki lehet, hogy pár év alatt száz évessé öregszik, aztán meghal – hadarta kétségbeesve a szavakat, amelyek bennem is rettegést keltettek. – Hogy várhatnám el, hogy szeress, ha bármikor elveszíthetsz? Hogy akarhatnám, hogy újra átéld, amit egyszer már át kellett? – pillantott a sír felé.

- Isis… - A reményvesztettség úgy söpört át rajtam, akár egy tornádó.

- Eddig nem gondolkoztam – szipogott. – Önző voltam. Akartalak és mindent megtettem azért, hogy meg is kapjalak. De hiba volt. Hatalmas hiba. Főleg most, hogy van számodra jobb társ is, aki akár örökre is melletted maradhat.

- Nem, Isis, nem! – ráztam a fejemet.

Annyi mindent el akartam mondani neki, de képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Lehajtottam a fejem, hogy egy pillanatig ne lássam az arcát és mély lélegzetet vettem.

- Az öregedésetek lassulhat. Meg is állhat. Nem tudjuk, hogyan működik a szervezetetek, de bármit megteszek azért, hogy örökre velem legyél. Készítek egy szérumot vagy csodát teszek. Ha kell, eladom a talán még létező lelkemet is az ördögnek – néztem fel rá végül izzó tekintettel.

Képes lettem volna bármire, hogy megmentsem őt, ahogyan Esméért is odaadtam volna bármit. Másképp szerettem életem két asszonyát, de a szerelmem ereje és odaadása ugyanolyan erős volt.

- Orvos vagy, Carlisle, nem isten – ült ki szomorú mosoly Isis arcára.

- Akkor sem tudhatod, mi lesz! Ostobaság azért megfutamodni, mert félünk a jövőtől. Nem hagyom! – határoztam el magam. – Eddig is tisztában voltam azzal, ki vagy, és ismertem a veszélyeit. De nem érdekel, mert szeretlek!

- Akkor… miért nem tudtad levenni a gyűrűt? – csuklott el Isis hangja a kérdés végére. Lepillantottam a kezemre.

- Honnan tudod, hogy…? – akartam feltenni a kérdést, de még be sem fejeztem, már rájöttem a válaszra. A tekintetem az ég felé vándorolt. Elég fás volt ahhoz a terület, hogy ne vegyek észre egy madarat – főleg a gyász súlyának terhe alatt -, de a tisztásra simán be lehetett látni odafentről.

- Szeretek a közeledben lenni – festette komorrá a bűnbánat a gyönyörű arcocskát.

- Gyere! – fogtam meg Isis kezét és visszahúztam a sírhoz. – Esme… ő volt a korábbi életem szerelme. Sosem fogom elfelejteni és sosem fog megszűnni az iránta érzett szerelmem.

- Én ezt nem is várnám el soha! – tiltakozott azonnal.

- Tudom – mosolyodtam el. – De, ha ezt megérted, akkor hogy várhatod el, hogy az új életem szerelmét elfelejtsem és ne szeressem tovább? – simítottam végig az arcán, mire nagyra kerekedtek a szemei. Megértette. – Ha a megismerkedésünkkor tudtam volna, hogy Esme… Hogy mi történik majd vele… És hogy nem változtathatok rajta, bármit is teszek, akkor is őt választottam volna. Mert megérte! Ha csak egyetlen percre lehetett volna az enyém, akkor is megérte volna azért a percnyi boldogságért. Épp ezért nem hagyom, hogy eldobd a mi boldogságunkat. Mindegy, hogy egy percnyi lesz vagy örökké tart, én akarom!

Nem vártam meg, hogy válaszoljon, egyszerűen csak előre hajoltam és megcsókoltam. A könnyei íze beszivárgott az ajkaim közé édes-keserűvé téve a pillanatot.

- A gyűrűt tényleg nem tudtam levenni – szólaltam meg ismét a homlokomat az övének döntve. – De nem azért, mert nem szeretlek, vagy mert az érzéseim irántad gyengébbek, mint iránta. Egyszerűen csak… kell valami, ami emlékeztet arra, van remény – értettem meg. Ahogy kimondtam a szavakat, tényleg megvilágosodtam. Már pontosan tudtam, miért dermedtek le a tagjaim, mikor megpróbáltam lehúzni az ujjamról a jegygyűrűmet. – Ha szörnyen kilátástalannak tűnik minden és iszonyatosan szenvedsz a magánytól, akkor is jöhet valaki, aki fényt lop az életedbe. A gyűrű arra emlékeztet, hogy már itt vagy nekem. Hogy nem kell egyedül kuporognom egy sötét sarokban a múltamat siratva, hanem élhetek a boldog jövőért. Bármeddig is tartson!

- De, Carlisle…

- Semmi de! – szóltam rá. – Ha még egyszer olyan butaságot veszel a fejedbe, hogy elhagysz, én… - Az első ötlettől, ami eszembe jutott – el fogom fenekelni -, zavartan hagytam félbe a mondatot. Teljesen ártatlan gondolatnak indult, aztán rádöbbentem, Isis már nem kisgyerek, én pedig nem nagyapaként funkcionálok mellette.

- Te? – csillant végre élet a barna szempárban.

- Megkérem apádat, hogy jó alaposan mossa meg a konok fejedet! – váltottam tervet.

- Nem lehetsz ennyire gonosz velem! – A kuncogása zene volt füleimnek.

- Vámpír vagyok. Ha akarok, ennél még sokkal gonoszabb is tudok lenni.

- Azt nem hiszem – rázta meg a fejét, amitől a vörös tincsek ide-oda libbentek. – Te vagy a legeslegjobb lélek az egész világon! Olyan jó vagy, hogy még a benned élő vámpír ösztöneit is teljesen egyedül legyőzted.

- Ne becsülj túl! – figyelmeztettem.

Hosszú évekig meghagytam mindenkit abban a hitben magam körül, hogy tökéletes vagyok. Tökéletes ember, tökéletes orvos, tökéletes apa, tökéletes férj és tökéletes vámpír. Talán, mert így jobban össze tudtam tartani a családomat. Példaképre volt szükségük, hogy kitartsanak. Aztán Esme halála felborított mindent, amiben korábban hittünk.

Edward szép lassan beletanult a családfő szerepébe, és bár nem akart megfosztani a posztomtól, mégis átvette az irányítást. Nem mintha ez zavart volna, sőt! Büszkeséget éreztem, akárhányszor csak rápillantottam.

Az én nevelésem, az én fiam!

Valahol mélyen még hálás is voltam a szerepcseréért. A terhek szép lassan lepotyogtak a vállaimról, mert már nem várta el tőlem senki, hogy tökéletes legyek. Úgy bukkant elő az esendő énem, akár egy fuldokló, aki hosszú percek után jutott csak a felszínre levegőért. Egy akkora trauma után, amit átéltem, nem is ment csodaszámba, hogy nem tudtam tovább palástolni a hibáimat.

Talán Esme volt az egyetlen, aki igazán ismert. Gyenge pillanataimban neki megsúgtam a sötét gondolatokat, amik az én fejemben is ott zúgolódtak. Nem mintha ettől kevésbé tartott volna tökéletesnek, sőt. Talán ő volt az, aki leginkább ilyennek látott. A hibáimmal, vétkeimmel együtt tisztelt és szeretett. És bár korábban attól féltem, csalódást okozok majd a gyermekeimnek – főleg Edwardnak -, legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy tűnt, mégis képesek elfogadni akkor is, ha hibázok.

- Olyan vagyok, mint bárki más – vallottam be neki. – Gyere, el kell mesélnem pár dolgot! – húztam arrébb a fűbe. Tiszta lappal akartam kezdeni, hogy megismerje a múltam minden részletét, és ezáltal engem is.

Tökéletesebb helyet nem is kívánhattam volna a vallomásomhoz. Ha Esme nem is lehetett jelen ténylegesen, hinni akartam benne, hogy velünk van. Segít engem, hogy őszintén elmondhassak mindent, ahogyan korábban neki is tettem.

- Amit most hallani fogsz, lehet, hogy kicsit ijesztő lesz, de azt akarom, hogy a társam legyél. Igazi társ. És csak remélni tudom, hogy nem ábrándulsz ki belőlem teljesen – mosolyodtam el, hogy a szavaim élét tompítsam. Pár pillanatig a kezét szorongattam, hogy erőt gyűjtsek, aztán beszélni kezdtem.

Az emberi életemmel kezdtem. Legalább is azzal, amire még emlékeztem belőle. Ennyi idő elteltével csak emlékfoszlányok maradtak, és valamiért – talán, mert túl sokkolóak voltak – inkább a rossz maradt meg tisztábban. Meséltem apámról, Geraldine-ról, az átváltozásomról. Azokról a pillanatokról, amikor egyetlen hajszálon múlt, hogy nem lett belőlem gyilkos.

Miközben beszéltem Isis csendesen hallgatott. Néha egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha idő kéne neki feldolgozni a tényeket, de nem szakított félbe.

Bevallottam azt is, hány ember halálát néztem végig tétlenül a Volturinál vendégeskedve, és hogy a magány önzése vett rá Edward és Esme átváltoztatására. Felidéztem minden tettemet és döntésemet, amelyeket látszólag határozottan hoztam meg családfőként, de valójában rettegtem a következményektől.

Mire az utolsó szót is kimondtam, úgy éreztem magam, mint egy halandó, aki lefutotta a Maratont. Lelkileg kimerültem, de a megkönnyebbüléstől teljesen felszabadultam.

- Most már mindent tudsz rólam. Nincs titkom előtted – néztem Isisre. A homlokán apró ráncok mélyedtek, az ajkait egymáshoz préselte, a tartása pedig merev volt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy a bevésődés ellenére mégis sikerült elrettentenem magamtól, de ahogy végül a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem erről van szó.

- Köszönöm. – A következő pillanatban Isis már a nyakamba borulva ölelt magához. Olyan szorosan, hogy ha ember lettem volna, valószínűleg fuldokolni kezdek. – Köszönöm, szerelmem! Köszönöm.

- Mit köszönsz? – simítottam végig a haján és a hátán. A kezeit az arcomra simította, pont úgy, ahogyan gyerekkorában tette, az érzések pedig keresztüláramlottak rajtam. Megkönnyebbülés, elfogadás, szerelem és… önbizalom? – Kérdőn pislantottam fel rá, mire rám vigyorgott.

- Ha tudnád micsoda megkönnyebbülés, hogy vannak hibáid! – nevetett fel. – Igaz, még így is sokkal jobb vagy, mint én, de legalább van esélyem, hogy felérjek hozzád.

- Összebeszéltél apáddal? – vontam fel gyanakodva a szemöldökömet.

- Mármint miben?

- Lényegtelen – legyintettem, aztán újra magamhoz öleltem. – Akkor így is szeretsz? Ilyen tökéletlenül?

- Így még jobban! – biztosított róla. – Végül is a lányokat vonzzák a rosszfiúk, nem tudtad? – vágott ártatlan arcot.

- De tudtam. Ostoba egy ösztön – tréfálkoztam. – Még jó, hogy én annyira nem vagyok rosszfiú – fintorodtam el.

- Most meg le akarsz beszélni magadról? – rebegtette meg a szempilláit huncutul, mire kitört belőlem az önfeledt nevetés.

- Soha!.

A következő pár percet egymás csendes szeretgetésének szenteltük, de sajnos véget kellett vetnem neki. Nem akartam túl messzire menni és még meg kellett beszélnünk valamit.

- Beszélek Vaniával – játszadoztam Isis kezével. – Határozottan elmondom neki, hogy téged szeretlek, és nincs esély arra, hogy ez megváltozzon. De…

- Segítened kell neki, hogy ne váljon belőle gyilkos – fejezte be a mondatot helyettem. A hangja nyugodtnak tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg annak is érzi magát. Már nem használta rajtam a képességét, pedig az nagyban megkönnyítette volna a helyzetemet.

- Ha azt akarod, hogy küldjem el, megteszem. Nem akarom, hogy miattam szenvedj! – nyomtam csókot az ujjaira. – Te vagy a legfontosabb!

- Ha ezt kérném tőled, sosem bocsátanál meg magadnak, én pedig magamnak. Segítened kell neki! Vagyis segítenünk… - javította ki magát. – Beszélni szeretnék vele. – Az ötlettől hirtelen megmerevedtem, és megjelent a lelki szemeim előtt, ahogyan Vania fogai sólyom felé kapnak.

- Szó sem lehet arról, hogy a közelébe menj! – tiltakoztam. Ez volt a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam tőle.

- Carlisle… - mosolyodott el úgy, mintha valami butaságot mondtam volna. Hirtelen kihúzta a kezét az enyémek közül és feltérdelt. – Tudod… - indultak az ujjai felfedezőútra a mellkasomon lefelé. -, van a modern kornak egy csodás találmánya…

- Isis! – A lélegzetem elakadt, ahogy elérte a nadrágomat és a kezét a zsebébe fúrta. A szeme diadalittasan megvillant, aztán az orrom elé emelt valamit. Kellett a másodperc egy tizednyi része, hogy felfogjam, a mobilomat lengeti előttem.

- …telefonnak hívják. Arra jó, hogy beszélhess valakivel, aki jó messze van tőled – fejezte be a kiselőadását vigyorogva. Megforgattam a szemem és megkönnyebbülten kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Még így sem – adtam hangot a kételyeimnek. – Jócskán benne vagyok a felnőttkorban, magamnak kell lezárnom a dolgaimat. – Isis pár pillanatig az arcomat fürkészte, aztán bólintott.

- Rendben, de még ma meg kell tenned. Azt akarom, hogy zárd le!

- Megteszem – biztosítottam róla. – Csak azt nem tudom, hogy vehetném rá Jonathanékat, hogy Vania itt maradhasson a közelben… Nem mehetek el, de nem hagyhatom őt sem magára – mondtam ki a legnagyobb aggodalmamat.

- Beszélek a falkával és anya is támogatni fog. Nate bácsi… hallgat rá – pirult el. Szóval, tudja, hogy a farkasok vezetője mit érez Isabella iránt. – Munkamegosztás. Te lezárod a dolgokat Vanessával, én pedig elrendezem a többit.

- Bár ennyire egyszerűen menne – kívántam a határozottságát látva.

- Egyszerű lesz! Holnapra minden rendben, ígérem! – nyújtotta felém az ajkait, aztán lelkesen talpra pattant. – Most pedig gyerünk, oldjuk meg a gondjainkat! – Megvárta, amíg én is felállok, aztán újabb csókot nyomott a számra búcsúként, majd elindult a fák közé.

- Isis! – A hangomra megtorpant és érdeklődve fordult vissza. Felemeltem a kezemet és a gyűrűmre mutattam. – Nemsokára leveszem – ígértem. A szája felfelé szaladt, aztán aprót bólintott.

- Amikor úgy érzed… - hagyta rám a döntést. Az elmúlt fél órában a beszélgetésünk alatt volt időm kitalálni, mikor és hogyan fogok megválni a gyűrűmtől. Mivel ez egy hatalmas lépés lesz az életemben, méltó módot kellett találnom rá.

Megvártam, amíg Isis teljesen eltűnik a szemem elől, aztán hazafelé indultam. Míg a házhoz értem, ezerféleképpen elpróbáltam, mit mondok majd pontosan Vaniának, de ahogy ténylegesen egy szobába kerültem vele, minden ostobaságnak tűnt. Edward az ablak mellől rám nézett, aztán bólintott. Kifelé menet még biztosított róla, hogy ha szükség lenne rá, a közelben lesz, aztán magunkra hagyott.

- Beszélnünk kell, nagyon komolyan! – csuktam be Edward mögött az ajtót, bár ő és Emmett is tökéletesen hallhatták így is, úgy is a szavainkat.

- Vele voltál, igaz? – vicsorodott el egy mély levegővétel után Vania.

- Tisztáznom kellett vele a helyzetet.

- Tisztázni? Elmondtad neki, hogy felelős vagy értem és nem hagyhatsz magamra?

- Ő kért arra, hogy segítsek neked továbbra is – próbáltam megértetni vele Isis önzetlenségét.

- Akkor rájött, hogy ideje lemondania rólad. – A női vonásokra látható megkönnyebbülés ült ki.

- Erről szó sincs! – tiltakoztam. – Vanessa… - léptem közelebb hozzá. – Emlékszel, mikor arról a könyvről beszélgettünk, amit ajánlottam? – jutott eszembe az ötlet, amivel elmagyarázhatom a helyzetet. – Szóba került, milyen az igazi szerelem, és hogy milyen férfira vágysz…

- Valakire, aki udvarias, kedves, odaadó és okos – húzódott mosolyra a szája, miközben elismételte azokat a jelzőket, amiket akkor is felsorolt. – Olyanra, mint te.

- Tévedsz – csóváltam meg a fejemet. – Mondtál még valamit… - elgondolkozva meredt maga elé. Az emberi életünk jó része azonnal kiesett, amint átváltoztunk, főleg, ha egyébként sem akartunk emlékezni rá. Rosalie esete volt erre a legjobb példa – mikor magához tért a házunkban, tudta, mit tett vele a vőlegénye és a barátai, de a részletek elmosódtak, hogy fel tudja dolgozni a történteket. – Azt mondtad, úgy szeressen téged, ahogy te szereted őt. Vania, én erre sosem leszek képes.

- De kedvelsz! – tört ki belőle.

- Igen, így van. Kedvellek. De ennek nincs köze a szerelemhez. És soha nem is lesz – mondtam ki végre, amire eddig csak finoman célozgattam. Nem akartam megbántani Vaniát, vagy ami még rosszabb, összetörni a szívét, de ez volt az a pont, ahol muszáj volt határozottnak lennem. Nem húzhattam tovább ezt a lépést. – Isis életem szerelme és vele akarok lenni, amíg csak meg nem szűnök létezni. Szörnyen sajnálom! – Vania kezei ökölbe szorultak és lehajtotta a fejét. Sötét haja az arcába omlott eltakarva előlem az érzéseit. – Ettől függetlenül segítek neked. Nem foglak magadra hagyni. Barátként…

- Nem a barátságod kell! – Edward keze odakint a kilincsre csúszott, én pedig aggódva léptem hátrébb egyet.

- Sajnálom, de csak azt adhatom! – feleltem határozottan. Pár pillanatra a vörös szempár az arcomra szegeződött.

- Nem hagyhatsz el! Szükségem van rád! – húzódtak hátra Vanessa ajkai elővillantva a fogsorát egy vicsor kíséretében. Kezdte megérteni, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok.

- Nem hagylak el, segítek neked – ismételtem meg.

- Gyűlölöm őt! – Hirtelen ugrott a mellkasomnak, ettől pedig mindketten a földön kötöttünk ki. Azt hittem, belém fog marni, de a következő pillanatban eltűnt fölülem – Edward letépte rólam és a szoba másik felébe hajította.

Újabb támadásra számítva pattantam fel, de Vanessa csak remegve meredt rám – a tekintetében annyi vád volt, hogy szinte biztos voltam benne, mi lesz a következő mondata.

- És téged is gyűlöllek! – Az üvegszilánkok csilingelő hangja örökre bevésődött volna akkor is az elmémbe, ha nem vámpír vagyok. Vanessa a csukott ablakon át ugrott ki, és egy szempillantás alatt eltűnt az erdő fái között. Még láttuk, ahogy Emmett utána iramodik, aztán mi is ugrottunk Edwarddal.

Gyógyító pilleszárnyak - 41. fejezet

2011-10-29T18:32:00.000+02:00

Először is elnézést, amiért csak most kaptok új fejezetet. Tudom, hogy sokan hiányoljátok, mert mostanság nem hetente jön, ezért gondoltam, hogy előre szólok, hogy lelkileg fel tudjatok készülni a csúszásokra... Vizsgaidőszakom lesz, három szigorlat és nyolc vizsga vár rám, úgyhogy nincs fix időpont a frisselésre, hanem írom, ahogy tudom. Két héten belül biztosan jön majd fejezet mindig, lehet, hogy hetente is, szóval, érdemes mindig felnézegetni ide, de biztosat a vizsgaidőszak alatt nem tudok ígérni. A diplomám múlik most azon, hogy az összes szigorlatom és vizsgám sikerüljön, úgyhogy kérlek, legyetek türelmesek. Köszönöm. :)

A másik, hogy betegen írtam ezt a fejezetet, átnéztem, hogy ne legyen benne hiba, de ha mégis találnátok, akkor nézzétek el nekem. :) És persze, kíváncsian várom a véleményeket, biztos, hogy inspiráló és gyógyító hatással is lesznek rám. :) Jó olvasást! :)

41. DÖNTÉS

AGGÓDTAM. Nem csak a tanács döntése, hanem a tanácskozás lefolyása miatt is. Vanessa nem állt még készen arra, hogy élők közelében legyen. A farkasok vére nem volt túl vonzó, de egy szomjas újszülöttnek épp elég csábító volt, hogy gondot okozzon. Edward pont ugyanígy gondolhatta, mert amint alkonyodni kezdett, Vanessa elé sétált és belekezdett a szabályok felsorolásába.

- Menni fog – bólintott legújabb vámpírtagunk, mire Edward arcizma megrándult.

- Ne vedd félvállról a dolgot! Ha ezt teszed, hibázni fogsz, és a mi létezésünket is kockáztatod! – morogta dühösen.

- Mellettetek maradok, visszatartom a levegőt és nem szólalok meg, majd te beszélsz helyettem – ismételte el a hallottakat Vania. Edward pár pillanatig az arcát fürkészte, aztán hátrébb lépett. Valószínűleg elégségesnek gondolta az eltökéltséget a női elmében. Vanessa hozzám sétált és felmosolygott rám. Zavartan fordultam Edward felé.

- Indulunk?

- Igen, menjünk – nyitotta ki az ajtót előttünk.

Már az erdő közepén jártunk, mikor a vijjogó hang és a szárnyak surrogása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül. Meglepetten emeltem az arcom az ég felé.

Mit keres itt? – szorult össze a gyomrom. Edward valószínűleg pont annyira nem örült a dolognak, mint én, mert hallottam magam mellett a morgását és bosszús tekintettel meredt a hívatlan kísérőre.

- Megmondtam neki, hogy maradjon otthon! Miért nem lehet csak egyetlenegyszer szót fogadni?

- Ez az a sólyom, aki megmentett? – torpant meg Vanessa meglepetten. Csak most jöttem rá, hogy vele nem közöltük még az információt, hogy léteznek más állati alakot öltött quileute-ok is, nem csak farkasok. Ahogyan azt sem, hogy egyikük Isis. – Mit keres itt?

- Ő is alakváltó – foglalta össze Edward. Valószínűleg direkt hagyta ki belőle a lényeget – nem akarta a találkozó előtt felzaklatni Vanessát. A női tekintet egy ideig még követte a felettünk köröző madarat, aztán tovább indultunk a hegyek felé. Nagyon ajánlottam Isisnek, hogy le ne merjen szállni, míg a helyzet veszélyes… Néha annyira makacs volt! Hiába tiltottunk neki valamit Edwarddal, csak azért is megtette. Akár egy gyerek…

Mert az is – emlékeztettem magam rá. Egy részem ujjongott, mikor megkaptuk az engedélyt: Isis biológiai tizenhét évessé válása után felnőtt szerelmi életet élhetünk. Egy másik pedig úgy érezte, hiába néz ki úgy, mint egy felnőtt, túl korai lenne… Annyira korai…

Mély levegőt vettem. Most nem elmélkedhettem ezen. Nem csak Edward miatt – nem jött volna túl jól, ha most elterelem a figyelmét -, hanem mert nekem is koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi gond. Amint a barlang közelébe értünk, lelassítottunk és szemmel tartottuk Vania minden egyes rezdülését – és a fiamnak köszönhetően minden gondolatát is.

- Mély levegő! – jött Edwardtól a figyelmeztetés, amint megláttuk a távolban a farkasokat. Hallottam, ahogy Vania éles lélegzetet vesz, aztán csend lett. Már rég tettem ilyesmit, de most elmormoltam magamban egy imát, hogy minden rendben menjen. A családomnak és nekem is szörnyű végkifejlet lenne, ha el kéne hagynunk La Push-t. Végre kezdtük összeszedni magunkat, Isabellának és az ikreknek pedig szükségük volt a rokonaik közelségére.

Ahogy megérkeztünk, előre akartam lépni, hogy felvegyem a tárgyalás fonalát, de végül félbehagytam a mozdulatot. Edward megelőzött ebben, és ösztönösen átvette az irányítást.

- Üdv! – lépett Jonathan elé, aki farkas alakban várakozott társaival együtt. Marcust és Alice-t nem láttam, valószínűleg a barlangban hagyták őket. Jasper is velük lehetett, mert éreztem az illatát és a hatását is. Hirtelen valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam és gyanítottam, hogy ezzel a többiek is így vannak.

- Igen, de én fogok tolmácsolni. A biztonság kedvéért – szólalt meg ismét Edward. Kicsit zavaró volt a számomra a hiányos kommunikáció. Ilyen érzés lehet egy ember számára végighallgatni egy telefonbeszélgetést. Azt hallja, mit mond a mellette álló, de a vonal másik végéről kapott válasz már nem jut el a füléig.

- Jonathan arra kér, meséld el, mi történt – fordult hátra Vaniához. Pár pillanatig csak néztek egymásra, aztán Edward megszakította a szemkontaktust. A hangja érzelemmentessé vált, csak közvetítette az általa hallottakat.

- Azt hiszem, megzavarodtam teljesen. Csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom elveszíteni Carlisle-t. Nem a vámpír hibája és nem is Alice-é. Csak az enyém. Megvágtam magam, hogy a vámpír ne tudjon ellenállni nekem. Tudtam, hogy ha megérzi a vérem illatát, akkor nem állíthatja majd meg senki és semmi. Én akartam ezt. Én vagyok a felelős.

A vámpír. Vania úgy beszélt Marcusról és Alice-ről, mintha külön fajba tartoznának. Ezt már korábban is észrevettem nála. Engem – annak ellenre, hogy tudta, mi vagyok – emberként kezelt, ahogyan a családom tagjait is. Viszont, ha más vámpírokról beszélgettünk, láttam a tekintetében a félelmet, amit egy démon felismerése okoz.

Csak most utólag fogtam fel, hogy valószínűleg az egész helyzetet rosszul kezeltem. Elhitettem vele, hogy különbség van vámpír és vámpír között. Persze, nem vagyunk mind egyformák. Mi próbálunk uralkodni magunkon, helyesen élni. De ettől még éppolyan veszélyesek vagyunk, mint egy nomád. Marcus sem gonosz, nem olyan, mint Aro volt. Vagy Jane. Ők élvezték a gyilkolást, a fájdalmat, a könnyeket. Mégis mind öltek embert. Még én is, bár csak átváltoztatás céljából. De megtettem Edwarddal, Esmével, Rosalie-val és Emmettel is.

El kellett volna magyaráznom neki, hogy mit jelent ez az egész. Meg kellett volna értetnem vele, ki is vagyok. És akkor most nem tartanánk itt.

Vanessa téved, én vagyok az egyetlen felelős. Én és senki más.

Pár pillanatra nyomasztó csend ereszkedett ránk. A farkasok hangtalanul beszélték meg a hallottakat.

- Csak egy ostoba lány! – csattant fel hirtelen Edward, mire Vanessa összerezzent mellettem. Ösztönösen közelebb lépett hozzám, mintha védelmet keresne.

- Neked kéne a legjobban tudni, miféle perverz, őrült dolgokra tudja az embert rávenni a szerelem… - szorult ökölbe a fiam keze. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e, ha továbbra is ő folytatja a tárgyalásokat. Tartottam tőle, hogy a vita hevében olyasmit találnak mondani egymásnak a falka alfájával, amit nem kéne. Részéről az újabb gondolat egy morgás kíséretében tört elő, ami szintén nem jósolt túl sok jót. Nem igazán volt ínyére, amit Edward az orra a alá dörgölt, még ha igaz is volt.

- Nem, tényleg nem ugyanaz! – bólintott Edward, de fogalmam sem volt, mire helyesel. Jonathan is meglepődhetett a hirtelen jött egyetértéstől, mert félredöntött fejjel kérdőn fürkészte a márványarcot. Mikor Edward ismét szólásra nyitotta a száját, már sejtettem, hogy az előbbi mondata csak színtiszta irónia volt. Halovány mosoly ült ki az ajkai szegletére. Egy ismeretlen azt gondolta volna, hogy élvezi a gonoszkodást, de én tudtam, hogy csak muszájból teszi.

- Te tisztában voltál azzal, mit teszel. Tudtad, hogy mivel jár együtt. Ő nem gondolkozott. Fogalma sem volt róla, mibe vág. Ez a különbség! – foglalta össze kemény hangon, miközben egyenesen a farkasszemekbe nézett.

Ahogy megéreztem az apró kezet a tenyerembe csúszni, odafentről hangos vijjogás hasította keresztül az eget. Vanessára pislantottam, úgy tűnt, tényleg fél – valószínűleg most jutottak el a lehetséges következmények a tudatáig. Tudtam, hogy Isisnek rosszul eshet, de most nem ereszthettem el őt. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és ha már eddig nem tettem, most helyesen kellett cselekednem. Szüksége volt rám. Isis majd megérti. Majd beszélek vele később.

- Rendben, azt hiszem, ez elfogadható büntetés – született végül néma megegyezés. Mikor Edward felénk fordult, a női ujjak még erősebben kapaszkodtak belém, szinte már fájt a szorításuk.

- Alice és mi nem vagyunk felelősök. Minden lehetséges lépést megtettünk, hogy elővigyázatosak legyünk. Nem fognak megbüntetni minket – közölte.

- És Marcus? – pillantottam aggódva a barlang bejárata felé.

- Ő is vétlen. Ha egy oroszlán elé húst dobsz, ne csodálkozz, ha megeszi… - vonta meg a vállát. – Az egyetlen kikötés, hogy amint sikerült leszoktatni az embervérről, azonnal el kell hagynia a környéket.

- Eddig is ez volt a terv – nyugodtam meg kissé, de ahogy a mézszín tekintet Vanessára vándorolt, ez az érzés nyomtalanul elpárolgott. Edward róla még nem ejtett szót és valószínűleg nem ok nélkül hagyta utoljára.

- Vanessával mi lesz?

- Elismerik, hogy csak ostobaság volt, amit tett és megérdemli az esélyt – közölte Edward. – De… - Az ernyedni kezdő kéz ismét megfeszült.

- De?

- El kell mennie most azonnal a környékről. – Vania szemei elkerekedtek, aztán heves fejrázásba kezdett. – Ez a legjobb megoldás. Életben maradsz, újrakezdheted…

- Nem! – szakadt ki a női torokból a korábban beszívott levegővel együtt. Edward azonnal éberebb lett én pedig felkészültem rá, hogy ha kell visszatartsam Vanessát a karja árán is. Megmarkoltam a kezét és igyekeztem visszahúzni. Ha a farkasokra támad, az életét nem tudom visszaadni, de egy leszakadt végtagot bármikor a helyére teszek.

- Nyugalom! – próbálkozott Edward, miközben egy láthatatlan nyugtató hullám szaladt keresztül rajtunk Jaspernek köszönhetően. Még mindig nem bújt elő a barlangból – valószínűleg a farkasok parancsoltak rá és Alice-re, hogy ha a tárgyalások pozitív végkimenetelére vágynak, akkor vigyázzanak Marcusra -, de hallott minket és megpróbált segíteni.

- Carlisle-lal maradok. Vele maradok! – Vanessa ösztönösen mélyet lélegzett, ahogy elfogyott az utolsó csepp oxigén is a tüdejéből. A vonásai rögtön megváltoztak. A düh helyét ellágyult, vágyakozó arckifejezés váltotta fel.

- Tünés! – Edward megragadta Vania másik karját, én pedig a parancsnak engedelmeskedve húzni kezdtem magam után.

Minden erőnket be kellett vetnünk, hogy el tudjuk őt távolítani a farkasoktól, miközben arra is figyelnünk kellett, hogy ne marjon belénk, miközben megpróbál kiszabadulni. Meg sem próbáltunk beszélni hozzá, tudtuk, hogy teljesen felesleges. Jelen pillanatban a saját bátyját is gondolkodás nélkül megölné, a vérszomj átvette a tudata felett a teljes hatalmat.

Már az erődben jártunk, mikor Isis hangos vijjogása egy pillanatra elvonta a figyelmemet. Csak nehezítette volna a dolgunkat, ha leszáll és Vanessa megérzi az ő vérének az illatát is. El akartam mondani neki, hogy maradjon odafent, de a vállamba hasító fájdalom kiáltásra késztetett. A következő másodpercek gyorsan peregtek. Edward letépte rólam Vanessát és a földre hajtotta, de mielőtt lefoghattuk volna, a sólyom eltökélten rontott neki. Pengeéles fogak a hegyes csőr és karmok ellen.

A látványtól, ahogyan Isis egy vámpírral harcol miattam, lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan lépjek közbe úgy, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam.

Előrelendülve átkaroltam és magamhoz öleltem a sólymot, hogy a saját testemmel védjem. Reméltem, hogy Edward le tudja majd fogni Vaniát annyi időre, míg biztonságban nem lesz. Háttal csapódtam be a földbe, apró darabkákat szakítva ki belőle, amelyek mellettünk hullottak alá.

Rögtön talpra pattantam még mindig óvatosan szorítva Isist, aztán megragadtam két oldalról és az ég felé lendítettem, ahogyan egy postagalambot szoktak útjára indítani. Egy ekkora madárnál ez elég bizarrul nézhetett ki, de kevés volt az időnk, én pedig azonnal a magasban akartam tudni. Gépiesen tárta szét a szárnyait, de azonnal megfordult a levegőben és ahelyett, hogy elrepült volna, ismét felénk tartott.

- Maradj! – Edward hangján éreztem, hogy nagy erőfeszítésébe kerül a földön tartani Vanessát, ezért nem udvariaskodhattam.

- Menj innen! – kiáltottam Isisre. Egy pillanatra meglepetten merevedtek meg a szárnyai. – Hallod? Tűnj el innen! – ismételtem meg.

Visszafojtott lélegzettel vártam, hátha ismét el kell kapnom, mielőtt Vanessának nekimenne, de végül egy kört leírva hátat fordított nekünk és távolodni kezdett. Gondolkodás nélkül ugrottam Edwardék mellé, és elkaptam Vania kiszabadult kezét még mielőtt belemarkolhatott volna a vörösesbarna tincsekbe, megszabadítva a skalpjától a fiamat.

– Maradj! – szóltam most már én a foglyunkra. A rángatózás végeláthatatlan percek múlva enyhült csak – ha mindhárman emberek lettünk volna, már rég feladjuk Edwarddal a próbálkozást.

Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor az alattunk lévő test végre elernyedt és a vörös tekintetbe visszatért az értelem.

- Mit… mit tettem? – szörnyedt el, ahogy észrevette a vállamon a felszakadt inget. Szerencsére nem tépett ki belőlem húsdarabot, de a fognyoma biztosan megmarad örök emlékként.

- Nyugodj meg, semmi baj! – szólaltam meg halkabb hangon.

- Megtámadtalak – remegett meg a szája, mintha a sírás fojtogatná.

- Elvesztetted a fejedet. A legjobbakkal is előfordult – adtam meg számára a felmentést, de a lelkifurdalásán ez nem sokat segített.

- Elereszthetünk? – érdeklődött Edward. Még mindig görcsösen markolta a női alkart.

- I… igen – jött a lassú bólintás. Készenlétben maradva visszahúzódtunk, de Vanessa a földön maradt és nem mozdult. Mintha ültében kövült volna meg. Aztán egyszer csak kitört belőle a kétségbeesett szóáradat. – Nem mehetek el innen nélküled! Inkább öljenek meg, az sem érdekel, de melletted akarok maradni! Carlisle, kérlek, segíts! – A női karok hirtelen a nyakam köré tekeredtek és ölelésbe húztak.

Adjanak egy hetet! – kértem fel Edwardot az üzenetközvetítő szerepére. Egyelőre fogalmam sem volt, mi lenne a helyes cselekedet, de abban biztos voltam, nem az, hogy kilököm Vanessát a nagyvilágba. Az sem vele, sem a leendő áldozataival szemben nem lenne túl tisztességes. – Hazaviszem őt, beszélj Jonathannal!

- Gyere, hazamegyünk! – fejtettem le a karokat a nyakamból, aztán felhúztam Vanessát a földről. – Mindent elrendezek, de most induljunk – fogtam meg a kezét.

A házig csendben voltunk mindketten. Nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek, Vaniát pedig valószínűleg gyötörte a bűntudat. Az arcáról szinte olvasni lehetett az érzelmeket. A szája lebiggyedt, a szemeit lesütötte, ha nem lett volna vámpír, biztos, hogy futás közben nekiszalad egy fának, annyira máshol jártak a gondolatai.

Mikor beléptünk a lakásba, elsétált a lépcsőkorlátig, ráhelyezte a kezét, aztán mélyet sóhajtott. Becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem.

- Ugye, nem hagyod, hogy elszakítsanak minket egymástól? – jött az aggódó kérdés.

- Vanessa…

- Nem hagyhatsz magamra! Meg kell tanítanod arra, hogyan legyek vegetáriánus! – perdült meg hirtelen és a tekintetével az enyémbe kapaszkodott.

- Meg foglak tanítani, bármi is legyen – ígértem meg. Nem volt más választásom. Vanessa az én felelősségem, tennem kell azért, hogy a lehető legjobban felkészítsem a mi utunkra. Nem csak azért, hogy megmentsem a leendő áldozatai életét, hanem hogy megmentsem a lelkét. Annyira érzékeny volt, nem akaszthattam a nyakába a gyilkosságok terhét, amelyeket biztosan elkövetne, ha nem állnék mellette.

- Köszönöm – termett előttem és mire észbe kaptam volna a szája már az enyémet kereste. Megragadtam a karjait és eltoltam magamtól.

- Ez nem jelenti, hogy van olyan: mi. Vanessa… Szerelmes vagyok Isisbe. Amit tettél… teljesen felesleges volt – komorult el az arcom.

- Ne mondd ezt! – csattant fel. – Még belém szerethetsz. Még van időm… - motyogta inkább magának, mint nekem, aztán mielőtt még ismét tiltakozásba kezdhettem volna, felrohant az emeletre. Hallottam, ahogy leül az ablak alá – a háta súrolta a falat. Nem mentem utána, helyette a lépcső második fokát választottam. Ott vártam meg, míg Edward végre hazaér.

Az elmémet teljesen kiürítettem, nem akartam gondolkozni. Sem Vanessán, sem Isisen, sem semmi máson. Kellett egy kis szünet, mielőtt meghozom a fontos döntéseket.

- Mit mondtak? – kérdeztem, amint Edward átlépett a küszöbön. Emmett odakint dudorászott mély hangon – a testvére megkérhette, hogy odakint őrködjön, amíg beszél velem.

- Egy hét, nem több.

- Köszönöm.

- Carlisle, ezt le kell zárnod – nézett rám nagyon komolyan.

- Tudom. El fogom intézni a dolgot… valahogyan… - túrtam bele a hajamba.

- A valahogyan nekem nem elég jó. Úgy oldd meg, hogy Isisnek ne fájjon! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ez most nem kérés, hanem elvárás, amelyet ha nem teljesítek, annak súlyos következményei lehetnek.

- Nem fogok neki szenvedést okozni – bólintottam.

- Akkor menj és keresd meg, én vigyázok addig rá – biccentett az emelet felé. – Isis eléggé kiborult, mikor elzavartad. Ostobaság volt beleavatkoznia, de csak téged védett.

- Tudom – álltam fel lassú mozdulatokkal, majd az ajtóhoz sétáltam.

- Carlisle!

- Igen? – fordultam hátra a verandáról.

- Egy sírnál keresd… - ráncolta össze a homlokát, majd mikor értetlenül pislogtam rá, folytatta. – A fejében egy elhagyatott sírt láttam. Egy kis dombocskát márványkővel.

- Tudom, tudom hol van – dadogtam. Fogalmam sem volt, Isis honnan szerzett tudomást a sírról, de biztos voltam benne, hogy az Esmének állított emlékhelyről van szó.

Ahogy futni kezdtem a sír felé, az elmém teljesen kikapcsolt. A száguldás mindig jót tett nekünk, ellazított. Ezt valószínűleg még az emberi életünkből örököltük. A halandók is sokszor a futást választják, ha zsong a fejük a gondolatoktól. Vagy felpattannak egy motorra – esetleg beülnek az autóba -, és órákon át csak élvezik a gondtalan szabadságot.

Csak akkor lassítottam, amikor már pár méternyire voltam a sírtól. Isis emberi alakban térdelt előtte, ujjai a követ simogatták. A mellkasom összeszorult a látványtól. Tartottam tőle, hogy esetleg féltékenység támad benne Esme iránt, de úgy tűnt, a szeretet, amit tőle kapott, erősebbnek bizonyult.

- Hiányzik a nagyi – törte meg a csendet Isis hangja. Megérezte a jelenlétemet, de nem fordult felém.

- Nekem is – vallottam be. Mellé sétáltam és letérdeltem. A barna tekintet lassan fordult felém és az arcomról azonnal a karomra vándorolt.

- Jól vagy? – érintette meg az ingemet a szakadás fölött.

- Igen, már begyógyult. Semmi bajom – biztosítottam róla. – Sajnálom, hogy rád kiabáltam – sütöttem le a szemem bűntudatosan. Pár pillanatig nem kaptam választ, aztán Isis felsóhajtott.

- Igazad volt. Nem tudta, mit tesz, nem kellett volna bántanom őt. Csak megvédted.

- Azt hiszed, őt védtem? – szaladt össze a szemöldököm.

- Miért, nem? – bizonytalanodott el a vékonyka hang.

- Persze, hogy nem! – simítottam a tenyeremet Isis arcára. – Nem akartam, hogy bajod essen. Halálra rémültem a gondolattól, hogy egy őrjöngő vámpír közelében vagy.

- Én pedig a látványtól, hogy az a vámpír beléd mar – simítottak végig az ujjai a hegemen. A gyengéd érintésbe beleremegtem. – Mi lesz most? Vanessával? Velünk?

- Nem tudom még. Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak. De meg fogom oldani! – tettem hozzá gyorsan az aggódó homlokráncok láttán. Előre hajoltam, hogy nyugtató csókot nyomjak a meggypiros ajkakra, de Isis pont úgy húzódott el tőlem, ahogyan nemrég én Vaniától. Kellemetlenül facsarodott össze a halott szív a mellkasomban.

Gyógyító pilleszárnyak - 40. fejezet

2011-10-15T17:53:00.000+02:00

Szeretettel várok mindenkit jövő hét szombaton (október 22.) 15 órakor Pesten az A38-as hajóra, ahol az új könyvem, a Kígyók sziszegése könyvbemutatója lesz. :)

Ha valaki nem tud eljönni, de szeretne dedikált könyvet vásárolni, az 20% kedvezménnyel (+postaköltség) megrendelheti, ha ír egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. :) A szállítás ingyenes, ha más könyveket is rendeltek mellé (például Kitti és Benina új könyveit), és így 10000 Ft felett vásároltok. :)

40. HALÁLOSAN KOMOLY

KELLETT EGY KIS friss levegő, ezért lesétáltam a kertbe. Edward odafent maradt Vanessával, Isis pedig éppen vadászott – neki gyakrabban volt szüksége a táplálkozásra, mint nekünk. Telefonon azt a hírt kaptuk, hogy a quileute tanács meg akarja hallgatni a mi véleményünket is Marcus tettéről, mielőtt döntésre jut. Azt reméltem, hogy mindenféle gond nélkül megértik majd, hogy nem volt választása, de úgy tűnt, besokalltak.

Azok után, hogy befogadtak minket La Push-ba, biztosan azt várták, hogy kiemelkedően odafigyelünk, semmi hasonló ne történhessen meg. Igazuk volt, de a hibás nem Marcus volt vagy Alice, hanem én. Egyedül én. Felkészültem rá, hogy amint Vanessa átváltozik, elmondom ezt nekik, és vállalom, ha száműznek a területükről.

A női sikolyok lehallatszottak, én pedig legszívesebben elrohantam volna jó messzire, hogy ne halljam őket. A Harlannal való beszélgetést még mindig húztam-halasztottam. Gyerekkora óta ismertem és kedveltem őt, sokszor számíthattam rá, és megígértem neki, hogy vigyázok a húgára. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki ezek után. Miféle mentséget találhatnék magamnak.

Persze, vádolhatnám Vaniát. Ő sebesítette meg magát, ő akart átváltozni. De csak egy összezavarodott emberlány, akinek én kavartam fel a gondolatait és a lelkét. A szavaimmal elmondtam neki, hogy nem érzek semmit, de a szavak nem mindig jutnak el az emberi fülhöz, ha a szívben vágyak ülnek. Ezt tudnom kellett volna.

A szárnysuhogásra felkaptam a fejemet és a pillantásom azonnal Isist kereste. Végül a hátam mögül hallottam meg a zajokat, a következő másodpercben pedig ott ült már a vállamon. Ő volt most az egyetlen, aki egy kis boldogságot tudott lopni a zűrzavaros órákba.

- Jó, hogy itt vagy… Már kezdtél hiányozni – simogattam meg a nyakát, mire olyan hangot hallatott, mintha dorombolna. – Sikeres volt a vadászat? – érdeklődtem. Elégedetten felvijjogott, amit igenként értelmeztem.

Olyan jó lett volna hallani a hangját, látni az arcát. Így is kellemes volt a közelsége, de emberként még inkább vágytam rá. Halk sóhaj hagyta el a számat, mire érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat.

- Semmi baj – próbáltam megnyugtatni. Hirtelen felemelkedett a vállamról, és eltűnt a ház másik oldalán. Elindultam utána, de mielőtt még megkerülhettem volna a házfalat, a halk suttogás megállított.

- Maradj ott!

- Isis? – szaladt össze a szemöldököm meglepetten.

- Csak maradj. Nincs ruhám… - motyogta. Az első hőhullám után, ami végigszaladt a testemen, aggódva emeltem a tekintetemet az emeleti ablak felé.

- Változz vissza, az apád meg fog ölni mindkettőnket! – simultam a falhoz, hogy a lábaim önkéntelenül se tegyenek olyasmit, amit nem kéne. Csodálkoztam, hogy Edward még nem jelent meg, hogy Isist helyre tegye, engem pedig… Mivel nem tettem semmit, talán megúsznám egy szigorú atyai pillantással.

- Beszélni akarok veled… Gyere ide… - nyúlt ki a fal mögül a csupasz karja. Ellenkezni akartam, mégis odaaraszoltam a fal széléhez és megfogtam a kezét. A szíve hangosan dübörögni kezdett, nekem pedig minden tagom görcsösen megfeszült az önuralom okozta erőlködéstől. A gondolat, hogy Isis ott áll mellettem teljesen meztelenül, több volt, mint amit még nyugodtan el tudtam volna viselni. – Mi lesz ezek után? Ha az a nő átváltozott? – jött a kérdés, ami kicsit segített, hogy koncentrálni tudjak.

- Ez a quileute-októl függ. Bárhogy döntenek, elfogadom. – Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha elkergetnek a területükről, de úgy tűnt, Edward már meghozta a döntést a család nevében. Rólunk beszélt, nem csak rólam. Ez számomra azt jelentette, hogy ha nekem mennem kell, ők is csatlakoznak hozzám. Nem voltam biztos abban, hogy elvárhatok tőlük ekkora áldozatot…

- Ők is tudják, hogy nem vagyunk hibásak. Nem erre gondoltam… Mi lesz a nővel? És veled… Velünk… - remegtek meg az ujjai az enyémek között.

- Ha a mi utunkat választja, segítem benne. Ennyivel tartozom neki és a bátyjának. De ez semmin nem változtat! Szeretlek… - vallottam be. A halk szipogástól ösztönösen elő akartam lépni a fal rejtekéből, csak a határozott figyelmeztetés mozdulat közben megállított.

- Maradj! Jól vagyok.

- Isis…

- Tényleg. Jól vagyok. Csak…

- Csak?

- Annyira félek, hogy valami miatt elveszítelek. Abba belehalnék. – A halovány hang máris olyan volt, mintha erre készülne. Buta, buta lány!

- Nem fogsz elveszíteni, hallod? Erre itt és most szent esküt teszek neked! – szorítottam meg a kezét. – Nem fogsz elveszíteni!

- Oké… - jött a válasz, de nem volt valami meggyőző.

Sok mindenben bizonytalan voltam, hogy mi lesz velem, a családunkkal, hogyan tudnék segíteni Marcusnak és Vaniának, de egy valamihez nem volt kétségem. Hogy az Isis iránt érzett szerelmem az utolsó leheletemig fog tartani bármikor is jöjjön el az a pillanat.

- Szeretlek – ismételtem meg. Lehajoltam a kezéhez és egy csók erejéig hozzáérintettem a számat. Edward odafent mozgolódni kezdett, ezért szinte azonnal visszahúzódtam. – Változz vissza, mielőtt apád tényleg megöl – kuncogtam fel.

A keze lassan, kelletlenül csúszott ki a markomból. A következő pillanatban a sólyom hangosan visongva jelent meg a ház fölött, aztán ismét rám telepedett. Mintha csak hazaérkezett volna vagy a testem egy újdonsült kinövése lenne, valami hozzám tartozó.

Vagy egy óráig csak csendesen üldögéltünk. A kezem simogatta a puha tollakat, Isis pedig néha hozzádörgölte a fejét az arcomhoz. A benti hangok ellenére egy kicsit sikerült megnyugtatnia.

Mikor a neszek elég közel értek hozzá, hogy meghalljam őket, először nem értettem semmit. A tudatom mélyén persze, emlékeztem rá, hogy mire kértem a fiaimat, de a felszínen már teljesen máshol jártak a gondolataim. Jelen helyzetben kit érdekel egy ember, aki sem nekünk, de most már Vaniának sem tud igazán ártani?

Isisszel a vállamon mentem Jasper és Emmett elé, hogy az egyik nagy fa mellett bevárjam őket. Jasper tekintete azonnal az emeleti ablak felé vándorolt. Igazi hadvezér volt, akinek az első dolga felmérni a terepet. Ez a berögzülése még ennyi évszázad után sem halványult el.

- Tényleg igaz, amit Isabella mondott? Marcus volt?

- Igen.

- És most?

- A tanács meghallgat, miután letelt a három nap – közöltem. Szinte láttam a tekintetében, ahogy elkezdtek forogni az agytekervényei, hogy minden lehetséges jövőváltozathoz tervet készítsen. – Alice-nek semmi baja nem lesz. Ő nem hibás – tettem gyorsan hozzá.

- Tessék! – nyújtott át Emmett egy mappát, amire eddig nem is igazán figyeltem fel. – Néhány szép irat azokról a csalásokról és bűntettekről, amiket a legújabb ismerősünk elkövetett. Drog, prostik és más egyéb nyalánkságok… Tudtam, hogy nem tiszta a tag, de még annál is több mindent találtunk, mint vártam.

- Köszönöm – vettem át a mappát, és belekukkantottam. Emmettnek igaza volt, ennyivel a markomban tartom azt a fickót. Bár most már úgyis mindegy…

- Carlisle, van még valami… - vonta el a figyelmemet Emmett a gépelt sorokról.

- Micsoda?

- Pontosan nem tudjuk, de suttogtak valamit az emberek. Egy pletykát.

- Miféle pletykát? – csuktam be a mappát.

- Hááát…

- Állítólag Vanessának és Readennek volt valami közös ügylete.

- Ne már! Én akartam elmondani! – mordult fel Emmett. – Miért kell minden jó titkot lenyúlnotok előlem? Mindig ezt csináljátok! – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Úgy nézett ki, mint egy mogorva mackó, aki elől elcsenték a mézesbödönt.

- Máskor ne húzd az időt feleslegesen – forgatta meg a szemét Jasper. Isis megrázkódott a vállamon, mintha nevetne, és ha nem aggódtam volna túlságosan az előbbi információ miatt, lehet, hogy még én is felkuncogok.

- Mit értesz közös ügylet alatt? – szakítottam félbe a testvéri civódást.

- Nem tudom… Állítólag Vanessa átverte valamivel a tagot, de azt senki nem tudta, hogy mivel – vonta meg a vállát Jasper. – Viszont Edwardnak tudnia kell – intett a ház felé. Elgondolkozva fordultam hátra – ha tényleg van valami, miért nem szólt nekem róla?

- Beszélek vele – bólintottam.

- Én meg megkeresem Alice-t – ült ki újra az aggodalom Jasper vonásaira.

- Rendben, menjetek csak, köszönöm – biccentettem feléjük. Egyetlen pillanat alatt tűntek el a szemem elől.

Elgondolkozva indultam vissza a házba, és mikor beléptem a dolgozószobámba, meg sem kellett szólalnom, hogy választ kapjak.

- Ez az ő dolga, nem fogom elmondani, mert nem áll jogomban.

- Ennyi az egész? – vontam fel a szemöldökömet. Egy tizednyi másodpercre a lánya felé rebbent a tekintete, mintha neki is köze lenne a dologhoz, de nem értettem, hogyan lehet Vanessa titka összefüggésben Isisszel. Mikor rájött, hogy önkéntelenül is elárulta magát, azonnal kiült a bosszúság a vonásaira.

- Ennyi – jelentette ki. Hazudott.

- Rendben – ültem vissza a földre mellé. Isis leugrott a lábaimra és a mellkasomnak dőlt. Ha Vanessa tényleg valami igazán szörnyű bűnt követett volna el, Edward biztosan elmondaná. Nem keverne bajba minket a hallgatásával. De nem tudtam nyugodni ettől az egésztől.

Milyen ügylet lehetetett Vania és aközött az alak között? Ha Vania nem esküdött volna meg nekem, hogy sosem volt Readen szeretője, erre gyanakodtam volna, de úgy éreztem, az igazat mondta. Bár mennyire ismerhetem, ha még az sem tűnt fel, annyira kiborította a szakításunk, hogy vámpíreledelként veti magát Marcus elé?

Isis aprókat borzongott az ölelésemben, ez visszarántott a valóságba a gondolataim közül. Megpróbáltam kicsit eltolni magamtól, hogy ne fázzon a testemből áradó hidegtől, de nem hagyta magát. Csak még közelebb bújt hozzám.

Edward sanda pillantást vetett felénk, ezért kicsit határozottabban tessékeltem arrébb a konok kis sólymomat, hogy aztán a cuccaim közül előhalásszak egy pulóvert. Isisnek nem tetszett a közénk préselt ruhaanyag, mert csalódott pillantással helyezkedett el rajtam ismét, miután visszaültem.

A következő nap még az előzőnél is csendesebben telt. Mind tudtuk, hogy eljött az idő és ez nyomottá tette az eddig sem túl rózsás hangulatunkat. Edward sóhajtva lökte el magát a faltól én pedig felkeltem a padlóról. Majdnem letelt a három nap, Vania kiáltozásának sűrűségéből pedig kikövetkezhettük, hogy nemsokára itt a vég.

- Most menned kell! – pillantottam Isisre.

Nem maradhatott, a saját biztonsága miatt. Amint az átalakulás befejeződik, Vaniára olyan erővel fog rátörni a vérszomj, amit potenciális áldozat jelenléte nélkül is nehéz lesz majd kontrollálnia. Edward nem szólt közbe, rájöttünk, hogy Isis sokkal inkább hallgat rám, mint rá. Ha Edward akart tőle valamit, akkor ösztönös ellenkezésbe fogott, ha én kértem, majdnem azonnal teljesítette.

A sólyom kedvetlenül állt lábra, aztán ellökve magát a talajtól a karomon landolt. Kinyitottam az ablakot és óvatosan kisegítettem rajta.

- Minden rendben lesz – simogattam meg a fejét, aztán nógató mozdulattal indulásra késztettem. Ahogy a magasba emelkedett, máris hiányozni kezdett. Figyeltem, hogy tesz pár kört a ház fölött, aztán eltűnik az erdő fái között. Le mertem volna fogadni, hogy a közelben marad és nem megy haza. De a lényeg az volt, hogy Vaniától távol és biztonságban legyen.

Még egy teljes órát kellett várnunk. Csak hallgattam az egyre lassuló szívverést és egyáltalán nem vártam a végét. Bár meg tudtam volna állítani az átalakulást, bár vissza tudnám csinálni. Mikor végül az utolsó dobbanások is elhaltak, Edward és én készenlétbe helyezkedtünk.

Ez volt a sokadik átalakulás, amit végignéztem – Edward, Esme, Rosalie és Emmett előtt, mikor a Volturinál vendégeskedtem, jó néhány újszülött „világra jövetelét” láthattam -, mégis ideges voltam.

A női ajkak hirtelen éles levegőt szívtak maguk közé, aztán Vania szemei felpattantak. Láttam bennük a zavarodottságot. Ahogy az illatunk egy újabb, most már orron át beszívott, levegő kíséretében figyelmeztette, nincs egyedül, felpattant és ösztönösen a sarokba húzódott. A legtöbb vámpír ezt tette az első másodpercben, mielőtt kitisztult volna teljesen az elméje. A túlélőösztön vezetett minket is, akárcsak az emberek nagy részét.

- Nyugalom, semmi baj – emeltem fel a kezeimet és igyekeztem a lehető legnyugodtabban beszélni. Vania egy pillanatig csak bámult ránk, aztán megértette. Kinyújtotta maga elé a kezeit és úgy nézett rájuk, mintha valaki máshoz tartoznának. Megmozgatta az ujjait, aztán ökölbe szorította őket.

- Olyan vagyok, mint te – emelkedett rám a vöröslő tekintet. A zaklatottság szép lassan eltűnt belőle, a helyét pedig elégedettség vette át. – Olyan vagyok, mint te – ismételte meg maga elé motyogva, miközben mosolyra húzódott a szája. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a mosoly fintorrá váljon. Vania a torkára fonta a kezét és nagyot nyelt. Már azelőtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megszólalt volna. – Szomjas vagyok. Szörnyen szomjas vagyok…

- Kiviszünk vadászni az erdőbe – döntöttem el. Ha szomjazni hagyjuk, fokozatosan növekszik majd az agressziója, jobb, csírájában elfojtani. Edward egyetérthetett velem, mert nem szólt közbe. Gondolatban megmutattam neki a tisztást, ahová menni akartam. Távol feküdt minden kitaposott emberi útvonaltól és táplálékban gazdag volt. – Elmondom a szabályokat… Nem távolodsz el tőlünk, nem próbálsz megszökni, nem támadsz meg senkit!

- Rendben – bólintott hevesen. Beszélni akartam vele Readenről, az ostobaságról, amit elkövetett, a vámpíréletről, de tudtam, hogy jelen pillanatban csak egy valami érdekli: a vér. Képtelen lenne igazán koncentrálni rám, míg szomjas.

Edwarddal közrefogva őt elindultunk. Egyetlen másodpercre sem téveszthettük szem elől, és nem hagyhattuk, hogy letérjen más irányba, mint amerre menni akarunk. Láthatóan élvezte a rohanást, széttárta a karjait, mintha repülne és úgy kerülgette a fákat. Akár egy gyerek, aki repülőset játszik.

Abban a pillanatban, ahogy megtorpant, én is megéreztem az őzek illatát. Hárman voltak és tőlünk északra tartózkodtak. Mielőtt még engedélyt adhattunk volna rá, Vania ösztönösen utánuk indult – Edwarddal tartottuk az iramot.

Nem kellett elmagyaráznunk, hogyan vadássza le a prédát. Ez olyan automatikusan működött a fiatal vámpíroknál, akár egy csecsemőnél a tejszopás reflexe. Az őzek megérezték a veszélyt, de még mielőtt menekülőre foghatták volna, a női lábak elrugaszkodtak a földtől és ráugrottak az egyik állat hátára. A küzdelemnek gyorsan vége lett. Az őz rángatózva rogyott le, ahogy az éles fogak belemartak.

Edwarddal félrehúzódva vártuk, hogy az állat teljesen kivérezzen, aztán ismét rohanni kezdtünk Vania után. Egyetlen őz nem volt elég, hogy megszűntesse a szomjúságát. Emmett első alkalommal tizenhét vadat ejtett – hat medvét, hét szarvast és négy nyulat -, azt hittük, kipusztítja az erdő teljes vadállományát a hely mellett, ahol akkoriban éltünk. Rosalie nyolc szarvassal kezdett, Edward pedig hét szarvassal, aztán rátalált egy hegyi oroszlánra, rádöbbent, hogy annak jobb az íze, és rögtön le is terített belőlük hatot. Még Esme is öt szarvast és két őzet fogyasztott el, mire végül nagyjából megnyugodott. Hosszú napnak néztünk elébe…

- Van még valahol? – egyenesedett fel Vania végül a harmadik őz mellől. Az orrát az ég felé szegezte és vadul szimatolt, a szája körül tiszta vér volt, a ruhájáról nem is beszélve. Ha a vadászatot nem is, azt, hogy tiszták maradjunk a vadászat során, még nekünk is időbe telt elsajátítani.

- Menjünk tovább északra, ott bizto… - kezdtem bele a mondatba, de mielőtt befejezhettem volna, már meg is indult a mondott irányba. Sóhajtva Edwardra pillantottam, aztán utána vetettük magunkat.

A következő pár óra valamint hat őz és három szarvas után, Vania végre megállt és úgy tűnt egy rövid időre képes mással is foglalkozni, mint a vérrel. Leguggolt a folyó mellé és elvileg lemosakodott, gyakorlatilag nézegette az új valóját a víztükörben. A mutató- és hüvelykujja közé csippentette a felső ajkát és megvizsgálta a fogait, aztán végigtapogatta az arcbőrét és sokáig meredt a saját tükörkép-tekintetébe.

- Miért csináltad? – léptem hozzá közelebb. Edward hátrébb maradt egy fa mellett, hogy viszonylag nyugodtan tudjunk beszélni. Vania zavarodottan nézett fel rám, mintha olyasmit kérdeztem volna, amire nyilvánvaló a válasz.

- Hogy boldog lehessek veled. Így már egyenlők vagyunk… mindhárman… Újra van esélyem – vonta meg a vállát.

Kezdtem úgy érezni, egy sükethez beszéltem eddig. Vania semmit sem fogott fel a szavaimból, vagy teljesen félreértelmezte őket. El akartam mondani neki ismét, hogy Isist szeretem és ezen nem változtat semmi, de Edward figyelmeztetően megrázta a fejét. Talán látott valamit Vanessa gondolataiban, ami miatt úgy vélte, nem jó ötlet most, újjászületése első napján leszedni a hályogot a szeméről és feldühíteni.

Kifújtam a levegőt, amit a beszédhez szívtam be, és inkább visszanyeltem a szavakat. Majd később megbeszéljük, ha már megszokta az új helyzetet.

- Tudod, mindig azt hittem, hogy vámpírnak lenni szörnyű. Ahogy meséltél róla… De jó érzés – igazgatta meg a haját. – Még sosem éreztem magam ennyire erősnek, egészségesnek. Sosem volt bennem ekkora energia – egyenesedett fel.

- Igen, ez a jó oldala… - hagytam rá.

- A szomjúság nehezebb, de ha van elég őz és szarvas az erdőben, akkor megleszek – nevetett fel.

- Vanessa, ez nem ennyire egyszerű! – figyelmeztettem.

- Dehogynem! Tényleg jól bírom – bizonygatta.

- Mert még nem érezted egyetlen ember illatát sem – szólt közbe Edward. Lassan sétált közelebb hozzánk és egyenesen Vanessa szemébe nézett. – Ha megtörténik, az önuralmadnak nyoma sem lesz. Hiába ettél előtte tíz, húsz vagy száz őzet. Annyira kívánni fogod az embervért, hogy egyszerűen képtelen leszel ellenállni. Nincs jobb érzés, mint átharapni egy ember torkát. A fogad úgy hatol át a bőrön, a húson és az érfalon, mintha vaj lenne. Aztán az édes-fémes íz elönti a szádat. Olyan, mint egy ezerszeresére felerősített orgazmus. De tudod, mi jön ezután? – Vanessa összepréselt szájjal rázta meg a fejét. – A tudat, hogy megöltél egy embert. Valakinek az apját, férjét, fiát… Valakit, akit szerettek. Gyilkos. Ez lett belőled. Megérte? – vonta fel a szemöldökét. Kegyetlenül hangzottak a szájából a szavak, de úgy tűnt, hatottak. Vanessa lesütötte a tekintetét és még jobban elsápadt.

- Nem fogok embert ölni – motyogta maga elé.

- Az nem olyan egyszerű. Nem lesz választásod.

- Segítsetek! – vándorolt a vörös pillantás az arcomról Edwardéra, aztán vissza.

- Ahhoz az kell, hogy komolyan vedd az egészet. Ez nem játék! Hajlandó vagy erre? – Edward határozottsága igazi vezető jellemre vallott. Mivel közel álltam Vaniához, én képtelen lettem volna így viselkedni vele, épp ezért kellett Edwardnak átvennie az irányítást.

- Igen, hajlandó vagyok – jött a halk válasz.

- Rendben, akkor most visszamegyünk a házhoz és mindent megoldunk. Indulhatunk! – nyújtotta ki Edward a karját utat adva Vaniának. Lassan haladt el mellettünk, aztán néhány lépést után futni kezdett, mi pedig követtük.

Gyógyító pilleszárnyak - 39. fejezet

2011-10-02T18:10:00.000+02:00

39. OSTOBA LÁNY

A lelkiismeret több ok miatt is gyötört. Megbántottam Vanessát és az Edwardnak tett ígéretemnek sem tettem teljesen eleget. Az egész létemet úgy töltöttem, hogy megpróbáltam jó lenni és senkinek sem ártani, de mostanában minden korábbi erőfeszítésemet sikerült semmissé tennem a hibáimmal.

Letörten ültem le a szobám padlójára, a könyökömet a felhúzott lábamnak támasztottam, a tenyeremmel pedig eltakartam az arcomat. Alice és Marcus még nem jöttek vissza a vadászatról, valószínűleg messzebbre elkalandozhattak és estig vissza sem érnek majd.

Ahogy megcsörrent a mobilom, sóhajtva nyúltam a zsebemhez – Edward neve a kijelzőn összerántotta a gyomromat. Mély levegőt vettem, aztán fogadtam a hívást. Nem bújhattam el előle, mint egy gyáva féreg. Vállalnom kell a tetteim következményét – bármi is a büntetés, amit kitalált számomra.

- Szia! – szólaltam meg halkan. A feszültségtől alig bírtam lélegezni, mintha egy több százezer tonnás kőszikla ülne a mellkasomon.

- Elmentél, mire visszaértünk – jött a vád. Igaza volt, megfutamodtam, bár nem tudatosan. Meg kellett volna várnom őt, hogy személyesen beszéljek vele és valljam be a bűneimet.

- Sajnálom. Nem tudom, Isistől mennyit tudsz, de gyenge voltam. Nem történt semmi végzetes, csak…

- Tudom – szakított félbe. – Isis mindent elmesélt. Azt is, hogy az ő hibája volt, te mindent megtettél, hogy távol tartsd magadtól.

- Ez így nem teljesen igaz – ült ki szomorú mosoly az arcomra. Az, hogy Isis meg akart védeni, felmelengette a mellkasomat, de nem hagyhattam. – Én vagyok a hibás. Nemet kellett volna mondanom vagy egyszerűen csak felállni és eljönni, mielőtt… Szóval felnőttként kellett volna viselkednem, ahogyan kérted. De nem tettem. – A másik oldalról tompa nevetés hallatszott fel. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.

- Carlisle… Tény, hogy elfogult vagyok, ha a lányomról van szó, ahogyan az is, hogy a hideg kiráz a gondolattól, hogy te és ő… - köszörülte meg halkan a torkát. – De ismerem Isist. Neki ellentmondani felér egy lehetetlen küldetéssel. Megtetted, amire kértelek. A lányom ép és sértetlen.

- Isabella korteskedett értem, igaz? – tippeltem meg.

- Igen – nevetett fel Edward újra. – Elsőre meg akartalak fojtani, de másodikra… Igaza van. Mint mindig… - Szinte láttam magam előtt, ahogy a férfiajak fintorba rándul. – De ezt ne áruld el neki – halkította le a hangját.

- Nem fogom – biztosítottam róla. Néhány pillanatnyi bátorságmerítés után szólaltam meg ismét. – Megígértem Isisnek, hogy megkérdezem, holnap találkozhatunk-e, de ha nemet mondasz, tökéletesen megértem…

- Gyere át vacsorára! Családi vacsorára – nyomta meg a szót. – Talán így könnyebb lesz mindenkinek.

- Rendben. Ennem ugye, azért nem kell? – kérdeztem rá aggódva. Bár megérdemeltem volna, hogy Edward legyömöszöljön a torkomon egy háromfogásos menüt.

- Jó büntetés lenne! – kuncogott bele a telefonba kitalálva a gondolataimat. – De nem, nem kell. Csak végignézzük, ahogy a többiek megvacsoráznak. És esetleg utána beszélhetnénk… Edanről – tette hozzá. – Bevallom, aggódom érte. Mások fejéből olvasok ki gondolatfoszlányokat arról, mi lehet vele, de velem semmit sem oszt meg. Ma beszélni akartam vele, de meg sem hallgatott.

- Nehéz korszakon megy most át.

- De veled beszélt. Sőt, még Dave-vel is beszélt. Nem értem, miért nem bízik bennem… Valamit rosszul csinálok, de fogalmam sincs, mit. Segítenél? – tette fel bátortalanul a kérdést.

- Nem vagyok biztos benne, hogy tudok-e. Mostanában… nem vagyok túl jó apa – komorultam el kissé. Amíg Esme élt, összetartotta a családunkat. Együtt éltünk, nem egymás mellett. Idejét sem tudtam, mikor beszélgettem csak úgy minden ok nélkül valamelyik gyerekemmel. Elhanyagoltam őket, Edwardot pedig egyenesen hátba szúrtam.

- Jó apa vagy. Csak… Már nem tökéletes.

- Sajnálom – sóhajtottam csalódottan. Nem Edward szavai bántottak – igaza volt -, hanem hogy nem tudtam megfelelni a saját elvárásaimnak és a gyermekeim igényének.

- Ne tedd! Tudod… Elmúlt a lelkifurdalásom.

- Ezt nem értem – ráztam aprót a fejemen.

- Furán fog hangzani, de amíg azt gondoltam, tökéletes vámpír, apa és férj vagy, mindig igyekeztem megfelelni neked. De persze, sosem érhettem fel hozzád. Tudod, milyen frusztráló ez? – érdeklődött derűsnek tűnő hangon. – Mióta tudom, hogy te sem vagy hibátlan, úgy érzem, nem vagyok olyan szörnyen gonosz.

- Nem tudtam, hogy így érzel – ültem feljebb gondterhelten.

- Én sem tudtam, míg meg nem változott minden. Bevallom, először fájt, hogy lezuhantál a piedesztálomról, de aztán… megkönnyebbültem. Így nincs akkora nyomás. És azt hiszem, egész jól boldogulok. El tudom fojtani a vámpír énemet, jó férj vagyok, a családot is egészen jól elirányítottam eddig… Csak ez az apaság nehezebb, mint hittem.

- Az apaság mindenkinek nehéz – mosolyodtam el. – De hidd el, ügyesen csinálod. És Edannel is rendbe jönnek majd a dolgok. Csak rá kell találnia önmagára.

- Gondolod, hogy tényleg… más az érdeklődése?

- Nem tudom. De ha így van, mit számít?

- Semmit. Azt akarom, hogy tudja – jött a határozott válasz.

- Szerintem a szíve mélyén tudja. Csak önmagával is tisztáznia kell, kicsoda és mit szeretne. Nem lesz gond – ígértem meg.

- Akkor holnap?

- Holnap – erősítettem meg. – Viszlát, fiam! – köszöntem el.

Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen fog menni ez a beszélgetés. És hogy Edward végre ismét megnyílik majd előttem. Pont olyan helyzetben voltam vele, mint ő Edannel. Eltávolodtunk és idő kellett, hogy újra egymásra találjunk. De most ismét igazán beszéltünk. Nem csak az illedelmes formalitások miatt, hanem mert jól esett. Alig negyed órája még nem hittem volna, hogy ma még jól érezhetem magam a bőrömben, de most így volt.

Felpattantam és kisétáltam a hátsó kertbe. Csak most jöttem rá, hogy egy jó ideje nem érzékeltem már Esmét. Régebben, mikor csak ültem a szobámban nagyrészt egyedül, sokszor láttam felderengeni az alakját, éreztem az illatát az orromban, vagy véltem felfedezni a függöny lebbenésében a tincsei selymességét. Ez segített elviselni a hiányát. A tény, hogy mostanra már nem volt szükségem képzelődésre, édeskeserű ízt hagyott maga után.

Már csak egyetlen dolog volt hátra, hogy tényleg le tudjam zárni a múltat. Kellett egy hely, ahol bármikor felidézhettem őt és elmondhattam, hogy ha tovább is léptem, nem felejtem el soha. Egy hely, ami életben tartja mindenki számára az emlékét az örökkévalóságig. Az ötlet hirtelen jött, de azonnal véghez akartam vinni – átszökellve a kerten futni kezdtem a hegyek irányába.

Ahogy a fölém magasló kőóriáshoz értem, lelassítva jártam körbe, hogy megtaláljam a megfelelő felületet. Végül ráleltem egy sima márványfalra, ami jónak tűnt. Úgy vájtam ki a nekem kellő formát, mintha vajban nyúlkáltam volna. A morzsalék a lábam mellé potyogott, de végül kiemelhettem a sziklafalból a kőtáblát. Még pár mozdulattal simává csiszoltam a felszínét, aztán óvatosan írni kezdtem bele az ujjamat finom vésőként használva.

Mikor elkészültem elérzékenyülve szemléltem meg a művemet. Olyan tökéletes volt, amilyet csak Esme érdemelt. Kissé nehéz szívvel emeltem fel és rohantam vissza vele az erdőbe. Emlékeztem egy helyre, amit kedvelt. Tele volt apró sárga és kék virágokkal és méregzöld fűvel.

A sírkövet pár centire lenyomtam a földbe, hogy biztosan megálljon a talpán, aztán kikapartam előtte egy kis lyukat. A földtől mocskosak lettek a körmeim, de nem igazán érdekelt.

Felemeltem a kezemet és csak bámultam az egyszerű aranyjegygyűrűt, ami Esmét hozzám kötötte és engem hozzá. Míg a halál el nem választ. Ezt mondtuk. Akkor még úgy véltem, az örökkévalóságot értjük ez alatt és bíztam benne, hogy a halál nem talál ránk soha. Ha a világ elpusztul, mi akkor is összekapaszkodva szeretjük egymást a semmi közepén lebegve. Nem így történt.

Megfogtam a gyűrűt, de képtelen voltam lehúzni az ujjamról. Olyan volt, mintha hozzám tartozna. A testem részévé vált az évtizedek során. Összeszorítottam a fogaimat és koncentráltam. Leveszem. Le tudom venni. Képes vagyok rá!

Remegni kezdtem a lelki megerőltetéstől, de a gyűrű ott maradt a helyén. Kétségbeesett mordulással dőltem hátra a földön és a hajamba fúrtam az ujjaimat. Miért nem megy? Szeretem Isist. Miért nem megy?

Már kezdett besötétedni, mikor feladtam a próbálkozást. Egyszerűen nem értettem önmagam. Le akartam zárni az előző életemet, de az agyam mintha lefagyasztotta volna a testemet, hogy megakadályozza a tényleges cselekvésben.

El akartam köszönni Esmétől, miután feltápászkodtam a földről, de ez sem ment. Amíg a gyűrű rajtam van, magammal hordozom őt. Éppen ezért ostobaságnak tűnt egy kőtáblához és egy kitúrt üreghez beszélni. Ezért is akartam otthagyni az egyetlen dolgot, ami ténylegesen megmaradt tőle. Talán majd holnap… - biztattam magam.

Az újabb telefoncsörgés még azelőtt állított meg, hogy hazaindulhattam volna. Azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert Jonathan nem szokott csak társalgás céljából hívogatni.

- Igen?

- Doktor, magával van a lány? – jött a kérdés minden bevezető nélkül.

- Vanessa? – fogtam fel pár pillanat után. – Nem, nincs.

- Eltűnt a cuccaival együtt, míg nem voltam otthon. Körbekérdeztem mindenkit, de senki nem látta.

- Azonnal indulok! – vágtam rá. Az én hibám! Nem lett volna szabad csak így az arcába mondanom az igazat és elengedni ennyire zaklatottan.

- Igen? – emeltem ismét a fülemhez a mobilt, mikor újra megszólalt. Alice hangjától meglepődtem, nem rá számítottam.

- Baj van! Későn láttam meg, azt hiszem, mert bizonytalan és változtatja a döntéseit. Egyedül nem biztos, hogy… - hadarta. – A fenébe! Csak nyugalom! Ne gyere közelebb, hallod? Ez őrültség! – Tartottam tőle, hogy az utolsó pár mondat már nem nekem szólt.

- Alice, merre vagytok pontosan? Alice! – kiabáltam a telefonba, de a hívás már megszakadt. Dühösen vágtam zsebre, aztán rohanni kezdtem arra, amerre Alice általában vadászni ment. Ha okos, olyan helyre vitte Marcust, amit jól ismer. De mi a fene történhetett? Kiről beszélt Alice?

Tisztában voltam vele, hogy La Push felé kéne tartanom, hogy segítsek megkeresni Vanessát, de nem hagyhattam Alice magára a bajban. Ha Marcus rátámad… Megtippelni sem tudtam volna, hogyan végződne egy ilyen harc, de mindenképpen szörnyű kimenetele lenne. Miért is kellett ráhagynom a vadászatot? Ennél őrültebb döntést még soha az életben nem hoztam! A gondolat, hogy Isis közelében tölthetek egy délutánt, teljesen elvette a józan eszemet!

Az aggodalomtól elszorult torokkal fordultam le az ismerős ösvényre, és átfutott rajtam a megkönnyebbülés. Alice és Marcus illata beszivárgott az orromba. A közelben kell lenniük.

- Alice! – futottam tovább, és megpróbáltam hívni őt, hátha meghallja és válaszol nekem. – Alice, merre vagy? Alice!

- Carlisle, erre! – jött végül a kiáltás tőlem jobbról. Az első, amit megéreztem, a vérillat volt, aztán kiérve a fák takarásából megláttam Alice-t is. Fel-alá járkált vértől mocskos kezeit maga előtt tartva. Mikor észrevett, megtorpant és felém fordult. – Sajnálom. Sajnálom, próbáltam megállítani, de nem ment. Ezt elszúrtam – pillantott a háta mögé.

Elakadt a lélegzetem, ahogy tudatosult bennem, hogy egy test fekszik az egyik fa mellett. Csak egyetlen tizedmásodpercig tétováztam, aztán kikerülve a lányomat, odaguggoltam a sebesült mellé. Már az illatából tudtam, hogy kicsoda, de ahogy megfordítottam, mégis sokkolt a látvány.

- Mi a fenét csináltál? – motyogtam magam elé.

- Szörnyen sajnálom. – Alice valószínűleg azt hitte, hozzá beszélek, pedig a dühös kérdést Vaniának szántam.

Levettem az ingemet, aztán a nyakára szorítottam, amelyből még mindig ömlött a vér. Ájultságából hirtelen tért magához, valószínűleg a fájdalom ébresztette fel. A zöld tekintet kikerekedve bámult rám, aztán a női ajkat elhagyta az első kínnal teli sikoly.

- Carlisle, segíts! Ez nagyon fáj! Ég a fejem, égek! – csapkodott felém a kezeivel. Megpróbáltam finoman lefogni, miközben a gondolataim zavarodottan kavarogtak. Most még végezhetnék vele. Megakadályozhatnám, hogy hozzánk hasonló legyen belőle.

- Hogy történt? Hogy került ide? – fordultam Alice-hez megfeszülő arccal.

- Reggel talán meghallhatta, hová jövök, és… Egyszer csak felbukkant. Szörnyen feldúlt volt. Mondtam neki, hogy menjen el, de csak azt hajtogatta, hogy emberként semmit sem ér, esélye sincs. Amíg meg nem vágta magát, én le tudtam fogni Marcust, de utána… Az én hibám! Figyelnem kellett volna a gondolatait, de én csak Marcusra koncentráltam!

- Át akart változni? – szörnyedtem el. Mert emberként esélye sincs… Isisszel szemben. – Ostoba! Ostoba lány! – morogtam, de a sikoltozása miatt valószínűleg nem hallotta. – Hol van Marcus? – jutott eszembe hirtelen.

- Mikor sikerült leszednem róla és rájött, mit tett, elmenekült. Utánamegyek! – jött az elsietett ajánlat.

- Szó sem lehet róla! Egyedül semmiképpen! – ráztam meg a fejemet. – Hívd a bátyádat és mondd el neki, mi történt! – adtam ki az utasítást. Alice bólintott egyet, aztán elővette a telefonját és távolabb sietett.

- Carlisle, meghalok… - vonta ismét magára a figyelmemet Vania. A vonásai eltorzultak, a homlokára pedig verejtékcseppek ültek ki.

- Meg akarsz halni? – kérdeztem halkan. A szemébe a fájdalom mellé rémület költözött. – Most még megóvhatlak az átváltozástól. Véget vethetek a szenvedésednek. – Egyszerűen csak le kell vennem a nyakáról a kezemet. Biztosan elvérezne, mielőtt a mérgezés visszafordíthatatlanná válik.

- Nem, nem. Nem akarok meghalni – rázta a fejét, miközben a teste újra és újra görcsbe rándult. – Ne hagyj meghalni! – kapaszkodtak bele az ujjai a vállamba, aztán visszahanyatlott a földre.

- Tudod, mi lesz akkor? Nézz rám! Vanessa! – fogtam meg az állát, de a zöld írisz már zavaros volt a szenvedéstől. Valószínűleg azt sem tudta, hol van és ki vagyok.

- Edward idejön. Mi lesz most? – guggolt le mellénk Alice.

- Visszaviszem Vaniát a régi házba, ti pedig keressétek meg Marcust – foglaltam össze a terveimet, aztán óvatosan a karjaimba vettem a női testet. Emberként erre nem lettem volna képes a rángatózás és csapkodás miatt, de még így vámpírként is nehezemre esett a művelet. Féltem tőle, hogy összetöri magát, ha véletlenül megüt – bár valószínűleg meg sem érezné a törött csont fájdalmát a mostani lángolás mellett. – Alice – torpantam meg az első lépés után. – Nem a te hibád. – Aprót bólintott, de nem igazán hitt nekem.

A kezemről már csöpögött a vér, mire a házhoz értem. Reméltem, hogy Marcus nem érzi meg a magam után hagyott nyomokat, mert nem örültem volna, ha most ránk tör. Épp elég gondot okozott az, hogy Vaniát biztonságba helyezzem. Lefektettem őt a dolgozószobám padlójára és egy újabb ruhadarab után néztem az áthozott cuccaim között, amire kicserélhetem a szétázott ingemet. Az övemmel nyomókötést készítettem, hogy a kezeim szabadon maradhassanak. Ennél többet nem tehettem.

A sarokba kuporodva figyeltem az átváltozást, és csak azért nem fogtam be a füleimet, mert úgysem segített volna semmin. Olyan ostoba voltam. Azt hittem, Vanessa majd elfogadja a döntésemet és egyszerűen továbblép. Meg sem kérdeztem, mit érez, mit akar, kihasználtam, aztán elhajítottam. Szemétláda! Az vagyok. Erre nincs jobb szó.

Hallottam, ahogy odalent kinyílik az ajtó, de nem mozdultam. Edward volt az. Ezer közül is felismertem volna a lépéseit. Az ajtó nyikorgás nélkül tárult fel, aztán csak megállt a küszöbön és tudomásul vette a szeme elé táruló képet.

- Ezt elszúrtam – néztem fel rá.

- …tuk. Egy család vagyunk – jelentette ki.

- Marcus?

- Jonathanékkal feltereltük a barlanghoz, ahol régen Russelt őriztük. Megadta magát harc nélkül. Iszonyatosan sajnálja, hogy cserben hagyott és elárult – közvetítette Edward a kiolvasott gondolatokat. – Alice elmondta a falkának, hogy pontosan mi is történt, remélhetőleg megértik, hogy nem a mi hibánk volt – préselte össze az ajkait. Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen kitört belőle a düh. – Mi a fene ütött ebbe a bolondba?

- Én. Az én hibám. Megmondtam neki, hogy köztünk vége mindennek. Azt mondta, ő csak egy ember. Isishez képest semmi. Tudnom kellett volna, mire készül – szorult ökölbe a kezem. Vania felordított és a testvérét hívta, hogy segítsen neki. Harlan… Hogy mondom majd el neki, mi történt a húgával?

- Én is figyelhettem volna a gondolatait. Vagy Alice a döntéseit. És Jonathannak sem kellett volna egyedül hagynia. Marcus pedig visszafoghatta volna magát – sorolta Edward.

- Honnan tudhattátok volna a húgoddal, hogy figyelnetek kell rá, és Jonathan feladatai közé sem tartozott, hogy a nap minden percét vele töltse. Azt hittük, La Push-ban biztonságban van, nem kell felügyelni. Marcus pedig minden erejével próbálkozik, de még nem elég erős. Ha egy kiéhezett ember elé ételt vetnek, nem kérdezi meg, honnan van.

- Te pedig nem láthattál a fejébe. Ez az ő döntése volt. Az ő hibája – fordult Vania felé.

- Ha a falka nem így gondolná, vállalom a teljes felelősséget – jelentettem ki határozottan. Halkan felhorkantott.

- Mostanában újra és újra emlékeztetnem kell téged erre, de nincs olyan, hogy te, csak olyan van, hogy mi – lépett beljebb. Tiltakozni akartam, de tudtam, hogy úgyis felesleges. Edward odasétált hozzám és leült mellém.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – sóhajtottam fel.

- Most már mindegy. Visszacsinálni úgysem tudjuk. Azt kell kitalálnunk, mi legyen ezután – jött a bölcs felelet.

Mély csendbe merültünk mindketten, csak a sikoltozó, kérlelő hang töltötte be a szobát. Igazság szerint fogalmam sem volt arról, mihez kéne kezdenem. Mostantól Vanessa még inkább az én felelősségem. Eddig bármikor hazaküldhettem volna a bátyjához, de most már nem tehetem meg ezt. Nekünk kell vigyázni rá, megtanítani, hogy kezelje a vérszomjat és ha nem sikerül, vagy végezni vele, vagy útjára engedni a tudattal, hogy minden általa megölt ember vére a lelkemen szárad.

És Isis… Az első pillanattól vetélytársak. Isis még az illatát sem bírja elviselni. Hogyan tehetném a családunk részévé anélkül, hogy mindkettejüknek fájdalmat okoznék?

A halk kaparászó hangra mindketten az ablak felé fordultunk. A sólyomtest nem bírta sokáig egyensúlyban tartani magát a vékony párkányon, ezért ellökte magát, tett egy kört, aztán ismét visszaszállt bezörgetni az üvegen.

- Mondtam neki, hogy maradjon otthon! – pattant fel Edward. Kitárta az ablakot, és mire felálltam, már be is segítette a szobába Isist. Karmai lyukakat martak a fehér ingujjba, ahogy elhelyezkedett az apja kinyújtott alkarján. A sólyomszemek nem foglalkoztak velünk, egyenesen a földön hánykolódó testre szegeződtek. Vania fekete haja izzadtan tapadt az arcába, a fogai pedig már véresre marták az ajkait.

- Mit csinálsz itt? – jött az atyai kérdés szigorú hangon, mire Isis lassan felé fordult. – Nem érdekel, arra kértelek, maradj otthon a testvéreddel! – A madár megrebbentette a szárnyát.

Úgy szerettem volna én is hallani a gondolatait. Haragszik most rám? Aggódik, amiért ilyen helyzetbe hoztam? Fél a következményektől, amik a falka döntésével együtt járnak?

- Tudod, hogy három napig úgysem tehetünk semmit, de nem lesz baj. – A hangos vijjogás egy pillanatra majdnem elnyomta Vania hangját. – Menj haza és maradj ott! – fordult megint az ablak felé Edward és a karját előemelte. Azt hittem, Isis majd kivergődik a szűk ablakon, ehelyett, újra vad csapkodásba kezdett, és leugrott a padlóra.

- Isis! – sóhajtott fel Edward türelmetlenül, de a szólított nem foglalkozott vele. Leült a lábam mellé, szépen eligazgatta a szárnyait, aztán ismét Vanessát kezdte bámulni.

Twilight fic novella

2011-09-25T18:46:00.000+02:00

Ihletet kaptam egy Leah/Emma novellához. :) Aki nem tudná még, ők az Édes kötelék című történetem főszereplői. :) A novella természetesen femslash (nő-nő szerelmet mutat be), úgyhogy akit ez zavar, az ne olvassa el. :) A novellát a hivatalos oldalamon találhatjátok, de itt is hagyhattok hozzá hsz-t, ha szeretnétek. Kíváncsian várom a véleményeteket. :)

Itt található a novella: http://www.spiritbliss.hu/hu/159/v%C3%A9szh%C3%ADv%C3%A1s

Gyógyító pilleszárnyak - 38. fejezet

2011-09-22T15:45:00.000+02:00

Rám jött az ihlet. :D Ajándékfejezet. :)

Ezen kívül... Aki nem szokott facebookozni és még nem tud róla... :) Október 22-én, szombaton, 15 órakor lesz Pesten a Kígyók sziszegése című könyvem könyvbemutatója. A pontos helyszín még attól függ, hányan leszünk, úgyhogy aki facebookon még nem jelezte, az jelezze itt hsz-ben, ha jönne. Köszönöm. :)

38. ELSŐ RANDEVÚ

Alice volt talán az egyetlen a családból, akiből a lelkesedésen kívül semmilyen más érzést nem váltott ki a hír, hogy Isis és én szerelmesek lettünk egymásba. Hogy azért, mert már előre látta a jövőnket és így volt ideje feldolgozni a hírt, vagy mert szimplán ő volt a legőrültebb kis démon, akivel valaha találkoztam – és akit volt szerencsém a lányomnak nevezni -, azt nem tudtam eldönteni.

- Ííígy… Tökéletes – csapta össze a kezét vigyorogva, miközben megszemlélt az új ingemben, amit ő választott ki. Állítólag a színe ment a szememhez, de volt egy olyan sejtésem, hogy Isisszel összeöltöztetett minket.

- Minden rendben lesz, ugye? – érdeklődtem. Elém lépett, a kezeit a vállaimra fektette, aztán lábujjhegyre emelkedve a szemembe nézett.

- Nagyon jól fogjátok érezni magatokat – felelte. A nevetés hirtelen tört ki belőlem, mire értetlenül felhúzta a pisze orrát.

- Úgy értettem, jól meglesztek Marcusszal, igaz? Még sosem hagytam másra a közös vadászatot… - aggodalmaskodtam.

- Nyugi, nem hagyom, hogy az őzeken és oroszlánokon kívül másból is falatozzon. Na jó, még pár medve belefér – vonta meg a vállát tréfálkozva.

- Figyelj oda rendesen! Nagyon jól halad, de még mindig nehéz legyőznie a szenvedést – emlékeztettem.

- Tudom, ne aggódj, nagyon óvatos leszek – ígérte. – És most hess, hess, keresd meg a gerlepárodat. Vagyis sólyom… - kuncogott fel a viccén, miközben én megforgattam a szemeim.

- Sok sikert, barátom! – Marcus a lépcsőfordulóban álldogált a fal mellett, akár egy szobor. A karjait összefonta maga előtt, az arcára pedig kiült a kerítők elégedettsége. Biztos voltam benne, hogy arra gondol, nélküle még mindig az üres szobában üldögélve sajnálnám magam. Igaza volt.

- Köszönöm. Mindent – biccentettem felé, miközben elhaladtam mellette.

A lépcsőket kettesével szedtem és futva tettem meg az utat az erdőn át. Csak akkor jöttem rá, hogy túl hamar ideértem, mikor már a házak között sétáltam. Nem akartam még tíz perccel sem korábban érkezni, mint ahogy Edward engedélyezte a látogatásomat, nehogy azt higgye, nem tartom tiszteletben a szabályait.

Eredetileg úgy terveztem, hogy még az Isisszel való találkozóm előtt meglátogatom Vaniát és tisztázok vele mindent, de Alice annyira lefoglalt az öltözködéssel, hogy végül lemondtam erről. Tíz perc alatt nem tisztázhatók a szívügyek, ehhez akár órák is kellhetnek. Főleg, ha szegény lány kiborul. Márpedig ez várható volt sajnos…

- Doki! – Benjamin messziről integetett nekem, mikor a házuk felé közeledtem. Az arcára kiülő vigyor alapján valószínűnek tűnt, hogy Lupéval minden rendben megy. Csak most döbbentem rá, hogy ő pont abban a helyzetben van, mint Isis is. Bevésődött egy nála sokkal idősebb személybe, akivel egyelőre nem mutatkozhat nyilvánosan.

- Szia! – köszöntem neki és megálltam a kerítés mellett. Letette a gereblyét, amivel eddig a lehullott leveleket húzta egy halomba, aztán odasündörgött hozzám. – Mi a helyzet? – érdeklődtem. Rátámaszkodott a kerítésre és bizalmasan közelebb hajolt.

- Szeret engem – suttogta. A szája lassan húzódott vigyorra elővillantva a hófehér fogakat. – Tegnap este kimondta. És én is neki.

- Akkor a tegnap este a szerelem éjszakája volt – mosolyodtam el. A barna szemek kíváncsian néztek rám, de még nem álltam készen arra, hogy bárkit is beavassak. – Örülök, hogy boldog vagy.

- Magának is köszönhetem. Egy csomó jó tanácsot adott. Köszönöm – hálálkodott, ahogyan én korábban Marcusnak.

- Igazán nincs mit. Most mennem kell, de tényleg örülök neked – akartam elindulni, de visszatartott.

- Doki, még egy perc… - kérte, miközben a barnás arcbőrt pír futotta el. – Segítene nekem még valamiben? – Már az előbb is suttogott, de most még halkabbra vette a hangját.

- Az attól függ, de mondd csak. Ha tudok, segítek – ígértem.

- Nos, szóval… A testvéremtől és a többiektől nem kérhetek ilyesmit, mert tartok tőle, kiakadnának. Az itteni üzletben ismernek, úgyhogy ott sem próbálkozhatok. Ha pedig a városba mennék, megkérdeznék, mi dolgom arra… Nem tudna esetleg beszerezni nekem egy csomag… izé… - vakarta meg a tarkóját zavartan. – Szóval, óvszer kéne – sütötte le a tekintetét. Mély lélegzetet vettem, csak hogy legyen pár másodpercem átgondolni a válaszomat, és csak aztán kezdtem bele.

- Az igazság az, nem hiszem, hogy készen álltok már ilyesmire – mondtam ki nyíltan a véleményemet. A fiatal arc elkomorult.

- Kész vagyok rá, és szeretnék felelősségteljes lenni. Ezért fordultam magához. Szóval, vagy segít, vagy szerzek másként, de nem tarthat vissza – jött a határozott kijelentés.

- Lupe is ugyanígy érez?

- Mondtam már, hogy szeret.

- De azt is mondta, hogy szerinte ezt testileg is ki kéne már fejeznetek egymás felé? – pontosítottam a kérdésemen.

- Ezt így nem mondta ki, de szeret és én is őt. Akkor meg? – vont vállat Benjamin.

- Tudod, mit? Ha megkérdezed tőle, és ő igent mond, segítek neked. Így rendben van? – próbáltam meg a helyes útra vezetni. Szinte biztos voltam benne, hogy Lupe nemet fog mondani a kérdésére és remélhetőleg a bevésődésére jobban hallgat majd, mint rám.

- Rendben – egyezett bele kevésbé lelkesen.

- Akkor majd még beszélünk erről – zártam le a beszélgetést egy búcsúintést követően.

Ahogy a házunk felé közeledtem, izgatottság száguldott keresztül rajtam. Már csak harmincnégy lépés és láthatom Isist. Harminc… Huszonöt… Tizenöt… Tíz… Öt… Négy… Három… Kettő… Egy…

- Carlisle! – A csillogó szemek látványától a világ hirtelen sokkal szebb és jobb hellyé vált számomra. Mire észbe kaptam volna, Isis már a nyakamban lógott és úgy ölelt magához, hogy azt hittem, soha többé nem ereszt el. Nem bántam volna…

Végül a halk torokköszörülés miatt toltam el magamtól. Edward szigorú arccal ült a fotelben és minket bámult.

- Edward! – biccentettem felé.

- Másodpercre pontos voltál – szólalt meg elismerő hangon. Elmosolyodtam. Tudta, hogy már kint toporgok egy ideje és értékelte a gesztust.

- Arra gondoltam, hogy esetleg megnézhetnénk Isisszel egy filmet. Már ha megengeded, hogy itt maradjunk a nappaliban – vetettem fel az ötletet. Úgy véltem, Edwardnak sokkal könnyebb lesz a helyzet, ha szem előtt tarthat minket így első alkalommal. Egy újabb gesztust akartam adni neki.

- Isabella, Eddy és Edan Saorééknél van, megígértem nekik, hogy ha megjössz, én is átmegyek. De ti csak maradjatok nyugodtan – állt fel. Ez pedig az ő bizalomajándéka volt számomra.

- Rendben, köszönöm – könnyebbültem meg.

- Ó, Carlisle! – fordult vissza Edward a küszöbről. – Ha bármivel próbálkozna, elvárom, hogy felnőtt legyél! – emlékeztetett. Isis durcás arccal fonta össze maga előtt a karjait. Egy kissé emlékeztetett Benjaminra.

- Így lesz! – ígértem. Bólintott, aztán kifordult a helységből. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódik mögötte.

- Végre! – Isis vigyorogva fűzte a karjait a nyakamba és megcsókolt.

- Ne, ne, ne! – fogtam le a karjainál. – Most tettem ígéretet apádnak.

- Úgy utálom, hogy belelát a fejünkbe! – sóhajtott fel Isis bosszúsan.

- Ha nem látna, akkor sem tehetnénk. Bizalmat szavazott nekünk, nem árulhatjuk el – néztem a szemébe. Szerettem volna, ha megérti, mennyit jelent ez számomra. Pár pillanatra a csokoládébarna tekintet az enyémbe fonódott, aztán Isis elmosolyodott.

- Te vagy a legeslegjobb ember az egész világon! – simítottak végig az apró ujjak az arcomon.

- Nem vagyok jó és nem vagyok ember. Csak tisztelem Edwardot és szeretlek téged – akartam eloszlatni az illúzióit, de a mosolya csak még szélesebb lett.

- Akkor dvd? – húzott a kanapéhoz. – Akarsz pattogatott kukoricát? – kuncogott fel. Úgy látszik, nagyon megmaradt benne az eset, amikor felrobbantottam a mikróban a nassolni valót.

- Nem, de neked csinálhatok, ha kérsz – ajánlottam fel. Elgondolkozó arcot vágott.

- Ha elszúrod megint és újra megmentesz a gyilkos kukoricáktól, akkor kérek! – húzott tovább.

- Isis… - figyelmeztettem újra. Ez nehéz menet lesz…

- Jól van, jól van! Akkor csak beteszek egy filmet – lépett a dvd-állványhoz. Némi keresgélés után kihúzott egy lemezt a helyéről, és behelyezte a lejátszóba. -, bekapcsolom – nyomta meg a megfelelő gombot. –, aztán bevackolom ide magam melléd. Jó közel – helyezkedett el a kanapén hozzám bújva.

Az izmaim megfeszültek, ahogy szinte félig rám feküdt. A feje a vállamon nyugodott, a keze a combomon lévő kezemen. Eddig úgy gondoltam, a vér csábításának ellenállni az átalakulásom első pár hónapjában a legnagyobb kihívás volt, amivel valaha szembe kellett néznem. Tévedtem. Ez most azt is felülmúlta.

Az ujjaim begörbülve markolták meg a kanapé karfáját, hogy visszafogjam magam. Isis csupasz válla ott gömbölyödött nem messze tőlük. Olyan egyszerű lett volna végigcirógatni. Vagy megcsókolni. Elég! Nem gondolhatok ilyesmikre! Csak mély levegő, Carlisle! Mély levegő!

- Hadd mutassak ajtót! Ott az ajtó! – Isis kuncogva suttogta az egyik szereplővel együtt a szöveget. Valami gengszter és komornyik keveréke lehetett. – Ez a legjobb vígjáték, amit valaha láttam! – pislantott fel rám. – Szerinted nem? – érdeklődött.

- De. De igen – helyeseltem, bár a film címét sem figyeltem meg. Túlságosan lekötött egy sokkal érdekesebb néznivaló.

- A főszereplő pasi a legjobb. Arnold Schwarzenegger, ugye? – jött a következő kérdés. Isis beletúrt a hajába, aminek köszönhetően az egyik tincse lehullott a vállára.

- Ühüm… - A szám túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy szavakat formálhassak. A rózsaillat eltöltötte az orromat és kikapcsolta az agyamat.

- Carlisle, nem is figyelsz! – A forró test elhúzódott tőlem, Isis pedig feltérdelve az arcomba bámult.

- Mi? – nyögtem. – De, de figyelek! – kezdtem heves bólogatásba.

- A főszereplő Sylvester Stallone – vonta fel a szemöldökét jelezve, hogy lebuktam. – Nem érdekel a film? Válasszak mást?

- Nem, én csak… Megtennéd, hogy arrébb ülsz? – csúszott ki a számon kétségbeesve. Isis egy pillanatig mozdulatlanul fürkészte az arcomat, aztán csak teljesítette a kérésemet. Meglepetten fújtam ki a levegőt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz.

A következő fél órát csendes filmnézéssel töltöttük. Néha-néha Isis felé pillantottam, hogy olvashassak a vonásairól. Azt gondoltam, kemény harc lesz majd megértetni vele, hogy meg kell tartanunk a megfelelő távolságot, így nem tudtam hová tenni a mostani viselkedését. Talán számára nem is olyan nehéz ez az egész. Mi van, ha szeret engem, de még nem vonzódik hozzám úgy, ahogyan én hozzá. Nekem kínszenvedés volt, hogy nem érhetek hozzá, de ő nyugodtan tűrte a testi hiányomat.

- Valami baj van? – fordult felém kissé nyűgösen, mikor sokadszorra is felé tévedt a tekintetem. – Még valami kívánság? Esetleg üljek ki a tornácra, hogy egyáltalán ne zavarjalak?

- Hogy mondhatsz ilyen butaságot? – szaladt végig mély ránc a homlokomon.

- Úgy tűnik, egyáltalán nem is akarsz velem lenni. Ha így van, nyugodtan mondd meg. Még mindig jobb, mint tudni, hogy szenvedést és nyűgöt okoz számodra velem tölteni az időt – sütötte le a szemét. Mostanra a bosszúság eltűnt a vonásairól, csak mély szomorúság maradt.

- Még egyszer megkérdezem, hogy mondhatsz ilyen butaságot?

- Akkor meg mi van? Alig vártam, hogy végre itt legyél, megérinthesselek, érezhessem az illatodat, a bőrödet, te meg száműzöl a kanapé másik végébe… - remegtek meg a rózsaszín ajkak.

- Ó, Isis! – sóhajtottam fel. – Én csak… Figyelj… - vettem ki a kezéből a távirányítót és leállítottam a filmet. Közelebb csúsztam hozzá és a tenyerembe vettem a kezeit. – Én is szeretnélek megérinteni, érezni, de tudod, hogy nem szabad.

- Tudom, hogy nem szeretkezhetünk még, és beletörődtem – mondta ki szemrebbenés nélkül a szavakat. – De miért ne bújhatnék hozzád, miért ne ölelhetnélek meg? Ebben semmi rossz nincs. Apa sem köthet bele! – Újabb mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat ahhoz, amit mondani akarok.

- Isis, én kívánlak téged. – A kijelentésemtől egy pillanatra benne akadt a szó. – Olyan nagyon kívánlak, hogy ha csak hozzám érsz, úgy érzem, képtelen vagyok eleget tenni Edward elvárásainak. Családfő, orvos, vámpír és férfi vagyok. Erről hajlamos mindenki megfeledkezni, de így van.

- Most is… kívánsz? – Isis elhaló hangja és a nagyra nyíló ártatlan szempár emlékeztetett arra, mennyire így van. Csak egy bólintásra futotta a lelki erőmből. Isis légzése felgyorsult, miközben a tekintetünk összeolvadt. Ismét olyan érzések cikáztak keresztül rajtam, mint nemrég a kunyhóban. A testem és a lelkem pulzálva követelte a másik felét. Akár egy mágnes, ami elé valami akadályt tettek. Azon át is érzékeli a vonzódást, de nem érintheti vonzódása tárgyát.

- Ne! – tértem észhez, mikor Isis előre mozdult. Ismét megragadtam a karjait és próbáltam távol tartani magamtól.

- Bízz bennem! – jött a halk kérés. – Nem teszek semmi rosszat. Bízz bennem! – Az ujjaim lassan nyíltak szét. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem-e, de képtelen voltam megtagadni a bizalmat Isistől. Behunytam a szemem, mikor az egyik lábát átvetette rajtam. Nem ült az ölembe, csak fölöttem térdelt. – Maradj így… - éreztem meg a leheletét az arcomon. Nem mertem felnézni, mert féltem attól, hogy akkor teljesen elveszek. Féltem önmagamtól.

Bár a látás adományától megfosztottam magam, a többi érzékem tökéletesen működött. Isis játszott velem. Nem tudtam, hogy kínzásnak vagy bűn nélküli élvezetnek szánja-e, de nem is érdekelt. Mindkettő volt egyszerre. A lehelete végigcirógatta az arcomat, éreztem a számon, a nyakamon. Aztán egyszer csak az ujjai is megjelentek. Nem érintett meg, mégis tudtam, hogy ott van a keze a bőrömtől alig pár milliméternyire. Imitálta a simogatást, a csókokat, az érintéseket, én pedig remegni kezdtem, akár egy szűzlány a nászéjszakáján. Képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasom emelkedett teljesen rendszertelenül, ahogyan a levegőt kapkodtam, mintha csak az életem múlna az oxigénen. A sejtjeim bizseregtek, lüktettek.

Az agyam egyik leghátsó zugában azt mérlegeltem, mit kapunk ezért Edwardtól, de a veszélyérzetemet olyannyira elnyomta a kínzó élvezet, hogy nem igazán érdekelt. Nem nyúlok Isishez, ő sem ér hozzám. Még csak meg sem csókolom. Nem teszünk semmi rosszat – áltattam magam, de a halk nyögés, ami elhagyta a számat, nem erről árulkodott. Ahogyan az ágyékom türelmetlen mocorgása sem.

Aztán Isis egyszer csak eltűnt előlem. A hiányérzettől meglepetten pattantak fel a szemeim. A tekintetem végül megtalálta őt a sarokban – úgy nézett rám, mint egy riadt állat, akit épp most készül felfalni az oroszlán. Talán ő maga sem sejtette, hogy a játéka egyáltalán nem játék. Az arca kipirult, a tekintete vágyakozva csillogott, a levegőt pedig betöltötte a félreérthetetlen feromonillat.

- Ezt nem kellett volna – törtem meg a csendet rekedten. – Sajnálom. – Az én hibám volt az egész, hiszen nekem kellene irányítanom. Isis csak próbálgatja a szárnyait, de még nem áll készen arra, amire én igen. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – álltam fel a kanapéról. Isis megmoccant, de végül nem állított meg. Valószínűleg ő maga sem értette az érzéseit. Szeretett és kívánt engem, talán gondolatban érdekesnek is találta az ötletet, hogy szeretkezzünk, de a lelke még nem volt elég érett ehhez. Úgy viselkedett, ahogyan egy normális tinédzserlány tette volna, ha szerelmes.

- Visszajössz? – hallottam meg a hangját a küszöbről.

- Ha apád engedélyt ad rá, igen – bólintottam.

- Holnap? – jött az újabb bizonytalan cincogás. Képtelen volt sokáig távol lenni tőlem, ahogyan én is tőle. Együtt lenni is némi kínnal járt, de az sokkal rosszabb volt, ha nem láthattuk egymást egyáltalán.

- Megkérdezem. Ígérem – tettem hozzá, mikor aggodalmat véltem felcsillanni Isis tekintetében. – Szeretlek – búcsúztam el tőle, és még mielőtt válaszolhatott volna, kisiettem a házból. A friss levegő egy kissé kitisztította a tudatomat, de még mindig el voltam kissé varázsolva. Fogalmam sem volt, hogy fogjuk kibírni addig, míg Isis elég nagy nem lesz ahhoz, hogy feleségül vegyem. Lehetetlen küldetésnek tűnt, amit Edward és az élet elvárt tőlem.

- Carlisle! – A kiáltást hallva megtorpantam, bár legszívesebben elfutottam volna a felelősség elől. Mély lélegzetet véve fordultam meg, és igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, míg Vania odaért hozzám. Az arcán tétova mosoly ült, ami azonnal el is halt, amint hátraléptem, mikor üdvözlőcsókot akart adni.

- Jó, hogy… jó, hogy jössz – köszörültem meg a torkomat.

- Tényleg? – tért vissza a bizakodás a tekintetébe.

- Igen – bólintottam, aztán elgondolkozva körbenéztem. – Van kedved sétálni és beszélgetni?

- Persze, örömmel – karolt belém, mielőtt még megakadályozhattam volna. Nem tudtam, hogy nem veszi észre a távolságtartásomat vagy csak nem akar tudomást venni róla, hogy még egy kicsit tovább áltathassa magát.

- El kell mondanom valamit neked – szólaltam meg pár méter után. A női kéz megremegett a karomon.

- Carlisle, kérlek…

- Beszéltem vele. Elmondtam neki, mit érzek és ő is ugyanúgy érez irántam – hadartam el, nehogy meggondoljam magam.

- Ez nem változtat semmin, már megbeszéltük. Bűn vele lenned.

- Most még igen. De tudod, hogy micsoda, gyorsan felnő. Szeretem őt.

- És én csak egy ember vagyok. Hozzá képest semmi – cövekeltek le a női lábak.

- Ez nem igaz – nyúltam Vania álla alá, hogy a szemébe tudjak nézni. – Gyönyörű, értelmes nő vagy. Biztos vagyok benne, hogy…

- Ne! Ezt ne! – lépett el mellőlem és tiltakozva felemelte a kezét. – Nem akarom hallani, hogy a te hibád, nem az enyém, és hogy majd nem sokára találkozom az igazival, aki úgy szeret, ahogy megérdemlem. Kérlek, tisztelj annyira, hogy nem dobálózol ezekkel az ostoba közhelyekkel. Ez a valóság, nem egy tündérmese – nézett rám dühösen.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani.

- Persze, hogy nem. Én vagyok a hülye. Te megmondtad, hogy nem illünk össze, de én becsuktam a fülemet. Nem hallottam meg, amiket mondtál – törölt le egy kicsorduló könnycseppet. – De most már hallom.

- Vania… - nyúltam utána, de nem engedte, hogy hozzáérjek.

- Most hagyj! – indult el visszafelé faképnél hagyva.

Gyógyító pilleszárnyak - 37. fejezet

2011-09-18T18:52:00.001+02:00

Kíváncsi vagyok nagyon a véleményetekre, úgyhogy örülnék most a hsz-eknek. :) Mármint, máskor is örülök, de most még annál is jobban. :D

37. A ZÖLD KÖNYV

IGYEKEZTEM ÓVATOS LENNI, nehogy Edan kiszúrjon, ám ez eléggé nehézzé vált, miután a nyílt tengerpart felé vették az irányt Dave-vel. A sziklák rejtekében maradtam széljárással szemben. Egyáltalán nem tetszett, hogy az unokám ezzel a suhanccal tölti az idejét. Már rég haza kellett volna küldenünk. Nem tudtam, mibe rángatta bele, de abban biztos voltam, hogy semmi jóba.

Már a távolból láttam a part végében a tábortüzet, de csak akkor jöttem rá, kik rakhatták, mikor a tenger felé pillantottam – két fiatal lány lubickolt a habok között. Nekik tovább tartott észrevenni Edanék érkezését, de mikor ez megtörtént, azonnal elindultak kifelé.

Úgy éreztem magam, akár egy kukkoló. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyes, amit teszek, mert egyszerűen nem fordíthatok hátat és sétálhatok el. Edan éppen a lázadó tinédzserkorszakát élte. Ilyenkor sok hibát képesek elkövetni a fiatalok. Én pedig, ha megvédhetem őt akár egytől is, akkor meg fogom tenni. Még akkor is, ha emiatt utál majd. Ennyivel tartozom Edwardnak. Főleg, hogy én magam is annyi gondot okozok neki.

Takarásba húzódtam, hogy kivárhassam az események végét, hátha mégsem kell közbelépnem. Bíztam Edanben, de azzal is tisztában voltam, hogy mindenki elvéti néha a helyes utat.

A két lány idősebbnek nézett ki, mint Edan, talán Dave-vel egykorúak lehettek. Abban biztos voltam, hogy nem la push-iak. Nem csak a fehér bőrük és világos hajuk miatt, hanem mert annyi kencét viseltek magukon, amennyit egy quileute nő szégyellt volna. Igaz, a törzs nagy része igyekezett modernizálódni minden szempontból, de az alaptermészetüket nem tudták levetkőzni. Az asszonyaik és lányaik még mindig visszafogottabbak voltak, mint fehérbőrű társaik.

- Sziasztok! – Mindkét lány csábos mosollyal az ajkain állt meg a fiúk előtt. Bár még semmi sem történt, bárki a fejét merte volna tenni arra, mire készülnek. Teljesen nyilvánvaló volt.

- Nina, Beth, ő itt Edan! – vette át az irányító szerepét Dave. Talán a városból ismerhette a lányokat, ami tekintve, hogy milyen társaságban forgott, nem tűnt túl jó ajánlásnak.

- Helyes fiú vagy – lépett közelebb Nina Edanhez, és végigsimított az arcán. – Örülök, hogy megismerhettelek.

A beszélgetés további része egyszerű flört volt, amit főleg a lányok irányítottak. Nem igazán értettem az egészet. Arra számítottam, hogy Edan nem igazán lesz kezdeményező, ahhoz túlságosan visszahúzódó volt, de mintha teljesen hidegen hagyta volt az egyértelmű közeledés. Ha pedig tényleg nem érdekli a mellette ülő lány, mit keres egyáltalán itt?

- Naaa, gyere úszni! – negyed óra múlva Beth nyávogó hangon igyekezett magával csábítani Dave-et a hullámok közé. Nyugtalanul rezzentem össze. Kezdődik. A két pár szétválik, hogy ne zavarják meg egymást az intim pillanatokban. Még mindig bíztam abban, hogy Edan az utolsó pillanatban mégis jó döntést hoz, bár egyelőre nem úgy tűnt, mintha erre lenne esély.

- Nem uncsi az indiánok között élni? – érdeklődött Nina, amint Dave és a barátnője eltűntek a habok között.

- Igazán kedves emberek – piszkálgatta meg egy bottal Edan a tűz alatti fadarabokat.

- És szépek az indiánlányok? – húzódott közelebb a lány. Kivette Edan kezéből a botot, aztán játszani kezdett az ujjaival. A barna tekintet nem fordult felé, csak meredten bámulta a lángokat.

- Nem igazán tudom…

- Hogyhogy nem tudod? – emelkedett a magasba a szőke szemöldök.

- Még sosem figyeltem meg őket ilyen szemmel – ismerte be Edan. Legszívesebben hátraarcot csináltam volna, mert kínosan érintett, hogy kihallgatok egy olyan beszélgetést, ami egyáltalán nem rám tartozik.

- És engem szépnek találsz? – nyúlt Edan arcához, és maga felé fordította. A mosolya alapján biztos volt benne, hogy a válasz igen lesz, de a hallgatás végül elbizonytalaníthatta. Már azt hittem, Edan feláll mellőle és egyszerűen otthagyja, mikor hirtelen előre hajolt és a száját a lányéhoz nyomta. Elég sokáig tartott a csók, és már azon gondolkoztam, hogy elő kéne bújnom, hogy szétkergessem az alkalmi párt, mikor végre Edan elhúzódott.

Nina kipirulva kapkodta a levegőt és a kissé zavaros tekintete alapján elégedett lehetett a mellette ülő fiú teljesítményével. Ezzel szemben Edan tartása, mintha letört lett volna. Egy ilyen csók után más tini kiugrott volna a bőréből, de az ő vállai előre estek, a fejét pedig lehajtotta, mintha szégyellne valamit.

Ahogy Nina újra előre hajolt, a férfikéz finoman megragadta a vállát, és eltolta magától.

- Sajnálom, ez nem megy – rázta meg az unokám a fejét.

- Micsoda? – A lány pont olyan zavarodottnak érezhette magát, mint én. Éreztem, hogy valami baj van, és megőrjített a tudat, hogy nem tudom, mi az.

- Ez az egész – pattant fel hirtelen Edan. – Biztosan szép vagy, de… Én nem éreztem semmit. – A kijelentés dühös ráncokat festett a női homlokra.

- Nem éreztél semmit? – ismételte meg.

- Nem, sajnálom.

- Akkor veled van a gond. – Nina mérgesen felkászálódott és csapkodni kezdte a combjairól a homokszemeket. Látszott rajta, hogy megsértődött Edan kijelentésén. – Már megbocsáss, de ha semmit nem érzel e láttán – mutatott végig magán. -, és ha megcsókolsz, akkor impotens vagy buzi vagy.

- Te semmit sem tudsz! – Edan nyugodtsága egyetlen másodperc alatt foszlott semmivé. Az arcára kiülő vicsor szinte állati volt. Most jött el az idő, hogy közbelépjek, bár nem amiatt, amire eredetileg számítottam.

- Mi folyik itt? – léptem elő a szikla mögül úgy, mintha csak most érkeztem volna. A felbukkanásom elég volt ahhoz, hogy pár pillanatra elterelje Edan figyelmét. Tudtam, hogy addig kellett elrendeznem a helyzetet, míg magához nem tér a megilletődöttségéből, mert az újabb kiborulást elkerülhetetlennek tartottam.

- Maga meg ki? – érkezett az első flegma kérdés felém.

- A fiú rokona vagyok, akinek jelenleg otthon kéne lennie, nem itt – feleltem magabiztosan. Azt nem mertem megemlíteni, hogy nagyapai kötelék fűz össze minket, mert egy kívülálló nem tudta volna összeegyeztetni ezt a tényt a látszólagos tíz-tizenkét év korkülönbséggel. – És úgy vélem, neked sem kéne itt lenned az éjszaka közepén – tettem hozzá.

- Tudja mit? Igaza van! – horkant fel a lány, miközben felszedegette a cuccait a tűz mellől. – Egy igazi férfi mellett lenne a helyem ahelyett, hogy egy tehetetlen kisfiúra pazarlom az időmet – mérte végig Edant, aztán a barátnőjével nem foglalkozva elcsörtetett a másik irányba.

Magamban számoltam a másodperceket, de csak háromig jutottam, mikor Edan felébredt a sokkból.

- Mit keresel itt? Követtél? – húzta ki magát újra felvéve az öntudatos tinédzser álcáját, aki szembeszáll minden őt korlátozó felnőttel.

- Igen – vallottam be az igazat. Meglepett arcot vágott, aztán ismét elsötétült a tekintete.

- Nincs jogod ahhoz, hogy leskelődj utánam és kihallgass!

- A nagyapád vagyok – emlékeztettem, mire felhorkant. – Most pedig irány haza, és örülhetsz, hogy nem szóltam apádnak!

- Te ne parancsolgass nekem és legfőképp, ne tegyél szívességet! – mutogatott felém. Tudtam, hogy mostanában nem túl kezelhető, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kifordult magából. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy ez nagyrészt az aktiválódott alakváltó-génnek köszönhető.

- Edan, talán tudnék segíteni. Sejtem, miért vagy mostanában ennyire nyugtalan. Holnap esetleg megvizsgálhatnálak…

- Nem! – lépett hátrébb riadtnak tűnő arccal. – Nem tudsz te semmit – rázta meg a fejét.

- Más vagy, mint egy átlagos fiú, ez teljesen normá… - kezdtem volna bele a megnyugtatásába, de nem volt lehetőségem befejezni. Sarkon fordult és rohanni kezdett vissza La Push felé. Egyetlen másodperc alatt gondoltam végig, mit tegyek, aztán utána indultam. Valami teljesen kiboríthatta, mert vámpírgyorsasággal száguldott keresztül az emberlakta területen, és még alig értük el az erdő szélét, mikor átalakult. Gyorsan körbenéztem ellenőrizve, nem látott-e meg valaki minket, aztán továbbrohantam. Mire beértem Edant, már egy hatalmas fa alatt feküdt. Mikor meglátott, felkelt, és hátat fordítva nekem, ismét lefeküdt.

- Ez nehéz időszak lehet neked, de talán segíthetek. Hidd el, semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszik. Ezt ma éjszaka megtanultam – sóhajtottam fel. Vártam pár másodpercet, hátha Edan reagál, aztán mikor nem tette, egyszerűen leültem a fűbe. Fél óráig bírta a nyomasztó csendet, aztán feladta az ellenállást. Lomha mozdulatokkal feltápászkodott, és várakozóan rám nézett. A pulóveremhez nyúltam és lehúztam magamról.

- Tessék! – dobtam elé, aztán elfordítottam a fejemet. Mire visszanéztem Edan már emberi alakban ült a földön.

- Tévedsz – törte meg a csendet elsőként.

- Miben? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Fogalmam sem volt, mire érti.

- Hogy nem olyan szörnyű, mint elsőre látszik – hajtotta le a fejét.

- Ha esetleg tényleg így lenne, akkor is nyugodtan elmondhatod. Tudod, hogy a családod bármit megbocsát neked – biztosítottam róla. Pár percig ismét csend borult ránk, de nem szólaltam meg újra. Hagyni akartam, hogy Edan mindent megemésszen magában.

- Azt hiszem, valami baj van velem – nézett fel rám végül.

- Baj? – rémültem meg. – Rosszul érzed magad vagy hasonló? – járta végig a tekintetem minden látható porcikáját. Nem láttam az arcán fájdalmat és más külső jele sem volt, hogy esetleg orvosi gondjai lennének.

- Isis annyi idős, mint én – kezdte egy nyilvánvaló ténnyel. – Tudom, hogy szerelmes beléd, és… - Mély levegőt vett, mintha nehezére esne folytatni, de mégis megtette. - …és testileg is kíván. – Zavartan merevedtem meg. Nem számítottam rá, hogy ilyesmikről fogunk beszélgetni.

- Szóval, ez a baj? – értettem meg. Edan egyszerűen félti a húgát tőlem, de mivel szeret minket, így nem tehet semmit. Pont azt érzi, amit Edward, csak ő még túl fiatal ahhoz, hogy igazán kezelni tudja. Marad a frusztráció és a hisztik. – Megértem, hogy bajod van azzal, amit iránta érzek. Ez csak úgy jött. Sokáig próbáltam legyőzni magamban, de egyszerűen nem megy – komorult el az arcom. – Sajnálom. – A halk, kétségbeesett nevetés összezavart. – Edan?

- Nem mondom, hogy nem zavar a dolog, de nem ez a gond – nézett a szemembe. Láttam a pillanatot a tekintetében, amikor elhatározta, hogy egyszerűen csak kimondja a dolgot és túl lesz rajta. – Isis annyi idős, mint én, és szexuális vágyat érez egy férfi iránt. Nekem is ilyesmit kéne éreznem a nők iránt, de semmi. Érted? Semmi – rejtette a kezébe az arcát. – Valami rosszul működik bennem.

- Edan…

- Valahogy egy lány sem érdekel itt. Dave azt mondta, talán, mert nem jönnek be az indiánlányok.

- Ezért próbálkoztál Ninával. – Bólintott. – Edan, ez nem jelenti azt, hogy baj van veled – mosolyodtam el.

- És ha… tényleg meleg vagyok? – suttogta halálra váltan, mintha a kimondott szavakért is büntetést kaphatna. Az a lány még nagyobb terhet tett az ifjú vállakra egyetlen ostoba mondatával. Elég egyetlen elültetett bizonytalanság-mag, hogy az kicsírázva növekedésnek induljon. Csodás…

- A férfiak hoznak… izgalomba? – igyekeztem finoman feltenni a kérdést, hogy ne érezze magát még rosszabbul. Bár kissé kínos volt ez a téma, nem akartam Edant cserben hagyni. Ha én is ódzkodva beszélek a szexről és a homoszexualitásról, hogy várhatnám el tőle, hogy ne szégyellje magát.

- Nem tudom – harapta be a száját. – Ők sem igazán.

- De éreztél már efféle izgalmat, igaz? – igyekeztem orvosi szempontból megközelíteni a problémát. Testileg elég érettnek tűnt már ahhoz, hogy a hormonjai ugyanúgy felbolyduljanak, mint egy átlagos tizenévesnek.

- Én… igen – vörösödött el a füle. – De az önkéntelen volt. Nem egy nő vagy egy férfi váltotta ki. Én nem is tudom…

- Figyelj, Edan… - néztem rá, és megvártam, amíg rám emeli a tekintetét. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, így számomra is egyszerűbbé vált, hogy elmagyarázzam, mit gondolok. – Mindenki másképp éli meg ezt az egészet. A lányok egyébként is korábban érnek testileg és lelkileg is. Az, hogy Isis mit érez, nem jelenti, hogy neked is ilyesmit kell érezned bárki iránt. Ha még nem állsz készen rá, az nem baj, érted?

- És ha mégis meleg vagyok? – kérdezte újra, de ezúttal nem fordította félre a pillantását.

- Akkor meleg vagy. Mi a gond ezzel? – vontam meg a vállamat. – Felőlem marslakó is lehetsz, attól még az unokám vagy. Edward és Isabella fia és Isis testvére. Ez az égvilágon semmin sem változtat.

- De nem akarok más lenni – préselte össze az ajkait, mire majdnem felnevettem.

- Vámpír és alakváltó vagy, Edan. Ennél másabb már nem lehetsz. De ettől még olyan vagy, mint bárki más. Szeretsz, félsz, érzel fájdalmat és örömet. Más vagy és ugyanolyan. Mint minden egyes élőlény ezen a világon – próbáltam megértetni vele a világ rendjét. – Tudod mit? Adok neked valamit! – pattantam fel hirtelen. Tétovázva állt fel maga elé kötve a pulóveremet.

Mikor beléptünk a házba, Edward azonnal mozgolódásba kezdett – valószínűleg csak nemrég jött rá, hogy a fia kiszökött. Hallottam, ahogy halkan felkel az ágyból és az ajtó felé indul.

Maradj, kérlek! Ezt hadd intézzem el én… - kértem gyorsan. Pár pillanatig csend volt, aztán Edward visszabújt Isabella mellé. Megkönnyebbülve mentem fel az emeletre a nyomomban Edannel.

A dolgozószobám könyvespolcán egyáltalán nem kellett keresgélnem. Ha a vámpírmemóriámnak köszönhetően nem emlékeztem volna arra, hová is tettem pontosan, akkor is hamar megtaláltam volna a vastag könyvet. Smaragdzöld borítója volt ezüstszín betűkkel. Egy kissé már megkopott, de még így is gyönyörű volt.

A szoba ajtaja kinyílt előttem, én pedig mosolyogva léptem be a helyiségbe. Mikor először jártam ebben a hálószobában, kíváncsiság munkálkodott bennem. Sok mindent hallottam a városban Lord Hardwickről, de nem tudtam, mi igaz belőle és mi nem.

Az öreg Lord betöltötte már a kilencvenegyet, mégis az a szóbeszéd járta, hogy minden héten nőket és férfiakat hivat magához, hogy kedvüket töltsék egymásban. Akkor még arra gyanakodtam, hogy ez csak egy pletyka, de mint később kiderült, tévedtem.

- Dr. Cullen! Hogy van? – próbált feljebb ülni az ágyban Hardwick, mikor meglátott, de nem volt túl sok ereje, hogy sikerrel járjon. Már régóta szív- és egyéb problémákkal küzdött, amik az utóbbi pár hétben teljesen legyengítették.

- Ezt nekem kéne kérdeznem, azt hiszem… - feddtem meg, amiért kivette a szót a számból.

- Az utolsókat rúgom – vigyorgott rám fogatlanul.

- Ne mondjon ilyet! – sóhajtottam bosszúsan. – Megvizsgálom, aztán adok valamit, amitől hipp-hopp rendbe jön.

- Hagyja csak, teljesen felesleges. De nem baj – rázott aprót a fején. – A mennyország gyönyörét több milliószor átéltem, most már kíváncsi vagyok az igazi mennyországra is – csillantak fel a szemei. Elővettem a sztetoszkópomat és a hálóruháját kigombolva úgy tettem, mintha meghallgatnám a szívét. Elég gyengén és szabálytalanul verdesett.

- A mennyország még várhat egy kicsit – biztattam.

- A városiak biztosan megkönnyebbülnének, ha sietnék egy kicsit ezzel az utazással…

- Butaság! – mordultam fel, bár nagyon jól tudtam, hogy igaza van.

St. Coldreg városka lakói erkölcstelennek tartották a Lordot, és csak azért tűrték meg, mert a pénzét a város fejlesztésébe fektette. A probléma csak annyi volt, hogy a polgármester a szobalánnyal csalta a feleségét, Miss Melissa annyira volt szűz tizenöt éves hajadon létére, mint én, és még napokig tudtam volna sorolni a véletlenül kihallgatott és megtudott titkokat, amelyek bizonyították a lakók álszentségét. Annyi volt csak a különbség köztük és Hardwick között, hogy míg ők elhallgatták a vágyaikat és tetteiket, addig a Lord nyíltan felvállalta őket.

- Ugyan, doktor… Ön is tudja, hogy mindenki úgy hiszi, pokolra kerülök és azt remélik, hogy minél előbb – legyintett.

- Ön jó ember, nem fog a pokolra kerülni – forgattam meg a szemem. Hardwick hatalmas összeggel támogatta a kórházat valamint a helyi árvaházat és sosem élt vissza a pénzével. Az egyetlen bűne az volt, hogy hatalmas szexuális étvággyal rendelkezett. De hát, kinek ártott azzal, hogy aktív nemi életet élt? Senkinek.

- Tudom. Nem is félek ettől. Jó barátságban vagyok én Istennel! – emelte a tekintetét az ég felé, aztán hirtelen elmélkedővé váltak a vonásai. Mikor ismét rám nézett, már tudtam, hogy valamire meg fog kérni. – Odamenne az íróasztalomhoz?

- Persze – álltam fel mellőle.

- Van rajta egy zöld színű könyv, idehozná? – Felemeltem a szépen kötött könyvet, és az ágyhoz mentem vele.

- Parancsoljon – nyújtottam át óvatosan – nem voltam biztos benne, hogy a gyenge karok meg tudják-e tartani a súlyt.

- Ez itt egy amolyan naplóféleség… Benne van az életem, a gondolataim… Tessék! – adta vissza nekem. – A magáé!

- Hogy mondja? – meredtem a könyvre. – Én ezt nem fogadhatom el! – tiltakoztam.

- Nem akarom, hogy velem együtt ez is eltűnjön, és nincs más, akire rá tudnám bízni. Egy öregember tanácsai a fiatalság számára. Talán még jól jön önnek, a gyermekeinek, unokáinak… Sosem lehet tudni…

Lord Hardwick halálának éjszakáján elolvastam mind a nyolcszázhuszonhét oldalt, és úgy éreztem, hálás lehetek a Sorsnak, amiért egy különleges embert sodort elém. Több száz éves vámpír létemre olyasféle tiszteletet éreztem egy ember iránt, amilyet csak egy tanító érdemelhet ki.

- Tessék, olvasd el! – adtam át a jó ideje magammal hordozott kincsemet Edannek.

- Mi ez? – szaladt össze a szemöldöke.

- Egy okos ember gondolatai férfiakról, nőkről, szerelemről, szexről és a homoszexualitásról is. Egyedi példány, vigyázz rá, kérlek! – tettem hozzá, hogy megértse, micsoda kincset bíztam rá. Magához szorította az ajándékomat, bólintott, aztán az ajtó felé indult. – És Edan… - A hangomtól megtorpant és kíváncsian nézett vissza rám. – Ha bármi kérdésed lenne, nem értesz valamit vagy esetleg csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. Bármikor megtalálsz – biztosítottam róla.

- Köszönöm – ült ki hála a vonásaira.

Nagyon régóta most először tűnt úgy, hogy egy kicsit megnyugodott. Talán csak arra volt szüksége, hogy elmondja valakinek a nyomasztó gondolatait, és az a valaki hangosan kimondja számára: „Semmi baj.”

Ahogy magamra maradtam, elégedettség töltött el. A ma este igazi fordulópont volt számomra – végre megint önmagam lehettem. Az utóbbi idők zavarodottsága eltűnt, tisztán láttam mindent és pontosan tudtam, mit kell tennem. Vezetőként és nagyapaként viselkedtem. Kezdtem úgy érezni, a régi Carlisle újra feltámadt.

Gyógyító pilleszárnyak - 36. fejezet

2011-09-11T17:47:00.000+02:00

36. SZABÁLYOK

OLYAN VOLT, mintha csak álmodnék. Isis a kezemet fogta, az ujjai lágyan simultak az enyémek közé. Futás közben néha lepillantottam rá, ő pedig rám emelte a tekintetét. Ilyenkor a lélegzetem azonnal elakadt, neki pedig felgyorsult a szívverése. A gondolattól, hogy miattam ver ilyen hevesen, úgy éreztem, a lábaim mindjárt elhagyják a talajt. Rettegtem az Edwarddal való beszélgetéstől, mégis képtelen voltam lemondani a reményről, ami most megtöltötte a mellkasomat. Isis szeret engem, akar engem. Társának.

Legszívesebben a karjaimba kaptam volna, hogy megpörgessem. Biztosan kacagna. Olyan édes hangon, hogy minden egyes porcikám belebizseregne. Istenem, kérlek, add nekem őt!

Ahogy kiértünk a fák közül, emberi tempóra lassítottunk. Nem bántam, mert így elnyújthattam a sétánkat. Tartottam tőle, hogy Isis majd visszahúzza a kezét, mikor a házak közé érünk, de nem tette meg. Hogy azért, mert egyáltalán nem szégyellte, amit irántam érez, vagy mert úgy vélte, éjszaka senki nem lát meg minket, nem tudtam eldönteni.

A holdfényben olyan gyönyörű volt. Akár egy törékeny virágtündér. Egy régi ír mesekönyvben láttam hasonlót, de a rajz meg sem közelítette a valóságot. A bőre még fehérebbnek tűnt, ettől pedig az ajkai annyira kívánatosan vörös színt öltöttek, hogy majd belehaltam a vágyakozásba.

Mély lélegzeteket vettem, hogy lenyugtassam magam egy kissé, mert nem akartam Edwardot még jobban felidegesíteni. Így is valószínűleg minden önuralmára szüksége lesz, hogy ne tépjen darabokra. Csak az tartja vissza, hogy az apjaként neveltem és gondoskodtam róla több, mint száz éven át. És ez is csak hajszálnyi kötelék az apa-lánya láncokhoz képest.

Ahogy megláttam La Push túlsó szélén a házunkat, úgy éreztem, mintha a lábaim elnehezedtek volna. Nem éreztem fájdalmat, mégis alig bírtam megemelni őket. Isis ujjai simogató mozdulatot tettek a kézfejemen.

- Minden rendben lesz – mosolygott fel rám. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Megálltam, és a karjaim közé zárva megcsókoltam. A meglepettségtől élesen szívta be a levegőt, de a teste azonnal beleolvadt az ölelésembe.

Tudtam, hogy hibát követek el és a lehető legnagyobb ostobaság, amit teszek, de szükségem volt most erre. Erőt adott, hogy odaálljak Edward elé és ne rohanjak el megint a probléma elől. Igaza volt, egész eddig menekültem. Eleinte a magányba, aztán Vaniához, később Marcusszal a régi házba… Elegem volt a futásból!

Ahogy végül eleresztettem Isist, aprót tántorodott. Mosolyognom kellett a fátyolos szempáron, ami kissé elkábulva fürkészte az arcomat. Még egy apró puszit hintettem az ajkaira, aztán újra kézen fogtam, hogy továbbmenjünk.

A lábaim hirtelen felolvadtak és sokkal határozottabbnak éreztem magam. Beszélek Edwarddal és elmondom, mit érzek! Hogy az életemnél is jobban szeretem a lányát, és vigyázni fogok rá, amíg csak létezem. Ha kell könyörgök neki, hogy adja áldását ránk. Bármit megteszek ezért. Bármit.

Nem lepődtem meg, mikor az ajtó kinyílt előttünk anélkül, hogy lenyomtuk volna a kilincset. Edward feszültnek tűnt és ahogy a tekintete lekúszott az egymásba kapaszkodó kezeinkre, az arcvonásai csak még jobban megkeményedtek.

- Beszélnünk kell! – jelentettem ki, miután összeszedtem minden bátorságomat.

- Én is úgy gondolom. – Pár pillanatig farkasszemet nézve egymással álldogáltunk a küszöbön, aztán végül kijjebb nyitotta az ajtót. – Gyertek a nappaliba! – indult előre. Isisszel követtük őt.

Meglepődtem, mikor Isabella szívverését meghallottam és ott találtam a kanapén ülve, bár végül is, számíthattam volna a jelenlétére. Ő Isis édesanyja, legalább annyi joga van beleszólni az életébe, mint Edwardnak. Talán jobb is, hogy itt van… Nyugodtabbnak tűnt, mint a fiam – valószínűleg, mert ő pontosan tisztában volt azzal, mit érezhet a lánya a bevésődés miatt.

- Üljetek le! – intett Edward a fotelek felé. Elengedtem Isis kezét és leültem az egyikbe. Azt hittem, hogy ő majd a másikban foglal helyet, ezzel szemben az én fotelem karfáját választotta. Edward szeme megvillant, de nem szólt egy szót sem. A csend szinte látható szikrákat csiholt közöttünk – képtelen voltam sokáig elviselni.

- Szeretem… szeretem Isist. Ő pedig belém vésődött. Azt mondta, hogy már tudjátok… Megértem, ha megbotránkoztok, gyűlöltök és megvettek, de tényleg szeretem őt. – Igyekeztem határozottnak látszani és bár legszívesebben elbujdostam volna az engem pásztázó tekintetek elől, inkább álltam őket. Túl kell lennem ezen az egészen. Itt és most.

- A szabályok: - Edward hangja ellentmondást nem tűrő volt, de már ez az egyetlen szó is reménykedéssel töltött el. Ha vannak szabályok, akkor nem akar eltiltani minket egymástól. – Szakítasz azzal a másik nővel. Nem tűröm, hogy a lányomnak fájdalmat okozz!

- Ez természetes – bólintottam azonnal. Isis mellettem kényelmetlen mocorgásba kezdett. Nem igazán örültem, hogy előtte beszélünk Vaniáról. Legszívesebben visszapörgettem volna az időt, hogy mikor Vania az ágyába hív, határozott nemet mondjak. Mindenkinek könnyebb és fájdalommentesebb lett volna ez a megoldás.

- A második szabály, hogy figyelembe veszed, Isis még gyerek – szólalt meg ismét Edward. Rá akartam vágni, hogy ezt is elfogadom, de az említett felháborodott hangja megelőzött.

- Nem vagyok gyerek! – A vöröses szemöldök morcosan szaladt össze.

- De, igen, még az vagy. – Edward hangja halk volt. Nem vitatkozott, egyszerűen csak kijelentette az igazát és lezárta ezt a témát. Isis azonban nem akarta ennyiben hagyni.

- Nem, nem vagyok! – pattant fel és kihúzta magát. – Nő vagyok. Az, hogy nem akarod belátni, nem fog változtatni semmin.

- Isis… - próbáltam meg lecsillapítani. Megfogtam a csuklóját, hogy visszahúzzam magam mellé, de nem hagyta.

- Nem, Carlisle! – fordult felém kiszabadítva magát a szorításomból. – El kell fogadnia, hogy szeretlek és te is engem. És hogy nem egy ostoba kislány vagyok, hanem igazi nő, akinek vágyai vannak.

- Vágyai? – Edward úgy ismételte meg a szót, hogy egy pillanatra felmerült bennem, most kéne újra kézen ragadni Isist, és elfutni olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. A fiam hangja nyugodtnak tűnt, mégis ott éreztem benne a vibrálást. Mint mikor süt a nap, de valahogy a fejed mernéd tenni rá, hogy nem sokára dörgés és villámlás rázza majd meg az egész világot.

- Igenis azok – heveskedett Isis. Vagy nem vette észre a veszélyt, vagy egyáltalán nem tartott az apjától.

- Én biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk fékezni a vágyainkat, amíg el nem jön a megfelelő… idő – köszörültem meg a torkomat zavartan.

- És az mikor lesz? – Isis tekintetében szemrehányást láttam. Biztosan azt várta, hogy majd mellé állok. Az önző énem meg is akarta tenni, de az, amelyik szerette őt, ugyanúgy féltette a túl gyors tempótól, mint az apja. – Ha rajtatok múlna, apácaéletet kéne élnem, míg valaki máglyára nem vet!

- Ne mondj ilyesmiket! – Isabella úgy szisszent fel, mintha valaki máris tűzrakásba kezdett volna az udvaron, de Edwardot és engem is kirázott a hideg.

- Miért ne? Így igaz! Apa életem végéig úgy kezel majd, mint egy gyereket! – A barna szemek most fortyogó csokoládélávának tűntek.

- Amíg így viselkedsz, az is vagy… - jelentette ki Edward. Isis dühösen fonta össze maga előtt a karjait és a padlóra szegezte a tekintetét.

- Megengednétek, hogy öt percig négyszemközt beszéljek a lányotokkal? – vettem elő a józanabbik énemet. Ha a hangvétel továbbra is ilyen marad, abból csak mind rosszul jövünk ki. Isis pedig túl indulatos most ahhoz, hogy hidegfejjel és logikusan hallgassa végig a szüleit. Túlságosan akar engem… - Kérlek! – tettem hozzá. Isabella felállt a kanapéról, és megérintette Edward vállát.

Amíg kisétáltak a szobából, Isis nem foglalkozott velem, de amint egyedül maradtunk visszaült a karfámra és érdeklődő tekintettel várta, mit akarok mondani.

- Édesapádnak ez szörnyen nehéz – szólaltam meg végül csendesen.

- Tudom – hajtotta le a fejét.

- Akkor miért teszel rá még egy lapáttal? – hívtam fel a figyelmét a hibájára. Nem azért, hogy bántsam, hanem hogy rádöbbentsem, mit csinált rosszul.

- Mert nem bírom ki annyi ideig, amíg ő elismeri végre, hogy felnőtt vagyok – pirult el.

- Nekem is nehéz lesz.

- Tényleg? – nézett rám tátott szájjal, mire majdnem elnevettem magam. Azt hitte, hogy én nem pusztulok bele a vágyakozásba? Főleg, mikor így néz rám?

- El sem hiszed, hogy mennyire… - erősítettem meg a szavaimat. Ahogy az ölembe csúszott, egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem. Főleg, mert Edward odakint morgásba kezdett. Isist nem igazán foglalkoztatta ez a tény, a karjait a nyakamba fonta és a fejét a mellkasomnak döntötte.

- Annyira szeretlek – lehelte halkan. Elérzékenyülve simítottam végig a karján. – És ez néha úgy fáj – markolt bele az ingembe, miközben az arcát elrejtette a nyakam hajlatában. A hangjától a mellkasom hirtelen szorítani kezdett. Nem akarom, hogy szenvedjen!

- Sajnálom…

- Legszívesebben összeragasztanám magunkat valamivel, amit még apa sem tud széttépni. Csak hogy mindig ilyen közel lehessek hozzád – fűzte még szorosabbra az ölelését. A boldogságom akkor is néma tátogás lett volna, ha az életem múlik azon, hogy szavakba öntsem. Képtelen lettem volna elmondani azt, ami bennem lüktetett. Minden egyes fagyott sejtemben.

- Tudom, tudom, hogy így van, mert én is pont ezt érzem… - cirógattam tovább. – De tiszteletben kell tartanunk a szüleid érzéseit, és…

- És? – emelte rám a tekintetét.

- Hát… - mosolyodtam el. – Mindig az a gyümölcs a legédesebb, amiért igazán megküzdöttünk. Ha mohóságunkban éretlenül szakítjuk le, savanyú lesz és nem fog ízleni. De ha kivárjuk, míg megérik… A legédesebb, legzamatosabb gyönyört nyújtja majd. – Kellett pár másodperc, míg Isis ismét lélegezni kezdett. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá. Hogy szeret, kíván, kellek neki és szüksége van rám, és hogy minden igaz rám is fordítva.

Bár csak alig több, mint egy év telt el azóta, hogy ilyesmit éreztem Esme iránt, mégis egy egész örökkévalóságnak tűnt. Néha rám tört a lelkifurdalás, amiért ilyen hamar bele tudtam szeretni valaki másba, de ismertem Esmét. Ő megértené. Tudná, hogy ettől függetlenül ugyanúgy szeretem, amíg csak létezem.

- Azt hittem, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb… - szakított ki a gondolataimból Isis. Hamiskás mosoly ült az arcán jelezve, hogy önmagát gondolja tiltottnak számomra. Képtelen voltam tovább visszafogni magam – felnevettem.

- Túl okos és szemtelen vagy – ráztam meg a fejemet. Rám vigyorgott, aztán szép lassan elkomolyodott.

- Te is éretlennek tartasz még egy komoly kapcsolathoz? – kérdezett rá végül. Mély levegőt vettem.

- Mindkettőnket éretlennek tartom hozzá.

- Ezt nem értem – jelentek meg apró gondolkodóráncok a homlokán és az orra tövében. – Hogy lennél te éretlen?

- Azt hiszem, a családból te tudod a legjobban, hogy miken mentem keresztül – hajtottam le a fejem. A kezembe vettem az ujjait és játszadozni kezdtem velük. – Majdnem végig mellettem voltál… Kell egy kis idő, hogy ismét teljesen nyitott legyek arra, hogy igazi társ legyen mellettem.

- És Vanessa?

- Az… csak egy mentőöv volt. Hogy ne süllyedjek el teljesen. Egy tévedés – rándult meg a szám. Nehezemre esett erről beszélni, mert még mindig szégyelltem. Hozzá voltam szokva, hogy helyes döntéseket hozok, és mikor mégis megbotlottam, sokkal nagyobb csalódottságot éreztem, mintha más hibázott.

- És én?

- Te nem mentőöv vagy és nem tévedés. Bevallom, volt idő, mikor úgy hittem, a Sors büntet engem azzal, hogy beléd szerettem, de…

- De? – noszogatott továbbra is. Odakint Edward mozgolódásba kezdett. Letelt az öt percem, és már csak Isabella határozottsága tartotta vissza attól, hogy berontson a nappaliba.

- Rájöttem, hogy csak ajándék lehetsz. Hogy is lehetnél büntetés? – simítottam végig az arcán. – Éppen ezért csináljuk helyesen. Hogy örökké tarthasson. Már az is nagy szó, hogy Edward nem tépte le a fejemet, hagyjunk neki időt. És magunknak is.

- Rendben – érkezett a válasz egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Edward végszóra érkezett vissza a felesége kíséretében. Biztos voltam benne, hogy Isabella addig tartotta vissza, amíg csak képes volt rá.

- Hajlandóak vagyunk betartani a második szabályodat is. Mindketten – néztem Isisre figyelmeztetően, miközben megpaskoltam a kezét. Kelletlenül bár, de kikászálódott az ölemből és visszaült a karfára.

- Nyolc év – szólalt meg Edward. Isis arca hirtelen megint átvette a pirospaprika színét.

- Miért nem mindjárt száz?

- Annyiban is megegyezhetünk – vonta meg a vállát Edward és tartottam tőle, hogy nem viccel.

- Legyen tizenhét. – Isabella volt az, aki megmentette a helyzetet. Mielőtt Isis még jobban felháborodhatott volna, átvettem a szót.

- Külsőleg?

- Igen – bólintott megerősítve, hogy nem értettem félre. Isis teljesen felélénkült, Edward ezzel szemben teljesen elsápadt.

- De szerelmem… - tiltakozott.

- Én is annyi voltam, mikor mi… - emlékeztette Isabella.

- De te végigéltél tizenhét évet ténylegesen!

- Mert ember voltam. Isis viszont nem az. Már most sokkal okosabb, mint én tizenhét évesen voltam. Edward – fektette a tenyerét a férje arcára. – Nem láncolhatjuk meg. Tudod, hogy nem. – Pár pillanatig csend volt, aztán Edward majdhogynem nyafogó hangon szólalt meg.

- De ha ilyen ütemben nő, akkor az alig pár hónap lehet…

- Apa. – Ahogy Isis megszólalt, aggódva moccantam meg. Nem tudtam, mit akarhat mondani, de reméltem, hogy semmi butaságot. Felállt mellőlem, aztán odasétált a szüleihez. Isabella leült a kanapéra, hogy apa és lánya nyugodtan válthassanak pár szót. Néhány pillanatig csend volt, aztán Isis felnézett a sötétarany szempárba. – Nem fogsz elveszíteni. Tudok egyszerre két férfit is szeretni… - A következő pillanatban már Edward nyakában lógott. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rendesen meg tudja ölelni, amit végül úgy oldott meg, hogy ráállt a sziklakemény lábfejekre.

Biztos voltam benne, hogy ha Edward most ember lenne, a szemeiben könnyeket látnék. Így csak ellágyult vonásokkal viszonozta az ölelést.

- Tizenhét év… - motyogta végül beleegyezéseképpen.

- Ó, apa, köszönöm! – A rózsás száj elégedett puszit nyomott a márványsima arcra.

- Istenem, mibe mentem bele? – dörzsölte meg a szemét Edward.

- Olyasmibe, ami boldoggá tesz – mosolygott fel rá Isis. Az apja lehajolt, és puszit nyomott a feje búbjára.

- Minden szabály vonatkozik rátok, ami csak egy tizenöt éves lány randevúzási szokásaira igaz! – hívta fel rá ismét a figyelmünket. – Az is, hogy nincsenek éjszakai találkák! Ez most egy kivételes eset volt…

- És nappaliak? – rebegtette meg a szempilláit Isis.

- Engedéllyel. – A barna szemek várakozóan felém fordultak. Lassan felálltam a fotelből, kihúztam magam, és tettem előre egy lépést.

- Megengednéd esetleg, hogy holnap délután egy órácskát sétáljunk és beszélgessünk Isisszel? – kérdeztem őszinte tisztelettel, ahogyan egy udvarlónak kell viselkednie szíve választottjának az apjával.

- Négy órára Alice átmegy, hogy leváltson, fél ötkor várunk – kaptam meg az engedélyt.

- Köszönöm – biccentettem felé.

- Köszönöm, papa! – Isis elégedettsége engem is boldoggá tett. Teljesen kivirult a gondolattól, hogy mostantól hivatalosan is velem lehet. És az ezernyi kétség ellenére, ami mélyen még mindig ott lüktetett bennem, én is boldognak éreztem magam.

- Rendben, most viszont irány az ágyba, kisasszony! Késő van! – intett a lépcsősor felé Edward.

- Megyek, papa! Jó éjt! – engedelmeskedett Isis gondolkodás nélkül. Jó éjt puszit adott a szüleinek, aztán hozzám lépett, és az én arcomra is lehelt egy csókot. – Jó éjt, Carlisle! – Úgy ejtette ki a nevemet, mintha különleges lenne számára. Élvezettel, dallamosan, lágyan. Korábban nagypapának kellett hívnia, most már nyíltan használhatta a keresztnevemet.

- Jó éjt, Isis! – köszöntem el tőle. Figyeltem, ahogy ruganyos léptekkel kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnik az emeleten, aztán Edwardhoz fordultam.

- Köszönöm. Tudom, hogy ez milyen nehéz lehet…

- Túl lesz rajta – paskolta meg a férje vállát Isabella, aztán megragadta a kezét és kivonszolta a nappaliból.

- Talán… - húzódott fintorra a férfiszáj.

- Reggelre kialusszuk.

- Csak a magad nevében beszélj. Én vámpír vagyok… - jött a morgó válasz. Isabella közelebb hajolt Edward füléhez, én pedig a következő pikáns mondat után jobbnak láttam, ha távozok.

Csendesen osontam ki az ajtón, és már majdnem elindultam visszafelé, hogy leváltsam Alice-t, mikor a szemem sarkából megláttam a kisházat. Valami különleges erő szállta meg a lábaimat, és anélkül, hogy igazán megváltoztattam volna a tervemet, elindultam a fa felé. Gyors mozdulatokkal kapaszkodtam fel a létrán, aztán beléptem az ajtón.

Ha ténylegesen nem is lehettem most Isisszel, itt mégis együtt voltunk. Az illata beitta magát a falakba, és mindenhol ott volt a keze nyoma. A polchoz sétáltam, és megérintettem Isis könyveit, aztán az ujjam végigsiklott a kis asztalkán, ahol néhány rajza hevert. Egész jók voltak, és több is volt közöttük, amely engem ábrázolt.

Végül a párnáknál kötöttem ki. Arccal előre zuhantam közéjük, hogy aztán magamhoz öleljem őket és mélyen beszívjam az illatukat. Isis nemrég itt aludt, talán tegnap éjszaka. Szuszogva adtam át magam az élménynek, miközben felidéztem a csókjait. Emberként most attól tartottam volna, hogy elaludtam és csak álmodok, de ez számomra nem volt a lehetséges veszélyek között. Az életem pár óra alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett, és ez a színtiszta valóság volt. Ha elég türelmes leszek – már pedig így lesz -, akkor boldoggá tehetem Isist.

Úgy lubickoltam Isis illatában és a boldogságban, mintha valódi tenger lenne. Az ujjaim bele-belemarkoltak a párnákba, és sorban az orromhoz nyomtam őket. A zöld színű lehetett Isis kedvence, mert azon volt a legerősebb a rózsaillat – sokat ölelgethette.

A halk ajtónyitódás hallatán úgy esett ki a kezemből a párna, mintha valami bűnt követtem volna el. Először attól tartottam, hogy Edward jött ki a házból, mert megunta a gondolataim tombolását, aztán rájöttem, hogy két emberi szív dobogását hallom. Érdeklődve térdeltem fel, hogy kilássak az ablakon, és azonnal megjelentek a ráncok a homlokomon. Edan lopakodott a sötétben – kihasználva, hogy Edward épp a gyönyör homályán át észleli a világot -, és nem volt egyedül. Dave árnyékként követte őt.

Hírek

2011-09-07T19:24:00.001+02:00

Sajnos, csak hétvégén tudok elvileg frisselni, mivel megkezdődött az egyetem, és úgy alakult, hogy megint bejárós óráim vannak. :-/ Valószínűleg emiatt át fogok térni a hétvégi írásra. De már csak pár nap és jön az új fejezet. :)

Addig is... Kukkantsatok be az új hivatalos honlapomra, ha még nem tettétek meg: http://spiritbliss.hu

Valamint sajnos a facebook hibájából be kellett zárnom a régi Árnyékvilágos olvasói kluboldalt, és új kluboldal jött létre. Aki még nem csatlakozott az új oldalhoz, az tegye meg. :) Játékok, nyeremények, friss infók várnak rátok ott. Leginkább a facebookot használom azonnali információközlésre, úgyhogy ha azonnal mindent tudni szeretnétek az írásaimról és rólam, akkor érdemes csatlakozni. :) Ez a linkje az oldalnak: https://www.facebook.com/pages/Spirit-Bliss/100323633385557

Jelenleg a fenti oldalon egy olyan játék zajlik, amin egy gyönyörű álomfogót lehet nyerni. :)

Gyógyító pilleszárnyak - 35. fejezet

2011-08-30T16:13:00.003+02:00

Pár napja elkészült a saját hivatalos honlapom. :) Szerintem nagyon szép lett! Nézzétek meg ti is: http://spiritbliss.hu Jó böngészést és olvasást! :)

35. MONDD KI HANGOSAN!

IDEGESEN JÁRTAM FEL-ALÁ A SZOBÁBAN. Meg akartam várni, míg Isabella, Edward és az ikrek hallótávolságon kívülre kerülnek. Mikor úgy gondoltam, ez nagyjából megtörtént, vártam még öt percet, hogy biztosra menjek, és csak ezután szólaltam meg. Marcus az ablak mellett álldogált, és úgy somolygott magában, hogy biztos voltam benne, olyasmit tett, ami miatt pár perc múlva meg akarom majd fojtani.

- Mit mondtál neki? – szűrtem meg végül a szavakat a fogaim között.

- Csak beszélgettünk – vonta meg a vállát. Ez a hidegvér máskor nem zavart, de most a végletekig bosszantott.

- És szabad tudnom, hogy miről?

- A szerelemről, arról, hogy néha észre sem vesszük azt, ami az orrunk előtt van, és hogy talán valaki vár rá, csak jól körbe kéne néznie, hogy észrevegye… - sorolta. A kezem ökölbe szorult és remegni kezdtem.

- Mondtál bármi olyat, amiből tudja, hogy én… hogy mit érzek? – hajtottam le a szégyentől a fejemet. Legszívesebben kővé dermedtem volna, mert akkor soha többé nem kéne senki szemébe néznem.

- Talán célozgattam ilyesmire – nevetett fel halkan. Úgy kaptam rá a tekintetemet, mintha az őrület jeleit keresném a vonásain. Ép ésszel biztosan nem beszélt volna ilyesmiről. Lehet, hogy a vérszomj már a tudatára is kihatással van? – Nyugalom, Carlisle… - vette észre az idegességemet.

- Nyugalom? – nevettem fel kétségbeesve. – Tudod, mi fog történni, ha Isis rájön, mit érzek?

- Te mit gondolsz, mi fog történni? – kérdezett vissza.

- Meggyűlöl majd. Undorodni fog. Teljes joggal – tettem hozzá. A hajamba túrva tettem két lépést az egyik fal felé, aztán hirtelen torpantam meg és visszafordultam. – Miért akarod tönkretenni az életemet?

- Ez egyáltalán nem áll szándékomban – biztosított róla komoly arccal. – Csak szeretném, ha mindketten kinyitnátok a szemeteket.

- Te meg miről beszélsz? – szaladt össze a szemöldököm.

- Arról, hogy beszélj Isisszel! Mondd el neki, hogy szerelmes vagy belé!

- Te tényleg megőrültél! – nevettem fel kétségbeesve. Egyetlen tizedmásodperc alatt termett előttem, és megragadta a vállaimat.

- Tudod, hogy mi mindent látok – nézett a szemembe. – Bízz bennem, Carlisle! Beszélj azzal a lánnyal! – csapkodta meg a karomat atyaian, aztán kisétált a szobából. Valószínűleg azért, hogy átgondolhassam, amit mondott. Az ablakhoz sétáltam elfoglalva Marcus korábbi helyét, miközben izgatottan próbáltam feldolgozni a hallottakat.

Marcus tényleg a képességére célzott? Látott valamit, amit más nem vehet észre? Talán…

- Nem. – Hevesen megráztam a fejemet, aztán mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok és magammal beszélgetek, hirtelen zavarba jöttem.

Marcus nem láthatott semmi olyat, ami reményt adhatna. Isis úgy tekint rám, mint a nagyapjára. Sosem gondolna rám másként. Főleg, hogy még csak egy kislány.

Tényleg az lenne? – kérdezett rá a belső hangom. Így érezhette magát anno a világ kezdetén Éva és Ádám, mikor a kígyó érveit hallgatták az ínycsiklandóan vonzó almával kapcsolatban. Visszaidéztem a délelőtt édes képeit. Ahogy Isis felbukkan a testvérével a fák közül. A haját, a csípőjét, a melleit… Határozottan nem kislány már. De még nem is nő! – figyelmeztettem magam.

Hiába néz ki körülbelül tizennégy-tizenöt évesnek, az élettapasztalata sokkal kevesebb. Talán Marcus ezt vette észre… Hogy ha nagyon akarnám, el tudnám csábítani őt. Talán tényleg nem undorodna tőlem. Lehet, hogy érdekesnek találná, hogy egy érett férfi – aki mások szerint igazán vonzó is – érdeklődik iránta. De ez nem szerelem lenne, csak kíváncsiság. A tinédzser hiúságát legyezgetné, hogy el tudott bűvölni egy felnőttet.

Idővel Isis rám unna, és akkor megértené, hogy csak kihasználtam a fiatalságát. Utólag biztosan meggyűlölne érte. Még akkor is, ha önként menne bele mindenbe. Hiszen fogalma sem lenne róla, mire mond igent. Én viszont tisztában vagyok mindennel. Csak az én felelősségem lenne. Az én bűnöm. Mindig a felnőtt bűne, ha kihasznál egy ártatlan, naiv fiatalt, bármi is a gyermek reakciója.

Máris mocskosnak éreztem magam, mintha a gondolatok is ragacsos, undorító masszával kenték volna össze a kezeimet. Képtelen lennék manipulálni Isist csak azért, hogy az enyém legyen egy kis időre. Ezt legalább annyira nem bírná elviselni a lelkiismeretem, mint azt, hogy embert öljek a vérért.

Összerezzentem, ahogy hirtelen megzördült az ablak. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy a külvilág szinte teljesen megszűnt létezni. Meglepetten pislogtam párat, mikor megláttam a sólymot az ereszcsatornán ücsörögni. A fejét oldalra fordítva újra megzörgette az üveget a csőrével, mintha csak kopogna.

Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, de végül kitártam az ablakot és beengedtem. Kissé esetlenül kapaszkodott fel az ablakpárkányra, aztán leugrott a padlóra. A szárnyait nem tudta használni a bejutáshoz, mert a fesztávolságuk nagyobb volt, mint az ablak szélessége.

- Mit szeretnél? – érdeklődtem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnék semmit. A sólyom egyszerűen csak a barátom, nincs belém vésődve, nem látom a tekintetében a fájdalmat és a vágyakozást. És nem, semmiképpen sem érzem izgatottnak magam a jelenlététől.

Már azelőtt észrevettem a fehér papírt a csőrében, hogy leejtette volna a lábaim elé, de csak akkor jöttem rá, hogy egy levélről van szó, mikor felemeltem és széthajtogattam. Az apró gyöngybetűk ismerősek voltak, de biztos voltam benne, hogy még sosem láttam őket. Hasonlítottak Edward precíz, szépen hurkolt írásához.

Szerelmem!

Ez jönne szívem szerint az ujjaimra, de tudom, hogy egyelőre megijesztene, úgyhogy maradok a

Drága Carlisle!-nál.

Próbáltam, igyekeztem, azt hittem, hogy menni fog. Tényleg. Melletted leszek, érezhetem az érintésedet, hallhatom a hangodat, mégsem tudod, ki vagyok. És jó is. Olyan boldogságot érzek a közeledben, mint még soha. Mégis fáj. Mert többet szeretnék. Sokkal-sokkal többet! Megmutatni az igazi valómat, bevallani az érzéseimet, a karjaimmal ölelni téged.

Tudom, hogy mást szeretsz. Hogy van valakid – a lány La Push-ban. De ha csak egy aprócska esélyt adnál… Nálam jobban senki sem tudna szeretni. Senki.

Kérlek, gondold át, és ha kíváncsi vagy rám, gyere fel ma éjfélkor a hegyszirtre, amit legutóbb mutattál.

Ha nem jössz, tudni fogom, hogy csak barátként akarsz. És akkor az leszek. A legjobb barátod. Akkor is, ha nehéz lesz. Mert a gondolat, hogy semmid se legyek még borzasztóbb, mint valaki mást látni az oldaladon.

A döntés a te kezedben van. A Sorsom is.

Őszinte, forró és igaz szerelemmel:

A te Sólymod

A kezemben megremegett a papírlap. Mély levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de még mielőtt megtehettem volna, a sólyom visszaugrott a párkányra, aztán elrugaszkodott onnan. Valószínűleg attól tartott, azonnal közlöm vele a rossz hírt. Még reménykedni akart. Legalább éjfélig.

Feldúltan járkáltam fel-alá, miközben azon gondolkoztam, mit kéne tennem. Isist szeretem, de ő nem lehet soha az enyém. Vania nekem áldozná az életét, de nem szeretem, csak kedvelem. A sólyom… Az enyém lehetne, és talán… Tagadhatatlanul jobban éreztem magam ennek az alakváltónak a közelében, mint Vaniával.

Lehet, hogy esélyt kéne adnom ennek az egésznek. Ha emberként látnám a sólymot, az érzéseim is változhatnának. Úgy sosem tudnám szeretni, mint Isist, de mostanra már megtanultam, hogy a szerelemnek több formája van. Esmét sem szűntem meg szeretni, mégis tiszta szívből szerelmes voltam Isisbe. Talán egy harmadik nő is elfér valahol…

Szörnyen illúzióromboló gondolat volt és igazán nem is hittem benne. Csak a kétségbeesés miatt áltattam magam. Mégis olyan jól esett, annyira megnyugtatott, hogy meg akartam tenni. A telefonom után nyúltam, és hívtam az otthoni számot. Csak két percembe telt megbeszélni Alice-szel, hogy jöjjön át éjszakára felügyelni Marcust.

- Elmész? – tért vissza Marcus, miután eltettem a mobilomat. Egy könyvet tartott a kezében, amit Alice hozott neki a házunkból. Körülbelül egy perc alatt kiolvashatta volna, de az unalom elkerülése végett visszafogta magát és emberi tempóban emésztette a betűket.

- Találkozom a sólyommal. Megmutatja, kicsoda – mondtam el az igazat.

- Helyes! Beszélj vele, az mindent megold majd – derült fel az arca. Értetlenül csóváltam meg a fejemet.

- Az egyik pillanatban azt akarod, hogy valljak szerelmet Isisnek, a másikban pedig a sólyom pártján állsz?

- Engem csak az érdekel, hogy boldog legyél végre. Hogy kivel, az teljesen mindegy – kezdett megint somolygásba. Úgy éreztem, tud valamit, amit még nem osztott meg velem. – Csak menj el valamelyikükhöz és mondd el, mit érzel. Hidd el, utána minden jobb lesz – biztatott.

- Bár úgy lenne. Bár ilyen egyszerűen helyre zökkenhetne az életem – sóhajtottam fel.

- Így lesz, Carlisle, így lesz! – hümmögte, aztán ismét maga elé emelte a könyvet és olvasásba fogott.

Legszívesebben izgatott készülődésbe kezdtem volna azonnal, de végül lemondtam róla. Nem akartam ámítani magam, és azt sem akartam, hogy Marcus – vagy a később megérkező Alice – félreértsen. Ez nem egy randevú volt. Csak odamegyek, megnézem, kicsoda a sólyom, beszélek vele, aztán visszajövök. Annak, hogy érezni fogok iránta valamit, ami miatt megváltozik ez a terv, igencsak halványka esélyt adtam.

- Sok szerencsét! – vigyorgott rám Alice, mikor a kijárati ajtó felé indultam. Hogy Marcus mondta-e el neki, hová tartok, a sólymot ismerte La Push-ból és ő avatta be vagy egy látomás árult el, arról fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy mindenről tud.

Futva indultam el a hegyek felé, de nem adtam bele minden erőmet. A lelkem mélyén, amilyen kíváncsi voltam a sólyom kilétére, annyira féltem is a titok leleplezésétől. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Többször is eszembe jutott, hogy inkább visszafordulok, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni.

Ahogy megtettem az utolsó métereket, az izgatottság összerántotta a gyomromat. Körbenéztem, de a sólyom még nem volt sehol. Az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy néhány perccel korábban érkeztem. A tekintetemet az ég felé fordítottam, hogy minél előbb észrevegyem a közeledőt, de egyelőre nyoma sem volt. Talán meggondolta magát? Megijedt?

Mikor odalentről lépések hangzottak fel, rájöttem, hogy nem egy madarat kell várnom. Rögtön fel akarja fedni nekem emberi valóját. Már csak pár perc és láthatom őt.

Arrafelé bámultam, ahonnan az érkező neszei jöttek, miközben úgy éreztem magam, akár egy tinédzser. Azon sem csodálkoztam volna, ha a szívem hirtelen beindul és hevesen verdesni kezd az izgalomtól. Mély levegőket vettem, mert egyszerűen szánalmasnak véltem a viselkedésemet, de mikor előbukkant az utolsó szikla mögül a női alak, elakadt a lélegzetem.

- Isis, mit keresel itt? – aggódva tettem meg a köztünk lévő távolságot, miközben a messzeséget kémleltem. Nem akartam, hogy tudja, kivel és miért találkozom itt. Már Vaniára is szörnyen féltékeny volt, ha megtudja, hogy egy alakváltó belém vésődött… Nem kockáztathattam meg, hogy ez fájdalmat okozzon neki. – Edwardék tudják, hogy itt vagy? – vontam kérdőre.

- Igen, apa tud róla – bólintott.

- Vissza kell menned… Késő van, és… - Hirtelen megdermedtem, ahogy az apró mutatóujj a számra simult jelezve: hallgassak el.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki, aztán visszahúzta a kezét. A szíve erőteljesen verte a bordáit – ebből tudtam, hogy komoly dologról van szó, ami felzaklatja. Talán Marcus elejtett megjegyzéseiről, vagy ő is tud már a sólyomról.

- Most épp várok valakit – köszörültem meg a torkomat.

- Tudom – bólintott.

- Mindjárt itt lehet.

- Már itt van. – Körbe akartam forogni, felnézni az égre, de a szívem mélyén tudtam, hogy senkit sem látnék.

Isis lassan a ruhája pántjához nyúlt, aztán lejjebb húzta. Az oxigén csak nehezen áramlott be a tüdőmbe, mintha víz alatt próbáltam volna hozzájutni. A bőrén félkör alakú, halovány, ezüstös színű heg csillogott. Hátratántorodtam a felismeréstől, és csak a vámpírlétemnek volt köszönhető, hogy nem csuklottam össze. Leguggoltam, és az ujjaimat a hajamba fúrtam. Ez nem lehet… Ez nem lehet… Ez nem lehet…

- Carlisle… - Az aggódó hangocska eljutott a fülemig, de képtelen voltam megmozdulni. A rémület megfagyasztotta a tagjaimat. Ő az. Isis a sólyom. Edward meg fog ölni, és teljes joggal tenné. Azt még elnézte nekem, hogy tiltott érzéseket táplálok a lánya iránt, de azt, hogy valamiféle indiánátok hozzám köti… Hogy kényszerből kell szeretnie engem. – Mégsem szeretsz – hallottam meg a kétségbeesett sóhajt.

- Tessék? – Az ostoba kijelentés rávett arra, hogy felemeljem rá a tekintetemet.

- Marcus bácsi tévedett. Nem szeretsz engem. Azt vártad, hogy más lesz a sólyom. Nem engem vártál – hadarta, miközben a barna szemeket könnyfátyol borította el. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – dörgölte le a kicsorduló nedvességet szégyenkezve.

- Ne, várj! – Ahogy hátat fordítva nekem el akart menekülni, felpattantam, és elkaptam a csuklóját. A következő pillanatban már a mellkasomhoz szorult. Megremegett a sírástól és a könnyei sóssága elöntötte az orromat. El kellett volna tolnom magamtól, az lett volna a helyes. Ehelyett szorosan magamhoz öleltem. Beletelt pár percbe, mire lecsillapodott, bár én akár örökre is képes lettem volna vigasztalni.

- Mi lesz most? – suttogta az ingembe.

- Ó, Isis, ha én azt tudnám… - fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. Az ujjaim újra és újra végigsimogatták a vékonyka hátat, mígnem úgy éreztem, a bőrömbe visszatért az élet. Felmelegedett és bizseregni kezdett.

Mikor Isis hirtelen felemelte a fejét és a tekintete rám szegeződött az agyam megszűnt működni. Nem mozdultam, de semmit nem tettem, mikor lábujjhegyre emelkedett, és a száját finoman az enyémhez nyomta. A mennyország és a pokol egyszerre akart magába rántani kettétépve a testemet. – Ezt nem szabad – húzódtam el végül, de minden maradék erőmre szükség volt hozzá.

- Mert nem szeretsz?

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Mert úgy szeretsz, mint az unokádat? – jött az újabb kérdés. Isis ujjai görcsösen szorították az ingemet, mintha a vékony anyagban keresnének támaszt, ha a válaszom számára rossz lenne.

- Nem – adtam meg magam az igazságnak. – Mert szeretlek.

- Nem értem… - rázott aprót a fején. A tekintete izgatottá vált, de még mindig ott ragyogott benne a félelem.

- Még olyan fiatal vagy, hozzám képes gyerek. És… Ha nem is az unokámként szeretlek, akkor is a fiam lánya vagy. Edward vagy szörnyethal vagy engem öl meg, mikor megtudja, hogy mi is történt – szakadtak ki belőlem a kétségek.

- Ettől félsz? – Isis száját halk nevetés hagyta el bizonyítva, hogy tényleg gyerek még. Nem fogta fel, hogy milyen komoly dolgokról is beszélgetünk. – Attól, hogy apa mit szól majd?

- Is.

- Apa már tudja. – Az újabb sokk jeges hullámként vágtatott végig rajtam. Bár képtelen voltam az ájulás luxusára, mégis úgy éreztem, most le kell ülnöm. Eleresztettem Isist, és ott helyben lehuppantam a sziklára. – Ne aggódj miatta! – térdelt le elém Isis és megfogta a kezeimet. – Szinte az első pillanattól tisztában volt az érzéseimmel és a bevésődés csak megerősítette abban, hogy egyszerűen te vagy a végzetem. Ez ellen nem tehet. – A mosolytól, ami kiült az arcára és a könnytől összeragadt szempilláktól olyan ártatlannak nézett ki, akár egy angyal.

Edward tudta, hogy a lánya mit érez irántam, és azt is, én mit érzek, de nem szólt. Nem árulta el egyikünknek sem, amit a másikról tud. Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy szeressük egymást.

- Hozzám vagy kényszerítve. Ez szörnyűséges – hajtottam a homlokomat a tenyeremnek.

- Ne mondd ezt! – A mosoly leolvadt a vonásokról és halovány düh csillant a sötét íriszekben. – Szeretlek és ez egyáltalán nem szörnyűséges. Főleg nem akkor, ha te is viszontszeretsz! – Pár pillanatig csend volt. Tudtam, hogy mire vár, de nem mertem megszólalni. Végül elfogyott a türelme. – Mondd ki, kérlek! Mondd ki, hogy nem egyszerűen csak szeretsz, hanem szerelmes vagy belém. Kérlek, mondd! Hangosan! – A hangja annyira kétségbeesett volt, hogy ha a szívem tényleg teljesen halott lett volna, akkor sem tudott volna ellenállni a kérésnek.

- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. – A szám anélkül mozgott, hogy akartam volna. Mintha kívülről nézném önmagamat, és a testem olyasmiket tenne, amikre nem én utasítom. Isis újabb csókja térített magamhoz. Olyan finom volt, én pedig annyira bűnös. – Ne, ne… Ez nem jelenti azt, hogy ez helyes – tiltakoztam. Valahányszor túl messzire mentem, Edward hangját hallottam a fejemben. Azt mondta, gyűlöl. Képtelen voltam elviselni a tudatot.

- Vanessa az oka? Taníts meg, hogyan adjam meg neked azt, amit ő… - A keze lassan indult el lefelé a mellkasomon, én pedig úgy kaptam a csuklója után, mintha megégetett volna az érintésével.

- Mit csinálsz? – szisszentem fel.

- Már nő vagyok. Már készen állok arra, hogy átvegyem a helyét – nézett a szemembe. A gondolat, hogy szeretkezni akar velem, egyszerre volt rám izgató és elrettentő hatással.

- Dehogyis állsz készen! – pattantam fel és feldúltan hátat fordítottam neki.

Hogy is állhatna, hiszen fogalma sincs az életről, a szerelemről, a párkapcsolatokról és a szexről sem! Persze, hallott róluk, de olyan sok tapasztalat kimaradt az életéből. Sosem tetszhetett neki egy vele egykorú osztálytársa az iskolában. Nem kérték el Edwardtól első randevúra, aminek a végén megkapta volna az első csókját. Nem törték össze a szívét és ő sem törte össze senkiét. Nem járta be egy normális tinédzser útját, aminek a végén ráléphetne a felnőtt nő útjára, aki kész egy komoly kapcsolatra.

- Nem tudhatod! Fogalmad sincs róla, mi van bennem! Szeretlek! – Az apró kéz a megérintette a hátamat. Kísértően, forrón, puhán…

- Beszélnem kell Edwarddal! – fordultam meg.

- Miért? Nem hiszel nekem? – rándultak meg fájdalmasan a finom vonások.

- Hiszek. De a szájából kell hallanom, mit gondol. Össze… össze vagyok zavarodva. Segítségre van szükségem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Értsd meg, kérlek! – simítottam a tenyeremet az arcára. Lehunyta a szemeit, mély levegőt vett, aztán bólintott.

- Ha erre van szükséged, rendben – egyezett bele. Tartottam tőle, hogy csak a bevésődés vette rá erre a válaszra, de egyelőre időt nyertem, hogy kibújhassak a bűneim felelőssége alól. Edward tudja, mi lenne a legjobb Isis számára. Azt akarja, hogy a lehető legboldogabb legyen. Ahogyan én is. Ha ő azt mondja, velem lenne az, új életre kelek. Ha szerinte csak tönkre tenném, elhagyom, ha belehalok is.

Gyógyító pilleszárnyak - 34. fejezet

2011-08-21T19:29:00.004+02:00

34. MEGLEPETÉSVENDÉGEK

- LÁTTAD, IGAZ? – Marcusszal a ház melletti padon ültünk. Úgy bámulta az Alice által bevetett földet, mintha nem hónapok, hanem percek kellenék csak ahhoz, hogy a virágok előbújjanak. Egy kicsit nyugodtabb voltam, mint korábban, de még mindig fogalmam sem volt, mit is kéne tennem.

Most már három nő szíve volt a kezemben. És legalább kettő úgy fogja érezni, a rám bízott kincset a földre hajítottam és megtapostam. Pedig eszem ágában sem volt ilyesmit tenni. De hát, hogy adhatnám meg háromnak is egyszerre, amit szeretne?

- Láttam, hogy hasonló, mégis más. Valami erősebb. Csak később tudtam meg, hogy mit is jelent ez, mikor Alice-szel beszélgettem. Mesélt a fiadról és a feleségéről.

- El sem hiszem, hogy tényleg belém vésődött – ráztam meg elkeseredve a fejemet. – Most mihez kezdjek? – néztem fel a barátomra tanácsra várva.

- Carlisle… Te vagy a legintelligensebb személy, akivel valaha találkoztam, de ha a szerelemről van szó, úgy viselkedsz, akár egy tizenhat éves emberkölyök – nevetett fel.

- Sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint egy emberkölyök valaha is lehet – világítottam rá a téma komolyságára. Marcus olyan könnyedén vette ezt az egészet, de csak azért, mert nem volt a helyemben. Őt nem terhelték ilyesfajta érzések már emberi ésszel szinte felfoghatatlan idő óta.

- Ez tény és való. De a döntést ugyanazon elv alapján kéne meghoznod – vont vállat.

- Ugyanazon elv? – vontam fel a szemöldökömet.

- Pontosan tudod, kit szeretsz. Csak félre kéne tenned az ostoba félelmeidet, és lépned kéne.

- Mondani könnyű, de ezt nem értheted! Nem léphetek – szorult össze a mellkasom.

- Ostobaság.

- Nem az. Akit szeretek, nem szeret viszont. És ha lépnék, elveszíteném teljesen. Abba pedig belehalnék – foglaltam össze a dolgokat úgy, hogy ne derüljön ki a szerelmem kiléte.

- Honnan tudod, hogy nem szeret?

- Mert lehetetlenség, hogy szeressen – húzódott keserű mosolyra a szám.

- Tökéletes társ lennél bármelyik nő számára. Lehetetlenség, hogy ne tudjon szeretni – dőlt hátra Marcus és az eget kezdte fürkészni. Önkéntelenül is követtem a pillantását, de mikor rájöttem, kit is keresek odafent, és hogy nem találom, rossz érzés kerített hatalmába. Úgy megszoktam már a sólyom közelségét, hogy mikor nem volt velem, hiányzott.

- Ezt tényleg nem értheted – mondtam el ismét.

Az éjszakát és a következő nap délelőttjét csendesen üldögélve töltöttük. Igyekeztem nem gondolkozni, csak élvezni az erdő látványát. Legalább olyan érdekes volt, mint egy film. Annyi történetet meséltek el a levelek, a fűszálak, az ágak. Nem messze tőlünk például hangyák tevékenykedtek.

A fű mozgása miatt tévedt feléjük a figyelmem. Jó messzire elvándorolhattak élelemért, mert kenyérmorzsákat cipeltek a hátukon. Északra járhattak, ahol volt néhány táborhely. A forksi családok oda jártak néha egy kis kikapcsolódásra, sütögetésre, horgászásra. Sokszor elképzeltem, vajon milyen lehet…

A mi „családi túráinkhoz” nem igazán hasonlíthattak. Amikor a gyermekeimmel az erdőbe mentünk, általában vadásztunk és táplálkoztunk. Más apa halat fogni, sátrat verni és tábortüzet rakni tanítja meg a fiait és lányait, én a gyilkolásra oktattam őket. Na és arra, hogy hogyan fogják vissza magukat, ha a préda nem megfelelő – emberi. Néha jó lett volna csak egy átlagos apának lenni. Semmi gond, semmi bevésődés, semmi halál, semmi fájdalom.

- Jönnek! – Marcus hangja zökkentett ki a valóságos természetfilmből. Most, hogy felhívta rá a figyelmemet, én is megéreztem az illatot, amit felénk hozott a szél. Döbbent riadtsággal pattantam fel, és Marcus arcát figyeltem.

- Ők az unokáim. Ne vegyél levegőt, hallod? – figyelmeztettem. Az arcára máris kiült a vérillat okozta vágyakozás. Igaz, Isis és Edan vére kevésbé volt vonzó, mint egy emberé, de az állatokénál mégis nagyobb csábítást okozott.

Más esetben biztosan Isisék elé mentem volna, de most nem mertem egyedül hagyni Marcust. Igyekezett nyugodtnak látszani és megtette, amire kértem, mégis pontosan tudtam, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy feladja a küzdelmet.

- Álljatok meg ott! – kiáltottam, amint Isis és Edan felbukkantak. Megtorpantak az egyik fa mellett.

Egyetlen másodperctöredékem volt arra, hogy döbbenten végigmérjem őket. Napról napra egyre nagyobbak voltak. Edanen eddig is látszott, hogy magas, nyúlánk férfi lesz belőle, akárcsak az apjából, de Isist képtelen voltam elképzelni felnőtt nőként. Eddig.

Térdig érő nyári ruhát viselt, amely kiemelte a nőiesedő csípő vonalát és a fejlődő melleket. A haját most nem összefonva, hanem kibontva viselte, ezáltal még inkább vesztett a gyermeki látszatból. Olyan kínzóan gyönyörű volt. És jelenleg riadt.

- Mi történt? – kérdeztem rá azonnal. Tudtam, hogy ok nélkül biztosan nem jönnének ide.

- Rendőrök vannak La Push-ban – lépett még egy lépést előrébb Edan.

- Rendőrök?

- Valaki szólt nekik, hogy gondok vannak a papírjainkkal. Nem biztos, hogy valódiak… Most a házunkban épp kikérdezik apáékat.

- Mi megszöktünk, mert a gyerekekkel nem igazán foglalkoztak – vette át a szót Isis. – Téged is keresnek, hogy beszélhessenek veled.

- Az a szemét… - motyogtam magamban. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy az a Readen nézett utána a dolgainknak és szólt a helyi kapitányságon.

Több száz éves létem során soha senkinek nem jutott még magától eszébe, hogy komolyabban leellenőrizze a személyazonosságunkat. A papírjaink a legtökéletesebb hamisítványok voltak, amiket egy egyszerű reptéri ellenőrzés vagy a kórház- és iskolavezetés nem találhatott gyanúsnak. Az a férfi okosabb és elszántabb, mint gondoltam.

- Haza kéne menned – zökkentett ki a gondolataimból Edan.

- Nem tehetem – pillantottam Marcus felé.

- Mi vigyázunk majd rá addig. – Az ajánlat mosolygásra késztetett, de hamar letöröltem az arcomról, mikor rádöbbentem, hogy ezzel megsérthetem a velem szemben álló lelkes fiút.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – vallottam meg végül óvatosan.

- Alakváltó vagyok, erős és ott a pajzsom is – húzta ki magát Edan. Ahogy felrémlett bennem az apró hegyi oroszlán képe, ismét megrándult a szám.

- De Isisnek nincs sem pajzsa, sem más védelme – emlékeztettem ahelyett, hogy a saját képességeit vontam volna kétségbe.

- Ő… - fordult tétovázva a húga felé, aki lesütötte a tekintetét. – Őt is be tudom vonni a pajzs alá, ha kell.

- És azért nem vagyok annyira védtelen. Vámpír vagyok. Félig… - futott végig durcás kifejezés Isis vonásain, mikor ismét felnézett. A barna tekintet látványa reszketésre késztette a lábaimat.

- Látszólag még mindig te vagy a családfő, mert apa túl fiatalnak néz ki – emlékeztetett. – Mindenképpen beszélni akarnak veled a zsaruk, addig úgysem mennek el – tette hozzá Edan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isist legszívesebben magammal cipeltem volna, de tartottam tőle, hogy Edan egyedül nem bizonyulna elégségesnek az őrzéshez.

- Minden rendben lesz? – fordultam Marcus felé. Még mindig nem vett levegőt, így beszéd helyett csak bólintott egyet. – Ne feledd, hogy ők az unokáim! – figyelmeztettem még egyszer. Újabb – ezúttal még határozottabb bólintás kaptam. – Rendben – sóhajtottam fel, aztán a gyerekek felé indultam. – Ne menjetek közelebb, ha nem muszáj, és legyetek óvatosak! Igyekszem vissza, ahogy csak tudok – érintettem meg Edan vállát bizalmam jeléül, de elhúzódott előlem. – Vigyázz a húgodra! – kértem tőle külön. Odamorgott nekem egy „persze, hogy vigyázok”-at, aztán tett pár lépést hátra és megrázkódott.

Újabb meglepetésben volt részem. Sejtettem, hogy Edan növekedésével egyenesen arányosan lesz majd egyre nagyobb az állati alakja is, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar egy kifejlett hegyi oroszlánnal találom magam szemben. Igazán gyönyörű, hatalmas, izmos állat lett belőle. Magamban el kellett ismernem, hogy kissé lebecsültem, mikor úgy véltem, esélye sem lehetne Marcusszal szemben.

Bár az még kérdéses volt, mennyire jártas a harcban. Fogalmam sem volt róla, hogy a falka tagjai vagy Edward tanítgatták-e már arra, hogyan győzhet le egy vámpírt. Eddig nem volt szükség arra, hogy ilyesmiket tudjon, de a mostani helyzet figyelmeztetett arra, hogy mindenképpen ki kell képeznünk. Beszélnem kell erről Edwarddal…

- Car… Nagypapa! – ragadta meg a csuklómat Isis, ahogy el akartam lépni mellette. Edan előrébb lépett, aztán leült mellénk. Olyan volt, akár egy testőr. Örültem, hogy komolyan veszi a szerepét, és Isis közelében marad, hogy meg tudja védeni. – Ugye, rendben lesznek a dolgok?

- Persze, elintézem őket – bólintottam. – Az emberek könnyen átverhetőek – mosolyodtam el. Legszívesebben megcirógattam volna az arcát is, hogy megnyugtassam, de visszafogtam magam. Egy másodpercig az ujjai még forrón melengették a kezemet, aztán eleresztett. Az érintése bizsergést hagyott maga után.

Ahogy rohanni kezdtem a fák között, az agyam egyik leghátsó zugába zártam a gondjaimat, hogy a jelenleg legfontosabb problémára tudjak koncentrálni. A rendőröktől nem tartottam. Minden iratunk olyan hiteles volt, amilyen csak lehetett. Lehet, hogy Edward már ki is beszélt minket a bajból mostanra…

Ami igazán bosszantott, hogy az a szemétláda azt a fegyvert használta fel ellenem, amit én leeresztettem, hogy utolsó esélyt adjak neki. Eltűnhetett volna az életünkből mindenféle következmény nélkül. De ha ő kutat utánunk, én is megtehetem. Biztos, hogy több mocskot tudok kideríteni róla, mint ő rólunk.

Jól bebiztosítottuk magunkat. A kapcsolataink, akik alibiéletet gyártottak számunkra pár igazolvánnyal, bizonyítvánnyal és egyebekkel, a legjobb hamisítók voltak. Az pedig, hogy beszéltek rólunk, egyszerűen lehetetlen volt. Jasper úgy rájuk ijesztett pusztán a fellépésével, hogy bár nem tudták, mik vagyunk, afelől kétségük sem volt, hogy tartaniuk kell tőle és a haragjától. Egy fegyveres rendőr a közelébe sem érhetett, ha megfélemlítésről volt szó…

La Push határához érve lelassítottam. Ahogy elhaladtam az első ház mellett, már tudtam, hogy a rendőrök még mindig itt vannak. A falu nagy része üres volt, mert az emberek a házunk körül csoportosultak.

Ha Forksban lettünk volna, akkor a lakók tapintatos kíváncsisággal megpróbálták volna annak a látszatát kelteni, hogy csak véletlenül van arrafelé dolguk. Épp szükségük volt egy kis cukorra a szomszédtól, mert a sajátjuk elfogyott vagy sürgősen csoportos ruhateregetésbe kezdtek volna az udvar azon részén, ahonnan a legjobb a kilátás.

A quileute emberek ehhez túl őszinték voltak. Őket nem izgatta a látszat. Ha érdekelte őket valami, odamentek és megnézték. Mostanra pedig megszoktak minket annyira, hogy a félelmük nagy része is elszálljon.

- Carlisle! – Ahogy átvágva a helyiek között beléptem végül a házunk nappalijába, Isabella arcán megkönnyebbült mosoly futott végig. A helyiség egy kicsit túlzsúfolt volt. A családomon kívül két rendőr, Jonathan és Joshua is jelen volt.

- Dr. Cullen – lépett elém a rendőrfőnök, hogy kezet rázzon velem. Ismertem őt még Forksból. Egyszer egy piti zsebtolvaj megvágta a karját, én láttam el.

Ha nagyobb városban élnénk, aggódtam volna, hogy miért a rendőrség vezetője jön ki egy egyszerű ügyhöz, de Forks olyan kisváros volt, hogy ez egyáltalán nem számított különlegesnek. Sokszor még egy egyszerű családi vitánál is ő tett rendet, mikor az emberei éppen szabadnaposak voltak vagy más elfoglaltságuk akadt. Azt sejtettem, hogy Fletcher rendőrfőnök még örül is, ha történik valami, mert egyébként halálra unja magát az irodájában.

- Rendőrfőnök – fogadtam el a köszöntését. – Valami probléma akadt? – tettettem az értetlent. Nem akartam, hogy gyanúsnak tűnjön, hogy az ikrek elrohantak értem.

- Csak egy kis apróság… - legyintett. – Valaki felhívta a figyelmünket arra, hogy bár az irataik valódinak látszanak, esetleg hamisítványok lehetnek, és… Ez nagyon ostobán fog hangzani – hallatott ideges nevetést. -, de úgy tűnik, hogy öt évvel ezelőttről nincsenek adatok a családja egyik tagjáról sem. Kivéve a kishölgyet – mutatott Isabellára.

- Ennek igazán egyszerű az oka, de szerintem a fiam is elmondta már ezt – feleltem kedélyes csevegést tettetve. – Öt évvel ezelőttig az Északi-sarkon éltünk. Egy orvosi kutatásban vettem részt. Ott nem használhattunk hitelkártyát, nem volt szükségünk – teszem hozzá, hála az égnek – kórházi kezelésre, nem kellett adóznunk az itteni kormánynak és semmi ehhez hasonló, ami nyomot hagyhatott volna a rendszerükben.

- Igen, igen, Edward már elmondta a részleteket – bólogatott Fletcher. A családommal már jó ideje ez volt a fedősztorink. Elég nehéz volt utánajárni, és magyarázta, hogy miért nincs rólunk információja az amerikai kormánynak. – Azt is, hogy az Északi-sark előtt Európában éltek egy kis, elzárt közösségben.

- Így igaz. Nem szeretjük a nagyvárosi nyüzsgést. Ezek a kisebb közösségek igazán otthonosak – pillantottam Jonathanék felé.

- Ez tényleg így van – kaptam helyeslést válaszként. – Kínos, hogy ezt kell kérjem, de a rend kedvéért megmutatná kérem az igazolványait, hogy azokat is ellenőrizhessük? – érdeklődött bocsánatkérő arccal.

- Természetesen. Odafent vannak az irodámban – mutattam az emelet felé. – Feljön velem?

- Nyugodtan menjen csak és hozza le – hagyta rám a dolgot bizonyítva, hogy hisz nekem. Gyorsan felsiettem a lépcsőkön, aztán az íróasztalom fiókjából előhalásztam a szükséges kártyácskákat.

Régebben sokkal könnyebb volt. Amikor még papírból voltak a különböző igazolványok, mi magunk is simán el tudtuk készíteni őket, de ezekhez a kártyákhoz mindenféle titkos jelzésekkel, amik bizonyítják az eredetiségét, már szakemberre volt szükségünk.

- Itt is vagyok – nyújtottam át a kért iratokat. Fletcher a társához fordult, aki elővett valami gépet. Alátartotta a kártyákat, néhány másodpercig vizsgálgatta, aztán visszaadta őket a főnökének.

- Rendben, úgy tűnik, nincs gond velük. Elnézést, hogy megzavartuk Önt és a családját! – kért bocsánatot a rendőrfőnök.

- Ugyan, ez a munkájuk. Helyes, hogy mindent leellenőriznek, sosem lehet tudni… - vágtam a lehető leghálásabb arcot. – Kikísérem önöket – nyújtottam a karomat az ajtó felé. Odakint az emberek kissé megnyugodva fogadták, hogy barátilag köszönök el a vendégeinktől, és kezdtek szétszéledni, amint a rendőrautó elhajtott mellettük. Jonathan és Joshua is követte őket.

- Ő volt igaz? – Vania kivált a tömegből és felém sietett. Az arcán most láttam azt a félelmet, amit tegnap még hiányoltam.

- Valószínűleg. De nem tud ártani nekünk.

- Jaj, Carlisle, annyira sajnálom! – borult hirtelen a nyakamba. Magamhoz öleltem és nyugtatóan simogattam a hátát. – Azt hittem, hogy majd megijed tőletek és eltűnik, de tudhattam volna, hogy ilyen könnyen nem adja fel – kesergett.

- Pedig jobban tette volna, ha inkább elmegy. Menj vissza Jonathan házába, én pedig intézkedem. Megoldjuk – ígértem neki. Lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott a számra, aztán lassan elindult. A küszöbön álltam már, mikor megcsörrent a telefonom. Bár ismeretlen szám volt, fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Milyen volt a kis vendégség? – Gondolkoznom sem kellett, hogy beazonosítsam a hangot.

- Readen… - morogtam a fogaim között.

- Ó, megtisztelő, hogy felismer. Akkor a meglepetésem emlékezetes volt. De ahogy látom, nem tartóztatták le… Akkor mégis valódiak a papírjaik? Milyen kár… - sóhajtott fel.

- Nem tud ártani nekünk – jelentettem ki.

- Nem is akarok. Elég, ha addig bosszantom, míg végül megunja és átadja a lányt. Van még pár meglepetés a tarsolyomban. Csak magának. – Bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Meglepetéseim nekem is vannak – biztosítottam róla. – Úgyhogy jobb, ha még most meggondolja magát és szépen hazamegy.

- Tudja, hogy nem fogok.

- Akkor egyelőre végeztünk – vágtam zsebre a mobilomat. Mikor visszasétáltam a nappaliba, minden fej felém fordult. – Hallottátok? – kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszban.

- Mi a terv? – érdeklődött Emmett. – Szétcsapjuk? – Rosalie megforgatta a szemét, csak aztán szólalt meg.

- Keresünk ellene valami felhasználhatót gondolom… Én vállalom a vancouveri rendőrkapitányság szerverének feltörését – nézett rám. Pár éve találkoztunk egy profi hekkerrel, akitől Rose fél óra alatt megtanulta, hogyan juthat be bárki gépére észrevétlenül. Azóta is tartották a kapcsolatot, hogy megbeszéljük az új védelmi rendszerek megkerülésének titkait.

- Csináld – egyeztem bele. – Emmett, Jasper, ti keressétek fel Harlant, és kérdezzétek meg, mit tud Readenről, aztán szaglásszatok körbe a város szegényebb negyedeiben. Valaki biztosan tud valamit. Drogügyletek, megvesztegetés, bármi… Vegyetek fel pénzt is, hátha megoldja a nyelveket.

- Megyünk! – pattant fel Emmett azonnal. Jasper előbb megcsókolta Alice-t, csak aztán követte a testvérét.

- És mi? – érdeklődött Alice.

- Ti figyeljetek Vanessára. Meglátjuk, mit találunk, aztán eldöntjük, hogyan tovább.

- Nem ülsz le? – csúszott arrébb a kanapén Isabella. Még mindig aggódó arcot vágott, ő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a hivatalos szerveknek hazudjon és hamis iratokat mutogasson nekik.

- Jobb, ha indul.

- Edward! – Isabella felháborodott arcot vágva nézett a férjére.

- Csak azért, mert Isis és Edan a másik háznál vannak – kezdett a fiam mentegetőzésbe.

- Mi? Otthagytad őket? – fordult Isabella hirtelen felém. Az előbbi kedves arckifejezése mérgessé vált, én pedig önkéntelenül behúztam a nyakamat. Esme mellett megtanultam, hogy egy anyától, aki épp a gyerekeit védi, jobb tartani. – Azzal a vámpírral?

- Én mondtam, hogy jobb, ha indulsz – vonta meg a vállát Edward, de a következő pillanatban már az ő nyakába zúdult az anyai harag.

- Te csak hallgass! Tudod, hogy ott vannak, és csak ülsz a fenekeden! Hát mindent nekem kell csinálnom? – nyúlt a cipője felé, aztán mikor lekapta magáról, az ajtóhoz indult.

- De hát, tudnak vigyázni magukra… Vagyis, Edan tud, és ő vigyáz Isisre is – zavarodott össze Edward, miközben a felesége után sietett. Én is követtem őket a verandára, ahol csak a vámpírreflexeimnek köszönhetően tudtam időben lefékezni, mikor Isabella megperdül és Edward megtorpant előttem.

- Mi vagyunk a szüleik, a mi dolgunk, hogy megvédjük őket, az istenért! – csattant fel, aztán mintha mi sem történt volna, ismét hátraarcot csinált és tovább szaladt. A farkasalakot csak a fák rejtekében vette fel, és utána már teljes erejéből futott, ahogyan mi is. Hirtelen rám tört a lelkifurdalás. Persze, nem volt más választásom, de tényleg felelőtlenség volt otthagynom az ikreket Marcusszal. Még ha tényleg meg is tudják védeni magukat – reméltem, hogy Edward és én nem tévedünk ezzel kapcsolatban -, akkor sem lett volna szabad veszélyes helyzetben hagynom őket.

- Jól vannak! – hallottam meg Edward hangját kis idő után. Aggódónak tűnt a hangja ahhoz képest, amit mondott.

- Isabella beszélt Edannel? – tippeltem meg.

- Nem, mostanság nem nagyon enged be senkit a fejébe. Csak hallom Isist. Elég… hangos – rándult meg az arca. Néha, mikor egy ember erős érzelmi hatásnak volt kitéve – feldúlt volt, hatalmas öröm érte vagy esetleg rettegett -, akkor a gondolatai felerősödtek, és Edward előbb érzékelte őket, mint a nyugodt emberek gondolatait. Egyszer viccelődött is azzal, hogy a túl sok érzelmileg instabil ember miatt meg fog süketülni, úgy ordítanak magukban. Persze, ez lehetetlenség volt. Nem csak a vámpírléte miatt, hanem mert nem a fülével érzékelte a belső hangokat.

- Valami baja van? – kérdeztem rá.

- Semmi különös – rázta meg a fejét, de nem hittem neki.

Mikor végre a házhoz értünk, Isabella megnyugodva fékezett le. Edan felpattant a fa alól, ahol eddig őrködött, de nem távolodott el a mellette álló húgától. Isis tekintete Marcusra szegeződött – úgy éreztem, mintha egy fontos beszélgetést szakítottunk volna félbe. De mi mondanivalója lehetne Marcusnak, ami Isist…

A francba!

Az ikrek felbukkanása, a rendőrök megjelenése és a többi gondom teljesen lefoglalt, és megfeledkeztem arról, hogy Marcus most először látott engem együtt Isisszel. Tudja, hogy mit érzek iránta. Ha elmondta vagy csak utalt rá… Nem, azt nem tenné, de…

Zaklatottan fordultam Marcus felé – a tekintetében izgatott elégedettség csillogott.

Gyógyító pilleszárnyak - 33. fejezet

2011-08-14T15:36:00.000+02:00

Noémivel, a szerkesztőmmel sikerült befejeznünk a Kígyók sziszegése korrektúráját. Leadtam a kész kéziratot a kiadónak. :) Köszönöm nektek a türelmet, amivel megajándékoztatok, amikor késtem a fejezetekkel, mert a regényemen kellett dolgoznom. És köszönöm az ajánlókat is, amiket a könyvbe írtatok. :)

33. MÁS PERSPEKTÍVA

- HA AZÉRT JÖTT, HOGY… - Jonathan zavart tétovasággal lépett ki a verandára, miután bekopogtattam.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Vanessával kell beszélnem – nyugtattam meg. Nem állt szándékomban beleavatkozni ebbe az ügybe. Majd Edward és Isabella eldöntik, milyen lépéseket akarnak tenni. Ez csak rájuk és Jonathanra tartozik. Pusztán remélni tudtam, hogy nem lesz rossz vége a dolognak. Nagyon is tisztában voltam azzal, miféle alantas cselekedetekre vesz rá néha a szerelem őrülete, így megvetés helyett inkább csak sajnálatot éreztem a velem szemben álló iránt. – Kihívnád?

- Szólok neki – lépett vissza a házba Jonathan egy zavart torokköszörülés után. Lesétáltam a verandáról, és fel-alá kezdtem mászkálni várakozás közben. Mikor az ajtó ismét kinyílt, megálltam és az elém siető felé fordultam.

- Szia! – biccentettem. Vania egy kissé sápatagnak tűnt. Aggódva emelte rám a tekintetét és várta, hogy mit akarok mondani. – Beszéltem azzal a férfival. Még a nevét sem tudom… - döbbentem rá. Edward biztosan tisztában van vele, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni tőle.

- Henry Readen – segített ki Vania. – Mit… mit mondott? – remegett meg a hangja.

- Arra célozgatott, hogy a szeretője voltál, kihasználtad, aztán elhagytad – néztem a zöld szemekbe. Azok a szavaimat hallva kikerekedtek, de nem tudtam megállapítani, hogy a meglepettségtől vagy az aggodalomtól.

- Ez hazugság! Sosem voltam a szeretője annak az alaknak! – lépett közelebb hozzám és megfogta a kezeimet. – Ugye, elhiszed? Ha kell, a fiad nézzen bele a gondolataimba, vállalom! De tudnod kell, hogy sosem tettem ilyesmit. Én… - akadt el hirtelen a hangja és zavartan lesütötte a tekintetét. Lehet, hogy erről igazat mondott, de volt valami a mélyben, amit éreztem, hogy eltitkol.

- Elhiszem, hogy nem voltál a szeretője – nyúltam az álla alá. Megnyugodva fújta ki a levegőt. – Olyan értelemben, mint az enyém, biztosan nem. De ha kuncsaftként…

- Nem! – ütötte arrébb a kezemet. Meglepett ez a hirtelen, dühös reakció.

- Tudom, miből éltél korábban, nem baj, ha ő is… - próbáltam lenyugtatni.

- Readen sosem volt a kuncsaftom! – húzta ki magát, aztán aggodalom jelent meg a tekintetében. – Carlisle… - halkult el a hangja. A gyomrom csomóba rándult, éreztem, hogy most valami olyat fogok megtudni, amit nem feltétlenül akarok. – Nekem sosem volt egyetlen kuncsaftom sem – nézett a szemembe. Nem erre a beismerésre vártam, és ez összezavart.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet.

- Azt hiszed, a bátyám hagyta volna, hogy prostituáltként éljek? Szíjat hasított volna a hátamból, ha megpróbálom – nevetett fel keserű hangon. – Nem mintha valaha meg akartam volna. Fogalmam sincs róla, hogy a lányok hogyan bírják – borzongott meg. – Vagyis, de… Drogokkal, piával, örök lelki sebekkel.

- De akkor... Miért mondtad, hogy…? – zavarodtam össze.

- Carlisle, én sosem mondtam ilyesmit. Csak te következtettél erre, én pedig rád hagytam – mosolyodott el szomorúan. Gyorsan visszaidéztem minden egyes beszélgetésünket, és rájöttem, hogy igaza van. Sosem ejtette ki a száján, hogy prostituáltként dolgozott.

- Miért nem mondtad el? Miért hagytad, hogy ezt higgyem? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Ennek egyszerűen nem volt értelme.

- Nem is… nem is tudom… - kezdett mászkálásba. Összefonta maga előtt a karjait, és minden egyes fordulónál mélyedést vésett a sarkával a puha földbe. – Attól féltem, hogy ha csak egy naiv lánykát látsz bennem, sosem mersz közeledni majd felém. Tapasztaltnak hittél, úgy gondoltad, nem okozhatsz nekem semmiféle sérülést lelkileg, mert tudom kezelni a puszta szexet. Érzelmek nélkül. Ha elmondtam volna, hogy csak egy lány vagyok, megijedtél volna, nem? – állt meg hirtelen, hogy rám nézhessen.

- Valószínűleg igen – ismertem be komoran. A lelkiismeretem most már amiatt is háboroghat, hogy megrontottam egy ártatlan lányt, mert nem tudtam kezelni a magány érzését. Bár ez most nem teljesen az én hibám volt! – Tisztességtelen volt velem szemben, hogy hallgattál – mondtam ki, ami bántott.

- Tudom és sajnálom. Bocsásd meg nekem, kérlek! Egyszerűen csak… akartalak. És féltem bevallani az igazat. – A kétségbeesés könnyei csillogó fátylat vontak a zöld írisz fölé.

- A gond az, hogy most sem azért mondtad el, mert be akartad vallani az igazságot – emlékeztettem rá. Valószínűleg csak azért árulta el nekem ezt a titkot, mert úgy vélte, rosszabb, ha azt gondolom róla, a szeretője volt egy férfinak, kihasználta, becsapta, aztán eldobta, minthogy sosem volt örömlány.

- Tudom, de… Carlisle… - ráharapott az ajkaira, mintha meg akarná akadályozni, hogy egy szó kicsússzon közöttük.

- Mondd! – sóhajtottam fel. – Jobb, ha most mindent megbeszélünk és nem halogatjuk tovább. Nem akarok több titkot és füllentést!

- Nem lehet – rázta meg a fejét reményvesztetten.

- Vania! – szóltam rá szigorúan.

- Nem, mert ha elmondom, örökre elveszítelek. Tudom, hogy így lesz, és… Nem lehet – ismételte meg.

- Readenhez van köze? Vele kapcsolatban titkolsz valamit mégis?

- Nem. Róla a teljes igazat mondom. Sosem volt sem a szeretőm, sem a kuncsaftom. Nem hazudtam vagy ártottam neki semmilyen módon. Párszor beszélgettem vele, mert kedvesnek tűnt, de aztán erőszakossá vált, ezért elküldtem. Nem értette meg és zaklatni kezdett. Ez az igazság! – foglalta össze határozottan.

Hittem neki. A pulzusa bár jelezte a zaklatottságot, nem ugrott meg kiemelkedően. Hacsak nem pszichopata, Münchausen szindrómás vagy gyakorlott hazudozó, akkor igazat mond. Márpedig tudtommal egyik sem volt.

- Rendben, hiszek neked.

- Köszönöm – sóhajtott fel.

- De örülnék, ha elmondanád, mi az, amit még titkolsz. – A vonásain ismét megjelent az aggodalom.

- Nem lehet…

- Vanessa, hogy bízhatnék benned, ha tudom, hogy valamit nem mondasz el? – tettem fel a nagy kérdést. – Ha nem is hazudtál, de egy komoly dolgot már eltitkoltál előlem. Ez mindent megváltoztat.

- Nem, figyelj! – ragadta meg ismét a kezeimet, ezúttal még kétségbeesettebben. – Kettőnk miatt hallgatok, érted? Nem mondhatom ki, mert akkor halálra rémülsz, és elhagysz! Bár abban sem vagyok biztos, hogy nem akarod-e már most megtenni… - remegett meg az alsó ajka. – De ha ezen is gondolkodsz, nem adok rá még egy okot – nyelt nagyot.

Elakadó lélegzettel fürkésztem az arcát, mert csak egyetlen dolog jutott eszembe, ami halálra rémiszthetett volna vele kapcsolatban. De az lehetetlen. Hiszen megegyeztünk. Csak két magányos ember társaságot és szexet nyújt egymásnak. Nem vár el tőlem semmit.

A francba is, hiszen csak egy kislány, hogy is gondolhattam, hogy ezt be tudja majd tartani? Hogy nem fog elvárni tőlem semmit tudat alatt és kezelni tudja az érzéseit? Miért nem mondta el, hogy sosem dolgozott a kuplerájban, akkor én soha…

- Vanessa…

- Hallgass! – szólt rám. – Semmi sem változott!

- De igen.

- Még mindig mindketten magányosak vagyunk és jól érezzük magunkat együtt. Semmi sem változott – próbált meggyőzni valakit – hogy engem vagy magát, azt nem igazán tudtam eldönteni.

- Van… - A puha ajak hirtelen az enyémre tapadt, hogy elhallgattasson. Lemerevedve álltam, akár egy kőszobor, miközben ő próbált életet lehelni belém. Néhány pillanatig hagytam csak, aztán eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy még jobban megalázza magát. – Szerelmes vagyok valaki másba – mondtam ki. Hirtelen olyan sápadttá vált, mint egy halott és megtántorodva lépett hátrébb.

- Mi?

- Beleszerettem valaki másba.

- Hazudsz! – nyögte.

- Bár hazudnék – komorult el az arcom.

- De mikor? Hogyan? Kibe? – ömlöttek rám a kérdések.

- Fogalmam sincs, mikor történt, de csak nemrég döbbentem rá. Akarom, hogy tudd, sosem hazudtam neked. Én magam sem tudtam, mit is érzek – vallottam be az igazat. – A hogyanra sem tudom a választ. Én sem értem. És hogy kibe… - szorult össze a torkom. – Azt jobb, ha senki sem tudja.

- Tudom, kibe – nézett fel rám hirtelen.

- Nem tudhatod – tiltakoztam. Erre magától senki sem jöhet rá, akinek nincs gondolatolvasó képessége, mint Edwardnak. Nem követtem el semmit, ami által a gyanú legkisebb árnyéka is vetülhetne rá.

- De, tudom. És ő még csak egy…

- Ne mondd ki! – A sokktól a levegőt kapkodtam. Mégis tudja. De honnan? Hogy jött rá? A rettegés még soha nem uralkodott el rajtam ilyen hirtelen. Úgy csapott le rám, akár vihar idején egy villám.

- Carlisle…

- Nem akarom hallani! Szörnyűség az egész, tudom! Szörnyeteg vagyok – emeltem a kezemet a fejemhez, aztán csalódottan eresztettem le őket, mikor rájöttem, felesleges befognom a fülemet. A tényeken nem változtathatok. Attól még, hogy nem hallom őket, igazak.

- Csak össze vagy zavarodva. Túl közel áll hozzád, biztonságos, otthonos, mint… mint a feleséged volt – szólalt meg halkan Vanessa. Nem tűnt dühösnek vagy undorodónak a hangja, és bár logikusan hangzott, amit mond, tudtam, hogy téved. Nem valamiféle Esmére hasonító pótszert látok Isisben, hanem önmagáért szeretem. A következő mondatával viszont egyet kellett értenem. – De te magad is tudod, hogy ez sosem működhet. Én vagyok az, aki megoldhatja az összes gondodat. – Összerezzentem, ahogy a tenyere az arcomra csúszott. – Nem most azonnal, hanem idővel. Szép lassan… Csak engedned kell. Csak nem szabad eltaszítanod – lépett hozzám olyan közel, hogy a testünk szinte egymáshoz simult. – Csak adj esélyt, ahogyan eddig is. Mert semmi sem változott. Hallod? Semmi – érintette a száját ismét az enyémhez.

Helyesen akartam cselekedni, de minden olyan kusza volt. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy szeretem Isist, de nem lehetek vele soha. És ha nem akarom bántani őt, tovább kell lépnem. Vagy legalább is úgy kell tennem, mintha…

Kényszerítenem kellett magam, hogy visszacsókoljam a női ajkakat és halovány bizsergésen kívül semmit sem éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre még annyit sem, mint korábban. Akár egy tapintatos férj, aki legyűri a felesége által készített húst, bár az teljesen íztelenre sikeredett.

- Vissza kell mennem a régi házba – mondtam végül, miután a csóknak vége szakadt.

- De holnap meglátogatsz? – jött az aggódó kérdés.

- Nem tudom – feleltem. Annyi átgondolni valóm volt, hogy nem akartam olyasmit ígérni, amit nem tudok betartani végül. Eddig azt hittem, az Isis iránti szerelmem mindent megváltoztatott. Hogy a Vanessával való kapcsolatomnak véget kell vetnem, mert így helyes. De mi van, ha tényleg ő az egyetlen, aki segíthet nekem?

Sosem tudnék kiszeretni Isisből, de nem is lehetek vele. Hiszen ő sosem fog úgy szeretni, ahogyan én őt. A lelkiismeretem azt súgta, tisztességtelen, amit Vaniával teszek. Legalább is, ha tényleg azt titkolja előlem, hogy az egyezségünk ellenére belém szeretett. De ha idővel tompulhat a fájdalmam, és Vaniát boldoggá teszi, hogy vele vagyok…

Nem, ezt át kell gondolnom rendesen!

- De legalább felhívsz?

- Rendben – egyeztem bele. Ennyit mindenképpen megtehetek. – Readen miatt pedig ne aggódj. Megmondtam neki, hogy holnap reggelig hagyja el az országot. Ha van egy kis esze, megteszi – mondtam el, mi történt. Kicsit zavart, hogy Vania fontosabbnak találja a kettőnk gondjainak rendezését, mint azt, hogy mi is történt a zaklatójával. Vagy biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy elintézem a dolgot, vagy sokkal jobban kötődik hozzám, mint azt valaha gondoltam.

Zsibongó elmével indultam el visszafelé, de a házig nem jutottam el. Megtorpantam a fák között, pedig csak egy apró szívecske heves dobogása jelezte számomra, hogy nem vagyok egyedül.

- Merre vagy? – néztem körbe. Épp szélcsend volt, így az illata alapján nem tudtam betájolni. Pár másodperc múlva halk zörgést hallottam a lombok között, aztán az egyik ágon felbukkant a mostanság legjobb barátom. – Gyere ide! – nyújtottam ki a kezemet. Mielőtt elindultunk a városba, lecseréltem a felhasított ingemet egy újra, de ahogy a karmos lábak rám telepedtek, azonnal kiszakították ezt is.

- Örülök, hogy látlak – vallottam be, miközben megsimogattam a sólyom fejét. A nagy barna szemek szomorúan néztek vissza rám. Mintha valamivel megbántottam volna, pedig nem is tettem semmit. Biztosan csak képzelem. Lehet, hogy valaki más okozott neki fájdalmat.

- Mutatok valamit. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy kis csend és nyugalom – indultam el vele a hegyek felé. Jasper és Alice ráérnek őrizni Marcust, és pár órára szükségem volt még egyedül. Vagy legalább is majdnem egyedül…

Azt hittem, hogy a sólyom majd egy idő után felemelkedik a vállamról, hogy odafentről követhessen, de úgy tűnt, kellemesen érzi magát a közelemben. Némi lassú séta után a mellkasomhoz öleltem őt, a tenyeremet óvóan a fejére fektettem, aztán futni kezdtem. Egyáltalán nem tiltakozott az intim ölelés miatt. Egy egyszerű sólyommal ezt sosem tehettem volna meg.

Gyorsan felértünk a hegy tetejére. A táj gyönyörű volt innen. A szemem áthatolt a ködön, amin egy emberi szem képtelen lett volna, és itta magába a látványt.

- Nézd… - húztam el a kezemet a madártól, aztán kinyújtva a karomat körbeforogtam vele. – Csodálatos, igaz? Tudod… Kicsit irigyellek, hogy te bármikor ilyen magasból láthatsz mindent. Teljesen más perspektíva. Erre lenne most szükségem… - sóhajtottam ki magamból a keserűséget. A sólyomszemek elszakadtak a tájtól és rám emelkedtek.

- A szerelem fáj. Sose legyél szerelmes olyasvalakibe, akit nem kaphatsz meg. És ne éldd meg soha, hogy a szerelmed előbb hagyja itt a földi létet, mint te – cirógattam meg a nyakát. Mintha együttérzést olvastam volna ki a szeméből, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ott van-e vagy csak én akarom látni.

Óvatosan leültem a földre, aztán a karomat a magasba nyújtva hátradőltem. A sólyom néhány pillanat múlva leugrott a kézfejemről a mellkasomra. Bár számomra pehelysúlya volt, valahogy mégis bizseregni kezdett a bőröm ott, ahol éppen érintett. Tett előre két lépést, aztán fentről egyenesen az arcomba nézett.

Önkéntelenül akadt a tüdőmben a levegő, mikor a tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Annyi érzelem kavargott benne, hogy az egyszerűen újra és újra letaglózott. Zavartan fordítottam oldalra a fejemet, mikor rájöttem, utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor Isisszel a kisházban feküdtünk a párnákon. Megőrültem…

- Tudod, jelenleg te vagy az egyetlen ezen a világon, akinek a társaságában tényleg jól érezhetem magam – szólaltam meg egy idő után. – Egy részem tudni akarja, ki is vagy, egy másik pedig fél attól, hogy ha egyszer megmutatod az emberi alakodat, elszáll a varázs. Igazából azt sem értem, miért követsz engem, és miért akarsz velem lenni – nevettem fel. Úgy véltem, én vagyok jelenleg a legpocsékabb társaság, amit csak ember – vagy alakváltó – kívánhat magának.

- Az alfád küldött, hogy megfigyelj engem és Marcust? – kérdeztem rá. Fájt volna, ha a válasz igen, mégis tudni akartam. A madár megrázta a fejét. – Akkor miért vagy most itt? – fordultam ismét felé. Az ellágyult pillantás ismét magába szippantott. Ahogy az agyamban a helyére pattant a megfelelő kirakós darabka, rugóként ültem fel. A sólyom riadtan rebbent arrébb a mellkasomról az előttem lévő sziklára.

A tekintete… Az, hogy mindig a nyomomban van… És… Megvédett, mikor Marcus elvesztette az önuralmát. Hiszen engem is védett. Nem csak Vaniát. Megóvott a farkasok büntetésétől. Sok-sok érv, de a legfontosabb a megérzésem volt. Már régóta éreztem, csak nem fogtam fel. Vagy nem mertem felfogni.

- Belém vésődtél – kerekedtek el a szemeim. A madár meredten nézett vissza rám, aztán bólintott. – Ó, te jó ég! – hajtottam a fejemet a tenyerembe. Miféle morbid játékát kell még átélnem a Sorsnak? Esme elvesztése, az Isis iránti szerelmem, a Vaniával való kapcsolatom, most pedig… Egy bevésődés? De hát… - Akkor lány vagy? – tettem fel a nagyon ostoba kérdést. Azzal tisztában voltam, hogy a nőstény sólymok nagyobbak, mint a hímek, de ebben az esetben ez alapján nem dönthettem. Az alakváltók egyébként is nagyobbak voltak, mint az állatok, akiknek az alakját felvették. A sólyom megint bólintott a kérdésemre.

- Sajnálom. Szörnyen sajnálom. Mindenkit csak tönkre teszek – szorult ökölbe a kezem. A barna szempár értetlenül nézett rám. – Nem tudom, ki vagy, de nem szerethetlek – költözött szomorúság a hangomba. – A szívem már másé. – A vijjogó hang a lelkem mélyéig hatolt. A madár közelebb lépett és hozzám bújva a mellkasomhoz dörzsölte a fejét.

- Ne csináld ezt, kérlek! – Legszívesebben ismét magamhoz öleltem volna őt, de nem tehettem. Nem adhattam neki is hamis reményt. Épp elég, hogy Vaniát már hiú ábrándokba ringattam, képtelen lettem volna még egy nőt tönkre tenni önzőségből. – Menj! Menj, most menj innen! – hessegettem el magamtól összeszedve minden akaraterőmet.

A fájdalom erősen lüktetni kezdett bennem, ahogy a sólyom a magasba emelkedett. Tett fölöttem pár kört, hátha meggondolom magam, de végül feladta. Ahogy elszállt La Push irányába, elkeseredve túrtam bele a hajamba. Végre találtam egy barátot, aki megért, és most róla is le kell mondanom. Ez annyira igazságtalan! Az pedig még inkább az, hogy annak a szerencsétlen kölyöknek egy ostoba indiánvarázs miféle szenvedést fog okozni.

Tisztában voltam a bevésődés hatásaival. Hogy az alakváltó képtelen sokáig távol lenni a bevésődése tárgyától, mert az szó szerinti kínokat okoz számára. De vajon nagyobbakat, mint olyasvalaki mellett lenni, aki csak barátként szereti az embert?

Azért jöttem fel ide, hogy kitisztuljon a fejem, most mégis zavarosabb volt minden, mint alig egy órája.

Úgy indultam vissza a régi házunkhoz, akár egy harcos, aki vereséget szenvedett a döntő csatában. Legyőztek. Elvesztem az érzéseim sodrásában, és hiába kapálóztam, csak egyre mélyebbre süllyedtem.

Teljesen magamba zuhanva értem végül haza, és még Alice jókedve sem tudott felderíteni. Vigyorogva sietett elém, ahogy beléptem az ajtón, és úgy tűnt, valami miatt szörnyen izgatott.

- Gyere, mutatok valamit! – ragadta meg a kezemet.

- Alice, még csak most ért vissza… - forgatta meg a szemét Jasper, de nem állította meg. Tisztában volt vele, hogy ha a kedvese valamit a fejébe vesz, akkor maga a jóisten sem veri ki onnan.

- Nekünk nincs szükségünk szusszanásnyi időre – kacagott fel.

- Marcusszal minden rendben volt? – kérdeztem rá. Bár nem úgy tűnt, mintha gond lett volna vele, nem örültem, hogy egyedül hagyták kint a kertben.

- Persze. Segített egy keveset… Majd meglátod! – vigyorgott fel rám Alice, aztán kitárta előttem a hátsó ajtót. –Tádádádáááám! – sietett előre, miközben széttárta a karjait. A tekintetem bejárta a gyommentes, felásott és beültetett kertet. – Rózsák lesznek főleg, de ültettünk mást is. Nem tetszik? – komorult el hirtelen az arca.

- De… Ez nagyon… - El akartam mondani Alice-nek, hogy mennyire csodálatos, amit tett, de képtelen voltam rá. Esme a legnagyobb kétségbeesés közepén is képes volt fényt lopni az életembe. Még úgy is, hogy már nem volt közöttünk.

Kreatív írás, korrektori munka stb.

2011-08-13T11:41:00.000+02:00

Mivel befejeztem tegnap a Kígyók sziszegésének a javítását a korrektorommal és elküldtem a kiadónak, ezért megint van némi szabadidőm a kreatív írás oktatásra és egyéb munkákra. Ha valaki szeretne kreatív írást tanulni, esetleg regényt ír és mielőtt elküldené egy kiadónak, szüksége van egy korrektorra, az szóljon. Akkor is, ha neki nincs, de ismer valakit, akinek van. :D Sokkal olcsóbban dolgozom, mint mások, és a képzettségem is megvan az ilyesmihez, mivel végzős, magyar szakos vagyok az egyetemen (csak a diplomázás van hátra, minden magyaros órát megcsináltam :) ). A részleteket megtalálhatja mindenki itt: http://munkatvallalok.blogspot.com/

Ezen kívül, ha esetleg jár erre valaki, aki Pécs területén tud olyan 4 órás munkát, amelyhez nem kell végzettség és tapasztalat vagy magyar szakos egyetemistaként lehet végezni, akkor az szintén szóljon. Majdnem bármit elvállalok, ami tisztességes munka, és fix fizetést adnak érte. :)

Plusz, ha Pécs területén ismertek valakit, akinek gyerkőce van és babysittert keres, akkor is szóljatok. :D

Igen, kicsit kétségbeesett vagyok, nézzétek el nekem. :D Svájci frank alapú hitelünk van és a lakás a fedezet, szóval, tényleg jól jönne bármi. :) Köszönöm szépen! :)

Ahol el lehet érni: spiritbliss24@gmail.com