Gyógyító pilleszárnyak - 35. fejezet

Pár napja elkészült a saját hivatalos honlapom. :) Szerintem nagyon szép lett! Nézzétek meg ti is: http://spiritbliss.hu  Jó böngészést és olvasást! :)




35. MONDD KI HANGOSAN!




IDEGESEN JÁRTAM FEL-ALÁ A SZOBÁBAN. Meg akartam várni, míg Isabella, Edward és az ikrek hallótávolságon kívülre kerülnek. Mikor úgy gondoltam, ez nagyjából megtörtént, vártam még öt percet, hogy biztosra menjek, és csak ezután szólaltam meg. Marcus az ablak mellett álldogált, és úgy somolygott magában, hogy biztos voltam benne, olyasmit tett, ami miatt pár perc múlva meg akarom majd fojtani.


- Mit mondtál neki? – szűrtem meg végül a szavakat a fogaim között.


- Csak beszélgettünk – vonta meg a vállát. Ez a hidegvér máskor nem zavart, de most a végletekig bosszantott.


- És szabad tudnom, hogy miről?


- A szerelemről, arról, hogy néha észre sem vesszük azt, ami az orrunk előtt van, és hogy talán valaki vár rá, csak jól körbe kéne néznie, hogy észrevegye… - sorolta. A kezem ökölbe szorult és remegni kezdtem.


- Mondtál bármi olyat, amiből tudja, hogy én… hogy mit érzek? – hajtottam le a szégyentől a fejemet. Legszívesebben kővé dermedtem volna, mert akkor soha többé nem kéne senki szemébe néznem.


- Talán célozgattam ilyesmire – nevetett fel halkan. Úgy kaptam rá a tekintetemet, mintha az őrület jeleit keresném a vonásain. Ép ésszel biztosan nem beszélt volna ilyesmiről. Lehet, hogy a vérszomj már a tudatára is kihatással van? – Nyugalom, Carlisle… - vette észre az idegességemet.


- Nyugalom? – nevettem fel kétségbeesve. – Tudod, mi fog történni, ha Isis rájön, mit érzek?


- Te mit gondolsz, mi fog történni? – kérdezett vissza.


- Meggyűlöl majd. Undorodni fog. Teljes joggal – tettem hozzá. A hajamba túrva tettem két lépést az egyik fal felé, aztán hirtelen torpantam meg és visszafordultam. – Miért akarod tönkretenni az életemet?


- Ez egyáltalán nem áll szándékomban – biztosított róla komoly arccal. – Csak szeretném, ha mindketten kinyitnátok a szemeteket.


- Te meg miről beszélsz? – szaladt össze a szemöldököm.


- Arról, hogy beszélj Isisszel! Mondd el neki, hogy szerelmes vagy belé!


- Te tényleg megőrültél! – nevettem fel kétségbeesve. Egyetlen tizedmásodperc alatt termett előttem, és megragadta a vállaimat.


- Tudod, hogy mi mindent látok – nézett a szemembe. – Bízz bennem, Carlisle! Beszélj azzal a lánnyal! – csapkodta meg a karomat atyaian, aztán kisétált a szobából. Valószínűleg azért, hogy átgondolhassam, amit mondott. Az ablakhoz sétáltam elfoglalva Marcus korábbi helyét, miközben izgatottan próbáltam feldolgozni a hallottakat.


Marcus tényleg a képességére célzott? Látott valamit, amit más nem vehet észre? Talán…


- Nem. – Hevesen megráztam a fejemet, aztán mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok és magammal beszélgetek, hirtelen zavarba jöttem.


Marcus nem láthatott semmi olyat, ami reményt adhatna. Isis úgy tekint rám, mint a nagyapjára. Sosem gondolna rám másként. Főleg, hogy még csak egy kislány.


Tényleg az lenne? – kérdezett rá a belső hangom. Így érezhette magát anno a világ kezdetén Éva és Ádám, mikor a kígyó érveit hallgatták az ínycsiklandóan vonzó almával kapcsolatban. Visszaidéztem a délelőtt édes képeit. Ahogy Isis felbukkan a testvérével a fák közül. A haját, a csípőjét, a melleit… Határozottan nem kislány már. De még nem is nő! – figyelmeztettem magam.


Hiába néz ki körülbelül tizennégy-tizenöt évesnek, az élettapasztalata sokkal kevesebb. Talán Marcus ezt vette észre… Hogy ha nagyon akarnám, el tudnám csábítani őt. Talán tényleg nem undorodna tőlem. Lehet, hogy érdekesnek találná, hogy egy érett férfi – aki mások szerint igazán vonzó is – érdeklődik iránta. De ez nem szerelem lenne, csak kíváncsiság. A tinédzser hiúságát legyezgetné, hogy el tudott bűvölni egy felnőttet.


Idővel Isis rám unna, és akkor megértené, hogy csak kihasználtam a fiatalságát. Utólag biztosan meggyűlölne érte. Még akkor is, ha önként menne bele mindenbe. Hiszen fogalma sem lenne róla, mire mond igent. Én viszont tisztában vagyok mindennel. Csak az én felelősségem lenne. Az én bűnöm. Mindig a felnőtt bűne, ha kihasznál egy ártatlan, naiv fiatalt, bármi is a gyermek reakciója.


Máris mocskosnak éreztem magam, mintha a gondolatok is ragacsos, undorító masszával kenték volna össze a kezeimet. Képtelen lennék manipulálni Isist csak azért, hogy az enyém legyen egy kis időre. Ezt legalább annyira nem bírná elviselni a lelkiismeretem, mint azt, hogy embert öljek a vérért.


Összerezzentem, ahogy hirtelen megzördült az ablak. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy a külvilág szinte teljesen megszűnt létezni. Meglepetten pislogtam párat, mikor megláttam a sólymot az ereszcsatornán ücsörögni. A fejét oldalra fordítva újra megzörgette az üveget a csőrével, mintha csak kopogna.


Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, de végül kitártam az ablakot és beengedtem. Kissé esetlenül kapaszkodott fel az ablakpárkányra, aztán leugrott a padlóra. A szárnyait nem tudta használni a bejutáshoz, mert a fesztávolságuk nagyobb volt, mint az ablak szélessége.


- Mit szeretnél? – érdeklődtem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnék semmit. A sólyom egyszerűen csak a barátom, nincs belém vésődve, nem látom a tekintetében a fájdalmat és a vágyakozást. És nem, semmiképpen sem érzem izgatottnak magam a jelenlététől.


Már azelőtt észrevettem a fehér papírt a csőrében, hogy leejtette volna a lábaim elé, de csak akkor jöttem rá, hogy egy levélről van szó, mikor felemeltem és széthajtogattam. Az apró gyöngybetűk ismerősek voltak, de biztos voltam benne, hogy még sosem láttam őket. Hasonlítottak Edward precíz, szépen hurkolt írásához.




Szerelmem!


Ez jönne szívem szerint az ujjaimra, de tudom, hogy egyelőre megijesztene, úgyhogy maradok a


Drága Carlisle!-nál.


Próbáltam, igyekeztem, azt hittem, hogy menni fog. Tényleg. Melletted leszek, érezhetem az érintésedet, hallhatom a hangodat, mégsem tudod, ki vagyok. És jó is. Olyan boldogságot érzek a közeledben, mint még soha. Mégis fáj. Mert többet szeretnék. Sokkal-sokkal többet! Megmutatni az igazi valómat, bevallani az érzéseimet, a karjaimmal ölelni téged.


Tudom, hogy mást szeretsz. Hogy van valakid – a lány La Push-ban. De ha csak egy aprócska esélyt adnál… Nálam jobban senki sem tudna szeretni. Senki.


Kérlek, gondold át, és ha kíváncsi vagy rám, gyere fel ma éjfélkor a hegyszirtre, amit legutóbb mutattál.


Ha nem jössz, tudni fogom, hogy csak barátként akarsz. És akkor az leszek. A legjobb barátod. Akkor is, ha nehéz lesz. Mert a gondolat, hogy semmid se legyek még borzasztóbb, mint valaki mást látni az oldaladon.


A döntés a te kezedben van. A Sorsom is.


Őszinte, forró és igaz szerelemmel:


A te Sólymod




A kezemben megremegett a papírlap. Mély levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de még mielőtt megtehettem volna, a sólyom visszaugrott a párkányra, aztán elrugaszkodott onnan. Valószínűleg attól tartott, azonnal közlöm vele a rossz hírt. Még reménykedni akart. Legalább éjfélig.


Feldúltan járkáltam fel-alá, miközben azon gondolkoztam, mit kéne tennem. Isist szeretem, de ő nem lehet soha az enyém. Vania nekem áldozná az életét, de nem szeretem, csak kedvelem. A sólyom… Az enyém lehetne, és talán… Tagadhatatlanul jobban éreztem magam ennek az alakváltónak a közelében, mint Vaniával.


Lehet, hogy esélyt kéne adnom ennek az egésznek. Ha emberként látnám a sólymot, az érzéseim is változhatnának. Úgy sosem tudnám szeretni, mint Isist, de mostanra már megtanultam, hogy a szerelemnek több formája van. Esmét sem szűntem meg szeretni, mégis tiszta szívből szerelmes voltam Isisbe. Talán egy harmadik nő is elfér valahol…


Szörnyen illúzióromboló gondolat volt és igazán nem is hittem benne. Csak a kétségbeesés miatt áltattam magam. Mégis olyan jól esett, annyira megnyugtatott, hogy meg akartam tenni. A telefonom után nyúltam, és hívtam az otthoni számot. Csak két percembe telt megbeszélni Alice-szel, hogy jöjjön át éjszakára felügyelni Marcust.


- Elmész? – tért vissza Marcus, miután eltettem a mobilomat. Egy könyvet tartott a kezében, amit Alice hozott neki a házunkból. Körülbelül egy perc alatt kiolvashatta volna, de az unalom elkerülése végett visszafogta magát és emberi tempóban emésztette a betűket.


- Találkozom a sólyommal. Megmutatja, kicsoda – mondtam el az igazat.


- Helyes! Beszélj vele, az mindent megold majd – derült fel az arca. Értetlenül csóváltam meg a fejemet.


- Az egyik pillanatban azt akarod, hogy valljak szerelmet Isisnek, a másikban pedig a sólyom pártján állsz?


- Engem csak az érdekel, hogy boldog legyél végre. Hogy kivel, az teljesen mindegy – kezdett megint somolygásba. Úgy éreztem, tud valamit, amit még nem osztott meg velem. – Csak menj el valamelyikükhöz és mondd el, mit érzel. Hidd el, utána minden jobb lesz – biztatott.


- Bár úgy lenne. Bár ilyen egyszerűen helyre zökkenhetne az életem – sóhajtottam fel.


- Így lesz, Carlisle, így lesz! – hümmögte, aztán ismét maga elé emelte a könyvet és olvasásba fogott.


Legszívesebben izgatott készülődésbe kezdtem volna azonnal, de végül lemondtam róla. Nem akartam ámítani magam, és azt sem akartam, hogy Marcus – vagy a később megérkező Alice – félreértsen. Ez nem egy randevú volt. Csak odamegyek, megnézem, kicsoda a sólyom, beszélek vele, aztán visszajövök. Annak, hogy érezni fogok iránta valamit, ami miatt megváltozik ez a terv, igencsak halványka esélyt adtam.


- Sok szerencsét! – vigyorgott rám Alice, mikor a kijárati ajtó felé indultam. Hogy Marcus mondta-e el neki, hová tartok, a sólymot ismerte La Push-ból és ő avatta be vagy egy látomás árult el, arról fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy mindenről tud.


Futva indultam el a hegyek felé, de nem adtam bele minden erőmet. A lelkem mélyén, amilyen kíváncsi voltam a sólyom kilétére, annyira féltem is a titok leleplezésétől. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Többször is eszembe jutott, hogy inkább visszafordulok, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni.


Ahogy megtettem az utolsó métereket, az izgatottság összerántotta a gyomromat. Körbenéztem, de a sólyom még nem volt sehol. Az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy néhány perccel korábban érkeztem. A tekintetemet az ég felé fordítottam, hogy minél előbb észrevegyem a közeledőt, de egyelőre nyoma sem volt. Talán meggondolta magát? Megijedt?


Mikor odalentről lépések hangzottak fel, rájöttem, hogy nem egy madarat kell várnom. Rögtön fel akarja fedni nekem emberi valóját. Már csak pár perc és láthatom őt.


Arrafelé bámultam, ahonnan az érkező neszei jöttek, miközben úgy éreztem magam, akár egy tinédzser. Azon sem csodálkoztam volna, ha a szívem hirtelen beindul és hevesen verdesni kezd az izgalomtól. Mély levegőket vettem, mert egyszerűen szánalmasnak véltem a viselkedésemet, de mikor előbukkant az utolsó szikla mögül a női alak, elakadt a lélegzetem.


- Isis, mit keresel itt? – aggódva tettem meg a köztünk lévő távolságot, miközben a messzeséget kémleltem. Nem akartam, hogy tudja, kivel és miért találkozom itt. Már Vaniára is szörnyen féltékeny volt, ha megtudja, hogy egy alakváltó belém vésődött… Nem kockáztathattam meg, hogy ez fájdalmat okozzon neki. – Edwardék tudják, hogy itt vagy? – vontam kérdőre.


- Igen, apa tud róla – bólintott.


- Vissza kell menned… Késő van, és… - Hirtelen megdermedtem, ahogy az apró mutatóujj a számra simult jelezve: hallgassak el.


- Beszélnünk kell! – jelentette ki, aztán visszahúzta a kezét. A szíve erőteljesen verte a bordáit – ebből tudtam, hogy komoly dologról van szó, ami felzaklatja. Talán Marcus elejtett megjegyzéseiről, vagy ő is tud már a sólyomról.


- Most épp várok valakit – köszörültem meg a torkomat.


- Tudom – bólintott.


- Mindjárt itt lehet.


- Már itt van. – Körbe akartam forogni, felnézni az égre, de a szívem mélyén tudtam, hogy senkit sem látnék.


Isis lassan a ruhája pántjához nyúlt, aztán lejjebb húzta. Az oxigén csak nehezen áramlott be a tüdőmbe, mintha víz alatt próbáltam volna hozzájutni. A bőrén félkör alakú, halovány, ezüstös színű heg csillogott. Hátratántorodtam a felismeréstől, és csak a vámpírlétemnek volt köszönhető, hogy nem csuklottam össze. Leguggoltam, és az ujjaimat a hajamba fúrtam. Ez nem lehet… Ez nem lehet… Ez nem lehet…


- Carlisle… - Az aggódó hangocska eljutott a fülemig, de képtelen voltam megmozdulni. A rémület megfagyasztotta a tagjaimat. Ő az. Isis a sólyom. Edward meg fog ölni, és teljes joggal tenné. Azt még elnézte nekem, hogy tiltott érzéseket táplálok a lánya iránt, de azt, hogy valamiféle indiánátok hozzám köti… Hogy kényszerből kell szeretnie engem. – Mégsem szeretsz – hallottam meg a kétségbeesett sóhajt.


- Tessék? – Az ostoba kijelentés rávett arra, hogy felemeljem rá a tekintetemet.


- Marcus bácsi tévedett. Nem szeretsz engem. Azt vártad, hogy más lesz a sólyom. Nem engem vártál – hadarta, miközben a barna szemeket könnyfátyol borította el. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – dörgölte le a kicsorduló nedvességet szégyenkezve.


- Ne, várj! – Ahogy hátat fordítva nekem el akart menekülni, felpattantam, és elkaptam a csuklóját. A következő pillanatban már a mellkasomhoz szorult. Megremegett a sírástól és a könnyei sóssága elöntötte az orromat. El kellett volna tolnom magamtól, az lett volna a helyes. Ehelyett szorosan magamhoz öleltem. Beletelt pár percbe, mire lecsillapodott, bár én akár örökre is képes lettem volna vigasztalni.


- Mi lesz most? – suttogta az ingembe.


- Ó, Isis, ha én azt tudnám… - fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. Az ujjaim újra és újra végigsimogatták a vékonyka hátat, mígnem úgy éreztem, a bőrömbe visszatért az élet. Felmelegedett és bizseregni kezdett.


Mikor Isis hirtelen felemelte a fejét és a tekintete rám szegeződött az agyam megszűnt működni. Nem mozdultam, de semmit nem tettem, mikor lábujjhegyre emelkedett, és a száját finoman az enyémhez nyomta. A mennyország és a pokol egyszerre akart magába rántani kettétépve a testemet. – Ezt nem szabad – húzódtam el végül, de minden maradék erőmre szükség volt hozzá.


- Mert nem szeretsz?


- Nem – ráztam meg a fejemet.


- Mert úgy szeretsz, mint az unokádat? – jött az újabb kérdés. Isis ujjai görcsösen szorították az ingemet, mintha a vékony anyagban keresnének támaszt, ha a válaszom számára rossz lenne.


- Nem – adtam meg magam az igazságnak. – Mert szeretlek.


- Nem értem… - rázott aprót a fején. A tekintete izgatottá vált, de még mindig ott ragyogott benne a félelem.


- Még olyan fiatal vagy, hozzám képes gyerek. És… Ha nem is az unokámként szeretlek, akkor is a fiam lánya vagy. Edward vagy szörnyethal vagy engem öl meg, mikor megtudja, hogy mi is történt – szakadtak ki belőlem a kétségek.


- Ettől félsz? – Isis száját halk nevetés hagyta el bizonyítva, hogy tényleg gyerek még. Nem fogta fel, hogy milyen komoly dolgokról is beszélgetünk. – Attól, hogy apa mit szól majd?


- Is.


- Apa már tudja. – Az újabb sokk jeges hullámként vágtatott végig rajtam. Bár képtelen voltam az ájulás luxusára, mégis úgy éreztem, most le kell ülnöm. Eleresztettem Isist, és ott helyben lehuppantam a sziklára. – Ne aggódj miatta! – térdelt le elém Isis és megfogta a kezeimet. – Szinte az első pillanattól tisztában volt az érzéseimmel és a bevésődés csak megerősítette abban, hogy egyszerűen te vagy a végzetem. Ez ellen nem tehet. – A mosolytól, ami kiült az arcára és a könnytől összeragadt szempilláktól olyan ártatlannak nézett ki, akár egy angyal.


Edward tudta, hogy a lánya mit érez irántam, és azt is, én mit érzek, de nem szólt. Nem árulta el egyikünknek sem, amit a másikról tud. Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy szeressük egymást.


- Hozzám vagy kényszerítve. Ez szörnyűséges – hajtottam a homlokomat a tenyeremnek.


- Ne mondd ezt! – A mosoly leolvadt a vonásokról és halovány düh csillant a sötét íriszekben. – Szeretlek és ez egyáltalán nem szörnyűséges. Főleg nem akkor, ha te is viszontszeretsz! – Pár pillanatig csend volt. Tudtam, hogy mire vár, de nem mertem megszólalni. Végül elfogyott a türelme. – Mondd ki, kérlek! Mondd ki, hogy nem egyszerűen csak szeretsz, hanem szerelmes vagy belém. Kérlek, mondd! Hangosan! – A hangja annyira kétségbeesett volt, hogy ha a szívem tényleg teljesen halott lett volna, akkor sem tudott volna ellenállni a kérésnek.


- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. – A szám anélkül mozgott, hogy akartam volna. Mintha kívülről nézném önmagamat, és a testem olyasmiket tenne, amikre nem én utasítom. Isis újabb csókja térített magamhoz. Olyan finom volt, én pedig annyira bűnös. – Ne, ne… Ez nem jelenti azt, hogy ez helyes – tiltakoztam. Valahányszor túl messzire mentem, Edward hangját hallottam a fejemben. Azt mondta, gyűlöl. Képtelen voltam elviselni a tudatot.


- Vanessa az oka? Taníts meg, hogyan adjam meg neked azt, amit ő… - A keze lassan indult el lefelé a mellkasomon, én pedig úgy kaptam a csuklója után, mintha megégetett volna az érintésével.


- Mit csinálsz? – szisszentem fel.


- Már nő vagyok. Már készen állok arra, hogy átvegyem a helyét – nézett a szemembe. A gondolat, hogy szeretkezni akar velem, egyszerre volt rám izgató és elrettentő hatással.


- Dehogyis állsz készen! – pattantam fel és feldúltan hátat fordítottam neki.


Hogy is állhatna, hiszen fogalma sincs az életről, a szerelemről, a párkapcsolatokról és a szexről sem! Persze, hallott róluk, de olyan sok tapasztalat kimaradt az életéből. Sosem tetszhetett neki egy vele egykorú osztálytársa az iskolában. Nem kérték el Edwardtól első randevúra, aminek a végén megkapta volna az első csókját. Nem törték össze a szívét és ő sem törte össze senkiét. Nem járta be egy normális tinédzser útját, aminek a végén ráléphetne a felnőtt nő útjára, aki kész egy komoly kapcsolatra.


- Nem tudhatod! Fogalmad sincs róla, mi van bennem! Szeretlek! – Az apró kéz a megérintette a hátamat. Kísértően, forrón, puhán…


- Beszélnem kell Edwarddal! – fordultam meg.


- Miért? Nem hiszel nekem? – rándultak meg fájdalmasan a finom vonások.


- Hiszek. De a szájából kell hallanom, mit gondol. Össze… össze vagyok zavarodva. Segítségre van szükségem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Értsd meg, kérlek! – simítottam a tenyeremet az arcára. Lehunyta a szemeit, mély levegőt vett, aztán bólintott.


- Ha erre van szükséged, rendben – egyezett bele. Tartottam tőle, hogy csak a bevésődés vette rá erre a válaszra, de egyelőre időt nyertem, hogy kibújhassak a bűneim felelőssége alól. Edward tudja, mi lenne a legjobb Isis számára. Azt akarja, hogy a lehető legboldogabb legyen. Ahogyan én is. Ha ő azt mondja, velem lenne az, új életre kelek. Ha szerinte csak tönkre tenném, elhagyom, ha belehalok is.

Gyógyító pilleszárnyak - 34. fejezet

34. MEGLEPETÉSVENDÉGEK

- LÁTTAD, IGAZ? – Marcusszal a ház melletti padon ültünk. Úgy bámulta az Alice által bevetett földet, mintha nem hónapok, hanem percek kellenék csak ahhoz, hogy a virágok előbújjanak. Egy kicsit nyugodtabb voltam, mint korábban, de még mindig fogalmam sem volt, mit is kéne tennem.

Most már három nő szíve volt a kezemben. És legalább kettő úgy fogja érezni, a rám bízott kincset a földre hajítottam és megtapostam. Pedig eszem ágában sem volt ilyesmit tenni. De hát, hogy adhatnám meg háromnak is egyszerre, amit szeretne?

- Láttam, hogy hasonló, mégis más. Valami erősebb. Csak később tudtam meg, hogy mit is jelent ez, mikor Alice-szel beszélgettem. Mesélt a fiadról és a feleségéről.

- El sem hiszem, hogy tényleg belém vésődött – ráztam meg elkeseredve a fejemet. – Most mihez kezdjek? – néztem fel a barátomra tanácsra várva.

- Carlisle… Te vagy a legintelligensebb személy, akivel valaha találkoztam, de ha a szerelemről van szó, úgy viselkedsz, akár egy tizenhat éves emberkölyök – nevetett fel.

- Sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint egy emberkölyök valaha is lehet – világítottam rá a téma komolyságára. Marcus olyan könnyedén vette ezt az egészet, de csak azért, mert nem volt a helyemben. Őt nem terhelték ilyesfajta érzések már emberi ésszel szinte felfoghatatlan idő óta.

- Ez tény és való. De a döntést ugyanazon elv alapján kéne meghoznod – vont vállat.

- Ugyanazon elv? – vontam fel a szemöldökömet.

- Pontosan tudod, kit szeretsz. Csak félre kéne tenned az ostoba félelmeidet, és lépned kéne.

- Mondani könnyű, de ezt nem értheted! Nem léphetek – szorult össze a mellkasom.

- Ostobaság.

- Nem az. Akit szeretek, nem szeret viszont. És ha lépnék, elveszíteném teljesen. Abba pedig belehalnék – foglaltam össze a dolgokat úgy, hogy ne derüljön ki a szerelmem kiléte.

- Honnan tudod, hogy nem szeret?

- Mert lehetetlenség, hogy szeressen – húzódott keserű mosolyra a szám.

- Tökéletes társ lennél bármelyik nő számára. Lehetetlenség, hogy ne tudjon szeretni – dőlt hátra Marcus és az eget kezdte fürkészni. Önkéntelenül is követtem a pillantását, de mikor rájöttem, kit is keresek odafent, és hogy nem találom, rossz érzés kerített hatalmába. Úgy megszoktam már a sólyom közelségét, hogy mikor nem volt velem, hiányzott.

- Ezt tényleg nem értheted – mondtam el ismét.

Az éjszakát és a következő nap délelőttjét csendesen üldögélve töltöttük. Igyekeztem nem gondolkozni, csak élvezni az erdő látványát. Legalább olyan érdekes volt, mint egy film. Annyi történetet meséltek el a levelek, a fűszálak, az ágak. Nem messze tőlünk például hangyák tevékenykedtek.

A fű mozgása miatt tévedt feléjük a figyelmem. Jó messzire elvándorolhattak élelemért, mert kenyérmorzsákat cipeltek a hátukon. Északra járhattak, ahol volt néhány táborhely. A forksi családok oda jártak néha egy kis kikapcsolódásra, sütögetésre, horgászásra. Sokszor elképzeltem, vajon milyen lehet…

A mi „családi túráinkhoz” nem igazán hasonlíthattak. Amikor a gyermekeimmel az erdőbe mentünk, általában vadásztunk és táplálkoztunk. Más apa halat fogni, sátrat verni és tábortüzet rakni tanítja meg a fiait és lányait, én a gyilkolásra oktattam őket. Na és arra, hogy hogyan fogják vissza magukat, ha a préda nem megfelelő – emberi. Néha jó lett volna csak egy átlagos apának lenni. Semmi gond, semmi bevésődés, semmi halál, semmi fájdalom.

- Jönnek! – Marcus hangja zökkentett ki a valóságos természetfilmből. Most, hogy felhívta rá a figyelmemet, én is megéreztem az illatot, amit felénk hozott a szél. Döbbent riadtsággal pattantam fel, és Marcus arcát figyeltem.

- Ők az unokáim. Ne vegyél levegőt, hallod? – figyelmeztettem. Az arcára máris kiült a vérillat okozta vágyakozás. Igaz, Isis és Edan vére kevésbé volt vonzó, mint egy emberé, de az állatokénál mégis nagyobb csábítást okozott.

Más esetben biztosan Isisék elé mentem volna, de most nem mertem egyedül hagyni Marcust. Igyekezett nyugodtnak látszani és megtette, amire kértem, mégis pontosan tudtam, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy feladja a küzdelmet.

- Álljatok meg ott! – kiáltottam, amint Isis és Edan felbukkantak. Megtorpantak az egyik fa mellett.

Egyetlen másodperctöredékem volt arra, hogy döbbenten végigmérjem őket. Napról napra egyre nagyobbak voltak. Edanen eddig is látszott, hogy magas, nyúlánk férfi lesz belőle, akárcsak az apjából, de Isist képtelen voltam elképzelni felnőtt nőként. Eddig.

Térdig érő nyári ruhát viselt, amely kiemelte a nőiesedő csípő vonalát és a fejlődő melleket. A haját most nem összefonva, hanem kibontva viselte, ezáltal még inkább vesztett a gyermeki látszatból. Olyan kínzóan gyönyörű volt. És jelenleg riadt.

- Mi történt? – kérdeztem rá azonnal. Tudtam, hogy ok nélkül biztosan nem jönnének ide.

- Rendőrök vannak La Push-ban – lépett még egy lépést előrébb Edan.

- Rendőrök?

- Valaki szólt nekik, hogy gondok vannak a papírjainkkal. Nem biztos, hogy valódiak… Most a házunkban épp kikérdezik apáékat.

- Mi megszöktünk, mert a gyerekekkel nem igazán foglalkoztak – vette át a szót Isis. – Téged is keresnek, hogy beszélhessenek veled.

- Az a szemét… - motyogtam magamban. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy az a Readen nézett utána a dolgainknak és szólt a helyi kapitányságon.

Több száz éves létem során soha senkinek nem jutott még magától eszébe, hogy komolyabban leellenőrizze a személyazonosságunkat. A papírjaink a legtökéletesebb hamisítványok voltak, amiket egy egyszerű reptéri ellenőrzés vagy a kórház- és iskolavezetés nem találhatott gyanúsnak. Az a férfi okosabb és elszántabb, mint gondoltam.

- Haza kéne menned – zökkentett ki a gondolataimból Edan.

- Nem tehetem – pillantottam Marcus felé.

- Mi vigyázunk majd rá addig. – Az ajánlat mosolygásra késztetett, de hamar letöröltem az arcomról, mikor rádöbbentem, hogy ezzel megsérthetem a velem szemben álló lelkes fiút.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – vallottam meg végül óvatosan.

- Alakváltó vagyok, erős és ott a pajzsom is – húzta ki magát Edan. Ahogy felrémlett bennem az apró hegyi oroszlán képe, ismét megrándult a szám.

- De Isisnek nincs sem pajzsa, sem más védelme – emlékeztettem ahelyett, hogy a saját képességeit vontam volna kétségbe.

- Ő… - fordult tétovázva a húga felé, aki lesütötte a tekintetét. – Őt is be tudom vonni a pajzs alá, ha kell.

- És azért nem vagyok annyira védtelen. Vámpír vagyok. Félig… - futott végig durcás kifejezés Isis vonásain, mikor ismét felnézett. A barna tekintet látványa reszketésre késztette a lábaimat.

- Látszólag még mindig te vagy a családfő, mert apa túl fiatalnak néz ki – emlékeztetett. – Mindenképpen beszélni akarnak veled a zsaruk, addig úgysem mennek el – tette hozzá Edan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isist legszívesebben magammal cipeltem volna, de tartottam tőle, hogy Edan egyedül nem bizonyulna elégségesnek az őrzéshez.

- Minden rendben lesz? – fordultam Marcus felé. Még mindig nem vett levegőt, így beszéd helyett csak bólintott egyet. – Ne feledd, hogy ők az unokáim! – figyelmeztettem még egyszer. Újabb – ezúttal még határozottabb bólintás kaptam. – Rendben – sóhajtottam fel, aztán a gyerekek felé indultam. – Ne menjetek közelebb, ha nem muszáj, és legyetek óvatosak! Igyekszem vissza, ahogy csak tudok – érintettem meg Edan vállát bizalmam jeléül, de elhúzódott előlem. – Vigyázz a húgodra! – kértem tőle külön. Odamorgott nekem egy „persze, hogy vigyázok”-at, aztán tett pár lépést hátra és megrázkódott.

Újabb meglepetésben volt részem. Sejtettem, hogy Edan növekedésével egyenesen arányosan lesz majd egyre nagyobb az állati alakja is, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar egy kifejlett hegyi oroszlánnal találom magam szemben. Igazán gyönyörű, hatalmas, izmos állat lett belőle. Magamban el kellett ismernem, hogy kissé lebecsültem, mikor úgy véltem, esélye sem lehetne Marcusszal szemben.

Bár az még kérdéses volt, mennyire jártas a harcban. Fogalmam sem volt róla, hogy a falka tagjai vagy Edward tanítgatták-e már arra, hogyan győzhet le egy vámpírt. Eddig nem volt szükség arra, hogy ilyesmiket tudjon, de a mostani helyzet figyelmeztetett arra, hogy mindenképpen ki kell képeznünk. Beszélnem kell erről Edwarddal…

- Car… Nagypapa! – ragadta meg a csuklómat Isis, ahogy el akartam lépni mellette. Edan előrébb lépett, aztán leült mellénk. Olyan volt, akár egy testőr. Örültem, hogy komolyan veszi a szerepét, és Isis közelében marad, hogy meg tudja védeni. – Ugye, rendben lesznek a dolgok?

- Persze, elintézem őket – bólintottam. – Az emberek könnyen átverhetőek – mosolyodtam el. Legszívesebben megcirógattam volna az arcát is, hogy megnyugtassam, de visszafogtam magam. Egy másodpercig az ujjai még forrón melengették a kezemet, aztán eleresztett. Az érintése bizsergést hagyott maga után.

Ahogy rohanni kezdtem a fák között, az agyam egyik leghátsó zugába zártam a gondjaimat, hogy a jelenleg legfontosabb problémára tudjak koncentrálni. A rendőröktől nem tartottam. Minden iratunk olyan hiteles volt, amilyen csak lehetett. Lehet, hogy Edward már ki is beszélt minket a bajból mostanra…

Ami igazán bosszantott, hogy az a szemétláda azt a fegyvert használta fel ellenem, amit én leeresztettem, hogy utolsó esélyt adjak neki. Eltűnhetett volna az életünkből mindenféle következmény nélkül. De ha ő kutat utánunk, én is megtehetem. Biztos, hogy több mocskot tudok kideríteni róla, mint ő rólunk.

Jól bebiztosítottuk magunkat. A kapcsolataink, akik alibiéletet gyártottak számunkra pár igazolvánnyal, bizonyítvánnyal és egyebekkel, a legjobb hamisítók voltak. Az pedig, hogy beszéltek rólunk, egyszerűen lehetetlen volt. Jasper úgy rájuk ijesztett pusztán a fellépésével, hogy bár nem tudták, mik vagyunk, afelől kétségük sem volt, hogy tartaniuk kell tőle és a haragjától. Egy fegyveres rendőr a közelébe sem érhetett, ha megfélemlítésről volt szó…

La Push határához érve lelassítottam. Ahogy elhaladtam az első ház mellett, már tudtam, hogy a rendőrök még mindig itt vannak. A falu nagy része üres volt, mert az emberek a házunk körül csoportosultak.

Ha Forksban lettünk volna, akkor a lakók tapintatos kíváncsisággal megpróbálták volna annak a látszatát kelteni, hogy csak véletlenül van arrafelé dolguk. Épp szükségük volt egy kis cukorra a szomszédtól, mert a sajátjuk elfogyott vagy sürgősen csoportos ruhateregetésbe kezdtek volna az udvar azon részén, ahonnan a legjobb a kilátás.

A quileute emberek ehhez túl őszinték voltak. Őket nem izgatta a látszat. Ha érdekelte őket valami, odamentek és megnézték. Mostanra pedig megszoktak minket annyira, hogy a félelmük nagy része is elszálljon.

- Carlisle! – Ahogy átvágva a helyiek között beléptem végül a házunk nappalijába, Isabella arcán megkönnyebbült mosoly futott végig. A helyiség egy kicsit túlzsúfolt volt. A családomon kívül két rendőr, Jonathan és Joshua is jelen volt.

- Dr. Cullen – lépett elém a rendőrfőnök, hogy kezet rázzon velem. Ismertem őt még Forksból. Egyszer egy piti zsebtolvaj megvágta a karját, én láttam el.

Ha nagyobb városban élnénk, aggódtam volna, hogy miért a rendőrség vezetője jön ki egy egyszerű ügyhöz, de Forks olyan kisváros volt, hogy ez egyáltalán nem számított különlegesnek. Sokszor még egy egyszerű családi vitánál is ő tett rendet, mikor az emberei éppen szabadnaposak voltak vagy más elfoglaltságuk akadt. Azt sejtettem, hogy Fletcher rendőrfőnök még örül is, ha történik valami, mert egyébként halálra unja magát az irodájában.

- Rendőrfőnök – fogadtam el a köszöntését. – Valami probléma akadt? – tettettem az értetlent. Nem akartam, hogy gyanúsnak tűnjön, hogy az ikrek elrohantak értem.

- Csak egy kis apróság… - legyintett. – Valaki felhívta a figyelmünket arra, hogy bár az irataik valódinak látszanak, esetleg hamisítványok lehetnek, és… Ez nagyon ostobán fog hangzani – hallatott ideges nevetést. -, de úgy tűnik, hogy öt évvel ezelőttről nincsenek adatok a családja egyik tagjáról sem. Kivéve a kishölgyet – mutatott Isabellára.

- Ennek igazán egyszerű az oka, de szerintem a fiam is elmondta már ezt – feleltem kedélyes csevegést tettetve. – Öt évvel ezelőttig az Északi-sarkon éltünk. Egy orvosi kutatásban vettem részt. Ott nem használhattunk hitelkártyát, nem volt szükségünk – teszem hozzá, hála az égnek – kórházi kezelésre, nem kellett adóznunk az itteni kormánynak és semmi ehhez hasonló, ami nyomot hagyhatott volna a rendszerükben.

- Igen, igen, Edward már elmondta a részleteket – bólogatott Fletcher. A családommal már jó ideje ez volt a fedősztorink. Elég nehéz volt utánajárni, és magyarázta, hogy miért nincs rólunk információja az amerikai kormánynak. – Azt is, hogy az Északi-sark előtt Európában éltek egy kis, elzárt közösségben.

- Így igaz. Nem szeretjük a nagyvárosi nyüzsgést. Ezek a kisebb közösségek igazán otthonosak – pillantottam Jonathanék felé.

- Ez tényleg így van – kaptam helyeslést válaszként. – Kínos, hogy ezt kell kérjem, de a rend kedvéért megmutatná kérem az igazolványait, hogy azokat is ellenőrizhessük? – érdeklődött bocsánatkérő arccal.

- Természetesen. Odafent vannak az irodámban – mutattam az emelet felé. – Feljön velem?

- Nyugodtan menjen csak és hozza le – hagyta rám a dolgot bizonyítva, hogy hisz nekem. Gyorsan felsiettem a lépcsőkön, aztán az íróasztalom fiókjából előhalásztam a szükséges kártyácskákat.

Régebben sokkal könnyebb volt. Amikor még papírból voltak a különböző igazolványok, mi magunk is simán el tudtuk készíteni őket, de ezekhez a kártyákhoz mindenféle titkos jelzésekkel, amik bizonyítják az eredetiségét, már szakemberre volt szükségünk.

- Itt is vagyok – nyújtottam át a kért iratokat. Fletcher a társához fordult, aki elővett valami gépet. Alátartotta a kártyákat, néhány másodpercig vizsgálgatta, aztán visszaadta őket a főnökének.

- Rendben, úgy tűnik, nincs gond velük. Elnézést, hogy megzavartuk Önt és a családját! – kért bocsánatot a rendőrfőnök.

- Ugyan, ez a munkájuk. Helyes, hogy mindent leellenőriznek, sosem lehet tudni… - vágtam a lehető leghálásabb arcot. – Kikísérem önöket – nyújtottam a karomat az ajtó felé. Odakint az emberek kissé megnyugodva fogadták, hogy barátilag köszönök el a vendégeinktől, és kezdtek szétszéledni, amint a rendőrautó elhajtott mellettük. Jonathan és Joshua is követte őket.

- Ő volt igaz? – Vania kivált a tömegből és felém sietett. Az arcán most láttam azt a félelmet, amit tegnap még hiányoltam.

- Valószínűleg. De nem tud ártani nekünk.

- Jaj, Carlisle, annyira sajnálom! – borult hirtelen a nyakamba. Magamhoz öleltem és nyugtatóan simogattam a hátát. – Azt hittem, hogy majd megijed tőletek és eltűnik, de tudhattam volna, hogy ilyen könnyen nem adja fel – kesergett.

- Pedig jobban tette volna, ha inkább elmegy. Menj vissza Jonathan házába, én pedig intézkedem. Megoldjuk – ígértem neki. Lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott a számra, aztán lassan elindult. A küszöbön álltam már, mikor megcsörrent a telefonom. Bár ismeretlen szám volt, fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Milyen volt a kis vendégség? – Gondolkoznom sem kellett, hogy beazonosítsam a hangot.

- Readen… - morogtam a fogaim között.

- Ó, megtisztelő, hogy felismer. Akkor a meglepetésem emlékezetes volt. De ahogy látom, nem tartóztatták le… Akkor mégis valódiak a papírjaik? Milyen kár… - sóhajtott fel.

- Nem tud ártani nekünk – jelentettem ki.

- Nem is akarok. Elég, ha addig bosszantom, míg végül megunja és átadja a lányt. Van még pár meglepetés a tarsolyomban. Csak magának. – Bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Meglepetéseim nekem is vannak – biztosítottam róla. – Úgyhogy jobb, ha még most meggondolja magát és szépen hazamegy.

- Tudja, hogy nem fogok.

- Akkor egyelőre végeztünk – vágtam zsebre a mobilomat. Mikor visszasétáltam a nappaliba, minden fej felém fordult. – Hallottátok? – kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszban.

- Mi a terv? – érdeklődött Emmett. – Szétcsapjuk? – Rosalie megforgatta a szemét, csak aztán szólalt meg.

- Keresünk ellene valami felhasználhatót gondolom… Én vállalom a vancouveri rendőrkapitányság szerverének feltörését – nézett rám. Pár éve találkoztunk egy profi hekkerrel, akitől Rose fél óra alatt megtanulta, hogyan juthat be bárki gépére észrevétlenül. Azóta is tartották a kapcsolatot, hogy megbeszéljük az új védelmi rendszerek megkerülésének titkait.

- Csináld – egyeztem bele. – Emmett, Jasper, ti keressétek fel Harlant, és kérdezzétek meg, mit tud Readenről, aztán szaglásszatok körbe a város szegényebb negyedeiben. Valaki biztosan tud valamit. Drogügyletek, megvesztegetés, bármi… Vegyetek fel pénzt is, hátha megoldja a nyelveket.

- Megyünk! – pattant fel Emmett azonnal. Jasper előbb megcsókolta Alice-t, csak aztán követte a testvérét.

- És mi? – érdeklődött Alice.

- Ti figyeljetek Vanessára. Meglátjuk, mit találunk, aztán eldöntjük, hogyan tovább.

- Nem ülsz le? – csúszott arrébb a kanapén Isabella. Még mindig aggódó arcot vágott, ő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a hivatalos szerveknek hazudjon és hamis iratokat mutogasson nekik.

- Jobb, ha indul.

- Edward! – Isabella felháborodott arcot vágva nézett a férjére.

- Csak azért, mert Isis és Edan a másik háznál vannak – kezdett a fiam mentegetőzésbe.

- Mi? Otthagytad őket? – fordult Isabella hirtelen felém. Az előbbi kedves arckifejezése mérgessé vált, én pedig önkéntelenül behúztam a nyakamat. Esme mellett megtanultam, hogy egy anyától, aki épp a gyerekeit védi, jobb tartani. – Azzal a vámpírral?

- Én mondtam, hogy jobb, ha indulsz – vonta meg a vállát Edward, de a következő pillanatban már az ő nyakába zúdult az anyai harag.

- Te csak hallgass! Tudod, hogy ott vannak, és csak ülsz a fenekeden! Hát mindent nekem kell csinálnom? – nyúlt a cipője felé, aztán mikor lekapta magáról, az ajtóhoz indult.

- De hát, tudnak vigyázni magukra… Vagyis, Edan tud, és ő vigyáz Isisre is – zavarodott össze Edward, miközben a felesége után sietett. Én is követtem őket a verandára, ahol csak a vámpírreflexeimnek köszönhetően tudtam időben lefékezni, mikor Isabella megperdül és Edward megtorpant előttem.

- Mi vagyunk a szüleik, a mi dolgunk, hogy megvédjük őket, az istenért! – csattant fel, aztán mintha mi sem történt volna, ismét hátraarcot csinált és tovább szaladt. A farkasalakot csak a fák rejtekében vette fel, és utána már teljes erejéből futott, ahogyan mi is. Hirtelen rám tört a lelkifurdalás. Persze, nem volt más választásom, de tényleg felelőtlenség volt otthagynom az ikreket Marcusszal. Még ha tényleg meg is tudják védeni magukat – reméltem, hogy Edward és én nem tévedünk ezzel kapcsolatban -, akkor sem lett volna szabad veszélyes helyzetben hagynom őket.

- Jól vannak! – hallottam meg Edward hangját kis idő után. Aggódónak tűnt a hangja ahhoz képest, amit mondott.

- Isabella beszélt Edannel? – tippeltem meg.

- Nem, mostanság nem nagyon enged be senkit a fejébe. Csak hallom Isist. Elég… hangos – rándult meg az arca. Néha, mikor egy ember erős érzelmi hatásnak volt kitéve – feldúlt volt, hatalmas öröm érte vagy esetleg rettegett -, akkor a gondolatai felerősödtek, és Edward előbb érzékelte őket, mint a nyugodt emberek gondolatait. Egyszer viccelődött is azzal, hogy a túl sok érzelmileg instabil ember miatt meg fog süketülni, úgy ordítanak magukban. Persze, ez lehetetlenség volt. Nem csak a vámpírléte miatt, hanem mert nem a fülével érzékelte a belső hangokat.

- Valami baja van? – kérdeztem rá.

- Semmi különös – rázta meg a fejét, de nem hittem neki.

Mikor végre a házhoz értünk, Isabella megnyugodva fékezett le. Edan felpattant a fa alól, ahol eddig őrködött, de nem távolodott el a mellette álló húgától. Isis tekintete Marcusra szegeződött – úgy éreztem, mintha egy fontos beszélgetést szakítottunk volna félbe. De mi mondanivalója lehetne Marcusnak, ami Isist…

A francba!

Az ikrek felbukkanása, a rendőrök megjelenése és a többi gondom teljesen lefoglalt, és megfeledkeztem arról, hogy Marcus most először látott engem együtt Isisszel. Tudja, hogy mit érzek iránta. Ha elmondta vagy csak utalt rá… Nem, azt nem tenné, de…

Zaklatottan fordultam Marcus felé – a tekintetében izgatott elégedettség csillogott.

Gyógyító pilleszárnyak - 33. fejezet

Noémivel, a szerkesztőmmel sikerült befejeznünk a Kígyók sziszegése korrektúráját. Leadtam a kész kéziratot a kiadónak. :) Köszönöm nektek a türelmet, amivel megajándékoztatok, amikor késtem a fejezetekkel, mert a regényemen kellett dolgoznom. És köszönöm az ajánlókat is, amiket a könyvbe írtatok. :)

33. MÁS PERSPEKTÍVA

- HA AZÉRT JÖTT, HOGY… - Jonathan zavart tétovasággal lépett ki a verandára, miután bekopogtattam.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Vanessával kell beszélnem – nyugtattam meg. Nem állt szándékomban beleavatkozni ebbe az ügybe. Majd Edward és Isabella eldöntik, milyen lépéseket akarnak tenni. Ez csak rájuk és Jonathanra tartozik. Pusztán remélni tudtam, hogy nem lesz rossz vége a dolognak. Nagyon is tisztában voltam azzal, miféle alantas cselekedetekre vesz rá néha a szerelem őrülete, így megvetés helyett inkább csak sajnálatot éreztem a velem szemben álló iránt. – Kihívnád?

- Szólok neki – lépett vissza a házba Jonathan egy zavart torokköszörülés után. Lesétáltam a verandáról, és fel-alá kezdtem mászkálni várakozás közben. Mikor az ajtó ismét kinyílt, megálltam és az elém siető felé fordultam.

- Szia! – biccentettem. Vania egy kissé sápatagnak tűnt. Aggódva emelte rám a tekintetét és várta, hogy mit akarok mondani. – Beszéltem azzal a férfival. Még a nevét sem tudom… - döbbentem rá. Edward biztosan tisztában van vele, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni tőle.

- Henry Readen – segített ki Vania. – Mit… mit mondott? – remegett meg a hangja.

- Arra célozgatott, hogy a szeretője voltál, kihasználtad, aztán elhagytad – néztem a zöld szemekbe. Azok a szavaimat hallva kikerekedtek, de nem tudtam megállapítani, hogy a meglepettségtől vagy az aggodalomtól.

- Ez hazugság! Sosem voltam a szeretője annak az alaknak! – lépett közelebb hozzám és megfogta a kezeimet. – Ugye, elhiszed? Ha kell, a fiad nézzen bele a gondolataimba, vállalom! De tudnod kell, hogy sosem tettem ilyesmit. Én… - akadt el hirtelen a hangja és zavartan lesütötte a tekintetét. Lehet, hogy erről igazat mondott, de volt valami a mélyben, amit éreztem, hogy eltitkol.

- Elhiszem, hogy nem voltál a szeretője – nyúltam az álla alá. Megnyugodva fújta ki a levegőt. – Olyan értelemben, mint az enyém, biztosan nem. De ha kuncsaftként…

- Nem! – ütötte arrébb a kezemet. Meglepett ez a hirtelen, dühös reakció.

- Tudom, miből éltél korábban, nem baj, ha ő is… - próbáltam lenyugtatni.

- Readen sosem volt a kuncsaftom! – húzta ki magát, aztán aggodalom jelent meg a tekintetében. – Carlisle… - halkult el a hangja. A gyomrom csomóba rándult, éreztem, hogy most valami olyat fogok megtudni, amit nem feltétlenül akarok. – Nekem sosem volt egyetlen kuncsaftom sem – nézett a szemembe. Nem erre a beismerésre vártam, és ez összezavart.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet.

- Azt hiszed, a bátyám hagyta volna, hogy prostituáltként éljek? Szíjat hasított volna a hátamból, ha megpróbálom – nevetett fel keserű hangon. – Nem mintha valaha meg akartam volna. Fogalmam sincs róla, hogy a lányok hogyan bírják – borzongott meg. – Vagyis, de… Drogokkal, piával, örök lelki sebekkel.

- De akkor... Miért mondtad, hogy…? – zavarodtam össze.

- Carlisle, én sosem mondtam ilyesmit. Csak te következtettél erre, én pedig rád hagytam – mosolyodott el szomorúan. Gyorsan visszaidéztem minden egyes beszélgetésünket, és rájöttem, hogy igaza van. Sosem ejtette ki a száján, hogy prostituáltként dolgozott.

- Miért nem mondtad el? Miért hagytad, hogy ezt higgyem? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Ennek egyszerűen nem volt értelme.

- Nem is… nem is tudom… - kezdett mászkálásba. Összefonta maga előtt a karjait, és minden egyes fordulónál mélyedést vésett a sarkával a puha földbe. – Attól féltem, hogy ha csak egy naiv lánykát látsz bennem, sosem mersz közeledni majd felém. Tapasztaltnak hittél, úgy gondoltad, nem okozhatsz nekem semmiféle sérülést lelkileg, mert tudom kezelni a puszta szexet. Érzelmek nélkül. Ha elmondtam volna, hogy csak egy lány vagyok, megijedtél volna, nem? – állt meg hirtelen, hogy rám nézhessen.

- Valószínűleg igen – ismertem be komoran. A lelkiismeretem most már amiatt is háboroghat, hogy megrontottam egy ártatlan lányt, mert nem tudtam kezelni a magány érzését. Bár ez most nem teljesen az én hibám volt! – Tisztességtelen volt velem szemben, hogy hallgattál – mondtam ki, ami bántott.

- Tudom és sajnálom. Bocsásd meg nekem, kérlek! Egyszerűen csak… akartalak. És féltem bevallani az igazat. – A kétségbeesés könnyei csillogó fátylat vontak a zöld írisz fölé.

- A gond az, hogy most sem azért mondtad el, mert be akartad vallani az igazságot – emlékeztettem rá. Valószínűleg csak azért árulta el nekem ezt a titkot, mert úgy vélte, rosszabb, ha azt gondolom róla, a szeretője volt egy férfinak, kihasználta, becsapta, aztán eldobta, minthogy sosem volt örömlány.

- Tudom, de… Carlisle… - ráharapott az ajkaira, mintha meg akarná akadályozni, hogy egy szó kicsússzon közöttük.

- Mondd! – sóhajtottam fel. – Jobb, ha most mindent megbeszélünk és nem halogatjuk tovább. Nem akarok több titkot és füllentést!

- Nem lehet – rázta meg a fejét reményvesztetten.

- Vania! – szóltam rá szigorúan.

- Nem, mert ha elmondom, örökre elveszítelek. Tudom, hogy így lesz, és… Nem lehet – ismételte meg.

- Readenhez van köze? Vele kapcsolatban titkolsz valamit mégis?

- Nem. Róla a teljes igazat mondom. Sosem volt sem a szeretőm, sem a kuncsaftom. Nem hazudtam vagy ártottam neki semmilyen módon. Párszor beszélgettem vele, mert kedvesnek tűnt, de aztán erőszakossá vált, ezért elküldtem. Nem értette meg és zaklatni kezdett. Ez az igazság! – foglalta össze határozottan.

Hittem neki. A pulzusa bár jelezte a zaklatottságot, nem ugrott meg kiemelkedően. Hacsak nem pszichopata, Münchausen szindrómás vagy gyakorlott hazudozó, akkor igazat mond. Márpedig tudtommal egyik sem volt.

- Rendben, hiszek neked.

- Köszönöm – sóhajtott fel.

- De örülnék, ha elmondanád, mi az, amit még titkolsz. – A vonásain ismét megjelent az aggodalom.

- Nem lehet…

- Vanessa, hogy bízhatnék benned, ha tudom, hogy valamit nem mondasz el? – tettem fel a nagy kérdést. – Ha nem is hazudtál, de egy komoly dolgot már eltitkoltál előlem. Ez mindent megváltoztat.

- Nem, figyelj! – ragadta meg ismét a kezeimet, ezúttal még kétségbeesettebben. – Kettőnk miatt hallgatok, érted? Nem mondhatom ki, mert akkor halálra rémülsz, és elhagysz! Bár abban sem vagyok biztos, hogy nem akarod-e már most megtenni… - remegett meg az alsó ajka. – De ha ezen is gondolkodsz, nem adok rá még egy okot – nyelt nagyot.

Elakadó lélegzettel fürkésztem az arcát, mert csak egyetlen dolog jutott eszembe, ami halálra rémiszthetett volna vele kapcsolatban. De az lehetetlen. Hiszen megegyeztünk. Csak két magányos ember társaságot és szexet nyújt egymásnak. Nem vár el tőlem semmit.

A francba is, hiszen csak egy kislány, hogy is gondolhattam, hogy ezt be tudja majd tartani? Hogy nem fog elvárni tőlem semmit tudat alatt és kezelni tudja az érzéseit? Miért nem mondta el, hogy sosem dolgozott a kuplerájban, akkor én soha…

- Vanessa…

- Hallgass! – szólt rám. – Semmi sem változott!

- De igen.

- Még mindig mindketten magányosak vagyunk és jól érezzük magunkat együtt. Semmi sem változott – próbált meggyőzni valakit – hogy engem vagy magát, azt nem igazán tudtam eldönteni.

- Van… - A puha ajak hirtelen az enyémre tapadt, hogy elhallgattasson. Lemerevedve álltam, akár egy kőszobor, miközben ő próbált életet lehelni belém. Néhány pillanatig hagytam csak, aztán eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy még jobban megalázza magát. – Szerelmes vagyok valaki másba – mondtam ki. Hirtelen olyan sápadttá vált, mint egy halott és megtántorodva lépett hátrébb.

- Mi?

- Beleszerettem valaki másba.

- Hazudsz! – nyögte.

- Bár hazudnék – komorult el az arcom.

- De mikor? Hogyan? Kibe? – ömlöttek rám a kérdések.

- Fogalmam sincs, mikor történt, de csak nemrég döbbentem rá. Akarom, hogy tudd, sosem hazudtam neked. Én magam sem tudtam, mit is érzek – vallottam be az igazat. – A hogyanra sem tudom a választ. Én sem értem. És hogy kibe… - szorult össze a torkom. – Azt jobb, ha senki sem tudja.

- Tudom, kibe – nézett fel rám hirtelen.

- Nem tudhatod – tiltakoztam. Erre magától senki sem jöhet rá, akinek nincs gondolatolvasó képessége, mint Edwardnak. Nem követtem el semmit, ami által a gyanú legkisebb árnyéka is vetülhetne rá.

- De, tudom. És ő még csak egy…

- Ne mondd ki! – A sokktól a levegőt kapkodtam. Mégis tudja. De honnan? Hogy jött rá? A rettegés még soha nem uralkodott el rajtam ilyen hirtelen. Úgy csapott le rám, akár vihar idején egy villám.

- Carlisle…

- Nem akarom hallani! Szörnyűség az egész, tudom! Szörnyeteg vagyok – emeltem a kezemet a fejemhez, aztán csalódottan eresztettem le őket, mikor rájöttem, felesleges befognom a fülemet. A tényeken nem változtathatok. Attól még, hogy nem hallom őket, igazak.

- Csak össze vagy zavarodva. Túl közel áll hozzád, biztonságos, otthonos, mint… mint a feleséged volt – szólalt meg halkan Vanessa. Nem tűnt dühösnek vagy undorodónak a hangja, és bár logikusan hangzott, amit mond, tudtam, hogy téved. Nem valamiféle Esmére hasonító pótszert látok Isisben, hanem önmagáért szeretem. A következő mondatával viszont egyet kellett értenem. – De te magad is tudod, hogy ez sosem működhet. Én vagyok az, aki megoldhatja az összes gondodat. – Összerezzentem, ahogy a tenyere az arcomra csúszott. – Nem most azonnal, hanem idővel. Szép lassan… Csak engedned kell. Csak nem szabad eltaszítanod – lépett hozzám olyan közel, hogy a testünk szinte egymáshoz simult. – Csak adj esélyt, ahogyan eddig is. Mert semmi sem változott. Hallod? Semmi – érintette a száját ismét az enyémhez.

Helyesen akartam cselekedni, de minden olyan kusza volt. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy szeretem Isist, de nem lehetek vele soha. És ha nem akarom bántani őt, tovább kell lépnem. Vagy legalább is úgy kell tennem, mintha…

Kényszerítenem kellett magam, hogy visszacsókoljam a női ajkakat és halovány bizsergésen kívül semmit sem éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre még annyit sem, mint korábban. Akár egy tapintatos férj, aki legyűri a felesége által készített húst, bár az teljesen íztelenre sikeredett.

- Vissza kell mennem a régi házba – mondtam végül, miután a csóknak vége szakadt.

- De holnap meglátogatsz? – jött az aggódó kérdés.

- Nem tudom – feleltem. Annyi átgondolni valóm volt, hogy nem akartam olyasmit ígérni, amit nem tudok betartani végül. Eddig azt hittem, az Isis iránti szerelmem mindent megváltoztatott. Hogy a Vanessával való kapcsolatomnak véget kell vetnem, mert így helyes. De mi van, ha tényleg ő az egyetlen, aki segíthet nekem?

Sosem tudnék kiszeretni Isisből, de nem is lehetek vele. Hiszen ő sosem fog úgy szeretni, ahogyan én őt. A lelkiismeretem azt súgta, tisztességtelen, amit Vaniával teszek. Legalább is, ha tényleg azt titkolja előlem, hogy az egyezségünk ellenére belém szeretett. De ha idővel tompulhat a fájdalmam, és Vaniát boldoggá teszi, hogy vele vagyok…

Nem, ezt át kell gondolnom rendesen!

- De legalább felhívsz?

- Rendben – egyeztem bele. Ennyit mindenképpen megtehetek. – Readen miatt pedig ne aggódj. Megmondtam neki, hogy holnap reggelig hagyja el az országot. Ha van egy kis esze, megteszi – mondtam el, mi történt. Kicsit zavart, hogy Vania fontosabbnak találja a kettőnk gondjainak rendezését, mint azt, hogy mi is történt a zaklatójával. Vagy biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy elintézem a dolgot, vagy sokkal jobban kötődik hozzám, mint azt valaha gondoltam.

Zsibongó elmével indultam el visszafelé, de a házig nem jutottam el. Megtorpantam a fák között, pedig csak egy apró szívecske heves dobogása jelezte számomra, hogy nem vagyok egyedül.

- Merre vagy? – néztem körbe. Épp szélcsend volt, így az illata alapján nem tudtam betájolni. Pár másodperc múlva halk zörgést hallottam a lombok között, aztán az egyik ágon felbukkant a mostanság legjobb barátom. – Gyere ide! – nyújtottam ki a kezemet. Mielőtt elindultunk a városba, lecseréltem a felhasított ingemet egy újra, de ahogy a karmos lábak rám telepedtek, azonnal kiszakították ezt is.

- Örülök, hogy látlak – vallottam be, miközben megsimogattam a sólyom fejét. A nagy barna szemek szomorúan néztek vissza rám. Mintha valamivel megbántottam volna, pedig nem is tettem semmit. Biztosan csak képzelem. Lehet, hogy valaki más okozott neki fájdalmat.

- Mutatok valamit. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy kis csend és nyugalom – indultam el vele a hegyek felé. Jasper és Alice ráérnek őrizni Marcust, és pár órára szükségem volt még egyedül. Vagy legalább is majdnem egyedül…

Azt hittem, hogy a sólyom majd egy idő után felemelkedik a vállamról, hogy odafentről követhessen, de úgy tűnt, kellemesen érzi magát a közelemben. Némi lassú séta után a mellkasomhoz öleltem őt, a tenyeremet óvóan a fejére fektettem, aztán futni kezdtem. Egyáltalán nem tiltakozott az intim ölelés miatt. Egy egyszerű sólyommal ezt sosem tehettem volna meg.

Gyorsan felértünk a hegy tetejére. A táj gyönyörű volt innen. A szemem áthatolt a ködön, amin egy emberi szem képtelen lett volna, és itta magába a látványt.

- Nézd… - húztam el a kezemet a madártól, aztán kinyújtva a karomat körbeforogtam vele. – Csodálatos, igaz? Tudod… Kicsit irigyellek, hogy te bármikor ilyen magasból láthatsz mindent. Teljesen más perspektíva. Erre lenne most szükségem… - sóhajtottam ki magamból a keserűséget. A sólyomszemek elszakadtak a tájtól és rám emelkedtek.

- A szerelem fáj. Sose legyél szerelmes olyasvalakibe, akit nem kaphatsz meg. És ne éldd meg soha, hogy a szerelmed előbb hagyja itt a földi létet, mint te – cirógattam meg a nyakát. Mintha együttérzést olvastam volna ki a szeméből, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ott van-e vagy csak én akarom látni.

Óvatosan leültem a földre, aztán a karomat a magasba nyújtva hátradőltem. A sólyom néhány pillanat múlva leugrott a kézfejemről a mellkasomra. Bár számomra pehelysúlya volt, valahogy mégis bizseregni kezdett a bőröm ott, ahol éppen érintett. Tett előre két lépést, aztán fentről egyenesen az arcomba nézett.

Önkéntelenül akadt a tüdőmben a levegő, mikor a tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Annyi érzelem kavargott benne, hogy az egyszerűen újra és újra letaglózott. Zavartan fordítottam oldalra a fejemet, mikor rájöttem, utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor Isisszel a kisházban feküdtünk a párnákon. Megőrültem…

- Tudod, jelenleg te vagy az egyetlen ezen a világon, akinek a társaságában tényleg jól érezhetem magam – szólaltam meg egy idő után. – Egy részem tudni akarja, ki is vagy, egy másik pedig fél attól, hogy ha egyszer megmutatod az emberi alakodat, elszáll a varázs. Igazából azt sem értem, miért követsz engem, és miért akarsz velem lenni – nevettem fel. Úgy véltem, én vagyok jelenleg a legpocsékabb társaság, amit csak ember – vagy alakváltó – kívánhat magának.

- Az alfád küldött, hogy megfigyelj engem és Marcust? – kérdeztem rá. Fájt volna, ha a válasz igen, mégis tudni akartam. A madár megrázta a fejét. – Akkor miért vagy most itt? – fordultam ismét felé. Az ellágyult pillantás ismét magába szippantott. Ahogy az agyamban a helyére pattant a megfelelő kirakós darabka, rugóként ültem fel. A sólyom riadtan rebbent arrébb a mellkasomról az előttem lévő sziklára.

A tekintete… Az, hogy mindig a nyomomban van… És… Megvédett, mikor Marcus elvesztette az önuralmát. Hiszen engem is védett. Nem csak Vaniát. Megóvott a farkasok büntetésétől. Sok-sok érv, de a legfontosabb a megérzésem volt. Már régóta éreztem, csak nem fogtam fel. Vagy nem mertem felfogni.

- Belém vésődtél – kerekedtek el a szemeim. A madár meredten nézett vissza rám, aztán bólintott. – Ó, te jó ég! – hajtottam a fejemet a tenyerembe. Miféle morbid játékát kell még átélnem a Sorsnak? Esme elvesztése, az Isis iránti szerelmem, a Vaniával való kapcsolatom, most pedig… Egy bevésődés? De hát… - Akkor lány vagy? – tettem fel a nagyon ostoba kérdést. Azzal tisztában voltam, hogy a nőstény sólymok nagyobbak, mint a hímek, de ebben az esetben ez alapján nem dönthettem. Az alakváltók egyébként is nagyobbak voltak, mint az állatok, akiknek az alakját felvették. A sólyom megint bólintott a kérdésemre.

- Sajnálom. Szörnyen sajnálom. Mindenkit csak tönkre teszek – szorult ökölbe a kezem. A barna szempár értetlenül nézett rám. – Nem tudom, ki vagy, de nem szerethetlek – költözött szomorúság a hangomba. – A szívem már másé. – A vijjogó hang a lelkem mélyéig hatolt. A madár közelebb lépett és hozzám bújva a mellkasomhoz dörzsölte a fejét.

- Ne csináld ezt, kérlek! – Legszívesebben ismét magamhoz öleltem volna őt, de nem tehettem. Nem adhattam neki is hamis reményt. Épp elég, hogy Vaniát már hiú ábrándokba ringattam, képtelen lettem volna még egy nőt tönkre tenni önzőségből. – Menj! Menj, most menj innen! – hessegettem el magamtól összeszedve minden akaraterőmet.

A fájdalom erősen lüktetni kezdett bennem, ahogy a sólyom a magasba emelkedett. Tett fölöttem pár kört, hátha meggondolom magam, de végül feladta. Ahogy elszállt La Push irányába, elkeseredve túrtam bele a hajamba. Végre találtam egy barátot, aki megért, és most róla is le kell mondanom. Ez annyira igazságtalan! Az pedig még inkább az, hogy annak a szerencsétlen kölyöknek egy ostoba indiánvarázs miféle szenvedést fog okozni.

Tisztában voltam a bevésődés hatásaival. Hogy az alakváltó képtelen sokáig távol lenni a bevésődése tárgyától, mert az szó szerinti kínokat okoz számára. De vajon nagyobbakat, mint olyasvalaki mellett lenni, aki csak barátként szereti az embert?

Azért jöttem fel ide, hogy kitisztuljon a fejem, most mégis zavarosabb volt minden, mint alig egy órája.

Úgy indultam vissza a régi házunkhoz, akár egy harcos, aki vereséget szenvedett a döntő csatában. Legyőztek. Elvesztem az érzéseim sodrásában, és hiába kapálóztam, csak egyre mélyebbre süllyedtem.

Teljesen magamba zuhanva értem végül haza, és még Alice jókedve sem tudott felderíteni. Vigyorogva sietett elém, ahogy beléptem az ajtón, és úgy tűnt, valami miatt szörnyen izgatott.

- Gyere, mutatok valamit! – ragadta meg a kezemet.

- Alice, még csak most ért vissza… - forgatta meg a szemét Jasper, de nem állította meg. Tisztában volt vele, hogy ha a kedvese valamit a fejébe vesz, akkor maga a jóisten sem veri ki onnan.

- Nekünk nincs szükségünk szusszanásnyi időre – kacagott fel.

- Marcusszal minden rendben volt? – kérdeztem rá. Bár nem úgy tűnt, mintha gond lett volna vele, nem örültem, hogy egyedül hagyták kint a kertben.

- Persze. Segített egy keveset… Majd meglátod! – vigyorgott fel rám Alice, aztán kitárta előttem a hátsó ajtót. –Tádádádáááám! – sietett előre, miközben széttárta a karjait. A tekintetem bejárta a gyommentes, felásott és beültetett kertet. – Rózsák lesznek főleg, de ültettünk mást is. Nem tetszik? – komorult el hirtelen az arca.

- De… Ez nagyon… - El akartam mondani Alice-nek, hogy mennyire csodálatos, amit tett, de képtelen voltam rá. Esme a legnagyobb kétségbeesés közepén is képes volt fényt lopni az életembe. Még úgy is, hogy már nem volt közöttünk.